Mikor a két egér beszélget, és szerény személyem eldicsekszik sikeres vásárlásával...

:Zoey: "Üdvözöld a háztartás új tagját: Helwett-Packard Deskjet 3050-et xd"
:Amy: "Hali, Hew Olyan szexi neve van  "
:Zoey: "Hew, ez jóóóó xdxd"

Később...
:Zoey: *youtube linket küld.* "Kicsit felturbózott klasszikus- Beethoven^^"
:Amy: "Bakker, pont Beethovent nézek xdxdxdxd A kutyás film "
:Zoey: "LOOOOOOOOOOOOOOOOL xdxdxdxdxd"
:Amy: "Átlátsz a monitoron  :o Akkor most azt is látod, hogy kócos vagyok?  "
:Zoey: "Még egy aranyköpés xdxdxdxdxdxdxdxd"

~Amy~

A kifakadás meglepi, is meg is sértődne, de el kell ismernie, hogy van benne valami. Lehet, hogy a mágiától függőségük tényleg elvakítja őket, és ezt ők hárman kihasználhatják, de alábecsülni sem szabad az ellent. Végül is, bejutottak a Roxfortba is, igaz, belső segítséggel.
- Mondom, egy próbát szerintem is megér. Csak annyit mondok, hogy óvatosnak kell lennünk, mert ki tudja, mire számítanak, ha egyszer mugli származásúakat üldöznek. És csináljuk olyan rendesen, amennyire csak lehet, mert csak egy esélyünk van. 
A történtek után a lehető legkisebb kockázatot akarja vállalni, hisz nem akarja bajba keverni se a többieket, se magát. Magának is alig meri bevallani, de a legjobban attól fél, hogy a saját idegei mondják fel a szolgálatot és buktatják le őket. Sosem bocsátana meg magának, ha ez történne…
Amy mintha megnyugodna, mire visszaül az ágyra, és ugyan egy pillanatig mulattatóan értetlen arcot vág az abrakra, de végül leesik neki a tantusz. Bár… valami furcsa villan a szemében… Mit felejthetett el Zoey? Whiskyt ivott a ló, és csak akkor maradt viszonylag kezes, ha sokáig nevettek mellette… de a nevetésról eszébe juthat valami más is a griffendélesnek, mert felkap egy párnát, miközben elsuttogja a jelszót: csatára fel!
A fekete hajú is felkap egy harceszközt, de csak miután már vagy három ütést mértek teste különböző pontjaira, és elkezdi viszonozni a heves „tüzet”. Közben érzi, hogy dől hátra, és a heves mozdulatok miatt csak úgy repül a keksz (és néha egyikük-másikuk keze vagy lába alatt roppanva törik el), de jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél. Feszültséglevezetésre kitűnő ez a csata, csak nehogy erősebbet üssön, mint akarna… Remélhetőleg ez nem fordul elő. Azonban egyszer, ahogy épp arrébb gördül egy csapás elől, elnézi a távolságot, és félig a földön köt ki.
- Semmi baj, jól vagyok… -mondja, miközben feltápászkodik. Még szerencse, hogy a kötés jól sikerült, és a lába nem csuklik alatta össze, így ha kissé kifulladtan is, de épségben érkezik az ágyra. Ahogy leül, furcsamód megint elfogja az álmosság, szemei kezdenek nehezek lenni és akkorákat ásít, mint egy víziló.
- Fura… hirtelen milyen álmos lettem… -motyogja két levegőcsere között, majd nyújtózik egy nagyot.
- Szerintem tegyük el magunkat h… vagyis, mára. Majd ha felébredtünk, beszélünk Oliverrel is, oké?
Amennyiben helyeslő választ kap, fog egy párnát és átvackolódik a másik ágyra, hogy magára húzza a takarót és „jójcakát” mormogva végre megkapja a már egy ideje esedékes pihenést. 

~Amy~

Valahogy jobban érzi magát a vallomástól. Nemigen beszélt a családjáról senkinek, főleg nem az öccséről, de Amy megérdemelte, hogy tudja. Meg így legalább nem nyomja annyira a vállát a bűntudat, hogy nem sikerült kibékülniük Damiennel, most pedig… hát, sok magyaráznivaló nincs a helyzeten. 
Meglepve néz barátnőjére, mikor az felhozza az őrangyalos ötletet. Erre nem is gondolt, egyrészt mert nagy az ország, másrészt pedig mert nehéz lenne megoldani anélkül, hogy a fászt hoznák rájuk… de lehet, hogy egy próbát megér. Habár… veszélyes is lehet, ha még nem kaptak hírt at eseményekről és otthon vannak, vagy ha valaki csapdát állított, számítva a visszatérésére… 
- Nem tudom. Fogalmam nincs, milyen gyors volt a híráramlás, és nem akarom épp én bajba sodorni őket. Ha a támadó elmondta a többieknek, hogy találkozott velünk, és valamelyik rámismert a leírásból, tudják hova menjenek, bár ennek nem túl nagy az esélye. De… lehet, hogy egy óvatos ellenőrzés nem árthat. Odamegyünk, és ha láthatóan nincs ott senki… akkor azonnal eljövünk. Persze, csak ha Davin is beleegyezik. Tényleg, lehet, hogy az ő családjához is be kéne néznünk?
Igyekszik legyűrni rossz előérzetét, ami tudja, hogy gyakran félrevezeti, de be kell vallja, sokkal nyugodtabb lenne, ha biztosat tudhatna. Ez csak természetes, de nem akar önzőnek tűnni. Ha neki felajánlották, Oliver is megérdemel ennyit, nem? Már csak azt kell remélniük, hogy nem a legrosszabbat találját a Cleve-ház felett és nem késnek el… Meg azt, hogy ha elszöktek, valahogyak jelezni tudták csak neki, hogy hova.
Na igen, az a gyengélkedős jelenet, ami neki is vigyort csal az arcára, főleg most, hogy Amy is felidézi a kis nyerítéssel. Két kezével igyekszik betömni a száját, hogy ne hallatsszon ki annyira a zaj, de nem tudni, mennyire sikerül.
- Hát igen, a jó öreg Whisky… Ő is jön velünk biztos, vele sokkal izgalmasabb ugyebár… -dülöngél a félig visszafolytott nevetéstől.
Hirtelen elfelejtődik minden kétség, minden aggodalom. Egy időre kénytelen félretenni őket, ha tovább akar menni, márpedig muszáj, ezzel tartozik a családjának, Amyéknek és önmagának is. –Csak aztán legyen nálunk elég „abrak” a számára! –mutatja két ujjával az idézőjelet. Le kell ülnie a nagy nevetéstől, majd mikor vége van, elmosolyodik. Mihez kezdene Amy nélkül? Nem, nem megy oda hozzá és nem öleli meg- épp elégszer ölelkeztek ma már. Ideje lenne megtanulnia, hogy kevésbé ragadják el az érzelmei. Csak barátnője kezét szorítja meg.
 

