Miss Deveraux

---

Ha valamit kifejezetten tudok utálni a korán kelésen kívül az a vásárlás.
Miért nem lehet egyszerűen, könnyen és gyorsan leadni a rendelést egy tollashátúval, aztán ami nem tetszik azt majd visszaküldöm, és kész. Nem, nekem feltétlenül itt kell ácsorognom, mint egy tökéletes testű szobor, hogy a maradék életkedvem is elmenjen az elkövetkező kevés, de annál hosszabbnak tűnő időben.

Ez a lány egyszerűen borzalmas. Értem én hogy rengeteg pénzt költünk itt és a kissé kócos fejem nem épp azt sugallja, hogy éjjel majd megvesztem az én kis szőkém hiányától, de ez a csetlés-botlás vastagon kezd az agyamra menni.
Amikor már a harmadik olyan oulóvert hozza elém, ami direkt egy számmal kisebb, finoman kapom el a karját, mielőtt megint menekülőre fogja, hogy kicserélje a méretet.

- Tündérke! – szólítom meg direkt olyan halkan, hogy csak Ő piruljon bele abba amit hallani fog – Csak egy mérettel nagyobbat válassz mindig mint gondolnád, csak eggyel. – kacsintok rá aljasan – Nem úgy akarok kinézni a csajom előtt, mint egy fűzőbe tuszkolt némber, hanem mint egy felnőtt férfi, akinek van ízlése és tudja mire van szüksége. A piros és árnyalatait pedig felejtsük el. Jó? – teszem hozzá mélyen a szemébe nézve.

Meg sem lepődök, ahogy tágra nyílnak a pupillái a csajom szó hallatára. Azon meg aztán még kevésbé, amikor a haja tövéig vörösödve szakítja ki az alkarját az ujjaim fogságából.
Hirtelen eszembe jut Dee porcelánbaba arca, és a kezem az egyik nem tetsző ruhadarab ujjába törlöm. Egy molekulával se legyen több rajtam ebből a nőből a kelleténél.

Egy pillanatra újra a tükörbe nézek, félrebiccentett fejjel méregetve az őzbarna magas nyakú pulóvert. Értem én hogy még majdnem nyár van, de ha nem akarom télen is erre pazarolni a drága időm, inkább túlesek ezen az egész hercehurcán, még akkoris ha a hátam közepére kívánom, mint minden normális férfiember.

Ahogy oldalra fordulok a szemem sarkából megpillantom Raleigh-t, ahogy a Zsebpiszok köz felé igyekszik. Ennek már megint valami jóban jár az agya. Fogadok, hogy próbálja elkerülni, hogy őt is betuszkolják élő próbababának, de ami késik nem múlik.

Vajon mi van most Morrison meg közte? A fogadást nyilvánvalóan elbukta, tudtam én hogy Laetitia nem az a fajta nő, akit olyan egyszerű trófeává tenni, még kevésbé fordul meg az emberek agyában hogy megpróbálja megszelidíteni, elvégre az nagyjából olyan lenne, mint arra kérni egy Magyar Mennydörgőt, hogy labdázzon veled, de ki tudja… Egész nyáron a szigetükön múlatta az időt az én nőmmel, aki nem mellesleg szintén otthon kuksolta végig a szünetet.
Mi van ezekkel mind?...

Az ajtó csukódására felkapom a fejem. Egy szőke tincset, majd hozzávaló két lábat, és egy csinos gömbölyű hátsót vélek felfedezni a pultnál levő sálak között. Vicsorogva figyelem a Tündérkét, ahogy félretéve a jómodorról tanultakat azonnal a lányhoz siet. Épp szólásra nyílna a szám, hogy kikérjem magamnak a helyzetet, amikor meghallom azt a hangot, ami még mindig minden körülmények között képes összeborzolni az összes idegszálam.
- Még mindig a zöld a kedvenc színed? – lépek Deirdre mellé mosolyogva. Amikor a Tündérkével összetalálkozik a tekintetem, lesújtó pillantást vetek a kezében tartott ruhákra, amikkel nyilvánvalóan nem sikerült eljutnia hozzám.  – Bármi amit a Hölgy választ, írja az én számlámra – teszem hozzá Deveraux felé fordulva. Még sosem kapott tőlem semmit, ami igazán rám emlékeztetné. Most itt az alkalom, hogy bármit megadhassak neki, amit csak szeretne, a pénz nem számít. Kisfiús mosollyal ölelem át, és ha hagyja finoman magamhoz húzom, miközben mélyre szívom az illatát.
- Hiányoztál, bébi! – símítok végig a gerincén, és ha még mindig nem adja jelét, hogy bármi problémája lenne hogy a kelleténél túlzottan is közelebb állok hozzá, finom, puha csókot nyomok az ajkaira.

---

---

− Mi az, hogy ne csináljak jelenetet? – sziszegek fel összeszorított fogakkal. Ezt meg mégis hogy képzeli? – Ha én kerülnék félreérthető helyzetbe, a nyakam állítom külön életet élne a testemtől – pillantok végig magamon. – Ne mondd, hogy te nem húznád fel magad – kuncogok fel önelégülten. Pontosan tisztában vagyok azzal, ha hozzámérne egy lány, Deveraux személyes sértésnek venné.
Éppen ezért nyelvet öltök rá. Képtelen vagyok bármiféle testi kontaktust kezdeményezni, a kézfejemen kidagadnak az erek. Gyerünk már Wallbrick, nem történt semmi, mély levegő, és megnyugszol…
Nem! Nem tudok megnyugodni!!!
Egyszerűen nem tudom elviselni a tudatot, hogy valaki szemet vetett, valaki hozzáért ahhoz, ami az ENYÉM. Tudom, talán korán kezdem az uralkodást, éppen ezért ezeket a szavakat csak magamban mormolom, de nem tehetek róla. Olyan kincs akadt meg a szűrőmön, amit nem akarok elveszíteni.
Még mindig nem érti. BÁRMIT képes lennék feladni azért, hogy Őt boldognak láthassam, mindegy mi az ára.
Zavartan hagyom, hogy az ujjaim babrálja, néha finoman rászorítok az ujjaira, de csak a játék kedvéért. Valamivel muszáj lesz lekötni magam, mielőtt felpattanok, és hülyeséget csinálok. Szép lassan kell ezt megbosszulni. Deirdre nem is fogja sejteni, hogy bármiben is benne volt a kezem. Még jó, hogy mindig vannak, akik jönnek nekem egy szívességgel.
Ideje behajtani a tartozásokat…
− Tudom, hogy nem eshet bajod, mert nem engedem – csúszik ki a számon, mielőtt végiggondolhatnám mit is mondok – Nem érdekel, hogy tudta vagy sem. – felelem foghegyről – Ha nem lenne probléma azzal, ami, és aki vagyok, eleve nem is kellett volna bújkálnunk… − sütöm le a fejem.
Sosem leszek elég jó neki. Soha.
Nem akarok megint visszasüppedni abba a … Mivan? Ezek ketten tudtak róla, és nekem valahogy eszükbe sem jutott szólni? Minek az embernek ellenségek, ha ilyen barátai vannak? Morrisonnal én találkoztam először, amikor Betranche megtalálta az emeleti ablakfülkéknél, és csak aztán mesélte el másoknak is.
− Ha nem történt semmi, miért kellett eddig titokban tartani? – kérdezem mélyen a szemébe nézve. Meg sem próbálom leplezni a csalódottságom. Azt hittem, ennél egy kicsit fontosabb vagyok neki. Oké, elmondja a rokonának, de azért illett volna engem is tájékoztatni. Mi van, ha mástól tudom meg, és mondjuk máshogy?
− Nem fogod megúszni. – bököm orron vigyorogva − Beszélni fogok vele, ha ő nem mondja meg, akkor majd kiszedem Morrisonból. – biccentem félre a fejem.
Ahogy kedvesen próbálja elterelni a témát, nem tehetek róla, de akaratlanul is elmosolyodok. Nem tudok haragudni rá, amikor így kérlel. Minden lány, akit eddig ismertem, egyszer sem tudta elérni, hogy egyszer is így érezzek.
De Ő más. Sokkal másabb, mint a többi lány, akivel eddig dolgom volt.
− Rendben – bólintok, bár láthatja rajtam, hogy igencsak nehezemre esik. Ha nem mondja el magától, undorodom a gondolattól, de ki fogom valahogy nyomozni, ki volt az a bátor, aki szemet mert vetni Rá. – Foglalkozzunk mással. Én például tudod mit szeretnék most? – hajolok közelebb hozzá. Megnyalom az alsó ajkam, hogy ha eddig nem értette volna, most tökéletesen megvilágosodjon, milyen szándékaim is vannak vele.
Ha nem hajol el, finoman az álla alá nyúlok, és felhúzom magamhoz. Az egyik karom a hajába, a másikat a derekára simítom, és ha még mindig nem ellenkezik: lágy csókot lehelek az ajkaira. Nem érdekel, hogy mindenki minket lát. Azt mondja, nem akar többet bujkálni, itt a tökéletes alkalom, hogy a nagyérdemű előtt is felvállalja: kivel jár. Az első lépés ahhoz, hogy aztán kézenfogva sétáljunk a faluban, és a zsúfolásig teli klubhelységben is mellettem legyen.
De Merlinre esküszöm, egyetlen rossz megjegyzés rá, vagy ránk, és nem állok jót magamért…

