 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Üres tanterem
|
Dátum: 2012. 08. 23. - 18:26:54
|
Seraphin Kérdések. Értelmetlen kérdések, hiszen mindre rájöhetett már. Viszont a tény, hogy hozzám beszél, minden kétséget elűz, tényleg itt van, ez nem álom. Remélem, azért nem csíp meg. De szép volna! Megcsípne, hozzám érne…majdnem megrázom a fejem, hogy kiverjem a fejemből a gondolatot, de a józan eszem hamar megállít a mozdulatban. Még a végén tényleg dilisnek fog tartani, nem mintha eddig nem adtam volna rá okot.
Ijedten kapom a fejem az ajtó irányába, szívem rémületemben, vagy éppen reménységem jelképeként dobban meg. Egyelőre nem tudom eldönteni. Vajon azért zárja be az ajtót, mert most itt véget akar vetni mindennek, vagy épp ellenkezőleg? Viharosan, álmaimba illően, szintén véget akar vetni, mondjuk a köztünk lévő távolságnak? Nyelek egy nagyot. Lassan, megfontoltan válaszol a kérdéseimre. Nincsen semmi hirtelenség a mozdulataiban, a hangjában. Mintha minden szót megízlelne ezerszer, mielőtt válaszolna bugyuta kérésemet illetően.
Ajkaim furcsa fintorba zsugorodnak. Vagyis inkább csak a bal oldala. Mintha bűnbánó mosoly és lemondó szomorúság próbálna egyszerre megjelenni vonásaimon. Ránézek. A szemeibe. Nyitott könyv vagyok. Ugyan Seraphin! Hiszen tudod ki áll veled szemben. Lauren Hús Garside. Soha nem rántottam még pálcát életemben, nem próbáltam harcolni az ellenkező dolgokért, elfogadtam a kudarcaimat. Láthatod, nem fogok agresszív, vérimádó, kegyetlen, dühöngő állattá változni, hogy lecsapoljalak, majd áldozatommá tegyelek. Bemutassalak a termékenység istenségének. Ma legalábbis biztosan nem.
- Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Én…én csak…
Eddig bírtam. Elfordítom a fejemet, újra. Vagyis inkább a cipőmet kezdem fürkészni. Nézd Seraphin! Van rajta egy folt. Nem nézed meg? Valószínűleg por lehet. Hiába mormolom, megváltó mantraként, hogy nem emelem fel a fejemet, nem emelem fel a fejemet, testemet úgy látszik, már nem én irányítom. Tekintetem tétován, félőn simogatja pillantását.
- Örömmel adtam. Nem kértem érte semmit. Most sem kérek.
Megrántom a vállam. Ezzel a mozdulattal próbálom leplezni hihetetlen szorongásomat. A pálcám, valahol a talárom zsebében lapul. Fogalmam sincs, hogy nálam van-e egyáltalán. Ez most nem is lényeg. Csak az, hogy hallgathatom a szavait. Csendesen, fájó térdemmel hátrébb lépek, leülök az egyik padba. Talán ez a legjobb, amit tehetek.
- Okos vagy Seraphin. Nagyon okos.
Áhítattal ejtem ki a nevét. Mintha valami fantasztikus varázslatot szórnának ajkaim. Nem kell gondolkoznom azon, amit mond. Nem játszok, nem tagadok. Soha nem kerültem az útjába, csak távolról szerettem. Csak a hálókban álmodoztam az esküvőnkről! Esküszöm, csak ott! Még a tanórákon sem! Ha ez bűn, akkor mérhetetlenül bűnös vagyok. Pokolba kerülök.
- Tudtam, hogy tetszeni fog!
Kislányos hangszínnel, lelkendezve kapom fel a fejemet, szemeimben megcsillan az öröm. Tudtam, hogy örülni fog neki. Néha lopva ránéztem a kezeiben tartott könyveire, vagy a folyosón hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog a hallgatózás, de roppantul hasznos. Főleg akkor, ha valakinek örömet szeretnék okozni.
