„Te és a görög erkölcs! Már azt hittem semmilyennel sem rendelkezel.” Görög-görög, mi is volt az? Hm, valami perverz biztosan…áh, megvan! Elvigyorodok a felismeréstől, ez az erkölcs a kedvemre van. „Majd tarthatnál etika órát, cserébe békén hagylak az irodalommal végre.”
Felnevetek, mély, gyöngyöző kacajjal. Nem is tudom mikor szórakoztam ilyen jól, ilyen kevéssel. Nem mintha Alec kevés lenne, sőt, nagyon is sok néha.
„Valóban? Micsoda dicsőség! Még ilyet sem láttam, hogy téged megijesztene valaki. Hova fajul a világ?” Van benne igazság. Undorító látvány is lenne, Alec minden tudásával, és hatalmával a sarokban remegve, és könnyes-nyálas arccal. Gyorsan kirázom a fejemből a gondolatot. Ennyire gusztustalan ötletem sem volt még, pedig ma többszörösen mozgó nyákok társaságában voltam. Nem, Alecnek az esze és ereje kell, nem félhet, vagy félő, hogy az én érdeklődésem is alábbhagyna. Hiába, ilyen ez, alfa hímek törvénye. Ha már alfa hímekről van szó, egy farkas is megbújt benne látszólag.
Rámorgok összevont szemekkel, majd az arcának dobom a pólómat.
„Ennél jobb produkciókra tartogasd a fütyülésedet.” Nem sértődök meg azon, ha úgy fütyül rám, mint útszélire szokás, de legalább ne akkor tegye, amikor úgy is nézek ki. Persze ettől még kiélvezhetem az ő vetkőzését, ahogy az egyes izmok megfeszülnek, és helyet változtatnak a mozdulataira, a széles vállak között feszülő kidomborodó mellizmok, a köztük futó vonal, ami a köldökéig vezet, mint kis csermely mély kanyon mélyén... Megállapodik ott a szemem egy pillanatra, a többi részéhez képest szűk derekánál, ahol V alakban dudorodnak ki az izmai. Kicsit az ajkamra harapok, és sajnálom, hogy nem láthatom hátulról. Imádom azt a széles hátát, az ívét, különösen ahogy átcsap a feneke domborulatába. Csupa izom, csupa érdekes és élvezetes forma, amik arra várnak, hogy újra és újra végigtapintsam őket. Oh, és mikre képes azokkal az izmokkal!
„Afrikát is rá tudják nyomtatni a bélyegre, talán te is elférsz rajta.” Nem a legjobb válasz, de elkalandozott az elmém, hiába, előnnyel indul, nem csak a hazai mezőny miatt. „Persze. Én álljak a hideg víz alatt, mire beindul a bojler, mi?” Ennek ellenére pálcámat magamhoz véve a fürdőbe megyek, és a mosdókagylóra rakom. Sose lehet tudni mikor lesz szüksége rá az embernek. Megnyitom a forró vizes csapot, és csak azt, hagyva, hogy melegedjen a víz. Szörnyű, hogy tud megélni itt Alec? Amíg a víz fut le a lefolyón a tükörben szemlélem meg az arcomat. Egy pár karcolás, az eséstől, semmi különös. Elvigyorodok, és megszemlélem a polip tekeredő karjait, ahogy deformálódnak, de megakadályozzák, hogy annyira eltorzuljon a bőr, mint az arcom bal oldalán. Elégedetten fordulok el a másomtól türelmemet vesztve inkább mégis a pálcámmal intek, és felmelegítem a vizet.
Gyors mozdulatokkal dörzsölöm végig magamat szappannal, hogy minél előbb megszabaduljak a mocsoktól. Samponos hajamat dörzsölöm át éppen, felhajtva a fejemet, hogy a víz tisztára moshasson, szememet lehunyva, amikor érzékelem a sötétedést. Mosollyal az ajkaimon várom Alecet, aki nesztelen meg is jön, és még hogy!
Engedek az akaratának, ösztönösen a nyakához kapok, átölelve, és megkapaszkodva, ahogy a csúszós padlón maga alá dönt, hátracsavarva. Örömmel fogadom, sőt viszonzom a csókját, nyelvem fürgén suhan az övét kutatva. Kicsit visszahőkölök a hirtelen keserű íztől, ám hamar eszembe jut honnét ismerem az ízt. Mohón fogadom magamba a levet, előzetes ígéretként arról, mi mását fogom még.
Átjár a forróság, hogy a csók, a zsálya, Alec fogása, vagy a víz miatt az már mellékes, hisz együttesen olvadnak csodálatos élményözönbe. Feltámad bennem az eufória és kissé bizonytalanná válnak a lábaim. Nincs miért aggódnom, a kezei, azok a széles, mindent felölelő kezei biztosan tartanak, engedve, hogy elmémet képek áradata töltse meg. Nem érzem magam alatt a padlót, csak a vizet és Alec forró húsát.
„Hm? Igen, arról… mit szeretnél, mire figyeljek? Rajtad kívül.” Mélyen sóhajtok, csak résnyire nyitva ki a szemeimet. Akarom őt, most és itt, mindenestül. Esernyőként véd a víztől, csak az arcát látom, a haja sötét, hullámzó csápokként veszi körbe. Hm, milyen gyors hat, már el is felejtettem. Felnyúlok újabb csókért, gerincem domborítva, úgy hogy először a mellkasunk, majd az ágyékunk simul egymásnak.

„Olvass a sorok között! Ez az irodalom alapja.” Vigyorodok el, a nyelvöltéshez már túl öreg vagyok, ám koránt sem olyan öreg, mint a kedves barátom. „Majd olvasok neked Platont, ő még tanított, nem?” Aljasul villantom rá a szemeimet az újabb finom kis beszólás után. Hiába, olyan jól esik! Tiszteletteljesebbnek kéne lennem, mondanák egyesek, de ez az én tiszteletem felé, hogy nem frigiden és csak a célra koncentrálva kezelem, a hatékonyságot keresve. Helyette bátyámnak fogadtam valamilyen perverz értelemben. Sokkal kellemesebben telt volna a gyerekkorom, ha nem egy degenerált idiótával és két impotens szülőfigurával töltöm, hanem hozzá hasonlóval. Akár vele.
„Mondják, akik két láb mélyen állnak a csatorna levében… a patkánypolitikához azért van egy kis közünk ezek után szerintem. Három hát. Ugye? Talán még Valentin napra is kapsz valamit… mondjuk egy csokor friss irodalmat, ha már ennyire el vagy maradva.” Ajánlhattam volna szűz kamaszt, de én sokkal jobb szolgálatára leszek, ha nem is a nyáladzók fő ünnepén. Hm, tényleg, a körül lesz a születésnapom. El is felejtettem.
Milyen könnyen elfelejtem újra, ahogy felfal, és magáévá tesz egyetlen önzőn mohó pillanatig. Rövid volt, túl rövid, de a hely és idő nem megfelelő, de ígéretet hordozz magában. Könyörtelenül be fogom hajtani.
„Nem, te maradtál el a római korban, és délen. Ha a modernebb hazai irodalmat is tanulmányoznád egyértelmű volna. Vagy ha lenne egy idegesítő öcséd, aki naponta hatszor megnézte az Aliz Csodaországbant.” Elhúzom a számat, de csak egy pillanatig tartom meg az undorral teljes fanyargást, amit akár annak a nagy foltnak is küldhetném, ami Alec feje fölött tenyészik… az megmozdult? Hirtelen kiráz a hideg, és sebesen menekülök ki a felszínre, pálcátlan, szinte impotensen érezve magamat. Bár ne kötne minket ostoba fadarab erőnkhöz, hanem szabadon áramlana ki a testünkből. Emlegetett nyálkagomba, amely entitást öcsémnek hívok biztos oda és vissza van azért a témáért. Tehetne végre valami hasznosat, és megoldhatná a problémát.
