A nap utolsó, halovány sugarai is eltűnnek, s a szomorú, szürke eget lassan felváltja a sötétség. A távolban egymagukban álló utcai lámpák fénye sorjában felgyullad, aranyszínnel beöltöztetve ezzel a csillogó hó felszínét. Lábnyomaikat magával viszi a korai este szele, hiába az ékes bőrcsizmák tökéletesen kidolgozott talp erezete, már senki sem látja azoknak maradványit.
Eltűnnek, ahogyan az idő múlásával, minden megszűnik létezni.
De vajon ez az arc, ez a fagyos szempár, mely belül oly apró lángot őriz, akár a lámpák kelyhe, megszűnik-e mikor már minden élő holttá vált? Mikor már csak magányosan várják odalent, hogy férgek ezrei tegyék őket egyenlővé a semmivel.
- A birtok, a tulajdon, és az ehhez hasonló dolgok könnyen elveszíthetőek. Így eszem ágában sincs ezek közül akár eggyel is téged illetni.
Az embereket szándék vezéreli, ám ő most képtelen eldönteni ez miféle. Ahogyan a haragos tekintet visszatekint megöregedett, ráncokkal körültáncolt szemébe és kérdőre vonja. Talán joggal, talán nem. Hisz ott volt, mikor megteremtették. Járt odalent a tömérdek üvegcse között, és olvasott a megannyi sikertelen varázslatból, most mégis képtelen elhinni, hogy előtte áll egy angyal, egy lidérc, ki nem ember csupán ahhoz hasonló. Mégis erős, és megtörhetetlen, mint a szilárd jég, mégsem olvad el a belül izzó megannyi parázstól. Egy test, melyben megannyi érzelem dúl, megannyi láng tör fel, mely ugyanúgy működik, és mégis köze sincs a többihez.
Szíve ellágyul a kedves mosoly láttán, a hangok, melyek simogatva kúsznak fejébe úgy csilingelnek, akár ezer jégcsapon játszott szólam. Megnyugtatja a meggyötört lelket, feloldozza végtelen bűnei egyikét mely fagyos, szürke leheletként távozik ajkain át. Egy pillanatra kiszáll belőle a meggyötört lélek, felemelkedik tisztán, elmondhatatlanul. A momentum mégis röpke, elillanó, mintha meg sem történt volna. Hullámként mossa el a mezítelen érzelemrengeteget, és visszasodorja magával a meggyötörtség tengerébe.
Nyel egyet, kikotorja zsebéből cigarettatárcáját, és rágyújt.
- Szeretném – felszáll a füst – szeretném, ha meglátogatnál. Többször is…és mesélnél az álmaidról…Csak ne tűnj el előlem…
Újra beleszív a dohányba, kifújja a füstöt. Nevezheti ezt akár tartozásnak is, mindenesetre kérésben megbújik némi követelés is.
- Szeretnék tudni felőled…
A meggörnyedt, fekete alak vállán pedig megjelenik egy hópehely.
Feloldozás.

