 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: Tornyok folyosói, csigalépcsők
|
Dátum: 2014. 01. 25. - 13:13:02
|
Nem vagyok oda a mardekárosokért. Csupa negatív asszociációm támad tőlük, kezdve a ház megalapításától a mai napig. Mindenki tisztában van vele, hogy Malazár nem volt túl lágyszívű varázsló és a leszármazottairól sem regéltek sok jót a könyvek. Mindannyian beszéltek a kígyók nyelvén és azt tartják, hogy ez kiváltképp a sötét mágiához tartozik. Elmesélhetnénk még a Titkok Kamrájának történetét, vagy sorra vehetnénk a ház tagjait, akik fekete mágusokká váltak, vagy épp odakint állnak, Voldemort oldalán. A Mardekár háromnegyede lezülött és az alvilág részévé vált. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ez alapján ítélem meg az embereket, sokszor a filozófia nem esik egybe a valósággal, így a nemes szív ideálját követve esélyt adok minden diáknak, akiknek valaha is zöld színben játszó, ezüstösen csillogó kígyó tekergőzött a talárján.
Így esélyt adok az előttünk álló fiúnak is. Nem nyeri el a tetszésem, hogy egyedül mászkál a folyosókon, miközben szinte az összes mardekárost kivonták a harcból és közben csipetnyi gúnnyal a tekintetében méreget minket, mintha teljes biztonságban érezné magát anélkül is, hogy pálcát ragadna. Talán épp egy halálfalóivadék, vagy egy miniatűr gyászhuszár, mindegy is... A tekintetem fagyos, a gondolataim sem túl melengetőek, főképp akkor amikor megszólal.
"Nem szerencsés ezekben az időkben az érzelmeknek engedve, nyíltan mutatni a gyengeséget. Hamar megérzik és lecsapnak rá..." Nem hat meg az átlátszóan törődő, s inkább fenyegetőnek tetsző megjegyzése. Irritálónak találom, hogy beleüti az orrát a dolgunkba, s habár szívesen alápirítanék Morgan hamarabb megszólal.
A megszokott, diplomatikus hangnemében beszél és illendő udvariassággal. Én hevesebb vérmérsékletű vagyok, de erre nem az ad indokot, amit a fiú mondd, hanem ahogy azt teszi. Lenézéssel, felsőbbrendű öntudattal, pontosan ugyanolyan gőggel, mint ahogy a Roxfortot ostromlók is. Pedig súlyos hiba alábecsülni a másikat.
Egyetértően bólintok Morgan vitába illő válaszára, s egy pillanatra ráemelem a tekintetem és egy hófehér mosolyt villantok, kifejezve némi támogatást és kedvességet. Aztán újra a kis beszélgetőpartnerünkre pillatok.
Szemeim összeszűkülnek, a bal szemöldököm megemelkedik, mintha épp csak porrá szeretném égetni az ismeretlent a tekintetemmel. Aztán újra megszólal, hogy summázza gondolatait egy rövidke mondatra, s erre válaszul egy értetlen kifejezés ül ki az arcomra, csak úgy, mint Morganéra. S abban a pillanatban érkezik is tőle a racionális válasz, amivel tökéletesen aláássa a mardekáros megszólalását, s így el is veszi a kenyerem, azaz, hogy valahogy én is részt vegyek a beszélgetésben.
"És merre tartasz?" próbálja átvenni Morgan átvenni a gyeplőt és valójában arról kérdez, ami engem is érdekel. A srác szándékairól, mert azon keresztül megtudhatjuk, hogy ki ő és pontosan milyen oldalon áll: ellenség-e, avagy barát - habár puszipajtások biztosan nem leszünk.
Rám tekint, elkapom a pillantását és mindenféle játszadozás nélkül próbálom megtartani, sugallni számára, hogy ne próbáljon átverni minket. Elengedem Morgan kezét és lassan megindulok a fiú felé, csaklassan, nyugodtan. Olyan, mintha lépteimet bombatámadások követnék, ahogy kintről átkok zaja zúdul befelé.
- A megfelelőbb kérdés az, hogy miért osztogat tanácsot egy magányos fiúcska, aki egyedül bóklászik a folyosókon háború közepette védtelenül? - lassan megkerülöm és az ujjaimat végigtáncoltatom a vállán. Most, hogy először szólalok meg, a hangom olyan, mint a duruzsolás. - Azt mondod, az adhat okot a félelemre, hogy elmondod valakinek is, hogy mit érzünk? - megcsóválom a fejem és szinte suttogva mondom ki. - Nem mi vagyunk azok, akiknek félnivalója lenne - utalás, ami talán lepereg róla, s bárhogy is reagál majd rá, a lényegét remélhetőleg megérti.
Velem ne akarjon játszani, még a végén baja esik és sírva rohanhat az ispotályba. |
|
|
|
|
2
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: Tornyok folyosói, csigalépcsők
|
Dátum: 2014. 01. 19. - 16:09:46
|
Eddig számomra ismeretlen érzés járja a testemet. Még nem csókolóztam háború közepette. Érdekes tapasztali, amint az adrenalin és szerelem összekeveredik. Masszív, mégis gyengéd, energikus, mégis könnyed.
A szívem vadul lüktet a mellkasomban, s egyre szilajabban válaszol a kintről érkező hangos robaj és csattanások hangjára. Egy pillantást vetek csupán az ablakra - már amennyit látok belőle -, elszorul a torkom. Odalent apró alakok szaladgálnak, sötétség uralkodik s így csupán a felcsapó lángcsóvák és a hold fénye nyújt lehetőséget arra, hogy felmérjem a terepet. Minél tovább nézem, annál erősebb az érzésem, hogy ideje távozni.
Fura így ez az egész. Nem akarok meghalni, mégsem riaszt el annyira ez a gondolat, hogy távol maradjak a harctól. Muszáj cselekednünk, még akkor is ha Morgan csillogó szempárja másra buzdít. Jaj, jaj, az a két csillagocska úgy ragyog az arcán, mint... elfogok veszni bennük... pedig nem lenne szabad.
A hűvös fal és a testének forrósága kevésbé ébreszt klausztrofóbiát, sokkal inkább erős vágyat. Teljesen hozzásimulok, a mellkasára hajtom a fejem és szó nélkül hallgatom, amit mond és érzem, amit csinál. Imádattal tölt el, hogy a keze a hátamon kalandozik, megnyugtat és egyszerre felpörget. Nem is tudom már melyik.
Csupán halkan kuncogok egyet, amikor arról beszél, hogy elkellett volna mennem. Ironikusan hangzik, főként az ő szájából, de a választ már úgyis ismerjük. Nem engedem el, ő sem engem. Merlinre vár a feladat hát, hogy a csata után is megmaradjon ilyen összhangban minden.
Elég egy óvatlan pillanat és akaratom ellenére a karomra egy pólya fonódik. Nem akartam ezt, hogy egy elenyésző sérülés miatt szánakozóan pillantson rám bárki is. A harci sebeket büszkén kell viselni - főként, ha ilyen parányi, mint az enyém. De nem törődök vele, csak egy köszönömöt suttogok és az állam a vállára helyezem, a sértetlen jobb kezemmel pedig a hajába túrok.
- Ideje mennünk - szólalok meg, de még mindig nem engedem el. Mellkasához nyomom a sajátom és úgy ölelem, mintha nem is az én számat hagyta volna el az előző mondat. Kuncogok egyet és a fülébe suttogok.
- Szeretlek!
Épp meg akarom csókolni, már épp a tekintetével játszadozom, amikor kicsapódik egy ajtó.
Idegesen ugrok ki M öleléséből, de szerencsénkre csupán pár diák rohan át a folyosón és valójában észre se vesznek minket, eszeveszett módjára rohannak tovább.
- Induljunk! - a kezébe csúsztatom a sajátom, a másikkal a pálcámat markolom és ellenvetést elutasító módon készülök elhagyni békés kis menedékünket.
Alig haladunk pár lépést, mikor szemben velünk, a folyosó sötétjének védelmező takarásában megpillantok egy sziluettet. Megtorpanok. |
|
|
|
|
4
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: Tornyok folyosói, csigalépcsők
|
Dátum: 2014. 01. 18. - 18:54:38
|
Hadrendbe állunk egymás oldalán. Az adrenalin megnövekszik bennem, hisz tudatosul bennem a tény, hogy mennyire komoly és éles szituációba kerültünk. Eddig talán fel sem tűnt, hogy épp az életemmel játszom. Pont ezért. Játszom és annyira beleélem magam a szerepembe, hogy még ezek az egyértelmű tények sem tűnnek fel. Csupán az zökkent ki a koncentrációmból, mikor Morgan vadmacskának hív. Beleborzongok a mézédes szavaiba és rá is vetném magam itt helyben, csakhogy négyesben nem olyan jó ötlet ez. Melengető érzés jár át, amikor a vállamra teszi a kezét. Finom érintés a sok durvaság közepette. Erre egy elcsépelt idézet jut eszembe: make love, not war. Úgy érzem, hogy most mindkettőt megtudnám valósítani egyszerre, annyi energia van bennem.