A londoni utcák zsúfoltak, és élettel telik, még a legnagyobb mocsokban is sürögve-forogva kapkodnak az emberi patkánykák, bár ők politika nélkül, csak vakon, vagy parancsra szöknek egyik helyről a másikra. Nem vesznek észre semmit, ami nem ordít közvetlen az arcukba, sőt néha azt sem, de még a saját nyomorúságukat sem. Túlságosan lefoglalja őket a kis szerepjátékuk, amiben azt képzelik, hogy fontosak, és boldogak, és minden rendben lesz, vagy ne talán, hogy a világ az ő színpaduk, és minden az ő tragédiájuk körül forog. Mert persze, senki más fájdalma nem lehet akkora, mint az övék, és senki más sorsa nem olyan nehéz. Az a pár, aki meg is látja más kínját is csak mentálisan maszturbál rá a saját komplexusait kielégítve, hogy mekkora hős, vagy mártír.
Gyors léptekkel sietek Alec lakásához, abba a piszkos kis jégverembe, amitől még az én otthonom – Otthon? Micsoda szentimentális jelzőket tanultam el. – is kényelmesebb. De ez a szokás, és én kedvelem a rituálékat, amennyiben van értelmük, és jelenük, nem csak a múlt kivájt hüvelyei. Alec ceremóniái, a maguk spontaneitásukban kifejezetten élvezetesek.
A bolt feletti szoba még mindig ugyanolyan hideg, zsúfolt és egyszerű, mint máskor. Néha félek, hogy nem is fogunk elférni ketten, de mindig bebizonyítja az ellentétét. Levetem magamról a piszkos ruhákat, könnyedén a földre hajítva gyors mozdulatokkal – ez itt nem a sztriptíz ideje - és feléjük hintek egy tisztítóbűbájt. Majd alaposabb mosás is rájuk fér, de legalább nem bűzlenek ettől. Megszokott léptekkel megyek a zuhanyzóba.
„Látom még mindig egy bélyegen próbálsz túlélni. A bolhapiacon nem volt kapható bolhalak?” Nézek hátra a fürdő ajtajából kacéran, hívogatóan.

„Úgy értettem, hogy egymást, te pedantéria.” Megforgatom a szemeimet a sötétben, amely szokástól a fényben inkább tartózkodok, mert túlságosan is hisztis, az anyjának visszabeszélő kamaszként tűntet fel. Itt azonban csak az enyhén rosszkedvű hangom hallatszik ki, ám ez is hamar elszáll. Helyette egy kedvtelő vigyor és kuncogás válaszol Alec feltörő jókedvére, ahogy már lassan kiérünk a sötétből, amit annyira megszoktunk, hogy szinte nem is zavar már. Az ijedtségnek is van szavatossági ideje.
„Már most sápadok, még egy kicsi és szinte világítani fogok… ott lesz.” Váltok hangnemet, ami a gyengédség és a komolyság határán helyezkedik el, ahogy a hirtelen fénytől hunyorgok, és igyekszem kivenni a világot. Alecet már sikerült, igazából egy kutya. Azt hiszem megártott ez a kis katakombás kaland, undorítóan csöpögőssé tett. Erre inni kell majd, hogy még az emlékét is elfelejtsem.
„Annyira, hogy a cinizmust se hallod az egódtól soha.” Nevetek fel pimaszul, és alaposan megdörzsölöm azokat az ápolt, befrizurált kis nemesi fürtjeit. Puhák. „Három percet kapsz visszanöveszteni!” Hörrenek fel a puszta gondolatra is. Rémálmaimba fog kergetni egy kopasz Alec képe. Nem, egyáltalán nem illik hozzá, közönséges, alacsony rangú, rakodómunkások és észt izomra cserélő verőlegények viselete az. Túl sokkal találkoztam, túl sok gondolta azt, hogy egyszerű kis köcsögként meghúzhat, ha csak elég erélyesen nyom a falnak, hiszen biztosan reszketni fogok a félelemtől. Akár hálás is lehetnék nekik, remek gyakorlatok voltak a gyors bicskanyitási és használati módszereimhez, amiket szerintem mostanra tökélyre fejlesztettem, még ha nem is szorulok rá annyira manapság. Áh, a régi szép idők! Azért a mágiának is megvan a maga bája, de a kétkezi, közelharcot semmi nem tudja leváltani. Furcsán csillan fel a szemem Alecre nézve, ahogy a véres, verejtékes, egymáson csúszó adrenalin hajtotta testekre gondolok, és a győztest eltöltő mindent meghaladó eufóriára. Megnyalom az ajkaimat.
„Hős hát! Mire mennél nélkülem?” Úgy érzem átléptem a mai napi pimaszsági kvótát, ez a kis kiruccanás túlságosan is felpezsdítette a véremet, már-már kriminális mennyiségekig. Meg is érdemlem, amit kapok érte, hatásosan elhallgattat. Csak egy elégedett morgásba haló sóhaj hallatszik, ahogy felfal a szájával, magához emelve, erős karjával. Néha az alacsonyságnak is vannak előnyei. Az úri hölgyek sikonganának azon, hol fog meg, de az én tagjaimban azt a pár héttel ezelőtti hajnalt idézi fel, amikor így emelve fel nyomott a falnak, lábaimmal a derekára fonódva, köztük a forróságával. Nyakára fogok, és bár csak egy pillanatig tart az élmény, felfrissít, mint sivatagban a hűs víz.
„Micsoda szigorúság.” Ajkamba harapok, a kezem a hajába markol erőszakos birtoklási vággyal. „A legjobbakkal is megesik.” Még az állára csókolok, mielőtt rút és orv módon megforgatna a diótörő ez évi földalatti előadását befejezve íj módon. A patkány király meg se szólalhat ezek után. „Minden út jó irányba vezet, mert minden út az enyém!” Villantom rá a szemeimet, amikor megpaskol. Felrémlettek Aless idióta gyerekmeséi bennem, hiába, az ilyesmi egy életre megrontja az ember elméjét.. Könnyed léptekkel érek a rozsdásodó vaslétrához, majd fel a rozoga fokokon.
„Áh, tetszik.” Vigyor viszonozva, egy rövid undort kifejező orr rántás után. Valóban szörnyűséges. Azért nem is itt gondoltam a megfelelő anyagi, és testi juttatások lebonyolítására. Itt talán még egy nekrofilnak is lehervadna. „Rendben, jó ötlet.” A pálcát amúgy is el akartam rakni, de nem fogok visszabeszélni neki a számomra egyértelmű tanácsok osztogatása miatt, mert akkor legközelebb olyasvalamit nem mond el, amit neki természetes, nekem nem, és végleg a csatornában végzem. Ismétlés, elővigyázatosság, és józan ész a tudás anyja.
Felemelem a nehéz és öreg csatornafedőt, kellemesen szűk, szemetes konténerek által rejtett sikátorba nyílik, a város pontos részét még nem sikerül betájolnom a graffitis téglafalak és a főútról beáramló lámpafény hétköznapi közönségességéből. Felmászok a felszínre végre.

Cigi szünet, félhomály, szitokszó és romlott tömeg. Minden megvan egy csodás késő délutáni hepajkodáshoz, porondom a világ, reflektorom az átkok és kirakatok kétes fénye, függöny a hideg, sötét felhők. Saját füstömön keresztül szemlélem az elhaladó söpredéket. Többségük soha nem is volt több, mint féreg, aki előmászott a csatornából, majd a mocsokban fetrengett, hozzám hasonló kis pitiánerek, akik a fény, vagy ételcafat után kapkodnak. Unalmas. Egy papír fecnit megtöltő említeni való sincsen bennük. Az érdekesek azok a bukott és álszentek, aki betévednek ide néha, segítségért, támogatásért, mert az őszinte és jó út olyan nehéz, annyira, de annyira nehéz. Kell egy kis löket tudod? Jaj, már nem bírom? A másik fazon még nálam is rosszabb! Enném meg a pici elkényeztetett szívüket! Mennyi kifogás, mennyire nevetségesek, és mennyire jó szórakozás ilyenkor, unalmas percekben. A nagy nemes, akinek a kabátját megfogja a sár, a kiélt asszony, akit már csak olcsó éjszakák emlékeztetnek arra, amikor valaki volt és számított, és az ősök lépteiben elvesző ifjak a lecsúszás első lépései során, mind-mind megfordulnak itt, elég drámát és színpadiasságot hordozva, hogy valóban porondnak érezhessük a mocskos sikátorokat..
