Gina


- Igen, igaza van. De ha már itt van, s ily jó segéderőnek bizonyul, kihasználom az alkalmat. Remélem nem sértem meg vele. – a megszokott udvariassági köröket leróva, melyet egy gyerekkel szemben talán pont nem kéne, figyelte a ténykedését. A szeme csillogásából már elsőre látta, nem ostoba, életrevaló, ám a kicsiny monológja még őt is meglepte.
Hangosan nevetett. Ritkán lehetett tőle ilyet látni. Hisz a nevetése… Kicsit… furcsa volt. Mint ahogy ő maga is. Olyan mesterkéltnek tűnt az egész. Mint a fiatal színészek mikor megjelennek az első próbájukon. Tisztában lehetett ezzel, s ezért nem hozakodott elő vele? Vagy pusztán ritkán adódott alkalom? Nem tudott örülni az élet apró ajándékainak? Esetleg nem tudta miképp is kéne ezt csinálni. Kaffogó, vartyogó, pokolbéli csontváz, mely áldozatát látva fekete humorral élve próbálja imitálni az élők botor szokásait. A szürke szemek megvillannak, a fehér fogak csillannak, s az arcon lévő ráncok gyors tangót lejtenek. Valami kiszakadt belülről, egy rég izzó szenvedély, melyet azon melegében meg is szüntet. Köhögve, ezzel le is vezetve a kellemetlen közjátékot, bár zavartság jelét nem mutatva, igazítja meg kósza tincseit. Az egész műsor szokatlan jókedvre derítette. Újra fiatalnak érezte magát ettől a kis közjátéktól. Piszkos üzletek, lemásolt házik, apróbb mókák. Persze ő sokszor nem vehetett részt ezekben a kis kihágásokban, lévén nem volt túl népszerű a társai között, de távolról is szerette nézni a mesterkedéseket. Főleg akkor amikor lebuktak. Immár érdeklődve nyúlva a dolgozatokért, megvizsgálva igazat mond-e a gyerek, ült ki arcára a ragadozó mosoly. Persze mint tanár mérges is lehetett volna, de hát ez az élet értelme, nem? Ügyeskedni, túlélni, élvezni azt amit kaptak. Egyszerűen nem tudott igazán dühös lenni rájuk. Másik oldalról viszont, az az éne mely a tudást szerette volna átadni, hőbörgött mérgében, de a meglepetés ereje győzedelmeskedett felette.
- Ezekszerint más és több büntetést kell kitalálnom. Elég problematikus figura ön, kedves ms… Miképp is szólíthatom? – megigazítva a talárját, hiszen egy kósza ráncot vélt felfedezni a tökéletességben, gondolkozott. Az első ötletét zseniálisnak vélte, nem is akart túl szigorú lenni. Viszont ha a szabályokat szerette volna betartani… Hát igen, ezzel mindig is voltak problémái.

- Nos, akkor szépen kiválogathatja az ön munkáit, utána pedig… A továbbiakról pedig később beszélünk. – dobott vissza az asztalra egy dolgozatot, zsebre dugott kézzel sétálva tovább, a csillagokban keresve a társaságot.
Mikor egy kósza ötlete támadt. Végülis csak egy célból jött ide, s ez nem épp a tanítás volt. Most pedig volt alkalma közelebb kerülni hozzá. Visszafordulva a gyerekhez, végigmérve, azon gondolkozva mely évfolyamba is járhat, hajolt egy kicsit közelebb hozzá.
- Maga kiskorú. Ismeri a többi gyereket. Milyen az élet a félvérűeknek? – nem nagyon kerülte a témát, rögtön a közepébe vágott. Erősen fikszálva a másikat, mely egy vallatásnak is elment volna, szuszogott csendesen. Lehet ezért nem lett túl népszerű estére a csillagvizsgáló?

Gina

Folyamatosan figyelemmel kísérve a gyereket, nem kapva utána, még a veszélyes helyzetekben sem, élvezte az édességét. Sok dolog átsuhant a fején, a büntetés azonban épp elmaradt közülük. Némi nosztalgikus érzéssel töltötte el a helyzet. Annakidején ugyanis ő is kiszökött a csillagvizsgálóba. Nem is egy alkalommal. A csillagok, melyek mint apró gyémántok milliárdjai, úgy ragyogták be őt a magányos estéken, társaságot adtak. Hideg, forróság, eső, mit sem számított, csak fel kellett jönnie ide és már fel is fedezhette a barátait az égitestekben. Levéve a tekintetét a vörösről, gondolataiba merülve sétálva a korláthoz, tőle nem túl messze, pillantott fel az égre. Régen egész más volt. Ő adott nevet nekik, ő fedezte fel a haloványan csillogó gyöngyszemeket. Az iskola után azonban mindegyiknek meglett a neve, mintegy ezzel a varázsukat is elvesztve a szemében. Ám új csodák vártak rá, melyekre akkor még nem is gondolt volna, mely némiképp kárpótolta.
A csokoládé üres papírját precízen idegesítő mozdulatokkal hajtogatva össze, minél kisebbre, rejtette a zsebébe, ezzel mintegy meg is törve a bűvöletet mely erőt vett rajta.

- Nos, akkor mi legyen a büntetése? Éjszaka kiszökött, az új szabályok értelmében ez még szigorúbb büntetést von maga után ha nem tagja bizonyos köröknek. Szemtelenkedett az egyik tanárával, s szemetelt az iskola területén. S ha jól látom akkor dohányzik is. Igen egészségtelen, ha megjegyezhetem. – kezeivel megtámaszkodva a korlátban, nem tudva levenni tekintetét a csillagokról, beszélt csak úgy maga elé. Hangja látszólag szenvtelen volt, teljes komolysággal mérlegelve a szavait, melyben kicsiny támadó él is érződött, a mardekár ház sejtetése lévén, de a testbeszéde nem azt sugallta, hogy különösebben érdekelné a házak közt feszülő, általában, a varázsvilágban dúló nagy ellentét. Vagy csak épp azt tervezi mit tesz majd a gyerekkel, pusztán szórakozás céljából?

Ellöktem magam a korláttól. Újra csak elvesztem egy másik világban, mely most nem várt rám. Nem tudom mit gondol. Csak nézem a nagy szemeket, a vörös tincseket melyek zabolátlan mód hullnak alá, s még csak sejtésem sincs róla mit akarhat. Általában félnek tőlem. Akkor viszont kevesebbet beszélnek. Nem fél. Ez érdekes. Csak a gyerekeim nem tartanak tőlem. Érdeklődve vizsgálva az arcot, a szemeket, állok meg előtte.

