vissza az elejére...


- Négy emelet van, plusz a padlás és a tetőtér, de csak ennek a lépcsőnek van meg ez a bájos tulajdonsága. A ház baloldalán van egy másik ugyan ilyen lépcső, valamint a pincébe levezető. Azoknak más szeszélyei vannak.– Feleli nagy komolyan. A többi kérdést nem áll szándékában megválaszolni, nem most, nem itt. Ezek a részletek várhatnak, míg véglegesen meg nem állapodnak. Elhallgat valamit, de csupán a jó szándék vezérli. Pontosabban önző szándék, az a helyesebb kifejezés, hisz csak neki jó, ha az átoktörő nem menekül el (persze jelenleg ha akarna sem tudna), nagyon is tetszik neki a felfogása és rátermettsége, meg az egyéb hasonlóan remek tulajdonságai, amiket eddig volt alkalma megcsillogtatni.
Erről eszébe jut egy picivel korábban elhangzott mondat, s az most pont megteszi, hogy kikerülje a levegőben még mindig kísértetként ott lebegő kérdéseket a hangokkal kapcsolatosan. Elgondolkodó arcát látva az ember könnyen hiheti, hogy a kíváncsian várt válaszokon gondolkodik, végül talán mégis meglepetést okoz, mikor megszólal.
Bár nem jellemzi az álmodozók ködös tekintete, az elmúlt órában egyszer-kétszer átsuhant az arcán valami különös szórakozottság. Például akkor, amikor a körülbelül vele egyidős férfi szemtelenül villogó szemmel az ő kissé elfogultan dédelgetett naivságát emlegette, de nem is a feltevés – bár okos és talán jogos, ami egyébként is tetszett neki valahol a szíve-csücskében – vonta tévútra rendszerezett és jól karbantartott lelkivilágát, hanem az önfeledt, igazi Franciához illő csengés, önfeledt jókedv, ami az átoktörő hangjából úgy sütött, hogy attól a leghidegebb emberben is melegség áradna szét. Nem válaszolt rá. Önkényesen azt is későbbre halasztotta, jobb lesz azzal még külön foglalkozni, gondolta a pillanatnyi töprengésben, míg a hallott szavakat ízlelgette a nyelve hegyével, mintha csak a saját ajkát hagyták volna el, mégis végül úgy kapta fel a fejét a következő mondatra, mint aki ezer éve vár arra, hogy a mellette álló szóljon valamit, ugyan csak egy mosolyra és egy biccentésre futotta akkor, most ezt a témát szedi elő.
- Egyébként, ha annyira különbözünk, mint azt remélem, már csak az is megérte, hogy eljött idáig velem, akkor is, ha a következő lehetséges alkalommal sarkon fordul és itt hagy az egész átkozott házzal kettesben. Hisz nézze meg… - Mutat a folyosóra, de nem teszi hozzá, amit még magában megjegyez. Egyenes tartásába, arányos, széles vállai merevségébe enyhe lezserséget bújtat, akaratlan, ahogy kissé előrebiccentett fejjel, oldalasan felpislant a sötét hajú üzlettársára, hogy egy új elméleti nézőpont fényétől megvilágítottan is vizsgálhassa. Mint egy doktor az alanyt. Kísérleti alanyt, igaz-e, Modest? Végtére is a ház olyan, mint egy élő szerv, lázban izzó test, Alec meg a belé oltott újdonság, kór vagy valami új szer, s a fiatal professzornak csak figyelnie kell, hogyan reagál a közeg. Ki győz le kit? Persze ez a gondolat már korábban is ott sunnyogott Modest fejében – több, más, helyesebb ötletek mellett -, már akkor, amikor a fejébe vette, hogy keres egy valamire való átoktörőt, de mióta Mr. Delon-Moncorgé belépett az ajtón ezt elvetette. „Túl csinos” – gondolta. Most mégis…
És hopp! Mintha a ház szíve sértődötten dobbant volna egyet, s ők megint az első kép előtt haladnak el, amit már maguk mögött hagytak egyszer. Modest akkor veszi észre, amikor a férfira pillant, szeme fókusza átsiklik az Alec melletti falra, ahol ugyan az kép lóg, ami a tükör helye mellett is ott volt, mikor átlépték azt. A szőke hátra pillant, s a nagy lendülettel meg is pördül tengelye körül. Mögötte ugyan az a zárt fal.
- Hát, ez igazán remekül fest. – Olyan, mint egy rossz gyerek, amikor a házról van szó neki ez csak kaland… Teljesen rácáfol az épelméjűségére tett korábban elhangzott megjegyzésekre.
- Mit gondol? – Kérdezi, miközben ráérősen zsebre vágja mindkét kezét. Meg is bánja, mikor a bekötött kézfeje hozzá dörgölődzik a kemény anyagú farmarhoz, s ugyan arca rezdületlen, azt a kezét gyorsan ám óvatosan kihúzza a szűkösségből miközben enyhén a sarkaira támaszkodik, mintha hintázna. Egy pillanatig némán nézi Alecet, majd mielőtt az válaszolhatna elbiggyeszti alsó ajkát és szomorkás arckifejezést kényszerít magára.
- Szóval naiv volnék? – Teszi fel csak úgy mellékesen, hangjában még mindig ott a szomorkássággal palástolni próbált jókedv. – Csak egy tanár, aki nem akar beleőrülni a diákja idétlenségébe. Jobb pozitívnak lenni, mint paranoiásnak… És lehet, hogy tényleg nem hiszi, de amíg a képességeiben és jóságában való bizalommal fordul a ház felé, mondjuk, mint egy diák felé, próbál nem csalódást okozni. Persze nem mindig jön össze neki. - Egy apró vállvonással nyomatékosítja szavait, majd hozzá teszi: - Egyébként mind kettő, azt hiszem. Bár a Francia nevelésből is bőven kijutott. – Most már nem tudja vissza tartani a kikívánkozó mosolyt, a szeme is vele nevet.

... bénító némaságba.