Ezt próbálom is teljesen kiadni magamból, hogy a két szerencsétlen is megérezze a haragomat, amiért ránk támadtak. Ránk és a Roxfortra. Elégtételt akarok mindezekért és azokért, akiket ártatlanul bántalmaztak ezek a gusztustalan férgek.
Morgan ügyesen leszereli az alacsonyabbat, de magasabb még mindig rám vár. Arca egyre komorabb, de nem rettenek meg. Átkokat küld rám egymás után, ugyanazon a taktikai alapon ahogy én tettem. Sikerül kivédenem, ám a földre zuhanok és ahelyett, hogy felpattannék, miközben ő örül a sikernek, én megkötözöm a lábait. Az öröm képes kizökkenteni az embert, még ha parányi is, tudom. Épp ezt használom ki.
A földre kerül, a pálca kirepül a kezéből és így képes vagyok teljesen husángba kötözni. Múmia módjára ficánkol a padlón, én pedig győztes módjára odalépdelek a vergődőhöz és megszólítom.
- Nem szép dolog kikezdeni a kisebbekkel, te gyászhuszár!
Morgan módszerét használva kövek közé temetem. Egész humánus módszer, nem halálos, de hatásos és egyértelmű, hogy a kövek fogságából nem tudna kiszabadulni. Mikor az utolsó kő is rálebeg a halálfaló "várára" a két mágus pálcáját magamhoz veszem, aztán sprintből beleugrok Morgan nyakába. A lendület által pördülünk hármat, aztán végre talajt érintenek a lábaim.
Nagy mosoly ül ki az arcomra, de nem nézek a szemeibe. Bárki, bármikor feltűnhet, barát, vagy ellenség, így elnézek széles mellkasa felett, hogy készen álljak bármelyik percben.
Aztán ez a koncentráló állapot mégsem tart sokáig. Elvonja a figyelmem a bókja, így önkéntelenül elveszek csillogó szemeiben és az ajkamba harapok. Nem izgat, hogy fáj a karom, így az sem, hogy látni akarja. Másodlagos dolog. Először muszáj elintéztem, amit ezidáig halogattam.
- Nőstényoroszlán, huh? - ismételem el a szavait és közben huncutság szökik a szemeimbe. Afféle kislányos, tétova és mégis nőiessé növi ki magát, amint megcsókolom. Finom beleharapok az ajkába, a kezeimet pedig a nyaka mögött átkulcsolom. Alig tart pár percig a finom pillanat és teljesen beleszédülök a közelségébe, az illatába, még ha picit poros is a kőtörmelékektől.
Elengedem az ajkait. Épp csak annyira húzódok el, hogy beszélni tudjak.
- Amit mondtál, hogy mennyit érsz nekem - kezdek hozzá mondandómhoz, de nem nézek a szemébe. - El sem tudod képzelni mennyire sokat - kissé megremeg a hangom, mikor újra varázslatos íriszeibe pillantok. - El kellett volna menned. Még most is távozhatsz - a baj csak az, hogy tudom, hogy nem fog. - Vagy maradhatsz, azzal a kikötéssel, hogy nem engeded el a kezem - parancsnak hangzik határozott jellememből adódóan, de sokkal inkább egy kérés. - Nem akarlak elveszíteni.
|
|
|
|
|
5
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: Tornyok folyosói, csigalépcsők
|
Dátum: 2014. 01. 18. - 14:08:41
|
Igen, tudom, nem a legjobb kérdést tettem fel. Lehet, hogy bosszantóan hangzott és valamilyen szinten meg is értem Morgan reakcióját, de mentségemre szóljon elsőként mindenképp tudni akartam, hogy nem tört- el semmije, fúródott esetleg a testébe valami, hisz a helyzet válogatja, hogy épp milyen bűbájjal szabadítom ki a hollóhátas fiút a kövek rejtekéből. Elmosolyodom gúnyos megjegyzéseit követő édes szavain. Megsimítom az arcát és úgy szólok hozzá.
- Én nem kötnék bele abba a személybe, aki megmenteni jött, mert még a végén hoppon maradok - á, eszem ágában sincs otthagyni a törmelék fogságában, dehogyis. Azonban jól látszik, hogy épp nincs életveszélyben, csak szorult helyzetben, ezért lelkiismeret fordulás nélkül játszadozhatok a türelmével. Rossz emberbe kötött bele a kis drága, imádok csipkelődni és a másik alá pirítani. Mit is várt? Oroszlán vagyok.
A tekintettemmel próbálom kiszúrni a pálcáját, de sehogy sem találom, így aztán a legfontosabb lépésre szánom el magam: megszabadítom M-et a szenvedéseitől. Már a pálcám a törmelékekre irányítom, amikor azokon, épp mellettünk csattan egy átok.
Azonnal megpördülök és felegyenesedem. Két alak áll előttem, arcukon idióta vigyor. Halálfalók. Gyomorgörcsöm lesz magától a gondolattól is, hisz undorító az összes. S most, hogy szemtől szemben találkozunk sem vagyok képes jobb véleményt alkotni róluk. Szerintem még fürödni sem szoktak.
- Butaság volt itt rostokolnod, kicsikém - szólal meg az egyik és lassan közelebb lépkednek hozzánk. Automatikusan Morgan elé állok. Nem szúrták ki. Jobb is, pálca nélkül úgysem menne semmire.
- Semmi baj, majd mi elszórakozunk veled - kacsint a másik. Olyan elszántan pillantanak rám, hogy sokkal inkább Morgan az ok. Nem lett volna szabad játszadoznom, főképp most nem. Így magatehetetlen maradt és még véletlenül sem szeretném ha baja esne. Pedig csak alig egy percig húztam az agyát. Nem lett volna szabad.
- Nincs igazatok - elmosolyodom és rájuk szegezem a pálcám. Felnevetnek. - Ekkora barmoknak még úgysem rúgtam szét a seggét - a hangom kemény, mégis játékos és élvezem. Nem fogok betojni két szamártól, akiket a világ legsötétebb lyukaiból kapartak elő. Ruhájuk toprongyos, arcuk torz és még az egyik sánta is. Nem fogok megrettenni tőlük.
Amint a szavaim elhagyják a számat, a hátam mögötti kövek hozzájuk csapódnak. Az alacsonyabb, sánta túl lassú és gyomorszájon találja az egyik kövem, s annak finoman simogató társaságában a falnak csapódik. Hálából felnyög és összerogy.
A másik ügyesen hárítja a támadásomat, látszik, hogy sokkal tapasztaltabb, mint a partnere. Motyog valamit az orra alatt, feltehetően valamilyen trágár szöveget és még közelebb lép. Morganra pillantok és még egy adag követ zúdítok róla a nagy orrúra. Ezzel lehetővé teszem, hogy kiszabaduljon, ám nem figyelhetek rá, mert az a kretén sem tétovázik, nekem ront egy átokkal, amit túl lassan védek ki, így a fele a bal karomon csattan és felhasítja a rajta lévő ruhaanyagot és bőrt.
- Nem a hentesnél vagy, te abberált - folytatnám, csakhogy egy lánynak nem állank jól a csúnya szavak, ezért inkább sorjában szórok rá hasonló kaliberű, metélő átkokat, amitől megtántorodik és a védekezteljesen leköti a figyelmét.
Utoljára egy madárraj hagyja el a pálcám végét, mire a halálfaló felkacag. Én is elmosolyodom, főképp amikor a tollas kis lények szétpattannak és tűzgolyóként kezdik el üldözni a halálfalót. Az egyik a mellkasába csapódik, a többit kivédi, de épp elég messze kerül tőlünk, hogy kilábalhassunk a helyzetből. Az alacsonyabb épp most ébredezik és annak megpillantása után én is a társam mellé lépek.
- Meg van a pálcád, drágaság? - nem pillantok rá, épp csak odahuppanok a közelébe, hisz továbbra is a kedves kis ellenfeleinket vizslatom. - Na, küldjük le őket a pokolba!
|
|
|
|
|
6
|
Időn kívüli játékok / Az ostrom / Re: Tornyok folyosói, csigalépcsők
|
Dátum: 2014. 01. 11. - 13:44:03
|
Az utolsó pillanat. A pillanat, amikor megáll az ereidben a vér és egyszerre teljesen másképp tekintesz a világra. Minden fenekestül felfordul. Amikor épp annyira félsz, mint amennyire tombol benned a tettvágy és közben rohamosan kapkodsz a tovatűnő percek után, amiket már sohasem kaphatsz vissza.
