Sol megszólal, én pedig még mindig nem mozdulok. Kíváncsian fürkészem a szobát, s amikor Sol elkezdi, csüngök szavain. Megijedek.
Nem lesz itt… Igen, ez teljesen várható volt, mivel idén végez, és tanul tovább (vagy ki tudja), de mégis összeszorul a gyomrom az információ hallatán. Tavaly is szökevény volt a Szobában, de az más volt, tudtam, hogy itt van, nincs messze, Nadinenal gyakran látogattuk meg. De most nem így lesz, és ez megijeszt. Itt maradok szerető bátyám nélkül, és helyette kapok egy olyan tökfejet, mint Oz. Bátyám szavai közben, ikertestvéremre pillantok, majd vissza rá. Aggódom. Nem várom a jövő évet.
A dementorok hallatán szintén rossz érzés tölt el, de nem akkora ijedtség, mint az előbb. Hallottam róla, hogy a közelben tanyáznak, de azt hittem szóbeszéd. Hiszen nyáron elűzték őket… mi keresnivalójuk van itt? Van egy olyan érzésem, hogy az új diákok keze van a dologban. Vagyis, hogy lehet közük hozzá. Csakis Voldemort idejében császkáltak szabadon a dementorok, sehol semmi, és mikor megjelennek és páratlan módon, utólag kapcsolódnak be Roxfort életébe, megjelennek. Túl sok furcsaság van körülöttük. Talán Voldemort mégsem halt meg? Hiszen egyszer már feltámadt, miért ne tenné még egyszer? Nem tudom pontosan, hogy tette, csak szóbeszédeket hallottam, de arra nem adok. Annál több gógyim van.

-    Aaa!   – kiált fel izgatottan Oz. Látszólag nem érzékeli Sol mondanivalóját. –   Király! Már régóta érdekel a dolog, akkor hülyeség, hogy a Roxfortban nem tanítják.
-    Shh!   – szólok rá halkan, mert látom, hogy Sol már koncentrál. Vajon mire gondol?
Pálcájából ezüstös fény ugrik ki, ami nem új látvány számomra, tavaly sokakat láttam használni a bűbájt, többek között Solt is. A fény hatalmas méretre terjeszkedik és egy medve formáját ölti fel. Egyből eltátom számat, és Oz felé csapom fejem, ő is elképedve néz rám. Majd egyszerre Solra nézünk.
-    Mi a szar volt ez?! Neked nem egy nyúl a patrónusod?!   – kérdezi remegő hangon.
-   Az volt…   - értetlenkedik bátyám.
Egyből beugrik egy könyv, a Mágikus lények elleni védelem – Varázslatok és trükkök és benne egy részlet. A patrónus alakja életre szól, azaz állat te magad vagy, a valód. De kevesebben tudják, hogy ritka esetekben ez nem igaz.
-   Sol!   – kiáltok fel, mint aki feltalálta a seprűt. Megmozdul lábam, és nagy lépésekkel odasietek elé, lehajolok a pálcájáért, majd felé nyújtom. –   Én tudom, mi ez!
-   He?   – szól közbe értelmesen ikerbátyám, de ügyet sem vetek rá, csak folytatom,
-    Tavaly nagyon sokat bújtam a könyveket, mert nem lehettem a DS tagja, de valamiféleképpen tájékozódni akartam, és tudod anya is mindig mondta, hogy tanuljak szorgalmasan, igaz, ez nem tanulás…
-   Mona   – nyög fel Oz -,   a lényeget!
-   Ja igen, persze. Tavaly olvastam egy patrónus bűbájt is taglaló könyvben a jelenségről. Kevés helyen említik, mert nagyon ritka, de a lényeg, hogy a patrónus-alak nagyon-nagyon-nagyon ritka esetekben megváltoztathatja alakját. Nem teljesen tisztázott, hogy mi az oka, de annyi bizonyos, hogy valami „óriási trauma, vagy jellemfejlődési pont”, azaz valami „erős behatás” szükséges.   – idézem fel magamban a kifejezéseket.
Egy pillanatra csend állt be. Még Oz is befogja. Csillogó szemmel nézek Solra. Végre valamit tudtam! Segíthettem neki, hogy megértse a dolgokat és nem fordítva! De vajon mi lehetett az a nagy behatás? Mindenkit ért ilyen az elmúlt évben, de ez nagyon ritka. Sol, ritka vagy!

Várok, amíg a lépcső átfordul. Fellépdelek, majd jobbra kanyarodok, és felsietek a maradék fokokon, és benyomom a nagy fa kaput. Hetedik emelet. Elmegyek pár diák mellett, és az emelet legeldugottabb zugaiba megyek, ott leülök egy párkányra. Kibújok cipőmből, lehajolok felvenni őket és elrejtem őket táskámban. Elégedetten mozgatom meg lábujjaimat. Sóhajtok egyet, és kicsit várok. Veszek pár mély levegőt, megpiszkálom karkötőimet és körbenézek.
Megint késik. Oz a tinédzserek sztereotípiájának megtestesítője lett. Mintha pálforduláson ment volna át, de mióta felléptünk a Roxfort Expressre, azóta egy barom. A barátai előtt szekál, és szúrkálódik, aztán meg lekicsinylően mondja, hogy miért kell mindenen megsértődni. Pedig nem sértődöm meg, csak nagyon bánt. Aztán tojik a sulira, a házi feladatokra, szabályokra, és mindenhonnan elkésik, de nem is izgatja. Egyre kevésbé önmaga. És a haját is olyan furán hordja. Nem tetszik a mostani Oz.
Egy dalt kezdek dúdolni amíg várok. Nagyon elég régi dalt, még azt, ami apa énekelt kiskorunkban nekem és Oznak. Sok dalt szerettünk és az Éjjeli fénybogár az egyik kedvencünk volt. Legalábbis az enyém, Oz nevében nem szólhatok. Lassabban dúdolom, mint ahogy a ritmus kérné, de nem zavar. Ezzel jó elütni az időt.

- Nem is itt találkoztunk volna, baszki! - ikertestvérem hangja a folyosó végéről szól, mégis kristálytisztán hallom.
- Ne káromkodj, Oz. - mondom neki. Anya is mindig rászólt, hogy ne tanítson ilyen csúnya szavakra engem és Keyrát. Persze én elviselem, nem vagyok már kislány, csak nem szeretem, Keyra pedig nincs itt. Sol azt kérte, neki ne szóljunk a dologról.
Oz megforgatja szemeit.
- A baszki nem káromkodás. Tudok cifrábbat is, amitől kiszaladnál a világból.
- Köszi, nem kell bemutatnod a fantasztikus szókincsed. - mondom undokul, amin én is meglepődök. Nem tehetek róla, nem szoktam ilyen lenni, de oz kihozza belőlem mostanában. Olyan... olyan utálatos. - Amúgy itt beszéltük meg.
- Pedig nem. Biztos megint az agyadban turkáltál, és nem figyeltél jól. - mosolyog széles mosollyal.
- Mindegy. - mondom, és durcás arccal felállok a párkányról. - Mehetünk?
- Neked elmondta, mit akar? - kérdezi felém fordulva.
Megrázom a fejemet.
- Kíváncsi vagyok, mit akar. Pláne, hogy azt kérte Keyrát hagyjuk ki belőle.
Igaza van, tényleg nagyon furcsa, amit Sol kért. Nekem és Oznak jelenésünk van a Szükség Szobájában ma, vagyis szombat délután. Azt mondta, ő már ott lesz, és csak azt kell elképzelnünk, hogy otthon legyünk. Ennyit mondott, nem többet, nagyon titokzatos volt. Nem szeretem a titokzatos Solt, olyankor sokkal tudálékosabban viselkedik, mintha felülkerekedne mindenkin, mert tud valamit, amit én nem. Szeretem az apró kis titkokat, de a tudatlanság viszont nem a szívügyem.
Teszünk pár lépést és egymásra nézünk.
- Itt jó lesz? - kérdezem, és körbepillantok.
Oz vállat von, és olyan arcot vág, mint aki nem tudja mit tegyen. - Biztos.
Még állunk egy pillanatig, és megfogjuk egymás kezét. Behunyom a szememet.
Otthon. A leprikónmezőre gondolok. Az erdőre. Aztán a házra, a sok apró zugát, fa gerendáit. Elképzelem, amikor karácsony reggelén lejövünk mind a négyen a lépcsőn, és jellegzetes "karácsonyillat" terjeng mindenhol. Aztán eszembe jut az otthoni ágyam, a kis szobámban, aminek az ablaka az erdőre néz. Egyszer láttam onnan egy mókust. Nagyon szép volt, jó hosszú farka volt, és...
- Hé! - ütik meg a vállamat.
Oz kizökkent és felpattannak szemeim. Egyből ránézek.
- Mi van? - förmedek rá, most már elegem van belőle...
Fejévvel az előttünk lévő díszes ajtóra bök.
Hirtelen elkerekednek a szemeim. Rossz érzés tölt el. A gyönyörű míves ajtó tavalyelőtt még ismeretlen volt számomra, tavaly pedig csak rosszat jelentett. Azt jelentette, hogy háború van, és hogy a hőn szeretett bátyám bent raboskodik több diáktársával, és veszélybe sodorja magát. Szerettem ide járni, hozzájuk, mindig biztonságérzettel töltött el, de most mégis görcsbe rándul a gyomrom. Az ajtó a tavalyi évre emlékezte.t A veszély, a halálfalók, a halál, ostrom, testek...
Oz kinyitja az ajtót, és gyorsan bemegy. Én pedig körbenézek az üres folyosóm még utoljára és én is belépek.