A vékony alak, úgy lépked a hóban, akár a legszebb párduc. Az apró lábak nyomot hagynak benne, és ahogyan közelít, elveszti vérszomjas küllemét. Behódol, s szelíd lesz. S ahogyan nézi, felteszi magában a kérdést helyesen döntött-e? Megváltja-e ennek a tiszta szépségnek a világát, vagy rommá dönti össze, olyanná, amit soha többé nem lehet felépíteni.
S aki tette, nem tudja mit teremtett.
Lidércet, melynek kifújt lehelete is simogató, a hűvös pára, mely meglátszik a hidegben, amiért legszívesebben kapkodna, hogy had vehessen a mámorból, akár csak egyetlen lélegzetet, amivel kölcsönösen megválthatja a saját, megrohadt világát.
Sötét szemei, melyek paradoxoni ellentétet járnak a másikéval, figyelik az érzelmek lassú táncát az orcán, a keserves tudatlanságot, mely mindig a mélybe kényszerült.
Úgy áll ott vele szemben, mint a vad, mely feladja magát, de játék mégsem zajlik, csupán a valóság kergeti mindkettőjüket. Beszívja édes illatát, ahogyan közelebb, és közelebb lép, megremeg, ahogyan közelségére gondol, és arra, vajon milyen lehet a bőr tapintása, eltűnne-e az érintés, vagy épp ellenkezőleg, valami újat teremtene.
De nem ér hozzá.
Pedig csak egyetlen mozdulatot tenne felé, de meg sem moccan, áll és vár, hogy tegyen a másik, amit akar. Jogtalan ő már, erre jogtalan.
Ahogyan átadja emlékeit a másiknak, lassan és újra átéli azokat, képek pattognak jelen, és múlt között, hogy a szörnyűnek ígérkezőből, miféle gyönyörűség teremtetett mégis.
Aztán megdermed.
A hideg kéz hozzáér, megtapintja bőrét, és szívének száz, és száz ütemet ad, belekényszeríti tekintetét a fagyos jégtükörbe, és legyőzi őt, nem ereszti.
Némán nyel, és halkan sóhajt az érzett feletti élvezettől, s nem ereszti, erősen tartja a kontaktust, mit cserébe kínáltak neki. A fagyos leheletek együtt szállnak az ég alá. Lidérce pedig mohón elméje közt kutat, mialatt neki megszűnik a világ, megszűnik a fájdalom, s felemelkednek a súlyok mellkasából, fel egészen a magasba, ahol szertefoszlanak.
A két elme, eggyé válik, ugyanazt éli át.
Az ajkak közelsége aztán megszűnik, eltávolodnak azok. Az átadott emlékek helyére most egy új kerül be, egy csodálatos, az egy mind közül, melyet megőriz akkora, mikor már teljes a sötétség.
Csengenek a szavak a fülében, és belebújik az elsimuló tenyérbe. Szívében kés forog, ha a meggyötört angyalra gondol. Magához húzná legszívesebben, karjaiba temetné, hogy eme tökéletesség örökre ragyogjon.
- Apád gyönyörűt teremtett, tisztát, és érintetlent, melyet eldobott. S te szintén eldobod azt – mely bár eldobhatatlan - amit ő adott neked…
Arca a földre néz, majd vissza.
- De megtartod-e magadnak azt, amit tőlem kaptál, Angelle…
„(…)és egyetlenegy dolog számított, csak az érdekelt, hogy el tudjon érni.”

Régebben sosem gondolkodtam el azon, hogy mi történne akkor, ha nem láthatnám többé azokat, akiket szeretteimnek kellene neveznem. Azokat akik egykor szerettek, s ma már csak egy darabért sóvárognak belőlem.
Az asszony, ki a gyenge lélekért áhítozik, minden éjjel mikor egyedül hajtja párnára fejét.
A gyermek ki egy szempárra vár, egy csókra a homlokra, az isteni áldásra a biztonság jelképeként.
A tükör aki arra vár, ismét azt az elszűnt arcot mutathassa, amit jó pár évvel ezelőtt…

De a tükör nem mutat semmit, csak a megöregedett vonásokat, a meggyötört arcot, a megfáradt szemeket, amik sóhajtozva bámulják a világot, minden reggel, és minden éjjel arra várva, hogy egyszer minden sötétségbe boruljon, és ne legyen már szív melyet oly nehéz cipelni, hogy ne legyen már gondolat melyet oly fájó elfelejteni. Feküdni és élvezni a megérdemelt nyugalmat a por alatt, hol testünk elsorvad, s lassan eltűnik, mintha nem is létezett volna.