- Akkor örülsz neki, igaz?
Nem tudom leplezni a gyermeki izgatottságot, ami úrrá lett rajtam. Nem akarok tolakodni, Merlin mentsen tőle, talán még meg is átkozna! De sokat álmodoztam arról, ahogy lassan artikulálja az átkát, amit csak nekem szán! Ne álmodozz Lauren, nem szabad! Rossz kislány!
- Seraphin, én…én nem akarok semmi rosszat.
Sose volt rossz az, amire én gondoltam! Ha tudná…egy pillanatra el is pirulok a kétértelmű kifejezésemtől. Megint csak utólag gondolkozom, hiszen nem pironkodásra ösztökélő gondolatnak szántam. Ismét elfordítom a fejem. Olyan lehet ez az egész, mintha egy mugli teniszmérkőzést néznék. Egyszer ide nézek, egyszer oda.
- Az lesz a legjobb, ha elmegyek, igaz?
Lemondóan pillantok fel rá, hiszen eddig a cipőm vált ismét érdekessé. A por, ami a padból telepedhetett rá. Igen érdekes alakzatokat tudnak felvenni a porszemek. Mintha külön világban léteznének. Bár én is megtehetném, hogy most egy másik világba kerüljek, ahol nem kell elmagyaráznom semmit.
- Szeretlek boldognak látni.
Lehet, hogy nem is hallja a mondatomat, túl halkan, szinte csak dörmögöm. A csend, mindig a barátom volt. Most is, jótékonyan elnémítja a szavaimat. Jobb, ha nem derül ki a titkom. Ennél is jobban. Létezik egyáltalán ebben a helyzetben az, hogy ennél is jobban?
A fenébe…miért nem tudok elfutni?
|
|
|
|
|
2
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Üres tanterem
|
Dátum: 2012. 08. 23. - 08:21:18
|
Seraphin Csak egy kis csendre volt szükségem, csak arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, a Rólad szólókat és minden más egyebet. Azt hittem, hogy jobb lesz, ha ezt nem a klubhelyiségben teszem meg. Nem hiszem tévedhetetlennek magam, mint, ahogy a mostani helyzetből is jól kitűnik szerencsétlenségem. Ha maradtam volna a hálóban, soha nem találsz rám. De te túl okos vagy, én pedig, nos, hiába Hollóhátba osztottak, egyre nagyobb hibákat követek el.
Késik a hang és késik a kép. Rémületemben elhomályosodnak a látottak a szemeim előtt. Ha nem fogna el a páni félelem, talán még arra is lenne időm, hogy felordítsak, Merlinre!
Úgy látszik, megkaptam a csendet, amit szerettem volna. Bár nem ebben a formában volt rá szükségem és nem így, az élet sokszor ajándékozza meg az embereket, ilyen-olyan módon. Kezem gyorsan emelkedik, simít végig a lófarokba kötött hajamon, kitapintva, nincs-e kiálló hajtincsem. Hátha nem tűnök bohócnak, hátha. De! Hatalmas bohóc vagyok, nem is tudom mit képzeltem.
Álmaimban sokszor álltál már így velem szemben, de a valóság megrémiszt. Normális, ha a közeledben, nem tudok megszólalni? Normális, hogy a mindjárt szívinfarktust kapok? Arra vágytam örökösen, hogy legalább rám nézz, hogy megszólíts, most pedig, bár érdekesebbnek találnád a rohadó, festékhiányos ablakpárkányt. A hangod pedig, ahogy a nevemet ejted, egyenesen bomlasztóan hat elmémre. Honnan tudod a nevemet? Tudod, ki vagyok, nem csak a senki a folyosó végén? Mondd még egyszer ki! Mondd még, a nevemet! Ezzel a lágy, csodálatos hanggal! Csak kérlek, a szemeidből tűnjön el az értetlenség. Hadd, ne kelljen csalódnom benned. Érted, pontosan érted, hogy mi is folyik itt. Hiszen itt van melletted a könyv, vágyakozásom ajándéka, ami elvezetett hozzám. Okosabb és agyafúrtabb vagy, mint hittem.
