Jóslástan, IV. és V. évfolyamnak

A mai nap reggelén, már megszokásképpen mentem fel a bagolyházba, hogy meglátogathassam Jarvist. Mostanában egyre többször iktattam be oda egy látogatást, amiért szeretett házi kedvencem mostanában igen furán viselkedett. Sokkal tartózkodóbb a többi bagolyhoz képest, ráadásul mostanában már engem is elcsipked magától csak, hogy egyedül lehessen. Régóta nem kézbesítettem vele levelet, szóval nem tudom, hogy emiatt rágott e be rám ennyire, avagy más az oka az ellenségeskedésének…
Ismét csak csőre csattogtatásával és rosszalló pillantásával karöltött, némileg ijesztő ábrázatot öltve szárnyai csapkodásával utasította el kedvességemet. Pedig még a kedvenc eledeléből is hoztam, de eléggé úgy tűnt, hogy nem kíván belőle még egy falatot sem enni. Eddig soha nem utasította el ezt, amikor haragudott rám valamiért gyakran használtam engesztelés tárgyaként és általában hatásos volt.
Apró, megadó sóhajjal vettem tudomásul, hogy ismételten nem kívánja társaságomat. Nem fűzhettem sajnos tovább, ha időben oda szeretnék érni az órára. A bagolyházból kimenet előhalásztam táskámból az órarendet, hogy lássam, milyen tanórára is kell szednem a lábamat. Fanyar mosoly bukkant fel arcomon, amint tekintetem megállapodott a „jóslástan” feliraton. Még mindig nem szívlelem ezt az órát és immáron az RBF évében sem vagyok hajlandó leadni a tárgyat, ha már egyszer elkezdtem!
Magamat győzködve, a lépcsőfokokat kettesével véve igyekeztem fel a keleti – szárnynál lévő jóslástan tanteremhez. S bármennyire nem a szívem csücske eme tantárgy, mégis örültem, hogy nem késtem egy percet sem, hanem időben sikerült ideérnem a padlásszobába vezető csapóajtóhoz. Ugyanis cseppet sem állt szándékomban terhelni a Hollóhátat mínuszpontokkal az én hibámból.
Igazán meglepetten fogad, amikor a sorban jómagam is betértem a világos terembe, mely eddig nem így élt emlékezetemben, pedig év eleje óta már, hogy új külsejével örvendezteti meg a diákokat. Persze a választ az új tanárnő jelentette minderre, ugyanis ádáz harcot vívott a terem új külsejének megteremtésére. Meglepő, azt hittem, hogy a sötétített helyiség és a bódító illatok részesek a „Belső Szem” felnyitására vagy mi... Mindenesetre sokkal hangulatosabbá vált így a tanterem, ráadásul még az én szememben is elfogadhatóvá nőtte ki magát, ugyanis nem nagyon szívlelem a sötét helyeket, s előzőleg ebbe a kategóriába tartozott a jóslástanterem is.
Érdeklődve tettem le magamat Hugrabugos évfolyamtársam mellé, majd még párszor körbevezettem a megújult termen a tekintetemet. Egyszerűen képtelenség megszokni a tanterem újdonsült külsejét, melyet McCoy professzor igyekszik idevarázsolni. Gondolom, a tanárnő ezt tekinti ideálisabbnak a jóslások különböző gyakorlásához, nem úgy mint elődje esetében.
Pillantásom a terem megszemlélése után az asztalra kihelyezett tárgyakra tévedt. A már megszokott jósgömbök nem árválkodtak az asztal közepén, helyette pergamenlapok és apró zsákocskák képe tárult elém. Mélyen magamban a múlt óra képe sejlett fel emlékeimben, talán az elméletet most fogjuk átültetni gyakorlatba?
Tőlem meg nem szokott kíváncsi pillantással néztem a tanárnőre, miközben belekezdett beszédébe, hogy megtartsa az önálló órai munka előtti eligazítást. A szóba kerülő jegyzet hallatán érdeklődve nyújtóztattam nyakamat. Bármennyire is hadilábon állok a tárggyal, a házi feladat… az házi feladat! Így azt kötelességem rendesen megírni, akár a többit, ezért amikor a pergamenek az asztalhoz repültek nyomban megpillantottam a kisebb eszét a rúnákról, melyet előző órára írtam. Ezután a kézbekapott lapok vették át figyelmemet, s a tanárnőre immáron csak fél füllel figyeltem, miközben végiglapoztam a jegyzeteimet, mintha csak azt ellenőrizném le, hogy minden megvan e benne, ami leadás előtt is rajta szerepelt.
Csendben hallgatom végig a feladathoz az instrukciókat, s mikor a „kérdés”, mint a feladat egy fő része felmerült, nyomban törni kezdtem a fejemet, hogy vajon mit lenne a legcélszerűbb megválaszoltatnom pár darab kaviccsal. Persze mélyen belül ott tombolt bennem egy kis szörnyeteg, ki nem nagyon akaródzót részt venni a feladatban, szó szerint ellenérveket kiáltozott fejemben szüntelenül: nem hihetsz pár kőnek! Mennyi az esély arra, hogy helyes, amit mondanak, igen csekély… nem? – és további hasonló nyalánkságok.
Megráztam magamat, minél előbb ki kellett vernem a fejemből ezeket a gondolatokat, hogy csak is a kérdésen törjem a fejemet. A munka az munka és bármennyire sincs belső énem ínyére a dolog, most akkor is véghezviszem! De mi legyen a kérdés…?
Elgondolkodóba esve mustráltam az üres pergament, melyre fel kellett írnom egy kérdést, melynek megválaszolására leginkább kíváncsi voltam a rúnakövek segítségével. A pennámat merengésem során forgattam kezemben, hátha ettől a mozdulattól megihletődöm. Tehetetlenségemben már – már az ablak mögött látható viszonylag tiszta eget kezdtem pásztázni, várva valami jelet, melyet lapra vethetek. Kisvártatva pedig meg is kaptam, amire vágytam. Egy apró, sötét árnyék közeledett a Roxfort egyik égígérő tornyának az irányába, s látótávolságba érve ki is lehetett venni, mi is az a távoli, elmosódott pont a szürke égen: egy bagoly. Villámcsapásként hasított belém a kérdés megfogalmazódott verziója elmémben, s további habozás nélkül vetettem a pergamenlapra az apró, megválaszolni kívánt kérdésemet a lehető legszebb írásommal, melyet produkálni tudtam.