A korábbi rossz érzésem egyből szertefoszlik, sőt szívem is nagyot dobban. Hirtelen elmosolyodok. Nagyon szélesen.
A Szoba úgy néz ki, mint a nappalink. Talán kicsit tágasabb, mint amilyen valójában, de még az illatok is ugyanazok.
- Azta Sol, ez durva! Nem hittem volna, hogy ezt is lehet. - néz elismerően Oz a szoba másik végébe. Solra.
- Sol! - ragyog fel az arcom. - Szia! - mosolygok szélesen, és arra gondolok, hogy most átölelném, de Oz kicikizne. Ezért nem teszem.
Oz ledobja magát a kanapénkra (vagyis, ami szakasztott úgy néz ki, mint a kanapénk), én pedig csak állok az eltűnt ajtó helyén álló fal előtt. Lábujjaimmal megérintem az alattam futó szőnyeget. Varázslatos... Annyira élethű. Hirtelen otthon érzem magam, és megnyugszom. Te jó éj! Ezentúl minden hétvégén ide fogok járni! Hogy nem gondoltam még sose erre? Buta Mona.
- Na, mi a helyzet? - kérdezi Oz. - Mi ez a nagy titkolózás? - hangja őszinte kíváncsiságot rejt, és meg kell, hogy mondjam engem is felcsigáz kérdése. Miért vagyunk itt? És Keyra miért nincs itt ezen a fantasztikus helyen?
Nem mondok semmit, csak Solra pillantok, és várom magyarázatát.

- Kemény a pad.
Mint a föld, amin szétloccsan a koponya.
- És hideg is van.
Mint a kihűlt test.
Körbenézek. Olyan sokan vannak. Megfojtanak. Pedig szeretem őket. Szeretem őket egyenként, de nem ilyen sokat és egyszerre. Túl. Nem tudok megmozdulni.
- Mikor lesz már kaja?
Miután a tetemek felszívták magukat a kövön hömpölygő vérfolyót.
- Sose tudod kivárni a beszédet. Pedig idén javadra válna, ha nem zabálnál annyi, mert a nyáron ahogy látom felszaladt pár kiló. - amit majd a férgek fognak leenni csontjaidról.
- Fogd be, hülyegyerek.
- Fogd be te, barom. - nevetnek. Még.
- Száradj el!
- Befejeznétek, baszki?!
Oz és Marcus meglepetten rám néznek, aztán egy pillanattal később nevetnek. Nevetnek. Mintha nem haltak volna meg olyan sokan. Mintha nem folyt volna ártatlanok vére, nem csonkítódtak volna meg családok, mintha nem lenne tele a világ kínnal. Elfordulok a fiúktól, és hirtelen a nevemet hallom meg.
Srégen szemben velem ott ül Tristian.

- Tristian! – lelkem felragyog, hirtelen minden rossz gondolat elszáll. Már a vonaton is beszéltünk, ahol kellemetlen helyzetbe hoztam kicsit magamat, amikor kitörő örömömben a nyakába ugrottam. Hiányzott a barátom. Elgondolkozok a kérdésén, és Solra vetek egy pillantást, aki pár emberrel mellettem ül. Elkomorodok belül, ismét összezsugorodik lelkem, de arcomon nem látszik. – Nem tudom, Tristian. Tényleg fogalmam sincs, de ha szeretnéd, megkérdezem, és mondok pár jó szót rólad. Szívesen megtenném, azt nem nehéz, még hazudnom sem kell. – mosolyodok el halványan. Tudja, hogy sosem hazudok. De akkor is hozzá kellett tennem.
- Jönnek az elsősök! – kiáltja Marcus. Úgy kiált, mint amikor élve zabálják fel a pókok.

Sol mellett ülő Nadinera nézek.
Jól néz ki. Egész jól néz ki. Maga elé bámul, és a semmit figyeli, de mégis élettel-telinek látszik. Jó így látni. Nadine olyan oldalát mutatta meg nyáron, amitől... megijedtem. De nem úgy, mint az eddigi Nadinetól. Ez a Nadine sokkal, de sokkal rettentőbb volt, mint ahogy valaha láttam. Összetört, mint egy váza, és Sol milliónyi darabjait, aprólékosan ragasztotta össze. Szép, lassan. Nem hittem volna, hogy sikerül. De sikerült. Borzasztó volt látni, ahogy a mindig vidám, mindig vad és életigenlő vakmerő lányból mi lett.... S lám, most jól néz ki. Egész jól néz ki.
Solra nézek. Oda akarok bújni hozzá. Tudom, nevetséges, nem vagyok már hat éves, voltaképp tizenhat éves vagyok, de tavaly óta egyre többször tör rám valamiféle végeláthatatlan magány. Nem állandó az érzés, hirtelen jön és hirtelen megy, és nagyon nem szeretem. Rettenetes érzés. Ilyenkor arra gondolok, amikor kiskoromban mindig Solhoz bújtam, amikor rosszat álmodtam. Ő sose volt mérges, hogy felébresztettem, mindig megvigasztalt, addig beszélt hozzám, amíg vissza nem aludtam. Most is ezt érzem. Mintha rémálomból ébrednék fel, és a testvéri ölelésére vágyom. De nem ölelhetem meg, mert tizenöt éves vagyok, ő pedig tizenhét, én itt van az egész iskola körülöttünk. És Oz cikizne. Oz mindig csak cikiz. Egyre kevésbé szeretem őt. Ó Sol. Ölelj meg. Félek.
Hirtelen megjelenik előttünk milliónyifogásos lakoma. Nem tudok enni. Nem vagyok éhes.
- Mi a baj, Mona? - kérdezi Sol, kissé előrehajolva az asztalra, hogy jól lásson.
Felkapom a fejemet, és mosoly ül ki az arcomra.
- Csak nem tudok dönteni, melyik finomsággal kezdjem! Nyam-nyam! - mondom sugárzó arccal.
- Aztán nehogy teleedd magad!
És felrobbanva, darabokra szakadok, és zsigereim beterítik a sült oldalast.