Mit tegyek? Sok minden átfut a fejemben, de azt hiszem, csak azért döntök amellett, aminél végül, mert megszoktam már hét év alatt ezt a reagálási módot. Hihetetlen gyorsasággal kapok a könyvem felé. Majdnem kiejtem a remegő kezeim közül, de aztán sikerül megtartanom. Könyörgöm, ne dobj fejbe az ajándékoddal! Könyörgök, ne dobj ki az ablakon! Csak…hagyj elmenni…
Lábaim ugyanis olyan gyorsasággal visznek a terem bejárati ajtaja felé, hogy még magam is meglepődök rajta. Úgy látszik, a hét év alatt tökélyre fejlesztettem a menekülési ösztönömet.
A térdem hangosan és fájón koppan az asztalban, ahogy köztük, mint valami labirintusban, kisegérként rohannék. A fájdalom megtorpanásra késztet. Szégyenkezve állok, valahol középen, szemeimet lesütöm, miközben különös boldogság szállja meg szívem. Itt van velem! Egy légtérben! Merlin is így akarta. Lassan fordulok meg, hogy újra szemben találjam magam vele. Veled.
- Ne dobd ki, jó?
Nem is értem, hogy miért ezek a szavak születnek meg először, furcsán nyöszörögve. Kiszárad a szám, alig tudok nyelni, ijesztően remegni kezdek. Lehet, hogy azért mondom ezt, mert tudtam, hogy soha nem fogja azt a mérhetetlen vonzalmamat viszonozni, amit én tanúsítok iránta. A legjobban azonban az fájna, ha a könyvet kidobná. Csak ez a nap maradna rólam emlékként, ami előbb utóbb, elhalványulna. De így, ha a könyv nála marad, mindig eszébe fogok jutni.
- Jót…Jót választottam?
Még nehezebben jönnek ezek a szavak. Néha úgy érzem, hogy bár csak néma lennék. Tétován állok, nem mozdulok. Tudod, Seraphin, nekem valahogy, most sokkal érdekesebb a rohadó ablakpárkány, nem tudom, neked miért nem! Látod, ahogy lemállik róla a festék? Vajon álmodozhatok még rólad, vagy ma egy gyönyörű átokkal, megtiltod szívemnek az érzéseimet?
Ne gyere közelebb.
Kérlek.
|
|
|
|
|
3
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Üres tanterem
|
Dátum: 2012. 08. 21. - 14:35:41
|
Seraphin Be kell vallanom a bűnömet. Még mindig, visszavonhatatlanul, csak rád tudok gondolni. Feküdni az ágyon, bámulni a plafont és álmodozni. Sokszor gondolok arra, hogy mi lesz most a kettőnk, sosem volt kapcsolatával? Most, hogy Monique mindent megváltoztatott? Mintha tegnap rám néztél volna. Mosoly volt az arcodon? Vagy csak valami groteszk fintor az irányomba? Mind a kettőt annyira vonzónak találom. Lehet, hogy meghallottad, hogy milyen hevesen dobbant a szívem? Úgy érzem magamat, mint egy ötéves kislány. Álmodozok a marcipánfigurákról, a hatalmas, elvarázsolt emeletes tortáról és persze, rólad. Ahogy fekete dísztalárban állnál mellettem és megfognád a kezem. Megérintenél. Szinte érzem már most, itt az ágyban feküdve, hogy milyen lehet, amikor a forróság végigárad a testemben. Oh, Seraphin, ugye valóra váltod az álmaimat? Csak te és én! Viharzó, szenvedélyes meséim hőse!
Egy nap telt el Valentin óta. A pulzusom azóta is az egekben. Főleg, amikor meglátlak. Rettegek, hogy egyszer rájössz, hogy ki küld neked apróságokat, ki az, aki nem felejt el a különleges alkalmakkor. Rettegek, de nem tudok parancsolni a szívemnek. Hát, hogy tilthatnám meg az érzéseimnek a létezésüket? Te megtudod tiltani nekem őket? Ha igen, esküszöm egyszer sem fog dobbanni többet érted a szívem! De előtte legalább beszélj hozzám!