Miért viselkedik furcsán mostanában Jarvis?

A kérdés leírása után fellélegeztem; a következő lépés a rúnakövek eldobása volt az asztalon. Igazán érdekelt erre a válasz, így sikerült elnyomnom az apró szörnyeteg hangját magamban, mely ellenezte az órai munkában való aktív részvételemet.
Lassan az apró szütyő felé nyúltam, majd magamhoz véve azt belenyúltam, hogy előhalásszam a jósláshoz szükséges kőmennyiséget, aztán megrázva azokat, közben folyamatosan ismételve magamban a kérdést, melyet papírra vetettem, a markomban tartott jóslást elősegítő rúnaköveket végül elengedtem. Lehunyt szemmel vártam meg, míg a halk koppanások, melyek jelezték, hogy a kövek az asztal lapján landoltak elcsendesülnek, s meglepetésként táruljon elém az eredmény.
Először a köveket kezdtem tanulmányozni, mellé a jegyzetemmel, hogy nagyjából illusztrálhassam az elém tárult képet, mielőtt szavakba önteném azt. Főleg, hogy nem egy lefelé esett kővel kellett elszámolnom, melynek jelentését előtte meg kellett tudnom ahhoz, hogy egyáltalán beleszámíthassam őket a gondolatbéli összegzésembe, azaz óvatosan fel kellett emelnem, ügyelve arra, hogy ne mozduljon el a helyéről, nehogy befolyással legyen az eredményre. Kisebb tanulmányozásom után nyomban nekiestem az esszének, kicsit furcsa volt összegezni a dolgokat magamban és egyes elemei még számomra is árnyékosak voltak.

A központba esett rúnakövek az Isa és a Thurisaz volt. Szorosan egymás mellett voltak, s a legmeglepőbb az volt, hogy a Thurisaz kő fejjel lefelé volt a másikkal ellentétben. Így az Isa jelentését kezdem boncolgatni, amiért ez a jelentősebb a felfelé elhelyezkedő szimbólumából adódóan, de némi magyarázatot is nyújt a másik, a Thurisaz jelentésére is.
Az Isa értelme szerint „nyugalmat” jelent egy elkövetkező aktív cselekedet előtt, míg az ez mellett landolt, fejjel lefelé lévő Thurisaz egyrészt a „próbatételt” jelentését hordozza magában – ezt véltem célszerűnek kiragadni a magában hordozó, különböző jelentések közül. Azaz a jelenemben még pihenek egy rám váró, nagyobb kihívás előtt, ami a közeljövőben vár rám, bár elég képlékeny ennek jelentése úgy, hogy hátoldalát mutatta. Lehet, hogy az a kihívás nem is okozz nehézségeket, viszont nem szemelőt tévesztendő a rúna által magába foglalt azon intelem, hogy mielőtt szembekerülnék azzal a „kihívással” erősödnöm, illetve tanulnom kell. 
Összegezve úgy gondolom igenis pontos leírást adott a jelenemről, év elejét tekintve még nem tekintem túl komolyan a közelgő RBF vizsgát. Lehet, hogy változtatnom kellene ezen a hozzáállásomon? De az sem kizárt feltevés, hogy a szóba kerülő „próbatétel” az pontosan Jarvisra utal.

Vonakodva húztam ki magamat és olvastam el a pergamenre írtakat, hogy az esetleges nyelvtani hibákat javítsam, avagy ha kihagytam valamit még időben pótolhassam. Ezután a következő három rúnakőre vezettem pillantásomat, mely közvetlenül ezután jöttek, amiért még viszonylag ezek estek a legközelebb a középponthoz, némileg egy kupacban.

A következő három rúna a Mannaz, az Eihwaz és fejjel lefelé a Sowulo. Ezek már szorosabb értelemben képviselik a jövőt; a Mannaz jelentése igen tág, hiszen magába foglalja az egész emberiséget és szorosabb értelemben a családot, a baráti kört és a köztük kialakított kapcsolatot összegzi. Az Eihwaz a „változás” legtarkább kifejezését foglalja magába. A harmadik, a Sowulo, melynek jelentése igen kétséges a lefelé fordított szimbólumával mindenesetre pozitív aktivitást foglal magába.
A három jel együtt tökéletesen összevág, főleg a Mannaz és az Eihwaz. A Mannaz utalhat egy közeli ismerősre, rokonra, avagy Jarvisra, kit hű barátomnak tekintek mióta apró bagoly korában megkaptam. Az Eihwaz az általa sugallt változással összefüggésbe kerülhet a Mannazzal, a két kő viszonylag közel van, így nem is lenne alaptalan, hogy a kapcsolatunkban valamiféle változás ütötte fel a fejét. S itt lép képbe a harmadik, a fejjel lefelé landolt szimbólum, a Sowulo, mely pozitív irányt sugall ennek, persze ez képlékeny, amire a kő állása is remekül rámutat.