1, Késett a baglyom. Tudom! Onnan tudom, hogy később adtam fel, mint, ahogy szoktam, és már biztos azt hitted, nem is méltatlak válaszra! Pedig annyira szerettem volna írni! Írtam is, mindig leírtam valami szépet neked, aztán a levél a végére egy nagy katyvasz lett. Ahogy teltek a napok leveled elolvasása után, egyre csak gyűltek a szép gondolatok a papiroson. Sokat gondolkoztam, azokon, amiket leírtál, és megfogadtam a tanácsod. Igaz, hogy más is mondta ezeket a tanácsokat, de sose így... Mármint nem lapra vetve, hanem... úgy. Nem tudom megmagyarázni, de a lényeg, hogy ahogy teltek a napok egyre több mindenre tudtam naposabban nézni. Olyan volt az elmúlt két hetem, mintha minden egyes nappal a szürke világ élénkebbé vált volna. Mindig csak egy kicsit, és mostanra éreztem úgy, hogy visszaírhatok neked.

2, Leültem rajzolni neked. Igazad volt, könnyebben ment, viszont tartozom egy vallomással... Valahogyan ecset került a kezembe, és valahogyan a mellékelt izé jött ki belőlem... Elég nagy színkupleráj lett belőle, és annyira furcsa érzéssel töltött el a festése, hogy inkább megszabadultam tőle, és elküldtem neked. Remélem neked tetszik, ha nem, nyugodtan dobd ki.
Na jó, azért rajzoltam egy golymókot is, csak neked.

3, Nem nevezném elszigeteltségnek. Ez hibás kifejezés erre. Nekem hiányzik a régi otthonom. A természet közelsége fantasztikus. Szeretem az embereket, de a természet adta harmóniánál nincs szebb és igazibb a világon. A zsenge fű a talpam alatt csiklandós érzés. Sétálok a ház előtti hatalmas fűtengeren, és az erdő szélén leülök a földre és csendben várok egy hangyára, egy őzre, vagy egy leprikónra. A szellő végigsimít bőrömön, a nap melegen süti szőke hajamat. A tóban bármikor megmártózhatok, ami  rettentő hideg, de világrengetően frissítő.
Bárcsak elvihetnélek oda. Megmutatnám neked, milyen csodálatos a világ.

4, A legfontosabb, amit az előző leveleddel kapcsolatban meg kell említenem, hogy hűűűha! Nagyon érdekes ez a kivi. Elég savanykás volt, össze is rándultak arcizmaim, amit beleharaptam. A következőt már kis kanállal kanalaztam ki a héjából. Úgy sokkal finomabb volt. De tudod mi finomabb? A BANÁN! Először azt hittem, valami furcsa túlvilági fantazmagórikus napszárnyú csodalééééény, aki azért jött el a földre, hogy... na jó, azért ennyire ne nézz korlátoltnak Tristian!! Ismerem a banánt! (Tavalyelőtt mutatta Brigit).

5, Ne félj, hiszen olyan okos és talpraesett vagy! Inkább nekem van félnivalóm, némelyik tananyag nagyon jól megmarad, de olykor csak úgy kicsúsznak az agyamból, mint a zsíros kenyéren elesett macska a macskaajtón! Borzalom! Szeretem az iskolát, de most én is tartok egy kicsit a következő évtől! Nagyon örülök, hogy neked ilyen konkrét elképzeléseid vannak, még ha úgy hiszed, nincs! De szerintem még úgyis elválik a következő 2 évben, addig nagyon sok minden változhat. Én két éve még nem ismertem a banánt. Sőt a kivit sem.
És, hogy én mi lennék? Kíváncsi vagyok a véleményedre, mondd meg TE!

Tűkön ülő barátod,
mona

Kivi? Először megijedtem, amikor írtad, mert azt hittem, hogy az egy madár, legalábbis, mintha ezt hallottam volna egyszer... Aztán amikor írtad, hogy szőrös gyümölcs, még jobban elképedtem. Ez valami varázsnövény, amit én nem ismerek? Azt hittem ismerem a gyógynövényeket, és a különlegességeket, de úgy látszik, akkor ez valami extravagáns déli varázslógyümölcs, amiről nem tudok. És hullik a szőre tavasszal, mint az állatoknak? Vagy hogy működik? Ápolni kell a szőrét, ha azt akarod, hogy finom legyen? Meg kell nyúzni, ha meg akarod enni? Van kivid? Küldhetnél egyet, hogyha el tudja hozni a baglyod. És nem eszi meg útközben... Persze nem muszáj, csak ez most nagyon izgatja a fantáziámat. Ha más nem egy rajzot küldhetnél róla, hogyha egyszer találkozom a gyümölccsel, nehogy kihagyjam a lehetőséget, hogy közelebbről szemügyre vegyem.


Biztos Tom is szívesen megkóstolta volna. A békák esznek kivit? Nem tudom, de sajnos már biztos, hogy ő sose fog enni... Még mindig elszomorít, ha rá gondolok, olyan hű kis kétéltű volt. Nem hiszem, hogy veszek újat, az már nem Tom lesz... csak egy kis zöld varangy. Szerintem biztosan agyontaposták... Vagy ha nem, akkor az a világ legigazságtalanabb dolga lenne. Ne érts félre, nem kívántam Tom halálát, de ha az én kis háziállatom élhet, akkor miért nem élte túl Hugo? Miért élte túl az én kis albínó békám, ha egy jó embernek meg kellett halnia? Nem... ez hülyeség, az élet nem lehet ilyen. Egyszerűen nem lehet úgy, hogy a szerencsén múlik minden, és egy kis állatkának több esélye van a boldog életre, mint egy gyermeknek.


Hiába akarok mosolyogni, ha mindeközben ilyen gondolatok gyötörnek. Nem mindig... de akárhányszor abbahagyom azt, amit elkezdtem, hogy eltereljem a gondolataimat, visszatérnek a kínzó gondolatok. Napközben még nem olyan rossz, de amikor lefekszem az ágyamba, a mennyezetet nézem, képtelen vagyok elaludni. Csak bámulok, és ilyenkor persze elözönlenek a képzetek, emlékek, mindenféle fájdalom. Próbálom magam pozitív dolgokra ráerőszakolni, de nehezen megy. Derűsen kell látni a világot, meglátni a szépet - mindig ezt mondtam, és így is cselekedtem. Reménytelen embertársaimnak ezt szajkóztam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb és legkönnyebb dolga. És tényleg hittem ebben. De most már tudom, hogy mit éreztek ezek az emberek. Hogy milyen nehéz ezeket a szavakat komolyan venni, vagy egyáltalán elhinni. Elhinni, hogy lesz jobb.
Ép eszemmel tudom, hogy most már minden jobbra fog fordulni, már nincs más hátra csak a Jó. De attól, hogy még tudom, nem hiszem el. Lelkemmel taszítom ezt az érzést, mert úgy érzem, csak áltatom magam. Nehéz ez a kettősség. Érted, amiről beszélek? Nem is merem visszaolvasni, amit írtam, mert olyan nagy butaság.


Viszont felderített, hogy megvan még a rajz. Madarakra esküszöm, hogy nem emlékszem... akárhogy gondolkozom, valahogy kiesett az a pillanat. De nem gond, annál nagyobb meglepetés és öröm számomra, hogy megőrizted rajzomat. Ez igazán sokat jelent nekem.
Remélem, amíg írom ezt a levelet, hegedülsz, és nem csak mondod! Egyre jobban hiányoznak a rajzaim, mármint maga a rajzolás. Már érzem a késztetést, már bizseregnek az ujjaim, de ha kezembe veszem a ceruzát, még nem mozdulnak meg. Még nem tudom, mit is alkothatnék. Amik eszembe jutnak, nem akarom papírra vetni.