Mellettem az ágyon, vagy inkább előttem egy, a legendás lényekkel kapcsolatos könyv hever. Úgy indult a mai délután, hogy tanulni fogok rá. Ám, ahogy kinyitottam a könyvet, eszembe jutott, hogy mennyire érdekfeszítő volt az előző óra. Hiszen Seraphin is ott volt. Ugyanazt a fakultatív tárgyat vettük fel! Ez jelent valamit! Ennek jelentenie kell valamit!
Sóhajtva ülök fel, ölembe ejtve a vaskos kötet. Egy ideig apró köröket írok le az ujjaimmal a borítóján, követve, az aranyszínnel szedett, terebélyes betűket a címben. Végül, hosszas tétovázás után felállok, belebújok cipőmbe, felkötöm hosszú, szőke hajamat és kilépek a hálónk ajtaján.
A klubhelyiségben megint szórakoznak az alsóbb évesek. Furcsa, idegesítő sikítozás, leírhatatlan, géniuszi téboly hangjai ezek. Egy újabb ajtó, aztán már kinn is vagyok a Hollóhát klubhelyiségéből. Van, hogy az embernek egy kis sétára van szüksége, hogy másként lássa a dolgokat. Az a szép az egészben, hogy tudom, nem fogom másként látni őket. Téged.
Az üres tanterem. Szeretem. Ritka, hogy ide téved valaki. Általában egyedül üldögélek az egyik padon. Itt legalább nem keresnek, valamiért iszonyodnak a tantermek gondolatától a többiek. Nem tudnak bántani. Ez az én bástyákkal védett mentsváram. Mint, ahogy most is. A könyvem koppan az asztalon, ahogy leteszem. Leülök, lábaimat magam alá húzom. Kényelmetlen póz, de feledteti velem a csend. A nyugalmam. A hely nyugalma. Néha, félve az ajtó felé pillantok, amit becsuktam.
Nézem a sorokat a kinyitott könyvben, nézem a betűket, de nem tudom értelmezni őket. Távolinak tűnnek és értelmetlennek. Te is annak tűnsz. És tudod igaz? Tudod, hogy az elérhetetlenség teszi ennyire széppé és vonzóvá az egészet? Vagy a szemeid színe? Vajon örültél a könyvnek, amit Valentin napra kaptál? Bájitalokról van benne szó. Olyan bonyolultak, mint amilyennek te is tűnsz. Állandóan. Elsős korom óta.
Fázva rándulok össze. Hideg van. |
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Lauren H. Garside / Dum spiro, spero
|
Dátum: 2012. 08. 21. - 12:32:35
|
Látlak.
A mosolyod elkápráztat. Felém intesz? Tényleg felém? Nem. Csak a képzeletem játszadozik velem. Pedig nem hagyom száguldani, nem hagyom, hogy messze repüljek a valóságtól. Sose fogsz észre venni. Nem láttad a szerelmesek napján kapott ajándékodon a láthatatlan csók nyomomat. Nem érezted a parfümöm. Alig érezhetően, de ott volt. Érezhetted már rajtam, amikor elsétáltál mellettem.
Mondd, miben reménykedek? Csak a tekintetedet hadd élvezhetném egyszer. Akkor, amikor félre löksz, bár sosem tetted még. Inkább kikerülsz. Bár félre löknél, legalább érezhetném, milyen az érintésed.
Nézz rám! Ott ülök a sarokban! Arra várok, hogy mellém lépj és legalább megátkozz. Vagy szólj hozzám, mert érek ennyit. Te is tudod. Elválasztanak minket a saját, mérhetetlen korlátoltságaid. De én ezt is szeretem benned. A hűvösséged, az elérhetetlenségedet, hogy a szemed sarkából, talán a látómeződbe kerülök.