Homlokráncolva ellenőrzőm le a leírtakat. A pozitív változásról olyan jó érzés lenne olvasni, hogyha nem élne élénk képként emlékemben Jarvis hűvös hozzáállása ma reggelről a bagolyházban.
Futó pillantást vetek bagolycsípésekkel tarkított jobb kezemre. Furcsa az egész, ami kijött eddig számomra a kövek segítségével, de még nincs vége, majdnem ki is felejtettem az utolsó rúnát!

Az utolsó, egyben minden más kőtől legtávolabb landolt rúnakő a Pertho, a pontos jelentés terén kétséges szimbólum. Bár számomra valamiért most igen konkrétan egyértelművé adja jelentését. Mindaz, melyre a választ keresem, s a bíztató jelek, amiket kaptam az előző három kő által, ez most rácáfol, és bizonytalan képet vetít ki a kérdés megválaszolására, olyan hatást keltve, hogy még nincs itt az ideje, hogy megtudjam a bennem felmerülő kérdésre a választ. Vagy, hogy nagy „mágia” övezi azt, amire a feleletet keresem. Esetleg további misztériumok bukkanhatnak fel a válasz megtalálása előtt.

Na nesze neked jóslat! – talán kissé zordan fogtam fel a végét, de nekem teljes egészében így jött át ennek a rúnának a jelentése, mely bár távolabb esett mindtől, mégis némileg hatással lehet azok jelentésére.
- Humbug… – orrom alatt mormogva az apró szót, lehunyt szemmel teszem le a pennámat, miközben a pergamenlapot gondosan összetekerem a beadás előtt. Az eddig suttogó belső szörnyetegem hangja most kezdett hangosodni, s szinte tisztán hallani véltem kárörvendő nevetését és az „én ugye megmondtam?” – szövegével alátámasztva elért néma győzelmét, hogy további kétségeket kavarjon fel bennem.
Nem törődve vele, inkább elpakoltam a rúnákat a kis szütyőbe, melyből elővettem őket, majd az orra végét megvárva adtam le az órai munka során született kisebb esszét, hogy aztán egy udvarias elköszönéssel továbbállhassak a teremből a következő órára. Minél előbb ki akartam verni a fejemből a jóslatot, hiszen annak semmi konkrét köze nem lehet a jövőre nézve.

Bájitaltan óra után, Niall Haron

A hűvös, s a csekélyke fényviszonyok miatt igazán horrorisztikus a hangulat ebben a teremben. Azonban éppen ez teszi hangulatossá a bájitalfőzés tudományát. Az idő során már volt szerencsém hozzászokni eme hátborzongató tanteremhez, sőt egészen a szívemhez nőtt a tantárgy iránti rajongásomnak köszönhetően. Szép lassacskán már nem is rettegtem a sötét küllemű helyiségtől, s ez sokat dobott az órán való teljesítésemen is. Még ha a mai órán maximalista hozzáállásomhoz képest szörnyen siralmasan teljesítettem.
A Griffendél házzal volt összevont óránk, s bár nagy örömmel tértem be a tanterembe, nem sikerült hoznom szokásos teljesítményemet. Gondolataim mind – mind másfelé kóvályogtak, s ez arcomról is leíródott. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni az óra menetére, melynek eredménye a feladott bájital szörnyűséges eredménye lett. Mintha csak egy rémálmom vált volna valóra ezzel.
Ennek hatására bőszen lapozom fel a tankönyvet az óra végén említett bűvös bájitalról szóló részhez. Már megnevezése is igazán érdekesnek tűnt, ezért a kíváncsiság, illetve a mai napi órán való teljesítésemmel szerzett bukásom gőzerővel hajtott arra, hogy részletesebben is utánanézzek. Egyszerűen képtelen voltam megvárni a következő órát ahhoz, hogy fény derüljön a szóba került, számomra egyelőre még ismeretlen bájital titkára. Nem hagyhatom, hogy még egyszer megismétlődjön a mai nap eseményei.
Így könyvvel a kézben indultam meg a teremből kivezető tágas ajtó iránya felé. Tekintetemet közben egy pillanatra sem vettem le bal kezemben szorongatott kötetről, mélyen belemerülve a tartalmába lépdeltem előre, egy apró sort, szót, betűt sem hagyva ki az olvasás során. Mígnem nagy olvasásba való belemerülésem közepette sikerült egészen véletlenül nekimennem valakinek. A könyvet éppen, hogy nem ejtettem ki a kezemből a figyelmetlenségem miatt kialakuló kisebb karambol miatt. Tanácstalanul pillantottam fel az illetőre, kibe belerohantam az ajtón való, cseppet sem óvatos kievickélésem során. Teljesen kizökkenve álltam a talárján látható piros és aranyszínű címerrel tarkított diáktársam előtt. Nem számítottam erre, hiszen pár pillanattal ezelőtt még csak én és a könyv voltam, s nem gondoltam volna cseppet sem, hogy valaki váratlanul befurakodik fantáziavilágomba, még ha oka konkrétan saját magam voltam.
- Öhm… proshu proshcheniya*, nem akartalak feltartóztatni. – bocsánatkérésem során vetettem egy kósza pillantást a kezemben tartott könyvre, hogy láthassam az oldalszámot, s bekezdést, ahol éppen tartottam, mielőtt becsuknám. Ezután rendesen szemügyrevettem, kinek is mentem neki konkrétan, azon kívül, hogy egy Griffendéles diáktársam volt szerencsétlen áldozata az előbbi kis attrakciómnak. Ugyan nevét nem tudtam felidézni, azt azonban tudtam, hogy ő egyike volt annak, kinek sikerült teljesítenie az órai feladatot bájitalával.
- Oh, szóval te! – vidám mosoly húzódott arcomra, ahogy belém nyílalt a felismernem, majd ezt követően titokzatosan körülnéztem, hogy senki sem figyel e minket. Mert amire vetemedni készülök, az nem éppen a Hollóhát tagjaihoz méltó. - Mond csak... te, hogyan boldogultál el a feketeürömmel? – suttogóra fogva hangomat, mintha valami féltet titkot szeretnék megtudni, felvont szemöldökkel pillantva rá teszem fel a kérdést, hogy megtudhassam nyitját annak, amit a bájitalfőzés során, sajnálatos módon nem tudtam megfelelően teljesíteni.    