- Akkor most összeszedi a szemetét, utána pedig rendezi a dolgozatokat melyet a sorstársai készítettek. Egy olvasható és egy olvashatatlan kupacot kérnék. Az olvashatatlan kupac darabjaira nyugodtan írja rá, hogy értékelhetetlen, s egy újabb darabot kell készíteniük. Az olvasható darabokat pedig közösen átnézzük s megmondhatja milyen hibákat fedez fel bennük. Ha azzal kész lett akkor magához veszi az egyik távcsövet és készít egy térképet az Antlia-ról és leírja a jellemzőit. Ha esetleg nem tudná miről beszélek akkor alant találhat segédanyagokat a munkájához. – zsebre dugva a kezeimet, mutatóujjam hegyével a kis papírdarabkával játszva melyet előtte oda elhelyeztem, léptem oldalra, s gondolkoztam a továbbiakban. Tanár voltam, mi tagadás, valami büntetés kell. Milyen nehéz is a tanárok élete.

Gina

Halk léptek, magányos dallam. Csak a tanári címének köszönhette, hogy szabadon mozoghatott a kastély falai között. Kettős érzelmek dúltak benne. Egyfelől élvezte a pozíciót, a feladatot, mely mindennapos kihívásokkal kecsegtetett, ám különös volt idegenként járni az ódon falak között. Már nem ő volt az aki elhúzódott az idősebbek elől, hanem a fiatalok rebbentek szét a jöttére. Összesúgtak a háta mögött, oly címeket aggattak rá mely nem fedte le a személyiségét. A félelmet érezte, mi mint egy pióca, úgy akaszkodott rá. Sokszor jött jól, nem is bánta meg, hisz nem akart mindig beszélgetésekbe elegyedni, ám sokszor olyanok is elfordultak tőle akiket szeretett volna közelebb tudni magához. Fárasztó volt kerülgetni őket, megszerezni a bizalmat. Ám… Ha jobban belegondolt, erre azért nem törekedett. Csak Maximiliem érdekelte.
Még véletlenül sem találnák el a pontos helyet. Pillantottam az újabb térképre, unottan hajtva össze a próbálkozást. Egy halom papírral a kezemben, gondolataimba mélyedve lépkedtem a lépcsőkön. Tanítás, készülni az órákra, fegyelmezni a gyerekeket. Egyik napról a másikra egy álomvilágba tévedtem. Nem vagyok tanító, nem értek a gyerekekhez, ők pedig nem akarnak tanulni. Nem érdekli őket a csillagok.

Fel sem tűnt volna neki a magányos alak ha az nem töri meg az édes csendet, s szólítja meg. Kicsit meglepve pillantva fel, tekintetével a hang forrását keresve, állapodott meg a terem közepén. Felvonva szemöldökét, egy kósza tincset a füle mögé sodorva, köszörülte meg a torkát. Még csak ötlete sem volt arra mit kéne most válaszolnia. Szabad nevelési erkölcseibe, mellyel a felesége sosem értett igazán egyet, az is belefért ha a gyerek alvás helyett inkább tett egy sétát a házban. A csillagvizsgáló pedig még a ház részét képezi, nem igaz?

- Semmiképp sem szeretném megzavarni a fiatal hölgyet, de úgy gondolom ketten is elférünk egymás mellett. – gondolt egyet, s lépett a terem közepén található asztalhoz melyen elhelyezte a dolgozatokat. Kisebb kupacokat alkotva belőlük, ebben is megmutatkozva a rendszerezési szeretete, hajolt a kreálmányok fölé. Az egyik másodéves osztálynak azt a feladatot adta, hogy alkossák meg az Andromeda térképét, s írják le az ott található csillagok neveit a felfedezésük szerinti sorrendben. Azonban a rajzok többsége nem tükrözte a valóságot, bár elég szigorú volt ebben a tekintetben, s az írásokat még véletlenül sem tudta volna elolvasni.  Felemelkedve, az egyik dolgozatot forgatva, közelítve, távolítva a lapot az orrától, igyekezett kisibalizálni a szálkás betűket, melyeket minden bizonnyal gyorsan kapartak a papírra.

Maximiliem még nem is sejti mit meg nem teszek érte. Szakadt ki belőlem egy apró sóhaj ahogy visszadobtam az asztalra a lapot, talárom belső zsebéből előkanyarintva a tintát és pennát. Végülis egyszerűbb volt az ilyen feladatokat ellenőrizni. Saját, íves betűimmel, melyek még véletlenül sem hasonlítottak ahhoz a mocsokhoz melyet írásnak csúfoltak, írom a következőket: Olvashatatlan, kérem készítsen egy újabbat. Lassú, nyugodt mozdulatokkal válogatom az írásokat. Szemem sarkából a lányra pillantok, valami mintha derengene a szabályokkal kapcsolatban. Megállok a selejtezésben, visszadobom az újabb lapot, s kiegyenesedek.

- Most nem tartok órát. – igen, a férfinak kellett egy kis idő mire észbekapott. A tekintet, a hideg, számonkérő pillantás melyet legszívesebben mindenki elkerült volna, új életre kélt. Rideg mozdulatokkal élve, körme hegyével simítva végig az asztalon, mely halk sercenéssel válaszolt az érintésre, kerülte meg az asztalt. Talárja belsejébe nyúlva, mely mozdulatot aznapra a lány biztos nem kívánhatta, húzta ki a…
Kávés csokiszeletjét. Elég éhes volt aznap este. Szakértő gonddal bontogatva azt, romba döntve a gyilkos képét melyet addig róla alkottak, harapott bele az édességbe.

- Elég nehéz lesz visszaszöknie. – summázta a gondolatot, hideg, szürke szemeivel a másikat méregetve. Nem tűnt mérgesnek, csak leírta az adott szituációt. Kicsit furcsa.

