Lehet ez nem túl empatikus tőlem, de valahol jól esett, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nem túl jól jöttek össze a dolgok a fiúkkal eddig.
- Legalább nem tudott átvágni... jó, hogy résen voltál! Nekem csak egy rövid kalandom volt egy francia sráccal azon a nyáron, amit Párizsban töltöttem. Cuki volt, de a távolság miatt amúgy sem működött volna - meséltem elgondolkodva.
Hát igen, Julien volt az első úgynevezett szerelmem, még ma is gyakran eszembe jutott. Egy ideig leveleztünk, de aztán alábbhagytak a bagolyváltások, ami tök érthető. Neki is megvolt a maga élete és nekem is. Ettől még fájt a dolog.
Reméltem, hogy nem adtam ki magam túlzottan Lolának, bár kedveltem és most egy rövid időre kialakult közöttünk ez a bajtársias szövetség, azért nem tudhattam, hogy visszaél-e majd az infóval, amit elárultam. Sajnos jellemző volt rám, hogy túlságosan megnyílok embereknek, jártam már pórul emiatt, de bíztam abban, hogy hiába járunk más házba, nem fordulunk majd egymás ellen.
Ahogy Deaner a poklok poklát élte át, és közben Lola a mennyei parfümét fújta a levegőbe, elkapott egy erősebb nevetőgörcs. Annyit nevettem, hogy durván fájt a hasam, mire abba tudtam hagyni. Az oldalamat fogva, zihálva próbáltam megnyugodni, elvégre bármilyen jól is esett ez a röhögés, azért egész nap nem maradhattunk itt. El kellett hagynunk a tett helyszínét. Lola döntésének köszönhetően azonban így is hagyunk némi nyomot magunk után. Ez a rúzsos ötlet nagyon bejött, olyan kifinomult, mégis kegyetlen volt egyszerre, mint maga Lola.
- Úúú ez nagyon ott van... szerintem írjuk azt, hogy: Legközelebb légy úriember a pálya királynőivel, nehogy újra pó(k)rul járj! - javasoltam spontán. Azt gondoltam, hogy ebből Deaner biztosan rájön majd, ki követte el ezt a merényletet ellene, de annyira azért rejtélyes, hogy ne tudja ránk bizonyítani a sztorit. Kíváncsi voltam Lola véleményére, majd izgatottan figyeltem, ahogy a végleges rúzsnyomok az ajtóra kerülnek.
- Nos, azt hiszem, ezt tényleg jól megemlegette... remélhetőleg őt mát nem kell helyre tennünk, de ha akadna más, akit meg kell leckéztetni, szólj mindenképp, szívesen leszek a cinkostársad megint - kacsintottam Lolára, majd ha szerinte is végeztünk szerény küldetésünkkel, megindultam mellette a lelátók felé, kíváncsian várva, vajon ki vette át a tisztáson fetrengő kommentátor helyét a meccsen.

Hát az biztos, hogy nem az érzelmi intelligenciájáról híres az "erősebbik nem". Vagy legalábbis azok nem, akikkel nekünk Lolával dolgunk akadt. Érdekes egyébként, hogy bár sokan legyeskedtek a mardekáros lány körül, arról még nem hallottam, hogy komolyan járt volna valakivel. Mondjuk az is igaz, hogy ráért még bőven erre, hisz nálam is jóval fiatalabb volt, és én sem számolhattam be rendes kapcsolatról mindeddig. Hogy vágytam-e rá? Talán. De most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint például a RAVASZ, amit hamarosan le kellett tennem, és aztán be akartam kerülni valamelyik Nagy-Britanniai kviddics csapatba is... az országos válogatón kiválóan kellett szerepelnem, amihez persze folyamatos edzés kellett, szóval erre most tényleg baromira nem értem rá. Száz szónak is egy a vége, most kivételesen tényleg örültem neki, hogy senki nem érdekelt.
Lolára viszont kíváncsi voltam, ezért ha indiszkrét voltam, ha nem, nem bírtam ki és megkérdeztem menet közben:
- Ezek szerint te sem találkoztál olyannal, aki a kicsit is értelmesebb fajtához tartozik?