~Amy~

Amy tétova tekintete eszébe juttatja, mekkora meglepetéssel fogadta barátnője a Damienről elejtett megjegyzését aznap, mikor idén nyáron megérkezett hozzájuk a házba. Jó ég, mintha egy másik világban lett volna… Mindenesetre, felhúzza a térdét, és újabb kekszért nyúlva megkérdi.
- Emlékszel, mikor megérkeztem hozzátok, és elejtettem egy megjegyzést az öcsémről? Akkor nem mentem bele tulságosan, de alighanem most itt az ideje.
És elkezd mesélni. Arról, hogy mennyire nem bírta eleinte, hogy mindennaposak voltak a veszekedések, pedig anyja és Lizzie mindig emlékeztették rá őket, hogy ki kéne békülniük, meg kéne érteniük egymást. Az utolsó évben, mióta a minisztérium is elismerte a valót, furcsa légkör uralkodott kettejük közt: Miintha mindketten közeledni szerettek volna, de nem tudnák, ki és hogyan kezdje. Hogyan is vessen véget valaki vagy 15 évnyi haragnak? És akkor közbejött Lizzie halála… és a rémálommá vált nyaralás.
- Üzenetet nem tudok küldeni nekik, már csak azért sem, mert fogalmam nincs, hol vannak. Ha egy kis eszük van, apu elvonszolta anyut és az öcsköst valamelyik nagyszüleimhez. Lehetőleg Franciaországba. Talán ott még minden rendben… egyelőre legalábbis.
Tényleg: vajon nemzetközileg milyen hatásokkal járt a puccs? Ez eddig eszébe sem jutott, bár mentségére legyen mondva, hogy a saját élete fenekestül felfordult. Furcsa, mennyire a saját életét helyezi középpontba az ember, sok mindent készpénznek véve. Családot, barátokat, ágyat és ételt például. Biztonságot. Tudják egyáltalán, mit kívánnak azok, akik a mindennapi megszokott rutinból vágyodnak kitörni?
Ő még szerencsésnek mondhatja magát, hisz legalább barátok között van és nem, teszem azt, idegenek vagy halálfalók közt.
Beleegyező bólintás érkezik Amytől a szerelmi lehordás miatt, és a fekete hajú megkönnyebbülten sóhajt fel. Már tartott tőle, hogy elvetette a sulykot, de úgy tűnik, megértették. Az is megkönnyebbülés, hogy a lelkesedés átragad az eddig szintén fonnyadozó barátnőre is, és újabb ötletek gyűlnek. Hevesen bólogat: ő is emlékszik erre az álcázásra, hála azoknak a… „filmeknek”, amiket mugli unokatesói nézettek meg vele. Hála a sok velük töltött nyárnak, szinte kétlakinak érzi magát: viszonylag otthonosan mozog mindkét világban.
Bíztató vigyor és ölelés. Nagy szükség van most a bátorításra, hisz tulajdonképp csak egymásra számíthatnak ők hárman.
- Viccesen festünk majd, mikor feketén csíkozott arccal nyomulunk a bokrok és fák közt. Most indiánosdi helyett katonásdi lesz –neveti el magát. Mintha évek óta nem nevetett volna, pedig Oliverrel nem is olyan rég mókáztak. Talán nem kéne ilyen komoly (sőt, életbevágó) témán mulatni, de valamit tennie kell, hogy az önbizalma és optimizmusa megmaradjon. Ez sem tűnik elégnek azonban, sokáig legalábbis… A szeme szúrni kezd, és hogy ezt eltakarja, vesz egy újabb kondéros kekszet hogy elnyammogja. 

[size=14]~Amy~[/font][/size]

Úgy néz ki, pár dologról beszélniük kell Oliverrel: talán erről a szerelmi zűrzavarról is (bár lénye egy része mindent akar, csak azt nem, hogy Oliver is tudjon róla), de az eljöveteléről főleg. Meg a védelemről, mindenekfelett arról. Nem hagyhatják az egészet Amyre csak azért, mert a pálcáját egyedül ő használhatja… Nagyanyja, mugli származású révén, mindig is azt mondta neki, hogy amiben csak tud, inkább az eszére hagyatkozzon, és ne függjön a pálcájától. Nem épp az a hozzáállás, amit a varázsvilágban megszokhatott az ember lánya.
De kénytelen lesz eszerint élni, hisz innen már nincs visszaút. Megtámadott egy halálfalót, a Roxfort sem lesz már olyan, mint volt, a családját csak bajba sodorná… azzal kell kihúznia a Nyomjel eltűntéig, amije van. Ami a puszta fizikai ereje (egy törött bokával az nem valami sokra elég), az agya, és a bájitalok- a mágia talán egyetlen módja, amit használhat, amíg nagykorú nem lesz. Nem túl sokkal kecsegtet, de a semminél azért több. Ha csak egy fokkal is.
Összehúzza magát, mikor Amy felhozza, hogy valószínűleg máris keresik őket. Eszébe jut a bőrébe vésett ígéret, hogy megtalálják, és a hideg fut végig a hátán.
- Csak nem… Reménykedjünk, hogy az után a tűz után még egy ideig halottnak gondolnak minket, mert ha megtalálnak, nekünk végünk.
Nem egyedüli bújkálók… ebben Zoey is egyetért, és eltöpreng: ha csak egy órájuk volt rá, az ő családja is felkerekedett, ha máshova nem, hát Franciaországba. Ez az utolsó reménye, hogy viszontláthassa őket… és szorosan bele is kapaszkodik.
Mi? Most meg mi ütött belé? Elkezd sírni és ilyeneket mond? Zoey megfogja a kezét, és a szemébe néz.
- Megvesztél? Most akarsz visszakozni, mikor mindketten szerelmet vallottatok? Tudod te, hogy fog érezni?! Elveszted a bizalmát és össze fog zavarodni. Értem én, hogy aggódsz és óvatos akarsz lenni, de ha magaddal nem is törődsz, legalább rá gondolj és örülj annak, hogy itt van, nem kellett a bizonytalanban hagynod! Az agyad ígyis-úgy is elkalandozna, ezen nem lehet segíteni. Egyébként meg: jelenleg nem varázsolhatok, de bájitalt főzhetek és addig is, tanulom az elméletet. Hoztam pár könyvet, remélem, találunk valami használhatót… Még jó, hogy anyu megtanította a tértágítót -és megy is a táskájához, előhalászni pár kötetet.
Colloportus, ártások, átkok, rontások? Nem valami sok, de az ő repertoárja sem nagyobb, és azzal kell beérniük, ami van.
-Legfeljebb növényekkel álcázunk, vagy valami. Ha pedig valami csoda folytán egy álcázó bűbáj, vagy akár a kiábrándító, benne lenne az egyikben, akkor alighanem csinálhatnánk neked egy pecsétet… remélem, itt van az alkímiakönyvem… és addig a sátron maradna az ártás, amíg a kör is rajta van. Nem kéne frissíteni. Meg majd végigvehetnénk, miket tanultatok a DS-ben… hogy bepótoljam, amit nem ismerek.
Minél jobban jár az agya, annál több ötlete akad, és ez reménnyel tölti el: már nem érzi magát olyan tehetetlennek. Egyelőre minden más félretéve, a túlélés a fontos. Amy pesszimista kérdése azonban visszarángatja a realitás talajára. Felsóhajt, és ismét kézen fogja barátnőjét.
- Hát… mi tagadás, jól benne vagyunk. De ha összedugjuk a fejünket, és kreatívak vagyunk, sikerülhet.
~Remélem…~
- Ha kihúzzuk addig, amíg legalább ketten nagykorúak leszünk, félig nyert ügyünk van.     

