Ahogy elnézem, valami igazán válogatós alak lehet odabent a boltban. Valószínűleg elég nagyképű és beképzelt és igazán rossz modora lehet. Sőt, ebben szinte biztos vagyok. Csak annyit látok, hogy az eladó lány fel s alá rohangál, nagy kupacokban hordja a ruhadarabokat a próbafülke felé. Nyilvánvaló, hogy a pasi észre sem vette, hogy Tasha már teljesen kétségbe van esve, hogy fogalma sincs arról, még mivel próbálkozzon.
Aztán meglátok egy kinyújtott kart, és ebből következtethetek a magasságra is. Összeszorítja a mellkasom, annyira Wallbrickre emlékeztet, de ő egészen biztos, hogy nem bánna így a lánnyal. Vagy mégis? Hiszen mit tudok róla? Alig három hónapunk volt amit az iskolában együtt tudtunk tölteni, és az is leginkább egymás manduláinak vizsgálatával telt. Ha mellé kerülök, valahogy elhagynak a szavak, pedig általában elég sokat csacsogok. Hiányzik, egész nyáron nem láttam, és mivel rengeteget beszélgettem a legjobb barátjával, kicsit jobban átlátom az ő gondolatmenetét is. Raleigh elméjét kitöltik a nők, különböző csajok, akiket már megkapott, akiket nem, és azok is, akik csak utána futottak, de pillantásra sem méltatta őket. Régebben Ryan is ilyen volt, híres arról, hogy a fél iskolát magába bolondította. Sokat változott ez tény, de fogalmam sincs, hogy tartott-e meg a régi szokásokból. Volt jó néhány bál a nyáron, és annyi csinos lány ment el, én pedig hanyagoltam őt. Nem lennék meglepődve, ha azt mondaná, hogy kenjem a hajamra az érzéseimet. Túl későn és túl kevés lenne az a kárpótlás amit adni tudnék neki.
Mégis bemegyek a boltba, mert kíváncsi vagyok erre a fickóra, aki miatt Tasha úgy szaladgál mint akire az imperius átkot szórták. Természetesen a lány már jön is, hogy „segítsen”, tudja jól milyen sokat költött náluk a családom. Csak még azt nem tanulta meg, hogy akinek pénze van, annak ízlése is, és el tudja maga is dönteni, hogy mit viseljen. Egy sálon akad meg a szemem, és zöldet kérek belőle, amikor valaki mellettem terem. Valaki?! Nagyot nyelek hangja hallatán, a szívem előbb kihagy két ütemet, majd őrült ritmusban kezd el kalapálni a mellkasomban.
- És te még mindig emlékszel rá. – zavartan engedem el a puha anyagot, és fordulok szembe Ryannel. Az eladólány sebes léptekkel távozik, gondolom azért, hogy szerezzen nekem zöld sálat. De hallgatózik is, apró fülkagylóin át minden hang, minden szó mélyen az agyába ég majd. Ez az üzlet nem utolsó sorban a pletykáiról is híres, hiszen mindenki aki fontos, megfordul itt.
Az állkapcsom épp csak egy pillanatra feszül meg, amint a fiú közli, hogy írjanak mindent a számlájához amit kérek.  Még mit ne?! Nem fogok elfogadni semmit sem, tudja mi történt velünk, hogy milyen lett a családom anyagi állapota, és nem ajánlom, hogy nekiálljon szánni engem. Ugyanakkor nem állok neki tiltakozni, egyszerűen csak nem választok semmit. Ilyen egyszerű. Nem kell nekem semmi sem az ő pénzén, még véletlenül sem akarom, hogy azt gondolja emiatt maradok mellette. Az elején még minden más volt, nekem mondták, hogy rosszul választottam, de most fordulhat a kocka. Már Wallbrick számára sem éppen én lennék a lehető legjobb parti.