---

---

Ahogy viszonozza a csókot valami érzem, hogy megváltozott. Mintha gondolkodóba esne. Most, hogy megkaptuk az engedélyt szabadon felvállalhatna, de az arcán látom, hogy végre eljutott a tudatáig, amiről hetek óta beszéltem neki, és ő egyszerűen elengedte a füle mellett.
A rémület olyan gyorsan kerít a hatalmába, hogy kizártnak tartom: nincs az arcomra írva minden egyes gondolatom.
Fájdalom. Rettegés. Gyűlölet.
Soha nem lehet igazán az enyém. Megértette mi várna rá, vagy egy esetleges közös vérrel azzal, ha komolyabbra szeretné fűzni a kapcsolatunkat. Nem tudok neki semmi olyat adni, amitől többnek érezhetné magát egy egyszerű boszorkánynál. Megvetés övezné bármerre is megy, és nem lehetek mindig mellette, hogy megvédjem a rossz nyelvektől.
Átkozott háború, ha nem lenne, soha ennyire éles különbségek nem mutatkoznának varázsló, és varázsló között. Deveraux apja nem lenne megrögzött halálfaló, és nem akarná mindenben a vért, a származást elsőnek megtenni.
− Az a baj, hogy nagyon sok mindent nem beszéltünk meg eddig, és te csak most kezded megérteni mi vár rád, ha azt mondod: oké felvállalsz a nyilvánosság előtt. Amit természetesen meg is értek elvégre kettőnk közül nem én vagyok az, aki rangon alul választ.
Szándékosan tettem jelen időbe a kijelentést, direkt mondtam azt, hogy választ, nem pedig azt, hogy választott. Pontosan tudnia kell, hogy mi a különbség a kettő között. Nem megbántani akarom, inkább adok neki még egy utolsó lehetőséget, hogy meggondolja magát, bármennyire borzalmas is lenne azt hallani, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet a francba.
− Nincs szükség korlátozásokra, de mindent le kell tisztázni. A bizalom egy kapcsolat alappillére, ha az nincs biztos lábakon, megette a fene az egészet. – magyarázom nyugodt hangon, miközben a szívem a bordáim döngeti. – Úgy értettem azt, amikor azt mondtam minden más lesz, hogy tény: nem voltam egyenes ember, de ha van kiért, márpedig nagyon úgy fest, hogy lenne kiért feladni a hülyeségiem, hidd el, ez nekem nem okozna problémát.
Ez körülbelül olyan, mint amikor a nagynéném sokáig dohányzott, aztán teherbe esett, és a pici érdekében letette a cigit. Volt kiért, és volt értelme. Talán Deirdrenek is eszébe jut, amikor egyszer panaszkodtam valamelyik estélyen, hogy amíg le nem tette, mennyire elítéltem miatta.
− A magyarázkodás az emberi lét egyik leggusztustalanabb tulajdonsága – teszem hozzá annyira halkan, hogy csak ő hallja – Azoknak, akik ismernek, és bíznak bennem, nincs szükségem magyarázkodásra, akik viszont nem, azoknak meg teljesen feleslegesen tenném, mert úgysem hinnék el.
Nem szokásom magyarázkodni. És ez ezentúl is így lesz. Ha nem keveredek félreérthető helyzetbe, nincs rá szükség. És lám, ugye hogy egy problémával azonnal kevesebb. Gondolkozni kell, amire sokan nem képesek, mert előbb jár el a szájuk, vagy a kezük, mielőtt végigfuttathatnák agyban, minek milyen következményei lesznek, aztán meg persze jön a baj – méghozzá csőstől.
Brrrrr. Még a hideg is kiráz a gondolatra.
Amikor újból megszólal, érzem a hangján, hogy mérges leszek. Pont most fogjuk ezt a szabályt megszegni, vagy mi?
A kezem ökölbe szorul az asztal felett, az ujjaim elfehérednek, a fejemen kidagad egy apró ér a halántékomon.
− Mi az, hogy meg akart csókolni? – szisszentem fel az utolsó szavaknál dühösen – Ki volt az?! – hajolok hozzá közelebb a teáink fölött – Ki merészelt ilyet egyáltalán elképzelni olyasvalakivel, aki mással van?! És te mit csináltál? Jól vagy? Nem esett bajod?
Szikrákat szórnak a szemeim, de valahogy sikerül magam türtőztetni. Nem akarom megijeszteni, de egyszerűen ledöbbentett az, amit hallottam. Van a Roxfortban olyan elmebeteg, aki azt hiszi, hogy büntetlenül kikezdhet VELE?
− Tud erről más is, vagy csak nekem mondtad el? – kérdezem szaporán szedve a levegőt. Remélem, hogy elmondja ki volt az a szerencsétlen, különben kénytelen leszek magáakciózni egy kicsit. Morrisont egyszer már meg kellett védenem. De Deveraux … ő teljesen más kategória. Még ha azt mondaná, hogy most azonnal vessünk véget ennek az egésznek, akkor is egyesével törném el az ujjait annak, aki kétértelműen hozzá mert nyúlni.
Féltékeny vagyok? Igen! Meg kell tudnom ki volt az az aljas, hogy aztán elbeszélgethessek vele, amolyan mardekár stílusban…