Halvány jó kedvvel mosolyog azon, ahogy a Francia a házhoz szól, aztán a tőle kicsit szokatlannak ítélt, vagy legalábbis az eddigiektől eltérő módón bő szóáradaton elámul, de helyeslőn biccent, egyben jelezvén azt is, hogy sikerült megértenie az elhangzottakat.
- Ne legyen problémája a házzal. Lehet, hogy vannak önálló gondolatai, de a legtöbb belé van programozva, a saját véleménye pedig általában nem eleve elítélő. Máskülönben miért lennék még itt? Mellesleg, a háznak elve két, körülbelül azonos alakú építője és ura volt, talán a dualista uralmat jobban fogja kedvelni… - sokat mondón mosolyog, saját szavaiban is kissé kétkedőn. A továbbira megint biccent, a választ viszont magában tartja, mikor a finom, meleg, hozzáértő kéz végig simít az övén.
- Talán a saját, másfajta őrültségem megóv attól, hogy a ház a Szent Mungó elmekárosultaknak fenntartott szobájába jutasson. – Egy másik, másfajta mosoly is elvész köztük, Modest mintha csak megérezné a férfi pillantása mögötti gondolatokat teszi hozzá: - Nyugalom, ígérem, hogy általában ártalmatlan vagyok…
Aztán átlépnek a tükörsíkon.
Végképp elcsitult minden a közeli térben, sehol egy kis nesz, ami életet mutatna; madárszó, vagy kintről beszűrődő autók zaja, utcai lárma, elhaladó léptek, a közeli parkból szóló sípszó a teniszpályáról, riadt kiáltás, szitkozódás, a szomszéd zsivaja, a kutyák ugatása. Egyszóval semmi, ami a tükör túloldalán hagyott valóságban még biztonságot adón jelenvolt, s bár ott is csak halkan, ütemesen dobolt, észrevehetetlen háttér morajként, minek létezése jobbára csak akkor tűnik fel, mikor már elveszett. Ez a valóság más, mint a korábbi. Ebben semmi valós élet, semmi, amit elfogadhatnánk létezőnek, mégis az érzékek megzavarodnak a mindenfelől érkező ingerektől. A morajlás először fel sem tűnik, oly nagy a csend, ami hirtelen beállt Alec kérdése után. Ahogy átléptek a tükörsíkon Modest már sejtette, hogy mi fogja fogadni őket, nem szólalt meg, de a hirtelen természetű Francia még a lépés lendületével szegezi neki a kérdést. Modest ránéz, mint aki töpreng, hogy válaszoljon-e, nyitja az ajkát, de végül csak levegőt vesz; lenéz a bekötözött kézfejére, elbizonytalanodva, most, hogy kezén nem érzi a másikét hirtelen hidegnek érzi, s hiába látja a mellette álló férfit, olyan érzése támad mintha egyedül maradt volna a csenddel. Végig kémleli a folyosót, mindenki hallgatag, szinte a saját szívdobogását sem képes meghallani, a hangot mintha elnyelné a sötéten tátongó szobahad.
- Kellemetlen ártás, ami a bizonytalankodókat kísérti meg. Ha elindul a lépcsőn, mindig céltudatosan menjen, ha meg is gondolja magát menetközben, az új úti célt is határozottan közelítse. Ha elbizonytalanodik, megáll, nem tudja miért indult el, hova tovább, akkor ez a kis alattomosság megindul az ember felé, és ha áthalad rajta, bizonytalan ideig kétes eredetű tanácsokat kap egy suttogó hangtól. Egyszer megjártam vele, majdnem két napig motyogta nekem a magáét és sehogy sem tudtam megszabadulni tőle. – A beállt csenddel bélelt folyosó egyszerre megtelt Modest hangjával, a falak visszadobálták a hangot mely végig járja a falakat. A legrosszabbra számító arckifejezéssel, talán kissé még csodálkozva is hallja meg saját hangját, mintha eredetileg arra számított volna, hogy mikor szólásra nyitja száját a hang elvész. Aztán tesz egy akaratosnak nem mondható határozott mozdulatot, Alec felé mozdítja vállát, mintha tudat alatt keresné a jelenlétét, minta nem hinne a saját szemének, amivel látja őt, mintha más érzékelésre volna szüksége ahhoz, hogy elhiggye, ott van és nem csak a képzelete szüli.  És egyszerre felhangzik, amiről mesélt. Halk, mindenhonnan érkező suttogás. A földről, a plafonról, a falakról, a szobákból. Mintha a mögöttük lévő falon –ahonnan jöttek- lógó halkan beszélgető portrék hangja visszhangozna, de ahogy Modestnek ez eszébe jut és hátrapillant, látja, hogy a képen mindenki hallgat, és kissé riadtan, összehúzódva merednek rájuk. A Német rosszallón elhúzza a száját.
-A másik oldalon a lépcső, ami felvisz a negyedikre. Onnan majd lejutunk  a másodikra, ahol a szobám van. Menjünk. – Mondja miután megbizonyosodott róla, hogy a tükrön nem csak Alec képmása jutott át, majd lassan, egyszerre mozdulva vele el is indul, óvatosan, minden szobába bepillantva.

... tükörmáz a falakon

Elégedettséggel nyugtázza: Alec jelenléte régen elveszett jelenségek sorát játsztatja újra a házzal, de még azon felül is teljesít a jelenlétével. Eric erre képtelen volt, s hogy ennek az az oka, hogy a Lestrangekre másképp reagál a ház, vagy, hogy Modestet  hidegenhagyta, nem tudni. Az viszont már bizonyos, hogy a házigazda és a vendég viszonya komoly befolyással bír, így nem elhanyagolható vizsgálati szempont; Modest is rájött erre, Alec is. Mégsem teljesen világos, hogy a ház menesztené e Alecet a Német közeléből,… hisz ha komolyan, féltékenyen küzdene a szőkéért minden mi itt van, a Franciát már sokkal több eszközzel hátráltatni próbálta volna, ahogy Ericcel is tette; bár abban a kapcsolatban nem volt ilyen irányú érdeklődés, csak számító, önző érdekek.
- Nem mertek bontani, a ház megérezi az ilyesfajta szándékot és megvédi önmagát. Érdekes képessége, hogy akit kívül akar tudni, azt kívülre teszi. Még nem jöttem rá, hogy hogyan, de egy éjszaka a szobámból a folyosóra lépve ott voltam, ahol nem akartam lenni. Vagyis tudatosan kerülni akartam a helyet, de a ház valószínűleg úgy gondolta, hogy nekem ott még helyem van. Valóban, fizikálisan is odavitt, ám azok, akik olyan szándékkal költöztek be, hogy majd romboljanak itt, azok csak az elméjükbe roskadva vándoroltak azokon a vidékeken, ahol a legkevésbé sem akartak lenni. Megőrültek. Loredana Lestrange egy éjszaka régen halott fiával találkozott a pincébe, vagy legalábbis ebben a hitben élt, s hetekig, hónapokig mérgezte az elméjét hasonló szörnyű képzetekkel az épület. Ő nagyon sokat írt, fél tucat teleírt naplója van a házban, nagyon tanulságosak és egyben… – Bár az asszony iránt érez némi sajnálatot, a ház iránt érzett hódolata sokkal erősebb s ez mintha az arcára lenne írva. -… ezért is nem hiszem, hogy a ház maga ellen van. Tudásom szerint… sokkal többfélekép is megpróbálhatná kidobni innen. – további véleményét nem fűzi hozzá, mert akkor indokként azt is meg kellene említenie, hogy szerinte a ház bár kissé féltékeny, mégiscsak élvezi a két férfi közt lassan, ide-oda röpködő töltéseket, melyek a ház mágiáját finoman kényeztetik. Igen, Modest ezt jó érvnek találja, de nem osztja meg, hisz miközben egy vasmarok szelíd ölelésében pihen megsebzett kézfeje, nehéz olyan hangot megütnie, ami logikusnak láttatja a mondanivalót. A szünetben Alec rátér a folyosó problémájára, ami tovább löki a könnyű menetű fejtegetést s olyan vidékre tereli, ahol könnyen elbújhatnak a kelletténél hevesebben vibráló gondolatok.
- Egyszerű falban végződik, portréval, rajta egy ősi varázslótanácskozás tagjai sugdolóznak, különösebb figyelmet azonban nem szentelhettem neki, mivel a folyosó minden szobájából fenyegető pisszegések hallatszódnak, s a szobákba semmilyen fényt nem lehet bevinni, mindnet elnyel. Valószínűleg azokban a részekben a házra jellemző élet megzavarodott, a varázslatok eltorzultak és a folyosón nyugvó mágia egy, a mágikus erővonalakhoz hasonlót hozott létre. De már arra is gondoltam, hogy a vendégszoba egykori lakói zavara ragadt az élettel felruházott falakban, s azokat forgatják már évszázadok óta, s bár talán ártó szándékuk nincs, csupán önemésztés az egész, bárki számára fenyegető lenne. Tudta, hogy mikor a Minisztériumom megnyílt a rejtély ügyosztály… vagy valami hasonló nevű… az első csapat Hallhatatlan közt volt olyan Lestrange, aki szintén a házat tanulmányozta, és végül ebbe őrült bele? – Alec szavaiból kicsengő cinizmust nem tudja értékelni, de a cseppnyi félelmét megérti. A zsebkendőn kirajzolódott háromszögre pillant, épp csak futólag, mert nem akarja elveszíteni Alec tekintetét miközben az ismét beszédre nyitja ajkait. A megkezdett kérdés váratlanul csap át másba, s nem is furcsállja, mivel maga is meghallotta a hangokat, amelyekről a férfi beszél, mégsem néz a tükörre, hanem fel, a lépcső felé fordítja fejét, míg a keze még mindig oly nyugodtsággal fekszik Alecében, mintha annak ott bérelt helye volna.
- Nincsenek. – feleli visszafordulva. – De most már menjünk, ha nem akar visszamenni a nappaliba. – S ezzel nem a lépcső felé indul, hanem a tükörbe, szinte hogy gondolkodás és a válasz érkezése előtt. Hogy miért? A lépcső tetején élesen vibrál a levegő, mintha csak a nap hevítette volna fel, s egyre, alattomosan kúszik lefelé. Modest nem áll meg magyarázkodni, míg az újonnan megnyílt folyosóra érnek, mely mint ő azt gondolta, két sorban, feketén tátongó szobákat rejt.

