Az érzés. Az érzés, mely egykoron tüzet, szenvedélyt, örömöt okozott lelkemnek. Az érzés, mely mára bút, komorságot és zavartságot okoz az elmémnek. Az érzés, amely ha nem múlik el a közeljövőben, akkor darabokra marcangolja testemet, s lelkemet. Az érzés, melyre csak egyetlen egy lény tudja okozni és ez nem más, mint az ember. Az érzés, mely most is bennem él, de mellette egy új érzés is megjelenik, amit egy szőke hölgy okozza, és itt van a közvetlen közelemben. Igen. Alig pár perce ismerem, de még is teljesen összezavart egy érzés, mely a múltam, jelenem és valószínűleg a jövőmben is meg fog jelenni. Mi tévő legyek, hogy ez az érzés elfojtódjon bennem, valahol legbelül, hiszen nincs szükségem még egy gyenge fellángolásra se. Érzések, legyetek átkozottak!

- Nem érdekelnek a pletykák, megnyugodhatsz. Sőt, az sem érdekel, hogy mi a múltad. –továbbra se fordulok felé, hogy ne kelljen fenntartanom vele a szemkontaktust. Erre most egyszerűen nincs erőm. –Most, ha összeszedném az összes pletykát magamról, akkor elég cifra történetek is előbukkannának a tárházból. De nem zavar. Neked se kellene ilyenekkel foglalkoznod. A pletykás emberek ebből élnek. Lehet, hogy unatkoznak vagy egyszerűen élvezik. –majdnem elröhögöm magam, mikor feleszmélek, hogy szegény kiscsajt mikkel is traktálom, de aztán oda fordulok felé és bohó mosollyal ennyit mondok. –Ha meg igazak lennének, ezek a pletykák én a helyedbe büszkén felvállalnám.

   Most már abszolút mondhatom, hogy teljesen megőrültem. Hogy miért? Összezavarodtak az érzéseim és ez ellen keresek gyógyírt. Vannak, akik gyógyszereket szednek, mások csak pihennek egyet, megint mások elmennek, mondjuk a hegyekbe teljesen egyedül és a magányukban keresik meg a gyógyírt. Én hol és miben találtam meg a gyógyíromat. Nem vagyok benne biztos, de talán egy nőben. A nőben, akit perpillanat csak bámulni tudok és elraktározni, hogy bármikor elővehessem, hisz ez ennyire jó gyógyír, hogy nincs szavatossági ideje. Igen, ez a göndör hajú leányzó a gyógyír.

És igen. Egy gyógyír, ha gyorsan hat, akkor elkerülhetetlen, hogy ne legyen mellékhatása. –Köszi, szépen, de nem kell a szerelemben egy teljesen amatőr lánynak a véleménye. Ugyan, te mit is tudsz, amit mondjuk én nem erről az egészről? – Bingó! Bár, ennek a gyógyírnak van mellékhatása, de mégis előnyt tudok magamnak ebből kovácsolni. És igen, Noel visszatér. –Kiscsaj, kedvellek téged. Ezért fogadj meg egy tanácsot tőlem! Egy pasit, egy vadidegen pasit sohase oktass ki azzal, hogy miben hibázott mondjuk egy párkapcsolatban. Hogy nem kellett volna választania és egyebek, mert a végén még te ütöd meg ezzel a bokádat. –nem haragszom rá egyáltalán, de azért csak Noelről van szó, aki nem igen tűri, hogy egy nő, aki talán meg sem érdemli őt csak úgy, következmények nélkül kioktassa.

   Ingerült lettem ez tény. Egyszerűen kettős személyiség vagyok. A macsó, akit senki és semmi körülmények között nem lehet irányítani. A macsó, aki tíz női szívet tör össze, ha az övét egyszer egy összetöri. A macsó, aki ért a nők nyelvén, de ha valamit félrekódol, akkor nem szereti, ha azt számon kérik rajta. A másik a jófiú, aki tanul magáért, szüleinek való bizonyításért és, hogy társainak megmutassa, hogy macsó és nem is akár milyen. A jófiú, akinek vannak érzései, amik elég mélyek és eddig csak két embernek tudta ezeket a mély érzelmeket a felszínre hozni és ezek a személyek az anyja és Lita. A jófiú, aki külsőre és belsőre is a tökéletességet sugározza, hogy minél nagyobb kanállal élje az életét. Ingerült lettem, mert nem szeretem, ha a macsó-én ilyen hamar megtörne egy alig ismert személy előtt.

- Bizonyára sokat tudhatsz a női nemről. Legalább is most erről próbálsz meggyőzni kevéske kis sikerrel. Ha pedig ez így igaz, akkor mért nem próbálod ki velük a párkapcsolatot, ha már ennyire jól értesz hozzájuk?! –még mielőtt befejezné, a mondani valómat felpattanok a kanapéról és szép lassan oda megyek a kandallóhoz és a tüzet bámulom a szokásos nyugtató hatásáért, de valamiért most nem hat. Annyira belém döfte a kést a „gyógyírom”. De sebaj. Annál élvezetesebb falat lesz a számomra.

Belemeredek a pattogó parazsak bámulásába. Semmi nem tudna most megzavarni. Végül ennyit mondok: - Ronda? Ha ronda lennél nem álltam volna veled szóba. –visszafordulok, de még azzal a mozdulattal az ablak felé fordítom a fejemet és az üvegen keresztül látom, hogy most már elállt az eső. –Elállt. –ennyit kinyögök, majd azon gondolkodok el, hogy kimenjek még egy kicsit vagy felmenjek a hálóba? Legvégül csak ennyit mondok. –Most mennem kell. Számomra hasznos volt a beszélgetésünk, szóval keress fel, ha szeretnéd folytatni. Rendben, kiscsaj? –még mielőtt válaszolt volna, az ajtóhoz megyek és mielőtt kimennék visszafordulok felé és egy elég gázos macsó mosolyt villantok neki és még abban a pillanatban kilépek az ajtón, hogy ő kitudja nyögni a válaszát, hogy akar-e velem találkozni máskor, máshol.

   Az érzés. Az érzés, ami jelenleg benne él egyszóval úgy tudnám jellemezni, hogy: bonyolult. Bonyolult, hisz most a túlfűtött szenvedély és a „lilaködös” szerelem közt van. Bonyolult, hisz a szomorkás és a hihetetlenül vidám között van. Bonyolult, hisz nem tudom eldönteni, hogy szőke vagy barna? Tűz vagy jég? Frissességgel teli új vagy a megszokott régi? Végül is a remény hal meg utoljára vagyis egyszerre talán két legyet üthetek egy csapásra.