---

---

Kérdőn pillant fel a lányra, amikor az egyetlen mozdulattal elhúzza előle a borítékot. Már a nyelve hegyén lenne valami csípős válasz arra vonatkozva, mi a fenének is kell ekkora hisztit csapni, amikor aztán mégis ő akarja felbontani azt a nyomorult levelet.
Rosszallóan nézett félre, de aztán egyetlen pillanat alatt visszanyerte vonásai felett az uralmat.
− Szörnyű vagy – kuncog fel mosolyogva, bár Deirdre érezheti, hogy ajkainak görbülete nem épp szívből jön, sokkal inkább erőltetett vicsor, mintsem őszinte. Nem tudja megjátszani magát, egyszerűen képtelen rá, amikor pontosan tisztában van vele, hogy az a nyamvadt levél mindent megváltoztathat – örökre. Annyira azért mégsem lehet elvetemült Deveraux, hogy önként, és dalolva menjen szembe az apja akaratával, amikor nyíltan tudja róla mindenki, hogy szinte bármit megtenne azért, hogy megfeleljen az elé támasztott elvárásoknak.
Aztán ki tudja. Az előbb még azon nyafogott, hogy ha szétmennek, nevetséges lenne pont ezért. Ugyanakkor azzal neki is pontosan tisztában kell lennie: ha a válasz nem – semmi sem lesz olyan, mint régen.
Nem várhatja el tőle, hogy ugyanolyan legyen, mint mielőtt még egymásra akadtak volna a gardróbszobában hála Hugrabug hihetetlen merészségének. Kész csoda, hogy Morrison nem várta őket, amikor kijöttek.
Kihúzta magát, hogy fejjel lefelé legalább láthassa mennyi az annyi, de azon kívül, hogy elsőre megállapíthatta: igencsak szűkszavú üzenetről van szó, esélye nem volt Royal kézírását kibogoznia.
Sürgetően tekint a lányra, haladjunk már, mert megőszülök fejjel. Minél hamarabb tudni akarja, hogy mi az ítélet. Ha jó azért, ha rossz, akkor meg essenek túl rajta mihamarabb. Azzal Deirdrenek is számolnia kell, ha a válasz az, hogy felejtsék el az egészet, nem túl jó fényt fog vetni a társalgás további folyására – tekintve, hogy onnantól kezdve minden egyes szavuk mellett a mozdulataikat is meg kell válogatniuk.
A lány felől érkező erőltetett mosoly semmi jóval nem kecsegtet, ahogy az első mondatokat olvassa. Egy pillanatra elfogja a páni félelem. Mi van akkor, ha Royal hallani sem akar kettejüktől. Egyáltalán hogy fognak viselkedni? Miről fognak beszélni? Mi lesz, ha hazamennek, és a nyári bálokon kénytelen- kelletlen találkozniuk kell? Nem teheti ki akkora veszélynek, hogy a szülői tiltás ellenére hagyja, hogy Deveraux azt tegye, amit jónak lát, vagy amit a szíve diktál. Nem sodorhatja sem őt, sem pedig magát ekkora bajba.
Idegesen rágni kezdi az alsó ajkát, ahogy a lány keresni kezdi a tekintetét. Aprót biccent, noszogatva a másikat: gyerünk, mondd már!
Egyetlen arcizma sem rándul, amikor Deirdre apja félvérnek nevezi, és a lány ezt is hangosan felolvassa – minek tagadni azt, ami úgyis nyilvánvaló?
Pontosan erről beszéltem neki – vesz egy mély levegőt. De persze ő sosem hallgat rám, ha arról van szó, hogy a saját érdekében próbálom rávenni arra, talán nem én vagyok a megfelelő személy neki. Ez még csak a kezdet…
− Nyugodtan kimondhatod – néz mélyen a másik szemébe. – Ezt egyszer már megbeszéltük. Tudom mi vagyok, együtt kell vele élnem, hogy megkülönböztetnek másoktól – teszi hozzá lezseren, noha a hangsúlyból érezhető bántja a dolog. A világ legnagyobb árulása, hogy pont vele történik meg ilyesmi. Hiába mondják neki, hogy ettől jobb ember lesz, keményebb… itt az iskola falai között nem olyan durva a helyzet, mint a varázsvilágban. Ott már nem csak annyi lesz rájuk mondva, hogy idióták, hanem ennél sokkal rosszabb jelzők.
A lány hangja izgatottá válik, Wallbrick pedig felvont szemöldökkel hajol közelebb. A szék támlája megemelkedik – olyan, mint amikor a muglik hátrafelé hintáznak, csak nála épp fordítva, majd hatalmas mosoly terül szét az arcán.
− Nem örül neki. – szólal meg némileg felengedve – Persze, hogy nem örül neki – mondja ki újból ezúttal a csipketerítőt kitüntetve a figyelmével. – De nézd a dolog jó oldalát – fogja meg az asztal felett a másik kezét, ha az nem húzza el. – Ha akarod, többé nem kell bujkálni. Ha akarod… − nem fejezi be a mondatot, azt akarja, hogy Deveraux döntsön: most, hogy megkapták az engedélyt, vajon hajlandó e komolyan felvállani a fiút, vagy inkább maradnak az eddigi körülmények között, ami neki ugyan nem jó, de a lányt talán nem teszi ki a durva tréfáknak és vicceknek.
Nem veszi el a levelet, csak nézi a vele szemben ülőt, ahogy hátradől a széken.
− Mostantól minden más lesz – néz mélyen a szemébe – Ha te is úgy akarod. – teszi hozzá hezitálva, miközben megérkeznek a rendelt forró italok. Ő már a gardróbszobában elmondta mit szeretne – pontosabban kit. A labda a lánynál van. Most, hogy minden megoldódni látszik, vajon hogy választ?
A hely tele van egyre kíváncsibb arcokkal, és a fiú úgy dönt, megfordítja a dolgot. Nem az számít, hogy ki mit mond. Hanem az, amit tesz, amit érez. Márpedig, ha Deirdre bármilyen érzelmeket is táplál iránta…
− Gyere közelebb! – kéri szelíden az asztal felett. Ha Deveraux megteszi, amit kér, közelebb húzza magát ő is az asztalhoz. A szék kurtán nyikordul, ahogy a szőnyeg finoman elcsúszik alatta. Finoman, lassan hajol hozzá, egyértelműen jelezve, mit akar. Bármikor elhúzhatja a fejét, de ha nem teszi, Wallbrick vesz egy mély levegőt, és óvatos csókot nyom a lány ajkaira…

---

---

− Nem volt nehéz összerakni a képet. – rázom meg a fejem. – Először az ijedt arcod volt gyanús – mosolygok rá lágyan – Aztán állandóan a zsebedben kotorásztál, és minden alkalommal úgy rántottad ki a kezed, ahogy most el az asztaltól. Végül a pergamen semmivel sem összetéveszthető hangja tette bizonyossá, hogy levél van a dologban.
Szeretném átölelni, megfogni a kezét, de egyszerűen nem tudom levenni a tekintetem a kettőnk közt fekvő levélről. Nem akarok arra gondolni, mi van akkor, ha azt a választ kapjuk, amire azóta számítok, amióta elhagytuk a gardróbszobát.
Soha nem mondtam, és megpróbáltam nem is éreztetni vele, de őszintén megvallva, egyáltalán nem lennék meglepve, ha Royal Deveraux kiátkozna a Roxfortból, amiért egyáltalán meg mertem csókolni az ő egy szem lányát.
− Szerintem az már egy jó jel, hogy kapásból nem rivalló. – mondom ki hangosan a gondolataim. − Ha annyira dühös lenne, hogy… á nem. – rázom meg a fejem tehetetlenül – Soha nem tenne ki téged ilyen megaláztatásnak.
Az én nézeteim szerint a rivallót nem arra találták fel elsősorban, hogy nyomatékosan figyelmeztessünk valakit. Sokkal inkább a megalázás nyilvános formája.
Nagyteremben, diákok előtt. Bárki is kap, a szégyen nagyon is észrevehető jelei gyakorta párosulnak hasonló nézetekkel, gondolatokkal, mint az enyémek.
Elgondolkodva bámulok az előttem ülőre, és fogalmam sincs mi bíztatót mondhatnék neki. Az embernek mindig nagyobb szája, reménye van addig, amíg az a valami az asztal kellős közepén, kézzelfoghatóan nem telepedett közénk. Ugyanakkor most kellene igazi támaszt nyújtanom, és egyszerűen nem tudok.
Puhán fogom a tenyerembe a felém nyújtott kezét. Finoman szorítom meg az ujjait, miközben biccentek egyet.
− Minden rendben lesz, ne aggódj – kacsintok rá játékosan. Talán ez majd oldja a gátlásait. Épp szeretnék az asztal alatt közelebb kerülni a lábaimmal az övéihez, amikor megjelennek az iránt érdeklődve, ugyan mit szeretnénk fogyasztani.
Merlin vigye a pokolra.
− Ugyanazt kérem. – fojtom a nőbe a szót, mielőtt megkérdezhetné, én mit óhajtok. Az asztaloknál feltűnésmentesen, de egyre többen leplezetlenül bámulnak felénk. Érdeklődésük még tovább nő, amikor Deirdre kifakad.
Talán kiakasztom, talán pont ez lesz majd, amitől még jobban oldódik, de a mondandója végére csendesen kuncogok. Nem tudom se visszatartani, sem pedig visszafojtani.
− Olyan gyagya vagy. – húzom végig az ujjaim finoman a kézfején. − Inkább azért tennéd ki a szűröm, mert megcsallak? – nézek rá elkomolyodva. – Hidd el nekem, nem akarod tudni az milyen érzés. És egyúttal tisztázzunk is valamit. Soha nem foglak megcsalni – jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Ha valamiért úgy érzem, hogy nem működik, már nem szeretnék veled lenni, inkább megmondom, minthogy ennyire megalázzalak – fejezem be vadul villogó szemekkel. A világ leggusztustalanabb, legaljasabb módja a szememben. Nem vagyok egy szent, de egy utolsó aljas féreg sem, akármit is mondanak rólam.
– Bármi is van abban a levélben, kitalálunk valamit. Megígérem. – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja: tényleg komolyan gondolom, amit az imént mondtam. – Majd én felbontom – nyúlok a boríték felé pengevékonyra préselt ajkakkal. – Előbb, vagy utóbb úgyis meg kell nézni – húzom egy ujjal magam felé lassan – Akkor már essünk túl rajta mihamarabb…