Lilianne

A lassú ütem mások számára megnyugtató volt, ő azonban izzást érzett. Nem a lelkében, az csak halott ürességet ígért, a teste vibrált. Az izmok megfeszültek, a szíve hevesebben vert, a vére izzott. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszafogja magát, s betartsa a táncrendet. A kínos szabályokat melyeket az aranyvérűek oly hűn követtek. Hálát is adhatott. Ezen írott s íratlan törvények egy keretet, biztonságot adtak az est folyamán. Szerette az udvariassági formákat és gesztusokat, mert azáltal hogy megtanulta őket, egy személyiséget is szerzett. Nem kell gondolkoznia mit mikor kell csinálni, egyszerűen emlékezik. Mint egy halandó, egy karót nyelt nemes, úgy mozoghat a többiek között, feledve a kételyt mely a mindennapjait kíséri. Így a táncban is ezt a formát követte.
Magabiztos mozdulatokkal vezetve a partnerét, még véletlenül sem közvetlenkedve vele, pörögtek csodás illúzióként a hideg teremben. Csak egy táncpartner volt, s semmi több. Nem adta jelét a csodálatnak, a féltő gondnak még nyoma sem volt. Egy tanár volt ki épp a helyes mozdulatokat mutatta meg. A szerető, a férfi, a vadállat mely bensejében lüktet, csak lappangott a szürke szemek mélyén, várva a megfelelő pillanatra. Nemes lenne vagy nemtelen? Ki tudná ezt megmondani? Hol van a jel, mely varázs suttogja el a csodás szót, mi nyugodalmat adhatna a nő szívének? Az arc, a ruha, a mozdulat, egy csodás világot sejtet. Lassan felfedezhette mily ékes minták futnak a talár szélén, a régi korok dicsőségét idézve meg ezáltal, s mily finom eleganciával lett elnyomva a muglik kárhozott léte. Pont mint a régi szép időkben.
A tánc azonban lassan véget ért. A zene elhalványult, a párok önfeledten fonódtak egymás karjaiba, vagy félszeg mód kerülték egymás pillantását. Páran nem is adtak a hagyományokra, mik a könnyed meghajlást követelnék. Ő persze követte a szertartásos formát. A kóró, a varjú, a csontváz ki szerelmet keres, meghajolt az ő pillangójának.

- Enyém az érdem. – nyújtja kezét a nőnek, s ha amaz engedi akkor apró, leheletnyi kézcsókot lehel a kézfejére. A szürke szemek, a tűz melynek nincs melege, találkozhatnak a méregzöld tekintettel. A hideg tartás azonban ott feszül közöttük. Aprót bólintva, ezzel mintegy jelezve, hogy szolgálatára áll a nőnek, karját adva neki, indultak meg a kijárat felé.
A tömeg egy emberként reppen szét a jöttére. Újra csak szárnyra kélnek a pletykák mik ott izzottak a levegőben. Egy halálfaló, egy igazi rém, de nem, hiszen miért tanítana akkor ennyire unalmas tárgyat? Vagy az a feladata, hogy figyelje a többieket? Állítólag a lányát is kitagadta, mert kviblinek született. Vagy már meg is ölte szégyenében? Állítólag a fia még itt tanul, de sosem látták beszélni vele. Őt is halálfalónak nevelné? Lehet esténként külön órákat ad neki sötét varázslatokból? De nem, a fiú egy ellenálló! Mégis, hol lehet ő?

Maximiliem ügyetlen mód próbál kilesni a magasabb gyerekek árnyékából. Sosem volt jó ebben a játékban. Most sem jön közelebb. Felé fordítva a fejem, aprót biccentve neki, haladok is tovább a nővel. Most nincs kedvem játszani az ostoba játékait. A viselkedése logikátlan, még csak nyoma sincs benne az érettségnek. Nem tudom mit lehetne vele kezdeni. Pont mint a többiek. Figyelnek, suttognak, valamiről beszélnek. Nincs jelentősége. A nőre pillantva, ki széles mosolyával megtölti a teret, erőltetek magamra egy halovány mosoly félét. A báli etikett szerint nem illik magára hagyni a hölgyünket, s folyamatosan szórakoztatni kell. A szórakoztatás még menne is, ha nem figyelnének ennyire. Mégis miképp lehetne még lekötni a figyelmét?
A park hűvös levegője enyhén cirógatja a bőröm. A csillagok pedig változatlan csillognak odafent. Egy pillanatra megfeledkezve a másikról, az eget bámulva, fedezem fel a különböző konstellációkat. Mindig ugyanott. Ez a csodálatos az asztronómiában. Pontosan tudom mi hol van, az esetleges változásokra pedig fel lehet készülni. Elég ritkák a véletlen események. Ma este nem veszhetek el ebben a világban.

A férfi nem érzékeli a kínos csöndet, egyenes háttal, a már tőle megszokott hideg közönnyel vezeti a nőt. A roxfort, mindketten jól ismerik, így nagy meglepetéseket nem tartogathat számukra. Mindketten jól tudják mely út merre vezet, s egyes ösvények mit is jelentenek a fiatalok számára. A férfi, még véletlen sem kezdeményezve a társalgást más párokkal, gyerekekkel, áll meg az egyik padnál. Nem kóvályognak sokan a parkban, ám a jelenlétük még így is érezhető. Lehetne mód a még csendesebb helyre, mi megenged bizonyos dolgokat, Oscar viszont nem mozdul. Elengedve a nőt, ellépve tőle kissé, kanyarintja le válláról a talárt, s teríti le a padra. Az addig unott szín egy édes mélységet kap, mintha csak egy főúri szalonba csöppentek volna, a belül bársony darab hívogatón terül el a hideg kövön. Nem tartózkodik túl sokat tőle távol, látszólag csak egy hirtelen gondolattól vezérelve, lép vissza a pillangóhoz, már-már megszegve a távolságról alkotott szabályokat, érintené meg ujjaival a vállát.

- Hideg az este. – futhat át a borzongás, a gyilkos szenvedély, vagy csak a félelem, mely hű társként szegődött melléjük. Lennének ötletei arra merre vándorolhatnának a kezek, az egész jelenetet lejátszva perverz elméjében, viszont nem érzi még itt az idejét az első lépésnek. Leejtve a kezét, mellőzve a további bizalmaskodó gesztusokat, pillant körbe, mely pillantás végén a tekintete a nőn állapodik meg.

- Oscar Hempston, szolgálatára. – biccent felé, ezzel be is pótolva az udvariassági köröket, figyel meredten. Újra csak keresi a jeleket, a gesztusokat, az apró életet mely a másikban virul. Egy újabb esettanulmány mely vizsgálódásra vár. S pont ez az a tekintet amitől másokat kiver a víz, mert nem látják, nem vélik sejteni a valós indokokat a háttérben.