Bárcsak a boltban hisztériázó primadonna is a szórakoztató fajtából lenne. De nem, az allűrjei és játszmái az első perc után már lerágott csontok. Nincs a munkámban az ilyen kegyetlen auditoriális kínzás elviselése, és úgyis lekurváznám, ha nem fogja be. Jobb nekem itt kint, a sarkon. Új szálat gyújtok meg, amikor egy ijedt, kis alakot pillantok meg az elágazásnál, szinte reszketeg, taláros lányka. Madár az oroszlánketrecben. Elvigyorodok, ahogy szemlélem, keresve útját, tétován. Milyen kis bájos, öcsém jut eszembe egy pillanatra, bár ő szimplán hülye volt, nem eltévedt Alizka. Hozzá képest a baloldali sarkon várakozok, miközben meggondolom mit kereshet itt. Már túl mélyen vagyunk ahhoz, hogy véletlen keveredjen erre, eddigre a legbambábbak is rájönnek, hogy rossz irányba mennek. Nem, nem lehet prosti, azok tekintete üresebb, kihaltabb, bár az alakja megvan hozzá. Túl fiatal, de nem az a bevállalós fajta. Jómódúnak látszik, a talárja finom anyagú, tökéletes méretben és szabásban, suhan, mint a ködlepel, nem merev, vagy vékony kis semmis anyag. Igen, jól megtömött a kicsike. Elvigyorodok, lehet itt az alkalom egy kis extra keresethez. Ellököm magamat a faltól, és lassan felé indulok. Talán nem lesz magasabb tőlem, nem mintha nagyon érdekelne. A talárom és a hajam suhogása, a sötét vigyorom köré tekeredő sebhelyem, és az önbizalmam egy ilyen teremtés ellen bőségesen elég fegyver, hogy megijesszem. Engedelmeskedni fog, oh még mennyire hogy fog! Már csak azt kell kitalálnom, hogy mit is szeretnék tőle? Remek kis játék lesz.
„Mi kéne, ha volna szép hölgy?” Vágom neki hirtelen közel lépve, túl közel, annyira, hogy kellemetlen érezze magát, de ne fusson még el. Hiszen én csak „jót akarok neki” –vagyis inkább magamnak- a sajátos vulgáris-formális keverékemmel.
„Ha nincs akkor is beszerezzük. Na, mondjad! Csak segíteni akarok.” Villan a szemem, még nem érek hozzá, csak elijeszteném, talán így is el fogom. Ha menekülni próbálna útját állom.

Köztudottan egészségtelen életmódi pártiként nem kommentálom a vajazás mindenféle gyógyhatásait,  vagy ki tudja mijeit, amit rá akar kenni. Ezt azért kár volt elmulasztani, és nem az a hülye humorú borostája alá mázolni. Biztos élvezte volna. Ahogy én is élveznék most egy forró zuhanyt, és száraz vackot. Felvillannak azok az idők előttem, amikor egy-két hetente tudtam csak letisztálkodni rendesen, és kiráz a hideg. Még hogy a pénz nem boldogít! Ezt is olyanok mondják akiknek van, vagy debilek. Na persze néha áldozatokat és kockázatokat kell hozni a hosszú távú jövedelemért, és a megfelelő fajta jövedelemért. Alec kezéből rögtön édesebb a galleon, főleg ha mások vére is tapad hozzá. Különösen kellemes az a pénz, ha saját érdemből, észből, adrenalinnal átáztatva szerzem, és nem mások seggét nyalva és pitizve, mint nevelő apám. Akinek esze van, az válogathat, és nekem megadatott ez a luxus.
„Ne zavarjuk a helyieket inkább. Van nekünk saját menedékünk, ott jobban is lefoglalhatjuk magunkat.” Kellemes a gesztus, érintése a valósághoz, és a térbeli struktúrákhoz köt vissza, amit a sötétségben elvesztettem. Fenemód örülök, hogy nem sérült meg a szemem anno, és jól látok általában. Elég szar érzés a vakság, kiszolgáltató és unalmas. Ezt is biztosan megszoktam volna, és talán még tudok valami előnyt is kovácsolni belőle, de nincs így is elég bajom? Kell a francnak a rokkantság is! Szánalmas és bosszantó. Tehetségem van pár másodperc alatt felidegesítenem önmagamat, talán csak mindig áthatnak a keserűség és az agresszió közös szaftjai, de Alec keze, ahogy a vállamra siklik lenyugtat valamelyest, és már csak a sötétség bosszant, nem saját testi tökéletlenségem.
„Igyekszem.” Azt, hogy a hely élvezetét, vagy a szám megzabolázását ráhagyom. A sárga fényre összpontosul hirtelen minden figyelmem, bármilyen kevéske is, mégis cseppnyi víz a sivatagban. Csak egy pillanatig tart, és már távolodunk is, általam alaposan megjegyzett lépésekkel. A jel ismerős, és bár pontos jelentéseiket még nem fejtettem meg, úgy puszta józan ésszel is értem, hogy a veszély lehetőségére, de nem közvetlen közelére figyelmeztet, ha más nem, hát ösztönből. Bennük eleve jobban bízom, szinte érzem a csontjaimban, ahogy közelről lesnek a falakon, mennyezeten, vagy sarkokban megbúvó szempárok és fülek, mágikusak és valósak, és hogy lélegzet nélküli kihűlt, ám mégis élő testek csaphatnának le bármikor ránk. A nem lélegzés most nekem is sokat segítene. Igyekszek laposan lélegezni, amennyire csak lehet, mert az orrom ezt a szagot nem, és nem hajlandó megszokni, és eltompulni iránta, minden lépéssel a borzadály új oldalát ismerem, érzem meg. Igazán siethetnénk. Alec magyarázatára figyelek inkább, az sokkal érdekesebb, és rávilágít pár dologra. El vagyok maradva. Az én koromban már sokkal többet ismert ebből a városból, többen voltak az adósságában… túl sok időt vesztegettem el. Korábban el kellett volna mennem otthonról.
„Megnéztelek volna kölyökkorodban, bár akkor én még nem is éltem.” Az irányába fordulok, de mit sem ér, úgyse látja, a mozdulat magától jött, ahogy a vigyor is az arcomon pimaszsággal együtt. A szemeim forgatását viszont remélem meghallja í hangnememből majd, inkább nem sóhajtok érthető okokból. „Nem kell félned. Elég erős…benyomást tett rám. Veled együtt.” Amikor ilyen erősen keni fel magára a műúrias kisficsúrságot szívem szerint pofán vágnám. Olyan jól esne képen törölni, csak egy kicsit, éppen hogy felrepesztve az ajkát, zihálóssá, izzadttá, megtépetté tenni, verekedni, együtt fetrengeni, falnak nyomni… bassza meg, túl sok bennem a kamaszkori hormon, ha még ebben a lepratelepben is erre gondolok, csak mert közel áll hozzám, és járatja azt a szép kis száját. Rá kéne gyújtanom.
„Rendben.” Hála égnek és végre! Már nem is érdekel mit és miért csinálnak, csak ki akarok jutni innét. Kézfogása meglep kicsit, de nem húzom el pirulós szűzlányként a kezemet. Engedelmesen haladok előtte, már nem kis, óvatos lépésekkel, mint utunk elején, hanem gyorsan és magabiztosan, minél hamarabb keresve a kiutat. Inferusok, miért is ne, legalább nem érzek rajtuk gennyet, vagy rothadt, elfolyósodó szöveteket, csak száraz, hideg szőrt. Talán kutyák lehettek egykoron. Megmozgatják a fantáziámat, de ennek a megtárgyalását máskorra hagyom. A hirtelen elém áradó fény, hangok, és a szagok, amik az előzőekhez képest már szinte virágillatnak tűnnek lefoglalják elmémet. Karácsony reggelén kisgyermek nem érez ekkora örömöt, mint én most. Ha csak hunyorogva is tudok körülnézni, a piszkos víz és a kopott, rozsdás-mohás-patkánynyomos falak a mai nap eddigi legszebb látványai. Hamarosan azonban második helyre csúsznak, ahogy meglátom Alecet enyhén megtépázva.