---

---

Tudom, hogy dúl-fúl, rá van írva az arcára, hogy nem tetszik neki, amit csinálok, de könyörgöm, mit vár? Azt mondja nem lenne jó, ha együtt látnának minket, aztán meg csupa olyan helyre akar elráncigálni, ami a kirándulás alatt természetesen dugig van tömve roxfortos diákokkal. Ő mondta ki hamarabb, nem én, de persze ezt is az én hibám. Kit érdekel a hülye hírnevem, amikor végre találtam valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Tény, őrült, de ha ez kell neki, nem fogom magamtól eldobni.
Egyszerűen képtelen lennék rá. egy dolog azonban vastagon böki a csőrömet a duzzogásában, és legszívesebben az orra alá is dörgölném, de abból megint az lenne, hogy hisztizik. Valahol megértem, de…
Arra még nem gondoltál királylány, mi van akkor, ha apád azt mondja, hogy felejts el? Kinek fog vajon jobban fájni, neked vagy nekem?
Naugye.
Megpróbálom megfogni a kezét, de olyan erősen szorítja ökölbe őket, hogy a mozdulatot, inkább félúton megakasztom. Úgysem hagyná, majd szétveti az ideg, akkor meg minek erőlködjek?
Komolyan nem tudok kiigazodni rajta. Megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez lesz a legjobba, amíg a levél meg nem jön, erre csodálkozik, amikor a folyosón befordul valaki és azonnal eltolom magamtól. Fel sem fogja szerintem, hogy önmagától, meg az esetleges rossz döntésétől próbálom megvédeni. megszólják, kiközösítik, lenézik. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért ez kell neki egy normális másik ember helyett.
Jó, tény, nagyon kevés személyt tudnék mondani az iskola falai között, akire azt mondom, hogy rá merném bízni Deverauxot, ugyanakkor nem tudom neki tiszta lelkiismerettel azt mondani, hogy én vagyok a legjobb választás, akármekkora egóm is van.
Talán ha nem lenne háború…
Ugyan Wallbrick, had abba az ábrándozást, Royal Deveraux akkor sem engedne a lánya közelébe, ha milliókat ígérsz neki.
És akkor még csodálkozik, hogy bizonytalan vagyok! erős a kísértés, hogy ne rúgjak bele az előttem felhalmozódott hórétegbe, de valahogy sikerül erőt venni magamon, és megállom. Ha Deirdre megneszeli a zakkantságom annak beláthatatlan következményei lesznek. Márpedig amit most a legkevésbé akarok, az a veszekedés.
Aztán megtorpan a lehető legrosszabb helyen. Értem én, hogy fázik, de pont ide?!
Ahogy megszólal, egyből tudom, hogy nincs sok választásom, vagy bemegyek vele a rózsaszín nyálba, vagy mehetek vissza a kastélyba. Elmosolyodok a fenyegtésre, és ha hagyja, ha nem magamhoz ölelem.
- Olyan kis cuki vagy, amikor mérges vagy, és fenyegetsz – mormolom a hajába macskaként dorombolva. – Hölgyeké az elsőbbség – nyúlok az ajtó után, megakadályozva, hogy kinyithassa magának. Lehet, hogy morcos vagyok, de azért az illem, az illem. Engem pedig arra neveltek, hogy minden körülmény között Úriember maradjak.
Márpedig ez azzal jár, hogy ezt az ajtót bizony be nem tolja előttem.
- Gyere – húzom magammal, egy egyáltalán nem félreeső helyre. ha azt akarja, hogy mindenki lásson minket, akkor megkaphatja. Engem fog terhelni a büntetőmunka, ha bárki is szóvá meri tenni, mi az, hogy Deveraux velem van.
Illemtudóan hagyom, hogy Ő üljön le előbb, ha kell a kabátot is lesegítem róla, majd homlokon csókolom, és vele szemben helyet foglalok.
- Mutasd azt a levelet – szólalok meg rekedten a torkomban dobogó szívvel. legszívesebben mellette ülnék, de így is épp elég messzire mentem, ha a sorokban az áll, hogy felejtsük el egymást. És nagyon remélem, hogy ezt Ő is nagyon jól tudja.
Csak óvni akarom. Sokkal fontosabb annál, hogy hagyjam könnyedén kisétálni az életemből…

---

---

- Bocs, hogy élek. – emelem fel a kezem megadón.
Ennek meg mi a fene baja van? Oké, aláírom, elég gyakran sütök el mások rovására rossz poénokat, nade azért ennyiért mégsem kellene tőből letépni a fejemet. Ugyanaz a sértődött, felháborodott arckifejezése van, mint Morrison barátnőjének: Deverauxnak.
Az is amint meglát, vagy a környékére érek, vagy húzza az orrát, vagy válaszra sem méltat csak néz, azokkal a helyes kis szemeivel, mintha a világ legnagyobb bűnét követtem volna el ellene. pedig még nem is csináltam semmit.
Merlin nem adta meg egyelőre azt az alkalmat, hogy bárhol is kettesben legyünk, és kikérdezhessem, ugyan mi baja van velem? mit ártottam neki, hogy csak közönyt, és megvetést kapok részéről. Miért kell nekem mindig ezt kiváltanom az ilyen lányokból? Nem lenne sokkal egyszerűbb valahogy másképp viselkedni egymással? ugyan már, akkor túl egyszerű lenne az élet. Márpedig nekem lételemem a bonyodalom.
Pedig én még komolyan elgondolkoztam azon is, hogy talán… min is gondolkoztam?
Mindegy.
Legalább annyira az Ő hibája, hogy itt tartunk, mint az enyém is, és ezt nagyon tudnám díjazni, ha belátná, de ahogy elnézem, arra várhatok kábé életem végéig.
Amikor a színészkedést említi, halványan elmosolyodok, tekintetem a padlót tünteti ki helyette. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs igaza. De miért is kellene ezt neki bevallanom? Plusz, kivételesen tényleg őszinte vagyok, bár magam sem tudom éppen milyen megfontolásból.
- Nem tévedtél nagyot, de most mégis azt kell mondjam: ez most nem talált. – sóhajtok fel színpadiasan. – Persze, innentől jöhet a jogos kérdés, ha elismerem, hogy néha játszok, momentán miért mondanék igazat? – vonok vállat vigyorogva.
Egyre inkább kellemetlenül érzem magam, de valamiért meg sem fordul bennem, hogy talán jobb lenne tolni egy hátraarcot, és szépen elhúzni a francba, mielőtt ez a kis boszorka apró darabokra átkozza a szép kerek fejem dühében.
Na, még csak az kellene.
- Ugyanezt kérdezhetném én is – válaszolok nagyjából hasonló hangnemben, bár eléggé nehezemre esik, hogy ne viszonozzam pontosan ugyanúgy a hozzáállását. Ha el akar menni, én nem fogom feltartóztatni. De ha maradni akar, kénytelen lesz velem megosztani a helyet. – De nem teszem. Pedig igazán érdekelne, miért itt és miért nem kint, ahol senki sem zavar.  – teszem hozzá őszintén.
Zárt helyeken nagyobb esély van arra, hogy valakibe belebotoljunk, mintha kimennénk a szabadba. ott azért lényegesen több eldugott hely, és ezzel együtt lehetőség van arra, hogy magunk legyünk. Tény, hogy ebben a szikrázó napsütésben erre nem sok esély van, de semmi sem lehetetlen.
- Egyedül? – vonom fel a szemöldököm. – Ha őszinte voltam hozzád, tedd meg nekem ezt a szívességet te is – kacsintok rá játékosan. – Különben sem áll jól, amikor morcos vagy.
Remélem, hogy ez megteszi a hatását, bár számítok arra, hogy megint ki fog akadni. Pedig most aztán tényleg próbálok jófej lenni. Komolyan érdekel mitől van ennyire kiakadva, mi ez a dúló-fúló ábrázat. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is így láttam volna.
A háta mögött megint megvillannak a borítékok. Azt hiszem, ha most rákérdeznék, tényleg kivágna innen. gyanítom, hogy köze van ahhoz, amiért így viselkedik, de nem vagyunk barátok, hogy nyíltan megkérdezhessem. Márpedig az illem azt kívánja, hogy akármennyire is furdal a kíváncsiság, neki kell először szóba hoznia. Ha csak nem ad rá alkalmat, hogy én hozzam fel a dolgot.
- Oké, van egy tippem – mosolyodok el halványan. Felé nyújtom a kezem, és mélyen a szemébe nézek. – Kezdjük elölről. Ryan Wallbrick, és te?