... "sehova" út

Különös érintéssel fogadja minden fáklya a házigazdát, mely előtt elhalad, gyengéden futják körbe alakját a fénysugarak, szikrázó, pattogó, apró áramütéscsókokat dobálva a csupaszon hagyott bőrfelületekre. Modest egészen megszokta már, ezeken a lépcsőkön kedvtelve jár, mikor egyedül van. Ám tudja, hogy ezzel nincs mindenki így, hisz látta, ahogy Eric összerezzen a ház fala mentén haladva. Először persze ő maga is így volt ezzel, de ahogy teltek a hetek, a félelmei elszálltak, magától a háztól ő már nem tart, csak az egyes részekbe helyezett – például a padlásra - különös, a mágia egy sötétfajtájával átitatott kellékektől, amik nem érzők, gondolkodók, felismerők, hanem valami torz és hallhatatlan tartóhüvelyei. Beszéd közben, felfelé haladva az ujjaival végig simít a falon, s a fény derűsebben süt le rá, ám mikor megáll, a fáklyák fénye elhalványul.
- Megyek. – kissé értetlenül ugyan, de elindul vissza, azt a néhány lépcső fokot nem sietve teszi meg.
- Mi az? –kérdi, hisz amennyire ő tudja, erre felé semmi érdekes nincs, leszámítva a szeszélyes világítást, melyet a sötét folyosó részre kissé magával tudott húzni, de a fénynyalábok lemaradoztak mögötte, s utána kapkodó kezekként táncolnak a falon. Szemügyre veszi a tükröt, felidéz magában minden tervrajzot. Semmi.
- Tudja, ez a ház hatalmasnak épült, de London terjeszkedésével az élettér beszűkült itt, benépesült a környék s igen kihívó volt a kastély, így, hogy elrejtsék a kíváncsi szemek elől a homlokzatát és a méretét megváltoztatták. Kívülről nem szerény, de a többi házhoz hasonló külsőt kapott, belülről azonban semmit nem változtattak rajta. Vagy legalábbis próbáltak minden úgy hagyni, ahogy volt, de ennyi mágia… és még a tértágítás is, nos képzelheti, hogy csoda, hogy ez a ház még áll egyáltalán. De persze, hogy áll, hiszen a mágiája erősen tartja, de a rendszerek… azok omladoznak. – A folyosót figyeli, még mindig töprengve, hátha talál valamit, amivel ezt meg lehet magyarázni amennyiben ez az, aminek látszik. És talál is valami használhatót…
- A negyedik emelet keleti szárnyán van egy lefelé futó kis lépcső, amit paradoxnak hiszek, mert mikor elindultam rajta új folyosók mellett haladtam el, de végül vissza értem a negyedik emeletre, oda ahonnan indultam. A folyosókra lépve szobákat, valószínűleg régi vendégszobákat találtam, de a folyosóknak nincs vége, nincs másik kijárata, csak a lépcső ami fel és le visz. Azaz pontosabban, ami csak a negyedik emeletről a negyedik emeletre. Ez a folyosó hasonlít az egyikre, talán… ez a másik bejárata.  Kínzókamra semmiképp. – gondolkodó arcában mosoly jelenik meg, olyan kérdőre vonó – De miért lenne érthető, ha a ház a kínzókamrába akarná vinni? – maga is tudja a választ, de nem hagyhatta szó nélkül, s a válaszadás e közvetlen stílusa megköveteli, hogy egyenesen a kékszempárba nézzen. El is tétovázik a pillanatban, de ebből is kizökkenti egy furcsa árny. Mintha célzatos volna a háztól, ahogy a figyelmét eltereli Alecról. A tükörben elsuhanó vékony ezüst szalagot keresi a folyosón, de mintha az csak a perifériáján létezett volna, mire valóban felé nézhetett eltűnt. Pedig komolyan látni vélte. Egy pillanatra megbabonázottan mered még a sötéten, de derengő fényben úszó lépcsőfordulóban, aztán ismét Alecre néz, kinek arca a félhomályban most karakterestre árnyalt, szemei sötétek, s épp szólna hozzá, mikor megint különösen megváltozik a környezet. A fény visszaszökött a fáklyákba, ismét teljesen beragyogva az egész lépcsősort, a fordulót, sőt, a tükörben létező világ is felragyog s a vendég szeme ismét rabul ejtőn kék.
- Nocsak. Szerintem ez jó jel. – erre a kezében tartott kristályüveg hangosan szétpukkan. – Talán …  – Immáron vérrel teli kézzel nyúl a tükör felé, türelmetlen, kissé dühösen a vágások miatt, s a tükör hideg páncélon a keze úgy siklik át, mintha víztükröt ért volna. Visszahúzza.

... vaníliaégbolt a mennyezet alatt

A kellemes illat lassan újra megtöltötte a szobát, a frisslevegő gömböcskék szappanbuborékmódra vesztek el, és semmi üdítő nem maradt a tiszta, hosszúra nyúlt téli idő után odabent a tágas nappaliban. Kábító, vágykeltő az édes illat az italéval keveredve, s ez utóbbi önhibájukból mámorosítja a két férfit.  A szavak is elszállnak, elúsznak, hang nélkül kipukkannak a fülledtségben; épp csak a következő lépést nem nehezebb megtenni, mint oda illő szavakat felelni a kósza szemlélődésre, mi dőrén járja végig a testeket; oda vissza. A német, a maga részéről könnyedén enged a merő pillantások hozta simogatásnak, épp csak sikerül megállnia, hogy szavakkal ne feleljen a ki nem mondottakra. De megállja.  Elvégre nincs idő a szemérmetlenséget szavakkal illetni, dicsérni, átkozni, szeretni, mikor a kimondottak feleletre várnak, s azok is sokat mondók, figyelmet érdemlők és… milyen nehezen  felfoghatók! Hogy Alec részére mit hoz a viszonzott szemlélődés? Modestnek fogalma sincs róla. Nincs idő mindnet egyszerre észlelni, mikor lassan… úgy egyáltalán, alapjában nehéz gondolkodni, nehéz a valódi beszélgetés témájára gondolni.
Hevesebben gyúl fel benne a vágy, hogy a szobából kimenekülhessen, mint a túlélési ösztön a nehéz időkben.

… nem  a számok megszállottja, pedig az idő fontos
… a jó idő, a friss levegő: az is fontos

… azonnal kell reagálni, mielőtt szétszed engem
… meg engem, ha enged reagálni

… olyan a szerencséje, mintha bájitallal keverné
… bájitalt keverni… még csak azt kéne. Így is elég bájos,.. bajos a dolog.