„Gyönyörűen festesz…” Morgom, bár valószínűleg én sem vagyok jobb állapotban. Hozzálépek, és kisöpröm a hajából a por, fa és egyéb beazonosíthatatlan darabkák random eloszlású halmazát a fejéről, amit egy pókháló tart össze. A néha rám csöppenő csatornavíz valahogy már nem tud felizgatni. Kint vagyunk, csak erre tudok koncentrálni.
„Ezért kellő kárpótlást igénylek majd.” Vigyorodok el, ezúttal nem értelmetlenül.

„Tudod mivel gyönyörködtess inkább.” Morranok szinte, és nem véletlenül, vagy puszta ifjúkori lázongásból hergelem. Erre nevet, gyermeki fesztelenséggel, vagy egy szociopata empátiájával a helyzet iránt, fesztelen örömmel az ámokfutásában. Teljesen megveszett, teljesen imádnivaló. Az én arcomon sokkal szerényebb vigyort takarnak csak el a sötét tincsek és árnyak a fények nélküli utakon.
Megjegyzésére viszont kénytelen vagyok mégis felnevetni, akármilyen ritka is ez az esemény, ez az ostoba szójáték és asszociációs sor túl sok az adrenalin hajtotta komolyság közepette. Sose fogom megszokni a humorérzékét, de talán jobb is. Kinek van szüksége drogokra, egy ilyen alak mellett a szakmában? Azért még jól jönnek.
„Inkább nem akarom tudni hogyan vajazod az ágymelegítőidet, és akkor már a tejben való fürösztést is átugorhatjuk” Se a megfelelő idő, hely, vagy agyi állapotok nem állnak fent ilyen beszélgetésekhez. Ezeknek is megvan persze a helye, többnyire az ágy szélén ülve, vagy feküdve hajnalt. Tehát nem akarja elmondani. Milyen megvesztegetni érdemes képviselőket, árusokat tartogatsz magadnak Alec? Bár lehet csak szerelmes. Ezen a gondolaton ismét felkacagok, ma már másodszor. Rekordot fogok dönteni.
Nem engedhetem meg magamnak sokáig a bolondozást, megkeményül újra a tekintetem, kevésbé felhőtlenné, de agresszívebbé válik. Az öröm forrása Alec hecceiből a pusztításra fókuszálódik át. Nem mocskolom be az ilyen pillanatokat viccekkel, a maguk tisztaságában kell kiélvezni őket. Töményen, feketén, kéjes romlottságukban. Látszik Alecen becsületlen igyekezetem ellenére is, hogy ő a tapasztaltabb, a felkészültebb, és hogy kevésbé meggondolatlan. Nekem sem ártana pár védőbűbájban gondolkodnom. Majd utána kell járjak. Majd. Jelenleg annyi telik tőlem, hogy ne kiáltsak, vagy sikítsak, ahogy Alec az én hibámat javítandó nyitja meg alattunk a földet. Nem kellemes az érkezés, kemény, hirtelen, és felettébb undorító, amely tulajdonságot a környezetétől kölcsönzött. Nyákos, rothadó katakomba. Csodás. Remélve, hogy nem egy hullába könyököltem bele, vagy fekáliába –bár utóbbit kétlem, ahhoz túl hideg és kemény- nyúlok a talárom alá, megbizonyosodva róla, hogy az anyag még rendben van. Én megsérülhetek, de az árú az szent. Pálcát fogó kezemmel előre estem, és rögtön megfeszültem, ahogy eltűnt alólam a talaj, így a csomag ép, és egyben van még. Megkönnyebbülve bólintok, majd csendben hülyézem le magamat a sötétben.
„Jó. Amúgy ugye tudod a kiutat? Nekem még nem meséltél erről a helytől.” Válaszolom halkan, és szemrehányás nélkül. Nem ide vágyna a szívem minden kis rostos cafatja, de most kifejezetten jól jött. Máskor is jól jöhet. Ettől függetlenül nem teszem el a pálcámat, hanem gyorsan begyógyítom azt a nyamvadt ficamot, ami idejuttatott egy kellemes vérfürdő helyett, illetve a sajgást a karomban, amire estem. Utána is nálam marad, ahogy felállok végre, a biztonság kedvéért. Nem porolom le magamat, már csak az kéne, hogy bele is nyúljak abba a valamibe, amiben landoltam, és ami vékonyan fedi a padlót itt-ott. Már amennyire azt érzem.
„Miért csak fáklyát, és kik azok a helyiek? A nekromanták?” Azokkal is üzletel? Nem lenne meglepő. Archaikus baromság, igazán varázslókhoz illő szabály. Nem mondom, hogy a sötét nem bassza a szememet, és hogy igazából már marhára lerágott csontok a hullák-ez esetben kétszeresen is szó szerint- de valamilyen szinten azért egyetértek vele, már csak azért is, mert elég a szag a helyből egyelőre. Rég nem hánytam nem részegen, és ilyen töménységben még edzett gyomrot is felforgat ez a nazális élvezet. Konkrét forrását ismerve lehet megváltozna ez a kellemes trend.
„Miért nem akarják, hogy fényt gyújtsunk? Ja, meg, amennyire ezen a szemétdombon meg lehet a sötétben…” Inkább megfogom Alec karját, na nem a romantika vagy a félelem miatt, hanem mert az ilyen helyek sokfele futó alagútrendszerek szoktak lenni, én pedig inkább nem veszíteném el az egyetlen kísérőmet. Vajon találkozunk a helyiekkel? Remélem nem, aki itt lakik nem akarom tudni milyen gusztustalan féreg lehet. „Inkább siessünk ki, ha nincs bajod, elég ótvar helyekhez szoktam, de ez viszi a pálmát. A lábamat már rendbe raktam.” Fűzöm hozzá suttogva már, az esetleges „helyiek” fülét kerülendő.

Köszöngetés időpazarlás, és szentimentális. Ha jó, akkor majd felköszöntöm produktívabb módon később, először viszont jön az üzlet, és a mindennapi stressz. „Kétlem. Szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy eltervezem őket. Nem vagyok spontán típus.” Félig igaz. Nem szeretem, ha máshogy alakulnak a dolgok, de nagyon is képes vagyok elbánni velük akár spontán is. Attól még rühelem. „Én még nem öregedtem meg annyira, hogy a fásultságból csak a szívroham tudjon kirántani.” Kajánul vigyorodok el, egy-egy kis megjegyzést már megengedhetek magamnak, amúgy se voltam soha az a jópofizós fajta.
Gyors léptekkel követem, érzem a csontjaimban, hogy nem lesz ilyen egyszerű az éjszaka vége, bár valóban, korai lenne, túl korai. Helyeslem a figyelmét, ennyi professzionalizmust igazán elvárok tőle, másrészt meg roppant könnyen fel lehet idegesíteni azzal, ha valaki semmibe vesz. Biztos a nagytestvér szindróma. A latyaktól, és más undorító pacáktól meg nem rezzenve suhanok, egy cipő, nadrág megjavítható egy-egy varázsintéssel, de egy eltalált átok nyomai már annál ritkábban. Azért a még mozgó delikvenseket én is kerülöm. Figyelmesen lesem a mozdulatait, rosszindulatú kis csapdáit, amik eltöltenek újra a gyerekkoromat idéző kárörömmel, és szinte várom, hogy valaki rossz véget érjen a robbanó elegyben. De nem csak ezt tanulom el tőle, hanem azt is, ahogy a figyelő pontjai az egész városrészben szétterjengnek, mintegy pókháló kijelölve a territóriumát, és azon belül minden kis rezdülést jelezve neki, figyelmeztetve a veszélyről, vagy éppen a kövér legyekről… Igen, jól választottam. Hiába kell újra felépíteni a hatalmát, minden kis mozdulatában látszik, hogy övé itt minden, az ő jogos tulajdona, és hamarosan másoknak is el kell ezt ismerniük. Viszont hiányzik belőle az a sznob gőg és fásultság, ami annyira unalmassá teszi a mugli világ drogbáróit. Játékos bűnherceg, ez tetszik benne.