Oliver, köszi a játékot^^
~Amy~[color]

Épp ő sajnálkozik? Nem tett semmi rosszat, szóval Zoey nem igazán érti, miért jött a bocsánatkérés, és ezt ki is szándékozik mondani.
- Nem, semmi baj… - motyogja. Őszintén szólva kicsit ő érzi magát rosszul, mert gyanítja, hogy más helyzetben más ember megsértődött volna azon, amit felébredve mondott. Amyvel azonban átéltek már egy s mást, hogy ennyi ne vezessen veszekedéshez.
Szóval hamarosan napkelte. Közelebb van, mint hitte, ha őszinte akar lenni, a csillogó szemeket pedig képtelen mosoly nélkül hagyni. Hiába, a jókedv ragadós tud lenni… még az ő esetében is, mikor igencsak erősen kell koncentrálnia barátnője boldogságára, hogy minden mást elfelejtsen… beleértve a saját bánatát is. Mire a fekete hajú felbukkan az ellátmánnyal, egértársa már pizsamában, sőt, betakarózva kucorog, és miután Zoey visszatelepedett az ágyra, közelebb is kúszik hozzá, amire kuncogás majd hálás mosoly a válasz, mikor felajánlják a takarót, ugyanis, bár nem igazán vette észre eddig, az ex-mardis lába is kezdett már fázni, így alaposan bebugyolálja magát.
- Nyugodtan - kuncog, mikor látja, hogy barátnője olyan tekintettel méregeti a kekszet, mint egy egér a kedvenc sajtját. Azzal el is kezdődik a beszélgetés.
Várható téma: Oliver. Első benyomás, és hogy vajon miért került ide. Jó kérdések…
- Akkor azt hiszem, a Davin-t elteszem talonba cukkoláshoz – csóválja vigyorogva a fejét két harapás közt arra a javaslatra, hogy használja a fiú egyébként utált második nevét. – De azt nem ígérem, hogy kegyes leszek vele, ha visszakézből le mer Gabrielle-ezni – említi saját középső nevét, amit úgy két éve vallott be Amynek.  Hogy van-e kedve kitárgyalni? Nos, igen is meg nem is. Tart tőle, hogy csak olaj lenne a tűzre és nem akarja elbőgni magát egy boldog szerelmes előtt, de valamikor túl kell rajta esnie, nem igaz?
- Nos… Mikor lezuhantunk, én élből ráestem –vallja be vörös képpel. És ő még azt hitte, tud repülni… -Először persze gyanakodott, legalábbis kérdezgetett, hogy kiféle-miféle vagyok, de leráztam azzal, hogy nem feltétlen hinne nekem, bármit mondanék is, és folytattam a szólongatásodat. A neved elég biztosítéknak számított, hogy minden gyanút félretegyen, és onnantól kedves volt, bekötözte a bokám és segített összeszedni a szétszóródott holmit. Úgy általában rendes és humoros, szerencsénkre, nagy mázlink, hogy éppen belé futottunk. És ha már itt tartunk, jó kérdés, hogy hogyan kerülhetett ide.
Zoey arca elkomorodik, és gondolkodási idő-nyerés céljából újabb adag kalóriát vesz magához. Nyilvánvaló, hogy a fiú úgy érezte, a Roxfort nem lesz számára többé biztonságos, de ha Amy, aki háztársa volt, kérdez ilyet, akkor valószínűleg nemrég hozhatta a döntést. Hirtelen kellett valaminek történnie vele… De akkor hogy volt annyi ideje, hogy felkapja a sátrat?
- Fogalmam nincs, mitől dönthetett így épp most, de szerintem nem támadás van a dologban, különben nem tudott volna sátrat is hozni. És szerintem ő se nézte, hova megy. Mi is az ösztöneinket követtük repülés közben, nem igaz? Akárhogy is… nagykorúsága előtt ekkora útra vállalkozni- ő sem láthatott más kiutat valamiért. Csak remélem, hogy nem lesz csapda ebből a helyzetből… - harap az ajkába. Nem akar vészmadárkodni, de minél többet gondol rá, annál kevésbé tetszik neki ez a helyzet. Mozogni nem tudnak, ketten kiskorúak… Még ha Oliverről nem is tudnak, róluk biztosan tudják a halálfalók, hogy még élnek és bujdosnak, így azzal sem áltathatják magukat, hogy majd csak szeptember elsején veszik észre az eltűnésüket.
- Te tudsz valamit, amivel elrejthetjük ezt a sátrat? Már a disaudión kívül.

~Amy, Oliver~

Valami távoli hang… egy kéz érintése, azt se tudja, honnan indul ki a gyengéd rázogatás… Zoey elfintorodik is nyög egyet, mielőtt füle még mindig félálomban lévő agyának továbbítja jelzéseket, és felismeri, ki keltegeti.
- A-Amy…? –morogja résnyire nyitott szemmel. Az oldalán fekszik, így nem túl nehéz ülő helyzetbe tornásznia magát, hogy nagy ásítás közben próbálja kitörölni az álmot a szeméből. –Pedig olyan jó volt, semmit se álmodtam… -csúszik ki halkan a száján, majd egértársára pislog. –Remélem, valami tényleg nagyon fontos dolog az, mert egy ilyen nap után mindenki megérdemel egy jókora alvást.
Csak ezután veszi észre, milyen kipirult, örömteli a barátnője. Na nem mintha ez meglepetésként érné, hisz a lényeget hallotta a falon át.
- Akkor jól ment minden, ahogy látom. –jegyzi meg, még mindig kicsit álmos képpel és hangon. Képtelen elnyomni egy újabb ásítást, de legalább a kezével eltakarja a száját, majd végigsimít a párnától kissé gyűrött arcán.
- Kérdezném az időt, de van egy olyan érzésem, hogy sokat nem aludtam.
Ébredező agya csak most fogja fel, hogy amióta csak felkeltették, az elvesztett alvást rója fel a legjobb barátnőjének, akivel kölcsönösen a végsőkig bíznak egymásban. Elszégyelli magát, felhúzott térdeit átölelve próbál (hiába) összemenni szégyenében.
- Bocsi… tudom, azt mondtad, valami nagyon fontos az… - motyogja.
De vajon mi lehet az? Meg akarja kérdezni, mennyit hallott? Össze akarja foglalni az eseményeket? El akarja mondani, milyen boldog? Vagy valami teljesen másról van szó, a bujdosásról akarnak terveket szőni? Nem, az utolsó nem lehet, ahhoz Oliver is kéne, különben is, azt a legjobb pihent aggyal és tele gyomorral csinálni.
Apropó gyomor… Zoey megnevezett szerve hangosan ételt követel, ezért a fekete hajú lány a szemét forgatva odalép a táskájához ér turkálni kezd benne, míg ki nem húz egy csomag kondéros kekszet, amit kettejük közé tesz, mielőtt egyet rágcsálni kezdene. (Amennyiben Amy meglepődne, válaszként azt kapja, hogy rég nem ettek és hosszú nap áll mögöttük.) Tehát, eddig kizárta a tervezgetést, és azt sem tartja valószínűnek, hogy a boldogságát ecsetelné. Bármely más esetben ez lenne a szokásos és szinte már elvárt téma, de azok után, ami a két griffendéles beszélgetése előtt történt, ezt a mardekáros kötve hinné. A szöszi hajtóról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ez rá vallana. Csak arra tud gondolni, hogy megkérdik, mit hallott… ami valamiért nem hangzik kellemesnek. Akár akaratlagos volt, akár nem, szégyelli magát miatta, na. Viszont azt is be kell vallania, hogy ha eddig várnia kellett volna a hírekre, lehet, hogy nem bírja ki a feszültséget.
Igyekszik minden erejével a barátnőjére és annak örömére koncentrálni, hogy a saját bajaira legalább reggelig ne maradjon idő. Nem szeretné elrontani a másik hangulatát, már ha eddig megmaradt.     