Öltöny: http://t0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcT5WkMfPBoaemej2_m8xztegVp7wbbhAki3Tj9b7hzvcrbzaZgNBCOLG6U

Maszk: Black and Red Handmade Leather Demon Mask

[ szigorúan 18 éven felülieknek ]

Lilianne

Egy árny, egy árny mely életre kélt. Megtörte az évezredes átkot, kiszakadt saját valóságából, áldozatokra les tán. Könnyed mód lépked az oktalan halandók közt, nem tűnik fel a mássága. A halott szemeket varázs fedi, nem láthatják az ürességet mely lassan, belülről rágja a csontos mellkast. Figyel, s tanul. A mozdulatok melyek mások ostobaságai, neki egy tanulmány. Miért ejti úgy a kezét, mit akar azzal a legyezővel, mégis, miért jó ez a tánc? Számtalan kérdés dúl elméjében mely megköti kezét. A kezet, a lábat, az ajkakat, a lelket mely tán szabadságra vágyna, s nem a sötétségre mely körülveszi.
Halott virágok kesernyés illata lengi körbe a nyúlánk testet, egy ismeretlen érzés kerít hatalmába. A keringő lassú ütemére lép ő is, tán félve attól, hogy az óvatlan léptek, a felesleges zaj megtöri a varázst mely a termet körbelengi, szakad ki a diákok tömegéből. Megragadva a komor hangulatot mely jellegzetessége, öltött aznapra is éjfekete öltönyt, hozzáillő inggel és nyakkendővel. Mint egy ara, ki gondosan készül az első találkozásra, úgy simított végig a durva szöveten. Vagy csak érezni akarta a lelketlen fájdalmat? Nem, aznap nem ostorozhatta magát. Lassú mozdulattal véve ki az egyik kölyök kezéből az italát, melyben alkohol csörgedezik, lép oldalra, mintegy el is feledkezve a szabályszegés tényéről. Saját világába temetkezve, mely súlyos mód telepedik a szívére, akad meg a tekintete egy nőn. Pontosabban egy vállon, egy formás alakon mely szinte ordít a törődésért. Nem lépett közelebb. Hiszen egy árny semmit sem jelent. Nem igaz?
Látszólag nem is törődik a nővel. A mágikus maszknak köszönhetően nem lehet felfedezni merre járnak a szürke szemek. Csak az-az ismerős, a gyomrot lassan szorongató érzés kelhet szárnyra a nőnél, miszerint valaki figyeli. Ám mire a tekintetek találkoznának a másik vissza is olvad a tömegbe, mely mint jó anya, úgy várja viszont eltévelyedett bárányát. Köröz az emberek között, újra visszatér komor gondolataihoz. Komor? Hmh… Ki tudja.

Sosem szerettem az ilyen bálokat. Az emberek azt mondják azért jönnek el az ilyen ünnepségekre, hogy találkozzanak a barátaikkal, s közösen töltsék el az idejüket. Miért pont itt és így kell találkozni? Nem. Ez rossz példa. Ez a roxfort. Végignézek a gyerekeken, keresem köztük a sajátomat, de már megint elkerül. Amióta csak betettem a lábam az iskola területére mindent megtesz annak érdekében, hogy a tíz méteres hatósugaramon belül ne tartózkodjon. Nem mintha különösebben zavarna. Megkóstolom az italt. A savanyú lötty kaparja a torkomat. Hihetetlen miket nem képesek összekeverni a hatás kedvéért. Vodka és… Pezsgő? Újra megkóstolom. Fahéj, pezsgő és vodka. Nem olyan rossz. Egykedvűn mozgatom a poharat, kicsiny örvényt keltve a kristálypohárban. A kék pillangón kívül más érdekességet nem láttam. Keresem a tekintetemmel. Szinte érzem az ajkaimon a hamvas bőrt. Felhasítanám a fogaimmal az ártatlan selymet, belemarnék a látszólag érintetlen testbe, mely szirének módjára vonzza újra meg újra a tekintetemet. Szinte látom magam előtt a jelenetet. Ahogy elkapom egy sötét sarokban, a falnak taszítom, és éhes vad módjára tépem le róla a díszes göncöt, hogy szabad utat nyerhessek a valódi szépségéhez. Hallani vélem a sóhajait a fülembe, és… Nem. Nem is gondolom tovább. Megrepedt a pohár a kezembe, nem igazán tudom mikor történhetett, de mintha valaki sikkantott is volna mellettem. Egy szilánk szakadt ki belőle, de a bőrkesztyű miatt nem sebesített meg. Ezekszerint megint elkalandoztam. A segítő kezek egyikébe téve a poharat, megroppantva fájó nyakam, melynek éles, kattanó hangja jóleső érzéssel tölt el, lépek ki a figyelő tekintetek kereszttüzéből. Elkerülve a pillangót, a diákok közt köröve egy kicsit, kalkulálok. Ki vagy mi lehet, mit akarhat, s én… mit tehetek?

A fekete démon, mi másnak lehetne nevezni, újra csak visszatér az árnyak közé. Mindezt nem sokáig. Egy terv, alantas szándékkal szőtt ármány része, melyet rajta kívül mások nem tudhatnak. A szépség, a pillangó, melyet ki tudja, másképp is lehetne nevezni, elkeveredhet a forgatagban. Mígnem a háta mögött fel nem bukkan ő.

Óvatosan érintem a makulátlan bársonyt mely engem szólítgat egész este. Féltő gonddal szorítom meg a vállat, közelebb hajolva a füléhez, ám megtartva a távolságot, hisz elijeszteni semmiképp sem szeretném.

- M'accorderez-vous cette danse? – nem suttogok halkan, s nem teszek úgy, mintha én lennék a Rómeója. Én csak egy rossz lélek vagyok mely áldozatra les. Elengedve, még mielőtt tolakodásnak venné a közeledésem, lépek elé, enyhén meghajolva, követve az aranyvérűek hagyományait. A talár súlyos anyaga egész pontosan követi mozdulataimat, szinte egy előadásba illő a jelenet. Még véletlenül sem fedve fel arcom, nem akarván megtörni a bűvöletet mely egész este kísért, nyújtom a kezem a pillangómnak, a tánctér felé intve másik, szabad kezemmel.

- Ha megengedi.