- A kabát… nem tudom. – a bájolgó megjegyzés mintha csak keverne a szédült elmén, nem is eszmél fel a festmény rejtvényének további fejtegetésére, nem jut el hozzá, a beszélgetés láthatatlanná vált pókfonala lassan teljesen elvészni látszik az erős marokban, mégis marad annyi jelenléte, hogy valamiformán érthetően, s játszott könnyedséggel terelje a témát előre, az eltervezett úton. Segít a megkomponáltság; egy pillanatra visszatér a szervezettség, ami átsegíti a pillanatnyi szétcsúszáson, akarati gyengülésen mely csak a fejében játszódik, külső szemlélőnek éppen csak valami: semmiség.
- Több mint bizarr. – felei angolul, mert kénytelen elengedni egy percre a franciaságát, hogy a pontosság előrevigye. A kérdést nehezen szüli, a választ annál játékosabban fogadja, igazi, kihívó mosollyal, hisz ezt a legkönnyebb! Rájátszik a bájital, a villogó kék szem, az ital, és minden.

Aztán olyan gondolatokat oszt meg, amelyekre éppen koncentrálni tud: térre és összefüggésekre. Bár a pillantásában, a figyelmében érezhető a sürgetés: a „csak legyünk túl ezen a kötelező körön, s aztán álljunk tovább gyorsan”,  Alec nem sieti el a dolgot, s Modest kíváncsiságnak álcázott noszogatása eredménytelenségében halt, értelmét vesztetten tűnik le. Igen, erre koncentrál, meg a látszatra, hogy aztán a folyosóra érve kellemetlenebb, ízetlenebb, egyszerűbb levegőt szívhasson a tüdejébe, s amint ez nem csak a gondolataiban, hanem a valóságban is megtörténik, az arcán virító lezser jókedv, a fejében is átveszi a hatalmat a túl édes, csábító gondolatok felett. Időben, hisz ha elfelejt időt nézni s felelőtlenül elindul a lépcsőn…
- A padláson sok olyan holmi van, amihez egymagam még nem mertem nyúlni. Igazán felmenni sem szeretek, mert nehéz onnan lekeveredni, s nem biztos, hogy úgy sikerül, hogy egyben marad az ember… - bosszúsan ég el a hangja, a végére csak füstölgőn prüszköli a szavakat. Bizony, a padláson szerzett tapasztalatokat szívesen kihagyta volna.
- Egyszer próbáltam, akkor nem működött. Legalábbis az általam ismert. Az órám… egyszerűen elázott, pedig az aztán szuperfixált darab volt. Olyan bűbájokkal volt ellátva, amiket tényleg megtörhetetlennek hittem… erre, a víz tönkretette. Nem tudom mi van benne, teljesen ártalmatlannak tűnt, de megkóstolni nem merem, bár mivel a bőrömmel érintkezve semmit nem mutatott, lehet, hogy csak az órákra van kiélezve… - közben már bőven megindultak fölfelé, elhaladtak portrék mellett, egy kanyarban álló tükör előtt, s aztán… - Miért állt meg? – kérdi visszafordulva. Egy pillanattal ezelőtt még érezte, hogy a férfi alig lemaradva, de vele egy tempóban halad fölfelé, aztán hirtelen a hallgatósága lemaradt. A halvány fény mely a folyosón éppen csak megvilágítja a lépcsősorokat most csak a felfelé vezető utat mutatja, Modest visszapillantva semmit sem lát. Szokatlan, de amíg választ nem kap, esze ágában sincs visszalépni pár lépcsőfokot, már pedig a válasz nem érkezik azonnal, s ő tétován áll.