Azta! Hát a bátyádról szóló bejegyzésed nagyon meglepett! Mármint nem úgy értem... a bátyád nagyon okos, és jó kiállású férfi, teljes mértékben megérdemli, hogy ilyen remek pozícióban dolgozzon, csupán kellemes meglepetésként ér a hír. Én is büszke lennék a helyetekben, örülök, hogy ilyen jó dolgok történnek a családodban. Biztos nagyon nehéz munka lehet, de Daniel elég rátermett, biztosan fantasztikus lesz a munkájában.
Erről jut eszembe, tudom, hogy még messzebb van, de te milyen jövőn gondolkoztál? Mármint úgy értem foglalkozás. Hegedűművész? Sárkányszelídítő? Könyvtáros?
Mostanában sokat gondolkozom a jövőn, és eszembe jutott, hogy nem igazán beszélgettünk mi még erről.


Epekedve várja válaszodat,
mona

El sem tudod képzelni, hogy mennyire örültem a furcsa baglyodnak. Nekem tetszik, kicsit csapzott, sőt meglehetősen büdös is... de különleges ez a kis foltocska, és nagyon kedves madár. Adtam neki egy kis almaszeletet, ha nem bánod, gondoltam a nagy úton visszafelé éhes lehet. Remélem, nem fogyókúrázik, vagy valami. Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy a baglyok szeretik-e az almát, de ő megette... Adj majd neki te is, utána engedte, hogy megsimogassam!

Tudod, szégyellem bevallani, de nekem nem jutott eszembe, hogy írjak neked... De nem csak neked! Igazából senkinek nem voltam képes írni, féltem attól, hogy csak egy sajnálkozó levél érkezik vissza a halálhírrel. Te vagy az első, aki írt nekem, és bármit is írtál volna, örültem volna neki. Csak dőlnek belőlem ezek a szavak, holott tegnap még nem lettem volna képest kezembe venni a pennát. Egészen eddig nem éreztem boldogságot, vagy örömöt. Tudtam, hogy örülnöm kéne, minden családtagom életben van, itthon lehetek szeretteim között, vége a háborúnak, de képtelen voltam rá. Képtelen vagyok. Olyan nehéz mosolyogni, pedig minden okom meg volna rá. Te is így érzed? Mondd, hogy nem csak én lettem ilyen elfuserált...

Nem mondanám, hogy Solék jól vannak... De rendkívül hálás lehetek a világnak, hogy még élnek. Nemrég engedték ki őket a kórházból, habár szerintem még bőven bent kellett volna maradniuk, de tudod most nagyon sokan vannak a kórházban, az összes tömve van, még a muglik is. Már nem volt veszélyeztetett állapotúak, ezért hazaengedték őket, persze sok tanáccsal, krémmel, főzettel. Nadine is itt van még, még nem utazott haza, és... Tristian, nagyon borzasztóan néz ki... ijesztő. Állandóan kiabál éjszakánként, nem tudok aludni, nem tudok álmodni. Te tudsz álmodni?
Sol már fizikálisan jobban néz ki, de én látom az arcán a keserűséget. Fáj neki így látnia a szerelmét.
Oz erősnek mutatja magát, de rajta is megcsillan néha a bú. Látom a szemében, amikor nem tudja, hogy figyelem. Ő nagyon örül a háború végének.
Daly szerencsére nem túl sok mindent fogott fel az egészből, Keyrát pedig sikeresen kimenekítették a kastélyból, velem együtt.

Tom meghalt. Agyontaposta a tömeg, akárhogy próbáltam védeni, buta béka létére elugrált, és ez okozta a vesztét. Nagyon szerettem őt.

Mióta hazaértem, próbálom magam lefoglalni, több száz karkötőt fűztem, növényekből, cukrokból, gyümölcsökből, de nincs kinek adnom őket. Neked mellékeltem egy korpafűből font karkötőt, ne aggódj, bűbájjal védve van, nem fog elrohadni egy jó ideig, és bökni sem fog.

Kérdésedre válaszolva, tudok Hugoról... Tristian, nem is tudom, hogyan mondjam, de az egyik folyosó falának törmeléke alá szorult, és amikor kimentették... Nem érdemelt ennyi szenvedést.

Igen, visszakaptam a ládámat, de sok minden hiányzott belőle, vagy tönkrement. A ruháimat nem sajnálom, de a régi rajzaim is mind odalettek, még az is, amit rólad rajzoltam. Emlékszel? A csónakházban ücsörögtünk az egyik csónakban, még azt hiszem tavaly áprilisban. Vagy március, már nem tudom.

Anyáék nagyon sokat öregedtek. Tudom, nem illik ilyet mondani, de látszik rajtuk, hogy mennyire megviselte őket, anyát gyakran hallom sírni esténként, de szerencsére egyre kevesebbszer.
Jaj, mostanában nagyon rászoktam a zenére. Valahogyan igénylem. Dobolok a padon, dúdolgatok, ritmusra lépdelek. Egyszer hegedülhetnél nekem. Ugye hegedülsz nekem?

Veletek minden rendben? Jaj, olyan udvariatlan vagyok, ezzel kellett volna kezdeni. Bátyád felől nem hallottam, remélem ő is rendben van.

Várom vissza válaszodat, Tristian.

Sok szeretettel:
mona



ui..: Tudsz valamit Edgar Grosról?

Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen.
A szellő fel-feltámad. Meglengeti egyik lelógó hajtincsemet, megsimogatja arcom pírját. Hunyorogva nézek a víz tükrére, a Nap sugarai vakító tökéletességgel változtatják át a zöldes tavat arany tengerré. Fehér, aranyló, és világító, mintha csak a mennyország puha talaja hullámozna előttem.
Ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget.
Apró vattapamacsok úsznak a fenti tavon. Olykor elidőznek az óriási tűzgolyó előtt, így az aranytenger egy kis időre visszaváltozhat zöldes tavacskává.
S kékje lehervad, lenn a tavaknak, lenn a tavaknak, s tükre megárad.
Egy bogár száll a térdemre. Egy ronda, aprócska bogár. Szárnya majdnem elfedi teljes testét. Hatalmas szemeivel rám néz, és azt mondja: Mona, vigyázz magadra. Pislantok egyet, oldalra biccentem a fejemet, s megfigyelem az apró pöttyöket a szárnyai alatt. Miféle csodalény vagy te? Talán egy tündér? Nem válaszol, csak elrepül.
S tükre megárad, jöjj be a házba, jöjj be a házba, vesd le ruhádat. Vesd le ruhádat, már esik is kinn.

Ráharapok egy meggydarabkára. S hol van az almadarabka?
Szemeimben valami felcsillan, amikor szavai megsimogatják lelkem. Örül, hogy találkozott velem, annak ellenére is, hogy erősen fejbe kólintottam, és még az egyik ínyencségét is eloroztam. Felderülök, apró mosolyra húzódnak vékony ajkaim.
-    Én is nagyon örülök neked, Jason.    - mondom szerényen, miközben egy meleg pillantást vetek sorstársamra. Biztosan neki is jól esnek a kedves szavak. Ha engem megmosolyogtatott, ő is megérdemli.
Már esik is kinn, már esik is kinn. Vesd le az inged, mossa az eső, mossa az eső össze szívünket.
Bús lombú fák ágai megrezegnek a nyárias szellő gyengécske erejétől. A legbúsabb teremtmény mellett ülünk, óvó árnyékában.
-    A fűzfa a legbúsabb fa mindközül. Megérzi az emberek bánatát, lehajtja egyik ágát. Megérzi az állatok szenvedését, lehajtja egy másik ágát. Megérzi a természet búját, lehajtja harmadik ágát. Bölcs és idős, sokat-látott.

