Sokszor átkoztam azt, hogy ekkoracskára nőttem. Igazán, az a pár centi miért lett volna nagy ördöngösség? Mert ha az a kevés meglenne, akkor most nem ugrándoznék és nyújtózkodnék, hogy azt az egy könyvet elérjem valahogy. Elég hülyén nézhettem ki a szőke loboncommal ahogy ugrándozok azért, hogy elérjem a könyvet. Inkább nem is akarok belegondolni, hogy miféle kép alakult ki ennek hatására mások fejében rólam. Jobb is nekem azon tudat nélkül.
A hirtelen jött segítség viszont nem kissé meg is ijeszt. Annyira bele voltam merülve abba, hogy megszerezzem a könyvet, hogy észre sem vettem a mellém lépő srácot, amíg annak a keze bele nem lógott a látószögembe a karja. Önkénytelenül is hátrébb léptem pár lépést. Végignézve a támadómat, többnyire azt is sikerült betájolnom magamnak, hogy honnan ismerem. Elsősorban a közös órákról, amikor a Hollóhátasokkal voltak óráink. Másrészről pedig azon ritka alkalmakkor, amikor a kviddicspálya közelébe merészkedtem, volt szerencsém látni őt a pályán.
- Kö... köszönöm. - veszem át tőle a könyvet, majd magamhoz ölelem a jegyzeteimmel együtt. Kicsit azt hiszem tartok ettől a személytől, bár fogalmam sincs, hogy miért és valamiért most még a neve sem ugrik be, pedig hallottam párszor, hogy megszólították, meg ugyebár a meccseken is elhangzott a neve közbe-közbe.
A meglepetések persze nem értek ennyivel véget, hisz a várttal ellentétben a srác még ott maradt a közelemben, ráadásul különösebb kérdést fel sem tettem neki, sőt egyetlen egyet sem, de sikeresen elregélt nekem pár dolgot. Ebből persze sikerült levonnom a következtetést, hogy eléggé hadilábon áll az általam olyannyira preferál tantárggyal. Mondjuk ahogy ő mondta, igen érdekes, hogy pont egy hollóhátas panaszkodik tanulás miatt.
- Ha gondolod, esetleg segíthetek egy kicsit. Nem mondanám, hogy valami sokat tudok bájitaltanból, de ha szeretnéd megoszthatom veled azt a keveset is amit tudok, James. - közöltem beszélgetőpartneremmel, mikor végzett a szövegeléssel. Ugyanakkor egy pillanatig még az önértékelésem is magasat ugrott, hisz sikerült visszaemlékeznem az előttem álló nevére. Persze azt még semmiképp sem vállalnám be, hogy szembe nézzek vele. Félek. Meg nem is tudom olyannyira jól viseli a szemkontaktusokat, mint például bárki más. Zavaró.
- Persze nem ígérhetek semmit, hisz mint mondtam, nem tudok valami sokat, ráadásul nem sűrűn szoktam elvállalni, hogy segítek, persze ha megkérnek szívesen, viszont felajánlani nem nagyon szoktam. Azt hiszem ez az alkalom az első kivétel. - mondtam, már-már szinte csak úgy magam elé. Közben a szemem mindenfelé vizsgálódott, viszont James-t előszeretettel kerülte el. Kicsit azt hiszem úgy éreztem, hogy bár ugyan azon az évfolyamon vagyunk, mégsem vagyok vele egyenlő szinten, meg mindenféle ilyesmi. Közben persze meg azon is gondolkodtam, hogy miben segíthetnék neki azért, hogy jobb legyen. Valóban nagyon kevés dolgot tudok bájitaltanból. Rengeteg dolog van még, amit meg kellene tanulnom ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy igen, konyítok hozzá egy amolyan alapfok szintig, most még viszont eléggé gyenge vagyok, azt hiszem.

Nagyon, nagyon és még egyszer nagyon ritka eset az, hogy az én jegyzeteimből bármi is hiányozzon. Főleg a bájitalokkal kapcsolatos jegyzeteimből. Ez maga a világvége! Legalábbis számomra.
 Rettentően utálok könyvből tanulni. Szerintem túl sok benne a fölösleges információ, éppen ezért is jegyzetelek. Kiemelem azt amit fontos tudnom és annyi. Nincs szükség felvezető szövegre, meg kitérni, hogy mi miért, merre és hány méter. Viszont azt, hogy hiányosság van a jegyzeteimben csak egyetlen dologgal lehet orvosolni. Egy könyvvel. Persze letámadhatnám a tanárt is, de az egyáltalán nem szokásom és nem is igazán gyakorolnám a tanárvadászatot. Így nem maradt más, mint felhúzni a cipellőimet és elhatározni magamat arra, hogy elhagyjam a biztonságot nyújtó klubhelyiséget.