... érzés a fülben, zene a zárban, titok a nyelvben

Sajátos dallam ez: ki ki játssza saját szólamát, s a beszélgetés fonala egyre vissza-visszasodródik a téma külön kis külső partjaira. S bár Modestnek minden válasz, minden mi meséjére, mondanivalójára adott reakció sokat jelentő és különösen baráti, nem hagy magának percet a kitérésre, nem bonyolódik bele mellékvágányokba a játék kedvéért, hanem mondani valóját egyben, egészben letuszkolja Alec torkán, utólag pedig sajnos már nem illetheti megjegyzéssel a válaszokat; a pálcára vonatkozókat, a fél mondatokat a bohóckodásról és a letűnt nagy varázslók szokásairól tett helyeslést s egyetértést. Pedig szívesen élezné ki a beszélgetést Alec huncut, hamiskás félelmére, hozzáadva saját félmosolyát a darabhoz, hogy a kétszemélyes kompániájuk remek szórakozást nyújtson maguknak, s mindennek mi a házban él és figyel. Ám ez korai. A kiszámított percek, a megtervezett mondanivaló, a precíz német rendfegyelem nem engedi a más irányba húzást, míg a fontosabb dolgokat le nem tisztázták, bár ezek a rendek, a szabályosan mért egységek most különösek, hisz megtervezésükben az illemszabály nem vett részt, s Modest nem is sajnálja, hogy a formaiságok olyan háttértáncot járnak, melyek nem befolyásolják a fő momentumokat. Mégis… Alecben lát valami különöset. A németben kérdések vetődnek fel: Vajon mi bújik meg a viselkedése mögött ennek a férfinak? Nemesi házban szerzett tudás melytől elszokott munkája során? Vagy pont munkája alatt szedett fel innen-onnan aprócska attitűdöket, hogy jobban eladhassa magát az olyan „megbízóknak”, mint amilyen ő is? Valahogy a kettősség a tanulói többségére emlékezteti: gyerekekre, akik komolyabbnak akarnak tűnni, mint amilyenek s ez érdekében rosszul játszott, teátrális megnyilvánulásaikkal válnak nevetségessé. De Alec mégsem válik szánalmassá, a viselkedéséből kisejlő előkelő formulák sokkal inkább különössé, különlegessé teszik: olyanná, mint a mesékben a főhős; mikor a szegény, de hőslelkű kalandorról kiderül, hogy nemes herceg, félelmes király lázadozó csemetéje. Elismerően nézne partnerére, ha az épp nem nevezné félelmetes őrültnek: ezt csak féloldalas csalfamosollyas lehet díjazni, ahogy azt is, hogy a festménytől nem próbál megszabadulni. Helyes, nagyon is, hisz h a minden kellemetlen holmitól meg akarna válni, bizony egyszerűbb lenne eltűnnie a házból. De fájdalom! Ne nézte volna az időt? Ő?
- Nem nézte volna az időt? A óra számlapjáról leolvasott adatok szinte mindig szükségesek a megoldó képletbe! Ezt nem árt megtanulni. Nekem, mint számmisztikusnak ez már berögzült szokás, szóval, ha valami történik itt, az első amit megnézek, hogy pontosan mennyi az idő. Mondok egy példát. Ott a maga kabátjának az esete. Megfigyelni még nem volt időm teljesen, de a mai akciójával teljes a kép. Először is feltűnt, hogy ha a ház lakója használja, soha nem tűnik el, ha a vendégek, csak néha. De mitől függ, hogy a vendéget mikor kínozza ezzel? Nem,… nem attól, hogy mennyire szimpatizál az idegennel, hanem attól, hogy épp milyen napja van. Mondhatni, mikor milyen lábbal kelt fel az új nappal.  Ez pedig a holdállástól, és az időtől függ.  Ha a hold fogyóban van, a kabátakasztó általában mogorva, de csak olyankor kötözködik, ha a vendég negyedóránál tovább marad. Úgy tűnik. De lehet húsz perc is… A mostani esettel lettek pontosak az ismereteim, esküszöm, ha már ez előtt is tudtam volna, nem hagyom, hogy használja. – erre neki is innia kell, ritka öröm, hogy a munkára ilyen hamar talált alkalmas, sőt több szempontból is tökéletes embert, aki még csak nem is kötözködik sokat a munkaköre miatt.
- Nem, amit látott az szimbólumnak szerintem kevés. Esetleg útmutatás, vagy valami egyéb jelentés, talán csak tévútra csalna. A kép más miatt került a látómezőm központjába. – nem kezd fejtegetésbe, úgy gondja eleget mondott a munkáról ahhoz, hogy Alec eldönthesse kell-e neki, s ennek franciául ad hangot: nyelvet váltva teszi fel a kérdést, mely valójában felesleges, sőt egészen annak tűnik mikor Alec kérdések halmazával felel a szívéhez oly közel álló nyelven. Nem is akar visszaváltani angolra.
- Édesapám francia, s bár Németországban él a család és ott nevelkedtem, a Beauxbatons Mágus Akadémia növendéke és gyakorló tanára voltam. Tehát mind a Németet, mind a Franciát anyanyelvemnek tekintem – A korábbi (maradási szándékának meglétét firtató) kérdésére kapott válaszra az ő arcán is széles mosoly, élesen kitűnő jókedv jelenik meg, de arcizmait azonnal át is rendezi, mikor meg annyi kérdésre kell válaszolnia s feltennie a sajátjait. Előbb még belenyal az italába.
- De ön! Ez érdekesebb. A Roxfortban tanult, annak ellenére, hogy francia? Mert ugye az? – Szépen lassan a viselkedésében is bekövetkezik egyfajta változás:  lázas hirtelen francia módon, palástok és ködösítés nélkül, szabadon hagyja áramlani a beszélgetést, további gátakat nem szabva. Rá is igaz, mint ami a többségre: minden nyelv egy új élet, új személy. S bár mikor angolul beszél, németül gondolkodik, most apja nyelvén ítél, érez és tervez és válaszol.
- Számmisztikát, de ha lenne építészettan, biztosan arra jelentkeztem volna. – Elismerőn gondol Alec felismerésére. Igen, imádja az építészetet. – De a kettő együtt az igazi. Szerintem Lestrangék is így gondolták, mikor építkeztek. – Csendes hódolat jelenik meg arcán, lenyűgözött mosoly. Aztán kap a témán, s Alec mellé lép, aki időközben elsétálgatott a közeléből.
- Nézze innen ezt a szobát. Ebben az elrendezésben innen nézve… semmi sincs. Nézze csak, az a hatalmas váza ott az asztal mellett! Botrány, és az a kis polc… - Hagy egy pillanatot, hogy Alec szétnézhessen, addig ő őt figyeli, a szemét. Várja a megértés szikráját, hátha… - Olyan, mintha csak úgy bedobálták volna ide a bútorokat, nem figyelve semmilyen belső építészeti vagy esztétikai szabályra, és ez nem vallana rájuk. Kezdetben azt gondoltam, valaki átrendezte, de találtam egy régi képet, rajzot… nem, ez eredetileg is így volt. És most menjünk vissza a képünkhöz. Látja? Innen mennyire más? Ez a válaszom a kérdésére. Nem a szimbólumot kell keresni a képben. Ha innen nézzük … - egyik szemét becsukja, kezét előrenyújtja s hüvelykujjával méricskéli a távolságokat. - … nem véletlenül vannak ott azok a polcok a kristály poharakkal, és a poharak nem véletlen potyognak a földre. A poharakra szórt bűbáj és az akasztóé meg a festményé, érdekes összhangban vannak holott látszólag nem sok közük van egymáshoz. Távolságuk tökéletesen szabályos egyenlőszárú háromszöget adnak, s a köré írt körre építkeztek egy nagyobb, komolyabb bűbáj létrehozásához. Egyes részei a körnek a folyosóra esnek, majd megmutatom. Most előbb… Elmehetünk innen. – Ez válasz is egyben Alec  vágyára, hogy elhagyják a nappalit; biccentéssel nyomatékosít. - Megmutatom, úgy egyszerűbben látni fogja. Lerajzoltam, fent van az emeleten. – Visszalép a vitrinhez, megfogja a kristálypalackot és elindul a becsukódott folyosó ajtó felé. A vibráló, barátságosnak nem mondható kandalló fényből kilépve az ember azonnal visszatérne az ablakból leső kankalinok megfigyelése alá, mert az árnyékban az emberen hamar felerősödik az érzés, hogy a ház minden lépését rosszallón figyeli. Hátranéz. – Jön? – folyosó másik végéből induló futószőnyeggel borított lépcső előtt azonban hirtelen megtorpan, jobb kezét sorompókánt tolja Alec elé. Megint hátranéz, de most nem azt ellenőrzi, hogy Alec követi-e, hanem elnéz saját és a férfi válla felett, a hátrahagyott nappaliba. – Itt várnunk kell egy percet még – hét óra negyvennégy perc. – Csak az időt néztem, negyed nyolctól háromnegyedik a lépcső csak a padlásra visz. – jegyzi meg csak úgy, magyarázatul.  – A tusoló tönkretette a karórámat.

Fenyegető sötétben tapogatózik a mágus világ apraja nagyja, ha a közeledő gonosz időkkel farkasszemet néz, boldog tudatlanságban fetreng, aki e gondnak hátat fordít. Így állunk most. Hogy Modest hogy áll, azt nehéz lenne megmondani. Ő a sötétben esetleg csak üldögél, megfigyel, közben leginkább az alatta fekvő hideg kőtől rettenhetne meg, ami azt a bizonyos felfázást hozhatja… de őt ez sem érdekli különösebben. Még mindig nem tudja mitől kellene tartania, nem érzi, amit a britek, mert nem élte meg azokat a nehéz időket, amiket ők.  A fenyegetettség érzete nélkül, fesztelen áll elébe bárminek, s legtöbbször mindent véghezvisz, amíg meg nem tudja, hogy az mások szerint teljességgel lehetetlen.

Ebben az éjjeli üresfeketeségben egy vaknak is felderengne a világító szikrákkal közeledő átok; Modest meg sem mozdul. Jól mérte be: pont a füle mellett suhant el, s bár a pontos érzék és remek térlátás sokszor segítségére van, a további támadások elhárítását nem bízza ennyire. A pálcája valahonnan az ingujjából került elő, Alectől eltanult fogás ez, de persze nem csak az oktató ismeri a dolog nyitját, hisz az auror akadémián első perctől alap dolog. És milyen praktikus! Modestek már Alec-kel való első találkozásakor megakadt a szeme a trükkön, de csak közös munkájuk során vette fel az ügyes szokást.  De hiába a gyors cselekedet! Mire falat emelhetett volna maga és támadói közé, valaki más már megtette. Furcsállón néz az idegenre: Mégis ki a fene lehet? Ki kérte a segítségét? Ő, Modest, köszöni szépen, boldogul. Persze arra nincs magyarázat, hogy miért nem vette észre korábban a mankós mágust. Aztán hopp.