Nézz rám.
Átkozz meg.
Mindig láttam a szemeidben, az esélytelenségem nyugalmát, láttam, Seraphin Lamartin.
Látlak. |
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Inferus jelöltek / Lauren H. Garside
|
Dátum: 2012. 07. 31. - 22:16:56
|
LAUREN HOLLY GARSIDE “A küldetésed nem az, hogy megváltoztasd a világot. A küldetésed az, hogy te változz.” Alapok
jelszó || "Halld üvöltésem!"
így ejtsd a nevemet || Lauren Holli Gárszíd
nem || nő
születési hely, idő ||London, 1980. 11. 13.
horoszkóp || Skorpió
kor || 18
vér || félvér
évfolyam || 7.
A múltA gyerekek a leggonoszabb teremtmények a földön. Nem, nem hazudok. Gondolj csak vissza a saját iskolás éveidre. Lehet, hogy nem te voltál az, akit csúfoltak, bántottak, megaláztak…vagy lehet, hogy mégis? Emlékszel a beszólásokra? Mondd, ha tehetnéd, akkor mit változtatnál meg a múltadban? Ha beléphetnél a nagymenők közé, megtennéd? Elegem van a sok kegyetlen viccből, a gonoszságból. Kaptam egy esélyt, hogy minden megváltozhasson. Mindenki a halálfalókat szidja, a gonoszságukat, a halált, amit képviselnek. Ugyan! Nem kellenek ide halálfalók! Nélkülük is elég félelmetes ez az iskola. Nem ők a legnagyobb szörnyetegek itt…mindenki más. A diákok, akik meglöknek a lépcsőn, a nevetésük, a félelem, hogy megint mi vár rám. Kérlek segíts! Mondd el, mondd el, hogy te mit tennél. Belépnél közéjük? Nem tartozok ide. Nem választhatjuk meg a családot, ahova születünk. Nem választhatjuk meg a nevelésünket. Lázadhatunk, tombolhatunk, de úgyis az-az ember lesz belőlünk, akit a szüleink akarnak. Vagy tágabb értelemben a család. Azok leszünk, akit látni akarnak. Amilyennek látni akarnak. Nem voltam hercegnő, se véla. Mit ér a szőke haj, karcsú test és hatalmas kék szemek nélkül? Mit ér a vágy, ha nem teljesül be? Semmit. Évekig meg akartam tagadni a családomat, meg akartam tagadni a gondolataikat, végül, de nem utoljára, saját magamat. Aztán elérkezett a pillanat, amikor már nem volt mit megtagadnom, mert más emberré váltam. Ám a lelkünk sose változik. Akarod hallani a történetemet?
Lauren Holly Garside vagyok.
Belépek a nagyok világába.
A fáról lehulló sárgás falevél, épphogy érintette a nedves földréteget, amikor felsírtam. Üvöltöttem, keservesen, mintha már akkor tudtam volna, hogy mi vár rám, ebben a világban. Hogy mi vár majd a családokra, akiket akkor még nem is ismertem, a szüleimre, a nagynénémre, a varázslótársadalomra. Sírtam. Hogy miért? Mert már akkor is rendíthetetlenül a legszerencsétlenebb ember voltam a világon. A születésem pillanatában. Talán már fogantatásomkor eldöntetett, hogy az enyém legyen a peches és elcs*szett Holly cím.
Egy igen furcsa családba születtem. A Garside-ok cseppet sem szerteágazó családfáját bővítettem, egy oda biggyesztett, szépen karistolt névvel. Egy arany csillogású, ám belülről rohadó sikítással. Mert mindnyájan rohadunk ebben a családban. Egytől egyig. A leginkább talán a nagynéném. De erről később, még nem érkezett el az ideje. Igazából még semminek sem érkezett el az ideje. Tudod jól a történetemet a prológusom alapján, nem vagyok benne biztos, hogy szeretnéd a részleteket hallani. Túl tömény lesz és felkavaró. Talán megzavarom a lelki békédet. Ahogyan az enyémet is tették, nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor. Pont úgy fogok tenni. Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor. Velük, veled, végül pedig, amikor már nem marad senki, saját magammal.