„Nocsak, csak nem egy különleges vevőnek tartogatod?” Magáncélú használatot nem nézek ki belőle. Okos, de nem alkimista, hála égnek, annál azért gyakorlatiasabb. „Nem először zsebelsz be ilyesmit. Melyik kis szeretődet kenyerezed le vele?” Nem érzem sértőnek a kifejezést, hiszen én is tagja vagyok az egyéjszakás háremének. Gyerekes dolog a féltékenykedés, inkább a kíváncsiság hajt. Jólesik a dicséret az egómnak, de különösebb parádé nélkül veszem tudomásul. Egyértelmű, hogy jó ötleteim vannak. Áh, úgy látszik a rosszakaró énem megkapja a maga örömét, a hirtelen robbanás összetéveszthetetlen hangját meghallva, ami azonnal eltölt adrenalinnal és egy gyerekesen széles vigyorral. Be kell látnom, azért van igazságtartalma Alec véleményének az izgalmakról.
Kicsit húzom el a számat, mert valóban, felesleges veszély volna, de még új és izgalmas a hoppanálás számomra, és min t a friss jogsis gyerek keresem az első adandó alkalmat apám autójának tönkretételére. Áh, a régi szép idők. Nincs idő a nosztalgiára, csak a cselekvésre, a rohanásra, és zabolátlan rosszindulatra, amit átkok formájában szórok ki a ránk támadókra. Alec a pajzs, én a kard, így jó ez. Nem vagyok már olyan meggondolatlan, mint régen, de fűt még a hév, és vágyok mások vérére, sikolyára, főleg azokéra, akik keresztbe akarnak tenni nekem. Nem vagyok túl kíméletes sem, rögtön a kínzó, megcsonkító átkokat irányítom a támadók felé, egy egyszerű stuport tőlem ne reméljenek ezek a nyomorult keménykedők, civilek pedig főleg ne. Ide jönni egyenlő a veszély elfogadásával. Akkor törik meg a lendületem csupán, amikor egy fehér fénnyel égő átok közvetlen a lábam elé csapódik, és az egyetlen módja a kivédésének, hogy oldalra ugrok, ahol viszont az átkok adta kevés fényben nem veszek észre egy pocsolyát, megcsúszok, és bár nem esek el, a lábam megbicsaklik, éppen annyira, hogy fájdalmassá és lassúbbá tegye a lépteimet. Nem tudom Alec mennyit vett észre belőle, de nem fogom hagyni, hogy emiatt kapjanak el. Ostoba kezdő hiba. Egyik alakot cserébe végleg elteszem láb alól, mesterkélésének egy elhaló sikoly jelzi a végét.

Elégetlenül morgok, amikor kilopja kezemből a csikket. A kis csóró. A maga módján ez szinte egy rituális csók, és egyben egy lassan megszokott üdvözlés. Már tudom, hogy valóban ő az, hisz kevés más varázsló, főleg nem álruhás, vetemedne ennyire triviálisan bosszantó gyengédségre. Visszaveszem a felém nyújtott cigarettát, és elismerően szívók belőle mélyen a barátom kifejezésre. A picinyem már kezdett unalmas lenni, örülök, hogy tőle ennél több tisztelet jár. Meg is érdemlem.
Annak viszont már kevésbé örülök, ahogy beremeg a keze. Még mindig fáj neki. Lassan gyógyul, túl lassan, pedig azt mondta gyógyítja valami csaj. Biztos kontár. Nem, ennél több bizalmat kell szavaznom az ő emberismeretének. Én se tudnám gyorsabban rend behozni, sőt! A tényektől függetlenül még aggaszt az állapota, főleg, amikor együtt kalandozunk. Szükségem van rá, és egyetlen rossz mozdulat is kerülhet az életébe, életünkbe. Hiába, minden szakmának megvannak a maga kockázati tényezői.
„Vannak, attól még nem kedvelem őket. Igen? Ennek sem.”   Húzom el a számat, és követem a tekintetét. Én nem vigyorgok, hanem kérdőn nézek rá felvont szemöldökkel és oldalra biccentett cigivel. Mit akar ezzel a kihányt csigaembrióval? Csak azért nem tapostam még el, mert kizárt, hogy bármelyik részemhez hozzáérjen, vagy, hogy magam után hagyjak nyákos lábnyomokat. Bólintás után elindulok, és kicsit közelebb húzódok hozzá, a cigarettát már most a nyákba dobom. Úgy is utálok sétálás közben dohányozni.
„Három font, és két uncia. Elhoztam a kutatók papírjainak egy részét, amit tudtam, ott vannak pontosabb mérések is. Nettó 30% az anyag, ha ügyes a finomító, akkor 40%. A pontos kémiai összetétele magának az anyagnak és a hordozónak le van írva, előtte elolvashatod, ha érdekel, de minden más úgy van, ahogy megbeszéltük.”   Hangom halk, de tiszta, egészen közel húzódok hozzá, ha lány lennék a karját megragadva bújnék neki. Kár az álca lehetőségért, félek ez inkább kelletlen figyelmet hozna ránk, és úgy is olyan nyálas dolog. Beszédem végeztével nézek körbe, szemem sarkából kelletlen mozgolódást, megrezzenő árnyakat látok. Eddig csak az éjjeli élet álmából fellélegző tömege, az utcán békésen gomolygó sötét söpredék. Vajon meddig maradunk magunkban csak a jelentéktelen járókellőkkel és a csótányokkal körülvéve?
„Vevők hogy állnak? Még elég friss az anyag, nem tudom mennyire ismerhetik a hatásait. De bízok a reklámarcodban.”   Villantom meg neki a szemeimet kacéran. Valóban, csak pár napja rebesnek a hírek, természetesen mi rögtön ott voltunk a szeren. Na persze, ahogy ismerem az alkimistákat, már ötezer éve megjósolták ennek az anyagnak a létezését, és összes lehetséges felhasználási módját, vegyi szerkezetét, és mágikus tulajdonságát, és csak csorgatták nyálukat keresve a lelőhelyet, vagy próbálva létrehozni. Vagy nem. Az is meglehet, hogy egész az munka felesbe ment. Néha előfordul. Azért reménykedek- bármilyen naiv dolog is ez- az őrültek vágyainak beteljesülésében.
„Futni? Nem lenne egyszerűbb hoppanálni?”   Hiába, még mindig élnek kis csontjaimban a hoppanálás számomra jelenleg friss és ropogós élményei és újdonsága. Hamarosan megtanulom az árát, remélhetőleg csak egy ujjam bánja, az még orvosolható, esetleg egy csont.

A felpárló szennyvíz, és a kihányt mocsok bűze unottan csapódik ki a taláromon, látom a forró nyálkából áramló gőzt, és ahogyan valami félre sikerült fél lény néha meg-meg vergődik benne. Lehet csak a képződő gőz mozgatja, nem érdekel. Unottan gyújtok meg egy cigarettát, hadd füstölje ki belőlem a szagokat, megszokott íze megnyugtat. Ég áldja a házi varázslatokat, soha többet nem akarok aprópénzes mosószalonok és saját időbeosztásomtól függeni és héten hát egyetlen kis találkozó miatt bűzleni. Mondjuk annyira nem kicsi ez a találkozó. Ő se élvezné, ha csatornapatkány szagom lenne, fene a kis francia ízlését. Nem kifejezetten kényes…de az. Hozzám képest az tud lenni, a tipikus aranyvérűekhez képest viszont üdítő.
Kifújom a füstöt, a cigaretta parazsa a legerősebb fény a kora esti sötétben, a kintről az alig-alig pislákoló utca lámpa minden kis szikráját megtartja magának és a molyoknak. Késik? Nem szokott. Órámra pillantok, és valóban, még van pár perce. Ismét megtapintom a kabátom alatt a barna papírba kötözött kis csomagot. Akár kint is lehetne hagyni az út közepén, senki nem hinné, hogy értékes. Persze csak azokak az, akik tudják mit csináljanak vele. Alkimisták… képesek lennének egymás szemét kiszúrni egy darab mocskos kavicsért. Nem mintha engem zavarna, amíg fizetnek. Ezekkel legalább nincs annyi gond, mint a csillámkavicsokkal. Francos díszek. Feltűnőek, érzékenyek… újabb adag füstöt szívok be.