Csak arra tudok gondolni, hogy még találkozom-e a kiscsajjal?

Nocsak, a kis Lita, mint prefektus. Nekem ez miért tűnik egy kicsit ironikusnak? Ja, most már tudom! Saját maga se tudja betartani a szabályokat, nemhogy még másokkal tartassa be. De a mondás is úgy tartja, hogy: „Kurvából lesz a legjobb feleség.” . Talán mára felnőtt annyira, hogy a bajkeverő komisz lányból tényleg egy kitűnő munkát végző prefektus váljon. Egyszer biztos arra is megér, hogy komoly párkapcsolatra tegyen szert.
Aj, Noel mi van veled? Te még mindig bele vagy zúgva a kis Litába? Ez a lány tönkre tesz engem idegileg, hogy még mindig szeretem. Most is meglátom és a biológiai reakciók egyből fellángolnak bennem és nem tudok rajtuk uralkodni. Meglátom, és egyszerűen nem érdekel semmi más gondom -már pedig van elég-, nem foglalkozok semmivel, még a tanulás se frusztrál. Egyszóval ilyenkor megszűnik körülöttem a világ és csak ő létezik számomra. A bennem lakozó összes érzés kiváltódik belőlem, amikor csak valamilyen módon eszembe jut vagy ha csak meglátom: düh, szenvedély, szerelem, szeretet, játékosság, gyűlölet…

Háttal áll nekem a folyosó túl oldalán. Csak ketten vagyunk és, ha van egy kis szerencsém, akkor már mindenki nyugovóra tért. Itt a remek alkalom, hogy a bosszús szétválásunk után végre újra szóba elegyedjünk. Bár, nem hiszem, hogy tudunk normálisan beszélni egymással, ahogyan őt ismerem, ahhoz ő túl dacos és hiú.  De egy próbát megér, hiszen nem várom el tőle, hogy ismét a karjaimban landoljon –persze nem mondom azt, hogy nem örülnék neki, de azért valamilyen szinten megértem én az ő kis dühét irántam-, csak azt szeretném, hogy ismét barátok legyünk. Nekem szükségem van egy olyan emberre, akiben bízhatok és még normális tanácsokkal is el tud látni, ha valamilyen gondommal hozzá fordulok, nem úgymint a drága testvére, Richi. Na, ő nem tud normális tanácsokat adni az embernek. Sőt, inkább nagyobb bajba keveri az illetőt, mint sem segítsen rajta. De ettől függetlenül ő a legjobb haverom.
„Te jó ég! Mennyi közös élményem van ezzel a csajjal!”- hasít belém a fájó gondolat és most furcsán érzem magam, hiszen én voltam a rossz ebben a szituban és nekem kellene a legkevésbé siránkoznom azon, hogy visszaszeretném csinálni az egészet, főleg úgy, hogy ő már túl tette magát ezen az egészen. Mondjuk ezt annyira nem akarom elhinni. Ismerem elég jól és tudom, hogy ez csak álca nála. Hiába a sok pletyka, hogy hány sráccal járt illetve kavart azóta, hogy mi egymástól eltávolodtunk.
De miért kellett őt egy pillanat alatt eldobnom magamtól? Nem gondolkodtam tisztán. De miért utólag kell rájönnöm, hogy én attól is jobban szerettem, mint ahogy én azt kimutattam. Utálom ezt a kettős érzést!!! Mit is akarok én??? Valaki segítsen ezen a gondomon, mert így nem tudok a többire koncentrálni.

Kár is hisztiznem ezen, mert ez csak a múlt, ami szép és jó volt, de ennyi. Pont. Vége lett és, ha újból megpróbálnánk, akkor se működne minden ugyan úgy, mint annak idején.
De talán valami teljesen újat ki lehetne hozni belőle. Vagy nem? Na, de Noel, mi ez a bizonytalanság? Ez egyáltalán nem vall rád. Puhulsz, te srác, de nagyon. Embereld meg magad és próbálj valahogy szóba elegyedni a kis csajjal. Mentsd, ami menthető és ne törődj azzal, hogy már réges rég késő.

-Lám-lám miből lesz a cserebogár? A kis Litából prefektus? Most csak viccel velem ez az iskola velem, ugye? –ez az. Mentsd, ami menthető. Jól megcsináltad Noel.
A kissé hangosabbra sikerült szavak visszhangzottak a folyosón (és a fejemben, hogy miért is voltam ilyen hülye? Erre akarom alapozni az új kapcsolatunkat?), de talán nem lesz belőle semmi bajom, hiszen úgyis a prefektushoz beszéltem, vagy nem? Csak azért szurkolok, hogy csak most az egyszer jó kedvében találjam és ne kezdje litániával a beszédét, hogy én milyen mocskos egy dög vagyok és, hogy engem mennyire is utál.

Csak ülünk egymás mellett hosszú percekig, de egyszerűen nem tudjuk kezelni a helyzetet. Nevetséges Noel, nem tudsz egy Lánnyal szóba elegyedni? És rá kell jönnöm, hogy nem, mert most az egyszer –a parányi kis életemben- nem felszedni akarom, hanem megvígaztatni. Egyáltalán én szeretnék ezen a Lányon segíteni? Meg van nekem is a kis ügyes-bajos gondjaim nemhogy még egy „bálkirálynőnek” segítsek, aki éppenséggel lelki válságban van. A nők könnyen túl teszik magukat egy pasi elvesztését követően, rohannak egyből egy másik férfi óvókarjai közé.

Kezdek türelmetlen lenni, mert számomra cikis lesz ez a nagy drámázás, egyszerűen ilyen csöpögő szituációt nem tudok megoldani, mert én mindig is elrohantam az ilyen gondok elől és egyszerűen nem foglalkoztam vele, hanem sodródtam tovább az árral. Becsukom a szemem és teljesen kizárom magam körül a külvilágot és csak én vagyok. A gondolataim először csak pörögnek az agyamban és nem tudom őket megfékezni.  Kalandos egy élmény meg kell hagyni, majd egy épp gondolatom támadt: „Lépj tovább!”. Igen, tovább kell lépnem. Nem szabad többet emésztenem magamon Litán és lehet, hogy éppen mellettem ül a megoldás az egész gondomra, csak én eddig nem így láttam ezt az egész helyzetet. Új irányt kell, hogy vegyen az életem. Igen! Itt a megoldás mellettem! Majd hirtelen vegyes érzések törnek rám, egyszer sírni tudnék a dühtől, a szenvedéstől, máskor pedig csak szimplán felnevetnék a kíntól, attól, hogy látok egy kiutat az alagútból.