~Amy, Oliver~

A kilincs már majdnem lenyomódik, és Zoey azt sem tudja, ha kinyílik az ajtó, Olivert kezdje-e szapulni, vagy Amyt vigasztalni. Szerencséjükre azonban a fiú válasza… megoldja? Talán Amy és Oliver számára igen, de a fekete hajú még tanácstalanabb, mint előtte volt. Érezni, hogy reménytelen, és hallani is valaki másnak hangzó vallomását teljesen más dolog. Folyamatosan emlékeztetnie kell rá magát, hogy tartoznak a fiúnak a szállásért és kedvességért, hogy Zoey maga döntött úgy: félreáll, hogy barátnőnek tett ígéret szent, és hogy mindnyájan egy csónakban eveznek így kénytelen lesz egyedül valami megoldást találni. El kell fojtania, ki kell ölnie az Oliver iránti érzelmeit, még ha bele is pusztul - kiskorúként nem varázsolhat, és egyébként sem húzná sokáig egyedül (hisz csak ötödéves, túl sok átkot és bűbájt még nem ismer), tehát akár tetszik, akár nem, itt kell maradnia. El kell felejtenie a halálfaló fenyegetését és az amiatti félelmet is. Erősnek kell lennie… muszáj. Amyért, önmagáért, Oliverért, Lizzie és Tania emlékéért. Amint betölti a tizenhetet, beleveti magát a gyakorlásba, addig is lekötheti magát az elmélettel.
Hogy mi lesz velük? Senki sem tudhatja, bármire is vonatkozik. Csak reménykedhetnek a túlélésben, a szerencsében és abban, hogy az érzelmeik változatlanok maradnak. Pontosabban… Zoey abban reménykedik, hogy sikerül mihamarabb kiszeretnie Oliverből, és egyszerű barátként gondolni rá. Meg addig is, hogy sikeresen játssza a szerepét Oliver előtt. Legalább ő ne tudjon róla...
Korántsem vallásos alkat, de azon kapja magát, hogy magában, némán imádkozik. Védelemért, túlélésért, és azért, hogy általában minden rendben legyen. Mikor végez, elszégyelli magát: a családja alig jutott eszébe, mióta elkezdődött ez az őrült kaland. Fogalma sincs, mi van a szüleivel és az öccsével, az anyja nyilván szívrohamot fog kapni ha hall a tűzvészről, Franciaországból már régen semmi hír… és ő itt van, viszonylagos biztonságban… már ha leszámítjuk, hogy a sátron semmiféle védőbűbáj, hogy nem mozdulhatnak, hogy nem tudni biztosan, mennyi ételük van, hogy azt sem tudják, hol vannak… Elátkozza magát, hogy ebbe csak most gondol bele. Talán kezd ürülni az agyából a sok adrenalin meg a szerelem köde? Hát, ha ez ilyen érzés, akkor lehet, hogy inkább az adrenalin. Az legalább erőt adott, hogy folytassa! Pár hónapja, ha azt mondják neki, hogy a semmi közepén ragad egy sátorban védelem nélkül, kiskorúan, körberöhögte volna az illetőt, hogy az öngyilkosság. Mert most annak tűnt az akciójuk, de erre jobb nem is gondolni…
Az ablakon kinézve észrevette, hogy már mintha zöld csík jelezné előre a hajnalt, és ezzel egyidejűleg szinte rászakadt a tompa, ólmos, zsibbasztó fáradtság. Örülhetett, hogy már korábban pizsamába bújt- eldőlt az egyik ágyon. Elfeledkezett a korábbi, seprűs álmáról, vagy csak figyelmen kívül hagyta az agya tiltakozóan sikoltozó felét- a lényeg az, hogy nem bírt mással törődni, mint azzal, hogy a teste nehéz, hogy egy egész hónapnak beillő nap áll mögötte, hogy még mindig sajog pár tagja, és hogy milyen hívogató az a párna és a takaró, amit magára húz, és könnyen felmelegszik a testétől. Álma olyan mély, hogy szinte már az ájulás határát súrolja, ezzel megkímélve Zoey-t egy újabb rémálomtól, két bujdosó-társát pedig egy sikolytól. 
     

~Amy, Oliver[/size][/font]~

Ő maga sem tudja, mennyi ideig ült ott egy helyben, félig megvetve magát is a sebnyalogatásért, félig pedig a lehető legmagasabbról téve mindenkire és mindenre. Elege volt, olyan elege amennyire csak lehet, mindennel, és nem értett semmit. Auror volt Amy anyja, Rend-tag meg Lizzie- na és?! Attól még miért őket, az ő családjukat kellett kipécézniük azoknak a rohadédoknak, akiket pár féleszű ex-háztársa még istenített is? A nagyja, valahogy érezte, félelemből vagy gyávaságból támogatta őket, mert mint nemrég ő maga is, nem hittek benne, hogy érdemes vagy eredményes lehet az ellenállás.
Nemrég? Ugyan kit áltat… még most is rágja a kétség és a rettegés, hogy vajon meddig húzhatják ki! Mindnyájan tudják, hogy az életük nem elég, hogy fenekestül fordult fel (hogy követné a példáját egykét meg nem nevezett személy is…), de egy hajszálon függ. És akkor még az érzelmi gubancról nem is beszéltünk. Ebbe bele kell őrülni, egyszerűen bele kell! Ha érezne magában elég erőt, meg ha nem tudná, hogy a szomszéd helyiségben milyen létfontosságú beszélgetés folyik, hát sikítana, törne-zúzna, előkapná a pálcáját… na ez még most, gondolatban is pocsékul hangzott. Nem hisztérikus liba ő, mint az a hatodikos griffis Brown…
Így viszont marad a plafonbámulás, hogy eldönthesse, akarja-e most rögtön megtudni, mi történik kint, vagy vár és leolvassa a belépő barátnője arcáról. Bár per pillanat túl kimerült a magvas gondolatokhoz, amik elterelhetnék a figyelmét, az „előszobában” pedig csak a tűz pattogása hallatszik, más nem „árnyékolja” a beszélgetést. A falak is elég vékonyak, így (mivel nincs az ajtó mellett) ha nem is a teljes szöveget, de félmondatokat elkap. Így jön rá arra, ami neki elkerülte a figyelmét: hogy Oliver valamit el akart kezdeni… de mikor? Valószínűleg a párnacsata előtt lehetett… Oliver válaszát meghallva kis híján felpattan. Valami súlyos történhetett odakint, ráadásul ennyire figyelmen kívül hagyni Amy kérdését… Aztán jön a vallomás. Szellemet látott. Skóciában, szellemet. Bravó. Azt hinné az ember, hogy öt év Roxfort után nem lepik meg ilyen dolgok, mint szellemek létezése… de azért az, hogy a nevét is tudta, mégiscsak elgondolkodtató… Csak nem szoktak ezek holtukban is összejárni?
Azonnal megrázza a fejét. De hülye kérdés volt, már miért ne tehetnék? Egy öröklétig itt ragadni olyanok közt, akiknek az élete nyúlfarknyi és jelentéktelen ahhoz képest, amit látsz, egyedül rohadt unalmas lehet, nyilvánvaló, hogy örülnek a változatosságnak és keresik a másik társaságát, hisz végső soron, ha halottak is, de azért attól még emberek.
O-ó. Ez a téma sem volt épp a legszerencsésebb… már kezd is nedvesedni a szeme, már nem is hallja a kintieket. Lizzie… vajon vele mi lehet? Ahogy Zoey őt ismer… ismerte (de nehéz volt hozzátenni a múlt időt…), nem maradt itt elintézetlen dolga, akkor pedig semmi oka, hogy visszajöjjön.
Na de vissza a valóságba. Majdnem a szíve szakad meg, amikor kihallja a fájdalmat barátnője hangjából, és félig megkönnyebbülés, félig olaj a tűzre a végére biggyesztett vallomás. Mintha léptek közelednének… szóval visszavonulni készül. Ha eléri az ajtót közbeavatkozás nélkül… egy jó ideig lőttek a békének. ~Oliver Davin, ha nem válaszolsz erre sem semmit, én…~ gondolja magában, mikor rájön, hogy ha szembefordulna a fiúval, annak egy dühroham vagy egy vallomás lenne a vége, és egyik sem érné el, amit el kéne. Ide hideg fej kéne, de mióta hideg egy szerelmesé? Csak reménykedni tud, hogy valahogy csak megoldódik az egész, és átkozza a fejét, ugyanis tudja, hogy hiába próbálna aludni. Csak vár, hogy mit reagál Oliver…