- Hooolly a húúúús!
Vörösre festette arcomat a szégyen, ahogy a klubhelyiség bejáratánál álltam és épp az egyik Mardekáros állt előttem. Nem jutott eszembe a jelszó, pedig annyira szerettem volna eltűnni, megszabadulni tőle. Sose értettem, hogy miért bánt. Nem csak ő. A Griffendélesek, a Hollóhátasok, sőt, még a Hugrabugos kis hörcsögök között is voltak páran. Tudom, hogy borz a jelképük, de valahogy mindnek olyan hörcsög fejük van. Ezért magamban csak dupla H-nak hívom őket. A kóstolgató dupla H. Bár soha ne szólt volna hozzám inkább senki. Bár elnémult volna egy percre a világ.
- Na mi van, husika? Miért nem sírsz már?
Ez volt az utolsó másodperc, mielőtt a világ, vízbe borult volna a szemeim előtt. Valamiért, még akkor sem jutott eszembe a jelszó. Elfutottam, mint mindig. A lány wc pedig megnyugtató kápolnaként fogadott. Hova futhat egy lány, ahol senki nem éri utol, ha bezárkózik? Hát persze, hogy a wc-be.
Néha hosszú ideig nézegettem magam a tükörben, néha csak egy-egy percem volt rá. Sosem értettem, hogy miért bántanak. Egyszerűen nem voltam tökéletes. Ebben a világban pedig hamar megérzik, ha valaki gyenge. Elpusztítanak. Ahogyan engem is próbáltak. Emlékszem, ott a wc-ben sokszor sírtam. Főleg a tükör előtt. Nem azt láttam, amit látni szerettem volna. Arcomat pirosra festette a túlsúly, az erőlködés miatt, amit menekülésem közben fejtettem ki. Sokszor kérdeztem magamtól, vagy inkább valami égi válaszra várva, hogy én miért nem születhettem tökéletesnek, aranyvérűnek, előre elrendelt életűnek? Egyszerűen csak más akartam lenni. Olyan, mint Malfoy női, vagy, mint akikkel Grosiean kavart, vagy Harington, Wolf, Neehill…ugyan! Nem kell folytatnom a sort. Tudod jól, hogy kikről beszélek. Szépfiúk, akik rám se néztek soha. De! Várjunk csak! Hiszen Malfoy nem egyszer rám nézett! Sőt! Még beszélt is velem…igaz, legtöbbször annyit, hogy „röff-röff-röff…” Ilyenkor a válaszom nagy hévvel az volt, hogy anyukád, anyukád, anyukád. De soha nem mertem kimondani. Legalább rám nézett. Valentinkor majdnem küldtem neki egy lapot, amin az állt volna :”Imádlak, te görény!” Nem tettem meg. Ezt sem. Mint soha semmit. Hagytam, hogy megalázzanak. Míg mások azzal voltak elfoglalva az évek alatt, hogy kiszabadult valami rusnya nagy kígyó, szörny, vagy, hogy Potter megint megváltotta a világot, én mindig tudtam az igazságot. A legnagyobb szörnyek köztünk éltek és mai napig élnek. Bár engem is megölt volna a Baziliszkusz!