Kinyitom a szemem és ismételten a tűz pattogását kezdem el nézni, de sokkal jobban érzem magam. Ismételten percek szállnak el a fejünk felett, majd oda fordulok a lányhoz és látom, hogy csupa könny az arca. Ismét megrémülök és reflexből átölelném jelét adva, hogy nincs semmi gond, bennem bízhat, de nem hinné el, hogy nincs bennem semmi hátsószándék. Félig igaza van, mert a hátsószándékom van, csak nem feltétlenül az, amire ő gondol, hanem az, hogy lehetnénk egymás lelki társai ebben a krízisállapotban –a többi meg úgyis jönne, majd magától.

- Tudom milyen nehéz most neked. –mire kinyögöm a mondatot, addigra visszafordítom a fejem a tűz felé és mélyen bele bámulok, mintha a parazsak hús-vér emberek lennének és valósnak vélném azt, hogy valamelyik tekintetét kaptam el és vele tartanám a szemkontaktust hosszas időn át. Bár nem látom, de mégis érzem, hogy a lány csodálkozva rám tekint és éppen megszólalni, mikor én folytatom.
- Lehet, hogy csalódtál most egy srácban. És? Ezért összedőlt benned egy világ? Nevetséges. Nézz már körbe az ég szerelmére. –egyre drasztikusabbá kezd válni a hangom és a mondókám befejezésére a lágy és kellemes monológomból egy ordibáló sakálüvöltés lett. Most ismét szünetet tartok a mondókámban, mert egy kicsit le kell higgadnom és újból kezes bárányként kell folytatnom. Ez egy kicsit hosszabb folyamat volt és a Lány bele kezd a mondatába, de nem hagyom, hogy befejezze, mert én folytatom a sajátomat.
- Ti nők csak azt hiszitek, hogy egy pasinak nincsenek érzései, pedig vannak annak ellenére, hogy ők nem mutatják ki. De ti mind önzőek vagytok és a saját érzelmeitekkel foglalkoztok, hogy pozitívot mutasson a mérőműszer. És velünk mi van?  … Ha egy pasi elkezd járni egy csajjal nem feltétlen jelenti azt, hogy szereti is őt, csak egy strigula lesz a kis noteszében. Igen, ez így igaz. De mi van akkor, ha szerelmes lesz belé? Mi van akkor, ha ott lesz a lilaköd a szemei előtt? Megmondjam, mi van akkor? –itt magamba folytam az érzelem kitörésemet, mert kezd egy kicsit komikussá válni a beszédem és már saját magamat akarom kinevetni ezzel a ripacsos előadásom végett. Nem is merek a Lányra nézni. Inkább csak befejezem a mondandóm:
- Akkor az van, hogy befellegzett neki. Semmi más nem élteti őt csak az a nőszemély, akiért az ő szíve dobok és tényleg mindenre képes csak azért, hogy minden percben vele legyen és kimutassa neki a szerelmét. De tényleg. Még az életét is feláldozná érte. Most mond meg, nem hülyék a férfiak, ha szerelmesek? –ismét a szokásunkká vált drasztikus csönd tör ki, majd a végén ennyit mondok:

- Nos, gondolom, te nem a szerelmes pasival jártál (nem úgy, mint Lita), hanem a préda-vadászóra.

Na, szerintem most szüntetem meg magam. Csak bambulok tovább a tűzbe és szeretném, hogy az előbbi mondatok elhangozatlanná válnának, de sajnos nem. És csak várok, hogy a Lány, mikor fog nevetésbe kitörni és megcsillanni a szeme, hogy megtudta Noel Desschauge egyetlen gyenge pontját.

A napocska sugarai simogatják az arcomat. Idilli a kép, de valami nagyon nem stimmel benne. Gyorsan felpattannak a szemeim és kapok észbe, hogy nekem repüléstan órám van már egy ideje. Nem lehet igaz, hogy én mindenhova késéssel kell, hogy érkezzek. De most mit csináljak? Kelj fel és öltözz Noel, mert így is kapsz a fejedre egy nagyot. Gyorsan be a fürdőszobába: arcmosás, fogmosás, öltözködés. Mondom öltözködés! De hol van a talárom? Ez nem lehet igaz, még azt is most kell keresnem. Hova a nyavalyába tettem el? Rendben, akkor kutakodjunk. Ha én talár lennék, akkor hova bújnék csak, hogy ezzel is felbőszítsem az egyébként is tiszta idegben lévő gazdámat? És igen a nyertes hely: az ágy alatti rész. Gyorsan magamra kapom és rohanok is a pályára. Csak ne korogna ennyire a hasam, most mi tévő legyek, mert már nem nagyon tudok elmenni reggelizni. Na, jó akkor a mai reggeli is kimarad. Seprűt fel és rohanni a pályára. Cél: nem feltűnni a tanárnak, hogy ismét elkéstem az órájáról. Nyugi, nem csak őt szoktam ezzel megtisztelni, hogy nem érek az órára be időbe, de ez van. Vonják is a pontokat, mintha muszáj volna.
Nézzük csak meg, hogy mi is történi a pályán? Ahogy hallom éppen az ötödévesekkel szívózik. Helyes! Akkor már csak valahogy a végzősökhöz kellene odamennem úgy, hogy ne vegyen észre és talán semmi gond nem lesz, hogy késtem. Nyugodt, átlag léptekkel megyek, mintha már egy ideje a pályán lennék, csak unalmamban éppen elbóklásztam a többiektől. És addigra már a tanár a hatodéveseknek adja az utasításokat, mire elég közel érek a többi végzőshöz. Még ott is csavargok egy kicsit, hogy azt higgye, hogy tényleg rég várakozok és már csak az unalom miatt bóklászok. Végül oda jön hozzánk és elkezdi a mondókáját.
Mi van? Év végi vizsga? Na, ne bohóckodjunk már. Ezen most teljesen ki vagyok akadva. No, fene: ajánlólevél, ez mindjárt jobban hangzik. De mire megyek én vele? Az se biztos, hogy én a kviddics irányába szeretném terelgetni nyomorúságos életemet. Bár, egy ilyen levél bármikor jól jöhet, hiszen semmi jövőképem nincs, hogy mivel szeretnék teljes szívemmel foglalkozni. De most megéri nekem küzdeni? Ez most nagy talány. Mondjuk, az ösztöndíj se jönne rosszul, szóval mindent bele Noel, most mutasd meg, hogy mire is vagy te képes.
„Sperűre!...Szlalomozás!.. Cikeszt elkapni!...”- kómás fejjel kinek van ehhez kedve, de úgy őszintén? Hát, nekem egyáltalán nincs. Akkor hajtsuk meg azt a szlalomozást, hagy fogyjanak azok a nyamvadt számok a fejem felől. De nincs erőm most egyáltalán. Ez most nem fog menni, legalább is olyan jól nem, hogy ebből ösztöndíj meg ajánlólevél legyen belőle. Ahhoz most egy kicsit szét vagyok csúszva, bár nem tudom, hogy miért, de ez akkor sem az a nap, hogy én betudjam bizonyítani azt, hogy igen is ott van a helyem a legjobbak közt. Jó, én tudom, hogy tényleg ott van a helyem, csak a bizonyítással vannak most gondok. Megesik, hogy a Noel is elesik.
És meg van az öt kör szlalomozva, most már csak a cikeszt kellene elkapni. A seprűmön készenléti állapotban keresem, kutatom a szememmel a cikeszeket, de nem tűnik fel egyik sem, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy már mind a kettőt elkapta valaki. Ne!!! Ez az én sorsom, most komolyan? Ebből se ösztöndíj, se ajánlólevél nem lesz, hiába dolgozom itt ki a belemet, ha mások százszor ügyesebbek és jobbak nálam. Hát, erről is lemondhatok. Viszlát ösztöndíj, viszlát ajánló levél.