 Az indulást követően következett a bolyongás. Jegyzeteimet olvasgatva, hogy biztos legyek benne, hogy az észrevett hiányosságon kívül minden rendben van, haladtam emlékezetem szerint a könyvtár irányába. Csupán akkor pillantottam fel közbe-közbe, mikor túl közel kerültem egy falhoz vagy egy tereptárgyhoz. Ettől függetlenül, azt hiszem, sikerült a lehető leghosszabb és legtöbb fordulóval ellátott utat megtalálnom a végcélomhoz.
 Szerencsére, a megszokotthoz híven, eléggé csendes volt a helyiség ahová beléptem. Jegyzeteim felett kikukucskálva néztem szét, hogy kik vannak idebenn, valamint, hogy én magam merre is kell menjek, hogy az általam kiválasztott írott művet megtaláljam. Elbújva a kezem tartalma mögött igyekeztem úgy eljutni az általam kiszemelt könyvet tartalmazó polc felé, hogy lehetőleg senkivel se teremtsek szemkontaktust és azt a látszatot keltsem, hogy igen szorgalmasan tanulok.
 Elérve a könyvet rejtő bútorzatot leengedtem a "védőpajzsot", majd szememmel éj mutatóujjammal kezdtem el a könyvet keresni. Halk örömujjongást és örömtáncot lejtettem gondolatban, mikor sikerült rábukkannom és szerencsére nem azzal a helyzettel kellett találkoznom, hogy valakinek szintén arra a könyvre volt szüksége amire nekem. Az egyetlen gond viszont az volt, hogy túlságosan magasan volt, hisz cipekedés árán is, csak azon polc alját tudtam elérni amelyiken pihent. Persze az egészen biztos, hogy senkitől sem fogok segítséget kérni. Egyrészt túlságosan nyílt kapcsolatteremtésnek éreztem a dolgot, másrészt úgyis megtudom én magam is csinálni. Sajnos azt az ötletet már alapból elvetettem, hogy esetleg a pálcámat használva hívjam magamhoz, hisz egy "Invito könyv!" elég drámai hatást keltene, főleg, hogy a könyvtárban található összes könyv magára venné a dolgot és azt hinné, hogy őt hívom. Nem lenne éppenséggel egy kellemes végkimenetel az is biztos.

1980 nyarán születtem, illetve annak a végén. Ekkor találkoztam először azzal a személlyel, aki az egyik legnagyobb szerepet játszott abban, hogy olyanná váljak, amilyen most vagyok. Igaz, hogy mindössze hat évig tudott csak elhalmozni szeretetével, de az maga volt az örökkévalóság számomra. Vagy legalábbis azt hittem, hogy örökkévalóság volt/lesz. „Tökéletes” kisgyerek voltam, aki mindig mosolygott, sírt ha elesett, megkergette a macskákat és képes volt a szüleinek a legabszurdabb meséket kitalálni mindenféléről amit kicsiny buksijában el tudott képzelni.
Ez a gyerek mindössze hat évig élt. Egészen addig a napig, amíg nem találkozott az élet keserű igazságtalanságával és erős realitásával.
Hat éves voltam mikor az édesanyám meghalt, egy rák nevű betegség vitte el. Tulajdonképp ő volt a legjobb barátnőm is egyben és hozzá kötődtem a leginkább. Apám inkább olyan volt, mint egy óriás, akit feltétlenül tisztelni kell és aki megvédi a családunkat és szeret minket. Egy erős ember volt, aki mindig mosolygott és mindent meg tudott oldani.
- Miért?! Csinálj valami! Hozd vissza! – ütlegeltem apám lábát teljes erőmből, miután édesanyám kilehelte a lelkét a halálos ágyán. Egyszerűen nem tudtam elfogadni az elvesztésének a tényét, nem akartam elfogadni, hogy soha többet nem lesz velem már.
- Nem tehetek semmit. – az édesapám csak ezt a három szót tudta kipréselni magából, letérdelt hozzám és átölelt. Hallottam, hogy sír, láttam, hogy az egész teste remeg. A nagy és erős védelmező, most gyenge volt és összetört. Egyszerűen, amit képtelen voltam elképzelni, most valósággá vált. Még a könnyeim is elapadtak e dolog hatására és azt sem tudtam mi tévő legyek. Azt hiszem ennek hatására alakult ki bennem az a bizonyos törés, mely mostani énemet kialakította.