Ezt a fém darabot is valami mugli bányában találták, valami ritka elem van benne? Eredetileg kutató intézetbe akarták szállítani. Csak akarták. Szerencsére nem radioaktív, vagy más hülyeséget szemeltek ki maguknak a kuncsaftok. Persze, már csak az kéne, hogy rákos legyek, vagy ólom tartókat is szerezzek. Ha meg megbűvölöm, akkor pedig olcsóbban kérik majd, amiért már nem „tiszta”. Hagyjanak már! Kapzsi hisztériás őrültek. Bár ők legalább hasznos dolgokat csinálnak belőle, nem mint azok, akiknek azok az antik enciklopédiák kellettek. Még csak nem is varázslatok voltak benne! Hülye gyűjtők. Ennyi erővel én is mindenre tudnék természetellenesen magas árat társítani, és meggazdagodni pár mániákus gazdag sznobból. Nem is rossz ötlet.
Ledobom a földre a csikket, még a hamu lábbal való elnyomásának örömét sem kapom meg, a nyirokban azonnal kialszik. Még egy perc. Hol maradsz Alec? Te adtad fel a rendelést, a találkozó helyét és idejét. Azt hittem már kezdtem kinőni a sikátorok bűzét, tévedtem. Remélem gyorsan végzünk itt és talán máshova visszük az ügyet. Elvigyorodok sötéten a gondolatán. Éppen új cigarettát gyújtok meg, amikor a sikátor végéből befordulva hallok lépteket, ismerős, elegáns stílusban. Fél mosollyal pillantok fel a hosszú kabátban, más számára ijesztőnek festő, alakra a frissen égő szállal szám sarkában. Számomra nem hordozz félelmet külleme, csak tiszteletet, és lehetőséget.
„Már azt hittem nem is jössz.” Kis szünetet tartok, amíg alaposan szemügyre veszem, hiszen valóban, nála a pontosság már késés, soha nem pontos. Elhúzom a számat. „Valami közbe jött?”

Késő délutáni nyár utolsó nyákosan meleg kipárlásaitól lepedőhöz ragadva ébredek. Körülnézek az apró, leélt zugban, amit éppen lakhelyemnek nevezek. Igen, egyedül vagyok. Bármilyen hozzám adott anyag, alkohol vagy drog okozta elmémben a szakadást és a hűtő bűbáj hiányát, nem hozott magával kísérőket lüktető fejfájáson kívül. Helyes.
A rémálmokat nem ő hozta, nem, azok mindig is itt voltak, azon ritka alkalmakkor, amikor az öntudatlan elpazarolt órák nem csak sötétséget jelentettek. Szinte még érzem a óceán elmosódó illatát, a kemény karcos homokot lábaim alatt, az égő napfényt az arcomon… égés, lángok… Oldalamra fordulok, Az ilyen ostoba gondolatok és álmok mit sem érnek.
Legalább olyan keveset, mint az a haszontalan nőszemély, aki a világra hozott, csak hogy otthagyjon. Útszéli ribanc, vagy másféle városi szemét lehetett, túl fiatalon adtak túl rajtam, hogy másként legyen. Megszült, majd ment tovább. Lehet szerencsém volt, akármilyen életképtelen undorító családba is kerültem, még mindig jobb, mint egy olyan szoknyája alatt felnőni. Bár persze, mostani lakhelyemet elnézve nem tudom mennyi hasznom lett belőle, ha a romlás és törés elkerülhetetlen volt.
Végigsimítom az arcom jobb felén végighúzódó kanyargós hegeket, és tenyeremen végighúzódó, amazt örökösen félig hajlított állapotba kényszerítő forradásra pillantok a redőnyön beszűrődő kevés fényen át.
Pedig mindenem megadatott kezdetben, pillanatok alatt elkapkodtak, hiszen elsőre tökéletesnek látszottam. Szinte újszülött, egészséges, fehér és fiú. Feketepiacon megértem volna egy vagyont, kár, hogy a törzskönyvem mocskos és hiányos volt. Persze, ez miért érdekelte volna őket, elég beképzeltek voltak, hogy azt higgyék majd az ő behatásuk mindent átír, és csodálatos kis másukká válok.
Utáltam a szüleimet. Nem, ez túl erős szó, inkább csak soha nem kedveltem őket, majd nem érdekeltek, legfeljebb a kamasz lázongás hisztijeinek csúcspontján utáltam őket, akkor sem igazi gyűlölettel, csupán gyerekes üres csapkodó módon. Anyám mániákus, mindentől ideges és kontroláló teremtés, apám pedig a szó több értelmében is töketlen volt. Sznob, beképzelt, de igenlő gerinctelen, akin folyton az a tipikus „Én jobban tudom mi a jó neked te kis korcs” mosoly ült. Nem is lett gyermekük vagy apám hiányossága, vagy anyám folyamatos streszelése miatt. Hát megváltó és szentkomplexusuknak alapot adva ÖRÖKBEFOGADTAK. Így, csupa nagybetűvel és nagy tervekkel. A tervek hamarosan megváltoztak, amikor még nagyobb örömükben mégis fogant gyermekük pár nappal miután végre hivatalosan is hozzájuk kerültem.
Öcsém született, Gabriel, kellően hasonló hozzám külsőben, korban pedig pont fel nem tűnően eltérő. Persze összes nagy világmegváltó mártírszülő terv füstbe ment és minden figyelem hirtelen átragadt rá. Oh, nem volt vészes, nincs meg a siratós, kegyetlen családi ház pszichológiai hatásának luxusa, amivel mindazt, amit tettem és teszek ki tudnék magyarázni. Nem, ez mind az én saram.
Nem, csupán a szokásos figyelemhiányban szenvedtem, amit a nagyobb testvérek elszenvednek, talán kicsivel több. Nem tudom, még csak magam voltam, ha ez megváltozik jelentem az eltérést. Gondomat viselték, de hamisnak, üresnek, megjátszottnak tűnt, még tőlük is.
Hát az öcsémen reagáltam le a vélt hatalmas sérelmet. Már a legelső kusza homályos emlékeim is arról szólnak, hogyan löktem, csíptem, rúgtam, dobáltam meg játékkockákkal, dobtam kiságyába a kertben talált halott állatokat, vagy maszkokkal ijesztettem rá éjszaka közepén.
Szüleinkkel gyakran jártunk ki a közeli tengerpartra a Bristoli házunkból hétvégente. Soha nem szerettem, főleg az első pár évet, amikor szinte a szüleinkhez operálva lépkedhettünk csak a part mentén, a vízhez alig érve. Egyik ilyen napon sikerült igazi élő polipot fognom, pár pillanatra elszökve a felügyelet alól, és a homokozó vödrömben hazahoznom. Ez az első igazán konkrét emlékem, ahogy a csúszós, kanyargós testrészek vonaglottak kicsi gyermekkezeimben a parton, és később este az öcsém szobájában, ahogy a feje fölé lógatom, miközben ő kiságyában alszik békésen. Ügyetlenül álltam a játékdobozon, amit odahúztam. Meg is csúsztam, és a rácsba kapaszkodva ébresztettem fel Gabrielt a rázkódással, és ijedt hangommal. Persze ezek és testvérem felélénkülő visítása miatt elengedtem a már lassan haldokló állatot. Maradjunk annyiban, hogy nem az ő arcára tapadt kis puhatestű. Szar alkalom volt megtudni, hogy varázsló, bár kevésbé, mint a fejemnek csapódó tüzesen forró, maró polip okozta kínzó fájdalom arcomon és tenyeremen, amivel félrelöktem, és a hajamba, szőnyegbe maró lángok riasztó képe.
Persze nem égtünk bent a házban, a szüleink az első sikolyok után a szobába rohantak, és ami nekem hatalmas lángok voltak, valójában kis lavor vízzel kioltható tüzecske volt csupán. Sokáig voltam a kórházban, fél arcomon kötés, bennem infúzió és fájdalomcsillapítók, szüleim oldalán a hatóságok és gyermek jóléti szervezetek. Eredménytelen nyomozás végén háztartási balesetként könyvelték az esetet, én pedig hazakerültem, jobb oldalamra haszontalan korcsul. Enni, beszélni, mosolyogni fájt, hát leszoktam róluk.