Hamar elértük a tett helyszínét, és az ajtó bezárása után Lola is gyorsan ellehetetlenítette a közelben fellelhető legközelebbi pöcegödröt. Jót nevettem Lola félig telis megjegyzésén és már épp indultunk volna vissza, amikor... Deaner szó szerint és átvitt értelemben is befutott. Magamban már hangosan röhögtem attól a pillanattól, hogy megláttam, hogy a fosási ingertől széttárt lábakkal totyog a retyó felé. Azt kinyitni nem sikerült neki, ellenben közelebbről is megismerkedett vele, amikor felkenődött az ajtóra. Mikor könyörgésbe fogta, egy pillanatra már meg is sajnáltam... volna... de akkor eszembe jutott az a sok megaláztatás és égető megjegyzés, amit miatta voltam kénytelen elszenvedni a pályán és azon kívül. Meg azt hiszem benne volt ebben a pillanatban minden korábbi arcpirító fájdalom, amit srácok miatt kellett elszenvednem. Talán még az anyám kilátástalan állapota miatt érzett tehetetlen düh is...
Szóval... Feltűnés nélkül a hátam mögé rejtettem a pálcámat, amíg szerencsétlenkedett.
- Bocsika, nekem nem működik rendesen a pálcám, oda is adtam a házvezetőnek, hátha a tanári karban tudnak vele mit kezdeni - csóvàltam a fejem megjátszott sajnálkozással. Deaner sorsa bevégeztetett, ezután már csak végig "kellett" néznünk, ahogy gurul lefelé a lejtőn... szó szerint.
- Ohh... Nnneee... Ezz - indult be a szimfóniának is beillő hangorkán, mire szerencsétlen gyökér csak tovább totyogott tovább gyök kettővel, hogy merre, azt ő maga sem tudta. Egy célja volt, hogy minèl távolabb jusson tőlünk... a fèlig teli gödröt tehát úgy tűnik nem tartotta elég meghittnek. A szagot ugyan nem éreztük közvetlenül, de a válogatottan kínosan fel-feltörő zajok arra engedtek következtetni, hogy emberünknek bizony súlyos csomaggal telt meg a puttonya. Miután a gödröt elhagyta, a közeli domboldalon indult lefelé a srác, és egy ponton úgy megnehezült számára  a járás a szaros gatyában, hogy megbotlott a lábában és a fa mögött elterülő dombon gurult lefelé egy kis tisztás irányába... Segíthettem volna... de...inkább csak cinkosan vigyorogva Lolára pillantottam.
- Hagyjuk csak a levében megrohadni, vagy még az orra alá is dörgölnéd, hogy kinek köszönheti a szerencséjét?
A magam részéről ennyivel is megelégedtem volna, főleg, hogy így legalább a szagorkántól megkímélt minket az élet, de ha Lola szeretett volna még kárörvendeni egyet, ezzel beszúrva a végső döfést, én bizony nem állítottam volna meg semmi galleonért.

Kissé lesokkoltak Lola szavai, ezt tisztán láthatja holtsápadtra vált arcszínemből.
- Hogy miiii???! DE hát folyton csak oltogat... ha velem ilyen, akkor hogy viselkedik azzal, akit utál? - kérdeztem hitetlenkedve. Na ebből látszik, hogy hiába múltam már tizenhét, semmit sem tudtam a fiúkról. Na igen, honnan is tudhattam volna. Azt a röpke kis nyári kalandot leszámítva Juliennel, bizony tényleg nem volt sok közöm az ellenkező nem jeles (avagy kevésbé jeles) képviselőihez. Ott volt Benjamin Fraser is, a nagy plátói crushom, akivel a kviddics-találkán egy kicsit összemelegedtünk, de aztán nem lett belőle semmi. Nem keresett. Később persze hallottam, hogy becsajozott és a lány nem sokkal később babát is várt... Hát igen, ez az én formám.
- Naná! - hangzott el a számból az ítélet. - Mekkora gáz arc már! - csóváltam a fejem idegesen. Ezek után meg pláne hogy megérdemelte! Ha azért szívatott, mert kedvelt, az a legrosszabb eset.
- Sajnos én is csak olyat tudok - mondtam elgondolkodva, amikor a mosdó elé értünk.