Meleg.
Odafent tüzet gyújtottak.
Fejét egy gyors, reflexszerű mozdulattal lebuktatja. A gondolat, hogy célt tévesztett most már hiábavaló elmélkedés, jelen pillanatban – az émelyítő bűz mellett – ki kell találnia hogyan, és miként legyen tovább. Minden bizonnyal a felette álló, vagy sokkal gyorsabb és ravaszabb nála, vagy elvetemülten próbálja a megoldást pálcája hegyéből kicsikarni, miközben élettelen testeket gyújtogat fel, és ezzel feltámasztja még a holt gyomrában is ott lapuló valamennyi maradék egyikét.
Kezét szája elé emeli, felbukik, és alakot keres a perzselő lángok között. Öreg kezei megkapazkodnak az érdes beton alapzaton, igyekszik legyőzni a testébe beivódott éveket, miközben lázas köhögés fogja el, a gyomorforgató bűz, és füst martalékától. Agyában folyamatosan egyetlen mondat kattog csak: Innen, csakis egyetlen ember juthat ki élve.
Harsanó köhögés abbamarad, talárjának nyakát szája elé emeli, legyint pálcájával, miközben nonverbális varázslataitól,  egy-egy felakasztott hulla rázuhan a harsány vörös színben pihenő másikra, mely mégnagyobb lángba csap át, ezzel is utat mutatva a menekülés egyetlen lehetőségének, ahol pontosan ő kapaszkodik, és várja a pillanatot…ám az oldalt lángoló holtak bűze ismét köhögésre kényszeríti őt. Iszonyatos szag, hányingerkeltő.

Azt mondják, az ember mindig fehér fényt lát halála után. Egy tiszta fénycsóvát, ami elvezeti őt a végtelenbe.

Pupillái most, utoljára kitágulnak. Nem lát mást, csak a fényt mely felé közelít, gyönyörű hószín lidércet. Hallja a még gyermekded hangot, a fiatal vércse hangját, az átkot. Vízhangzik odabent, mialatt az ujjaik elválnak a betontól, s tehetetlenül le nem zuhan a test.
Üvölt, félelem kergeti. Teste becsapódik egy tucat élettelen testbe, pálcája valahol mellette koppan.
Egyet. Kettőt. Hármat.
Ám most, még képtelen felállni. Megpihen, szemei a plafon felé merednek. Az odafent csapkodó lángok visszatükröződnek benne.
Meredten csillognak a sötétben.

Árnyékot keresel.
Mondd, ha lenézel magad mellé a megannyiszor megtaposott földre, mely alatt rothadó testek alusszák örök álmukat, látod e azt az árnyékot, ami téged követ? Látod-e a fekete alakot, ami lépten-nyomon az utadat követi, s mely talán az utolsó, és egyetlen bizonyítéka annak, hogy ember vagy még ezen a földön. Ember, ki érez, és ki szenved, ki boldogságot keres, megtalálja, majd eldobja, ki érthetetlenül áll a tükör előtt az kérdezve a vele szembe állóval ki vagy te?
Mondd, te tudod már erre a választ?
Megtalálod, még mielőtt elveszítenéd?
Megöregedett inak húzódnak, lassan, olyan lassan ahogyan az odabent ketyegő óra számlálja még a perceket megmaradt életéből. A fekete bőr cipőről lepergett a sár, ahogyan odaverődött a vasrudaknak. Szemei követték a neszeket a sötétben.
Nem láttak semmit, sem élőt sem holtat.
Kíváncsiság bújik meg a szemekben, az elmében, melyet még mindig érhet meglepetés.  Pálcájával bíbelődött a pillanatban, mikor megfogta az utolsó fokok egyikének szárát. Fél kéz markolta már csak meg a feljebb levő vasrudat, mely csúszós volt, és nem adott elegendő biztonságot. A másik kéz utánakapott, és megkapaszkodott a rozsdás, száraz csöveken. Megöregedett ösztöneire kellett hallgatnia, mely már cseppet sem voltak a régiek, mégis választani a kellett, melyik irányba céloz majd.
Odabent elmondott egy imát a halálhoz.
„ Kegyes vagy Te, S megbocsájtó…”
Felszegezte pálcáját, s kigondolta magában a varázsigét, melyet az azt követő pillanatban kimondott elméjében, s feldugta fejét a lyukon. Nem volt ideje körülnézni, megfigyelni az alakot, felismerni a sötétséget. A pálcából zöld fény suhant elő, mely a kerek „szoba” falának egy pontjába ütközött. A zöld csíkok füstként végigfolytak a téglaköveken, és azok illesztésének résein.
„ Kegyes vagy Te, S megbocsájtó…”