- Köszönöm szépen az útbaigazítást, de nem ezért jöttem ide, hanem azért, hogy egy kis nyugalmat találjak, bár nekem a te társaságod is megfelel perpillanat. –ez most vagy eltávolítja egy életre, vagy egyből inni fogja a szavaimat. Vicces, ahogy rám néz azokkal a „boci” szemekkel, biztosan még csak kis naiv fiúcskákkal volt dolga, akik még ezt az olcsó trükköt még beveszik. De nem baj, ha játszani akar a kicsike, akkor játszunk. Én válaszként a nézésére villantom a szívtiprót. Na, erre mit reagálsz aranyom?
Egy gond van. Még mindig nem jut az eszembe, hogy honnan is ismerem a kiscsajt. Mindenesetre lekucorodom mellé és én is csak a tűzbe meredek és egyből Lita jut az eszembe, de nem kéne. Terelem a gondolataimat másfele, de nem nagyon megy, majd nagy nehezen ismét a valóságban vagyok és azon merengek, hogy akkor én honnan is ismerem a mellettem ülőt. Mardekáros, tehát egy házból vagyunk és láttam is már párszor, de egyszerűen nem jut eszembe, hogy hol is találkozhattam vele, s így a neve se jut az eszembe.
Flegmán köszönt vissza az előbb, szóval neki a szívtipró villantás nem lesz elég. Na, most légy okos Noel. Bár, hiába van a helységben még egy fő, most teljes mértékben ki tudom élvezni a magányt és a gondolataimba tudok meredni, de nekem nem ez kell. Nekem egy társaság kell, aki elhessegeti a rossz gondolataimat és piszkosabb vizekre evez. És erre pontosan alkalmas lenne a mellettem ülő társasága. De muszáj lesz nekem feldobni egy témát és kezdeményezni ezt az egész kapcsolat kibontakozást, mert ő valamiért erre nem hajlandó. Ha kívülállóként szemügyre veszem a szituációt, akkor rá kell jönnöm, hogy én zavarom a csajszi társaságát és van valami baja, amit egyedül kell feldolgoznia, de én is ebben a cipőben járok, csak egy kicsit előrébb járok már a dologban, hiszen én már rájöttem, hogy egyedül úgy sem tudom magam túl tenni a dolgon. A kiscsajnak még erre rá kell jönnie, hogy tudjak is vele valamit kezdeni, de nem tudom, hogyan tudnám ebbe az irányba elterelni.
És megcsapott az isteni szikra. Hát, a csajszi az kviddicsezik és jó is benne. Ha jól tudom erre túlságosan is büszke, de egye fene egy hatalmas egóval megáldott csajt is bevállalok a mai nap, hiszen ma mindegy, hogy ki az áldozat, csak legyen. Bár, még a nevét nem tudom, de azt igen, hogy honnan is volt eddig annyira ismerős. Tehát a beszédtéma is itt hever előttem, feltálalva: kviddics. És ez a szó visszahangzik a fejembe és most már teljesen belém is hasít a dolog, hogy mit is tudok kezdeni a kiscsaj társaságával.
- Menő, ahogy a kviddicst nyomod. Legalább is nekem átjön, ahogyan űzöd ezt az egész sportot.
Ahan, ahogy gondoltam ez nem lesz elég a kiscsajnak. Teljesen semleges tudott maradni a dicsérő szavaim hallatára. Nem baj, nem adjuk itt fel. A lovakat is nehéz betörni, de nem lehetetlen.
- Nem hiába volt már alkalmad olyan bulit csinálni, mint a múltkor. Le a kalappal az egész szervezésével.
Ez se nagyon hatja meg. Most már teljes mértékben szemügyre veszem a hölgyeményt, hogy mi is a baja és Dr. Szívtörés-diagnosztikában-otthonos Noel megállapítja, hogy a mellette lévő páciensnek is hasonló a panasza. Szóval innen fúj a szél. Most így hirtelen odabújnék hozzá és megvigasztalnám, de az egy kicsit tolakodó lenne, és nem hagyhatom, hogy az áldozatomat csak úgy eleresszem a karmaim közül.
- Úgy látom egy kviddics mesternek is vannak problémái, ha szeretnéd, kiöntheted a lelked nekem, hiszen nálam biztonságban lenne a titkod!
És igen, végre kezd a jég olvadozni. A lány először rám néz, majd huncutul mosolyog. Eljött az idő, hogy játsszam tovább a szerepem, de úgy, hogy részemről ne nagyon legyen bensőséges a szitu, hiszen egy nő sem láthat egy macsót megsebezve, de még is látszódjon rajtam, hogy igen azért én is ember vagyok.
Egyre mélyebben nézünk egymás szemeibe és ekkor a fejemben megszólal a vészharang, hogy: „Vigyázz, Noel! Ne dőlj be neki! Ez is csak olyan, mint a többi! Csak játssza a szendét!”. Nem lesz itt gond, egy jó kis játék előtt állunk mi.