Ingerülten tépi ki a karját a köldökszaggató térugrás után az idegen kezei közül, s még pálcát is szegez rá. A feje kissé megszédült a pörgéstől, így nem is gondolkodik sokat. Csak mikor már egy fél perce farkasszemet néznek… Segített. De ki mondta, hogy néha a segítség nem nagyobb ártás? Modest. Jót tett volna neki egy párbaj, tisztában van vele. A roxfortban alig kalandos az élet, most, hogy pár napra kiszabadult onnan, lehetősége nyílt volna…

A pillanat elszalad; a szél megint csíp; a csend zavaró, de ék helyett kapcsot ver a két hallgatag fél közé. Modestnek lassan feldereng valami, ahogy végig néz a mankós jótevőn. Lehet még kalandban része…
- Ki gondolta volna, hogy nyílt utcán megtámadnak. Talán rossz környékre keveredtem? Sajnos nem ismerem ki magam Londonban… - nem is kérdés miért tévedt el, az akcentus azonnal árulkodik: idegen.  Pálcát leeresztő idegen. – Sajnálom. Jól van?
- Nos, hova is hopponált bennünket? – parknak látszó park, padok meg sok fű meg minden.

... mikor minden szív a fehér-királyéban dobog

Bár egy pillanatra sem méltatta az átoktörőt onnantól, hogy a kandalló előtt ülve egy töredékpercig összekapaszkodott a tekintetük, odáig, hogy a kép előtt állva megvárták a huszonharmadik percet s annak elmúltát (talán csak egyszer egy percig), nagyon is figyelt rá. Érezte a hangjában a mosolyt, az ajtócsukódás utáni ideges reakciót, s mindent, amihez másnak mind két szeme kellett volna, s minél inkább figyelte vendégét, annál inkább biztos volt benne, hogy hiba lenne felé fordítania a tekintetét. Különösebb ok nélkül. A gondolataiba merülten, merengve méregeti a szavak súlyát, s bár a válaszokkal nem teljesen elégedett, kedvtelve raktározza el az információkat elméje egy nem túl távoli szegmensébe; szükség lesz még ezekre az elhangzott mondatokra.
Akkor sem bámult bele az arcába, amikor az óra huszonhárom percet ütött, inkább hagyta, hogy Alec fesztelenül, a megfigyelt szerepkörének terhe nélkül szemlélhesse a roppant fontos elemet - habár Modest szívesen adott volna saját szemének kedves ajándékot.
S bár a német estéje remekebb nem is lehetne, jókedvét tetézi, amikor Alec elmondja a képen észrevett változásokat, s ő mindezek ellenére mégis kemény pillantását fúrja az övébe, amikor végre, nagy sokára a magyarázatra váró Alec felé fordul.
- Itt sokat tanulhat majd – tér vissza a tanulmányok felsorolásakor elhangzott mondathoz -, ha olyan kitartást mutat, amilyet elvárok. Nem, nem akarom magát vizsgáztatni meg képességeinek súlyát méregetni, az én tudásom kiegészítésére kell a magáé, meg a tapasztalatai. Ezen felül, ha azt mondom tegye le a pálcát, tegye le, nem viccből kérem, nem akarok rosszat magának. Higgyen nekem, a házzal kapcsolatos tapasztalataim miatt élünk még. A háznak semmi baja a mágia használattal, … nem, nem azért kértem. A látogatókkal sincs gondja, amíg azok csak látogatnak, sőt az új lakókkal sincs, egy darabig. – egy pillanat erejéig elhallgat, de a szünet egyetlen töredéke alatt sem ereszti el Alec tekintetét, komolyan beszél hozzá. Most látszik először, hogy a munka nem lesz játék, és hogy ő nem andalgó szőke angyalka, aki magába motyog és teázgat. Nem oldalra döntött fejjel, hanyagul, szemtelenül sármosan áll megbízottja előtt, hisz nem lenyűgözni akarja a mások által úgynevezett „bájával” , hanem megfelelő társat kell találnia a ház erejének feltérképezéséhez. – Itt hamarabb érheti utol a végzete, mint az ellenségeitől hemzsegő legsötétebb sikátorban, ahol eddig megfordult. – És vége a szónoklatnak, a zord tekintet elillan, mikor szeme mosolyogva rebben. Persze senki nem gondolhatja, hogy csak viccelt, sőt. Aztán fejét billenti, lenéz, s a mandzsetta gombjával támad hirtelen babrálni valója. – De mint látja, én is élek, és éltek itt előttem még sokan. Bizonyára hallott mendemondákat a házról. Meséket, hiedelmeket. Nos, … a legtöbbje igaz. Itt mindig is Lestrangek éltek, s ez olyan annyira komolyan értendő, hogy a legelső Londonba települt Lestrange fivérek építették eme házat, amikor ez a városrész még nem is létezett. Aztán asszonyt kerítettek, s gyermekeik a Roxfort elsői közt voltak. Közben, az eltelt évszázadok alatt, a család néha hanyatlásnak indult, sokszor elveszőben volt a név, máskor szárnyaltak. De sosem voltak teljesen épek. – Az utolsó mondatnál még mindig mosolygós, kissé összehúzott szemmel néz fel a férfira.  Meg sem fordul a fejében, hogy az esetleg nem figyel már rá. – A házat sokáig építették, alaposan dolgoztak. A testvérek jártasabbak a számmisztika művészetében, és valószínűleg sokkal több bűbáj és átok megmondhatóik voltak, mint én egymagam ebben a korban. A házat nem csak összetett védelmi rendszerrel látták el, s a szokásos nagy kúriákban megszokott bűbájokkal, feketemágiával övezett holmikkal, hanem sokkal többel. Talán az igék egy része elveszett, mert a nagy múltú, igazi, nemes emberek mindig féltve őrizték sikereik titkát, s már nincs kis emlékezhetne rájuk. A szerencsétlenek generációkon keresztül követték el azt a hibát, hogy az őseiktől eltanult varázslatokat nem dokumentálták, s mikor a család kihaló félben volt, majdnem minden odaveszett.  Most aztán tapogatózhatunk a sötétben. – Rosszallón megrázza kissé fejét, mint ki teljesen beleélte megát a mesélésben s igen mélyen felzaklatná, ami megesett ezzel a famíliával, de nem csalódottan s lemondón folytatja, hanem még lázasabban, ahogy elkezdte.– Ez a ház azonban nem csak különleges erőkkel felvértezett és veszélyes. Okos is. Képzelje csak el, hogy a sakk készletében csak egy csapatnyi sereg van, mondjuk a fehérek! Állítsa fel a táblára őket úgy, ahogy kell, az egyik oldalra, majd fogja a királyt és a királynét, és tegye őket a fekete király és királyné helyére. Aztán játsszon,… egyedül. Nos, a helyzet úgy néz ki, hogy a ház lakója vagy lakói a fehérvezérek a fekete oldalon, a ház mindenestül meg a fehérsereg. Tulajdonképpen egy csapatban játszunk a házzal, mégis szembe kerültünk vele. Talán hajdan ez nem így volt, sőt, ez az alkotók szándékától távoli, de valami megváltozott, s a fivérek s azok családja már maguk sem bírtak megmaradni itt. Elköltöztek, sok három, talán négy generáció nőtt fel távol innen, majd utánuk időről időre akadt bátor jelentkező, aki beköltözött ide. Csak hogy rövidúton vagy megőrültek, vagy szimplán feladták. – Mire befejezte a helyzet ismertetését a fal mellett álló vitrinhez lépett, s abból kristályüvegbe zárt whisky-t vett elő meg két poharat. Töltött, majd az egyiket Alecnek kínálta, az üveget meg nem tette messzire.
- Az illat,… nagy valószínűséggel amortentia, vagy valami nagyon hasonló, mert mindenki a számára legkedvesebbet érzi. Innen származik, s a ház többi részébe nem jut el. – egy másik festmény felé fordul, s fejével Alecért biccent. – Nem sikerült leszednem, de megpróbálhatja. – A poharát apró gesztusként kissé a vendége felé emeli, majd kortyol belőle.
- Azt itt lakó szerencsevadászok hagytak írásos emlékeket, mindet megszereztem, azokból tanulok. Immáron három hónapja vagyok itt, ami lassan több, mint amennyit bárki is kibírt az elmúlt fél évezredben, s ez idáig még nem volt igazán komoly konfliktusom az épülettel,… vagy legalábbis olyan egy sem, ami az olvasottak után váratlanul ért volna. – újra szünetet tart, elgondolkodva néz a férfira. – Most már biztos tudja, mire akarom felkérni. A házban, a tárgyakban s azok mágiájában nem tehet kárt, nem rombolunk, csak felmérünk. Itt az ősi varázs az érték. Visszatérve a kérdésére és a képre amit megszemlélt... bocsánatot kérek a kitérésért, a házban fel kell térképezni amit fel lehet, és meg kell érteni azt is, amit a mai tudásunk segítségével nem lehet. Akik ezt létrehozták, azok tudtak valamit, és én ugyan azt a tudást akarom. A kép pedig.... Az első alkalommal mikor felfigyeltem rá, sokáig, napokig álltam a nyitját keresve, aztán egyszer csak megpillantottam azt, amit most maga és aztán rögtön megnéztem az időt. Aztán napokig ugyan abban az időpontban visszajártam a kép elé, de többször nem mutatta meg nekem a teljes tartalmát. Most sem. S így már erős a gyanúm, hogy csak első alkalommal engedi láttatni a mágia amit ebbe a képbe öltek. Pedig fontos lenne tudni mi ez.... majd rájön, ha marad, hogy minden idefut... – Szavaiból tovatűnt az él, lágysága oly fokú, hogy mindenkinek szemet szúrna a hirtelen váltás. Nagy igyekezetében nem is találja az angol szavakat, mindet túl nehéznek és mesterkéltnek érzi így helyette az anyanyelvi szinten beszélt francia szófordulataiba önti bele minden óhaját:
- Ha akar, még kihátrálhat, de... Mindenesetre én örülnék, ha maradna és sikerülne közösen dolgozni az ügyön. Annyi a felfedezni való, hogy félek nem jut mindenre idő. Szeptemberben Roxfortba kell utaznom... - Bár szava halk s duruzsoló, szemében igazi kalandvágy villan, egy megszállott kutató lelkesedésével.  