- Hmm. – röviden forgatom a szemeim, amint magához húz de közben mosolygok is. Elszoktam már az ilyesmitől, a meghitt pillanatoktól és a lopott csókoktól és most furcsán érzem magam. Talán Damerei cinizmusából ragadt rám valami? Vagy csak simán immúnis lettem a romantikus pillanatokkal szemben? Arcom vállába fúrva próbálom összeszedni világom darabkáit, amik úgy hevernek szerteszét, mint egy fagyott virág porrá zúzott szirmai. – Te is nekem. – alig találom meg a hangom, úgy hiányzott egész nyáron, mégis csak most éreztem meg igazán, hogy mennyire rossz volt nélküle. Buta voltam amiért nem akartam találkozni vele, és nem is írtam leveleket valami lelkiismeretesen. Szélfútta, kócos hajába túrnám az ujjaim, ha nem tudnám, hogy az eladólány bármikor a nyakunkra ronthat. Éppen amikor megcsókolna, akkor történik meg amitől tartottam, Tasha egy zöld anyagdarabbal a kezében robog vissza köreinkbe.
- Találtam, Miss! – büszkén kotyog bele a szituációba, én pedig legszívesebben itt helyben sóbálvánnyá változtatnám. Nem látja, hogy zavar?! Fintorogva bámulom a sálat amit tart, majd elégedetlenül ingatom a fejem, de még nem húzódom el Wallbricktől, és nem is igazán áll szándékomban.
- Tudhatnád már, hogy én bizony észreveszem a különbséget valódi és ócska utánzat közt. Miért hoztad ide azt a vackot, amikor nem ugyanolyan az anyaga, mint annak amit érintettem? – élvezettel figyelem, amint döbbenten kapkodja a levegőt, majd füle hegyéig vörösödve tűnik el a másik helyiségben, ahol a ruhákat tárolják. Elégedetten emelem magasra az állam, és pajkos pillantással dobom meg Ryant.
- Mondd, hogy ezt a borzalmas pulóvert nem akarod megvenni. Hát hogy áll ez rajtad? – ajkamba harapok, hogy a vigyoromat elrejtsem, de már késő, úgyis tudja, hogy mi a véleményem. A pulcsi színe egyáltalán nem áll jól neki, hajának természetes árnyaltsága és ragyogása eltűnt, egyszerű szürke és fénytelen most. Az anyaga borzalmas, nem kellene ilyen szöszölő darabokkal kínoznia magát, sem engem. A sötét taláron másodpercek alatt ott lennének ezek az idegesítő szálak. Meg aztán, egyáltalán nem az ő mérete. Úgy feszül a szép izmos karjain, hogy rossz ránézni.
Alaposan végigmustrálom, és meg kell állapítsam, elkél a segítség, hiszen egyáltalán nem úgy fest mint ahogy szokott. Mintha nem találná meg a közös hangot Tashaval, akinek már hallom ismét a lépteit, felénk tart. Hiába, két jól fizető vendéggel foglalkoznia kell.
- Szóval, mennyire hiányoztam? – ujjaimmal megragadom a pulóver alját, és óvatosan kezdem el felfelé húzni. Remélem benne van a kis játékban, amivel egy hónapra elegendő pletykálkodni valót szolgáltatnánk az eladólánynak, és még mi is élvezhetnénk.

- Komolyan mondom, ha még egy percet kell várnom rátok, kiugrottam volna az ablakon. – naná, hogy nem, leginkább a szakadó eső miatt ami oly jellemző erre az északi vidékre.A mosoly már ott bujkál a szám sarkában, mert egy kicsit meghat de leginkább jól esik, hogy gondoltak rám míg tettek egy kört a vonaton. Alaposan eltalálták a gurkót, hogy meglátogatták a büfé kocsit, mivel már kevés híján kopog a szemem az éhségtől. – Kösz. – mormolom mosolyogva, és kézbe veszem az egyik sütőtökös muffin szerű édességet, ez a kedvencem. A fahéj illatától már összefut a nyál a számban. Nagyot harapok, szinte az egész süti eltűnik, mohóságomnak csak a szám térfogata szab gátat.