         Alapok

jelszó || "Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz."
így ejtsd a nevemet ||oszkár hempszton
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1956, 05, 03
horoszkóp || bika
kor || 42
vér || fél
munkahely || álláskereső

         A múlt

Egyedül ült a padon. A többieket figyelte. Kiabáltak, őrjöngtek, egymást kínozták. Semmi értelme nem volt az egésznek. Miért futnak egymás után? Miért nem áll meg a másik? Mik ezek a viccek? Miért viccesek? Mogyorószín tincsei könnyed mód hulltak az arcába, még arra sem vette a fáradtságot, hogy félresöpörje azokat. Egyhangúan, tán unottan pihentette könyökeit a térdein, miközben megtámasztotta az állát. Csak a tekintetével követte az épp előtte elhaladó társait. Semmi kedve nem volt beszállni a mókába, melyet ő nem is nevezett volna annak. Talán egy sakk verseny, vagy egy csillagászati cikk, az mókás. Ez? Sáros, nedves cipők, megcibált zakók.
Nyolc éves kora ellenére igen komolyan életbölcsességeket fogalmazott meg, s állított fel egy szabályrendszert melyhez kínosan tartotta magát. Minden nap csak egy süti, mert a nagyapa cukorbeteg volt, ő nem akar az lenni. El kell olvasni egy könyvet, minden hónapban, különben olyan hülye lesz mint a többiek. A szobájában mindig rendnek kell lennie, mindennek megvan a maga helye. Ha nem így lenne akkor káosz lenne. A káosz, mint egy démon, úgy tekergőzött kicsiny elméje hátsó taktusában. Egy nagy vörös, fekete csíkokkal tarkított vicsorgó arcot képzelt el, mely páratlanul hajtja össze a zoknijait. Micsoda kínok. Így ő volt a rendes fiú. Az él tanuló, a lelkiismeretes, nagyvonalú, isten áldása gyermek, kit csak az angyalokhoz lehet hasonlítani.
Pedig igazából sosem vágyott a nagyok elismerésére vagy támogatására. Mindössze azzal foglalkozott amit ő érdekelt, s a tanulás jobban lekötötte mint az ostoba vetélkedők, televíziós műsorok, vagy kviddics meccsek. Egy ismeretlen univerzumot sejtett valahol a távolban, egy világot mely csak felfedezésre vár, s minden egyes elszalasztott percért kár. Mintha a haszontalan percek késszúrások lettek volna a lelkében. Gyűlölte a tétova lézengést és céltalan kóválygást. Így nem is vett részt a legtöbb közösségi tevékenységben. Így őt is próbálták kiközösíteni, csúfolni, ám akciójuk igen hamar meghiúsult, lévén idősebb testvérei mindig figyeltek rá, sokszor kéretlenül is. Olyan kis kicsi, esetlen madárka volt. Szinte kötelességüknek érezték azt, hogy megvédjék.
Mindeközben  próbálta megfejteni a viselkedésüket. Érezte, más mint ők. Valamiben különbözött, s ez nem pusztán a varázscsalád létől fakadt. Nehéz időszak volt ez a családja életében. Negyedik gyermekként, még ha a szülei igyekeztek is mindent megadni neki, a figyelemből kevés jutott. Így nem is vették észre az apró… Másságát. Ugyan mindig is érezték, különleges, csendes, visszafogottabb, de… Nem is sejtették mi állhat a tökéletes gyermek eszményi képe mögött. Sőt, örültek „pozitív” tulajdonságainak. A legidősebb fiúknál hiperaktivitást diagnosztizáltak, az egyik lány pedig súlyos asztmával küzdött, melyet a különböző gyógyfű főzetek is csak kicsit tudtak enyhíteni. Oscar önrendszabályozó léte szinte isteni kegy volt a számukra. Nem is kutakodtak túl sokat a fejében.
A varázsvilág forrong, érezni a lüktetést az utcákon, a tereken. A megfelelő időre, a kiugrásra várnak… Hat év telt el, Oscar felvételt nyert, három idősebb testvéréhez hasonlóan, a Roxfortba. A hollóhátba választották be, ahova a nővére is járt, két idősebb bátyja a griffendél házának falait koptatta, nyűtte? Kirebbenésüket a portrék nem nagyon bánták.  A család a délnyugat-angliai birtokukra költözött, tartva az attrocitásoktól, lévén nem aranyvérűek, a gyerekeket is csak félve engedték el az iskolába, még ha Dumbledore professzor biztosította is őket a teljes védelemről. Oscar kétkedve fogadja a híreket, nem tudja elképzelni miért kell egymás ellen harcolni. Nathaniel, a legidősebb bátyja csatlakozott a Főnix Rendjéhez, a szülei ellenkezésére is, Thomas a nagyszüleinek segített a varázslényekkel. Helgával közösen próbáltak túlélni. A többiek közt nem lett különösen népszerű, a sajátos vonások, s csendes természet miatt tán, ő sem érdeklődött különösebben a többiek iránt. A nővére minden erejével azon volt, hogy kicsit jobban bevonja a társasági életbe, de nem akaródzott jobban megismernie a többieket. A roxforti évek alatt különös rajongással kötődik az asztronómiához, ezen kívül más szinte alig érdekli. Természetesen mindenből kiváló eredményekkel végez, lévén a tanuláson kívül mással nem nagyon tudta kitölteni az idejét. Tizenhat éves korában Nathaniel meghal, a halálfalókkal folytatott ütközetben, Helga bosszút esküszik. Otthagyva az iskolát, melyen mindenki megdöbben, csatlakozott a rendhez. Nem sokkal később a lány is életét veszti az egyik harcban.
Oscar, nem tudván mi tévő legyen, engedelmeskedjen a társadalmi nyomásnak mely bosszúért kiállt, vagy folytassa tanulmányait, hazautazik, ám csak egy hetet tölt szeretteivel, utána visszatér Roxfortba, s befejezi az iskoláját, még ha emiatt nem is lett túl népszerű. Aljasnak, árulónak, patkánynak becézték, mert nem tanúsított oly bátorságot mint a nővére vagy a bátyja. Ezekre a vádakra igazából nem tudott mint mondani. Sajnálta, talán érezte a fájdalmat, de nagyon zavart volt. Akkor eszmélt rá, melyet valószínűleg mindig is tudott, valami nincs rendben vele. Nem sírt, nem bánkódott igazán, csak mint egy üres váz, egy lelketlen viasztest, úgy állt, cselekedett. Egy zombinak is elmehetett volna, nem lett volna túl nagy különbség közöttük. Végignézte gyászoló szülei tipródását, támogatta megtört bátyját, mindeközben nem kért segítséget senkitől sem. Mert úgy érezte nincsen rá szüksége. Nincs rá szüksége mert mindent tud ugyanúgy folytatni mint eddig. Nem volt a lelkében fájdalom. Csak gondolatok.
Innenstől kezdve teljesen magába zárkózott. Elképzelt egy képet, önmagát, milyennek is kéne lennie, s ehhez tartotta magát. Az egyetlen baj a képpel az volt, hogy jellemvonásokat nem igen gondolt melléjük. A szülei igazából nem eszméltek rá erre, ugyanúgy viselkedett mint addig, talán jobban törődve a családtagjaival mint addig. A barátja, az egyetlen barát akit annak nevezhetett, őrködött fölötte. Az iskola befejeztével az egyetemen az asztronómiát választotta fő szakirányának, s mélyült bele még jobban a tanulmányaiba. Todd, a barátja, tanácsára, hiszen újra csak nem élt társadalmi életet, csatlakozott az egyetem költő klubjához. Mindössze azért tette mindezt mert a kötelező esti gyakorlat és az órák közé esett a szakkör, így legalább „hasznosan” eltölthette az idejét.
Ekkor volt tizenkilenc éves, s itt találkozott első szerelmével, Rose-al. Valami megfogta benne, a fekete haj, nagy, fekete szemek, teljesen elbűvölték, csillagokat vélte felfedezni bennük. Így némileg több indoka volt arra, hogy látogassa a szakkört. Tapasztalatlannak lévén a szerelemben nem is közeledett felé, teljesen esélytelennek gondolta magát, az első beszélgetésüket a lány kezdeményezte. Ekkor rájött, kedves. Furcsa volt, még ha akadt egy-két jó ismerőse.
A szerelmük lassan bontakozott ki, ő sosem kezdeményezett. Rose-nak sok idejébe telt elhitetni vele, nem olyan borzasztó, mint amilyennek gondolja magát, s vannak szerethető tulajdonságai is. Az elején a lány is úgy gondolta, csak barátság lesz a kapcsolatukból, ám később, a kártyák azt suttogták, több is van a dolog mögött. Hitt ezeknek, bár azt még ő sem tudta, valós-e szerelem, vagy csak illúziúk árnyas erdejébe tévedt.
Rosa sűrű, fekete tincsei fésületlen omlottak a vállára. Könnyű nyári ruhácskájával éles kontrasztot alkotva, sápadt bőrét tán jobban kiemelve, mint egy alabástrom hercegnő, úgy ült a kis teás asztalka mellett, belefeledkezve a szúette könyvek unott soraiba. Oscar még mindig nem tért magához a sokkból. Együtt tanulnak, nem menekül… Érthetetlen.