---

---

Látom a bizonytalanságot a tekintetében, miközben óvatosan megtartom.
Nem tudom, miért, vagy mitől engedte el magát ennyire, de valahogy nem tetszik ez nekem. eddig Ő akart kimenni, most pedig tökéletesen olyan érzésem van, mintha minden idegszálával az ellen harcolna, hogy ne kelljen megmozdulni, maradjunk még a mi kis buborékunkban.
Ha így is van, meg tudom érteni a hezitálást, de ha ez tényleg mágia, csak egy módon deríthetjük ki. veszek egy mély levegőt, miközben még mindig csendesen ölelem magamhoz, finoman simogatva a haját.
Az élet legkegyetlenebb játéka lenne, ha ez az egész csak egy varázslat volna, és mi bambán, emlékek nélkül pillantanánk egymásra amint kiléptünk a festmény túloldalára.
Nem hiszem el, hogy így lehetne. az érzés, ami mélyről jön, és lelassítja az amúgy hevesen dobogó szívem nem hazudhat. az ösztöneim azt súgják, nem hazudnak. akkor mégis miért van bennem mégis a kétely apró szikrája?
De nem lehet. Nem kényszerített senki arra, hogy erőszakkal mondjam el neki azokat a dolgokat, amelyeket eddig még senkinek. nem szegeztek pálcát a torkomhoz, és nem fenyegettek holtig tartó bűnbánattal.
Plusz azt se felejtsük el, hogy az érzés nem azonnal jött, hanem szépen lassan a percek előrehaladtával alakult ki.
Amikor azt mondja nincs meg a pálcája, azonnal keresni kezdem a padlón. Valahova elrúgtuk, elrúgta, fogalmam sincs. Ha nem ellenkezik, előhúzom az időközben magamra rángatott talárból a sajátom, magamhoz intem, és halvány mosollyal nyújtom át neki.
- Tessék.
Nem szeretem, amikor ilyen komor arcot vág. Nem látok bele a fejébe, így fogalmam sincs, milyen gondolatok járnak benne, csak következtetni tudok, hogy attól fél, talán elmúlik a varázs. Nos, ha így is lenne, akkor sem lennék olyan rohadék, hogy kiadjam a titkát. és különben is. Ennek nem így kell lennie.
Ahogy felnéz rám, ugyanazt a melegséget látom a tekintetében, mint amilyen melegség nekem a mellkasomban. Nem. Ez nem lehet mágia. Ha az lenne, ennek az érzésnek a sokszorosát kellene érezni, minden ok nélkül. Nálunk azonban minden okkal történt. utolsó aljas tréfa lenne, ha végül mégsem nekünk lenne igazunk, és Hugrabug csúf játékot űzött volna velünk.
Visszagondolok az itt töltött pillanatokra, és a mosoly még szélesebb lesz az arcomon, amint a szekrényre pillantok. Deveraux ide bújt be, és majdnem én is követtem volna, ha Morrisonnak sikerül bejutnia. Aztán a csók, ahogy megpróbáltam elhallgattatni, a sértegetések, amelyeket a fejemhez vágott, a kiborulás, és a romantikus rózsaszín nyálban fürdő … ki van zárva, hogy mindez átverés legyen.
Egyetlen hiba lehet mégis az egész egyenletben, de az csupán emberi gyalázat. Én megbíztam benne, kiadtam magam neki, sőt tálcán kínáltam a lehetőséget – akkor tud vele megsebezni, amikor csak akar. De azt hiszem, hogy Ő erre képtelen lenne, ahogy én sem tudnám megbántani. persze apró csipkelődések lesznek, utalások, vérszívások, de tudnia kell, hogy ez sosem volt, és soha nem is lesz az ellenszenv egyik jele.
Amikor azt mondja – menjünk, aprót bólintok. látom, hogy feltűnően nem akar hozzám érni, így nem nyújtom felé a kezem, hogy együtt másszunk ki a portré túloldalára.
Udvariasan előreengedem, majd vetek egy utolsó pillantást a gardróbszobára, és mosollyal az ajkaimon lépem át a küszöböt. odakint egy lélek sem sétál a folyosókon. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és óvatos csókot lehelek Deveraux szájára.
Nem múlt el az érzés. ahogy a szobából kijöttünk, én tudtam, hogy ez nem lehet mágia…

---

 

---

---

Elégedett mosollyal veszem tudomásul, ahogy leplezetlenül bámulja a fedetlenül hagyott csípőm. Látom, amint elkerekednek a szemei, szinte legelteti rajtam a tekintetét, és a győzelem édes mámorát érzem a számban. Várom, szinte felkínálom magam neki, hogy érintse meg, nem fogok szertefoszlani, mint egy álom, vagy egy árnyék, de a mozdulat csak késik.
Aztán rájövök miért.
Hatalmas sóhaja ráébreszt arra, amin néhány perccel ezelőtt én is gondolkoztam. Talán túl messzire mentünk, talán ezt nem most, és nem itt kellene. Morrisonnal még elnéző volt Hugrabug, de lehet, hogy másnak már boldogan nyitná ki az ajtót. Engem nem zavarna, ha meglátnának a lánnyal, ő viszont nem úszná meg sem a pletykákat, sem a goromba, irigykedő beszólásokat, sem pedig a találgatásokat, vajon mit csinálunk mi itt ilyen kellemes édes kettesben?
Hagyom, hogy kievickéljen alólam, de nem könnyítem meg a dolgát. A halvány csalódottságot, amit ezért érzek, mert megint bejött amit mondtam – behúzta a kéziféket – nem tudom elrejteni az arcomról. Mire visszaigazítom az ingem a rendeltetésszerű helyére – avagy rendesen betűröm a nadrágba, már a pamlag szélén kucorog felhúzott lábakkal, a térdeit átölelve.
Látom rajta a bizonytalanságot, a szám sarka szomorú fintorba hajlik, amiért nem bírtam magammal, és most nyilván azon gondolkozik, mi van ha mégis kihasználom, aztán eldobom, mint a mások a megunt játékaikat.
Fogalma sincs arról milyen érzések kavarognak most bennem, de az ösztöneim azt súgják, amíg nem tisztáztuk a helyzetet, jobban járok, ha inkább őt hagyom kibontakozni, felfedezni mi az ami jó, ami kell neki, mintha beleszólnék az események folyamatába, és elengedném magam.
Más már rég elmenekült volna, én azonban bízok benne, hogy a türelmem meggyőzi: semmi olyat nem akarok vele tenni, amit nem magától szeretne, hanem az én irányításom alatt döntené el. Márpedig ez egy ilyen helyzet. Le sem tudnám tagadni, mennyire nehezemre esik, de tudom, hogy várnom kell, muszáj, vagy elveszítem örökre.
− Soha nem utáltalak – rázom meg a fejem tiltakozva, bujkáló mosollyal a szám szegletében – Nekem ilyen a stílusom. Morrisonnak pontosan annyit húzom az agyát, mint bárki másnak – teszem hozzá magyarázva. Külön kiemelve, hogy itt most nem a barátnőjéről van hó, hanem úgy általánosságban bárkiről.
Ahogy folytatja a gondolatmenetét, egyre inkább ráncba szalad a homlokom. Nem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem érzi. Kizárt, hogy ne vegye észre, az, hogy megváltoztam az irányába, a saját akaratom, nem pedig konfúciós bűbájé, és nem is írható fel a szoba számlájára sem.
Miatta változtam meg. Mert életemben először egy nő elérte azt, hogy ne úgy tekintsek rá, mint egy bábra, vagy egy játékra, akivel kedvem szerint szórakozhatok. Azért, mert vele az lehetek, aki vagyok. Félvér, játékos, szenvedélyes, önfeledt. Nem kell minden egyes lépésemre, minden egyes mondatomra úgy gondolni, hogy úgysem vesz komolyan, vagy épp én nem veszem őt komolyan. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, és ez a mai időkben nagyon nagy szó.
Boldog vagyok vele. Nem kell gondolkoznom, rágódnom, titkolóznom, és legfőképpen hazudnom azt, hogy valaki más vagyok.
De hogy magyarázzam ezt el neki úgy, hogy megértse?
A felém nyújtott kezét nemhogy elfogadom, és összekulcsolom ujjait az övéve, de ha nem ellenkezik, annál fogva húzom vissza magamhoz. Apró csókot lehelek a homlokára, kisimítom a szeméből az oda nem illő tincseket, finom puszit nyomok az orrára, veszek egy mély levegőt, és beszélni kezdek.
− Szerintem a szobának ehhez semmi köze – kezdek bele óvatosan. Ha megpróbál megakasztani, a mutatóujjam az ajkára nyomom, egy halk „kérlek” szó hagyja el a szám. Azt akarom, hogy végighallgasson, és csak utána mondja el az Ő véleményét is. – Mielőtt ide jöttem volna, épp Morrisonnal veszekedtünk – fogok bele az őszinte magyarázatba. Végig a szemébe nézzek, azt akarom, hogy tudja, tényleg igazat beszélek – Nincs itt szó semmiféle varázslatról. Egész egyszerűen az a helyzet, hogy… − nehezemre esik folytatni, így nyelek egyet, újabb mély levegőt véve. − … az elmúlt időben valami megváltozott bennem. – az utolsó szavakat már szinte suttogom. Nem hiszem el, hogy képes vagyok kiadni magam. – Megfogadtam, hogy nem hagyok magamon senkinek sem támadási felületet, hogy olyan leszek, mint egy aranyvérű, aki bárkit megkaphat, és bármit megtehet, mert olyan fal van a hátam mögött, amivel nem félek. – magyarázok tovább elnézve az összefonódott ujjainkat. – Előtted nem kell megjátszanom magam. Nem kell eljátszanom az aranyvérű ficsúrt, mert tudod milyen vagyok, és nem érdekel, legalábbis én ezt vettem ki a szavaidból.
Jó ez most már lassan tényleg felér egy vallomással, de ha csal ez a módja, hogy elmondjam neki, mennyire másképp látom a dolgokat, hát legyen.
− Az anyám, és az apám kapcsolata miatt nem volt okom senkiben, és semmiben sem bízni. – nem tudok leállni. – És ezek az érzések nem azonnal jöttek, hanem szépen lassan. De ha ez mágia, ahogy te mondod… menjünk ki, és nézzük meg melyikünknek van igaza. Mert én – mutatok a mellkasomra – Tudom, hogy mit akarok, és ezen nem tud senki változtatni, csak Te magad.
Amikor megjegyzi, hogy fél, különös melegség árad szét bennem. Ha nem ellenkezik, finoman talpra állítom, megfogom a kezét, a nyakamba teszem, és magamhoz ölelem.
− Nincs mitől félned – suttogom a fülébe mosolyogva. – De ha meg akarsz nyugodni, annak csak egyetlen módja van – mutatok határozottan az ajtóra.
Tudom, hogy nem a szoba teszi ezt vele, de ha ragaszkodik hozzá, ám legyen. Menjünk ki, és nézzük meg, vajon megtörik-e a varázs, ha kilépünk innen…