- Femmi különöf. – hogy ez milyen finom! Jól nevelt boszorkányhoz nem méltó módon, teli szájjal válaszolok, majd nem is kicsit önti el a pír az arcomat. Hát, a Wallbrick név már önmagában is elég egy ilyen nevetséges reakcióhoz.  Aztán végre lenyelem az ínycsiklandó süteményt, hogy a két lányra pillanthassak. Végre őszintén, a tőlem megszokott módon mosolyogva.
- Nem hiszem, hogy benéznek, Damerei bakancsa alaposan tele van már velem, egész nyáron engem pesztrálhatott. – sejtem, hogy Letty számára nem közömbös az információ. Mert bár csak kerülgették a forró kását, azért én nem vagyok vak. Meg aztán, egy egész nyaram volt rá, hogy unokabátyámból az utolsó szálig kihúzzak mindent, ami csak kettejük közt történt. Nyitott könyv előttem már mindkettő. Gondolom Damerei azzal altatta, hogy csajozott látástól vakulásig, pedig nem. Időnk nagy részét a parton vagy a vitorlásán töltöttük, és nem is igazán beszélgettünk. Gyakran láttam az arcán az enyémhez hasonló merengést, de erről majd később mesélek Morrisonnak, már ha igényli.
- Ryan, meghízni? Majd lemozogja. – hajam tövéig elvörösödök majd gyorsan korrigálok is – Mármint repüléstanon. Azt hiszem, lesz ott mit gyakoroljon, és sosem könnyűek az edzések. Meg aztán, ha valaki kviddicsezni akar, kell a jó kondi, hogy a válogatóig is eljusson. – kedélyesen billentem oldalra a fejem, miközben az elsuhanó tájat fürkészem. Soha azelőtt nem értékeltem az apró dolgokat, a természetet vagy az emberek kedvességét. Mindig csak a tárgyak, a drága holmik kötöttek le igazán, és azokat tudtam helyén kezelni, vagy még azokat sem. Jót tett nekem a sziget magánya, a tenger és a béke ami körülvett. Úgy bámulok ki az ablakon, mintha még sose jártam volna erre, és valahol ez igaz is.
- Szerintem addig kellene csacsogni míg az a két díszpocok véletlenül meg nem jelenik. Egyik bálon sem történt semmi érdemleges? Valami jó kis botrány vagy valami? – felváltva nézek egyik barátnőmről a másikra, míg végül Emilyn állapodik meg a tekintetem – Naa, tudjátok milyen vagyok, nekem kell a pletyka! – a muffin maradékát a számba dobom, és félig vigyorogva rágcsálom. Legjobb védekezés a támadás. A saját családomat övező szóbeszéd ellen leginkább azzal tudok védekezni, hogy másokról gyűjtök be számukra kínos információkat. És ez még csak nem is új nekem, mindig is imádtam az efféle suttogást, hajmeresztő dolgokat terjeszteni mindenkiről, akinek csak vaj van a füle mellett.
Térdeim átölelem, kényelmesebben helyezkedek el az ülésen, majd egy csokibékát veszek a kezembe. Kár is volt mondani, hogy milyen lehetett Wallbrick amint ezekkel küzdött, jó lett volna, ha én is látom. Biztosan rá jellemző módon volt egyszerre vicces és mégis vonzó, szerintem ezt egymástól tanulták Raleigh-val. Szörnyű az a két alak, nem is értem hogyan bírják ki a nyarat egymás nélkül. A Roxfortban olyanok mint az összenőtt ikrek, ahol az egyik, ott a másik. Hogy tudnak ezek egyáltalán csajozni? És miért nem környékezte meg egyikük sem Emilyt? Az élet nagy rejtélyei, amikre talán választ kapunk, talán nem. De azért engem érdekelne!