A szívem dobpergés módjára lüktet a mellkasomban, lépteim gyorsak, gondolataim nehézkesek és amint a kastélyra pillantok elszorul a szívem. Ez a hely eddig az otthonom volt, ahol menedékre leltem, ahol új kalandok vártak, olyan volt számomra, mint egy meseország. Itt éltem le öt évet és most már szinte úgy tetszik, mintha mindig is idetartoztam volna. Minden kő suttog valamit, minden zöldellő fa susog egy történetet. Az ablakok, melyek a tájra nyílnak, a fáklya meleg fényénél emlékeket ébresztenek bennem. Van, hogy kacagást hallok felharsanni, amint az emlékeim átveszik az írányítást a tudatomban. Vagy épp magamat látom viszont, ahogy a lépcsőn ülve, a Roxfort hideg fala nyugtatja fájó kis lelkemet.
Olyan ez, mint az otthonom.
És azt soha, senki nem veheti el tőlem!
Már a fülemben hallom a lüktetést, ami az egész testemet átjárja. Fájó dolog a búcsú, de itt és most muszáj eleresztenem azt, ami ezidáig biztonságot nyújtott. Minden emlék lepörög a szemeim előtt és egy könnycsepp csordul le az arcomon. Mit keres az ott? Talán félek, talán úgy érzem, mintha kihúznák a talajt a talpaim alól és még annyi minden van, amire kevés időm maradt, de még mielőtt elérkezik a vég, muszáj megtennem.
Mi van ha meghalunk? Mi van, ha sokkal rosszabb vég jön el, mint amire számítunk? Mi van, ha vesztünk?
Nem, ezek butaságok. Oroszlán vagyok, bátor, erős, ragadozó és nem az áldozat. Ennek kell a szemeim előtt lebegnie.
A lépcsőn felfelé vágtázok, mígnem elérem a Griffendél bejáratát, ahol a Dámával közölve a jelszót behuppanok a helyiségbe. A terem teli van idegesen kapkodó diákokkal, a hangulat feszült, a tekintetek riadtak. Itt végre elengedem a dolgot, amit ezidáig szorongattam, egy kislány, Cathy kezét. Még év elején ismertem meg a kis boszorkányt és úgy a szívemhez nőtt, hogy az majd meghasadt, mikor megláttam egyedül mászkálni a földszinten. Így hát felhoztam a klubhelyiségbe, hogy elmehessen az evakuálási csoporttal. Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele. Olyan kicsi még...
- Figyelj, Cath! - suttogok a fülébe. - Nemsokára indultok. Értem én, hogy harcolni szeretnél, de tudod, hogy a bátorság még magában nem elég - sóhajtok és legyintek, amint megakar szólalni. - Erős szíved van, kicsi lány! De fontosabb feladatom szánok neked! - kis szünet. - Nem volt időm elbúcsúzni. És hogyha ma leáldozna a csillagom, akkor szeretném ha átadnád ezt a szüleimnek – a kezébe helyezek egy levelet, s eközben egy könnycsepp csillan meg a szemében. Végre kezdi érteni, hogy mi folyik itt, hogy ez nem egy gyerekjáték. - Vigyázz magadra, kis oroszlán! Szeretlek! - puszit nyomok az arcára és már rohanok is tovább. Cath az elsősökkel marad, akik piciny táskáikkal felszerelkezve, pirosló arcokkal sorakoznak fel a vezetőik mögött. Utoljára még visszapillantok a kislányra, aztán a társaimhoz indulok. Már javában megbeszélés folyik arról, hogy hogyan tovább, kinek mi a feladata, mi a terv a Roxfort megmentésére.
Elcsusszanok a diákok között és felrohanok a hálóhelyiségbe. Eszeveszett módjára rontok be a szobámba és olyan gyorsan próbálom összeszedni a gondolataimat, ahogy csak lehet. Egy pillanatra elidőzök az ablak előtt. Odakint a sötétség tátong, de mást is látok... Látom a kint álldogáló varázslók tömegét fénylő pálcákkal. Halálfalók. Tudtam, hogy itt vannak, de látni a messzeségbe rejtőző alakjaikat sokkal másabb érzés. Félelmetesebb.
Intek párat a pálcámmal, hogy minden szükséges eszköz hozzám kerüljön. Robbanócukorkáktól kezdve instant sötétségporig mindenféle kicsinyesnek tűnő játékszert pakolok a zsebeimbe. Talán hasznukat is fogom venni, ha elhagynám a pálcám.
Utoljára körbepillantok a feltúrt hálón és visszarohanok a klubhelyiségbe.
Még mindig teli van, az evakuálási csoport már indul, én pedig próbálok utat törni magamnak. Minden ismerős arcra rámosolygok, a legkedvesebbikére puszit nyomok és azt érzem, hogy elszáll minden félelmem. Tudom, hogy miért harcolok. Értük, értünk, a Roxfortért.
Alig egy percet álldogálok a küzdeni vágyók köreiben, hisz perceken belül meg is kapjuk a feladatunkat és hat fős csoportokban távozunk szeretett kis otthonunkból. A folyosók üresek, alig pár lélek szaladgál odakint, ám az nagyon ideges. Látni más csoportokat is, akik biccentenek nekünk, ahogy mi is nekik, köszöntjük egymást, mint a halálba indulókat. Valóban meghalunk ma?
Nem akarok. Legalábbis addig nem, amíg egy dolgot el nem intéztem. Csak egy dolog várat magára.
Az iskola egésze dübörög. Csattannak a védőpajzson az átkok, a diákok csoportba rendeződnek, vagy szinte az életükért futnak. A képek szereplői szintén evakuálnak a kereteikből, a professzoraink pedig csillogó tekintettel, büszkén tekintenek ránk és kreálnak szemkápráztató bűbájokat a mi védelmünkre.
Itt az idő! - gondolom magamban és azonnal meghallom a kívülről érkező fülsüketítő hangzavart. Elkezdődött.
Végigsuhanunk a folyosókon, mikor ott egy hatalmas robajra leszünk figyelmesek. Szinte kérdés nélkül indulunk meg a hang forrása felé, s a leomlott kőtörmelékek között egy alakot vélünk felfedezni.
- Morgan! - kiáltom és odarohanok hozzá. Az utolsó dolog, amit megakartam csinálni. Sikerült. Megtaláltam. - Mindenhol kerestelek! Jól vagy?
|
|
|
|
|
7
|
Múlt / Északi szárny / Re: Tisha Titkos Télikertje
|
Dátum: 2013. 12. 29. - 18:21:45
|
 Minden egyes érintés úgy hat, mintha a bőr alatti kis receptoraim valójában felfűtenék a testem. A puha bőre, a finom illata és a megfeszülő izmai imponálóan hatnak az érzékeimre. Na persze a duruzsoló, lágy mégis határozott hangja is megnyugtatóan szökik a fülembe, még ha kissé kábult állapotomban kihagy az agyműködésem és alig értem azt, amit mond. Pedig erősen koncentrálok, ami nem egyszerű az egészségügyi helyzetem és a közelsége miatt sem. Talán egyszerűbb lenne, ha egy pattanásos, szemüveges srác ülne, aki nem tudna elbűvölni csak egy bivalyerős szerelmi bájital által. De neki még erre sincs szüksége.
Figyelmesen hallgatom, amit mond és megnyugtat, hogy ennyire megért és foglalkoztatja, hogy mi történik velem. Különösen jól esik, ahogy kiejti a nevemet és még köszönetet mond a feltétlen bizalmamért, de valójában csak az is mosolyt csal az arcomra, ahogy kimondja: Arianna, pedig még komolyabb jelentése sincs. Szinte látom a tüzet a szemében, ami élénken lángol, miközben az ötletek végigsuhannak a fejében. Minden, amit felvázolt már megfordult a fejemben és halálra is gyötörtek. Azonban jól tette, hogy összefoglalta az opcióimat, hiszen amióta az átok hatása alatt állok nem voltam képes összefüggően, értelmesen gondolkozni, de hiába tűnik így megoldhatóbbnak vagy összeszedettebbnek a probléma, megoldást még így sem találunk rá. Azt nekem kell egyedül megkeresni és félek tőle, mert tudom, hogy valami ezalatt rongálódni fog. Lehet ez a saját elvem, önmagam, lehetnek a többiek és bármennyire is igyekszem helyesen cselekedni, az annál nehezebb.
Apával kapcsolatban igaza lehet. Jól ismerem és megeshet, hogy csupán buta remény ebben a tudásban bízni, de mégis jobban nyugtat az a tudat, hogy ő jó és bármit is tesz, cselekedeteinek ez áll a hátterében. Nem bírom elhinni, hogy esetleg tényleg valami ördögi dolognak a részese és az is lehet, hogy egyáltalán semmi valóságalapja nincs annak, amit Amycus mondott, csupán blöffölt - ahogyan Morgan állítja. Mégis aggódom.
És hogy velem mi lesz? Ez egy olyan kérdés, amire azt hiszem nem fogok választ kapni. Talán majd az utolsó pillanatban találom meg a helyes utat, de úgy érzem, hogy ahhoz csak egy radikális döntés vezethet, bármit is választok. Valóban nem fogok megtörni, habár tényleg erőt próbáló amin keresztül megyek, ám ha ezidáig nem őrültem bele, nincs az az Isten, aki rákényszeríthetne, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.