* elnézést kérek

         Alapok

jelszó || "A hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg."
így ejtsd a nevemet || Szveetlana Elizabet Whájt
becenév || Lizzy, Lana
nem || nő
születési hely, idő || York, 1982, március, 30.
horoszkóp || kos
kor || 16
vér || félvér
évfolyam || ötödéves

         A múlt

- Vizualicus… – suttogva a bűvös szavakat bököm pálcámat a sötétkék színű, keményfedeles könyv első lapjára, melynek hatására lassacskán betűk bukkannak fel, melyek szavakat, s azok mondatoka formálnak. Idővel pedig láthatóvá válnak a beleírtak. Mosolyogva nézem a folyamatot, s vidáman kezdem el olvasni a kíváncsi szemek elől elrejtett szöveget. Milyen édes is a nosztalgia…

1982. március 30.
A tavasz első hónapjának a vége, életem első napja, azaz születésem. Igen ám’ ekkor van a születésnapom! A tél, amit annyira, de annyira szeretek még itt – ott látszott, de a tavasz zöldek már kezdtek felbukkanni. Ekkor még nem is gondoltam, hogy milyen csodálatos és különlegesnél is különlegesebb családba születtem bele, mint első lánygyerek. És, hogy mit tartogatott még ez az egész, ez is igazán nagy titok volt még ekkor előttem. De nem is szövegelek erről többet, csak ki akartam próbálni, milyen is írni, ha már a mama megtanította nekem.

Természetesen kinek lett volna újszülött gyermekként, azaz első gondolata, hogy varázsló család sarja? Mert az enyém bizony nem ez volt! Bár beleszülettem az egész kellős közepébe, ezért nekem az vált természetessé, hogy boszorkánynövendék vagyok. De a nyári kiruccanások a nagyszülőknél megmutatták az érem másik oldalát. A varázslatok nélküli világot, ahol az emberek nem támaszkodhatnak mindenhez a mágiára. Saját erejükből kellett véghezvinniük mindent, egy árva trükk alkalmazása nélkül. Emiatt örültem annak, hogy én is nagy esélyekkel lehetek boszorkány, mint anya, s gyermeki fejjel mennyire is szórakoztató volt ezen mélázni! Sokszor keveredtem szóváltásba emiatt bátyámmal, Mortimerrel, ki négy évvel volt nálam idősebb. Szintén hasonló dolgokon álmodozott, akárcsak én és volt alkalom, amikor együtt tanakodtunk azon, hogy vajon ha felvételt nyerünk abba a híres iskolába, melyről már szüleink is oly’ sokat meséltek, akkor hova is kerülünk majd, melyik házba? S innen született a vita. Mindkettőnk azt hozta fel a másiknak folyton – folyvást, hogy biztos abba a házba kerül majd, amibe legkevésbé szeretne felvételt nyerni.

1987. július 22.
Uttálooom Mortyyyt! Azt hiszi, hogy ő a világ közepe, amiért repülhetett a papa seprűjén! Ezért már rögtön dicsekedni kell, mi? Utálom, utálom, utálom! Hencegni már van képe, de ahhoz már buta, hogy olvasson és tanuljon, ahogy én a mamától. Na, majd megmutatom én neki! Lesz idő, mikor én fogok repülni a papa seprűjén és sokkal, de sokkal ügyesebb és okosabb leszek, mint ő valaha is lehetne, az biztos!

Úgy ötévesen igazán nagy hiszti rohamot volt képes kihozni belőlem egy ilyen apróság. Persze, ha szeretett testvérkém nem kezdett volna el nagyképűsködni, én sem vágtam volna mindenféle gonosz dolgot a fejéhez akkor, elrontva az idilli családi hangulatot. Mostanra már nevetve emlékszek vissza erre a napra.
Mikor duzzogva felvágtattam kis szobámba, bezártam az ajtót és különböző játékokkal állítottam csapdát a vakmerő vendégnek ki megpróbált bemerészkedni szerény kis hajlékomba, mely ekkor tüskés pajzsként szolgált nekem, akárcsak egy sündisznó esetében. Még enni, inni sem voltam hajlandó, míg anya sajátos kis varázs trükkjével fel nem bukkant szobámban és vidított fel legújabb meséjével, melyet az aznapi esetről írt. Bár végigduzzogtam az egész történtet, viszont még ilyen kicsiként is könnyedén le tudtam vonni a tanulságot az apró történetből. Így vált céllá azon elhatározásom, hogy sokkal, de sokkal okosabb leszek, mint testvérem: Mortimer.

1990. július 01.
Fhú… egy éve még a mamának és a papának büszkén mondhattam, hogy mennyivel több könyvet olvastam el, mint Morty. És, hogy én már biztosan bölcsebb és okosabb vagyok nála. De az a levél mindent elrontott! Hirtelen megint ő lett a papa és a mama mindene. Felvételt nyert abba az iskolába, na és? Miért törődnek vele most ennyire emiatt? Nem ér! Én is menni akarok! Hiába tudom, hogy még négy, igen… teljes négy évet kell várnom erre. De akkor is menni akarok, gonoszság, hogy nem lehet előbb!