Pontlevonás: a számmisztika elmulasztása miatt
Diákok nevei: Melore Lainey, Angela Sirett, Leonard Hatchkins, Sebastian Navarro, Chloe Sweet, Laetitia Morrison, Dorothy Moon, Pearl Fairfax,  Elena Pierce, Emily Dean, Gregory Omen, Meera Ashborne
Házak: Griffendél, Hollóhát, Hugrabug, Mardekár

---

---

Pontosztás: a számmisztikán való részvétel miatt
Diákok nevei:  Barbara Kenneth, Kalina Pierce, Vikitria Mirol, Kimberley Holloway, Yvette Delacour, Draco Malfoy, Ephram Destain, Mathias Montrego, Richard Grosiean, Seraphin Lamartin
Házak: Griffendél, Hollóhát, Mardekár

---

---

... s hallhatatlan rejtélyek minden nyílásban

Esteli nyers szél szalad be a nyitott ajtón, mintha űznék a sárga s éjszín s lázpiros téli ég alatt, felhőtlen, dermesztő napnyugtai szellemével sodorja át a küszöbön a másik éji vándort. „Tisztességes vendég nem lehet, …” – mondta volna nagyon bölcsen Modest édesapja, most mégis, sem a választott helyszín, sem az időpont mögött nem lakozik tisztességtelen szándék, csak a szőke gondolatok melyek a mélykék szempárba nézve fogantak.
A gondolatok magját még Eric ültette, mikor egy különleges férfiról beszélt, kígyóügyesen forgatva a tényeket és fél igazságokat,miután kileste a tanári vágyakat, de az éles szemű németet nem lehet ily könnyen lenyűgözni, átlátott a ködösítésen és rögtön határozott: majd ő meglátja, milyen véleményt akar fogalmazni az átoktörő  csinos franciáról. De Ericnek igaza volt: Alec figyelemre méltó. A mozdulat melyben megremeg, alkalmassá teszi a munkára, a professzor azonnal látja ezt; a különös érzékenység kell ehhez a feladathoz, és bizony, Modest maga is egész testében reszketett egy pillanatban, mikor először csapta meg érzékeit a különös, mindent átjáró erő. Az okos, palástolni próbált ravasz tekintet mi a tárgyra térve csillant a csinos arcban azonban nem munkaszempontból  kapott pozitív megítélést, ahogyan szép, francia akcentusa sem s az ajkak, melyek a szavakat formázzák.
A beszabadult dermesztő fuvallatott bár elnyelte a ház miután az megtáncoltatta a kandallóban felcsapó lángokat, maga után hagyott mást is: illatával feloldott egy másikat, egy másikat mely a házban terjeng egy festett liliom csokor jóvoltából. Édeskés vanília illat, s mint a frissen sült sütemény, mely talán csak Modestnek mutatja ily arcát, hisz amortentia. Enyhe, veszélytelen, de elbódítja s zsibbasztja a fejet. Most azonban a hígult illat elengedi a szorítást a férfiról, s az kiélesedett elmével figyel körül, bár kitudja mennyi idő kell, hogy az illat újra betöltse a nappalit.
Bizony, a választ megmosolyogja, jól nevelten, helyeslésképp s  további válasz helyett, hogy a beszélgetést ezen fonalát elvarrja maguk mögött, s rögtön eltereli a szót, a kérdést is megválaszolatlanul hagyva.
- Hol tanult? – kérdi egyenesen, ártatlan érdeklődéssel hisz ő nem készült fel a másik életrajzából. Talán ha megtudja honnan való üzletfele, egyszerűbben elmagyarázhatja neki a munka természetét, ezt azonban nem köti az orrára, hisz a kérdés valóban ártalmatlan, kedélyes, de mégsem vakvágány felé haladást mutató téma, hisz a kérdés határozott, érzékelhetően céllal indul valamerre. A fotel karfájára támasztja könyökét, tenyerébe hajlik arca s pár tincs nedves, hullámos tincse, arca másik fele aranyosan játszik a kandallótűzfényben, s érdeklődő, udvarias tekintete keresi a kék szempár fesztelen, őszinte pillantását, de minden erőfeszítését latba vetve sem tudja megállni, hogy az arcot ne fürkéssze körbe, míg a választ várja. Enyhe narancs illat szökik be a sötét előszobából, s ekkor egyszerre több dolog is történik: Modest másik kezében a pálca megrebben, halk puffanással becsukódik egy ajtó, s leesik egy kristály pohár egy távolabbi polcról, azonban a polcon hiánytalan marad a készlet. A férfi nem mozdul, s fegyelmezettségre inti beszélgető partnerét is. Még fejét sem emeli meg, vagy fordítja a hang irányába, csak leteszi a pálcát a másik karfára, s halkan, rebegve kéri ugyan erre az átoktörőt is, s nyugtató szavak intéz felé. Elnézést is kér, majd hozzáteszi:
- Amennyiben majd vállalja ezt a munkát, az ilyesmihez hozzá kell szokni, de nyugalom, a legtöbb hasonló jelenség ártalmatlan, és természetesen a fizetséggel sem leszek szűkmarkú, de ezzel ráérünk még. – apró legyintéssel nyomatékosítja szavait, majd elfordítja tekintetét. Most a kandalló párkány felett órára pillant, s rendületlenül nézi a percmutatókat, miközben figyelme egy pillanatra sem lankad, míg Alecet hallgatja. Mikor a percmutató a húszas számra vándorol, Modest lassan felemeli a fejét, sőt fel is áll s a Alecnek is int.
- Jöjjön, mutatok valamit. – Kissé összeráncolja homlokát, mintha koncentrálna, még mindig nem néz a franciára. Megáll egy festmény alatt, az órával szemben s megvárja, míg Alec is mellé ér.
- Még három perc. – Motyogja csendesen, s szemében látni, ahogy odabent kattognak a fogaskerekek.
- Nem kell mást csinálnia, csak figyelje az órát, s mikor a percmutató eléri a huszonhármat, forduljon a kép felé. Kíváncsi vagyok, mit fog látni. – Egészen közel áll a szépszeműhöz, de nem pillant rá, csak az órát figyeli, majd a pontos időben megfordul. A látvány ugyan az mint máskor: Hideg, mozdulatlan tájat ábrázoló kép, mely sivár, havas, s csak egyetlen fa van rajta melynek ágai mind nyugat felé hajlanak mintha viharos szél fújná őket, holott vihart nem ábrázol a kép, de a legkülönösebb, hogy a fa nem mozdul, egyetlen ága sem. Mégis olyan fokú mágia árad belőle, ami lenyűgözi az embert. Hirtelen újabb csörömpölés töri meg a csendet.
- Elnézést. – szól a kabát akasztó felé nézve, mely eltűnt. Most újra Alecre néz, ezúttal engesztelő pillantásokat vetve rá.
- Elő fog kerülni, ne aggódjon. – oly simán és kellemesen megnyugtatóak szavai, hogy nem is kételkedik benne: Alec nem lesz dühödt az elveszett kabát miatt.
- Tud sakkozni? – A kérdést hirtelen vágja ki, maga is meglepődik a gondolaton, arcán is tükröződik valami hóbortos.