Végül valóban csak két választás marad: ellenállok, vagy átverem. Igazából mindkettő szembeszegülést jelent, ám a nyílt - hiába illik a személyiségemhez - öngyilkos menet lenne. Valójában még végig is vonulnék azzal a menettel, de ott van a családom, a barátaim és nem lehetek annyira önző, hogy a saját önfejűségem miatt veszélybe sodrom őket.
Az utolsó lehetőség. Nem tudom, hogy hogyan sikerülne ezt kiviteleznem. Nem mondom, jól tudok hazudni és bajt keverni, de ez egy teljesen másik szituáció, sokkal veszélyesebb és rémisztőbb. De hát oroszlán vagyok, nemde? Lételemem a bátorság, bármi is az ára. Nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz a megfelelő mód.
A szám két széle felfelé görbül és ez a mosoly igazán szívből jön. Átkarolom a nyakát és megölelem, hozzá préselem a felsőtestem, aztán a fülébe suttogok.
- Köszönöm, hogy vagy nekem - reagálok mindarra, amit elmondott és szinte automatikusan befejezem a mondatot, amivel ezidáig bajlódott. - És, hogy szeretsz - egy játékos puszit lehelek az arcára, utoljára beszippantom az illatát, aztán elengedem és felpattanok.
- Itt van neked is egy fejtörő - huncutul elmosolyodom. Hát igen, ezt is csak neki sikerült előcsalnia. - Ha az ember szerelmes, többnyire azzal kezdi, hogy megcsalja önmagát, és többnyire azzal végzi, hogy a másikat csalja meg. - Valójában semmi rejtélyes nincs ebben, mondanivalója egyértelmű, mégis elgondolkodtathat és ez kell ahhoz, hogy a mai apró csóknak értelme legyen, mert nem akarok törött szíveket magunk után hagyni. Se az övét, se az enyémet.
Miután elhangzottak ezek a szavak gyors léptekkel hagyom el az üvegházat. Úgy érzem, hogy ezt muszáj volt elmondanom mielőtt eljöttem, már pedig annak is ideje volt. Nem akartam tovább húzni a dolgokat és egy álomba ringatni magam, hisz mind tudjuk, az élet keményebben játszik annál, mint ami a kertben történt. S amint kilépek onnan, a rég elfeledett démonjaim újra feltűnnek, előbújnak a fák takarásából. Már sötét van, a mellkasom hasogat, ők pedig a fülembe ordítják minden szennyes gondolatukat. Köszönöm a játékot!  ♥ |
|
|
|
|
8
|
Múlt / Északi szárny / Re: Tisha Titkos Télikertje
|
Dátum: 2013. 12. 29. - 14:56:50
|
Nevetnék, ha arra gondolok, amit Morgan az előbb mondott. Azaz, hogy csípjem meg, ha kételyeim támadnak. S ehhez a mondathoz még társul az értetlen arckifejezése, ami így visszagondolva elég mókás. De most nincs kedvem kacagni, örülök ha ez a szorító, facsaró érzés eltűnik a testemből. Mintha a szívem helyén egy nagy fekete lyuk tátongana, ami magába szívna mindent, ami fontos az élethez. Ezek a rohamok alig pár percesek, de aki átéli az tudja, hogy ez még így is borzalmas. A pillanat, amikor belém hasít a fájdalom és a halál határmezsgyéjén táncoltat reménytelenséget ébreszt, s én csak azért imádkozom, hogy végre elmúljon.
Homályban derengő, messzi hangként hallom meg, ahogy M hozzám szól, vagy valamit épp mond és hiába szeretnék válaszolni, vagy reagálni rá valahogy egyszerűen képtelen vagyok rá. Megrémiszt, hogy a saját testemet, érzékeimet nem tudom kontrollálni és úgy érzem, olyan vagyok, mint egy rongybaba, tehetetlen, megtépázott és kiszolgáltatott.
Elkeserít, hogy mi történik velem. Nem maga a fájdalom, hanem annak hatása, azaz, hogy megváltozom. Nem ilyen ember vagyok, nem ilyen mélabús, tehetetlen, fénykoromban sokkal energikusabb voltam, optimista és életkedvvel teli. Talán ez az én nagy próbám, talán ez az, ami megedz majd és ami ellenpéldát nyújt később. Már ha élve megúszom ezt.
Megtépázott fejeket látok magam előtt, amikről vér csorog a földre. Kiáltanak. Segélykérően kiáltják a nevem, én pedig képtelen vagyok bármit is tenni. A testem megfeszül és egyszerre beleborzongok az érzések összhatásába.
Aztán elkezd múlni a fájdalom. Nagyon lassan, de azt hiszem kezdek magamhoz térni. Még mindig Morgan vállának támasztom a fejem és átkarolom a karját, s az úgy tetszik, mint egy biztosíték, egy kapocs a valóságba, amiben csak úgy nem szeretnék szerepelni, mint a képzelgéseimben.
Úgy érzem, hogy minden rendbe jön. Egy pici élettel telik meg a testem és amint elmúlik az émelygésem, sikerül felegyenesednem, de még mindig nem engedem el Morgant. Nem akarom.
- Megátkoztak - hangom egy picit megremeg, szédülök kissé és a látásom is homályos. - Túl sokat tudok és túl vakmerő voltam - sóhajtok. - Hát ez lett az ára. - remegő kézzel kapok a pólóm felé, egy picit lentebb húzom, hogy a mellkasomon terjengő fekete folt felfedhesse magát. Hetek óta rejtegetem, most viszont azt gondolom, hogy muszáj megmutatnom és bizonyítanom, hogy nem őrültem meg. Bizonyítani neki, de inkább magamnak.
- Amycus kipécézett magának - nehezemre esik beszélni. Még mindig zihálok, még akkor is, ha kapok levegőt. - Információkat akart magának, de azt mondtam, hogy engem nem törhet meg - még mindig látom a kéjes vigyorát magam előtt. - Így hát úgy döntött szórakozik egy keveset és kipróbálja a kedvenc átkát rajtam - még senkinek sem mondtam el ezt. - Az a baj, hogy nem is ismerem azt az átkot, mert a fekete mágiához van köze és még ha ismerném sem tehetnék ellene semmit, mert csak ő veheti vissza ezt az ajándékot - hangom gúnyosba csap át -, mivel két hét múlva meglátogat, hogy daloljak neki - idézem fel a saját szavait.
- Azt mondta, hogy nem öl meg, azért mert tudja - megakad a hangom -, hogy hasznára válok majd és mert vannak olyan halálfalók, akik nem akarnának holtan - elcsuklik a szó, amit kiejtek a számon. - Mondjuk az apám.
Beleremegek a gondolatba. Nem, ő nem lehet az. Ő jó ember és soha nem ártana senkinek. Hogy lehetne halálfaló? Nem, biztosan hazudik.
- Napok óta nem alszom. Hallucinálok, szenvedek és az éjszaka még rosszabb - nem is kérdezte, én mégis elmondom neki. Talán, esetleg, valahogy megérti. - Nem bírom ezt tovább - egy könnycsepp pereg le az arcomon, pont úgy menekül a szememből, mint ahogy én is elfutnék, megcsillanva, s végül a semmibe veszve.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / Északi szárny / Re: Tisha Titkos Télikertje
|
Dátum: 2013. 12. 29. - 00:30:17
|
Nem, én ezt nem akartam. Vagyis akartam. De nem így. Akarom mondani... Már nem tudom.
Morgant azóta ismerem, amióta betettem a lábam a Roxfortba. Mondhatni együtt nőttünk fel. Láttam őt kisfiúból férfivá érni és mégsem gondoltam rá másképp, mint egy barátra. Sokan kihasználtak, sokan csak egy áthúzható névnek véltek a meghódítandók listáján. Nem mondom, hogy áthúzhatták a nevemet, de a szívemet összetörhették. Ő pedig mindig ott volt nekem. Meghallgatott, figyelt rám és én is ugyanígy gondoskodtam a lelkéről, na meg a hátsójáról, ha épp bajba keveredett. De ez az év másnak ígérkezett.
Hiába takargatom a dolgokat még a saját szemem elől is: másként nézek rá. Ezt eddig sikerült lepleznem valahogy, sikerült még magammal is elhitetnem, hogy csak egy barát. Aztán volt amikor vele álmodtam, volt amikor azért vártam a reggelt, hogy a nyakába ugorhassak köszönés gyanánt, hogy vele lehessek. Most viszont ötletem sincs, hogy ebből a szituációból hogyan húzzam ki magam. Egyáltalán ki kellene innen másznom valahogy? Avagy ugorjak fejest a dolgok közepébe?
Tudom, hogy a szerelem nem állandó, csak a barátság az. Rontsam el az én szkeptikus dilemmáimmal ezt a barátságot? Valljam be neki, hogy szeretem? Szeretem? Miről is ábrándozom én? Nem szerethetem! Az kész katasztrófa lenne. Elrontanám azt, ami köztünk van, hisz mindig azt teszem. Nem, ő csak egy barát.