Életem sötét pontja volt ez, amikor Mortimer testvérem megkapta a levelet a Roxfortból, hogy felvételt nyert az iskolába. Ahogy a házban hirtelen ő lett a középpont, a minden. Nehezen viseltem át az időszakot a hatalmas féltékenységem miatt. Úgy éreztem ekkor, hogy az egész világ ellenem van és, hogy engem senki sem szeret, mert a családban is mindenkit csak Mortimert kedveli. A sötét korszakomból apa rángatott ki, akkor miután megejtettük bátymának a nagybevásárlást az Abszol úton és ő irigy módon nem volt hajlandó közelről megmutatni varázspálcáját. Aznap apa megígérte, hogy ő megmutatja a sajátját, melyet még Mortimer sem látott, így természetesen nagyot is nőtt a májam a nagy kitüntetésben, melyben részesültem. Sokkalta jobbnak véltem Mortimer repülésénél, hiszen apa pálcáját egyikünknek sem volt alkalma látni, ez idáig.
Aznap apám elmesélte, hogy a pálca, milyen fontos is a varázslók és boszorkányok életében, hogy mik teszik a pálcát, pálcává. S ez újabb fantáziahullámot indított nálam a „vajon, milyen lesz az én pálcám?” – gondolaton elindulva.

1991. december 25.
Sosem fogom ezt elmondani senkinek, ízé… talán egyszer mégis, majd a papának. Tudom, hogy nem lett volna szabad, mert megtiltotta, de én mégis megtettem. Egyszerűen annyira, de annyira muszáj volt, hogy kipróbáljam, hogyan is működik egy varázspálca, miután a mamának köszönhetően annyi mindent összeolvastam már róluk. A próbára pedig persze, hogy apa pálcája volt a legjobb! Nem tudtam, hogy ezzel anya fontos könyveit is tönkreteszem… Nem akartam! Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, annyira megijedtem. Morty pedig furcsa dologra kért, mert ez csak neki lett rossz. Ááá! Morty olyan buta! Az én hibám volt, csakis az enyém, akkor miért kért arra, hogy mondjam azt, hogy ő tette? Buta, buta, buta, buta, buta!

Ezt a karácsony igazán emlékezetesre sikerült. Mikor végre összeülne a család egy együtt való ünneplésre, nekem már rögtön a rosszat kellett keresnem. Gondos előkészületek után döntöttem úgy, hogy a papa titkos zugából ellopom a varázspálcáját csak egy pár másodpercre, egy próbára, amiért nem tudtam hallgatni Mortimer felvágását azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent tud már varázsolni. Persze cseppet sem gondoltam, hogy egy suhintás ekkora károkat képes okozni. Mivel bátyám ért oda elsőnek és neki sikerült elhebegnem – habognom, hogy mi is történt, mielőtt apuék odaértek volna azt parancsolta, hogy mondjam azt nekik: nem én voltam a tettes, hanem ő. Hogy ő vette el apu pálcáját azért, hogy kipróbálhassa, hogy ő volt az oka az egész felfordulásnak, s nem pedig én. Az ijedség hatására természetesen meg se fordult a fejemben, hogy visszautasítsam ezt. Tettem, amit mondott, s ő vitte el az egész, általam okozott balhét. Jókora büntetést kapva utána, mely miatt mindvégig bűntudatom volt. Testvéremmel a kapcsolatom ekkor kezdett javulni látszani, bár versengésem vele továbbra is ott lángolt szívem mélyén, csupán a féltékenységemet sikerült végre pórázra fognom.    

1992. június 23.
Ilyen ijesztő napban még soha, de soha nem volt részem! A muglikról sohasem hittem volna, hogy viccesnek találják a rémisztő dolgokat, mint ezt a „bohócot”! Pedig igazán ijesztő és nagyon, de nagyon idegesítő is! Nem bírtam sokáig. Nem érdekelt, hogy Morty maradni akart, hogy a szakadó eső végét meg kellett volna várni… nem, nem, nem, nem, nem! Én akkor is menni akartam, mert ijesztő volt a piros orrú ember. Mint aki tudta volna, hogy tortából való kiugrásos furcsa trükkje inkább volt rémisztő, mintsem vicces nekem. Viccből előttem kezdett tréfálkozni. De nekem nem tetszett!
Hát én pedig méregből jól megmutattam neki, hogy milyen buta is igazából. Vagyis… nem is akartam, hanem inkább látni nem szerettem volna. Nem tudtam, hogy ez fog történni! Bár a muglik között sokan megtapsolták, hogy hirtelen ilyen icipici lett, de anya és apa tudta, hogy ez nem ostoba vicc, hanem a valóság. De szerencsére a nagyitól el tudtam érni azt, amit akartam. Hazamentünk.