Soha, semmiféle körülmények közt nem fordult még elő, hogy egy Deveraux (egy Deveraux, Merlin szerelmére!) kénytelen legyen padlót súrolni. Soha! Erre egy félkegyelmű Griffendéles, akinek még pálcát sem lenne szabad a kezébe adni egyáltalán, képes volt belerángatni ebbe a nyamvadt büntetőmunkába, így aztán nyakig ülök a szószban és ez nem sütőtöklé, az már biztos.
Eleinte lázadoztam, nem voltam hajlandó kezembe venni a szivacsot, még kevésbé belemártani abba a szutykos vödörbe. Puszta kézzel. Még mit nem! Aztán jött Friccs, és megfenyegetett, hogy rosszabbul is járhatok, máshol is akad még bőven mit sikálni, így inkább az azonnali munkakezdés mellett voksoltam. Legalább már tudom, hogyan tartják tisztán a kastélyt, a sok pancser akit rajtakapnak valami stiklin csilivilire suvickol itt mindent.
- Ha lett volna egy cseppnyi sütnivalód, nem robbantgatsz fel klotyókat. Nehogy már még én legyek a hibás! – dörmögöm miközben tessék-lássék módon simítgatom a padlót a szivaccsal. Kizárt dolog, hogy én ezt az egész nyavalyás termet felmossam Minerva-val karöltve. Jobb programot is el tudnék képzelni, ami azt illeti.
Nem is értem, hogy mit kerestem tulajdonképpen én akkor ott a mosdóban. Tipikus rosszkor rossz helyen, ami azt illeti, de már mindegy. Éppen egy levelet akartam elolvasni, amit anya írt, de sehogy sem találtam egyetlen zugot sem, ahol csak három percig magam lehetek, így jutott eszembe a mosdó. Meg aztán… eredeti funkciója miatt is fel kellett keresnem egy mellékhelyiséget, így aztán kézenfekvő volt betérni. Mondjuk már a hangokból sejthettem volna, hogy ez egy eleve elvetélt gondolat, de szükség nagy úr ahogy mondják.
Szóvá tettem, hogy mennyire elítélem az ilyesmit (naná, hiszen éppen használni akartam volna az egyik csészét), amiből kisebb szóváltás kerekedett. Az a bugyuta FőHugrabug meg ahelyett, hogy meghallgatott volna, már zsuppolt is át ide padlót fényesíteni. Hol itt az igazság?!
- Először is: képzeld, kulturált boszorkányok nem robbantgatnak fel tárgyakat csak mert gyenge az idegrendszerük. Másodszor: ha valaki szemrehányást tehet a másiknak kettőnk közül, az én vagyok. És harmadszor. – mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám – Ezt a szutykos szivacsot tömöm a szádba, ha engem próbálsz hibáztatni a saját marhaságod miatt. Mégis, miért kellett neked robbantgatni?! Miféle tragédia sújtott le rád, hogy ki kellett nyírnod kilenc vécécsészét?
Nagy lendülettel mártom a szivacsot a vödörbe, némi víz mellé is loccsan. Mert miért ne?
- Hogy ez milyen megalázó! – sóhajtok kissé  csillapodva, miközben felettébb gyermeteg módon nyelvet öltök az épp távolodó Friccs hátának.

Orrom szinte a kirakat üvegének nyomva pillantok be minden üzletbe, ahová egykor gyakran jártunk a családdal. Így volt ez a Mágus téren található Anchante Mademoiselle butik előtt is, ahonnan annak idején a dísztalárjaimat vettük, és ahol anya törzsvásárló volt. Damerei nevelőapja roppant nagyvonalú, és tényleg minden költségét állja az egész családnak (vagyis anyának, Drakenek és nekem), de azért én tudom hol a határ, hogy mikor kell leszállni a Tűzvillámról és azt mondani: nem, köszönöm, mindenem megvan már. Apám ennél azért büszkébbnek nevelt, mint hogy mások pénzét költve parádézzak. Amíg a mi családunk vagyonáról volt szó, készségesen szórtam két kézzel mindenféle luxus dologra, de ez most más. Csendesen állok ott, kezemben néhány csomaggal mert unokabátyám egyszerűen faképnél hagyott ezelőtt a bolt előtt. Nem tudom mi ütött belé, vagy kit láthatott meg ezen a környéken, de sietve távozott nem túl kellemes környék felé véve az irányt.