Ez. Nekem. Fáááááj

---

---

Majdnem felvonom a szemöldököm a kimért stílusra, de az utolsó pillanatban még sikerül megállót parancsolnom a vonásaimnak.
Nem lenne jó dolog, mindjárt az első percben egymásnak ugrani. Sejtettem, hogy nem kényelmes beszélgetésünk lesz, mint két országos cimbora – tekintve hogy hiába vagyunk hálótársak, sosem voltunk azok, és ahogy elnézem: nem is leszünk – de azért azt nem gondoltam volna, hogy egyből ilyen fagyos lesz a hangulat.
Hirtelen nagyon szeretnék visszamenni a kastély melegébe. Nem azért mert egy fikarcnyit is félnék tőle, sokkal inkább azért mert ha már az első percek sem kecsegtetnek semmi jóval, mit vár az ember a továbbiakban?
Úgy döntök, inkább megpróbálok nem tudomást venni az ellenszenvről, ami csak úgy árad felém a háztársamból. Nem értem, miért csinálja ezt? A gondolataim csak úgy csaponganak, választ keresve a hangulat hűvösségére, de csak nem találom meg a pontot, ahonnan megvilágosodnék.
Nem szívesen fordítottam hátat a híd közlekedőjének, de faarccal megteszem, amit kérnek Tőlem. Utálom a hidakat. Nincs tériszonyom, de ilyenkor akaratlanul is végiggondolom, vajon milyen lehet lecsúszni, és néhány pillanatig a zuhanni a mélybe, hogy aztán… inkább nem fejezem be a gondolatot. Az agyam továbbra is azon kattog lázasan, vajon miért invitált ide Grosiean.
Miért pont engem?
Amikor a hátamra teszi a kezét, és enyhe nyomást gyakorol rám, automatikusan feszítem meg a felsőtestem. Kiegyenesedek, a kezemmel alulról támasztva meg, tenyérrel felfelé a híd szélét. Nem teszem szóvá a dolgot, de a tekintetem megváltozik. A szemeim, amelyek eddig érdeklődőek voltak, most kifejezéstelenül hűvösek lesznek. Az arcomon megfeszülnek az izmok, és a bőr, a homlokomon megjelennek a halvány ráncok, ahogy próbálom kitalálni, ez mire volt jó?. Tökéletesen bezárkózom. Ilyet nem. Ezt senkinek. Még Grosieannak sem.
Aztán megszólal, elmosolyodik, én meg úgy nézek rá, mint aki kísértetet látott. Mosolyog? Az előbb még az is megfordult a fejemben, hogy le akar lökni, most meg mosolyog.
Ennek meg mi baja?
− Fogalmam sincs. – felelem nemtörődöm stílusban. Egyáltalán nem érdekel, milyen mély, és nem is akarom tudni – Az biztos, hogy az út vége lefelé halálos. – teszem hozzá hidegen. A hangomból is érezheti, hogy egyáltalán nem tetszett ez a próbálkozás, hogy egy kicsit mélyebben lenézzek.
− Hagyjuk a felesleges köröket – rázom meg a fejem, mélyen a szemébe nézve. - Miért hívtál ide? – kérdezem inkább, hogy tereljem a gondolataim. Most már komolyan érdekel, hogy mit akar tőlem.

---

---

− Az bizony. Úgy mondod, mintha még sosem hallottál volna róla – pillantok rá újra széles mosollyal. Pontosan úgy néz rám, mintha valami undorító zöld trutymó lennék a cipője talpán, amitől mindenáron meg akar szabadulni. Mi mást is várhattam volna? Majd a karomba omlik, mert épp „sértegetem”? igazából ez nem sértegetés, és ezt neki is tudnia kellene. Amikor felveszem valakivel szemben a kesztyűt, az egyáltalán nem ilyen. Egyetlen mosoly sem hagyná el az ajkam.
Ahogy a kezeit karba fonja maga előtt, távolságtartóan, hűvösen, durcásan meredve rám, eszembe jut Deveraux. Kár, hogy állandóan Morrisonnal van, kíváncsi lennék, vajon nála mit rejt ez a jeges páncél másokkal szemben. Talán könnyebben megérteném a nőket, meg azt a fene nagy sértettségüket a sokszor semmire.
Nézem, ahogy megdörzsöli a szemeit, és ásítanom kell. Nem-nem, ezt csírájában el kell fojtani, különben a végén meg fogom kapni, hogy ha ennyire unatkozok, bizonyára tudom; merre van az elfele. Márpedig nem áll szándékomban egyhamar elmenni innen, úgyhogy ha nem vagyok számára kellemes társaság, nem csak nekem van lehetőségem távozni.
Felvonom a szemöldököm a nyers szavakra.
Most. Mi. Van?
− Veled még viccelni se lehet? – csúszik ki a számon, mielőtt még megállíthattam volna a szavakat. Felveszem a pulcsiját a padlóról, készségesen odanyújtom, és viccesen megkérdezem, hogy került az oda, erre majdnem tőből tépik le a fejem? Ha ezt érti valaki, nosza rajta jöjjön ide, és magyarázza el.
Nők…
Igen, tudom mi az a gravitáció. Nem ezt kérdeztem, nyilván nem magától került oda, ahonnan felszedtem. Rendes vagyok, erre rám förmednek
Merően bámulja a kezemben tartott anyagot, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hozzáteszem az előző kirohanáshoz: nyugodtan elveheted, nem harapok – aztán inkább ezt az ötletet is bevágom a sarokba.
Még a végén tényleg leátkozza a fejem a helyéről.
− Pontosan. Furcsa volt, hogy kong az ürességtől, de valahol logikus, hogy mindenki menekül a napfényre. – válaszolom őszintén, hanyagul összefonva a karjaim magam előtt – Ha követtelek volna, nyilván nem lepődök meg, ahogy feltűnsz a semmiből – teszem hozzá egy kissé kioktatóan. Kikérem magamnak. Még hogy Én követtem Őt? Ugyan mi okom lenne? Csinos lány, az biztos, és talán vajjal kenegetném az egóját, vagy pont az ellenkezdőjét érném el, és egy mániákus kreténnek könyvelne el, de akkor sem fogok hazudni.
− Tényleg nem tudtam, hogy van itt valaki.
Már épp azon gondolkozok, hogyan vághatnék vissza, amikor belém fojtja a szavakat.
Hogy mit is keresek itt? Hát ez egy nagyon jó kérdés.
− Nem tudom – vonok vállat lazán – Nem volt kedvem a szabadban sétálgatni, és ha már úgyis erre jöttem, gondoltam miért ne? – fejtem ki hosszabban a válaszom. A hangsúlyból, és a tekintetemből, amely végig rá szegeződik, miközben beszélek, láthatja, hogy igazat mondok – megint. Gyűlölöm a hazugokat, és a hazugságokat. Hoztam már épp elég rossz döntést ahhoz, hogy megtanuljam: nincs értelme. – Ugyanezt kérdezhetném én is. Hogyhogy egy eldugott helyen? – emelem meg az állam, és úgy fordulok felé, hogy megint egymással szemben álljunk.
Kíváncsi vagyok. Miért jött ide? Miért ideges?
Nem megyek közelebb, egyszer már elhátrált előlem, még a végén azt hiszi, valami idiótával van dolga. Márpedig én nem tartom magam azok közé.