Legnagyobb félelmemmel volt lehetőségem aznap szembetalálkozni. A vihar, mellyel eddig egészen békésen megvoltam, valamiért sokkalta ijesztőbbnek hatot a bohóccal együtt, melyet egy vándorcirkuszban volt alkalmam látni nagyszüleimmel és testvéremmel. Azután sokszor kísértett rémálmaimban és a viharoktól is ijedten bújtam be az asztal alá vagy kerestem menedéket apa és anya karjai között. Többet meg sem mertem közelíteni a bohócokat. Nekem volt inkább rémület tárgya, mintsem valami szórakoztató egyéniség. Mortimertől sokáig volt szerencsém visszahallani eme rémséges napot. S ami igazán meglepő volt, hogy a szidás helyett, amiért valahogyan sikerült apró méretűvé kicsinyítenem a rémületem tárgyát, sokkalta inkább örültek szüleim. Persze ekkor még egyáltalán nem értettem, hogy miért. Cseppet sem sejtettem, hogy mindez mekkora jelentőséggel bírt ahhoz, hogy bekerülhessek álmaim iskolájába, a Roxfortba.
A rémesetről anyám próbálta elvonni a figyelmemet könyvekkel, avagy rajzlappal és színes ceruzával, mellyel arra ösztönzött, hogy alkossak valami szépet az ijesztő dolgokon való félés helyett. Szerelem volt elsőre ebbe az elfoglaltságba, akárcsak az olvasás esetében, s elkezdtem tájakat, kertben látott állatokat papírra vetni. Ami az idő során egyre jobban ment…

1993. július 01.
Végre! Én is megkaptam! Erre vártam már réges-rég, és most itt fogom a kezemben a levelet, ami nekem, csakis nekem van címezve. Felvételt nyertem az iskolába, akárcsak a bátyó! Háhá, Morty, most már nem fogsz tudni mivel dicsekedni a papának és a mamának, én is diák leszek a Roxfortban, ahogy te! És, hű de nagyon meg fogom mutatni neked, hogy mit tudok!

Ezekkel a túlbuzgó gondolatokkal szorongattam a levelet, mely a felvételt tartalmazta a varázsló és boszorkányképző iskolába. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor aznap elolvastam a bagoly által hozott üzenetet. Már egész nyáron erre vártam, hogy végre valahára megkaphassam, miután betöltöttem a tizenegyedik életévemet. S a hónap közepén elkövetkező nagybevásárláson pedig hatalmas élményekben volt részem. Apa megvette a család második baglyát: Apollo-t, amiért az előző madarunk már nagyon öreg volt. Saját talárt és könyveket kaptam, bár nagy újdonsággal nem szolgáltak, miután volt szerencsém elcsenni bátyám elsős könyveit szobájából, hogy jobb dolog híján tanulmányozzam azokat. Illetve a varázslónak fontos pálcát is megkaptam a nap során, mely igazán nagy élményként él emlékeimben...

1993. július 17.
Ollivander úrral már volt szerencsém találkozni Morty varázspálca akciójánál is. Aznap kijelentettem, hogy eljön az idő, amikor én fogok ott állni bátyám helyén arra várva, hogy Ollivander úr segítsen kiválasztani a varázspálcámat. Miután volt szerencsém utána olvasni a pálcák bűvös titkainak részletesebben már sokkal, de sokkal kíváncsibb voltam és egyre inkább vártam ennek a napnak az eljövetelét. És most itt állok, a sokadik pálca után és kezdek kétségbeesni, amiért ez már a hatodik varázspálca volt, melyet a kezembe vettem és mégsem akart kapcsolatot létesíteni velem. Jól tudom, hogy a pálca választja a varázslót, de kivárni ezt, hogy megtörténjen sokkal rosszabb, mint álmodozni magáról az eseményről, s arra várni, hogy végre elérkezzen a nagy nap!  
- Biztos, hogy ki fog választani engem egy varázspálca? – motyogtam a kérdést orrom alatt letörten, de Ollivander úr még így is kitűnően értette, bármennyire is szerettem volna magamnak megtartani a mondandómat.
- „Ne csüggedjen White kisasszony. A megfelelő pálcát megtalálni igazán fontos a varázslónövendékek életében, s igazán időigényes esemény is egyes kivételes esetekkor. Ezt a szülei is tanúsíthatják!” – pillantott Ollivander úr a pultnál türelmesen várakozó szüleimre. Tekintetét követtem, s próbáltam némi erőt nyerni biztató mosolyukból. Bár annyira izgatott voltam, hogy a szívem a torkomban dobogott és levegőt is csak szaggatottan vettem. Ez a mondat örökre beleívódott emlékeimbe. Igyekeztem magamra némi türelmet erőltetni és nem lettem szomorú a további pálcák után, melyek szintén nem reagáltak semmit, mikor kezembe fogtam őket. Volt közöttük rengeteg méretű; rugalmas is, meg nem is; unikornis szőr, főnix toll maggal rendelkező; tiszafa, juhar…
Mély levegőt véve fújtam ki szép lassan a beszívott levegőt, amikor az újabb varázspálcát vette ki dobozából Ollivander úr, s kezdte el róla mondani a tudnivalókat. Már oda se mertem nézni mikor a kezembe fogtam a bűvös eszközt. Már vártam mikor mondja a pálcák mestere, hogy jobb lesz, ha inkább leteszem a többi mellé, mely jókora nagy kupac lett az eltelt idő során, de semmi ilyesmi nem történt. Félve pillantottam fel, s láttam a pálcából kitörő csillogó – villogó effektet. Álmélkodva néztem az eseményt, melyet már volt alkalmam még anno, testvérem esetében is látni, de az teljesen más volt, mint így, ahol saját magam foghattam a pálcát, így élve át az egészet.
Kérdőn pillantottam Ollivander úrra, kinek arcán széles mosoly pihent az eseményt látva, melyet már mindannyian vártunk már egy ideje.
- „13 hüvelykes, enyhén rugalmas fűzfa pálca. Rózsafa markolattal és főnixtoll maggal. Kifejezetten alkalmas szerelmi igézésekhez. Igazán nagy érzelmekkel teli varázspálca... Ne feledje White kisasszony, hogy a pálca választja a varázslót, nem pedig fordítva.” – tekintete komolyan fúródott szemeimbe. A bölcs szavak még úgy is eljutottak hozzám, miközben majdhogynem ugráltam örömömben, amiért egy pálca végre kiválasztott. Életem egyik legboldogabb napjának könyvelhettem el ezt.