Már megvettük a tankönyveket, és minden egyebet ami az új tanévben kötelező felszerelés lesz. Van új talárom is, igaz nem valami különleges darab, hanem olyan mint bárki másé, de van, és ez a fő. Lassan megtanulom ezt is, ahogy megszoktam a nyugalmat és a csendet is. Szeretek abban a biztonságban élni, ahol az egész nyarat töltöttem, Raleigh igazán szerencsés, hogy azon a szigeten élnek a családjával. Már majdnem megértem őt is, hogy miért szereti annyira a tengert, hiszen a sziklaszirtről amin a kastélyuk áll, három oldalról is csak a tajtékzó habokat látni. Ők ugyan elmentek a szokásos bálokra, de én nem, képtelen lettem volna bárki szemébe is nézni így inkább otthon kuksoltam. Kellett egy kis béke, hogy elrendezzek magamban mindent. Ami elmúlt, és ami még rám vár.
Mozgolódást látok odabent, valaki nagyon válogatós lehet, mert az eladólány fel és alá rohangál, mintha egy óriáspók üldözné a Tiltott Rengetegben. Távolabb húzódok, hogy a falhoz közelebbi oldalról, csak egy szeletkét lássak az üzletből. Épp elég szívfájdító az is. Damerei elment, azt mondta még van egy kis elintéznivalója, de nekem nagyon gyanús, hogy a Zsebpiszok köz felé vezetett az útja. Mindig sántikál valamiben, nem tanul mások hibájából. Tovább fürkészem a puha anyagokkal és csinos ruhákkal teli helységet, hátha meglátom azt aki ennyire válogatós. Annyi már biztos, hogy férfi, ezt a visszaküldött ruhákból könnyű kitalálni. Piperkőc.
Elgondolkodva húzom az orrom, majd rövidet sóhajtok is. Alig írtam levelet Wallbricknek, még azokra is csak megkésve válaszoltam, amiket Ő küldött nekem. Hiányzik, persze, pokolian mardos minden nap a hiánya, de előbb magamban kellett rendeznem a sorokat. Szeretném már látni, fejem a vállára hajtva odabújni és hagyni, hogy elhitesse velem: a világ kerek és nem eshet semmi bajom. Nem írtam neki ezekről, többnyire üres locsogás, teljesen semleges helyzetjelentés volt minden szó, amit csak papírra vetettem. Miért is írtam volna meg, hogy mielőtt Royalt letartóztatták, éppen megvonta az engedélyt amit korábban adott nekünk, hogy együtt lehetünk? Miért említettem volna neki, hogy egyetlen levelében, melyet még az Azkabanba való börtönzése előtt írt, Royal nyomatékosan emlékeztetett rá: aranyvérű vagyok, s neki nem áll szándékában a családban félvér unokákat megtűrni, nem választhatok úgymond rangon alul. Azt a levelet azonnal elégettem. Nem szóltam ezekről Ryannek mert nem akarom idegesíteni, lassanként felfogom és elfogadom, hogy Royal véleménye többé nem számít mert sose tér vissza közénk, ahogyan a világ is változott, már jóval kevésbé számít a vér tisztasága mint a Nagyúr idején. Persze, aki aranyvérű az aranyvérű, s ez jár bizonyos kiváltságokkal.