De ott van még az, amit az imént mondott: „Csalánnal a szeretet szava ver meg s ha igaz szólt, azt hittem, ugratott." Csalán? Kell egy növénykalauz, hacsak az nem elég róla, hogy egy kellemetlen növény, ami a figyelmetlenek számára épp olyan, mint a többi gaz, mégis jobban fáj ha hozzáérsz. Szóval ilyen kétes dolog, amivel a szeretet ver meg. Azaz kétkedik a szeretetben, vagy valami olyasmiről lehet szó, amiben még ő sem biztos, sőt, attól fél, hogy félreérti. Most rám gondol? Lehetséges lenne?
Nem hezitálok tovább. Öntudatlanul indul meg mindkét kezem, hogy átkarolja a fiú nyakát és mintha az agyam nem kontrollálhatná a testem: megcsókolom. Kicsit félénken, kicsit segélykérően, mintha csak ezzel megtalálnám a választ minden problémámra. Beszippantom az illatát, lehunyom a szemeim és beletúrok a hajába - ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Puha ajkához préselem a sajátom, aztán hirtelen elhúzódom. A kezem gyengéden, mégis céltudatosan csattan az arcán.
Igen, ez egy pofon, aminek az ötlete megint nem az elmémben fogant. Talán mindaz, ami itt történt nem volt más, mint a képzeletem szüleménye. Talán nincs is itt és csak hiányzik. Az is lehet, hogy nem is rám gondolt, vagy valójában egész lénye egy hallucináció. Halvány mosoly szökik az arcomra, hogy leplezzem az elpirulást és a rémisztő gondolatot, hogy nem képzelegtem és tényleg itt van.
- Tudnom kellett, hogy valóságos vagy-e - na ebből hogy magyarázom ki magam?
Egy pillanatig a szemeit fürkészem, aztán a testem egy pillanat alatt összerándul. A mellkasomba vág az a lüktető érzés, ami hetek óta megkeseríti az életemet. Olyan, mintha egyszerre facsarná a szívemet, miközben egy éles kést forgat benne. Enyhén összegörnyedek, a fejem a vállára hajtom és az arcom elfordítom, hogy ne láthassa az elszörnyedő kifejezést rajta. A kezemet a mellkasomra szorítom és próbálok levegőt szívni a tüdőmbe. De nem jön, egy parányi levegő sem szökik be a szervezetembe. Megfulladok.
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Északi szárny / Re: Tisha Titkos Télikertje
|
Dátum: 2013. 12. 28. - 22:09:41
|
Nem hiába kerülöm az embereket. Az érzés, ami gyomorgörcsöt okoz - s amit valójában ezek a képzelgések keltenek bennem -, nem igazán tartozik másra. Kezdem azt hinni, hogy megőrülök és attól félek, hogyha elkap egy roham, vagy előbújik egy hallucináció teljesen leírom magam mások előtt. Nem tudom meddig mehet ez így tovább, azt sem tudom, hogy keveredhettem bele ebbe az idióta kis játékba. Neked sem kell tudnod.
Az még egy fontos kérdés, hogy hogyan mászok ki ebből a szituációból. Hisz beleesni könnyebb volt, mármint nem belé, érted, nem úgy, mármint... szóval ebbe a szituációba belépni könnyű volt, egyfajta belső késztetés miatt történt, vagy netán a sors (?) vezetett ide, hogy ma találkozhassunk? Mindegy is. Kiszolgáltatottnak érzem magam és mégis biztonságérzet lebeg körül. Komolyan? Muszáj ezt? Így is elég kuszák a gondolataim.
Mindez azalatt pereg le bennem, míg az ujjaim az arcát simítják. A mosolyom még szélesebbre húzódik és egy picit bele is borzongok abba, amit mond, főként, hogy azt olyan édesen... khmm... akarom mondani kedvesen teszi. Ah, már megint.
S amint kitalálja a nevem, lehuppanok mellé, nem mintha ez kérés nélkül nem menne. Rámosolygok, kissé egy Colgate reklámba illő arckifejezéssel és észrevehetetlenül felkuncogok, ha mondandójához aláfestő zenét nyújt. Annyira jellemző, nem hagyhatja ki ezeket a drámai és mégis szórakoztató eszközöket.
Épp csak egy pillanatra kapom el a tekintetemet, egy apró neszt hallok és rám tör a félelem: megint a képzelgéseim. Enyhén összeráncolt szemöldökkel firtatom az előttünk álló növényeket, s még egy parányi zaj múlva ráébredek: egy palánta szunyókál csupán, nincs semmi vész. Na de hol vannak a megtestesült rémálmaim? Már annyira megszoktam a jelenlétüket, hogy furán hat, ha épp nincsenek velem. Óvatlanul a mellkasom felé kapok és szinte megnyugtatóan tölt el a tudat, hogy még mindig kemény és érdes a szívem környéke, azaz a folt nem tűnt el. S hogy ennek mi a jelentősége? Egyenlőre még semmi.
Azon gondolkodom, hogy merre lehetnek, hova tűntek az elmém szüleményei. Igyekszem nem túl feltűnően körbepillantani, s az ajtón álló felirat pár betűit olvasom el kezdetben gyanútlanul: "nagy meglepetésben lehet része annak...". Talán ezek a növények enyhítenek a fájdalmamon, még ha nem is gyógyítják be. Érdekes, erre még nem is gondoltam. Sőt, azóta nem láttam ilyen tisztán, mióta a folt a mellkasomra került. Érdekes...
Összerezzenve pillantok Morganra, amint megbombáz egy igazán lényegre törő kérdéssel. Talán ennyire feltűnő? Ennyire rossz színész lennék?
- Nincs semmi - vágom rá rögtön és azonnal vissza is dobom a labdát. - Veled minden rendben? - kedves mosoly.
Várok egy pillanatig, épp csak annyit, hogy válaszolhasson, de olyannyira kiakarom kerülni ezt a témát, hogy inkább felpattanok, forgok kettőt, leülök a baljára, egészen közel hozzá. Angyalian rámosolygok és a gitárjára fonom az ujjaimat. Egy kevés szemkontaktus és majd megfulladok abban a gyönyörűségesen csillogó csokiárban, de elkapom a tekintetem és a gitárt az ölembe húzom.  Az ujjaim könnyed kis táncot lejtenek a húrokon, ismerkedve az elősször eszembe jutott dal első soraival és a gitár érintésével.
- Tudtad, hogy a vélák szeretik a lantot és még a gitárt is? - oktatom csokibarna szemeinek a családom szokásait és talán egy picit próbálom feloldani a parányi izgalmat, amiatt, hogy a nyakamnál érzem a lélegzetét és a mellkasa kényelmes, meleg és 'juj de jó' háttámlának bizonyul. Talán túl közel jöttem volna?
Belekezdek az ősrégi, mégis kedvenc dalomba, ami gyermekkoromtól kezdve mindig a top 1 helyett foglalta. Minden hang erőteljesen mégis lágyan robban ki a számból, s a lábfejem a ritmust dobolja, mint ahogy egy izgatott kisgyereké. A dallam kissé magával ragad és pont úgy ringatom magam, mintha csak ülve táncolnék, s a magasabb hangoknál a szemhéjam lecsukódik, mintha tényleg azt várnám, hogy repüljünk a Holdra.
- In other words, I love you - ismétlem az utolsó sort Morganra pillantva. Áucs. |
|
|
|
|
11
|
Múlt / Északi szárny / Re: Tisha Titkos Télikertje
|
Dátum: 2013. 12. 28. - 16:29:32
|
A saját sikolyomra riadtam fel. A verejtékem, a könnyem összefolyt az arcomon, a hajam szénakazal módjára pihent a fejem tetején és a takaróm pedig a földön hevert egy letépett baldachin társaságában. Szaggatottan lélegeztem, kapkodtam a levegőt, mintha csak egy klausztrofóbiás roham kerített volna hatalmába. Egész testemben remegtem és csak a saját zihálásomat hallottam, az ütemtelenül dobogó szívemmel szinkronban.
Erőtlenül emelkedtem ki az ágyamból, s amint talpra álltam, az egyik ágy támlájától a másikig botorkáltam teljesen vakon, a sötétségbe. Tíz percbe telt míg megtaláltam a mosdó ajtaját és szinte beestem rajta. Megnyitottam a csapot, s miközben az ontotta magából a vizet, én a tükörbe meredtem. Szemeim kissé karikásak voltak, tekintetem nyúzott, s még borzalmasabban néztem ki, mint ahogy azelőtt elképzeltem. A mosollyal ékesített derűs arc helyett most egy szokatlan, hajszolt nézett vissza rám, s mellette feltűnt még egy másik is. Nem mondanám, hogy arc volt, inkább egy alaktalan feketeség, egy árny, vöröslő szemekkel.