Az egyik vattapamacs arrébb úszik, ismét aranyba borul a tavacska, vakít és világít, fényt hoz a szívembe, szememet összehúzza.
A maradék táskát is megeszem, utolsó harapásban pedig rálelek egy almadarabkára. Az a finom almadarabka...
-  Talán így kell lennie. Vannak született hősök. Ezek az emberek gondolkozás nélkül, mindent előtérbe helyeznek, csak önmagukat teszik a leghátsó sorba. Nem számít, ha megsebesül a lelke vagy teste, ő másokért küzd, megment emberi és állati életet. Vannak, akik egyszerűen nem születnek ilyennek. Vannak, akik gonoszak, és romlottak. Vannak, akik őrültek, s kísértük sorsukat. Vannak, akik piszkálódnak, vannak, akiket piszkálnak. Valakinek lennie kell annak is.
Szavaim nem hangzanak borúsnak. Meglepően nyugodtak, inkább tárgyilagosok és békések, mintha csak a virágokról beszélnék. Lelki szemeim előtt megjelenik Sol, a hős; Gray, a romlott; Nadine, az őrült; Leverton, a piszkálódós.

Megbánom, hogy ilyen tapintatlan vagyok. Sokan azt mondják, fura vagyok, de azért jó szándékú, cuki, aranyos. Aztán kinyögök egy ilyen illetlen mondatot, mint az imént, és máris a cuki szőke kislány egy bunkó kis hülyegyerek lesz. Épp ezért nem szoktam olyanokkal beszélgetni, akiket nem ismerek. Az ismerkedés nem az én terepem. Ha barátságosan megközelítenek, és addig noszogatnak, amíg nem oldódom fel, az jó. Úgy jó. Hamar megszeretem az embereket, ezzel nincs gond, ilyen téren könnyen barátkozom. Másrészről pont a buta őszinteségem és nyíltságom az, ami elriasztja az embereket.
-   Köszönöm, nagyon kedves tőled.    - mondom még mindig szégyellve magamat. Azért már jobban érzem magam. Arcom ismét kellő mennyiségű vért tartalmaz és nem többet. Már képes vagyok a szemébe nézni. Valójában a mosolygástól már csak a kényelmetlen kérdésem tart vissza. Csömörből vödörbe...

Cinikus hangnem bántja a fülemet. Nem hibáztatom, csak bántja... Reménykedtem, hogy majd elneveti magát, vagy valami.
Észreveszem, hogy vörösödni kezd az arca, én pedig megijedek. Szemöldököm egyből felszalad homlokomra, de gyorsan kontrollálom mimikámat. Egy pillanatra megrémülök, hátha tesz, vagy csinál valamit Jason. Toporogni kezdek, zavartan körbepillantok, nem tudom, hova nézzek. "Ha zavart vagy, egyet kell tenned: tégy valami határozott dolgot!"
Hirtelenjében leülök a földre, törökülésbe helyezem magamat, és betömöm a táskát a számba. Leharapom, majd elkezdek nyammogni rajta. Közben felkukkantok Jasonre.

Ahelyett, hogy válaszolnék egyből, a táskán rágódom. Az alma és meggy erős ízt éreztet, de a meggy mégis legyőzi az almát. Kár, mert jobban szeretem az almát, mint a meggyet, de ajándék volt, ízleni kell, meg amúgy is éhes vagyok.
Pislogok párat, és megpaskolom a mellettem elterülő zöld területet, jelezve, hogy szeretném, ha leülne.
Gyorsan harapok még egyet, hogy ne kelljen azonnal válaszolni, és legyen idő, amíg visszaszíneződik a fiú arca. Miután leül mellém, lenyelem a falatot, letépek egy kis gazvirágot és a hajamba tűzöm. Pont mellette megpillantok egy három levelű lóherét. Nem négy, de megteszi... Nekem tökéletes.
Letépem azt is, és se szó, se beszéd a fiú fülé mögé tűzöm.
-   Mona vagyok.
Majd kinyújtom mezítelen lábaimat, és megmozgatom lábujjaimat. a nap melege jól esik lábamnak.
-   Ne aggódj Jason, engem is mindig piszkálnak.   - mondom vidáman, amit biztatásnak szánok. Úgy mondom ki a szavakat, mintha ezzel semmi gond nem lenne.
Harapok még egyet az ízletes táskából.

Elvörösödöm. Ez a fiú csak leült ide nassolni, én pedig felülről megcsikiztem, megzavartam, majd miután étellel kínált, jól fejbe kólintottam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, és csak kuporognék tovább a fán, de sajnos nem vagyok se időutazó, se túl szerencsés ahhoz, hogy az lehessek bármikor... Pedig jó lehetne időutazónak lenni. Megnézném Leonardo Da Vincit, ellátogatnék a középkori Rómába, megnézném, milyen volt az élet ír-földön. Jövőbe nem utaznék, az túl ijesztő, és biztosan nagyon veszélyes. Vajon külső szemlélőként léteznék a múltban, vagy megjelennék, mint hús-vér ember? Orrba tudnám vágni mondjuk a fiatal Lockhartot?

Gyenge kis karom nagy kárt okozhatott, ugyanis a fiú a földön ücsörög már. Merlinre, ennél már nem is lehetne kellemetlenebb, remélem nem ömlik a vér az orrából! Amint visszafordítja a fejét, megkönnyebbülten jövök rá, hogy csak a szédüléstől fordította el fejét, nem azért, mert ömlik a vér belőle. Amúgy sem bírom a vér látványát, szóval, lehet, hogy végül engem kellett volna a gyengélkedőre vinni. A fiú arcán látszik a pillanatnyi zavar, de próbálja összeszedni magát. Kezemmel oda akarok nyúlni, de aztán mégsem. Idegességemben toporogni kezdek, és az ujjaimat tördelem. Utálom, amikor ilyen kellemetlen helyzetbe hozom saját magamat. Mert az egy dolog, amikor mások miatt szenvedek el valamit, de amikor magamnak okozom, még rosszabb az érzés.

Őszintének nem mondaható vigyora után, felismerem. Ő Jason MacKiney, felettem jár egy évvel és hugrabugos. Sokszor láttam már még korábbi években, hogy megkergetik, vagy piszkálják. Sokszor gondoltam arra, hogy odamegyek hozzá és megvigasztalom, vagy csinálok/mondok valamit, de végül mindig meggondoltam magam. Nem tudtam, hogy reagálna, kinevetne, elküldene a fenébe, vagy értékelné az együttérzésemet. Mivel a három lehetőség közül kettő rosszul esett volna, inkább mindig a háttérben maradtam, elslisszoltam a fal mellett, vagy messziről sajnáltam őt. Nem hinném, hogy ismer engem, vagy ha igen, biztos, hogy csak a rossz híremről. Végül is Sol és Oz húga vagyok, akik mondhatni nagymenők (voltak), míg be nem köszöntött az idei, borús év. A legtöbb ember viszont nem ismer engem, vagy nem akar felismerni, nem tudom. De igazából mindegy is, melyik a kettő közül.

Mosolyára visszamosolygok. Kicsit megkönnyebbül a lelkem, talán mégsem okoztam olyan nagy galibát. Lepillantok a földre, ahol előbb mindketten fájdalmunkban ücsörögtünk. Két sütemény fetreng a fűben. Biztos akkor eshetett ki a zsebéből, amikor letaroltam. Lehajolok, és mindkettőt visszanyújtom neki.
-    Még egyszer ne haragudj.    - mondom bűnbánón. -    Én sem így terveztem a lejutást...    - még egyszer felpillantok. Egész idiótának tűnhetek, hiszen innen nem látszódik magasnak az ág. Pedig szerintem az! Ezt bizonyítja a professzionális landolásom is...
-    Te vagy az a fiú, akit mindig bántanak, ugye?   - kérdezem gyermeki őszinteséggel a hangomban. A kérdés teljesen természetesnek gondolva csúszik ki a számon, majd miután kimondom jut eszembe, hogy ez talán sértő is lehet. Sol mindig rám szól, hogy többször gondoljam át, mit mondok, mert sokan nem olyan kedvesek és jóhiszeműek, és félreértik, amit én egyáltalán nem bántásból akarok mondani. És Solnak ismét igaza volt.