A családomra visszatérve, mint már mondtam, Garside leány vagyok. Ezzel nem is igazán lenne gond, azt leszámítva, hogy a nagynénémből egy őrült szadista halálfaló lett. Sok családban okozott kárt, valahol a gyász még mindig csendesen koppan a falak között, van, ahol a fájdalom gyűlöletet szőtt, nem csak az ő irányába. Egy család vagyunk. Miután az iskolába került inspektorként, még inkább tönkre tette az életemet. A céltáblák legszebbike lettem. Mert miért is ne? Hiszen a rokonom legyilkolta az apjukat, a testvérüket, megkínozta őket az iskola falai között. Ugyan már! Ez a legjobb indok arra, hogy még inkább megalázzanak. Így is lett. Még több „csínytevésnek” lettem az áldozata. Az egyik azonban nagyon eldurvult. Többen jöttek, mintha csak valami bosszúhadjárat lett volna, lincselés bűze érződött a levegőben. Azt hittem, hogy egyszerűen megátkoznak, de nem. Ez annál sokkal több volt. Elérkezett az utolsó megbélyegzésem éjszakája. Monique akkor még az iskolában volt, ez volt az utolsó estéje. Valahonnan a folyosóról tűnt fel, csak a gonosz tekintetét láttam megcsillanni és a pálcájából előtörő rubint fényt. Azt hittem, hogy segít, hogy a fiút átkozza meg, aki a karomat szorította. Elsötétült a világ. Engem ért el a fénynyaláb. Célt tévesztett volna? Örök kérdés marad. Vagy valahol nagyon is jól tudom a választ.
Napokkal később tértem magamhoz a Mungóban. Azt mondták, hogy eltalált egy igen erős átok. Dühös voltam a gyógyítókra, hiszen ezt már tudtam. Vártam, hogy mondjanak valami újat. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig voltam ott, csak az-az egy maradt meg, hogy borzasztóan legyengültem, alig bírtam lábra állni. A szervezetem, mintha saját magam ellen harcolt volna. Pokoli hajsza. De nem is ez a leglényegesebb ezekből a napokból, hanem az a pillanat, amikor először álltam tükör elé. Az arcom beesett volt, eltűnt a kipirult bőröm, az izzadt homlokom, a karom pedig túlságosan is vékonyan emelkedett magam elé. Nem én voltam. Vagy mégis. De valahogy egészen máshogyan. Eltűntek a felesleges kilóim. Felvetődött bennem a kérdés, hogy ez, hogyan történhetett meg? A betegség lábadozása miatt? Hiszen az túl rövid idő volt ehhez! Egyetlen megoldást találtam helyesnek. Monique átkát. Tudta, hogy mi fog történni, tudta, hogy akkor ott este meg fognak támadni. Megváltoztatta az életemet. De miért? Mit akart ezzel? Mit fog kérni cserébe? Nem a jó szándékairól híres. Olyanná akar tenni, mint, amilyen Ő? Soha nem leszek szörnyeteg. Ugye nem? Valaki ígérje meg nekem! Valaki! Valaki! Kérem…
Azóta eltelt egy hét. Az iskola pedig vár vissza. A kígyófészek felmelegedett. A szadisták pedig valószínűleg nem fognak kímélni. Bár külsőleg már olyan vagyok, mint ők, a lelkem szabadon és örökérvényűen szárnyal az elcs*szett Holly címerrel a nyakában. Olyan vagyok, mint ők…
Valaki mentsen meg! JellemNéha úgy érzem, hogy teljesen magamra maradtam. Éjszakánként imádkoztam. Minden este. Imába foglaltam, hogy bár történne valami igazán radikális változás az életemben. Bár jönne az a bizonyos hurrikán, vagy tornádó és forgatna fel mindent. Az se érdekelt volna, hogy ha csak pusztulást hagy maga mögött. Ha valaki nincsen a kiváltságosak körében, akkor két esélye van az iskolás éveiben. Vagy soha nem veszik észre, vagy örökös céltábla lesz. Itt nem elég arra gondolni, hogy beszólnak, hogy csúfolnak. Ezek is megtörténtek. Túléltem, talán erősebb is lettem. Bár ez utóbbi nem olyan biztos. Az biztos, hogy agresszívabb. Érzem magamban a késztetést, hogy behúzzak azoknak egyet, akik valaha egy rossz szót is szóltak hozzám. Ki tudja? Lehet meg is teszem! Megint elkanyarodtam...túl szórakozott vagyok mostanában. Hol is tartottam? Á, igen, megvan. Tehát! Ha azt hiszed, hogy ennyiben kimerül a gonoszság, tévedsz! Valahonnan nagyon belülről fakad a kamaszoknál. Nem olyan, mint a gaz. Ha megtépkeded, nem pusztul ki. Nem mondom, hogy jó vagyok, mert én se vagyok az. Bár a bosszúálláshoz, jelenleg még nem érzem magam elég erősnek. De lehet, hogy ennek is eljön egyszer az ideje. Nem tudhatom, hogy mit tartogat számomra a jövő. Hiszek abban, hogy magam alakítom a sorsomat, de közben a nagynéném bebizonyította, hogy egy jól irányzott átok, mindent felboríthat. Minden el nem tervezettséget.