 

---

---

− Küldünk – javítom ki automatikusan – És addig nem fogok megnyugodni… − kezdek bele, de tovább már nem jutok, mert nemes egyszerűséggel megakasztja a mondandóm. – Őrült vagy! – nevetek fel tiszta szívből – Gondolod, hagynám, hogy hülyeséget csinálj? Ennél azért jobban ismerhetnél. – mosolyodok el szélesen, mélyen a szemébe nézve szorosan magamhoz vonom, és megcsókolom.
Legnagyobb meglepetésemre hagyja magát, sőt, mély sóhaja arról árulkodik, kifejezetten élvezi, amit csinálok. Megvallom őszintén, nem erre számítottam.
Sokkal inkább el tudtam volna képzelni róla, hogy az első adandó alkalommal leállít, és eltol magától arra hivatkozva, hogy nem szeretne strigula lenni. Aztán eszembe jut, hogy ezen már túljutottunk. Tudja, hogy nem egy újabb trófea a polcon, és végigfut a hideg a hátamon.
Mindig elérem, amit akarok, de nem gondoltam volna, hogy ez a kis boszorka teljesen megborította a lelkivilágom. Nem elég, hogy összezavart, de a tetejébe megőrjít azzal amit, és ahogy csinál. Soha, egyetlen lány nem volt még képes erre.
Soha.
Az intenzitása meglep, beleborzongok ahogy a lábaival átkulcsolja a csípőm. Kedvem lenne megérinteni, magamhoz húzni, belemarni a húsba, de nem akarom elrontani a pillanatot azzal, hogy erőszakos vagyok. Szaporán szedem a levegőt, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy óvatosnak kell lennem, és nagyon vissza kell fognom vele magam.
Én ezt nem bírom idegekkel!
Kénytelen vagyok elhúzódni tőle – bár nem tudom, honnan van ilyen lélekjelenlétem − egyszerűen elérkezett az a pont, amin ha túllendülünk, már nem biztos, hogy megálljt tudnék parancsolni magamnak. És különben is. Már elterveztem hol szeretném, ha együtt lennénk, és az nem ezen a koszos, poros helyen van. Ide bármikor jöhetünk huncutkodni, sanda gyanúim szerint, ha a festményt szépen megkérjük, máskor is bezárja a kaput a kíváncsi tekintetek, vagy épp az erőszakos kezek elől.
De az, hogy az enyém legyen… nos, az nem idevaló.
Ahogy az ujjai finoman érintik az arcom, újabb mosoly suhan át a vonásaimon. Oldalra döntöm a fejem, hogy szinte belefekhessek a tenyerébe. Azon a pontokon, ahol a bőrünk találkozik, különös, borzongató melegség árad szét. Meg sem lepődnék, ha azt mondaná, hogy forró az arcom.
Minden egyes szavát egy apró csókkal pecsételi meg a nyakam felé haladva, esélyt sem adva arra, hogy reagáljak valamit. Hát mi ez Merlinre?! Én eltolom, ő meg tovább túráztatja az agyam? Mit vétettem, hogy ilyen mennyei büntetésben részesülök?
Persze, nem büntetés, de jelen helyzetben… ha letámadom, azt fogja mondani, hogy nem veszem komolyan, és ugyanazt akarom tőle, mint a többi fiú, ha viszont hagyom magam, megint csak elveszítem az önkontrollt, de ha józan eszemnél akarok maradni, és úgy döntök, inkább nem kockáztatok, és eltolom magamtól könnyekig fog sértődni abban a hitben, hogy biztos nem akarom, nem kell nekem.
Mélyről jövő morgással keresem az ajkát, amikor a nyakamba csókol. Eddig egyetlen lány sem tudta elérni azt, hogy teljesen megőrüljek, de ő pontosan azon a nyomvonalon jár, ahonnan, ha nem vigyáz, nem lesz visszaút.
Amikor megtalálom, durván harapok az alsó ajkába, de nem annyira, hogy fájjon, csak érezze, hogy kezdek nagyon-nagyon magamon kívüli állapotba kerülni, és ha nem akar magának is meg nekem is kellemetlen pillanatokat, lehet hogy talán jobb lenne megállni.
− Ha így folytatod, csúnya dolgok fognak történni – figyelmeztetem, óvatosan – Nem szabad ám piszkálni az alvó oroszlánt, mi lesz, ha megharap? − mormolom az ajkai közé. Alig kapok levegőt, a szívem meglódul, és a szapora dobbanásokkal egy ütemben kapkodok oxigén után. Az egyik kezemmel elengedem a fejét, és belemarkolok a pamlagba. Valahogy muszáj levezetni a feszültséget, különben elszabadul a pokol.
Mielőtt azonban ezúttal én húzhatnám be a kéziféket, az ujjai felfedezőútra indulnak… rajtam. Végigsimít az oldalamon, igyekszik bebújni a mellényem alá, és mire észbe kapok, mire készül, már kajánul húzza is le rólam. Nem tudok megállót parancsolni magamnak. Szinte vonz magához, akár egy mágnes. Mégis megérintem a derekát, aztán lejjebb merészkedek, és ha nem üti el a kezem, finoman marok a lába puha húsába, miközben Ő azon fáradozik, hogy lecibálja rólam a mellényem.
A dereka alá nyúlok, és felhúzom magamhoz, némileg még segítek is neki, hogy minél hamarabb, és könnyebben áthúzhassa a fejemen a puha anyagot. Őszintén ledöbbentett, de próbálom nem mutatni felé. Ahogy teljesen lekerül rólam a mellény, megemelkedik az ingem. Odakapom a fejem, hogy lássam, vajon ő is észrevette. Nem tehetek róla, imádom, amikor megnéznek.
Mélyen a szemébe nézve szakadok el tőle. Nem tudom neki kimondani az „sz”-betűs szót, bár már nagyon közel állok hozzá. De azt egy másik pillanatra tartogatom.
− Ugye tudod, hogy ez hová vezet, ha így folytatod? – szólalok meg nagy nehezen rekedten – Nem szeretnék olyasvalamit rád erőltetni, amit te nem akarsz. – veszek egy mély levegőt.
Tudom, hogy nyálas, meg minden, de muszáj volt kimondanom. Tudnia kell, hogy én tényleg mindent komolyan gondolok, bármennyire nehéz is elhinni…

 