~Amy, Oliver~

Amy tekintete megváltozik. Rájött volna ő is? Nyilván… ilyen titkok nem maradnak sokáig rejtve. Komédiába, vagy inkább melodrámába illő jelenet (attól függ, honnan nézzük), ahogy ott állnak ketten, végiggondolva a sok jóval nem kecsegtető helyzetet. Összezárva azzal a fiúval, aki mindkettejüknek tetszik - erre mondják, hogy az életnél „regényesebb” helyzeteket egyetlen író sem tud kreálni, bár ő inkább az abszurd szót használná jelen esetben. Lehet, hogy a nap eseményei már túl soknak bizonyultak, hogy ezen lepődjön meg vagy akadjon ki, de szinte már maga is furcsállja, végül milyen sztoikus rezignáltsággal nyugtázza magában: háromból kettő felismerte a szituációt - amin ő sem akar változtatni, hisz semmi kedve háromszögesdit játszani, főleg mert sem a szőke lány, sem Oliver nem érdemelné meg ezt tőle. Meg most kisebb gondjuk is nagyobb annál.
Számok, hidegek, érzelmektől mentesek. Rideg, elfogadó, behódoló fatalizmus. Mi ütött belé? Nem volt épp az a lázadozó szabad szellem (akkor máshova osztja be anno a Süveg), de ennyire passzív általában ő sem szokott lenni. A körülmények tehették… mintha tudat alatt úgy érezné magát, mint a forgószéltől felkapott levél, ami bármit tesz is, a szél kénye-kedvének van kiszolgáltatva. Találó hasonlat… nagyon is az. Ám ha valamit megtanult barátnőjétől, az annyi, hogy még a legsötétebbnek tűnő helyzetekből is lehet kiút, ha nem adja meg magát az ember, és hogy feladni már csak azért sem szabad, mert a halálfalók azt várják.
Az egértárs viszonozza az ölelést, és próbál belesűríteni sok mindent; ő csak a hálát és a barátságot érzékeli, az kelti fel a figyelmét, hogy mintha kevésbé remegne a lány. Valahogy egyre kevésbé gondol rá, mint griffendélesre- ez már nem az iskola, hanem a felnőtt, az igazi, a nagybetűs Élet, ahol csak az számít, kiben bízhatsz és kiben nem. Két bujkáló-társában pedig feltétel nélkül megbízik. Már akkor sem, ha nem igazán tudná megindokolni, miért- egyszerűen csak nem lehet bennük nem megbízni. Ha ezt akarná elmagyarázni bárkinek a régi házából, hát körberöhögnék vagy még rosszabb. Arról meg már nem is akar gondolkodni, mi lesz az iskolával, visszamehetnek-e oda valaha, és ha igen, hogyan és mikor.
Amy indulni készül. Zoey megnyugszik abban a tudatban, hogy barátnője meg nem áll, vissza sem néz… de mégis visszafordul. Bocsánatot kér, szabadkozik. A fekete hajú torkában hirtelen szúrós gombóc nő.~ Ne… légyszi, ne… légy vidám, akkor legalább azt mondhatom magamnak, hogy megéri…~
Erős késztetést érez rá, hogy még egyszer megölelje, még egyszer megszorítsa a kezét, és mint valami rossz szappanoperában, egymás könnyeit szárítsák fel. Mégsem teszi.
- Ugyan már! –nyögi ki, majd sután int az ajtó felé, hogy siessen, ne halogasson. Oliver ugyan nem megy sehová, de Amy ereje nem fogyhat el- ha most nem beszélnek, ki tudja, mikor? Ennek a helyzetnek feloldás kell… mégpedig minél hamarabb.
Csak miután becsukódik az ajtó a barátnő mögött és ő maga lassan leül az egyik ágyra, jön rá, hogy az ő akarata is kimerülőben volt. Talán még fél perc és elsírta volna magát, visszavont volna mindent. Azt pedig nem engedhette meg magának- barátnőnek adott szó, segítség az felüláll minden etikai lazaságon, amiről a…
Hirtelen düh fogta el. Átkozott házrendszer! Igaz, hogy hasonló tulajdonságok alapján könnyebben találsz barátokat, de egy életre beléd vésődik, kitörölhetetlenül.
Jaj, ne. Az utolsó két szót nem kellett volna… az emlékek áttörték az eddig őket visszafogó gátat, karját akaratlanul is keresztbe fonta a mellkasa előtt, miközben felhúzta a térdét és általában (hasztalan) kicsinek próbált látszani.
A robbanás. A rövid harc. Az elfogatás. A Crucio. Az ájulás. Az ébresztés. Az az égő fájdalom és az üzenet…
Meg fogják találni, ehhez kétség nem fért- egy halálfalót ilyen téren nem lehet alábecsülni. A kérdés csak az, hogy hol és mikor… márpedig akkor egy valamit nem tehet: nem maradhat egy helyben, és főleg nem Amy és Oliver közelében, nem sodorhatja őket veszélybe!
Próbált felállni, de úgy tűnik, túl gyorsan, mert szinte alig vált el a hátsója az ágytól, vissza is hanyatlott rá. Sikerült megállnia, hogy kiáltson vagy nyögjön, így joggal remélte, hogy kint nem vettek észre ebből semmit. Kicsit le is csillapította ez a hirtelen kudarc- hisz ugyan hova mehetne, már ha egyáltalán elengednék, amit kötve hisz. Anélkül pedig végképp sehová sem juthat, hogy észre ne vennék- így marad, felvéve és magához ölelve az egyik párnát. Csak pár másodperc múlván jön rá, hogy elmaradt egy ilyenkor szokásos esemény- nincs dorombolás, se nyivák, nem dörgölőzik a lábához és nem ugrik az ölébe (vagy mellé) senki… Gingerről bizony mindenki nagyon elfelejtkezett a harc hevében. Szerencsétlen macsek most biztos London varázsló-negyedét járja, hisz ő félig kneazle (ha jól emlékszik), így nemigen csábíthatja el másik család jó falatokkal. Remek. A nővére halott, a szüleivel és az öccsével Isten tudhatja, mi van, hogy a francia ágról ne is beszéljünk, a saját élete is tulajdonképp hajszálon függ, és még Ginger sincs itt… pedig elhozta minden holmiját! Valahol ki kell majd dobniuk… Nehéz lesz…     