... itt, a bolondokházában.

Fehér lepedőkkel letakart volt minden, mikor először lépett be a bejárati ajtón, de mint az kiderült, az a rossz bejárat volt. Most a helyesebb ajtón jött, hogy ne csak a mugliknak készített leplet láthassa, hanem egy csodás otthon bársony  foteljeiben, komoly, súlyos tálalószekrényeiben kereshesse az igazságot. Úgy tűnik azonban, hogy itt csak a kép fontos.  
Már hetek óta élvezheti a házimanók készítette ételek páratlan ízét, a berlini kúria pompájára hajazó csillárokból áradó fényt s a kandallóban játszó fényalakok hőjét mely most is végig kúszik a földön, a francia szőnyeg mintái közt egyenesen a földön ülő alakjához, hogy felszárítsa nedves haját és ruháját, amit alig fél órája még az eső nyalt végig. Csak a pattogó tüzet hallja, semmi mást. A fejében száguldó gondolatok lépte most halk, nesztelen, mintha csak félnék megtörni a nyugodt pillanatot. A pálcája az asztalon hever, Modest nem aggódik, nem fél, nincs mitől - a szobában mindössze egy személy tartózkodik rajta kívül ki varázstalan, hasztalan szajha mozdulatlanul a kanapén, még a házimanót is hazaküldte Bexhillbe. Haza. Nem a sajátja, a Lestrangeké, mégis úgy engedelmeskedik mintha saját gazdájától, Athaleától kapta volna a parancsot erre, nem pedig a bátyjától. Különös család, különös szokások de még lehetetlenebb ez a ház. Elbűvöl a kilincs és megbabonáz a csillárok fényárnyéka, rabul ejt a a karosszék vörös selyme és elnehezít a sötét éjjeli illat ami mindenből árad, még az üres csészékből is. Megtanulta kezelni, ezek az apró játékok nem kötik le, egyik másikat kényelmes kis kiegészítésnek véli, semmi nem térítheti el igazi céljától.

Az asztalon, a pálca alatt tervrajzok hevernek. Erictől megkapta ugyan az alaprajzokat, de Modest újakat készített, mikor felfedezte a hiányosságokat az eredeti verzión, hisz abból kispórolták a titkos utak és szobák, ajtók helyét és méretét. Márpedig itt minden számít! Egy számmisztikusnak ne számítana? Egy olyan házban melynek építői és lakói, a leszármazottaik mind remekeltek eme tudományágban, s voltak eléggé eszelősek ahhoz, hogy a ház építési szakaszainak egy egy dátumával és az akkor aktuális csillagállásával összhangba hozták a házat s olyan bűbájokkal látták el, melyek időszakosan a mai napig feltámadnak, felszólalnak, akaratosan és izzón követelik a ház feletti uralom jogát, fellázadnak a lakó ellen és a legszebb ám leggonoszabb praktikákkal üldözik el? Kegyetlen falak, de meseszépek, akár csak egy reményt vesztett porcelánbaba mely meguntan hever a polcon s esélye sincs, hogy újra játékba kerüljön. Elfelejtették, az új generációk elfelejtették hogyan kell a játékoskedvű ház lelkét táplálni, megijedtek mikor a társas sakkban a gardrób kiütötte a legerősebb védőbűbájt is amit a szegény lakó a ládájára tett. Itt minden él.

Talán csak az a szép, fekete hajú nő nem, aki a kanapén hever mozdulatlan, mint a múlt éjszaka játéka. Modest maga sem érti, miért hozta haza, minek kellett neki. Unottan néz végig a csinos, arányos testen, még unottabban hívja a házimanót, hogy takarítsa el, pofozza ki, vagy csináljon vele valamit, mielőtt megérkezik a vendég, de végül majd dobja ki, hogy ne legyen útban az el használt elem.

És pontban hétkor megérkezik, akit Eric ajánlott. Alec Delon-Moncorgé. Szakmájának egy kitűnő alakja, kinek bár kétes híre nem meglepő, a finom németet nem nyűgözi le a szóbeszéd, sem a megkapó arc, a fényes kék szem s a jó kiállás, melynek nekiütközik a tekintete mikor ajtót nyit. A ház még mindig csendes, kedves, s kellemes hő árad ki az ajtón a  francia szíve felé. Nem teszi kellemetlenné a pillanatot azzal, hogy körül kémleli a sötétet s gyanakvón várja a támadást, csupán egyszerű nemességgel beinvitálja a férfit. Formaságok. Köszöni, hogy eljött, hellyel kínálja és teával, melyet még a házi manó készített ki.
- Remélem nem fog csalódni, s nem érzi majd feleslegesnek, hogy ide kellett fáradnia. - Az udvarias társalgás nem okoz gondot akkor sem ha közben a potenciális üzlettársat kell felmérni, a csendes, dallamos bariton még az éjszakai, nyugalmas hangulatot sem sérti, majd hogy nem meghitt pillanatokban lehet részük. Miután Alec levetette kabátját (amennyiben ezt megtette) és választott helyet a kandalló előtti kanapék s fotelek közt, ő maga is leül valahova oldalt, nem mellé s nem vele szembe.
- Mint az nyilvánvaló, ajánlatom van, munkám a maga számára. Arról azonban biztosítania kell már most, hogy ez az ügylet idebent marad, a házban, akkor is, ha végül úgy dönt nem szeretné elvégezni, amit magának szánok. - Nem hagyja el a magázódást, pedig a köztük levő korkülönbség alighanem csupán pár elhanyagolható év. Távolságot tart, vár, lesi a reakciókat. Nem vár semmi komolyat, hisz az eddig elhangzottak a világ legsablonosabb és legáltalánosabb dolgai, mégis kíváncsi a férfira, most, hogy itt van, még inkább mint eddig. Alec lassan megváltoztatja a ház légkörét, az ablakban virító kankalinok figyelnek, várnak, éhesen lesik a két férfi társalgását s mozdulataikat, mosolyognak a szőke gondolatain.