Az eset után egy ideig féltem a testvéremtől, de még a legnagyobb trauma sem tart örökké egy gyermek elméjében, és hamarosan egyre erősebben lángoló gyűlöletet éreztem iránta. Igen, őt gyűlöltem, mindennél erősebben, és minden nappal egyre jobban.
Ismét felébredek, egy pillanatra visszaaludtam elmerengve. Kintről ordibálás hallatszik, hamarosan párbajba fordulnak az indulatok. Előveszem a párna alól a revolvert, amit először szereztem magamnak. Kicsit kopott, de remekül működő darab. De szívesen használtam volna rajta.
„És te meg is ölted volna nemde?” Sóhajtom halkan az üres szoba árnyainak, talán magamnak. A Revolver nem válaszol.
Az ő hibája volt, hogy eltorzult az arcom, és elkezdtek megbámulni utcán, vagy csúfolni, piszkálni az óvodában. Nem sokáig tartott, hamar megtanultam, és megszerettem verekedni. Persze én ilyesmit soha nem tennék, csak megvédem magamat, mondta anyám. Mondhatta, legalább soha nem kerültem komolyabb bajba soha. Hát kihasználtam a helyzetet, és másokat, iskolába kerülve is megtartottam híremet, még ha keményebben is kellett küzdeni érte.
Közben Gabriel is elkezdett húsféregből emberszerű lénnyé fejlődni, személyisége a maga frusztráló, idegesítő módján bontakozott ki. Aranyos, csendes fiúcska lett, édes szemekkel, amiknek senki sem tudott ellenállni, magában gondolkodó, kíváncsi és barátságos. Sok időt töltött álmodozva, ostoba meséken, később fura elméleteken elmélkedve.
Bárgyú, felesleges és idegesítő volt. Hiába vertem el, keserítettem meg életét nem vált életerősebbé, se behódolóvá, csak megmaradt ez az elvesztegetett, bamba, üresfejű senki. És mégis, mégis ő volt a kedvenc! Szép és kedves, jó tanuló, hibátlan kis hópehely. Szüleinknek mondjuk nagyon szokatlan és következetlen hozzáállása volt mindenhez. Nem állták utamat, mégis érezhetően először mindig rám vetült a gyanú, és természetesen én befolyásom volt az öcsém minden hibájának forrása. Még az a kevés se lehetett természetes. Amikor nagy ritkán kaptunk büntetést, mert anyánk valami új gyerekpszichológia könyvet olvasott, akkor én kaptam azt. Ha azt hitték egy-egy apró szobafogság, vagy zsebpénz megvonás zavarni fog nagyon is félreismertek. Amim nem volt, azt elvettem, ha bezártak elszöktem. Mindig újabb tervekben, célokban gondolkodtam. Nagyon földhöz ragadt voltam, és vagyok ma is.
Éppen ezért is zavart annyira a levél, amit általános utolsó évében kaptam. Varázslók? Pálcák? Mágusiskola? Nevetséges. Ki is dobtam a papírt, és a rossz tréfáért persze öcsém fizetett. Másnap egy idegen jött el, magas, köpönyeges alak, szigorú arcú, kimért léptekkel és konkrét, kézzelfogható bizonyítékokkal. Szüleim kezdeti ijedtsége után nem volt más választásom, elárasztott az irreális baromságok világa.
Nem tartott túl sokáig az ellenkezésem, kicsivel a beosztás után, otthonra leltem a mardekárban, és hamarosan a mágia csak egy újabb fegyverré és eszközzé vált, az állandó hatalomharc mezején. Élveztem az iskolát, végre úgy éreztem igazi hatalmat adtak a kezembe, nem csak játékokat, végre igazi elvárásokat támasztottak elém, és végre különleges voltam. Egyetlen lánc, ami visszatartott a vérem volt, ami hamarosan a második dologgá vált, amit gyűlölni kezdtem. Téli szünetben végül megbizonyosodtam egy régi sejtelmemről és vágyamról, amikor végigkutatva a házat megtaláltam az adoptációs papírjaimat. Csak nem hitték, hogy nem tűnik fel, hogy rólam valahogy nincs se kisbaba, se terhességi kép, amikor öcsémről ezek fél albumot megtölthetnének? Naiv barmok. Új évben új egóval és magabiztossággal tértem vissza, hiszen ha nem is tudhattam meg kitől származok még mindig jobb volt, mintsem sárvérűként a ranglétra aljáról felküzdenem magamat. Minden tökéletes volt.
Aztán jött az öcsém, mint mindig. Tudtam, hogy elkerülhetetlen. Én nem is emlékeztem konkrét varázsjelekre, talán csak egy-egy apró szokatlan eseményre, ő pedig már totyogóként képes volta a pusztításra, ha kellett. És természetesen tehetségesebb, kedveltebb, és okosabb volt. Míg ő mágiaelmélet és egyéb elvont hülyeséget kutatva tette a szépet, én mélyre ástam magamat a fekete mágia és a párbajozás rejtelmeiben. Nyaranta a környékbeli kamaszokkal róttam az utcákat, cigizni kezdtem, inni, apámat rávettem, hogy vigyen el vadászni, hogy eltanulhassam a lőfegyverek használatát. Hiába kezdtem megutálni a mugli világot, egy pisztoly soha nem árthatott.
Időközben persze megjelent Potter is, a saját hírnevével, és az őt követő problémákkal. Egyre jobban kezdtem kiábrándulni a kezdetben tökéletesnek tűnő iskolából, a változó tanárokból, a valódi tudás álszent rejtegetéséből jött-ment morálok miatt. Nem volt türelmem ilyen ostobaságokra, és élt bennem mindennél jobban a vágy a kitörésre, a lázadásra. Nem volt elég éjjelente betörni a könyvtár tiltott részlegére, nem volt elég a szünetben az utcán keresni a bajt. Többre vágytam, és ötödév végén megszületett bennem az elhatározás, a dementorok uralmának hatására. Maga a túlzott szigor persze nem tudott megállítani, amíg év végén éjjel kilógva –valami olyan ostobaság miatt, amire már nem is emlékszek- találkoztam személyesen és közelről velük. Csupán egy pillanatnyi élmény volt, mielőtt egy tanár közbelépett volna, egy másodpercnyi érzése a mindent elemésztő hideg ürességnek, ami a világűr fekete lyukaiban tátong. Még órákkal később is remegtem, szemeim sarkából lángokat, elmém mélyén saját sikolyomat hallva. Nem tudtam volna visszatérni arra a helyre többet, még ha el is mentek, megmutatták mindazt, amit az Dumbledore és öleb minisztériuma képviseltek. A tehetséges elmék kisemmizése, a klisés megosztása és sztereotipizáló kategorizálása tanulóiknak, amivel állandó viszályt szülnek, eleve gonoszként és hősként elkönyvelve gyermekeket, akik még fel se fogják ezeket az elveket, a valódi tudás elrejtése, és ostoba gyermeteg előre gyártott „morálok” betanítása, amíg nem marad más, csak üres, és könnyen kezelhető, porhüvelyek.
Nyár végén, kicsivel az iskolakezdés előtt mentem el otthonról, előtte való időt a kellő tőke, és kapcsolatok megszervezésével töltöttem. Egyetlen táskával, egy hamis név alatt futó bankszámlához tartozó kártyával, és egy lopott revolverrel indultam el. Szüleim úgy tudták egy barátomhoz megyek nyaralni két hétig, ennyi bőven elég idő volt arra, hogy messze-messze kerüljek tőlük.
Új nevet vettem fel, és új identitást. Régen gyakran neveztek polipnak, először gúnyként, később félelemmel vegyes megnevezésként, és végül újra lehordás és megalázás eszközeként vérem miatt. De én hordani fogom ezt a nevet, amíg nem tisztelet és rémület övezi ismét. Fel fogom ruházni erővel, és nem menekülök el magam és a múlt hiányosságaitól, hanem építkezek belőle.