Könnyedén leugrok a magasból, és földet érek. Átöleljük egymást a fiúval, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Felnevetünk, megszorítom kézfejét, majd elengedem. Nagyokat lépdelve ugrándozok a fa körül, ő pedig kuncogva kergetni kezd. Körbe-körbe futkározunk, kerget, én pedig hangosan, önfeledten kacagok. Nevetésem elér a messzi tölgyekig és fenyőkig, megrezegteti azok ágait. A fiú megragadja derekamat, megbotlik, és elesünk. A puha fűben érkezünk. Legurul rólam, szétterülünk a fűben, és a kék eget bámuljuk. A felhőknek kitaláljuk az alakját - mindegyikünk más és mást mond. Órákig nevetünk, beszélgetünk, elmélyedünk gondolatainkban, és élvezzük a napsütést. A sugarak lágyan simogatják szabadon hagyott alkarunkat, kipirosodott arcunkat sem kíméli. Behunyjuk szemünket, csendben maradunk. Nem gondolkozunk, nem cselekszünk, csupán élvezzük a csodálatos szabadság-érzését, és engedjük, hogy elragadjanak a napsugarak, a szellők, és fűszálak tengere.

Akár ez is megtörténhetne. Nem feltétlen ezzel a fiúval, hiszen arcát sem láttam még. De a fiúban látom azt, amit megtehetnék, ha megtehetném. Ha nem bántanának, és burkolóznék vissza lelkembe. Hogyha nem a háborúban lennénk, hanem csak egy tóparton lennénk Írország egyik lankás völgyében. Ha nem kéne azzal foglalkozni, hogy ruhában vagyunk-e vagy nélküle, van-e rajtunk cipő, vagy sem. Most leugorhatnék, átölelhetnénk egymást, majd kergetőzhetnénk, akár a négy évesek. S nem szerelemből, nem barátságból, hanem csak mert megtehetjük, mert szabadok és boldogok vagyunk.

Felnéz, én pedig ijedten kihúzom magam, hogy ne lássa meg arcomat. Nem tudom, miért teszem, de így teszek. Furcsálló hangja megmosolyogtat, sőt el is kuncogom magamat. Ideges szusszanást hallok lentről, félszegen lekukkantok, és látom, ahogy a fiú valamiféle édességet pakolászik. A zavarodott viselkedésen ismét elkuncogom magamat, és végre elhatározom magamat, és leköszönök.
-   Szia!
Két kezemmel markolom az ágat, amin ülök. Előrehajolok, megtartom magam, és fülig érő vigyorral nézem az alattam tevékenykedő fiút. Lábaimat természetesen már rég összezártam, hiszen szoknyában üldögéltem ott fent.
Felszól, és felém nyújtja az egyik édességet.
-   Ó!
Szalad ki a számon.
Megkapaszkodok a fa törzsébe, lelógatom magam, majd egyik, később másik kezemmel megmarkolom az ágat, és egyszerűen lógok az ágon. Lepillantok a földre, ami most már nagyon messzinek tűnt. Csak tudnám, hogy másztam én fel ide?
Veszek egy mély levegőt, és elengedem magamat. Zuhanás közben természetes ijedségemben kezeim maguktól életre kelnek és kapálózni kezdenek. Ennek eredményeképpen földet éréskor a gyenge lábam összerogy, de mielőtt összecsuklanék, nemes egyszerűséggel fejbe vágom szerencsétlen fiút.
A fenekemre esek, de a korábban összerogyó lábaim némiképp tompították a szerencsétlen esést. Egy pillanatra felnézek az ágra, hogy mégis honnan zuhantam le, és innen már nem is tűnt magasnak. Persze, innen nem...
Sajgó hátammal sokáig nem foglalkozok, hirtelen felpattanok, mert rájövök, hogy hogyan támadtam le előbb valakit.
-    Jajj, Merlinre!    - habogok.  -    Én annyira sajnálom! Ó, ugye nem fájt annyira...?    - kérdezem reménykedve, de nagyot csattant az adott pillanatban.
Remek, remek, remek Mona... Jaj... Étellel kínálnak, te pedig viszonzásul leütöd az illetőt. Hát erre tanított anyu? Nem... Csak én vagyok ilyen béna.
Szégyenemben a füvet kezdtem bámulni, nyakamat behúztam, és lopva feltekintettem áldozatomra.
Pedig jól esne egy kis falat...

Halottak, üldözöttek között sétálgatok, szomorúságban üldögélek, a levegőben pedig erőszak és fájdalom repked. És én mégis mosolygok. Mosolygok ebben a borzasztó világban, és pont ezért kicsit abszurdnak érzem ezt. De én nem tehetek arról. Nem tehetek arról, hogy lelkem el akarja zárni ezt a rohasztó világot az eszem elől. Látom a halottakat, éget a szomorúság, megfullaszt az erőszak és fájdalom, mégsem akarom tudomásul venni, mert attól, hogy tudomásul veszem, még nem fog eltűnni. Minden ott marad a helyén, és makacsul egy tapodtat sem mozdul. És ez az, ami megrémiszt. Hogy hiába élek ebben a világban, hogyha nem változtathatok rajta, akkor elveszek benne, és nem élni fogok benne, hanem csak lebegni. Akkor körbevesz és elemészt, mint a ronda, szürke köd. Ezért nem észlelek semmit a világból. A halottak virágokká, a szomorúság fűzfaággá, az erőszak pedig madárrá változik, és máris megkapjuk májust. Mert május van.

Ha május van, az azt jelenti, hogy tavasz. Ha pedig tavasz van, az azt jelenti, hogy meleg. Melegben pedig nem fázik a lábam.
A tó vizében visszatükröződik az égbolt, így csodálatos színpompás kék tengerré változtatva azt. Egy-egy foszlányfelhő végiggurul a tengeren, megzavarva tökéletességét, de pont a tökéletlensége teszi tökéletessé. Mélyet szippantok a levegőből, magamba szívom a tavat, az erdőt, a hegyet, a természetet, a világot. Beszippantom, hogy átjárja testemet, és eggyé válunk.
Füleim madárhang után kutatnak, de nem találnak csodadallamra. Kettétépek egy fűzfaágat, pontosabban csak a végét csippentem le, és ujjaim között áthúzom. Először a mutató és középső ujjam között. Majd a középső ujjam és gyűrűsujjam között, és így tovább.

Nyugalmamat csámcsogás hangjai zavarják meg. Érdeklődve lepillantok, és meglepődötten konstatálom, hogy egy fiú ül a fa tövében. Csendesen a fa alá lopódzott, úgy, hogy még én sem vettem észre, miközben elmerültem a természet szépségében. Nem tudom, ki lehet az, de úgy látom, ő se vett észre. A fa törzséből kiálló termőtlen ágdarabon ücsörögtem, pontosan a fiú felett. Meglengetem mezítelen lábaimat, és vidáman elmosolyodok. Egyik kezembe fogom az imént letépett fűzfaleveleket, és szép lassan leeresztem lábaim között, egészen a fiú hajáig. Ott egy pillanatra megállítom, hátrébb húzom, és a nyakához érek, reménykedve, hogy csikis a fűzfa második vendége is.