~Amy, Oliver~

Feljegyzést készít magában, hogy ilyen hülye kérdést, mint ez az elemekkel, máskor ne tegyen fel. Barátnője láthatólag olyan feszült idegállapotban van, hogy arra szó nincs. Ez még nem is csoda, ő, Zoey sem éppen nyugodt- a kérdés a részéről önvédelmi mechanizmus volt, hogy elterelhesse a figyelmét a nap eseményeiről. Mert ha valamire, azokra aztán egyáltalán nem akar gondolni, a világért sem. Hátán akaratlanul is végigfut a hideg, és hogy lenyugodjon, szorosan lehunyja a szemét, reménykedve, hogy nem veszik észre.
Persze a hallgatózó Oliver épp ezt a pillanatot választja, hogy beessen az ajtón. A meglepetéstől a mardekáros lány összerándul, és csak a szája elé kapott keze miatt nem sikkant egyet. Mielőtt annyit mondhatna, hogy „A frászt hoztad rám!”, vendéglátójuk kitrappol, meg sem állva a külvilágig. Zoey aggódva néz utána, és magában csodálkozik Amy megkönnyebbült, vidám arcán. Vajon mit hallhatott a fiú?
Ezen azonban nincs idő töprengeni- a szőke egértárs belekezd az állapotok ecsetelésébe, amire összevont szemöldökkel, minden szót külön és együtt is elemezni próbálva figyel. Világos, hogy tetszenek egymásnak, és jól kijönnek, úgyhogy az egyetlen igazi akadály a furcsa félénkség és a korkülönbség. Nem is igazán érti, mi itt a probléma a korral… Úgy dönt, hogy egyenesen meg is mondja ezt, nem kerülgeti, mint macska a forró kását.
 - Két évvel fiatalabb? Őszintén, szerintem az másodlagos. Hisz olyan jól kijöttök egymással… De az elmenekülés nem ciki. Össze voltál zavarodva, ahogy az elbeszélésedből kiveszem, plusz ott van még az is, hogy korábban kitűnő baráti viszonyt tartottatok fenn, és… egy vallomás veszélyeztette volna. Arról pedig, hogy mit érez… a tettei, a hangsúlya eléggé jelzi- nekem legalábbis úgy tűnik, hogy ő is hasonló problémával küzd és próbálja palástolni. –mosolyog a barátnőjére (aki a sóhajból ítélve már a vallomástól is megkönnyebbült), az igazat mondva. Akárhányszor kezdene ugyanis reménykedni, képtelen nem észrevenni azt, ami a két griffendéles között megy. Kicsit furcsa harmadiknak maradni, de… nem tehet mást. Tudja magáról, hogy túl gyorsan jönnek nála a fellángolások, és nem tudja, meddig tartanak; emellett, csak ma ismerte meg a fiút, így a többéves, szerelemmé lett barátságuk természetszerűleg behozhatatlan hátrány a számára. Igen, behozhatatlan, mert kölcsönös.
Mégis… a barátnőjéről van szó, arról, aki áthívta őt nyárra, akivel mókáztak, komolyan beszéltek, és egyszerűen elfogadták egymást. Ezek után természetes, hogy arcon köpné saját magát, ha nem segítene, most, mikor nem elég a menekülés meg az anyja halála, még ez az érzelmi zűrzavar is előjött. Bármennyire nehéz is feladnia egy céltudatos mardekárosnak, azért ő sem vak annyira, hogy ne lássa, ha reménytelen az eset.
A kazetták témája kellemes kikapcsolódás; a nyolcvanak évekbeli számok egy részét ismeri, de nem mondaná magát túlságosan jártasnak a dologban; francia nagyanyjánál ugyan hallgattak mugli zenét is, de az vagy régebbi, vagy újabb volt (attól függően, hogy a nagyi vagy az unokatesók ízlése dominált éppen).
Már megint szerencsétlen kérdést tett fel- szőke egértársa hallgatásba burkolózik, és odabent mintha tíz fokkal leesne a hőmérséklet a feszültségtől, ami megmutatkozik a remegésben is. Túlságosan is ismerős a helyzet- neki is alig sikerült kihevernie Lizzie halálát, mielőtt elment Amyékhez, a nyaralás azonban sokat segített. Az a kétségbeesett tekintet meg végleg eldönti a helyzetet: Odalép barátnőjéhez és átöleli.
 - Nyugodtan engedd ki… -mondja. Fellengzősen, mindentudósan hangozhat, de nem annak szánta. Ilyenkor semmi más nem segít annyira, mint egy jó sírás, ordítás vagy hasonló, tudja ezt magáról. Ha mást nem is, legalább kimeríti az embert, és édes, ájulásszerű álmot ad.
~Remélem, tudok segíteni…~ Lassan elengedi, majd a szemébe nézve megpróbál mosolyogni.
- Most pedig menj utána, mert tartok tőle, hogy teljesen félreértette a helyzetet.     

~Amy, Oliver~[/size][/color]

Nem akarja elképzelni, milyen enyhén szólva is félreérthető látványt nyújthatnak az ágyon fekve (túlságosan is előhozná belőle az igencsek szunnyadó, francia énjét), miután Oliver megunja az egészet és maga alá gyűri a két leányzót. Ezt Amy érthető módon kevéssé honorálja, megjegyezvén, hogy szálljanak le róla- ahogy Zoey magában hozzáteszi: ha nem akarnak még több bonyodalmat maguknak. A kérés egy részét azonban nem hagyhatja szó nélkül…
- Túlsúlyooos? Kikérem magamnak! –játssza a duzzogót, miközben azért vigyorogva száll le egértársáról, nehogy az még azt higgye, tényleg megsértődött- mert nem. Oli is „levette a nyomást” a szőke lányról, most pedig szégyellősen simít végig a haján és igazítja meg a pólóját. A barátnő megjegyzésére belőle is kitör a nevetés, az egyik párnát emeli az arca elé, hogy elfojtsa kissé… meg hogy elrejtse tűzvörös arcát. Rossz az, aki rosszra gondol, de hát Istenkém, neki mindig is túl élénk volt a fantáziája… Túlságosan is. Mikor lenyugszik és leereszti a párnát, majdnem kiszalad a száján, hogy vajon mit rejtegethet ennyire, de még időben észreveszi, hogy a címzett kiment a szobából. A nagy nevetésben nem hallotta a fiú búcsúzását.
Amy rögtön rátapint a lényegre, már miután előhalász egy kazettás magnót, és bekapcsolja. Mugli darab, főleg a felcsendülő, távolról ismerős dallam bizonyítja ezt. Zoey összeráncolja a szemöldökét, és először erre kérdez rá.
-  Meddig jók benne az elemek?
Na nem mintha figyelmen kívül akarná hagyni a kérdést, de… össze kell szednie a gondolatait. Örül, hogy a zene megteszi azt a hatást, amit egy jól irányzott disaudiótól várnának, és ugyanolyan halkan válaszol végül. Nem érti, miért, de zavarban van- valahogy könnyebb így, hogy barátnője a párnákkal foglalkozik…
- Hát… rendes srác, megbízhatónak látszik, és van humora. Kedvelem. Kicsit fura, hogy így váratlanul a nyakába csöppentünk, mert sátor nélkül nem mehetünk sehova… de úgy nézem, nem bánja. És úgy látom, nagyon kedvel téged.
Vajon miért fordult Amy a rakodáshoz? Újabb kérdés a két háztárs között. Ez eszébe juttatja az alapvető problémát - hogy tulajdonképpen fogalma nincs, mi folyik itt. Egyik pillanatban hülyéskednek, mint a barátok, a másikban pedig… és nem tudja, melyik az igazi.
- És mi a helyzet veletek?
Arca komoly, jelezve, hogy őszinteségre és egyértelműségre számít. Hirtelen úgy érzi, lehet, hogy túl hirtelen és szigorú volt, ezért magyarázatot fűz hozzá.
- Nem azért, hogy számon akarlak kérni, vagy valami… csak… jobb, ha elejétől fogva tiszta vizet öntünk a pohárba, nem?
Melege kezd lenni, de sajnos egy szál felsőben jött el a házból… habár, a táskája idebent van. Oda is megy hozzá, vállig belenyúl, és kihúz belőle egy ujjatlan pizsamát. Le is cseréli a mostani ruhát (persze az után, hogy nem észlel mozgást kívülről), majd a szemét forgatva és vigyorogva ül vissza.
- Mintha nem lett volna elég melegünk így is a párnacsata miatt. Milyen kazettáid vannak? –tér át egy másik témára.
Behívja vajon Olivert, vagy inkább tárgyalják meg, hogyan tovább? Nem, a hogyan tovább fölösleges kérdés, hisz úgy sem tudja rá a választ senki. Hirtelen rászakad a valóság, annak teljes súlyával: itt vannak a semmi közepén, három 16 körüli kölyök, akik közül kettő legfeljebb muglik ellen tudna védekezni, még egyikük sem tud rendesen hoppanálni, és valószínűleg előbb-utóbb keresni fogják őket. Reménytelen egy helyzet… egy lyukas knútot nem adna hármújuk életéért. Bele is bokszol az egyik párnába.
De hát nem volt választásuk. Abban a házban nem maradhattak, és nem csak azért, mert leégett- ott keresték volna őket először. A Roxfort ugyanígy veszett ügy.
- Te, Amy… szerinted hányan bujkálnak? Mindenki nem találhatott módot rá… -szólal végül meg, majd meg is rázza a fejét. –Hülye vagyok… már megint ilyeneken rágódom…  