- Hmm. – sóhajtok, amint jóképű választottamra gondolok, és megint közelebb lépek a kirakathoz, hátha végre megpillantom Mr. Finnyás Divatficsúrt, aki ennyire megdolgoztatja az eladólányt. Kíváncsi lennék, vajon azért válogat-e ennyit a ruhák közt, hogy elterelje fényűző öltözetével a figyelmet a rusnya fejéről? Vagy mi van, ha nem olyan rusnya, ha olyan mint… hagyjuk, már szinte mindenkiben Őt látom, annyira sokat gondolok Rá. Hiányzik Wallbrick, és egyre inkább úgy érzem hiba volt elhanyagolni, hogy talán talált magának mást ezalatt az idő alatt míg nem találkoztunk egymással. Az üvegen át megpillantok egy kinyújtott kart, és kézfejet ami szörnyen ismerős. Szörnyen. Ismerős?! Hiszen ez Ryan! Hogy Merlin macskája rúgja meg… teljesen elfelejtettem, hogy ő is itt szokott vásárolni, úgy mint Damerei. Az a másik jóképességű akkor ezért hagyott engem pont itt magamra? Tudta, hogy a fiú itt van vagy itt lesz, és szándékosan szervezett egy ilyen véletlenszerű találkozót? Szemét dolog tőle.
Mégsem állhatok itt némán, és igazság szerint kíváncsi is vagyok, hogy jól láttam-e. Lassan, halkan lépek be az üzletbe, és arra számítok, hogy mivel a válogatós vevő alaposan lefoglalja az eladólányt, nem is vesznek észre engem és egy gyors pillantás után már távozhatok is. De persze, nekem sosincs szerencsém, néha komolyan elgondolkodom, hogy nem a Hugrabugban lenne-e inkább a helyem. Míg a próbafülkében mozgolódik valaki, Tasha elém siet és széles mosollyal üdvözöl.
- Miss Deveraux! Örömmel látjuk Önt ismét a Shanda & Seymesh-nél. – persze én tudom miért vigyorog, Christopher fenntartja a számlánkat, a lány azt hiszi majd ugyanúgy fogok náluk költekezni, mint máskor. De azért magamra öltök egy udvarias mosolyt, halkan köszönök is neki, miközben szenvtelen arccal nézek körül. Mennyi gyönyörű holmi! Mennyi mindent tudnék itt össze-vissza vásárolgatni, ha még mindig megtehetném. Csak szemeim csillanása árul el, semmi más. Még egy apró grimaszt is megengedek magamnak, amint egy sálat érintek meg. A lány nyilván azt hiszi, hogy nem tetszik, vagy az anyagot nem tartom elég puhának. Valójában a grimasz inkább annak szólt, hogy az árcédulán találtam olyasmit, ami nem tetszik, a legkevésbé sem kedvemre való. De azért csak játszom tovább, nem hagyhatom, hogy az egész varázsvilág azt suttogja, hogy milyen helyzetbe kerültünk.
- Tasha, mondja, ebből van zöld színű is? – emelek meg kissé egy másik, még az előbbinél is drágább sálat. Sokba fog kerülni ez az önérzetemnek, és persze Raleigh apjának is. A szerencsém olyannyira elhagyott, hogy szerintem kimúlt már szegény jószág, mert rákacsintott egy Baziliszkusz vagy ilyesmi.

Egy kicsi, csak egy egészen hangyányi adag félelem önt el, amikor felszállok a vonatra. Vissza kell mennem a Roxfortba, újra a barátok, ismerősök közt lenni, és ugyanúgy viselkedni mint eddig. Tudtam, hogy félelmetes lesz, egész nyáron ettől rettegtem, hogy nem fog menni. Hiszen minden megváltozott tavalyhoz képest. Az én szemszögemből pedig a lehető legrosszabbul alakultak a dolgok. Míg mások úgy érzik, hogy az életükben mostantól a béke, a fejlődés és regenerálódás ideje következett be, az enyém fenekestől felfordult.