Jó itt lenni. Egyedül. Jó kiszakadni a nyüzsgő diákok közül. Ezek már nem azok a nyüzsgő diákok, akiket négy éve ismerek. Ezek új diákok, új nyüzsgéssel. Nem olyan nyüzsgés, amire az ember vágyik. Szeretem a nyugalmat, a természetet és a békét, de néha az izgalom és a kaland is fel tud tüzelni, a nyüzsgés. Nekem az a fajta hiányzik, nem a mostani, félelemmel teli sugdolózós moraj. Senki senkiben nem bízik, és nekem ez szokatlan. Alapvetően az emberek bizonytalanok, óvatosan embertársaikkal s saját titkaikkal, de manapság még jobban elzárkóznak. Mert ez már nem egészséges állapot, ez már pszichológiailag zárkózottság. Ezt még Dobrev professzor mondta, amikor legutóbb nála voltam. Elég furcsán hangzik, hogy pszichológushoz járok. Pedig nincs semmi bajom... Mármint olyan. A professzor szobája inkább csak megnyugvást nyújt. Mint, amikor a háborgó tenger napnyugtával egyetemben lenyugszik látszik és szépen lassan simává válik. A doktor mindig megnyugtat, és ezért szörnyen hálás vagyok neki. És jól tudom, hogy nem csak én járok hozzá a háború viszontagságai miatt. Például ott van... Hannah Abott! Ő is odajár. De ez nem szégyen... legszívesebben én is elküldeném Ayrat, de ő semmiképpen nem akarja betenni a lábát egy "dilidokihoz", hiába olyan rettenetesen jóképű.
Összefoglalva: jó itt.

Pacákat rajzolok a vászonra. Sok színből. Ecsetemmel mindig egy új színbe mázolok, aztán visszatérek egy korábbi színbe, ami már egy kicsit más, hiszen összekeverednek a színek az ecsetemen. Mindig egy új szín, mindig valami szép és új. Hangosan dudorászok egy népdalt.
Zöld Pacni, Piros pacni. Sárga pacni.
Teljesen elmerülök dalomban és festményemben, amikor egy hang zavar meg a közelről. Ijedten összerezzenek, és hátravágom arcomat, fürjeim pedig suhannak utánam.
Némán, meglepetten hallgatom végig a fiú mondandóját, és csak akkor eszmélek fel, amikor kérdést szegez nekem.
-     Szia! Öhm... Mona. Mona Harington vagyok!    - teljes testemmel megfordulok, így észre se veszem, hogy az ecsetem fordulás közben végigmázolta Zach Haggerty pulcsiját. Mielőtt rákérdezhetnék arra, hogy mióta van mégis itt, észreveszem a színes csíkot a pamuton, és elkerekednek szemeim.
-    Jóságos krumpligbogár! Én... én sajnálom!    - le akarom törölni valamivel, keresek valamit, így a kezemcsak idiótán hadonászik, próbál valamihez nyúlni, de sehol egy kendő, vagy víz vagy bármi. -    Ajj mégis milyen műterem az, ahol nincs egy rongy?!
Lefagyva állok festékkel és ecsettel a kezemben, amit eszembe se jut lerakni. Miért? Hát mert idióta vagyok.
Csak bámulok Zach Haggertyre.

Örülök a jó időnek. Így nem fázik a lábam a kövön.
A klubhelyiségben ébredek, kótyagosan. Délután ledőltem ide, hogy tanuljak valamit, de hamar elnyomott az álom, így egy óriási nyáltócsa díszelgett a pergamenen, egy jó kis házi feladat helyett. Hajam összefogom egy sárga hajgumival, és ásítva kikelek az ágyból. Körbenézek a hálóban. Pár lány tekintetét elkapom, akik az ágyról néznek, majd amikor összeakad pillantsunk elkapják sajátjukat. Az első évben furcsán néztek rám, de most már megszoktak, nem értem, miért  bámulnak... Ez nem szép dolog tőlük.
Gyűrött ruhában a fürdő felé veszem az irányt, hideg vízzel megmosom az arcomat, és a tükörbe nézek.
Ó! Tényleg...
Az arcom tele van karcolásokkal, és egy nagy sebbel, ami bár behegedt, még nem tűnt el. Kezet mosok, az ágyamnál bekapok egy kekszet, és kézzel kötött kistáskámat áthajtom fejem felett, hogy vállamon kísérjen el utamon. Zoknimat lehúzom, és mezítláb indulok neki az útnak.
Örülök a jó időnek. Így nem fázik a lábam a kövön.

Szép lassan andalgok az iskolában. A szombat délután mindig kedves számomra. Most úgy döntöttem sétálok egyet a soha véget nem érő kastélyban. Négy év után is rajongok az épületért. A rengeteg színes folyosó, a meglepőbbnél meglepőbb izgalmas termek, és persze a gyönyörű birtok!
Még így a háború közepén is, halvány mosollyal, vidáman járom végig a folyosókat. Ezt nem veheti el tőlem senki. Semmilyen rossz ember, semmilyen démon.
Nem is tudom, hogy csináljak-e valamit, vagy csak sétálgassak fel alá. Lehet meg kellene keresnem Ozt. Igen, az lesz a legjobb. Felbaktatok a hetedikre, a Griffendél tornyához, és megvárom, míg valaki arra téved.
-    Bocsi, nem tudod, hogy Oz Harington bent van?    - kérdezem halkan az egyik kifelé tartó griffendélestől.
-    Hát neked az arcod hogy néz ki?    - kérdezi fintorogva.
-    Öhm...   - nem tudok mihez kapni, így csak tátogok, mint egy hal, így a griffendéles el is tűnik másodpercek alatt.
Még egy kicsit álldigálok, hátha szerencsém lesz, de megunom, és inkább tovább folytatom felfedező utamat.
Több mint fél óra séta után a főépületben ráakadok a műteremre.
Ki is ment a fejemből!
Nagyon megörülök, hiszen egyszer már rátaláltam a helyre, használtam is, de már teljesen elfelejtettem, hogy van ilyen termünk is. Így újból átélem a meglepetés örömét, és gondolkozás nélkül magamra csukom az ajtót.
Felettébb örülök, hogy egyedül vagyok bent, habár kicsit ijesztő is ebben az óriási teremben egyedül lenni...
Az egyik kanapéra boldogan ledobom a táskámat, és a szekrényhez szökdelek. Felmarkolom az összes ecsetet, ami elfér a kezembe, és egy vászonhoz rohanok. Izgatottan dobolok a lábammal, és agyam pörögni kezd, hogy mit is fessek a vászonra.
Egy ecsetvonás, bíborszínnel.
Mi ez, ha nem a tökéletes elfoglaltság?

Hátranézek az egyik nagyobb ablakrésre, és fintorodva elhúzom a számat. Semmi kedvem sincs nyolcvan métert zuhanni a bagolyházból, majd nyakamat törni. Sol biztos nem örülne, hogy a drága húgocskája kinyiffantotta magát, még ha nemes cél érdekében is. Egyre inkább azon morfondírozom, hogy vissza kellene tenni a csomagot, csak elehet már késő. Annyit szorongattam idegességemben, hogy az már meglátszik rajta. Mondjuk ezt a tényt az inspektor másnak is betudhatja, de mi van, ha egyből észreveszi rajtunk, hogy mi nyúltunk hozzá? Hiszen rajtakapott minket. Vagyis még nem, de több mint valószínű, hogy őt halljuk, ahogy a fiúval diskurál. De vajon meddig beszélget vele? Amint a fiú megejti, hogy már egy jó ideje fent vagyunk, biztos azonnal felrohan, és akkor végünk! A kérdés, hogy mennyi időnk van még. Két perc? Húsz másodperc?

- Repülünk. - ismétlem halkan. Csodálkozásomban a szó végén nyitva marad a szám, de hamar észreveszem, és összezárom őket. Kikerekedett szemekkel nézem, ahogy egy teljes életnagyságú seprűt húz elő a táskájából. Tértágító-bűbáj lenne? Ó te jó ég, de jó! Jaj, ezt most nem szabad csodálni, mert nincs idő, ketyeg az óra!
Pislogva nézek Ariannára, és hallgatom ötletét. Végül sikerül meggyőznie, nem is olyan nehezen, így megragadom a seprűt, és nyelek egy nagyot.
- Azt hiszem ott van az Inspektor pakkja! - mutatok odébb pár méterre.
Nem is figyelem tovább Ariannát, inkább a kezemben álló seprűt bámulom, és egy röpke pillanatig lefagyok.