A világot néha már meggyűlöltem. Ha magányos az ember, akkor a világ is azzá válik körülötte. Nem hiszek abban, hogy valaki csak úgy meg tud változni. Külsőleg lehet. Na de belsőleg? Belsőleg mindig is az a rettegő, félelmekkel teli kislány maradok, aki megfordul a sötét folyosón, mert fél, hogy bedugják a fejét a klotyóba. Erősség || Remény, Hit, Apróságok szeretete Gyengeség || Bosszú gondolata, rettegés, bizonytalanság Apróságok
mindig ||
Alma
Parfüm
Olvasás
Álmodozás
Csokoládé
soha ||
Félelem
Bántalmazás
Tükör
Cigaretta
Alkohol
hobbik || zongorázik, rajzol
merengő || A fejét a wc kagylóba dugták. Egyszer, mintha egy helyes fiú rámosolygott volna.
mumus || Saját maga, újra kövérként
Edevis tükre || Az első csókja
százfűlé-főzet || Almalé színű és romlott tej ízű
Amortentia || Rózsa illat, vanília egy kis fahéjjal
titkok ||
Retteg a macskáktól.
azt beszélik, hogy... ||
...Monique utódja a halálfalók között.
A család
apa || Herald Garside 45, félvér, jó a kapcsolat
anya || Gracie Garside 42, félvér, jó a kapcsolat
testvérek || -
állatok || Poppy a bagoly
Családtörténet ||
Hiába vagyunk félvérek, a család tagjai sokszor viselkednek úgy, mintha aranyvérűek lennének. Páran egyet értenek a halálfalók és Voldemort felfogásával, eszméivel, de itt is vannak kivételek, fekete bárányok. Lauren is ezekhez az emberekhez tartozik. Maga a család nem rendelkezik túl szerteágazó családfával. Eddig szinte mindenkinek egy gyermeke volt.
Külsőségek
magasság || 169 cm
testalkat || vékony
szemszín || szürkés
hajszín || szőke
kinézet ||
Hihetetlen, hogy mennyire fontos ebben a mai világban a kinézet. Talán túlságosan is az. Ha pár hónappal ezelőtt láttál volna, akkor jó pár kilóval nehezebb lány jött volna veled szemben a folyosón, zsíros, összefogott hajjal, rendezetlen ruhában. Most, egy törékeny, vékony lány sétál el melletted, hosszú kibontott szőke hajjal, akinek az arcán és a szemében mindig is látszódni fognak az emlékek.
A tudás
varázslói ismeretek || Próbált odafigyelni az órákon, nem volt kivel beszélgetnie, vagy elütnie az időt, így általában szorgosan jegyzetelt. Ügyesen keveri a bájitalokat, amit azért is szeret, mert a legfőbb erény, amit valaki megtanulhat közben, az a precizitás. A pálcáját közepesen használja párbajok során, hiszen a legtöbb esetben, ha volt rá alkalma, elfutott.
felvett tantárgyak ||
Legendás Lények Gondozása
Repüléstan
pálca típusa || Nád, egyszarvúszőr, 9,5 hüvelyk
RBF ||
Átváltoztatástan – V
Sötét Varázslatok Kivédése - V
Bűbájtan – E
Mágiatörténet - E
Bájitaltan - K
Gyógynövénytan - E
Asztronómia – E
Jóslástan – E
Egyéb
avialany|| Alena Shishkova |
|
|
|
|