- De az is jó arra, hogy egy kicsit megszívassuk! Akár egy fél perc késlekedés is elég lehet, hogy elöntse a gatyáját a vulkán - nevettem jóízűen a gondolatra, majd pálcaintéssel elvégeztem a varázslatot gyorsan nonverbálisan.
Ezen a ponton talán egy kicsit előre megsajnáltam Deanert, de ezt nem akartam direktben kimutatni Lolának, nehogy puhatestűnek gondoljon, vagy azt higgye, a szerelmi vallomás hatott rám, így hát egy közeli, meghitt gödröt szemeltem ki magamnak, ami pont egy terebélyes fa mellett volt.
- Szerintem ez eléggé adná magát... de ha pocsolyát csinálunk a gödörből, akkor már oda a menedék - vigyorogtam gonoszul.
- Csak utánad, Mardekár! - mutattam előzékenyen a gödörre, hátha Lolának is van kedve egy kis bosszú-varázslathoz még.

Nem kell már sokáig megjátszanom magam, az akció hamar lezajlik, úgyhogy amilyen hirtelen ott termettem, olyan hirtelen penderültem ki a kommentátori szobából.
- Hála égnek, hogy eltűnt ez a borzalom... na megyek, rendbe hozom a hajam, pá srácok - intettem, és már ott sem voltam. Szerencsére épp elég zavartak voltak ahhoz, hogy ne kérdezzenek rá, minek is mentem oda.
Lola már ott várt a találkahelyünkön, én meg pacsira emelve a kezem, csatlakoztam hozzá.
Ahogy további ravasz tervét hallgattam, szinte éreztem, ahogy vigyorog a májam a kárörömtől.
- Úúúú, ez nagyon ördögi... Imádom! - lelkesedtem az ötletért, és már indultam is volna meg a budi irányába, ám Lolának még volt egy meglepetése.
- Egy kis szaftos pletykára sosem mondanék nemet...így meg, hogy benne vagyok, alap, hogy tudnom kell róla - pislogtam kíváncsisággal vegyes aggodalommal rá, mert egy kicsit tartottam tőle, hogy olyan hallok, ami nem vet majd rám jó fényt. Csevej közben ha Lolának nem volt ellenére, szép lassan azért megindultam a célpont felé, nehogy lemaradjunk a showtime-ról.

A rohadékok előbb-utóbb megkapják a büntetésüket. Egy ideig még ellavírozhatnak a szemétségeikkel, pokollá téve mások életét, de örökké azért csak nem úszhatják meg. Legalábbis remélhetőleg így van... Hogy ez egyetemes törvény-e, avagy sem, az most abból a szempontból mindegy is, hogy legalább ezen az egy rohadékon mi most revansot fogunk venni. Ez már egészen borítékolható.
- Köszi! - vontam vállat a dicséretre, ami amúgy tök jól esett. Hát igen, ha valami, akkor mások megfigyelése jól megy nekem. Ez a kviddicsnél is sokszor jól jön, amikor például az őrzőt kell kijátszani. Sokan erőből próbálják megoldani a dolgokat, én inkább ésszel. Nyilván lányként az izomerő sem olyan hatalmas, hogy képes legyek szinte átdobni valakin egy kvaffot, egyenesen a karikába, de azt hiszem, ha olyan erős lennék, sem így csinálnám. Nagyobb élvezet pszichésen megtörni a másikat. Kijátszani őt. Ehhez viszont ki kell ismerni. Gyakran töltöm azzal az időt, hogy megfigyelek más játékosokat a meccseken, és megjegyzem, milyen testi jelzéseket, vagy arckifejezéseket adnak le, mielőtt csinálnak valamit. Van, aki elárulja magát, és szinte minden alkalommal ugyanarra mozdulna ösztönösen. Na azzal például szeretem elhitetni, hogy jó irányba indul, majd amikor már késő, egy másik karikába lövöm a kvaffot. Számomra ez az igazi győzelem.
Az biztos, hogy Lola is igen ravasz teremtés, ez már csak abból látszik, ahogy kifundálta, hogy egy álpók is teljesen megteszi. Bizony, sokszor a legegyszerűbb megoldás a legjobb, és a legördögibb.