Sose voltam jó seprűlovagló. Solt mindig is úgy csodáltam, amiért a kviddicscsapatban benne volt, méghozzá fogóként! Oz is könnyűszerrel bekerülhetne, csak ő túl lusta, de ő is rendkívüli játékos, amikor otthon játszanak hárman apával én mindig csak ámulva nézem őket, és azt kívánom, hogy bárcsak nekem is juthatott volna a kividdicsvérből. Persze nem olyan megemészthetetlen dolog ez, könnyen túl tettem magamat rajta. Sose leszek kviddicslegenda, na és? Aha, de most majdnem tele van a gatyám! Régen ültem seprűn, mondhatni legutóbb az elsős repüléstanórán... Minimálisan meg tudom ülni a seprűt, de ilyen stresszes helyzetben, egy idegen seprűn, ilyen magasan, háát... Pedig minden jel szerint én fogok "vezetni".

(Szerk.: a következő bekezdések szinte pillanatok alatt mennek végbe)
- Menni fog ez, Mona... - suttogom magamnak.
Megkapaszkodok a rés két oldalában, és egy ugrással nagy nehezen felhúzom magamat a párkányra. Hirtelen elfog a félelem, nem merek se előre, se lefelé nézni, így a messze húzódó hegyeket nézem, míg átlendítem a lábamat a szárán, előrecsusszanok, hogy Arianna még mögém érhessen. Nincs sok hely a párkányon, szabad kezemmel erősen markolom a rés szélét, és csak remélni tudom, hogy Arianna fel tud mászni mellém anélkül, hogy kilökne engem.
- Jössz? - szólok hátra idegesen, de a fejemet sem merem megmozdítani.
Ekkor egy ismerős, öblös férfihangot hallok, amibe beleremegnek a térdeim, és kis híján összerogyok.
- Álljatok meg! MOST! - kiáltja.
A lépcsőtől hallatszik, bizonyára már csak pár lépésre van tőlünk. Hallom Ariannát mögöttem, de ekkor ismét megszólal a hang, immáron közelről.
- Flagellii! - ordítja, és egy hatalmas csattanás hallatszik, és egy ordítás. Ez Ariannáé volt?!
Ha igen, végre hátra merek nézni, és egészen a lépcső tetején álló Grayjel nézek szembe. Tekintetünk csak egy pillanatra találkozik. Tekintetem leugrik az alattam összeeső lányra, akinek a ruha széthasadt a hátán. Gray megindul felénk. Leugrok, megragadom, ahol érem, a seprűt csak fél kezemben fogom, és mikor Gray már csak pár lépésre van, és felénk szegezi a pálcáját, kiugrom az ablakon Ariannával.

Zuhanunk.
Amint a lábam elhagyja a párkányt észveszejtően sikítozni kezdek.
- Fel, fel, FEL! FEL, FEL, FEL! - ez az egyetlen varázsszó, amire emlékszem.
Félig lógok a seprűn, Arianna is valószínűleg hasonlóképpen vagy belém, vagy a seprűbe kapaszkodik.
A seprű felbátorodik, és megtart minket, de mivel túl nehezek vagyunk ketten, csak lassít minket, továbbra is a föld felé kacskaringózunk. Erőszakosan próbálom irányítani a seprűt, inkább kevesebb sikerrel. Az inspektor hangját hallom messziről.
Laposan, de gyorsan haladunk a föld felé, míg végül elég messze landolunk a bagolyháztól. Viszonylag nagy erővel egy hatalmas bokorrengetegbe csapódunk bele.
Kábultan érzem, ahogy az ágak kiszakítják ruhámat, és a földhöz ütközök.
A fejemet beverem, pár kósza gondolat még átfut a fejemen, mielőtt elájulok.
Az inspektor látta, hova értünk földet?
Arianna, jól vagy?
Vajon most meghalok...?
És elsötétül minden.

OKé, kicsit talán felbátorodtam, Ariannának kellemes kisugárzása van (így, hogy már nem kerülget az ájulás veszélye, sokkal szimpatikusabb a lány), És szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy megbízhatok benne, főleg, amikor felajánlja, hogy vigyük a kastélyba. Egyértelműen a DS-ről beszél. Legalább is a kacsintását úgy fogom fel, illetve griffendéles létére nem is lenne meglepő, ha róla is kiderülne, hogy DS-tag, csak úgy mint én, kívülálló segítő. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy vajon hány ember segítheti a lázadók nem is szűkös csoportját. Ha nem lennék tinik, már kijönne egy komplett hadsereg belőlünk. Mélyen magamban abban reménykedem, hogy nem lesz szükség erre a szervezkedésre, hogy totál feleslegesen alakult meg a sereg, de a lelkem mélyén jól tudom, hogy ez egy hülye feltételezés, ugyanis még a vak is látja, mi lesz mindennek a vége. Csak én nem akarom belátni, mert félek attól, hogy elveszítem Ozt, Keyrát, Solt, Lunát, bárkit, aki közel áll hozzám. Már az a gondolat is megrémiszt, hogy emberek kínoznak, és ölnek meg, nemhogy még a szeretteimet. Sokáig haragudtam Solra, amiért beköltözött a Szobába, hiszen cserben hagyott, Ozon kívül ő az, aki meg tud védni. Nem tudom... talán még most is kicsit fújok rá, de csak magamban, neki nem mutatom... Így is elég baja van neki (nem mintha nem ő választotta volna magának ezt az utat és a bajt melléje!), de reménykedem benne, hogy jól döntött, amikor itt hagyta a folyosókat Soltalanul.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérdezzem Ariannát a Szobáról, vagy a DS-ről, de félős énem visszatart, és inkább a feladatra koncentrálok, ami... ami mi is?!
Kicsit eltelepedek a kifejezésen, hogy "Kicsi Mona". Felettem jár a lány, de még így is idősebb vagyok nála pár hónappal... Nem hibáztatom, hiszen rám mindig olyan kis törékeny virágként néznek, akit könnyű eltiporni, vagy meg kell védeni... Talán igazuk is van, nem hiába nem gyarapítom a piros sálasak táborát. Sok mindentől félek, voltaképp úgy érzem olyan vagyok, mint egy nyolcéves, aki csak belecsöppent a nagyok világába, úgy tök véletlenül. Néha úgy érzem sosem fogok felnőni.

Sasfülemet szavak ütik meg, de nem érthetőek. Csak szavak... Tompák, de szavak. De ez nem Arianna szájából jött... Megijedek, szusszanok egy nagyot, de kezemet azonnal szám elé is kapom, mintha ezzel azonnal elárulhatnám magunkat. Nincs mese, most kell döntenem! Szinte teljesen egyértelmű, hogy mit kell válaszolnom, vagyis épeszű ember azonnal rávágná a választ, hogy "Persze, bevállalom!". Én meg talán úgy tűnök, mint aki még gondolkozik is rajta, pedig csak leblokkoltam.
- Te is hallottad? - suttogom, majdnem tátogok neki, kitágult szemekkel. Szívem vadul verni kezd, és csak reménykedek, hogy nem lépteket kezdek hallani... Gyerünk Mona, mozdulj! MOZDULJ!
- Persze, hogy bevállalom, de hogyan? - visszatartva a levegőmet nézek rá, csak bambulok. Szemeimből ömlik a kétségbeesés. Az ablakoknak szánt lyukakra nézek, és a kinti peremre gondolok, majd visszanézek szőke bajtársamra. - Ugye most nem az jön, hogy ki kell másznunk? - magamban térden állva könyörgöm, hogy ne így legyen. Ugyan nincs tériszonyom, de a pár centis madárkakis, jeges párkány, ami alatt több tíz méter húzódik nem igazán a legvonzóbb látvány egy remegő lábú lánynak...
- Meg kell csinálnunk! - mondom, ha ki kell másznunk, ha nem. Nincs visszaút, ha tetten érnek minket, az sem biztos, hogy túléljük (?).
Sol, remélem látsz valahonnan, és nagyon büszke vagy rám! Mert a húgod bedilizett...