---

---

Áramütésként ér, ahogy végigsimít az alkaromon. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk érintkezik, egyszerűen nem tudok koncentrálni, csak az ujjait bámulom meredt szemekkel. Abban a szent hitben voltam egészen idáig, hogy nem mostanában mer hozzám nyúlni újra. De úgy tűnik: őt ez nem érdekli.
Halvány mosoly suhan át az arcomon, amint eljutnak a szavai az agyamig. Royal meg a megbékélés, az kábé két külön dolog, az viszont tény, hogy a lány öccsét valami – számomra érthetetlen módon – az egekig magasztalják, miközben elsiklanak egy igazi kincs mellett.
− Nem kell bocsánatot kérned azért, amit mondtál – csitítom finoman az ajkára tett mutatóujjammal. Utálom, amikor sír, főleg ha miattam. – Nem fogok, mert nem kell felborogatnom semmit. Az egyetlen, aki kettőnk közül nagyot veszíthet, az te vagy – folytatom csendesen.
Meg kell ezt beszélnünk. Mostantól mindent meg kell beszélnünk, ami probléma, vagy kérdés akár az egyik, akár a másik fél részéről, különben állandóan el fogunk menni egymás mellett, és kellemetlen, kényelmetlen félreértések egész garmadával fogunk találkozni.
Márpedig én azt nem szeretném, és szerintem Ő is hasonló véleményen van.
− Nem akartalak megbántani – ha nem ellenkezik, vagy nem ijed meg, és nem tol el magától, óvatosan fordítok egyet magunkon, hogy megint Deirdre kerüljön felülre, és szorosan magamhoz ölelem. – De meg kell értened, hogy mit miért mondtam, vagy gondoltam. – nyomok egy apró puszit a homlokára – Nem akarom, hogy miattam teljesen felborogasd az életed. Sokkal fontosabb vagy annál, hogy ezt engedjem. Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rád, vagy épp megjegyzéseket tegyenek. Még a végén becsuknak az Azkabanba. – kacsintok rá játékosan, remélve, hogy ettől aztán végképp oldódik, és nem arra következtet, hogy én igazából nem is akarom őt, és csak kibúvókat keresek.
Nekem nincs vesztenivalóm, ha otthon beállítok vele, neki viszont annál több, és senkinek sem kívánom, egyszerűen nem várhatom el azt, hogy bármit is feladjon. Azt viszont szeretném ha tudná, hogy Ő már rég nem a trófea kategóriába tartozik. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, újból megszólal, és nekem újra, meg újra felborogatja minden idegszálam.
Amikor azt mondja, hogy velem akar lenni, elszakad a cérna. Megborzongok a szavai hallatán.
− És mi van akkor, ha nem csak jutalom akarok lenni? Hanem, valami sokkal több?  – kérdezek vissza rekedten – Nem akarom, hogy bajba sodord magad. – rázom meg a fejem – Nem, amíg az apád azt nem mondja: felőle azt csinálsz, amit akarsz. – félrebiccentem a fejem, és végigpillantok rajta.
Aztán rájövök, hogy ez már megint egy rossz ötlet volt. Saját magam szívatom azzal, hogy nem tudok megállást parancsolni. Megint be fogja húzni a kéziféket, aztán meg duzzoghatok.
De nem érdekel.
Gondolkodás nélkül ragadom meg a tarkójánál, és ha nem húzza hátra a fejét azzal a szent szándékkal, hogy márpedig ő most menekülőre fogja, másik kezemmel a derekát átfonva, megnyalom a szám szélét, mélyen a szemébe nézek, amelyek még mindig tele vannak könnyekkel, majd lehunyom a szemem, és gyengéden szájon csókolom.
Nem tehetek róla, egyszerűen megőrjít. Alig tudok magamnak parancsolni, miközben a csókom megváltozik, már nem óvatos, tapogatózó, és finom, hanem vad, játékos, és követelőző. A vágy megint a hatalmába kerít, megharapom az alsó ajkát, ujjaim a hajában játszanak, a jobbommal, amellyel eddig a derekán pihentem, most újból alá nyúlok, hogy fordítsak egyet magunkon, és visszarendezzem magam, a nagyjából tíz perccel ezelőtti helyzetünkbe. Ő alul, én felül, az egyik lába kinyújtva, a másik a csípőm tájékán.
Valahogy olyan érzésem van: ennyi, és ne menjünk tovább. Mintha minden idegszálam azt sugallná, ha meg akarom tartani, várnom kell rá. Ami valljuk be őszintén számomra nem épp egy egyszerű dolog, de ha van kiért, akkor megéri.
Márpedig van kiért várni, és változni. Feltéve, ha nem nyögi be egy hét múlva, hogy rám unt. Egyes lányok ugyanis amint megkapnak valamit, ami után nagyon-nagyon régóta ácsingóznak, már nem tudják értékelni, megszűnik a varázs, és csúnya vége lesz.
Az lenne csak az igazi pofon vágás.
− Te kis boszorka. Megőrjítesz. – szakadok el tőle, levegő után kapkodva. - Miért kell neked ilyen piszkosul szépnek lenni? - sóhajtok fel csak úgy magamnak. Ez nem ér. Ezzel mindent el lehet érni nálam. Azért jó lenne tudni, hogy vajon én is legalább ennyire hatással vagyok rá, vagy csak az elérhetetlenségem volt olyan vonzó, és rövid úton ki lesz téve a szűröm?...

---

---

Kaján mosollyal mustrálom, egyáltalán nem zavar, hogy nem tetszik neki amit csinálok. A legtöbb lány kétféle reakciót ad arra, ha egy férfi tetőtől talpig megnézi magának. Vagy elpirul, és azonnal kezes báránnyá válik, vagy kihívóan néz, és fintorogva adja a másik tudtára: ezt bizony jó lenne abbahagyni.
Kár, hogy olyan a mentalitásom, hogy amikor valaki azt mondja: ne, arra az automatikus válaszom az, hogy hát akkor feszegessük egy kicsit még a határokat. Nem bírom megállni, egyszerűen muszáj megnéznem magamnak.
Dühös tekintet, értetlen arc, és némi kis ijedtség. Pontosan azok a reakciók, amelyekre számítottam.
Ahogy hátrafordul, ösztönösen hátrálok én is, tartva egy kellemetlen pofontól, amiért szinte pimaszul ráálltam az aurájára, de nem vagyok elég gyors, és a haja finoman érinti az arcom, sőt, még a szemembe is jut belőle egy adag. Nem állok ellen, bár legszívesebben utána kapnák, hogy mélyen magamba szívjam az illatát, de az túl tolakodó lenne. Még a végén azt hinné, hogy valami mániákus idiótával van dolga. Márpedig engem nem abból a fából faragtak.
Helyette inkább tovább bosszantom, és negédes mosollyal, mintha valami különlegesen finom zsákmánnyal hozott volna össze a sors, könnyedén körbesétálom. Figyelem az arcát, amelyen már látszik, mindjárt tőből tépi le a fejem, de a kemény reakció egyre csak késik.
Végül megszólal, dallamos hangon, számon kérve miért is kell nekem feddőn beszélni vele. Teljesen jogosan.
− Nem gondoltam volna, hogy nem vagyok egyedül – érintem az arcomhoz az ujjaim azokon a pontokon, ahol a haja hozzám ért. Finoman végighúzom az államon levő borostán, és próbálom kiolvasni a tekintetéből, vajon Ő is hasonlóképp vélekedik-e rólam?
Nem tartom magam olyan rusnyának, hogy ne forduljak meg a fejében, mint férfi, de nem is annyira jó pasinak, hogy a lábam előtt heverjen az egész iskola. Morrison szerint már így is épp elég nagy hírnevem van, de ha nem lennék félvér, még nagyobb lehetne, mint most. De hát Merlinre, senki sem tökéletes.
− Mi, hogy én? – játszom a teljesen hülyét – Most, hogy mondod, nem hiszem. – rázom meg a fejem nevetve, egy millimétert sem hátrálva, ahol előrébb hajol. Pontosan úgy fest, mint egy helyes kis pukkancs, akiből bármelyik pillanatban kiszakadhat egy átok, vagy egy kifakadás, ugyan minek, kinek képzelem magam, hogy nézegetem? Pont annak, ami vagyok. Férfi, aki megnéz egy csinos nőt. Igaz, nem a szokványos módon, de kérem szépen, ne ragadjunk már le a részleteken.
A dühe szinte hullámokban árad felém, igazán kíváncsi lennék milyen, amikor úgy igazán morcos, mert ez még semmi, abban biztos vagyok.
− Az elfojtott agresszió csúnya dolgokra képes. Nem mondták még? – kacsintok rá egy pillanatra sem eresztve a tekintetét. Nem kell hozzá nagy ész, hogy tudjam, nagyjából milyen gondolatok járnak a fejében. Engem is legalább ennyire zavarna, ha vizslatnának, nem vagyok tárgy, vagy valami áru. Pontosan ezért csinálom. Mert szeretném felbosszantani. Az ember ugyanis akkor a legsebezhetőbb, ha épp magánkívüli állapotban van.
De ez miért is lenne jó nekem?
Pókerarccal pillantok körbe, alaposan elidőzve a földön heverő ruháján. Ha nem állít meg, kényelmes léptekkel sétálok oda, felveszem a pulóvert, és a kezébe adom.
− Mit vétett ez a szerencsétlen, hogy a padlón van a helye? – kérdezem felvont szemöldökkel, a szám sarkában pedig egy alig észrevehető bujkáló mosollyal. Számítok rá, hogy elég nagy esélyem van arra, hogy hozzám vágja, vagy kitépje a kezemből, de még azon is komolyan elgondolkozok: és ha utasít arra, hogy tegyem le? Az lenne igazán meglepő.
Az üvegfalon visszatükröződik valami a háta mögül. Kitekintek oldalra, és ha nem takarja alaposan, megpillantok egy rakat pergament. Újból felvonom a szemöldököm, de nem teszem szóvá. Még nem. Ha akarja, úgyis elmondja mik azok, bizonyára feltűnt neki is, hogy észrevettem. Ha meg nem, akkor nem. Az ilyesmihez csak akkor van köze másnak is, ha a másik fél beavatja a bizalmába.