Apa azon Halálfalók közé tartozott, akiket a Minisztérium bíróság elé állított, és az Azkabanba zárt muglik ellen elkövetett vétségek miatt. Ha ez így nem lenne elég kacifántos, és megalázó a családom számára, jelenleg  az unokabátyáméknál kell élnünk, anya testvérénél mert mindenünk oda lett mikor apát perbe fogták. Nem maradt egyetlen árva galeon sem a bankban, a házat el kellett hagynunk, nincs semmink, csak néhány családi kacat, ékszerek.
Miközben a vonat robog könyörtelenül az ismerős s most mégis ismeretlen iskola felé, a gyűrűmet forgatom ujjamon. Egész nyáron egy bálba se mentünk el, egyetlen társasági eseményen sem vettünk részt. Mintha nem is léteznénk, mintha azzal, hogy oda lett a vagyonunk kitöröltük volna magunkat a varázslók sorából. Arcom tenyereim közé temetve sóhajtok egy hatalmasat, míg várom, hogy a barátnőim visszatérjenek a kupéba. Nem tudom, hogy miért nem mentem velük, és igazából az is kiesett egy kicsit, hogy miről beszélgettünk azelőtt, hogy távoztak. Tudják, hogy mi történt velünk, a családommal, ha nem mondtam volna el, akkor maguktól jöttek volna rá, ha másból nem hát abból ahogy kinézek. Nem mondom, hogy használt, mások levetett talárját kell viselnem, de sajnos nem is a tőlem megszokott módon ragyogó és kifogástalan a megjelenésem. Egész nyáron attól féltem, hogy emiatt és úgy általában a családom státuszának változása miatt majd problémák lesznek Wallbrick és köztem, a kocka fordulásának és minden más körülménynek köszönhetően is. Emily és Laetitia sem vakok, szerintem látják rajtam, hogy valami nagyot fordult bennem,bizonytalanná vált a jövőm és ez összezavar. Azt éreztem mindig is, hogy rájuk számíthatok, hogy velük majd minden egy kicsit könnyebb lesz. Alaposabban elmélázva a helyzetemen, sokkal rózsásabbnak tűnik minden, ha velem vannak. Nem érzem kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek magam, bármennyire is azzá váltam. Valami hasonlóra valók a barátok, még ha idősebbek is nálam, és nem is jellemző ránk a puszipajtáskodás. Attól még nekem fontosak, ahogy a véleményük is.
De ha szánni mernek, ha csak egyszer is elkapok egy-egy sajnálkozó pillantást, akkor nagyon ki fogok akadni. Méltóságom még valamennyi maradt. A többi kupéból vidám kacajokat és kedélyes beszélgetések halovány hangjait hallok, amitől a legkevésbé sem érzem jobban magam. Persze, vannak és voltak is olyanok akik nem tartanak a visszatéréstől, akiknek a feje nincs tele kétségekkel és gyötrelemmel, egyfajta abszurd létbizonytalansággal. Mindig is utáltam a körülményeknek kiszolgáltatott kis szobanövény lenni, nem az én stílusom. De nem tudok fesztelenül cseverészni. Lehet, hogy a két lány azért menekült ki a kupéból, mert unták már, hogy hallgatag vagyok, és gyakran csak sajgó szívvel meredtem a szép, új holmijaikra?
Titokban persze remélem, hogy nem ez az oka, és még egy kicsit elviselnek. Magamban megfogadom, hogy ha nem az út végéig tűntek el, és egyszer visszatérnek végre ebbe a nyamvadt kupéba, összeszedem minden bátorságom, és a régi énemet is. Elvégre senki sem szeret egy búval bélelt személy mellett utazni. Elgondolkodva döntöm oldalra a fejem, és azon morfondírozok, hogy mivel tudnám helyrehozni a hibám, és bizonyítani, hogy nem váltam teljesen elviselhetetlen társasággá, amikor a kupé ajtaja végre kinyílik.