De, hogy milyen jó sétálgatni ebben a viharban. Vicces, hogy az emberek milyen puhányok, csak egy kis jég potyog az égből, s rögtön rohannak be a fedett, meleg helységbe. Mitől félnek ennyire? Megfáznak? Megsérülnek? Kellemetlen a jég csapódásának érzése? Nem fogom őket megérteni, de mindegy is. Tudom, én vagyok a különc, hogy póló-farmert viselek, amikor mindenki más a nagy és meleg télikabátjában is fázik, de nem érdekel, mert nekem időjárás nélkül is rossz és erről csak egyetlen egy személy tehet: Lita. Ó, Noel?! Nehogy már egy csaj tegyen tönkre idegileg! Most komolyan? Na, jó most lenyugszunk. Mély levegő ki és be. Na, még százszor!
Rendben; ez így nem mehet tovább, akkor teszek még egy utolsó kört az udvaron, mert most már tényleg elég lesz ebben az időben a fej kiszellőztetésből még nekem is. De mit tegyek? Senkit és semmit nem tisztelek és még is akad egy csaj, aki így ki tud borítani még ennyi idő után is. Szánalmas vagyok.
Na jól van most már, haladjunk csak befele…
Ó, hogy mennyivel jobb idő van bent, csak a magány fogalma az, úgy ahogy van megszűnt. Most mi tévő legyek? Kellene egy hely, ahova eltudok menekülni a nagy magányommal és folytathatom magamban a lelkizést. Fúj, ez az utóbbi gondolat valami undorító volt. Lelkizés? Tényleg össze kell szedjem magam. Idő kérdése az egész.
Na, nézzünk körbe!
Szerintem a nagytermet fölösleges is lenne megpróbálnom, mert ott tuti vannak, szóval másfele kellene elindulnom. De nincs ebben az óriási kastélyban egyetlen egy nyomorult hely sem, ahol pár percre el tudnék mélyedni a gondolataimban és utána feltöltődve tudnám folytatni a kis életemet.
Tudom már, hát a könyvtár. Ott hiába vannak sokan, így is úgy is csendbe vannak. Bár, sokat rontanék az imidzsemen, hogy engem a könyvtárban látnak, de egye fene, most az egyszer belefér. Na, nyomás.

Már vagy félórája bolyongok. Hát, hol a francba van az a nyomorult könyvtár? Látszik, hogy sűrűn járok oda, de ez van, senki se azért szeret, mert képes lennék a fél életemet is ott tölteni. Belegondolni is rossz. A sok strébernek lehet, hogy jobb jegyei vannak, mint nekem, de én is átmegyek a vizsgáimon, úgy hogy mellette tudok élni és nem is akár milyen minőségben. Most, akkor kinek is jobb az élete? Hát, nekik, mert nem teszik tönkre az életüket olyan bigék, mint Lita. Na, jó elég volt ebből a hisztiből, még a könyvtár keresési akcióm gondolatába is beleférkőzik ez a bestia.  

Már egy órája keringek, és még mindig nem találom a könyvtárat. Az meg elég cikis dolog lenne, ha leállítanék egy éppen velem szembe jövőt és megkérdezném tőle, hogy: „Bocsi, de eltévedtem hetedikes létemre. Nem tudod, hogy merre van a könyvtár?”. Nem az a tény zavarna, hogy hét év után informálnának arról, hogy hol találom a könyvtárat, hanem hogy épp azt keresem és nem egy „sarki kocsmát”.

Már másfél órája azt a nyomorult könyvtárat keresem. Ez valami eszméletlen. Pedig vannak halvány képeim róla, hogy jártam ott. Sőt, biztos, hogy jártam, csak nem épp a legmaradandóbb emlékeim közt van ez az élmény. De van egy jó dolog is a nagy keresgetési akciómban. Dobpergés: nem vagyok már vizes, hurrá megszáradtam. És igen, a „pasi, aki megtalálta az életörömét”-díjat megkapja az nem más, mint: Noel Desschauge. Ó, te jó ég, egy kicsit ki vagyok borulva. Rendben még egy kísérletet teszek, hogy megtaláljam a könyvtárat, ha nem akkor más úti célt keresek.
A francba is már, nem keresem én meg a könyvtárat. A nagy keresgélésben nem csak megszáradtam, hanem lenyugodtam a Lita által gerjesztett feszültség miatt. Inkább elmegyek a társalgóba, lekucorodom a tűzhöz, bámulok ki az ablakom és nézem a gyönyörű jégesőt, ami a nagy könyvtár keresgető akcióm óta egy kicsit enyhült.

Bezzeg a társalgót megtaláltam fél perc alatt.
Benyitok az ajtón és persze itt se találok magányt. Egy leányzó ül a kandalló előtt, akinek még a nevét se tudom. Aj, Noel, hogy mért van neked ilyen rossz memóriád. Vagy is szubjektív, hiszen a jó csajoknak megjegyzem a nevét, ha kell, ha nem. Bár, ahogy az előttem ülő delikvenst nézem nem is olyan rossz és még se tudom a nevét. Na, Noel; itt van neked a gyógyír Litára, de persze ő csak egy része a gyógy írednek hiszen, ami elegendő lesz a Lita által okozott fájdalom enyhítésére... Szóval… Tehát, maradjunk abban, hogy nem egy és nem is kettő lány fogja a sebet begyógyítani.
Na, gyere csak tubica Noel papihoz. Gyere, hama’.  
-Hali! Csatlakozhatok pár percre? Persze, ha csak nem zavarok? –próbálom a legkifinomultabb, de még is macsós hangnemben előadni a szitut. Persze, úgy hogy ő ne sejtsen meg semmit a piszkos kis tervemről.