- Ez nagyon jóóó - ujjongtam izgatottan. - Még megalázóbb lesz neki, ha rájön, hogy nem igazi pók volt. Bár asszem jobb, ha nem jön rá, mert akkor talán gyanút fog és nem issza meg az italt - gondolkodtam hangosan. Mikor Lola ismertette a haditervet, bólintottam.
- Okés. A végén itt tali - indultam meg én is a helyemre, ami nem más volt, mint a kommentátori pódium bejárata. Mivel nem rendelkeztem semmi olyan menő kiegészítővel, mint például egy láthatatlanná tévő köpeny, vagy ilyesmi, így nemes egyszerűséggel önmagamat adtam. Lélegzetvisszafojtva füleltem az ajtó mögött, hogy mikor indul be a buli, és amikor meghallottam Deaner nyivákolását, gyorsan elfojtottam a kirobbanni készülő röhögőgörcsöt. Majd később kiengedem. Kiszedtem a belső zsebemben lévő aprócska fiolát, és még a dugót is kivettem belőle, hogy a lehető legkönnyebben tudjak csepegtetni. A dugó visszakerült a zsebbe, a fiolát viszont a kezemben tartottam, csak ráhúztam a sportfelsőm ujját, ami szerencsére volt olyan hosszú, hogy eltakarja. Mondjuk ha őszinte akarok lenni, ehhez semmi köze nem volt a szerencsének. Mindent alaposan elterveztem.
Gyorsan akcióba lendültem, egy lökéssel kinyitottam az ajtót, és én is hangos sikoltozásba kezdtem, Deanert utánozva, de nem ironikusan, hanem megpróbáltam adni az őszinte fóbiás spinét.
- Hell... - szakítottam félbe a köszönésem megjátszott aggodalommal az arcomon.
- Jesszus.... egy pók! Jajj neeee! -[/color] ficánkoltam látványosan, és olyan elánnal dobáltam magam meg nyávogtam, hogy gyorsan Deaner és az itala közé kerüljek. - Fujj... mindjárt kidobom a taccsot - dramatizáltam a helyzetet, majd amikor Deaner és a haverja is teljesen biztosan a pókra koncentrált, én könyörtelen hidegséggel csepegtettem bele a három cseppet a narancssárga löttybe.
~ Kedves egészségedre, haver... ~ gondoltam magamban, aztán addig játszottam a halálra rémültet, amíg el nem tűnt a képből a pók.
- Eltűnt mááár? - kérdeztem aggódva, egyúttal Lolának is jelezve, hogy megvagyok, ha nem látta az akciót esetleg kristálytisztán.

Tetszett nekem a Lolából áradó magabiztosság. Ez a kviddics pályán persze pont, hogy hátrány volt a mi csapatunknak, de ebben a helyzetben piszkosul jól jött. Örültem, hogy egy ilyen talpraesett csajszival sodort össze a sors erre a balhéra, és már előre éreztem a jól eső elégtételt a gyomromban, amit akkor fogok csak igazán kiélvezni, ha szétszívattuk Deanert. Mikor Lola felvetette, hogy más esetben kikezdene a delikvenssel, hangosan felnevettem.
- Hát igen, azt el tudom képzelni...
Ezt egyáltalán nem bántásnak szántam, remélem, hogy Lola nem is vette annak. Menő stílusával, szép arcával, és sportos alkatával érthető volt, hogy bomlottak utána a srácok. Csak a mi csapatunkból jól tudtam, hogy két srácnak is bejön. Na de eszem ágában nem volt kiadni őket, ez nem az én formám. Helyette inkább a szívatásra koncentráltam, és erősen elgondolkodtam, mégis mivel kéne elterelni ennek a kóklernek a figyelmét. Aztán egyszer csak beugrott!
Jajj, megvan! Egyik reggel láttam, ahogy majd halálra rémült egy póktól ami reggeli közben a közelében mászott... Most is rá kéne szabadítani egy pókot! - osztottam meg a Heurékát Lolával.
- Keressünk egyet, vagy változtassunk át valamit? - kérdeztem a mardekáros lánytól.
- Nem vagyok annyira penge átváltoztatástanból, de talán ennyi még nekem is megy... - pedzegettem.
- Akárhogy is, ha a hajára reptetünk egyet akkor tutira kiborul és visítani fog! - nevettem izgatottan.