Az idő nem változik, csupán elmúlik. Az emberek, s a világ gondolkodása az, ami lassan felemészti önmagát, s két út közül egyet megválaszt majd.
Vérszomjas őrültek, és gyenge ártatlanok születnek, ám a határ a kettő között vélhetőleg igen vékony. Hiszen minden sebzett szív mögött ott rejtőzik, egy vérszomjas bosszúálló, s minden őrült elme valójában egy megsebzett lélek, melyet el kell rejteni.
Mindenki rejteget valamit egy apró zenélő díszes kis dobozban, s hiába kopnak el annak zárai úgyis mindig felemelik annak fedelét, hogy hallják azt a szívszorító dallamot, ami úgy tekeri össze a belül dobogót egy vizes törülközőt. S bár a vér nem válik vízzé, a vizet könnyen lehet beszínezni a vérvörös árnyalattal.
- Tudja Monique…ezekben az időkben…minden időben játék zajlik. Egy játék, melynek ha nem tartjuk be szabályait, könnyen befejeződhetnek, anélkül, hogy megértettük volna, vajon miért vagyunk benne bábúk mindannyian?
A tollat összeszorította, erősen markába zárta, s elengedte a föld felett, ami lassan táncolva végig a szellők szárnyán, elérte a hideg talajt, ahol végleg nyugalmat talált.
- A toll attól, hogy nem őrzi meg formáját, ugyanaz marad, mindenki tudni fogja róla mi voltját, még akkor is ha már csak a földön taposnak rajta.
Az arc feltekintett a tűzben lobogó sötét szemekre, melyből oly sokat látott, és oly keveset lát. A harcos eszményre, mely lángol, éget, könnyeket éget, erős mégis gyenge, álarc mégis valóság.
- Maga miért, játssza a játékot Monique? A gyors, és vad halálért? Hát megakar halni a végén? Mit tenne, ha az áhított halhatatlanságot nem vennék el magától, hanem örökre billogként kellene viselnie?
Figyelte a tükröt, amiben egykori önmagát látta, a fékezhetetlen játékost.
- A halál kegyes dolog. Nem sokan érdemlik meg. De vajon, ha kapna az illető alany egy esélyt az életre, mit tenne meg annak érdekében, hogy túlélje? Ha maga kapna egy esélyt, túlélné a halál játékát?
Szünet.
- Melyet oly szívesen űz másokkal?

Minimális fintor rándul meg megöregedett vonásain, melyre talán inkább már-már csak a gondolatok hagyatkoztak, s ennek funkcióját az agy elsem küldte a munkavégző izmoknak. Az a Valaki, akinek ők a szolgálataiban állnak, már biztosan nem evilági, s arról, hogy azok a fondorlatok, amik abban a megtépett, kifordított tekervényben rejtőznek hogyan keletkeznek, s minek hatására, távol áll tőle, hiszen a cél mindenképp szentesíti az eszközt. A játéknak régen sem voltak szabályai, ám mostanra már végképp nincsenek, még csak azt sem tudhatjuk, hogy a kockákat egyáltalán mi magunk hajítjuk-e a pálya közepére?
Legalábbis, ez az elfáradt test, a benne keringő megannyi vérsejttel biztosan nem. Talán már azt sem tudja igazán ember-e még érzelmekkel, vagy csak egy halom múlt, ami egy kiszáradt testben bolyong, miközben az a sorban áll, és várja a végítéletét.
Egyszer mindenkit beállítanak a sorba.
Ez alól nincs kivétel. S talán jobb is, ha előrébb állunk, mert ekkor a halál még kevésbé dühösebb.
A férfi ismét beleszív a cigarettájába, benntartja a füstöt, majd az égbe ereszti. Olvassanak hát könyvként belőle, ha akarnak. Keresgessék a sorok között megbúvó töredékeket, a régmúlt eseményeit. Minden apró lépést, melyet a világ felé kezdett, és minden megfáradt mozdulatot, amivel befejezi majd útját. Figyeljék a képeket, ahogyan a ki nem csordult könnyek felszáradnak.
A kijelentésre biccent, s szó nélkül elindul az irányba, melyre a hölgy mutat.
Léptei felett, még a magasba emelkedik egyszer a cigaretta füstje, majd a cigaretta csikket oldalra pöccinti.
 