         Alapok

jelszó || "Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz."  
így ejtsd a nevemet || Noel Dézsüé  
nem || férfi
születési hely, idő || Portsmouth, 1979. 12. 16.
horoszkóp || Nyilas
kor || 18
vér || félvér
évfolyam || hetedév

         A múlt

- Segíthetek a hölgynek? Látom, egy kicsit el van veszve. – a bőrszerkós srác megfogta a csinos hölgy kezét, ám a nő nem fogadta el a segítséget. Joseph Desschauge csalódott arcot vágott, de ő nem az a fajta, aki annyiban hagyja a dolgokat.
- Ne kéresse már magát! Már legalább egy órája itt szerencsétlenkedik, mért ne segíthetnék egy eltévedt idegennek? - a nő csupán egy kopottas térképet szorongatott vékony ujjai között és a pályaudvaron kitett utcatáblát figyelte. Eddig próbálta figyelmen kívül hagyni a férfit, de elfogyott a türelme.
- Uram, hagyjon békén! Keressen magának más csinibabát!
- Legalább azt árulja el, hogy merre szeretne menni? Hátha tudok segíteni.
- Ha megmondom, akkor békén hagy valahára? – hangzott a nő ingerült válasza, de a férfi nem szólalt meg. - Elméletileg a Napóleon térhez kellene eljutnom, s onnan már tudom, hogy merre kell mennem.
- Ó, hát én ismerem azt a környéket. Elkísérem odáig.
- Ha, nagyon muszáj. –vont vállat a nő hanyagul.
A 20 perces utat csöndben tették meg. A férfi persze próbált többet megtudni a nőről, de az nem nagyon hajlott a válaszadásra.
- Nos, itt is lennénk. –nyögte ki a férfi. –De pontosan mit szeretne itt a téren? Nem talán randevúja van?
- Nem. – Evelin Dane finom vonású ajkian huncut mosoly húzódott. Vékony, vörös szaténsáljának végét hanyagul dobta háta mögé, s mustráló tekintete egyre csak a férfit vizsgálta.
- Akkor mi keresni valója van itt? Ezt a helyet nem éppen a magához hasonló, hétköznapi emberek szokták meglátogatni. –akadékoskodott a férfi.
- Miből gondolja, hogy én csak egy egyszerű, hétköznapi nő vagyok?
- Miért, nem így van? –Joseph arcára csibészes mosoly ült ki, olyasmi mely a legtöbb férfi arcán akkor látszik, ha egy különleges, titokzatos és izgalmas nővel van dolguk.
A nő csak elvigyorodott és kimérten annyit mondott:
- Köszönöm, hogy elkísért idáig, de innentől egyedül is megleszek.
- Most csak így simán lekoptat? Nem kapok valami jutalmat a segítségemért cserébe?
- Mit vár még egy köszönömön kívül?
- Mondjuk, ha még itt lesz ma este, eljöhetne velem vacsorázni. Gondolom nem annyira ismeri a francia konyhát.
- Túl sokat kér tőlem. –továbbra is ott ült ajkain a huncut mosoly.
- Nem hinném, mert ami jár az jár.
- És még szemtelen is... De egye fene. Hol és mikor találkozzunk?
- Nyolckor a Szajna parti vendéglőben?
- Nos, rendben van. Egy vacsora erejéig tudok magára időt szakítani.
- Egyébkén Joseph Desschauge vagyok.
- Evelin Dane. Örvendek! –a bemutatkozás után zavaró csönd lett. Nem tudtak mit mondani, így csak egymás szemébe meredtek és úgy viselkedtek, mintha semmi sem történne körülöttük, s még az a tény sem érdekelte őket, hogy egy forgalmas téren vannak.  
- Szóval nyolckor találkozunk. –kisfiús mosollyal búcsúzott a hölgytől. A nő csak egy mosollyal köszönt el.
Evelin megvárta, míg a férfi eltűnik a látótávolságából és odament az egyik régies, mészkő szoborhoz, ami a tér egyik végében állt. Óvatosan körbe nézett, majd feltűnés nélkül neki szaladt, s mikor a szoborhoz ért eltűnt, mintha az építmény csak úgy elnyelte volna. Körülbelül fél óráig semmi hír nem volt a nőről, amíg a tér egy másik tövében lévő szoborból elő nem bukkant. Az idegenvezetője, Joseph állt ott előtte, mikor Evelin ismét feltűnt a téren.
- Szóval maga boszorkány? –csibészes mosollyal kérdezte meg nőt.
- Ezek szerint lebuktam. De, ha maga tudja, hogy mit csináltam, akkor ön minden bizonnyal varázsló.
- Ez így igaz. De nem hagyhatnánk ezt a magázódást, mert engem egyre jobban zavar?
- Persze… Nekem is könnyebb lenne. – s mind a ketten felnevettek.
A nap hátra levő részét együtt töltötték, s azon az éjszakán történt valami, amire a nőnek egyedül kellett rájönnie, s később megbirkóznia angliai otthonában.

Igen. Azon a bizonyos napon, vagyis inkább éjszakán fogantam, mikor anyám és apám először találkoztak Franciaországban. Rá kilenc hónapra, egy hideg, decemberi délutánon születtem meg. Apámat nyolc éves koromig nem láthattam, mert a papám megtiltotta. Anyám is maximum levelezgethetett vele, de azt is előtte átolvasta a drága nagyapám. Ma sem értem, mi gondja volt apámmal.
Soha, semmiben nem szenvedtem hiányt gyermekkorom során, nem merült fel egyetlen egyszer sem annak a gondolata, hogy hiányozna az apai szigor a neveltetésemben.
A mágusvilág már születésemtől fogva egy teljesen természetes dolog volt számomra. Nem lepődtem meg így azon sem, hogy 11 éves koromban megkaptam a Roxfortból azt a bizonyos levelet.

- Noel! Baglyod jött!
- Biztosan csak anya. –válaszolom unottan apának.
- Én nem annak nézem.
- Mert? Nincs lefújva rózsa illatú kölnivel? - viccelődök. –Hmm… Ez tényleg nem anyától jött. –jövök rá, mikor megpillantom a levelet.
- De ki talál rád itt, Franciaországban?
- Hát, a Roxfort. –vágom rá hideg komorsággal.
- Csak nem…
- De. Az értesítőm. –megkönnyebbült mosollyal nyugtázom a dolgot.


Így tehát ősszel elkezdtem a roxforti tanulmányaimat. Gólyaként sok minden történik egyszerre az emberrel. Alapból furcsa volt annyi emberrel együtt élni. De komolyan. Nem elég, hogy bele kell szokni az évfolyamközösségbe, de az egész napodat velük is töltöd. Egyszerűen egy idő után ezek az emberek: uncsik. De már az első évemben sikerült kialakítani a rosszfiús hírnevet. Tiszteltek engem. Ez megnyugvással töltött el… Az évek szépen lassan pörögtek és minden ment a maga rendje szerint. Persze voltak gubancok, de engem nem mindegyik érintett, ám volt egy-két dolog, ami igen is befolyásolta a jövőmet. Nézzük csak sorban. Az első Franciaországban történt. Hol máshol?