Melyik fiatal boszorkány, varázsló életében nem nagy esemény a pálcaválasztás? Az én életemben kifejezetten hosszú menet volt, mely megtanított arra, hogy ne rohanjak folyton, hanem álljak meg egy pillanatra az állandó sürgés – forgásomban, s nézzek körül. Szóval az én esetemben roppantul tanulságos és örömteli nap is volt egyben. Persze utána volt szerencsém visszahallani bátyámtól, hogy mennyire feladtam a leckét Ollivander úrnak… Ténybe tény, hogy nekem sokkal több pálcát kellett kezembe vennem, nem úgy, mint neki. De azért nem kellett volna ilyen aljas módon az arcomba vágnia ezt. Sokáig morgolódtam is ezen, azonban rájöttem, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy a megfelelő pálca választhasson ki társául.

1993. augusztus 31.
Igen! Én is Mortyval utazhatok a Roxfort expresszen! Nem a vonat távozását kell figyelnem a papával és a mamával a megállótól, ahogy elhagyja a 9 és ¾. vágányt, hanem én is rajta ülhetek! Bár a mamát igazán nem értem, hogy miért is volt szomorú, mikor annyira örült, amikor megkaptam a levelet.
 Az elsősök mind – mind kedvesek voltak és nagyon jó volt, hogy végre olyanokkal beszélgethettem, akik hasonló dolgokról álmodoztak, mint én. És a vízen való áthajózás a Roxfort felé, wúhú, annyira jó volt!

Az első utam Roxfortba igazán eseménydúsan telt. A rangidős tanulóktól hallhattunk egy – két történetet érdekes, illet kísérteties történetet. Megismerhettük a hasonló cipőben járó, egyidős társainkat. Szóval egy kezdő varázslónak és boszorkánynak eseményekkel teli, míg egy idősebb számára szokványosan telt el az út a Roxfortba.
A vízen való hajózás, melyről nem volt szerencsém hallani bátyámtól igazán meglepő volt, de egyúttal hangulatos is. Csodálatos látvány tárult elénk az éjszakai fények kíséretében. A csónakból láthattuk az egész Roxfortot kívülről, az épületkolosszust ahol az elkövetkező hét évben tanulni fogunk.

1993. szeptember 01.
Annyira jó volt a tegnapi nap! A Teszlek Süveg igazán ijesztő volt először, de aztán, amint elmondta, melyik házba kerülök, máris sokkal, de sokkal kedvesebbnek tűnt. Már nem is volt annyira rémisztő, mint ahogy elsőre látszott. Ez is mutatja, hogy hiába vagyok varázsló család tagja, ha még én sem láttam ilyet. Beszélő varázssüveg… még mesékből sem emlékszem ilyenről!  
  
Rendkívül nagyszerű nap volt az életemben, amikor kis gólyaként besoroltak egy roxforti házba, s aztán a velem egyidős társaimmal, akikkel sikerült egészen szoros baráti kapcsolatot létrehoznom a kezdetek folyamán, kikkel belerázódtam az iskolán belüli helyzetbe, nem tartott sokáig, hogy megértő fülekre találhassak. Apró testvéri csínytevésen törtem a fejemet, nem is csoda, hiszen valahogy meg kellett torolnom bátyám nyári tréfáit, valahogy ki akartam lépni árnyékából és megmutatni neki, mennyire elbízta magát akkor, mikor még csak ő tanult itt. Ugyan egészen megbékéltem vele kapcsolatban akkor, amikor magára vállalta az egész ügyet az otthoni könyvtárunkban, azonban nem bírtam megállni, hogy ne törjem a fejemet egy apró meglepetésen. Úgy gondoltam, csak egy ártatlan vicc lesz, ami egyszer esik meg köztünk.

1993. október 04.
Életem legeslegelső repülésórája, nagyon jó volt! Bár kipróbálhattam volna én is a papa seprűjét, ahogy régen Morty. Kár, hogy mindig elkaptak mikor titokban megpróbáltam elvenni egy próbarepülésre. De tessék, fölöslegesen féltett a papa és a mama, hiszen milyen profin megy a repülés! Ízé… vagyis… egy elsőshöz képest egészen jól ment…

Öröm visszaemlékeznem első seprűn való repülésemre. Még a mai napig emlékszem a nagy örömömben az óra után írt levélre, melyet szüleimnek írtam a ténnyel, hogy igenis, sokkal jobban tudok seprűn repülni, mint Mortimer bátyám. Eredményképpen, ami nem volt szándékom, odahaza egy seprűvel leptek meg a karácsony folyamán. Álmaimban sem hittem volna, hogy szüleim ilyen csodás ajándékkal lepnek meg eme év Szentestéjén. Kár, hogy nem vihettem el megmutatni Roxfortba az elsőévesekre vonatkozó szabály miatt, mely szerint: „az elsősök nem tarthatnak maguknál seprűt”.

1994. január 31.
Az ártatlan vicc végre kezdetét vehette! Igazán sok előkészülés volt a hátam mögött. A könyvtárban rengeteget olvastam ez után, amint összefutottam vele egy kötetben. Egy aprócska bűbáj, amivel elérhetem, hogy egy lány őrült rajongást érezzen Morty iránt. Igaz nem valami hosszú ideig, de azért kíváncsi voltam, mit reagál rá Morty, miután annyiszor eldicsekedett a papának és a mamának arról, milyen ügyes is a varázslásban. Meg persze az is érdekelt, hogy nekem sikerül e megcsinálni a varázslatot.