A halál még mindig jobb, mint a sötétség.
Mert mikor a világ láthatatlanná válik számodra, de a sikolyok ezrei mégis füledben csengenek, s beléd kapaszkodnak azoknak rothadó kezei, nem tudod merre fuss, s hol keresd a halált.
Ezen éjjel is olyan mocskosul, s tiszteletlenül vert át akár a délibáb, mely elkápráztatja szemedet. Köd borította a nedves füvet, mely térdéig felkúszott, ahogyan a már megkopott csontok útjába eredtek valaki illetéktelennek. Tudatlan elme sétált át, a megbűvölt pókháló szálakon, melyek riasztóként jeleztek annak, kinek nincs már más sorsa, mint hogy életét abban a poros szobában töltse le – mint valami börtönben – ahonnan az imént útnak indult. Közelebb érve hallotta a csörtető hangot, mely félbe tört, akár egy elakadt lemez a lejátszón, s elnémult, mintha ollóval vágták volna el a zaj torkát. S aztán gyanús néma csönd, az előbbi pisszenés töredékének hangját sem hallani. Olybá tűnt, mintha egyszerűen elzárták volna a zajt, mely gyors volt, s alig kivehető. Egyedül állt a nyirkos gyep közepén, egyetlen útja volt tovább előre. Szapora lépteit lassabbra vette, érezte szívének zihálását a gyors léptektől. Majd megromlott szemei előtt lassan kiélesedett az égbe tokolló víztoron, melyről hátborzongató mende-mondák keringenek. S ha odabent az lakozik, ami, hát forduljon feje tetejére még jobban a világ, s ölje meg holt az élőt.
Ahogyan odaértek a léptek a toronyhoz, az öreg tenyér ismét megtolta az árván hagyott ajtót, mely vészjóslóan zengte be a rendkívüli akusztikával ellátott tornyot, s nonverbális bűbáj vágta be, közölve a rendítő hanggal, hogy az illetéktelen betolakodónak itt nincs helye.
Az ajtó bezárult, s élőnek útja onnan már ki nem vezethet.
Várt egy pillanatot, lépett egyet.
Hatástalanított csapdák vártak rá, s jól fülelve hallhatta, ahogyan cipők kopognak a vaslétrán. A sötét alak vett egy-két mély levegőt, hogy sietségének terhét megkönnyítse, majd pálcájával a kezében megmarkolta a vasrudakat, s úgy tett, mint az előtte lévő. Mozgása már lassabb volt, könnyedén elbújhatott a felérkező előle, vagy éppen felkészülhetett érkezésére.
Másodpercek múltán minden kiderül.
Hiszen odafent találkozunk…

HATODIK FELVONÁS ;;
KILENCEDIK SZÍN ;;

     874 - 876 --- [ KAY SCARLETT ]
     877 - 879 --- [ SATINE CHERHAL ]

[/pre]