Bár Angliában tartózkodtam életem nagy részében, amikor ritkán eljutottam egy-egy nyárra Franciaországba’, mindig akkor történtek életem legmeghatározóbb pillanatai. Nem hiába szeretem a francia pezsgést jobban, mint az angol, eseménytelen szürkeséget.
Ilyen pillanat volt, akkor is, mikor megismerkedtem Litával:
Már nyolc éves koromtól el tudtam szinte minden évbe menni Franciaországba az apámhoz. A tizenhetedik életévemben is így történt. Épp Richard,- az egyetlen egy haverom, aki első óta kibírja a személyiségemet- társaságát élvezhettem, mikor is bemutatott a húgának. Nagy benyomást tett rám a kiscsaj, már az első pillanattól kezdve. Sokban hasonlítunk egymásra és ez az, ami egy kissé zavar engem. Szerintem az a normális egy párkapcsolatban, ha tudnak egymásnak valami újat mutatni… Bár, gyönyörű egy teremtés és a stílusa is lenyűgöző.
Lehet, hogy ez leányzó lesz majd a vesztem? Nem. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Valamiért sejtettem, hogy a nagy szoknyavadásznak is meg lesz a gyengepontja. De, hogy azt egyből meg is sebesítik az már durva.

Szuggeráltam a kiscsajt, majd megragadtam; talán egy kicsit durvábban, mint akartam, de szerettem volna, hogy tudomásul vegye ki is vagyok én. Tényleg elkápráztatott, pedig nem egy lánnyal volt előtte dolgom, de valami több volt benne, mint az eddigi „áldozataimban”. Az igéző szemei teljesen megbabonáztak és elvesztettem a józan eszemet. Nem tudtam tisztán gondolkodni és cselekedni, hanem minden mozdulatom ösztönösen jött. Nem mérlegeltem, hogy ez jó vagy rossz. Egyszer csak azt vettem észre, hogy átveszi az irányítást. A falhoz nyomott és rám mászott. Az érződött, hogy még egy kicsit suta az ilyenféle dolgokhoz, de tetszett és én hagytam magam. Furcsa volt, hogy nem én irányítok, mint mindig, de neki hagytam. Majd rá kellett jönnöm, hogy hiba volt. Felhúzott, majd elküldött. Engem! Noel Desschaugét! Mit képzel magáról ez a lány? Dühbe gurultam. Velem ne játsszon senki lánya. Nem engedhetem meg ezt magamnak. Oda lenne a hírnevem. Persze a legjobbat cselekedtem ezután: ott hagytam végleg. És törhettem a fejem, hogy hogyan fogom visszaszerezni a régi hírnevem. Ha megtudják, hogy „megsebeztek”, egyből lecsúszok egy-két szintet a ranglétrán. Már pedig nem kevés munkám van benne.  


A háborús időszak is egy kicsit kiszúrt velem, de leginkább az anyámmal. Ám minket nem olyan fából faragtak, hogy ezt ne éljük túl. A történet annyi volt, hogy az anyám, mivel félvér, elhurcolták. Be kellett neki bizonyítania, hogy neki is annyi joga van mindenhez, mint egy aranyvérű társának. Ahhoz, hogy kiérdemelje ugyanazt a rangot be kellett állni a fejvadászokhoz, aminek apám egyáltalán nem örült. De így legalább már nem csak nyaranként járok hozzá, hanem amikor csak tudok. Anyám mellett nem érzem magam többé biztonságban és amennyire csak tudok, távol tartom magam tőle.

Hát, most itt járnánk. Utolsó év a Roxforban. Az, hogy az édesanyámmal mi van per pillanat, azt nem teljesen tudom. Apám pedig, amikor csak tud, küld nekem baglyot, így tartom vele a kapcsolatot. A nyári szünet után már a többi szünetet is nála töltöm. Szinte Franciaország lett az otthonom. Persze, néha-néha haza látogatok anyámhoz, de azok a találkák elég veszélyeztetettek mostanság.

         Jellem

- Elegem van ebből az alakból! –dühöngve rohan egy ötödéves leányzó a klubhelységébe.
- Ne is törődj vele! –mondja az őt követő barátnője.
- Egy kétszínű, sunyi kis alak… Csak ne lenne annyira cuki.
- Mindegyik egyforma. Mind csak azt akarja.
- Nem. Az tény, hogy egy rosszfiú, de egy helyes rosszfiú.
- És? Ez nem javít a helyzetén.
- Igenis sokat segít rajta.
- Persze. Pont ez a lényeg, hát nem veszed észre? Szereti kihasználni az olyan naiv embereket, mint te. Ismerem én az ilyen Desschauge- féle alakokat.
- Lehet, hogy naiv vagyok. De ez a srác, nem is tudom… Más, mint a többi. Van benne valami varázs, ami mindegyikből hiányzik.
- Te tényleg ennyire belehabarodtál? Nem veszed észre, hogy kihasznál. Nincs neki egy értelmes barátja, akire számíthatna a bajban. Esetleg, az a Richard gyerek, akivel sülve-főve együtt vannak. De az összes csak érdekbarátság és az se egy utolsó szempont, hogy számtalan barátnője volt már mióta itt vagyunk.
- Hmm… Lehet, hogy igazad van.
- Csak egy szánalmas, elkényeztetett, undok, nagyképű, egoista, nőcsábász…
- Állj már le! Felfogtam, mit akarsz közölni velem. De én akkor is szeretem. Attól függetlenül, hogy ő kikosarazott.
- Javíthatatlan vagy. –szánalmas vigyort ereszt.
- Hát, nem érted. Például számára fontosak a szerettei és mindent megtesz értük, még ha szabályt is kell szegniük érte.
- Persze, mert egyébként annyira szent, hogy ő soha nem kerül bajba.
- Nem tudom, hogy te mit nem bírsz rajta!? Persze. Te haragszol rá, amiért kigúnyolt.
- Kigúnyolt? Az nem kifejezés. Azóta is mindenki Duci Debby-nek hív.
- Nyugi már… Csak egy kicsit nyersen fogalmazta meg a véleményét.
- A hátam mögött.
¬- Szerintem nem lenne neki gond a szemedbe is kimondani.
- Most, te tényleg véded őt? Nem látod, hogy manipulál?
- Na, jó nekem ebből elég. Nem is nekem, hanem neked kellene lenyugodni. Itt is hagylak, majd szólj, ha sikerült kiengedned a gőzt. –a lány fogta magát és elrohant, Debby pedig csak állt tovább az üresen tátongó klubhelységben.
 