Ügyet sem vetettem rá, inkább az arcomra fröcsköltem a jéghideg vizet, megismételve ezt mindaddig, amíg magamhoz tértem. Aztán megfordultam, s a falnak támaszkodva lefelé kezdtem csúszni, amíg el nem értem a talajt. Felhúztam a lábaimat, s átkaroltam őket, a fejemet pedig a térdeimre hajtottam. Az imént látott arc a szemközti falnál gubbasztott. Ocsmánynak tetszett és ijesztő volt, de már lassan 2 hete volt a nyomomban és nem tudtam vele mit kezdeni. Megpróbáltam nem figyelembe venni, pedig mindig ott volt velem.
Csak próbáltam magammal elhitetni, hogy egy hallucináció, ahogy a száz másik, akikkel naponta találkozom. Némelyik egész emberformájú, sőt, a szeretteimre emlékeztetnek, de próbálom úgy kezelni őket, mintha nem is lennének ott.
Hirtelen a mellkasomhoz szorítottam a kezem. Az arcom eltorzult a fájdalomtól, összeszorítottam az állkapcsom és nyögdécselve vártam, míg elmúlik az érzés. Amint ez megtörtént bepillantottam a felsőm alá, ami alatt, a szívemnél még mindig ott éktelenkedett egy nagy tintaszerű fekete folt. Az volt a hibás. Pontosabban Amycus Carrow volt a hibás. Pontosabban én voltam.
Úgy ébredtem, mint akit fejbe vágtak, s ami még rosszabb, hogy a hátam és a hátsóm is sajgott a kemény burkolattól, amin elszunnyadtam. Már délután lehetett mikor magamhoz tértem, kettő, vagy három óra, s a testrészeimen kívül az agyam nem is észlelte az idő múlását. Szombat volt, nem volt tanítás, nem maradtam le igazán semmiről, csupán az időérzékemet vesztettem el.
A folyamatos hallucinációim, a fájdalomlöketek minden energiámat lekötötték, az időre már luxusnak számított figyelnem. Aludni nem igazán mertem, ezelőtt 3 napig nem is bújtam ágyba, hátha megúszom a rémálmaimat, ám sehogy sem bírtam elkerülni az álommanót, aki az imént elég szépen ki is ütött.
Feltápászkodtam a padlóról és beálltam a zuhany alá. A fekete árny még mindig ott ült a falnál és engem bámult, de már egészen hozzászoktam annyira, hogy ne aggódjak miatta.
Még egy óra kellett hozzá, mire kikászálódtam a fürdőből, s ahhoz, hogy egészen emberi formát öltsek. Elhatároztam, hogy teszek egy sétát, szocializálódom és abbahagyom az emberek kerülését, amit ezidáig emiatt az elmebaj miatt műveltem.
Lebaktattam a hálókörletből, átvágtattam megannyi lépcsősoron és akárhány emberrel találkoztam, annál frusztráltabban éreztem magam. Az árnyacska pedig ott haladt mellettem, suttogott, borzalmas dolgokat suttogott és a végén már szinte ordított velem. Egy üres folyosón jártam épp és talán ez is volt a szerencsém. Mindaz, amit hallottam és mindaz, amit az elmúlt hetekben átéltem kikészített. Pillanatok alatt történt az egész, épp csak pár másodperc volt, hogy előkaptam a pálcám és az árnyat kergetve szétromboltam a folyosón álldogáló páncélsort.
Csörögve-csattogva omlottak a darabkák a földre és én őrült módjára rohantam, hogy minél hamarabb elhagyjam a helyszínt. Lépteim sietősek voltak, a végén már futottam. Gondoltam, talán lehagyom a fantáziám keltette hallucinációt, ezért olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam. Elhaladtam az üvegházak mellett és egy szempillantás alatt elvesztem a növények között, amint bevágtattam a télikertbe.
Kissé kómás pillantásokkal mértem fel a terepet, ami nem rejtegetett számomra semmi gyanúsat, érdekeset, esetleg csupán azt a kellemes dallamot, ami megtörte a csendet. Miután az izgatottság elhagyta az agyamat elindultam, hogy megkeressem a zene forrását. Elmerültem a zöld színben, s mikor újra észhez tértem, megpillantottam a napi dalos pacsirtát. Ajkam mosolyra húzódott, s szinte el is illant minden korábbi borús gondolatom, melyek elől futva menekültem ide. Balerina módjára lábujjhegyre álltam és a fiú mögé lopakodtam. Ujjaimat a szeme elé fontam és összhangzatszerűen felcsendült a hangom.
- Hármat találhatsz! Ki vagyok?
Régen láttam Morgant. Körülbelül azóta nem találkoztunk, mióta elkezdődött a zakkantságom, s nem is értem, hogy most hogyan lehettem ennyire buta ahhoz, hogy ilyen állapotban megközelítsem. Két hete kerülöm őt, ahogy mindenki mást is. Órákra is alig járok és ami a legviccesebb: most pont abba az emberbe botlok bele, akivel nem is tudom, hogy valójában hányadán is állunk. |
|
|
|
|
12
|
Múlt / Birtok / Re: Udvarok
|
Dátum: 2012. 09. 22. - 10:03:48
|
 Néha már az agyérgörcs kerülget, amikor a tanórákon eluralkodik rajtam a gyűlölet. Mert egyszerűen nem, nem bírom elviselni, hogy olyan személyekkel vagyok összezárva, akiknek a pokol kénköves, büdös bugyraiban kellene égniük, nem pedig gyerekeket tanítani 'illemre'. Épp ma, az utolsó óránk pszichológia volt. Én behúzódtam az egyik sarokba, a terem legtávolabb eső részébe, hogy minél messzebbről csodálhassam az órai filozofálást, amelyet én gyökerestül megvetek. Mellém egy mardekáros lány huppant be hely híján és már az óra előtt úgy méregetett, mint egy rossz vipera. De én csak megemeltem a bal szemöldököm, s mikor elkapta a fejét unottan a pszichológia könyvbe bámultam, majd az osztályra, majd újra a könyvbe.
Egyik sem volt túl érdekes. Az osztályt csupa ismerős arcok alkották, némelyek már jól meguntak, némelyek pedig még mindig kedvesek, érdekesek.
Nem sokáig időztem az arcokon, inkább megigazítottam a sálam és a székemben kényelmesen hátradőlve a könyvet lapozgattam. Muglielennes kiadás. Hm, gratulálok a megírójának, biztos annak se volt ki mind a négy kereke, meg annak se aki ilyen 'fajgyűlölő' könyvet engedélyezett az iskolában...
Az óra sem volt izgalmasabb a szünetnél. Bejött Dobrev, mármint Dobrev 2, aki habár hasonlóképpen jól nézett ki, mint Dobrev 1, azért mély megvetésemet küllemével nem igazán múlta felül.
Főképp nem azzal a száraz óramenettel, amit leprodukált nekünk. Teszt töltés, kiváló. Amondó vagyok, hogy a pszichológiát nem papírra kell vetni, hanem gyakorolni. Eszméket felhozni és vitázni, mert ezzel nem leszünk se jobbak, se okosabbak, főként, hogy csak a rendszernek adunk plusz információkat magunkról. Ennek fényében én nemes egyszerűséggel össze - vissza ixelgettem, így jóval hamarabb elkezdtem a fejemet az asztalnak támasztani, mint a többiek.
A mellettem ülő, zsíros hajú kígyó sunyi képpel figyelte, ahogy unalmamban kész művet rajzolok a papíromra, aztán fogta a pennáját és míg én a táskámban kutattam valami dugi élelemért gyönyörűen ráfirkantotta, hogy „Rohadék Dobrev!”.
Először észre sem vettem, csupán épp akkor figyeltem fel rá, mikor a teszteket Jonathan (Dobrev 2, ugyebár) beszedte. Azzal vége is lett az órának és a kedves kis gonosztevőm épp kissliszant volna a tömeggel, amikor megragadtam a talárjánál fogva és a tanári asztalhoz rángattam.
- Jelezni szeretném, hogy a papíromon található mocskolódás eme kedves kislány bűne, aki nagyon szívesen bocsánatot fog kérni Magától - mondtam és azzal sarkon fordultam. Bosszúból útközben egy ragacskát dobtam a lányt nyitott szájú táskájába, nehogy már valaki is beszennyezze a csudijó kis hírnevem.
Sebes léptekkel kivágtattam a teremből és még épp láttam Peggyt eltűnni a sarkon, úgyhogy azonnal utánairamodtam. Talán jobb lenne vele ülni pszichológián, mert következő órán felnyársalom a padtársamat, aztán mehetek büntetőmunkára. Szóval inkább Peggy, kinek fel - feltűnő alakját kocogva követem egészen az udvarokig. Mire kiérek, már nem látom sehol a lányt, csak a hulló hópelyheket melyeken taposva ropogó hangot hallok. Aztán kiszúrom. Épp hóangyalt készít, a földön fekve. A kis bohó.