Ezt követően csak ritkán szólaltam meg. Ezt leginkább a közvetlen környezetem vette észre, hisz relatíve kevesebbet társalogtam, mint azelőtt. Elmaradtak hosszú fantáziadús mesélések, és a panaszkodások arról, hogy a macskák a tetőre szaladtak fel. Mindezek helyett csupán azzal töltöttem az időmet, hogy nagyjából édesapám körül tevékenykedtem. Úgy döntöttem, hogy megvédem attól, hogy megint olyan állapotba kerüljön, mint azon a napon, így igyekeztem elhalmozni a szeretetemmel. Aztán egyszer mesélni kezdett. Mesélni olyan dolgokról, amit az idáig csak mesének, bolondos hóbortnak hittem. Mágiáról, varázslatról. Eleinte csak azt hittem, hogy engem akar ezzel felvidítani, de idővel rájöttem, hogy minden szava igaz. Főleg akkor, mikor a két nagybátyám eljött részvétet nyilvánítani. Nem csak kinézetben tértek el a többi embertől, de jellemileg is. Sokkalta másabbak voltak, különlegesek. Aztán megértettem, hogy kétféle ember létezik a földön. A mágusok és a muglik. Az apám és a nagybátyáim az előbbibe tartoztak. Édesanyám pedig az utóbbiba. Viszont én ezt cseppet sem bántam. Úgy szerettem édesanyámat, ahogy volt.
A nagy áttörés tizenegy éves koromban kopogtatott be az életem ajtaján egy levél formájában. Felvételt nyertem a Roxfortba.
Természetesen már hallottam az iskoláról, hisz mindkét nagybátyám eldicsekedett vele, hogy ott fejezték be a tanulmányaikat, meg az apám is megemlítette, hogy ő is ott tanulta ki a mágus lét alapjait.
Számomra pedig ez maga volt a kapcsolat a mágia világával. Az apám is hasonlóképp érezte, de ugyanakkor eldöntötte, hogy ő, ahogy tud, megszakít minden kapcsolatot ezzel a világgal. Persze én vagyok az egyetlen szál, ami még mindig kapcsolatban tartja ezzel a világgal. Azt hiszem egyetlen egyszer kérdeztem rá ennek a miértjére. A válasza számomra igazán meglepő volt. Elvesztette a hitét és a reményét a mágiában, vagyis inkább úgy döntött, hogy rám ruházza át, hisz valamelyest magát hibáztatta azért, hogy bár mágus, de nem tudott semmit tenni azért, hogy édesanyámat megmentse.
Viszont ezt nem rögtön ütötte nyeregbe, így ő volt, aki megmutatta nekem az azt a helyet ahol minden olyan dolgot vettünk, ami szükséges volt ahhoz, hogy elkezdhessem az iskolát. Itt kaptam meg a saját varázspálcámat, valamint itt találkoztam Xerxés-szel is. Vicces egy macska volt, hisz már az első pillanattól kezdve összebarátkoztam vele, valamint valamilyen furcsa oknál kifolyólag folyton tüsszentett, hogyha az orrához értem. Persze ezt az apám is megpróbálta, de rá csak bamba képpel nézett a macska én pedig nevettem. Számomra komikus helyzet volt. Aztán következett a búcsúzás, hisz az édesapám nem jöhetett velem a Roxfortba.
Az odautazás zökkenőmentesre sikeredett szerencsére. Egyedül akkor volt egy kis gondom, mikor a zsúrkocsinyi édességgel megjelent valaki, bár akkor is csak a macskámmal volt gondom, aki eltökélte, hogy megpróbál valamit elcsórni az édességek közül. Sikerült megállítanom és szabotálnom minden erre irányuló cselekvését, viszont ennek ő nem túlzottan örült. Nem is csodálom, de rendet és fegyelmet kell tanulnia, legalább addig, míg mellettem van.
A valódi álomvilág csak ezután kezdődött el számomra a hatalmas kastéllyal, a Teszlek Süveggel, a házamba való beosztással és a különböző érdekesebbnél érdekesebb tantárgyakkal. Persze volt, amivel így is meggyűlt a bajom. Ez a valami pedig a seprű meglovaglása volt. Egyszerűen túlságosan is vad volt számomra a seprő és eléggé meggyűlt vele a bajom. Gyakran fordultam le, vagy estem le róla. Mondhatni maga volt a képzeletbeli vadállat számomra, ami nem akart megszelídítődni. Az első év végén a vizsgaletétel után, még a kezemet is sikerült eltörnöm. Természetesen azon a nyáron semmit sem akartam látni, ami kicsit is hasonlított egy seprűre. Aztán lassan ebbe is belejöttem.