~Amy, Oliver~[/size][/font]

- Az ő bajuk, ha otthagynak… Csak ők vesztenek vele.
Miután a felszólításnak eleget téve belenézett Oliver szemébe, a halk szavak azelőtt szaladnak ki a száján, hogy észbe kaphatna, vagy hogy eszébe jutna reagálni a neki adott bókokra, erre a tudatra pedig arcát élénk pír önti el. ~De hülye vagyok… az első kedves szóra és szép szemre elolvadok.~ feddi magát gondolatban. Nem érzékelte, mikor lett ilyen, de tény: újabban úgy tűnik, rengeteget megtesz és elhisz pár jó szó után. Ebből ki kell gyógyulnia, mielőtt olyan fájdalom lesz a vége, mint Garyvel…
Gondolatban felpofozza magát hálátlanságáért. Ez a fiú, érződik rajta, sosem élne vissza az érzéseivel, sosem próbálná manipulálni. Ahhoz túl őszinte a szeme és a beszéde. Ahogy megszorítja a vállát, ahogy megsimítja a hátát… Mintha csak tudná, hogy ez a vidámság csak erőlködés, hogy ne merüljenek el az emlékek mocsarában, hogy egyensúlyozni tudjanak meggyötört idegszálaikon. Zoey hálás mosollyaj köszöni meg a figyelmességet, hogy nem kérdezősködik, egyelőre legalábbis nem, hanem hagyja, hogy a jókedv megtegye a gyógyító hatását.
Nem tehet róla, de képtelen nem bízni új bujkáló-társukban, valami azt súgja neki, hogy nyugodtan rábízhatja a keveseknek kiadott teljes verziót. A tóbeli, hínáros hülyülést eltitkolták még Pomfrey elől is, ami nagy teljesítmény- a legkevésbé Piton és McGalagony arcára voltak kíváncsiak, mikor megtudják, hogy két diákjuk együtt bement a tóba, és életveszélybe sodorta magát… na jó, vicces lett volna látni, de nem úgy, hogy ők az a két szóban forgó diák!
- Ó, igaz is- még egy perc, és Amynek semmi nyoma, én pedig ájultan fekszem az ajtót kitáró Madam Pomfrey előtt. De mégis titokban tartottuk előtte, hogy a hínár majdnem megfojtott. Ha elmondjuk, még az RBF-ekre sem enged ki, fogadunk? A lényeg a lényeg, hogy bevallotta, de mivel nem történt semmi, és már elmúlt, tulajdonképp következmények nélkül maradt- a párnacsata teljesen más tészta, az móka volt.
Oliver történetét sem lehet megállni nevetés nélkül. Zoeynak igencsak élénk a fantáziája, így szinte látja maga előtt a jelenet minden részletét- a beszélgetéseket, a sütilopást, az elrohanást, a pofont, majd az ölelést. Na meg ahogy színészkedik hozzá… „Szerelem volt első látásra”- hát ettől ki ne kezdene el nevetni? Jó meleg van, jó a társaság, mi kellhet ennél több?
Ó, Zoey megkapja a választ, amint barátnője átugrik Oliverhez, és elkezdi püfölni. A mardekáros szeme felcsillan, és azonnal le is csap a másik párnára, hogy ő is beszálljon. Most ő ordítja el magát, hogy „Párnacsata~!”, majd valamilyen csoda folytán elesés nélkül sikerül a tetthelyszínére érnie, hogy egy jó istenes lendítéssel- ami ki tudhatja, kin landol- belevesse magát az egészbe.
Ezt sosem lehet megunni. De most komolyan- hiába párnacsatázott jópárszor, és hiába viszonylag idős már, még mindig ugyanúgy élvezi. Egyszer lecsúszik az ágyról és térdre esik, de sebaj- az ép lábáról van szó, a másikkal tulajdonképpen nem történt semmi.     

~Amy, Oliver~[/color][/font]