„Most tényleg ez lennék én?” –gondolkozok el a bejárathoz legközelebbi kanapé mögött guggolva, hiszen oda könnyen be tudtam surranni, mert mind a ketten a kandalló felé fordultak és a tüzet figyelték, heves vitájuk közepette.
És a válaszom: „Igen!”. Tényleg ez vagyok én. A mai napomat büszkén könyvelhetem, hiszen egyre híresebb a rosszfiús nevem. Bár azért ennyire kiszámítható mégsem vagyok, mint ahogyan azt ők gondolják. Vagy igen? Az nagy baj lenne.  

Erősség || Ravaszság; Családcentrikusság; Kreativitás; Jó kedély;
Gyengeség || Őszinteség; Segítőkészség; Ígéretek betartása; Türelem;

         Apróságok

mindig ||
* ÉN;
* Nők, minden mennyiségben;
* Család;
* Úszás;
* Halloween;
* Egy jó ízű nevetés mások kárán;
* Francia kultúra; (pl.: franciázás:)
* Ellenségek;
soha ||
* Macskák;
* Vámpírok;
* Vérfarkasok;
* Ét csoki;
* Forróság;
* Zene;  
hobbik || kviddics, és persze a nők felszedése is nagy hobbimnak számít.  
merengő || Életem legjobb pillanata az volt, mikor először találkozhattam Franciaországban az apámmal. A legrosszabb pedig az, mikor két évesen egyedül maradtam a házban és beesteledett. Ez annyira rossz hatással volt rám, hogy azóta sem tudok egyedül lenni a sötétben.
mumus || A kis Eva halálfalóként.
Edevis tükre ||  Boldog feleségként áll mellettem Lita.
százfűlé-főzet ||  Világosbarna; tejszínes kávé ízű  
Amortentia || fahéj illatú  
titkok ||
* Van egy tetoválásom a fenekemen, melyet csak azért csináltattam, hogy a tetoválós csajt megfektessem.
* Igazából még mindig szeretem Litát.
* Szeretek mugli dolgokkal megismerkedni a szabadidőmben.
azt beszélik, hogy... || még szűz vagyok és igazából egy lányt sem fektettem meg. Ugyan már! Most tényleg el lehet ezt hinni? Halihó... Egy szoknyapecérről beszélünk.


         A család

apa || Joseph Desschauge; 38; aranyvérű; Mivel gyerekkoromban nem volt mellettem, így most ezeket az időket is be kell pótolnunk. Egyre jobb a viszonyunk. Lassan apa-fia kapcsolat helyett inkább két legjobb barátéra hasonlít.  
anya || Evelin Dane; 36; félvér; Egyre jobban eltávolodunk egymástól.
testvérek ||   Eva Desschauge; 7 éves;
állatok || George, a fehér patkány

Családtörténet ||
Apám a híres, francia Desschauge család legidősebb sarja. Nagy nőcsábász az öreg, s még ha ritkán is találkozunk, attól függetlenül nagy példaképem. Vagyonos családból származik, a munka miatt sose kellett, hogy fájjon a feje, így mindig tudott időt szakítani a kedvenc hobbijára, vagyis a különböző nők becserkészésére.  
Anyám, Victor Dane és a mugli származású Helga Stone közös gyermeke. Édesanyja a szülést követően elhunyt, így Victornak egyedül kellett felnevelni a lányát, így legalább anyámnak nem volt szokatlan dolog az, hogy engem is egyedül kell nevelnie, de neki ott volt a papám, aki elég sokat segített ebben. Miután betöltöttem a nyolcat, sajnálatos módon a pápám meghalt, így ketten maradtunk a nagy Portsmouth-i birtokon. Mikor kilenc éves voltam, akkor találkoztak másodszor a szüleim és ennek a nagy napnak megkoronázásával eltöltöttek egy újabb romantikus estét. Rá kilenc hónapra jött is a kishúgom Eva. Amióta anyám beállt a halálfalókhoz, azóta apám viseli gondját a Eva-nak.  


         Külsőségek

magasság || 179 cm
testalkat || izmos
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet || Hogyan legyél menő rosszfiú? Csak nézz rám és egyből megtudod.
Első szabály: ne zavarjon az, hogy csak közepesen vagy magas. Sugározd azt mindenki felé, hogy tele vagy önbizalommal és észre sem fogják venni, hogy pár arasszal alacsonyabb vagy, mint a többi.
Második szabály: a ruházatod, a mozgáskultúrád legyen tipikus rosszfiús. Ehhez a jobbak társíthatnak egy kicsi kisfiús mosolyt. Na, ezzel már lehet csajozni.
Harmadik szabály: állítsd be a séródat mindig egy kicsit kócosnak, így nem fogják észrevenni, hogy mikor foglalkoztál a hajaddal utoljára és még szexinek is tartják.
Negyedik szabály: járj hivalkodóan, nézz le mindenkit, aki az utadba került. Másképp nem tudod magadnak kivívni a ranglétrán az első helyet.
Végül egy bónusz, hogy járj el edzeni és válj izmossá. Hidd el, hogy az csak hab lenne a tortán.
Ez lennék én. Most már te is tudod, hogy hogyan tudsz menő rosszfiúvá válni. Olyanná, mint amilyen én vagyok.


         A tudás

varázslói ismeretek || Nem vagyok hülyegyerek és, hogy meg legyen a jó jegyem, néha kénytelen vagyok tanulni. Ez nem ciki. Persze vannak olyan tárgyak, amiket rühellek, így azokat átlagban hanyagolom. A kedvenceim az Átváltoztatástan és az SVK, főleg azért, mert nem tudni, hogy mikor válnak még hasznomra a Roxfort utáni élet során.  
felvett tantárgyak ||
                      Repüléstan; Jóslástan  
pálca típusa || fűzfa; sárkányszívizom húr; 12 hüvelyk  
RBF ||
Sötét Varázslatok kivédése: Kiváló
Átváltoztatástan: Kiváló
Csillagászat: Kiváló
Repüléstan: Várakozáson felüli
Bájitaltan: Várakozáson felüli
Bűbájtan: Várakozáson felüli
Mágiatörténet: Elfogadható
Gyógynövénytan: Elfogadható
Jóslástan: Elfogadható  



         Egyéb

avialany||  Ian Harding