A halál sötét akár az ég, mely most feje felé szállott. Eltakart minden reménykeltő napsugarat. De a halál nem az égből érkezik, s nem is a bordó palástba bújt nő képében, aki az imént előbukkant az éles sarok mögül. Ebben biztos volt. S abban is, hogy – bár hiába fogadták fényűző kegyek közé a göndör hajzuhataggal rendelkezőt – mikor majd kötelet feszítenek elé élete szimbólumaként, megérzi, hogy az a nagy tó, melybe esőként belecseppent, már korántsem olyan, mint amilyen a csábítás idején volt. Az örvények gyorsabbak, s nincs oly szomorúfűz, mely a partról belelógatná ágát, hogy segítséget nyújtson.
Itt mindenki azt állítja önmagáról, hogy könnyedén öl, kínoz, és tesz tönkre életeket, és lelkeket. Ám aki ezt állítja az hazug ember.
Ember?
Itt már senki sem az…
Mindenkit megtalál rágni majd egyszer az idő vasfoga, s akkor lesz ám igaz irgalom a gyors halál, a zöld fény! Mely ott bujkál a pálcák hegyében… Hát a Sötét Lord miért dühöng ha nem fél? Miért bizalmatlan egyetlen szolgájával is, ha nem bízik a szövetségben, amit a halállal kötött? Az érem oldalát, még maga Az sem befolyásolhatja, Akit Nem Nevezünk Nevén. Mégis némán követi őt már hosszú, hosszú éveken át. S nem a ranglétra miatt, hanem, mert hisz egy elvben, mely az övét követi, s melyet ő követ.
Belegondolva, csupán mellette harcolunk, önmagunkért.
Hallotta a nevét, de nem válaszolt. A büszkeség zuhataga eltakarta az arcot, s a nyugtalanság fedte fel a sötét szemeket, s az ajkakon ívelt mosolyt.
Megalázni próbálod, fenyegetni, porba tiporni kaján vigyorral az arcodon? Tisztességet kaptál  Tőle, nem pedig egyenrangúságot.
A sötét szemek csupán egy pillanatig kémlelték az alakot, míg öreg szemeihez közelebb ért, s felmérték ki is lesz vallatója, az elkövetkezendőkben. Mert elmúlt már a tiszta beszéd kora. Majd az évektől meggyötört arc elfordult, s a csontos ujjak kihalászták a cigaretta tartót zsebéből. Fellobbant a tűz a pálca végén, miközben hallgatta szavait. Nyugodt légzése tudatta, hogy egyetlen idegszál sem pattant meg, sőt rezdülésük se hallatszott. Az ajkak maguk közé fogták a cigarettát, arca behorpadt.
- Kérdezzen hát…
A füstfelleg felszállt a károgó varjú útja nyomán. Fel egészen a fellegekig, melyek magukba szívták, hogy majd esőcseppként ejtsék el valahol másutt. Hogy táplálják majd egy tó vizének életét.
Felé fordult.
- Meresztgesse szemeit inkább a múltamra, melyből okulhat, s talán felépíthet magának egy elfogadhatót.
Ismét beleszívott a cigarettába.
- De rám semmiképp.
Az embernek meg kell tanulnia, hogy a kiváltságai nem jogosítják fel akármire.
Lassú, békés dobbanások töltötték el szívét.
A „jobb kéz” nem tanít, csupán segítséget ad.
Könnyebbé teszi tetteidet.

A karakterhez fűződő kapcsolata:

Alfredo Rota (ex)felesége. Kapcsolatuk fiatalon kezdődött, az iskola után szinte rögtön össze is házasodtak. Nem volt tisztában azzal kihez ment hozzá, és mit követelnek tőle. Az olasz hagyományokhoz hűen a nőknek mindenből ki kell maradnia, így Alfredo kapcsolata a nagyúrral titokban maradt előtte, bár sejtette mi folyik a háta mögött. Az ő dolga mégis éveken át az volt, hogy eljátssza a tökéletes feleség szerepét, holott nem csak vagyoni, de érzelmi kapcsolat is kötötte Alfredohoz. Kapcsolatuk akkor szakadt, illetve romlott meg, mikor Alfredo az Azkabanba került. Felesége, a családfő tárgyalása előtt elvált tőle, és elvette tőle lányát Apolloniat, akit hazugságban nevelt fel.


Pár mondatos leírás:

A Moretti család kisebbik gyermeke, raja kívül egy fiú sarj van még, Antony. Család követi ugyan az aranyvér vonulatot, ám nem tartozik a sötét varázslók köreibe. Az a fajta, aki meghúzza magát, és várja, hogy leüljön a vihar, egyik félnek sem nyújt segédkezet. Mikor Alfredo bekerült a varázslók börtönébe, ő a birtokon maradt, azzal a hittel, hogy volt férje már nem látja többé sem őt, sem pedig lányát. Már mindent tud Alfredoról, és az ügyeiről, de erről nem beszélt a lányának, elvárja, hogy az apja álljon elé az igazsággal.