- Oscar… Én ezt nem értem. – fakadt ki, s tolta el magától a könyvet, mely sértetten csapódott össze a lány kifakadására. A fiú, halovány mosolyát a bögréje mögé rejtve, tolta a lány elé a frissen gőzölgő teát.

- Többször el kell olvasni.

- Többször elolvastam. – mormogta a „bajsza” alatt, még ha ez nem is volt igaz, s fonódtak kicsiny ujjai a kellemesen meleg, bohókás színű bögrére. Oscar mindig jó teákat készített, egyáltalán, nagyon jól főzött. Kiskirálynőnek érezte magát mellette a közös tanulások során. Az akkori tea pedig, különösen, jó ízűre sikeredett. Sosem tudta megfejteni a titkait.

- Úúúúúúúgy….unatkozoooooom…. –sóhajtott mélyen, látszólag kétségbeesetten, kicsit durcásan téve le a bögrét az asztalra. A fiú, mit sem törődve a kirohanásával, félig lehunyt tekintettel dőlt hátra, hátát a falnak támasztva, látszólag belefeledkezve a gondolataiba.

- Megint nem figyelsz rám.

- Kijelentettél valamit. Erre kéne reflektálnom?

- Szórakoztatnod kéne. – biggyesztette le az ajkait, közelebb húzódva a másikhoz, fejét a vállán pihentetve. Oscar szívverése ekkor sem volt normálisnak mondható, ám a másik közelsége már-már szívroham közeli állapotba kergette. Összeszorítva szemhéjait, erősen ügyelve arra, nehogy épp akkor hibázzon valamit, emelte fel a karját, melyen Rose épp a fejét nyugtatta, s karolta át a vállát „hanyag” módon. Töredezett mozdulatai egy vígjáték soraiba illettek volna, ám önmagukat kívülről nem láthatták, így a szégyenérzet messzire elkerülte a párocskát. Ez volt az első alkalom amikor ilyen közelségbe kerültek egymással. A torka kiszáradt, egyszerre izzadt, s volt nagyon szomjas. Hormonok, a tea melyet készített maguknak, vagy érzelmek melyek oly sokszor elkerülték? Rose nem ellenkezett, már ezt is egyfajta sikernek fogta fel. Sőt, szív azt suttogta élvezi is, ám agya egyszerre csak azt ordította, még nem tanultad meg azt a másik három térképet. Ezen részét igen erősen próbálta kizárni az estéből.