A következő különös tulajdonságom kicsivel később, a következő évben bukkant fel. Egy hétköznapi napnak indult, mint ahogy az ilyesmi indulni szokott, épp valamelyik órámra siettem, hogy lehetőleg ne késsek el, mikor egy verekedésnek, helyesbítek, verésnek a helyszíne mellett haladtam el. Az áldozat nem épp olyan fiúnak tűnt, aki ki tudna állni magáért, vagy úgy bármiért is. Pillanatok alatt történt minden, nem is emlékszem arra, hogy hogy hidaltam át a távolságot és hogy kerültem a védtelen fiú elé kitárt karokkal, csupán arra emlékszem, hogy ütést éreztem az arcomon. Ez a támadást indító két srácot is meglepte nem is kicsit. Én pedig csak szó nélkül tűrtem. Természetesen ennek hatására, meg hogy nem akartak megütni egy lányt, a támadók jobbnak látták eltűnni a helyszínről.
- Minden rendben? – érdeklődtem halkan, miután leguggoltam a földön ülő fiú mellé.
- Az arcod… - válaszolt a fiú egy helyeslő bólogatást követve.
- Akkor jó. Minden jót. – szedtem össze a cuccaimat, majd folytattam az utamat az órára. A késés miatt persze megkaptam a megfelelő büntetést, ráadásul az ápolónőt is fel kellett keresnem, hogy megvizsgáljon a korábban kapott ütéssel kapcsolatban. Bárki kérdezte semmit sem mondtam az esetről, csak kitaláltam valami reálisnak tűnő dolgot és meg volt oldva így a probléma. Ezt követően lassan gyűltek az ilyen esetek, bár a legtöbbször nem fajult verekedésig egyik eset sem. Pálcát mindössze csak egyszer kellett rántanom, nem is szeretek különösebben offenzíven előhuzakodni vele, akkor is mindössze védekezésre használtam. Valaki nagyon eltökélt volt azzal, hogy másnak sérülést okozzon. Támadásban sohasem volt valami kiemelkedő tehetségem, viszont szerencsére abban, hogy megvédjem magamat a rontásokkal szemben, már kicsivel több tehetségem volt.
Tanórák szinten volt pár, melyeket kiváltképp szerettem és úgy éreztem, hogy egy kevés tehetségem feltehetőleg van hozzá. Ezen órák közé tartozik a bájitaltan, a legendás lények gondozása, az asztronómia és az átváltozástan. A bájitalkészítés roppant nyugtatóan hatott számomra, mondhatni egy kellemes időtöltés. A legendás lények mindig is a tisztelet és a bámulat tárgyai voltak számomra, akár napokig is tudnék ülni és nézni őket, azt hiszem. Az asztronómiában az éjszakai égbolt szépsége és a csillagok és bolygok varázslatossága nyerte el a szimpátiámat. Azt, hogy miért is szeretem az átváltozástant, nem is igen tudom megfogalmazni. Egyszerűen kedvelem.
Persze egy idő után azért érni kezdtem én is, mind mentálisan, mind pedig fizikálisan. Ez utóbbit észre kellett vennem, hogy nem csak én vettem észre, de persze mégsem szúrhattam ki mindenki szemét, csak azért, mert nem tudtam olyan egyszerűen elfogadni a változást. Ugyanakkor ez abban sem befolyásolt, hogy folytassam defenzív tevékenységemet. Azt hiszem ezzel a dologgal folyton azt akartam, hogy olyan erős tudjak lenni, mind az édesapám általában, hisz anno mindig ő volt az, aki megvédte a családot mindentől.
Mentális érésemnek a jele az RBF vizsgákon való átmenetel volt. Szerencsére még azokból a tárgyakból is sikerült legalább egy elfogadhatót megcsinálni, amik annyira nem feküdtek a számomra. Ennél persze jóval nehezebb volt a hoppanálási jogosítvány megszerzése tizenhét évesen, sajnos csak a második nekifutásra sikeredett megszereznem, bár igaz, hogy az első után én magam sem adtam volna jogosítványt saját magamnak.
Most pedig itt vagyok, igyekszem megvédeni akit tudok, nem törődve a testi épségemmel. De hát én már csak egy ilyen kis hibbant lány vagyok, azt hiszem…