Nehéz volt, gyakran megalázó, és undorító. Rejtőzködni, menekülni, a mágiát hanyagolni kellett, nehogy rajtakapjanak. Kezdet volt a legrosszabb, amikor útpadkákon, buszmegállókban aludtam, rohamosan leromló higiéniával, éjjel utazva, próbálva arcomat rejteni. A nyomorultak még a mágiát sem adták meg nekem, amíg nem az ő módszereik és felügyeletük alatt teszem. Hát ezt benézték, én képes voltam gondoskodni magamról, mugli módszerekkel is. A  nagyobb városokban kerestem menedéket, itt senkinek sem tűnt fel egy új arc, senki nem figyelt igazán, nem látták a fától az erdőt. Apró bűnözéssel kezdtem, drogot csempésztem egyik patkánylyukból a másikba, zsebtolvajnak álltam, átverésekben és hamisítóknál voltam segéd. Egyre tovább maradtam egy-egy helyen, lassan építve ki a nevemet, és a hétköznapi mugli üzletelésről fokozatosan tértem át a varázsvilág fekete piacára. Így sikerült sötét varázslókhoz közelebb férkőznöm, ahol végre azt tanulhattam, amire szükségem is volt, és felfedezés esélye nélkül bontakoztathattam ki képességeimet. Persze meg volt a maga ára segítségüknek, de rám mindig lehetett számítani, hogy kellő hasznot hajtsak.
Tizenhetedik születésnapomkor vettem végre saját lakást, egy apró porfészket a Zsebpiszok köz egyik boltja felett, ahol beszerzőként dolgoztam. Addigra többnyire feladták szüleim a keresésemet, iskolába úgyse akartak volna már visszavinni, és a rohamosan kiteljesedő reneszánsza a fekete mágiának elég káoszt okozott, hogy ne kelljen aggódnom azon ki lát, és ki nem. Minden újabb háborús lépés, mugli ellenes bűntett, és hatalomátvétel csak előny volt a számomra, hiszen a vérontás hasznot hoz. Maguk az elvek nem érdekelnek, ez is csak újabb agymosás, kit érdekel melyik csapból folyó moslékkal itatnak? Ők is álszentek, másikak is. Ha muszáj lesz csatlakozok, de egyelőre mindenképpen szeretném elkerülni a nagyurat és követőit. Nincs szükségem ideákra, vezérekre, hűségre. Hagyjanak békén az ilyen nevetséges hülyeségekkel!
Tizenkilenc éves vagyok, a semmivel születtem, megkaptam mindent, de én mégis eldobtam, hogy a magam ura lehessek. Nincsen semmim, csak néha-néha felrebbenő rossz hírem, egy selejtes testem és egy maréknyi galleonom. De haladok, lassan és biztosan, haladok a hatalom és a valódi szabadság felé. Egy olyan varázsló, aki nem képes álmai hálóján át látni a valóságot nem fog megállítani. Voldemort el fog bukni, és a hozzám hasonlóak ülnek majd tort a tetemén és a birodalmának elhullajtott cafatjain. Én tudok várni.

Józanul rosszindulatú. Nagyon földhöz ragadt, gyakorlatias még a mágia terén is, csak olyan dolgok érdeklik, amiknek gyakorlati hasznuk van, előrelépésben, vagy élvezetben. Nagyon önző, csak a saját pillanatnyi érdekei vezérlik, másokkal szemben zárkózott, ellenséges, könnyen dühödik fel, és ragad pálca, pisztoly, vagy akár puszta ökle után is, ha úgy érzi jogosan jár el. És mindig jogosan támad vissza saját vélekedése szerint, ha megsértették elég nagy egóját. A kemény külseje több, maga elől is eltitkolt, és mélyen elrejtett félelmet, hiányosságot takar. Fél az elutasítástól, a kirekesztéstől, túlságosan is számít neki mások véleménye, és különösképpen érzékeny a külsejére és képességeire tett megjegyzésekre. Önutálatát és hiányosságai, származása iránt érzett szégyenét állandó lázadással, mások iránti erőszakkal, és hatalomvággyal éli ki. Senkiben sem bízik igazán, eszközöknek tekinti az embereket, akik amint hátat fordítanak neki elárulják, hát nagyon rövid pórázon tart mindenkit, akit „társnak” nevez és feltétlen engedelmességet, bizalmat vár el, az ellene való fellépést pedig kegyetlenül megbosszulja. Problémái elől alkoholba, és más rossz szokásokba menekül, ha nem képes erőszakkal és kitartással megoldani őket.

Szülőanyja kis skót faluban nőtt fel, szigorúan konzervatív keresztény család lányaként. A háború utolsó éveiben, a mugli gyűlöletet és azok dehumanizálását hirdető propagandát kihasználva erőszakolta meg őt egy Nagyúr szimpatizáns félvér. Vér szerinti apja nem volt halálfaló, csak egy alacsony rangú bűnöző, családfája unalmas, szürke, sok kviblivel, és kevés tehetséggel. Ő maga talán már az Azkabanban ül azóta valami másik apró bűntett miatt. Kristinet okolták szülei és közössége az esett miatt, amiért kísérő nélkül volt kint, amiért biztosan udvarolt a férfinak, sőt nem is volt erőszak, csak most így akarja menteni magát. A lány szavára senki nem figyelt. Tizennyolcadik születésnapján adott életet megkínzója fiának, akit családja kívánsága ellenére, nagykorúságának erejénél fogva a kórházban hagyott, majd világgá ment.
Nevelő szülei igazi törzskönyves angol sznobok. Nevelőapja bankár, akinek a golf klubja a mindene, neje pedig születésétől fogva gazdag feleségnek vágyott, amit el is ért. Életének maradékát háziasszonyként, teadélutánok és „komoly” civil szervezeteknél való önkéntes munkával töltötte, ami általában szépen mosolygásból és együtt érző ajakbiggyesztést jelentett a helyi lapok fotósai előtt. Esetleg mások hisztérikus dirigálását. Maradék oly kevés idejüket családjuknak szentelik, és persze minden évben adakoznak, hiszen ők annyira „jó” emberek.
Öccse sokáig félt tőle, inkább kerülte a vele való konfliktust, távozása óta sokkal felszabadultabban él, okos, kifejezetten elméleti érdeklődésű, kutató szellemű fiú.

Nem túl magas teremtés, de kifejezetten vékony. Gyors menekülésre, de egyúttal szikár izmai miatt erős és pontos ütésekre tervezett test, kifejezetten kitartó és szívós. Ovális arcához kiálló áll és egyenes orr tartozik. Időnként kicsit beesetté válik az arca, ilyenkor nagyon feltűnő állkapcsának robosztusabb éle. Ennek ellenére viszonylag lágy és feminin megjelenése van, telt, szép ívű ajkai, és válláig érő szabálytalanul hullámzó sötét haja miatt. Tekintete szúrós, gyakran ráncolja szemöldökét, ami jellegzetes ívben áll. Arca jobb felén nagy, régi égési sebek kígyóznak, az azt okozó polipra emlékeztetve. Egyik ág átnyúlik a szemén a homlokára, másik az orrnyergén végződik, egy pedig ajkának széléig húzódik. A többi az arca szélén álláig vonaglik. Jobb tenyerén absztraktabb égési seb látható. Vállai elég szélesek vékony testéhez képest, karjai és lábai kifejezetten hosszúak, de izmosak. A praktikus öltözetekhez ragaszkodik, díszek és más felesleges tartozékok nélkül.

Kifejezetten jól ért a párbajozáshoz, és az átkokhoz, rontásokhoz. A különböző álcázó, és megtévesztő bűbájban is jártas a szakmája miatt. Több alap gyógyító bűbájt kellett elsajátítania, tehát a kisebb vágások és törések szintjén képes ellátni magát. Bájitalkeverésben nem a legjobb, de kellő odafigyeléssel képes létrehozni a neki szükséges főzeteket, ha azok nem beszerezhetőek, de inkább megveszi őket. A nonverbális mágiához van affinitása, de még gyakorolnia kell. A varázslás elvontabb, magasabb részeihez nem ért, se a jóslások tudományához, inkább a gyakorlati varázslatokat tanulta meg. Nemrég sajátította el a hoppanálását magántanár segítségével. A patronus bűbájjal néha még vannak gondjai, de viszonylag megbízhatóan idézi meg a szakállas saskeselyű alakú varázsalakot.