- Mit szeretnél? – hördült fel alig hallhatón, a torkát akkor érte el a szárazság. A lányt pedig a bájital. Elhomályosult tekintettel meredve maga elé, zavartan markolva bele a fiú ingébe, mely engedelmesen gyűrődött finom ujjai közé, húzódott még közelebb a másikhoz. A vére felforrt, egyszerre öntötte el jéghideg és forróság. Bűnös gondolatok férkőztek elméjébe, s lassacskán egész megfeledkezett a megtanulandó anyagokról. Elakadt lélegzettel húzva feljebb magát, nem is tudva arról mit tesz, csókolta meg a másikat.
Az első közös éjszakájuk felejthetetlen volt, ámbátor később Rose nem tudta megmagyarázni a felindulását. Azt még véletlenül sem feltételezte volna, hogy Oscar valamit az italjába kevert. Az együttlétet pedig még sok másik követte, mígnem Rose furcsán nem érezte magát. Valahol lelke legmélyén sejtette miről lehet szó, de a Szent Mungóba már együtt ment barátjával. A legrosszabb bekövetkezett, már ami egy fiatal életében ezt jelentheti, teherbe esett. A fiú viszonylag hamarabb túllépett a sokkon, megkérte a lány kezét, aki végülis igent mondott. Lehet nem is döntött volna másképp. A baba születése előtt megtartották a szűk körű esküvőt, bemutatkoztak a családoknak, s kelet Londonban béreltek egy kis lakást. Az élet azonban nem volt túl kegyes hozzájuk, a kisfiú halva született meg, még a kiírt időpont előtt. Rose kétségbeesett, szeretett volna elválni, megszabadulva az összes emléktől, de Oscar ezt nem hagyta. Közös erővel építkeztek újra. Két év múlva megszületett második gyermekük, egészségesen, akit Jonathan-nak kereszteltek el Rose apja után. Őt két évvel később a pici Rose, majd három évre rá Maximiliem követte. Rose a gyerekek mellett fejezte be tanulmányai a Szent Mungóban, Oscar az egyetem után a mágiaügyi minisztériumban kapott állást, mely posztjáról hamarosan távozott egy obszervatórium kérésére. Teljesen normális, átagos családi életet éltek, ha ez a varázslók esetében egyáltalán lehetséges. Rose háziasszony lett, a gyereken gyakorolta tudományát, Oscar cikkeket írt, tovább kutatott, egy hobbi csillagászati klub titkára lett. Jonathan a griffendélbe került, és pici Rose… Rose-ról kiderült, hogy kvibli. A hír teljesen lesújtotta a lányt, az anyja viszont fellélegzett. Mintegy kárpótlásul felé, ne érezze magát kívülállónak, egy drága bentlakásos iskolába iratták be, hogy a legjobb alapokkal indulhasson neki az életnek. Maximiliem a hollóhát sorait erősíti.
A családi idillt egy nem várt tragédia törte meg, Rose meghalt Max első születésnapján. Súlyos betegség támadta meg a szervezetét melyből még a Mungó legjobb orvosai sem tudtak kikúrálni. Oscar, újra ugyanabba a csapdába kerülve mint gyerekkorában, gyerekkori barátjának a tanácsára a szüleihez költözött a gyerekekkel, enyhítve közös fájdalmukat. A nőt nem tudta feledni, akárhogy próbálta a realitás színterén kezelni a dolgokat. Öt év után visszatért Londonba a gyerekekkel, Jonathan ekkor volt tizenkét éves. Régi barátai segítségével talált egy állást, egy másik lakást mely még véletlenül sem emlékeztette a régire, s próbált mindent újrakezdeni.

Az illata még mindig körbelengte. Az illat, a varázs, az érintése. Egy törékeny pillangó mely kereste a saját útját. S ő? A gonosz ki leszakítja szárnyait? Letépve magáról a takarót, durván lökve félre a könnyed testet, lépett a tükörhöz. Nem látott változást. Vagyis, nem érzett változást. Még mindig ugyanaz az üresség mardosta. Mardosta? Még ezt sem mondhatta volna. Nem érzett semmit sem amikor meglátta a barna szemekben a könnycseppeket, nem fordította oda a fejét amikor látta összecsuklani a lelkét mardosó fájdalomtól. Csak saját tekintetét kereste hamis illúziújában. Próbálta megfejteni mi történhet. Lelketlen? Átok lenne mint ahogy azt olvasta, vagy…? Ott zümmögött mögötte a nő, válaszokat várva, esdekelve tán, vagy a pénzt követelve? Nem emlékezett rá, hogy magától jött-e vele vagy kifizette mint az éjszaka munkását. Talán a bárban szedte össze. Talán tett valamit az italába. Összefolytak az emlékek.
Összeráncolt homlokkal lépett a nadrághoz, még mindig gondolkozott. Nem, nem a másik reakcióján, az hidegen hagyta. Egyre csak saját magát akarta megfejteni. Egy jelet várt, égi csodát mely feloldozhatja. Csak az üresség maradt.

- … figyelsz?! – megragadta a karját, a műkörmök fürgén szelték fel a sápadt bőrt, ezzel mintegy az ő figyelmét is felkeltve.

- Mit akar?

- Ezt… Ezt komolyan nem hiszem el… - mart belé élesen a nő, hisztérikusan követelve a férfi tekintetét. Homályos mód sejteni vélte, ő kevert valamit az italába. Az új főzet lett volna? Hmh…
- Hit. Szép, de gyakorlatilag hasztalan. – fejtette le kéretlen a nő kezét karjáról, óvatosan ejtve le a göcsörtös kezet.

- Én…én… - kereste ő is a maga válaszait. Begombolva a nadrágját, megszokott nyugodt, lassú eleganciájával kerítve elő az ingét, tapintotta ki zakója zsebében a pálcát. Használnia kellett volna? Eljátszadozott a gondolattal, ám a végére arra jutott túl sokat kéne dolgoznia a semmiért. Hiszen a másik semmit sem jelentett neki.  
A vállára terítve a zakót, ruganyos léptekkel szelve át a távolságot, lépett az ajtóhoz. A nő mármeg sem próbálta állítani. Hiszen…. Hiszen nem is ismerte a másikat. Akkor mégis…  mi történhetett? A férfi sem emlékezett. Nem is akart emlékezni. A felesleges energiákat vezette le, s kész. Néhány kósza porszemet lesöpörve a zakója ujjáról, mik nem is voltak ott igazán, hajtotta be maga mögött csendesen az ajtót, gondolataiba merülve indulva meg. Amolyan búcsúzás volt ez a részéről. Nem a másiktól, ettől az élettől. Nem tudhatta mit tartogat számára a jövő, sikerül-e a terve vagy sem, de nem hagyhatta úgy ott élete városát, hogy ne köszönt volna el rendesen.