Úgy néz ki, a fiú is hasonló „középső név”-szindrómával küzd, mint Zoey, aki szintén csak akkor ismeri be, hogy Gabrielle-nek is hívják, ha valaki nagy furmányosan kideríti és kérdezősködik miatta. Nem tudja, miért, de úgy érzi, hogy a középső neve nagyon nem illik hozzá- még szerencse, hogy senki sem használja. Az öccse megpróbálta párszor, de elég volt neki néhány keresetlen makarenkói pofon/átok, és leszokott róla. Nagyon nem úgy hangzik, mint ahogy a Főegér mostanában viselkedik, de akkor még fiatalabb volt, és különben is: az öcsike mindig más kategória… még akkor is, ha most bűntudat kínozza. Félúton voltak ugyanis a kibékülés és a normális kapcsolatok felé Damiennel, mikor kénytelenek voltak bujkálásba kezdeni Amyvel.
Oliver újfent felajánlja a sátrat, amire Zoey, az igazat megvallva, nem tud mit mondani. Ha őszinte akarna lenni, olyasmit kéne válaszolnia, hogy több mint valószínűleg kénytelenek lesznek hosszú távon igénybe venni ezt az ajánlatot, mert máshová nem tudnak menni. Ő is érzi azonban, hogy ez tolakodó, és… kicsit félreérthető lenne.
Miért zavarja ez egyáltalán? A fiú állandóan bókol, úgy néz ki, a mardekáros tetszik neki… de fogalma nincs, baráti alapon, vagy többről van szó. És nem akarja már most elrontani egy ekkora hibával. Oliver egyik mondata pedig igazolja is az óvatosságot.
Nem kéne meglepődnie. Ház- és évfolyamtársak, és amennyire látja, hasonlóbb a természetük, hogy azt csak a háznak lehessen betudni. Természetes, hogy ismerik egymást. Akkor mégis, hogyhogy egyszerre elszáll a jókedve attól, amit a fiú szavai mögül kihall? Elszáll a jókedve… jó vicc. Nem szabadna, de szúró-facsaró fájdalmat érez, és csak reméli, hogy a sátor felverése és a sötét megteszik a hatásukat, és nem látják rajta. Így jár az, aki túlságosan beleéli magát a dolgokba…
Szerencséjére a tréfálkozó és térképet elővevő Amy eltereli a figyelmét. Nem tudja egy ideig, mit mondhatna - szeretné megnyugtatni, hogy ők sem gondoltak bele, de barátnője hangján érződik, hogy kicsit elege volt már a komoly témákból.
- Odabent is jól el tudunk szórakozni, nem muszáj költözködnünk. –próbálkozik vidítani a társaságot. A sátor hamar elkészül, főleg a sötéthez képest, Zoey pedig elsőnek megy be, majd megáll az előszoba közepén körülnézni. Tetszett neki, főleg a sok vidám színnel, lepedőkkel és szőnyegekkel- arra emlékezteti, mikor Lizzie egyszer éppen Indiából jött haza, és szuvenírnek szárit meg füstölőket hozott- ez az emlék pedig mintha már nem fájna annyira, a gyász mintha eltávolodott tőle a támadás óta.
Egyetlen hálószoba? Végül is, megoldható… Ő is köszönetet akar mondani a fiúnak, de csak bólint- Egy: Amy megtette, kettő: ismét előkerült a süti, és szeretné hallani a történetet. Mielőtt kinyithatná azonban a száját, Amy már be is vezeti őket a szobába, ahol Zoey leül az egyik ágyra, majd megpaskolja maga mellett a helyet, látva, hogy barátnője helyet keres a szemével. Oliver közben bókolt, a griffendéles lány pedig biztatóan mosolygott a mardekárosra.
Teljesen összezavarodott… most akkor mi van kettejük között? Nem érti ő ezt… Egyik percben mintha szakítottak volna, és újra össze akarnának jönni, másikban pedig… Kérdezze meg, majd mikor egyedül maradnak a barátnőjével?
Erre azonban nincs idő: válaszolni kell.
- Az egyetlen épeszű? Na, még ezt sem hallottam elsőre, de köszönöm! –nevet fel. – Általában úgy fél óráig beszélgetnem kell az emberekkel, hogy erre rájöjjenek. –komorodik el. – Az viszont nem túl gyakran esik meg… de hagyjuk. Az egeres történet? Az a Fekete-tónál kezdődött, a birtokon, idén tavasszal…
Azzal elkezdi mesélni, de nem a cenzúrázott, hanem a teljes változatot, hínárostul-gyengélkedőstül. Mire végez, fogadni merne, hogy a bordái megsínylették a visszafojtani akart nevetést (ami miatt párszor meg kellett állnia), majd mikor lenyugszik mindenki és elhal a nevetés, lezárja:
- Szóval… így ragadt ránk, kettőnkre az „egér” becenév. Mivel ahogy a dolog fest, együtt fogunk bujkálni, ha akarod, neked is kereshetünk egy „egeres” nevet. De hadd halljam, miket mesélt rólam Amy? És mi van azzal a sütivel? – tesz fel két kérdést, ami szöget ütött a fejébe.
Kellemes itt, együtt, mesélgetve. Olyan, mintha csak táboroznának, és akár ki is mehetnének énekelni a tábortűzhöz. Mintha nem kéne semmi miatt aggódniuk, mintha… teljesen normális nyaruk lenne. És ennek nagyon örül. De nem szól semmit, nehogy kizökkentse a többieket ebből a hangulatból.       

~Amy, Oliver~[/size][/font]

Együttérző-fáradt mosollyal reagál a fiú első mondatára.
- Nyugi, egyelőre én sem. Október 31-én töltöm a 17-et, majd akkortól. De hát szükség törvényt bont- nem várhattam ki otthon vagy a suliban, nem igaz?
A repülés kerül terítékre, vagyis inkább, hogy mennyire nem tesz jót a bokának.
- Ugyan, a seprűnyél tartja a súlyod, elrugaszkodni pedig a másik lábról kell, ennyi. –vonta meg Zoey a vállát. Meg kell adnia, utazás közben volt még a legkevesebb baja a lábával, épp az eddig említett okok miatt. Élvezte is volna a változatosságot, csakhogy ez eléggé nehezére esett, miközben a menetszéltől szinte keményre fagyott. –A forrasztáshoz pedig sajnos nem értek, és gyanítom, hogy ehhez Madame Pomfrey kell, minimum. Halálfaló támadt ránk, és fogalmam nincs, milyen átkot használt… -húzza el a száját, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. Oliver időközben kedvesen sürgölődik körülötte, és felpolcolja a kárvallott végtagot - amibe a lány újfent belepirul. Hiába, nagyon nincs hozzászokva, hogy csak így ilyen figyelmet kapjon.  Főleg, hogy Oliver, be kell vallja, elég jóképű.
Hála Istennek, egy kérdés eltereli a figyelmét.
- Sátor? Azt alighanem otthon hagytuk, szóval köszö…
Oliver felszisszen, Amy karja lecsap. A srác nem ájul el, azonban mögötte a barátnő összerogy. Zoey felkel, és oda akar sietni, de megüti a fülét a fiú szájából ömlő kisebb szóáradat, és az ajkába kell harapnia, hogy ne törjön ki hangos és árulkodó nevetésbe. Vicces történet lehet, majd valamikor ki kell faggatnia őket…
- A sütijét?  Ne… mindegy is. Most nincs ilyenre időnk… Egyébként igen, Amy Joy az. –teszi hozzá, mivel Amy úgy tűnt, még nem ébredt fel.
Nagy tévedés: Egy másodperc múlva a griffendéles már vádaskodik is, és kérdez. A mardekárost bűntudat fogja el: az ő elalvása biztos igen fontos szerepet kapott a lezuhanásban. De hát mit tegyen az ember, ha egyszer egy hétre is elég stressz érte két röpke óra alatt?!
- Erről jut eszembe: van valakinek halvány segédfogalma, hogy hol is van az az itt, azon kívül, hogy Skóciában és egy tó mellett? Jó volna tudni… sajna nincs nálunk térkép- javíts ki, ha tévedek. –néz Amyre, majd eszébe jut, hogyan mutatták be, és azonnal széles vigyor terül szét az arcán. – Ja, igen. Az egérség… hosszú sztori, mi? Elmondjuk most, vagy túlságosan hasonló a helyszín?
A gyufa lassan leég, úgyhogy eloltja, mielőtt még az ujját is megégetné. Viszket a keze a pálcája után, irritálja, hogy ott van az övében, mégsem használhatja, hacsak le nem akar bukni. Elővesz egy új gyufát, de hármat is eltör- ezt látva szól rá az egértársa, hogy ne vacakoljon már, hanem intézze el varázslók és boszorkányok módjára. Zoey idegesen sóhajt, és megpróbál lenyugodni: a legkevésbé a vétlen Amyvel akar ordítani.
- Nem lehet. Még nem vagyok tizenhét, vagyis be tudják mérni, hol vagyok, ha varázsolok. Minden kiskorún van egy ilyen bűbáj, ez alapján ellenőrzik a minisztériumban, hogy betartottad-e nyáron azt a törvényt a kiskorúak bűbájgyakorlásáról. –újabb sóhaj, majd leül, és idegesen a hajába túr. – Apám… hogy ebbe nem gondoltam jobban bele… Bocsi, Amy, de október 31-ig kénytelenek vagyunk rád hagyatkozni varázslás szempontjából. Túl sok pluszmunka lenne nekik, hogy mindenkire kiterjesszék, úgyhogy a nagykorúak biztonságban vannak.