Talán ezért is kedveltem meg. Meg talán azért, mert együtt nőttünk fel és ez lehet az indoka annak is, hogy soha nem tituláltam dilis hugrásnak, mint a háztársait. Hisz kezdetektől fogva ő volt a játszópajtásom.
Lenyúlok a hideg hóba és piros, már - már megfagyott ujjaimmal megpróbálok golyót formálni a megfagyott vízből és amint csak lehet meg is válok a gombóctól, egyenesen Miss Murphy kabátjára irányítva a dobást. Aztán gyorsan odalibbenek hozzá és leheveredem mellé a hóba (hátha még jobban megfázok ebben a hideg időben).
- Üngyürü - püngyürü ici - pici dinnyés drazsé - ragadom meg gyengéden hideg kezemmel a pofikáját és mint az öreg nénik megnyomorgatom az arcbőrét. Ez afféle köszönés nálunk. - Még egy pszichológia óra és megőrülök az unalomtól - jegyzem meg, várva, hogy mondd valamit.
|
|
|
|
|
13
|
Karakterek / my freedom - Arianna / Re: Hopsz!
|
Dátum: 2012. 09. 21. - 19:59:51
|
 Tik - tak, tik - tak. Szorul a hurok. Egyre fojtogatóbb. S én csak állok, nézek, mintha csak földbe gyökerezni a lábam. Egyik kezemmel a pálcám, másikkal a táskám markolom és teszek egy bátortalan lépést hátrafelé, miközben szemeim a férfin időznek. Aki bárcsak ne lenne itt, aki bárcsak ne most toppant volna be a jelenet kellős közepén. Miért nem jött 2 - 3 perccel később, amikor már teljes tökéletességgel megfújtuk a csomagot? Miért pont most, miért pont ebben a percben?
Érzem, hogy kezd felolvadni a jég a lábamról, ami eddig súlyként húzta le a talajra és az egész testem mintha felforrósodna, újra megdobban a szívem is. És a drámai hatás kedvéért szinte hallom, hogy az oroszlán felordít a háttérből, hogy legyek bátor és tegyem amit kell. Ebben az esetben mentsem a csomagot, Monát, az én hátsóm viszont csak a harmadik helyre kerül a rangsorban.
Sebes léptekkel meghátrálok a seprűn jól elhelyezkedő Mona felé és a szívem egyre jobban ver, de mukkani sem bírok. Mit is mondhatnék? „Hát igen, izé... elloptuk a csomagját, mert maga a csúnya, rossz cukrosbácsi, akit ki kell iktatni, hisz itt az ideje, hogy megkapja méltó büntetését... igen... öhm, amúgy ne öljön meg bennünket!”
Még mit nem? Én könyörögjek egy ilyen félresikerült fekete bárónak, aki híres arról, hogy nem kegyelmez? Inkább nyalom fel a padlót kínok kínjai között, de egy ilyen ember előtt meg nem hunyászkodom, az biztos. Cc, még mit nem.
Mást sem csinálok, csak hátrálok és hátrálok, de még mindig látom az őrült tekintetet, a haragot, az agressziót a férfi szemében és csak azért sem hagyhatom, hogy eluralkodjék rajtam a félelem. Nem, hisz bátor griffendéles vagyok, ő pedig csak egy talpnyaló gyászhuszár. Nem félhetek tőle, még akkor sem ha felordít. Még akkor sem, ha a nem létező szőr is feláll a hátamon és az érzem, ideje lelépni. Már csak ez van hátra, épségben meglógni. Épp csak egy pillanatra fordítok hátat a férfinak, hogy lendületből megpróbáljak ráugrani a seprű nekem hagyott részére Mona mögött, de túl lassú vagyok és túl eszement, ellentétben az inspektorral. Hallom a szót, ami elhagyja a száját és érzem a fájdalmat, amely úgy nyilal a hátamba mint egy ostorcsapás. Egy pillanatra meggörnyedek és felkiáltok, nyögök és kapkodva a levegőt megpróbálok valahogy felmászni a seprűre, habár már szinte a talajt súrolja a testem, mintha csak összeestem volna. És a következő pillanatban Mona elrugaszkodik, repülünk, össze - vissza csüngve azon a szerencsétlen seprűn. A fülemben cseng Mona hangja, ahogy mondogatja, hogy fel, fel és próbálok mondani én is valamit, de a szemem is alig bírom nyitva tartani a fájdalomtól, ami a hátamon összpontosul. Könnyezem, de még mindig kapaszkodom, nem zuhanhatok le.
Másodpercek telnek el, mire végül landolunk. Puff, egyenesen belecsapódunk egy bokorba. Az ágak, a tüskék még tovább tépik a ruhámat és a felhasadt bőrrétegbe is belekapnak a hátamon és ezernyi kis csikarás keletkezik az arcomon is. Felnyögök, próbálom rendezni a légzésem és legyűrni a fájdalmam, mely arra kényszerít, hogy a szemeim könnyezzenek és így szinte teljesen eltakarják előlem a világot.
Küszködöm, nyűglődöm, azonban sikerülnie kell. Be kell jutnunk a Szükség Szobájába. Gyerünk Mona!
- Mona! - felkiáltok, amikor végre ráeszmélek hogy a lány egy hatalmas kődarabba beverte a fejét s most magatehetetlen, eszméletlen. Kapkodom a seprű után, megpróbálok felállni és semmi más sem segít összeszedni az erőt, ami még bennem van, mint az, hogy a szívem hevesen kalimpál és szinte forr az egész testem, pedig igazán zord az idő.
Fel kell jutnunk a kastélyba. Bágyadtan körülpillantok és belátom, hogy az épület csupán egy 'köpésnyire' van. Nyögdécselve kapkodom ki az ágakat az arcomból, megragadom a seprűt és megpróbálok talpra állni. Újra és újra belém nyilall a fájdalom és csak meggörnyedve tudok talpon maradni. Közben lenyomom a seprűt, ezalatt pedig megpróbálom a hollóhátas lányt megemelni és ráhelyezni az utazóeszközre. Az erőlködés közben újra felordítok és aztán a seprűre támaszkodva és Monát tartva elindulok. Megyek, megyek, meggörnyedve, könnyezve, minden erőmet beleadva és próbálok rohanni, miközben azt érzem, hogy menten szétszakad a gerincem.
Elérjük az épületet és egyenest a lépcsőkhöz vágtatok. „Muszáj, muszáj!" - ismétlem újra és újra miközben a lépcsőknek iramodom. Nem tudom hol van Gray, de heves, sietős lépteket hallok, ami azért fura, mert ilyen hűvös napon senki sem lófrál a folyosókon. Mindenki pihen, a kandallónál heverészik. Mi pedig itt szenvedünk, de akkor is muszáj.
Máris elhányom magam, nem bírom tovább, nem bírom tartani, képtelen vagyok. „Végre látom, itt vagyunk, itt kell lenni valahol. Szükségünk van rá! Szükségünk van rátok, kérlek, kérlek, könyörgöm! Szükségünk van a szobára, szükségünk van a szökevényekre!". A testem már teljes egészében remeg, nem tudom, hogyha összeesem hol ébredek fel. Nem eshetek most itt össze! Még nem!
Lépteket hallok, összerezzenek, de érzékszerveim valójában már olyan tompák, hogy szinte hasznavehetetlenek. Csak annyit látok, hogy egy ajtó tűnik elő a semmiből, s hogy ropogva ékelődik be a falba. Azon nyomban benyitok, de már nincs erőm. Arra sincs erőm, hogy felnézzek.
Menten elrókázom magam, menten összeesek. Nem bírom.
- Mona, Gray, csomag... a csomag - már nincs hangom. Azt se tudom, hogy hol vagyok. Egyszerűen az az érzésem, hogy fejem máris szétrobban és mintha ez meg is történt volna már nem is látok semmit. Semmit, az égvilágon semmit...
Köszönöm a játékot!  |
|
|
|
|
14
|
Karakterek / my freedom - Arianna / Re: Hopsz!
|
Dátum: 2012. 09. 07. - 19:09:54
|
Egyértelműen vérfagyasztó a hang, amit hallok. Már csak azért is mert hang, no meg sejtésem szerint nem is akárkié.
Meglátásom szerint ez egy eléggé érdekes, talán mondható necces helyzetnek, mert a kezünkben van másvalaki küldeménye és kiemelendő, hogy pont egy sötét alaké, aki bizony azon is könnyűszerrel felhúzza magát, hogy egyáltalán a kezünkben tartjuk a csomagját.
Tisztában vagyok vele, hogy az összes halálfaló mélységesen megátalkodott, paranoiás és kíméletlen. Már csak Mona miatt sem szeretnék emiatt zűrös helyzetbe keveredni. A probléma csak az, hogy Gray észre fogja venni, hogy a csomagja sehol, így nem kockáztatjuk meg, hogy lemegyünk és az ajtón távozunk.
Hiszen habár a nevem senki sem tudja a földszinten tartózkodók közül, az arcom nem tudom eltakarni eléggé, mert úgyis túl feltűnő lenne. Tehát egyértelmű, hogy valahogy az emeletről kell lelécelnenünk, mert egyáltalán távozni sem tudunk normális körülmények között, az összefutás esélyét pedig nem engedhetjük meg magunkat.