         Jellem

Alapvetően törekszik normálisan élni, s betartani az írott, íratlan törvényeket. Van egy sajátos erkölcsi rendszere, amit rajta kívül senki sem ért, ehhez igazodik. Példának okáért, semmi kivetnivalót nem lát abban ha bájital segítségével megbűvöl egy nőt aztán az éjszakát vele tölti, hiszen ez mindkettejük számára élvezet. A lánya miatt tizenöt éven aluliakkal nem kezd, de az évek múltán persze ez változhat. Nem védi a muglikat, de az aranyvérűeket sem ajnározza, leginkább a testvérei halála miatt. Ám ha a saját vagy a gyermekei életéről van szó, akkor nem kérdés, hogy mit fog tenni. Talpat nyal, hízeleg meg kéjeleg. Csak ők jelentenek számára valamit. A nevelésben is megmutatkozik ez a sajátos életszemlélete, ha nem lennének a varázsügyi törvények ő nem tiltaná a fiainak, hogy varázsoljanak otthon. Az életet egy játszótérnek tekinti amit ki kell használni. Nem a meghunyászkodós fajta, azonban értelmetlen vitákba nem megy bele. Próbál észérvekkel meggyőzni, ha ez nem sikerül akkor a pálcájáért nyúl. A fizikai erőszak nem az ő terepe, inkább varázslat segítségével rendezi az ügyeket, ha ténylegesen szükség van rá. Szereti a logikát, a rendszerességet, nem tűri a felelőtlen viselkedést. Azt mondja mindennek meg kell lennie a maga céljának. Így nyilván a művészeteket sem pártolja, a jóslástantól pedig feláll a szőr a hátán. Igen erősen ki lehet hozni a sodrából ha megkérdezik, hogy asztrológus-e. Szereti megtartani az emberekkel a távolságot, nem a barátkozós fajta, ám ha segítséget kérnek akkor nem tagadja azt meg. Nem lehetne igazán szigorúnak nevezni, hiszen próbálja a gyerekeket rávezetni a helyes válaszra, ám ha nem tudja az anyagot akkor könyörtelen megbuktatja. A tudást mindennél fontosabbnak tartja, irtózik az ostoba emberektől. A varázslás az élete, ezt nem is tagadja, ám a lánya előtt ezt egy szóval sem említi, nem mutatja. Az ő kedvéért direkt olyan lakásba költöztek át ahol vejnyi kevés nyoma van a varázslóvilágnak. Egyedül a gyerekeivel nagyvonalú, mások nem láthatják ezt a rejtett arcát, legfeljebb a régi barátai. Viszont ha valaki tényleg a barátja az mindig számíthat rá, mindegy miről van szó.

Erősség || kitartás, hűség
Gyengeség || tapintatlanság, zárkózottság

         Apróságok

mindig || csillagászat, gyerekei, könyvek, kávé, sajtos makaróni
soha ||jóslástan, ostoba kérdések, pontatlanság, macskák, valentin nap
hobbik ||olvas, tanul, amatőr csillagászati klubbokba jár, gyerekeivel van
merengő ||A legjobb emléke amikor először együtt volt a feleségével. A legrosszabb az amikor megtudta, hogy meghalt.
mumus ||A lánya halálától.
Edevis tükre ||Hogy normális legyen.
százfűlé-főzet ||citromos-mentol
Amortentia ||jázmin
titkok ||Igazából nem szenved nagyon a felesége halála miatt, ami a legnagyobb titka mert nem érti miért nem fáj a szíve jobban.
azt beszélik, hogy... ||a lányát kitagadta mert nem mágus…


         A család

apa || Nathanial Hepston; 73; származás (félvér) viszonyod/kapcsolatod vele jó
anya || Abigel Hempston; 67; származás (sárvér) viszonyod/kapcsolatod vele jó
testvérek || Thomas Hempston; 49 viszonyod/kapcsolatod vele jó
gyermekek || Jonathan; 18 ;változó , Rose; 16; jó , Maximiliem; 13; gyenge
 
állatok || háziállatok
Egy egyszerű barnás színű bagoly, a neve Mocsok.

Családtörténet ||
Nathaniel és Abigel Hempston, nem túl kiemelkedő tagjai a varázstársadalomnak. Abigel sárvérű, s Nathanielnek is vannak mugli felmenői. Egyikük számára sem fontos a vér tisztasága, ódzkodnak is a témától. Minél jobban igyekeznek és igyekeztek kivonni magukat a téma elől, a család birtokán „bujdokolva”. A család varázslényekkel foglalkozik, megrendelésre tenyésztenek kisebb lényeket, ám nem túl jelentős a szerepük a piacban, a helyi megrendelőket látják el árukkal. Két gyermekük meghalt a háború során, ez még jobban meggyűlöltette velük a témát, csak békességre vágynak. Thomas továbbra is a családi farmon dolgozik, az unokák csak nyáron nyaralnak ott egy-két hétre. Örülnek neki, hogy Oscar és Thomas nem olyan heves vérű mint Helga és Nathaniel volt, ám lelkük mélyén még szomjaznak a bosszúra, még ha ezt hangosan nem is mondják ki. Az unokáikra nagyon büszkék, nem zavartatják magukat kicsi Rose miatt.


         Külsőségek

magasság || 190cm
testalkat ||vékony testalkatú szemszín ||szürke
hajszín ||barna
kinézet ||
Nos,az elsőbenyomás, oh istenem. Egy halálfaló! Komor tekintet, sápatag arcbőr, fekete ruhák, s a csillámlás a tekintetben… Sokszor tartanak tőle az emberek, főleg ha épp rosszabb napja van, pedig nem kíván csatlakozni a sötét ruhásokhoz. Nyurga testalkatú, vékony, látszik, hogy nem sportol. A ruhái mindig rendezettek, ugyan nem ügyel a legutolsó divat szerinti trendre, de emiatt nem nézik ki az utcákról. Tudja miképp kell öltöznie a muglik, s miképp a varázslók között. Különösebb ismertetőjegye nincsen, a személyes varázsa épp elég ahhoz, hogy megjegyezzék.

         Tudás és karrier

pálca típusa || 9 és 2 negyed hüvelyk könnyed rózsafa unikornisszőrrel
 végzettség ||
Ravasz: rúnatan, asztronómia, mágiatörténet
Az egyetemen az asztronómia, mágiatörténet szakirányokon végzett.
FONTOS! Az elvont tantárgyakból kiváló eredményekkel végzett míg a gyakorlatiasabb tárgyakat csak jó eredményekkel zárta, de semmiből sem bukott meg. A legrosszabb jegyet a varázslényeknél kapta. font]
foglalkozás ||álláskereső

 varázslói ismeretek ||
Nem jártas a háztartási bűbájokban, leginkább az elvont tudományok érdeklik, de a legszükségesebbeket persze ő is tudja. A zavaros idők miatt az SVK ismeretei felfrissítette, s különösen szereti a bájitaltant.
         Egyéb
Nem diagnosztzálták de az érzelmek hiányának az az oka, hogy Asperger szindrómás.
Jelenleg a Roxfortba jelentkezik mint asztronómia tanár.  
avialany||  Crispin Glover