A világ legegyszerűbb dolga kívülről osztani az észt. Azt hinni, hogy jobban tudjuk másoknál. Megmondani a tutit. Bezzeg én, ha a helyében lennék, ezerszer jobban csinálnám. Na persze. Egyszerűen elég volt az okostudó mindenlébenkanál emberekből. A múltkori meccsen annyira felhúzott az idei szezon kommentátorának kikiáltott Vencel Deaner, hogy legszívesebben lehánytam volna. Bármit csináltam, folyamatosan csak kritizált: Ays elég dekoncentráltnak tűnik ma...; Ays elhibázta a dobást...; Ays már megint mellélőtt...; Aysnak ma kétbalkezes napja van; Ays így nehezen fogja profiként folytatni..., és így tovább. Való igaz, nem voltam a toppon aznap. Rebeccától kaptam levelet, hogy anya megint rosszul van, és nem valószínű, hogy nyárra kijöhet az inteztből. Ezek után nyilván szar kedvem volt, és nem tudtam koncentrálni. Nem csoda, hogy veszítettünk. Mondjuk nem csak rajtam múlt, Zed sem volt a helyzet magaslatán, és bár húsz ponttal vezetett a Mardekár, azt még simán behozhattuk volna. Amikor Lola Miller gyorsabban vette észre a cikeszt, azzal viszont eldőlt a meccs sorsa.
Talán az egyetlen, ami vigasztalt, hogy nem csak engem idegesített fel Deaner ennyire, bár annyira nem figyeltem, mintha lett volna néhány csípős beszólása a mardekárosoknak is. Hogy konkrétan Lolát is szidta-e, vagy csak a csapattársait, azt nem tudom, mert leginkább csak a saját személyemet érintő ekézésre kaptam fel a fejem, de tisztán láttam, ahogy Lola pipacsvörös arccal ecsetelte az ősellenségemnek, Loreleinak, hogy mennyire gyűlöli ezt a krapekot. Mivel a Mardekáros csapatból Lola volt számomra a legszimpatikusabb, ezért az egyik reggeli után elcsíptem a folyosón, és rábeszéltem, hogy szívassuk meg ezt a gyökeret. Szerencsére elég merész csajnak bizonyult, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő meccsen szétszívatjuk Deanert. Addigra sikerült illegálisan beszereznem a Weasley Varázsvicc Válallat egyik örökzöld kedvencét, a Fossantó elixírt, amiből mindössze három csepp elég, és a kiszemelt delikvens garantáltan egész nap a retyón ragad. Persze bármikor nagy móka lett volna ezzel beszívatni Vencelt, ám egy meccs napján különösen szívet melengető élménynek ígérkezett. Ma szerencsére egyikünket sem érintett az esemény, hiszen ezúttal a Hollóhát és a Griffendél mérkőzött meg egymással, így sima libának tűnt a dolog. Nem csoda hát, hogy olyan széles vigyorral az arcomon vártam Lolát a stadion mellett a megbeszélt időben, mint más karácsony reggelén az ajándékosztást. Nekem ez volt az elégtétel. A vigasz. Nem csak az idegesítő kommentekért, hanem - be kell valljam - minden más idegesítő és borzalmas dologért is, ami az utóbbi időben kiidegelt.
- Szia Lola - biccentettem lelkesen a nagy oldalzsebes, hugrás szurkolói szerkómban, amikor a mardekáros lány befutott. - A szajré nálam, már csak azt kéne kitalálni, hogy csempésszük az italába? Úgy láttam, hogy általában sütőtöklevet szokott inni meccs alatt egy Chudley csúzlis pohárból. Arra gondoltam, esetleg megpróbálkozhatnánk a legbanálisabbal. Egyikünk elterelné a figyelmét, amíg a másik akcióba lép... Mit szólsz? - dörzsöltem össze a tenyerem izgatottan. Igazából azt is el tudtam volna képzelni, hogy az is beválik, ha anonim módon egy haverján keresztül juttatjuk el hozzá az italt, mondván, elismerjük a munkáját, és megérdemli, mert biztosan megszomjazott a sok beszédtől, de egy ilyen kényes projektet lehet mégis jobb, ha nem bízunk másra. Kíváncsi voltam, Lola mit forgat a fejében...