Persze az is benne van a pakliban, hogy a zöld disznó egyik haverja röfög a bejáratnál, de kétlem. Ez a hang sokkal ismerősebb, kimértebb, ridegebb. Tuti, hogy Gray az.
Megtehetnénk, hogy most meghátrálunk, de valamiért én képtelen vagyok rá. Valamiért azt érzem, hogy nem hagyhatom itt azt a dolgot, amely esetleg valamilyen fontos információval szolgálhat a szökevények, vagy egyáltalán bárki számára. Túl értékes és bizony nem minden nap kap ilyen érdekes dolgot az ember lánya. Épp ezért nem hagyhatjuk itt a madárürülékek tömegében.
Szinte érzem, hogy ketyeg az óra a fejünk felett, hogy csak perceink vannak. Márpedig fontos, hogy ezt a pici intervallumot jól osszuk be. És ha már lopunk, azt jól csináljuk.
Nincs félnivalóm, hisz arcról, névről sem ismerhetnek fel, ha később véletlenül összefutunk, ám nem tudom, hogy Monával is ez - e a helyzet. Ahogy következtetek arra jutok, hogy biztos rendes nevén mutatkozott be, mert csak én lehetek ennyire pimasz, hogy még a saját nevemet sem vagyok képes kinyögni.
Annyi rizikó van ebben, de nem rakhatjuk vissza a csomagot. Nem, nem és nem. Mondtam már, hogy NEM?
Én vagyok az idősebb és úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom. Hogy nem hagyhatom, hogy a Harington lánynak baja essen. Neki van egy rakat testvére, nekem egy se. És különben is, megfogadtam, hogy ha kell aktivizálom magam és beleköpök a levesükbe. De valahogy mégsem jó ez így.
Mély levegőt veszek, sóhajtok és bólintok Mona kérdésére és összes kimondott szavára. Hallottam a hangot, amelynek tulajdonosa nemsokára köztünk lesz. Nem tudom, hogy tényleg ő - e Brandon, de jobb félni, mint megijedni.
Annyi minden van most a fejemben. Minden fonál összekuszálódott és... pont ez az! Muszáj összekuszálnom a fonalakat, hogy minden rendben legyen. Egyszerűen muszáj, bár magam sem értem.
Menekülnünk kell, de a doboznak afféle van-nincs állapotba kell kerülnie, az épségünk érdekében.
- Nem mászunk, repülünk! - suttogom és egy hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon. Feltépem a táskám, jó mélyre belenyúlok, az ujjaimmal kaparászom benne, majd megragadok egy fából készült valamit. Megrántom és egy másodpercen belül már egy seprűt tartok az egyik kezemben, a másikban még mindig a csomagot. A seprűt átnyújtom Monának, aztán ahogy ígértem, összekuszálom a fonalakat.
- Nem vihetjük el a dobozt, de félek már le sem mehetünk, mert feltűnő lesz, hogy a doboz össze van fogdosva és hogy egyáltalán nincs is a helyén - mutatok a pacákra, amiket az ujjaink hagytak a borításon. Oké, ennek így semmi értelme, de majd később... - Vissza kell raknunk - rémült arckifejezéssel kísérem a kimondott szavaim. Muszáj hitelesnek lennie. - Addig szállj fel a seprűre! - fura, hogyha nincs náluk a doboz miért menekülünk. Az indok egyszerű: most épp elterelek. Nem akarom Monát veszélybe sodorni és jobb ha nem tud a ládáról. Biztonságosabb, úgy érzem. Elvágtázom az egyik derekam szintjénél elhelyezkedő pakkhoz és úgy teszek, mintha belehelyezném a csomagot, ám az a táskámban landol. És remélhetőleg végül a szökevényeknél.
A táskát lezárom és amint megfordulok megpillantok valakit a lépcső aljában. Egy ismerős, sötét arcot, ami furán vizslat. Látta, biztos vagyok, hogy látta a dobozt nálam. Egy pillanatig csak levegőért kapkodom a feljáró tetejénél állva, majd a kezem a pálcámra csúszik.
|
|
|
|
|
15
|
Karakterek / my freedom - Arianna / Re: Hopsz!
|
Dátum: 2012. 08. 31. - 09:49:42
|
Most állunk itt, mint a meglőtt nyulak. Ő retteg, mert tudja, én izgatott vagyok, mert még nem tudom. A mit is? Nos, elég érdekes helyzet ez, hisz azt sem tudom, hogy mivel állok szemben, mégis annyira érdekel. Talán azért, mert Mona ennyire megriadt tőle. Talán azért, mert alapul véve a Harington lány félelmét talán nekem is be kellene paráznom, de kérem! Bátor oroszlán vagyok, így csak azért is belemegyek ebbe a körmönfont szituációba.
Körbepillantok a bagolyház felső szintjén. Már - már monoton a látvány, hogy nincs más, csak baglyok, amelyek közül egyesek csak alszanak, mások pedig össze - vissza röpködnek hozományaikkal és minden csupa kaki. Gr... Itt nem lennék takarítónő az biztos. Mondjuk máshol se. Nekem nagyobb tervem van annál, minthogy piszkot takarítsak. Hogy mi konkrétan ez a terv, az jó kérdés. Valami különlegeset, egyedülállót szeretnék végezni munka terén, de van még két évem eldönteni, hogy pontosan ez mi is lesz. Na, takarítónő azért nem szerepel a listán. Ó, dehogy.
Most végre kezdem úgy érezni, hogy beindul a fogaskerék, ami általában a beszélgetéseket hajtja, mert Mona egyre jobban, könnyedebben oldódik fel. Persze mindaz, amit mondd csak alátámasztja a feltételezésem, hogy valami csínybe lóg a keze és bizony arcomra ki is ül egy kósza mosoly.
Akkor picit már megrökönyödök, amikor mintha olyan nagy hibát követne el szabadkozik. Azért ezt egy picit furcsállom, de kérdő arckifejezéssel jelzem, hogy 'Hagyjuk már! Úgyse történhet semmi baj!', legalábbis remélem.
Átnyújtja a dolgot, ami körül már percek óta tapogatózunk és nem nagy meglepődésemre a tárgy egy kis csomag. Azonnal le is csapok rá és igazán furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet ennyire veszélyes, esetleg rémisztő egyetlen kis satnya csomag tartalmában. Ahogy látszik még felbontva sincs. Hát akkor?
Mire Mona felteszi a kérdését, megpillantom rá a választ is a papír felületén íves betűkkel rákarcolva.
- Igen, tudom, hogy kié ez - bólintok, hangoztatva magamban a címzett nevét: Brandon Everald Gray. Nocsak, nocsak az inspektor úrnak küldeménye érkezett!?
Felvillan bennem a kérdés, hogy vajon, mit keres ez egyáltalán Monánál, ha ennyire zavarja, miért nem tüntette el, miért rágódik rajta ennyit?
Mintha csak látná a gondolataimat válaszol, én pedig szótlanul merengek. Nos, mit kezdjünk vele?
Ritkán lehet találni fontos embereknek járó leveleket, személyes dolgokat, és én, mint a lázadás titkos kis pártfogója bizony azt szorgalmazom, hogy ha már hozzánk került, rendelkezzünk vele.
- Nos, elsőként vigyük fel a kastélyba - suttogom. Hogy ott mit kezdjünk vele? - Gondolom egyes diákok szívesen örülnének ennek a meglepetésnek - kacsintok. Azt mondják, hogy Mona bátyja, Sol fellázadt és nekem is vannak olyasfajta kapcsolataim, akiket érdekelnék ilyen információk. Már csak az a kérdéses, hogy hogyan juttatjuk fel a kastélyba ezt a kis küldeményt, úgy, hogy a lent álldogáló mardekáros fiú észre ne vegye, hogy megfújjuk más levelét.
Tudom, lopni csúnya dolog. De ha már mások is átvizsgálhatják a MI, SZEMÉLYES leveleinket és nyomorgatnak bennünket, meggyaláznak, újra és újra eltipornak ennyit mi is megtehetünk. Hogy egy eltévedt levelet kézbesítsünk a kastélyba. Az már másik ügylet, hogy nem pont a címzetthez szállítjuk a levelet, amelynek feladója valami sötét, alvilági alak. Legalábbis a neve ezt árulja el, de nem tudom azonosítani, csak egyszerűen ismerősen cseng, amitől megborzongok.
- Bevállalod, kicsi Mona? - teszem fel a nap legfontosabb kérdését. Vajon van elég bátorság egy fiatal hollóban? Mélyen remélem, hogy van. Sőt, bízom benne. No meg abban, hogy a földszintről hallatszódó mocorgást a baglyok hallatják és nem egy ember. Márpedig nagyon is beszéd hallatszódik ide fel, két mélyen csengő, férfi hanggal.
|
|
|
|
|