Gonosz tervek voltak ezek tőlem. Ma, ahogy visszagondolok erre, eléggé butának érzem magamat emiatt. Meg kellett volna bánnom az első alkalommal, azonban még mindig élénken él emlékeimben, ahogy testvérem nem győz menekülni a hirtelen jött rajongója elől. Nem is szerettem volna akkor többet használni ezt a röpke bűbájt, akármennyire is volt meglepő annak sikeressége, mert ezzel ártatlanokat is belekevertem a testvéri viszályba, viszont gyermeki felfogásom egy visszavágást hatalmas háborús visszacsapásnak tekintett, melynek meg is volt a maga eredménye…

1994. február 17.
Annyira szeretem az estét, amikor tele van fényes csillagokkal. Otthon is nagyon szerettem nézni a papával és a mamával, de most, hogy már óraként tanulhatok róla év eleje óta, egyre inkább megszeretem. Azt vettem észre, hogy a házunkhoz a legtöbb plusz pontocskát itt szerzem és erre nagyon, de nagyon büszke voltam.

 Az ember azt gondolná, hogy milyen bonyolult is lehet tájékozódni a sötét, fehérpontokkal teli égbolton. Bár a varázslónak a „fehér pontok” nem egyszerű világító dolgok egy sötét háttéren, hanem bolygók, melyekből útmutatást olvashat le, tájékozódhat. Személyes véleményem szerint ez a legszebb tárgy a Roxfortban az összes közül!  

1994. március 14.
Uttállooom Mortyyyt! Nem igaz, hogy nem érti meg, hogy nem direkt csináltam azt januárban, vagyis igen… direkt, de az csak egy kicsike vicc volt, semmi több! Utána nem is csináltam semmit, sőt békén hagytam! De most, hogy az orvosnő kigyógyított a furcsa ártásból, amit rám küldött, már agyalok is a visszavágáson. Azt hiszi, hogy ilyen csúnya dolgot tesz, és csak úgy megússza? Még mit nem! Olyan fog tőlem kapni, amit egy életre meg fog emlegetni!

Aljas tervek szöktek fel bennem. Egyszerűen testvérem jelenléte agresszív dolgokat volt képes kicsikarni belőlem, melyeket nem tudtam megfékezni. Ártatlan, azonban számunkra igazán sértő bűbájokkal és egyéb varázslatos csalafintaságokkal dobálóztunk ezek után, mígnem elszállt felettünk egy egész tanév, s ama rémes helyzet állt elő, hogy varázspálcát nem használhattunk a nyár során. Odahaza így a tudásommal próbáltam felülkerekedni rajta. S immáron hasznát vettem azoknak a könyveknek is, melynek tartalma eddig homályban úszott előttem, s bátyám előző tanévben használt kötetei is sok tudást rejtettek számomra, melyek magamba szívását egytől – egyig kötelezőnek tartottam. A rengeteg tanulással telt nyári szünet, levelek kísérték a Roxfortban szerzett barátimmal, kiknek megosztottam legújabb tervemet, melyet a következő tanévre tartogattam testvéremnek.

1994. október 15.
Új tanév, új lehetőségek! Persze mindehhez az kellett, hogy a könyvtárban töltöttem majdnem minden szabadidőmet, nem mintha bántam volna, hiszen igazán megszerettem az idő során a könyveket és ez a hely igazi paradicsom volt szememben. Azonban kezdtek fogyni a kötetek, melyeket olvashatnék. Ugyanis kezdtem elvetni az eddigi céltudatos keresgélésemet, hogy átolvassam az egész könyvtárban fellelhető könyvsorozatokat. S egyes témákban, melyek között példákat ajánlottak, rejtélyes oknál fogva nem szerepeltek a repertoárba vagy már olvastam. Majd amikor egy tanártól érdeklődtem az ok miatt az egyiktől sikerült kicsikarnom annyi választ, hogy a lezárt részlegnél lehetnek azok, amiket keresek, azonban ahhoz tanári engedély szükséges. Na és melyik tanár lenne olyan kedves, hogy utat enged egy másodikosnak a könyvtár lezárt szekciójához? Persze, hogy senki…
 
Igazán kétségbeejtő helyzet volt. A könyvtár korlátozott a tanulásban, mely eddig mindig is szabad utat hagyott nekem a tudás beszipolyozására. Hosszú ideig azt sem tudtam, hogy mitévő legyek, s gyerek lévén természetesen rossz úton közelítettem meg az egészet, mellyel nem csak magamnak, de a házamnak is ártottam…

1994. december 24.
Szenteste. Sokan hazamentek ilyenkor, s nekem is otthon lett volna a helyem, azonban az utazást én egy nappal késleltettem, hogy megejtsek egy esti kirándulást a könyvtárba, de nem csupán olvasgatni, hiszen azt nappal is bármikor megtehettem. Egy különleges helyre terveztem a kiruccanást, méghozzá a lezárt szekcióhoz.
A feladat egészen gördülékenyen ment, még Frics macskáját is sikerült elkerülnöm. Az utat elzáró rácsokon az „Alohomora” varázslattal gördülékenyen átjutottam, hála annak, hogy a bűbájok, főleg amiket már gyakorlatban is átvettünk órákon, élénken éltek elmémben, így nem is okozott túl nagy gondot alkalmazása. Azonban, ahogy megpróbáltam egy könyvet levenni a polcról… maga a könyv árult el engem. Őrült, fülsüketítő sikítása után nem kellett sok, hogy elkapjanak és a karácsony ebben az évben nekem kevésbé telt boldogan, más diákokkal ellentétben.

Hogy megbántam-e azt, amit akkor tettem? Így visszagondolva… naná! A bűntető munka, ami az éjjeli kirándulásom után jött, az volt a legkevesebb, amit kiosztottak rám. Azonban szüleim is rendkívüli fejmosást tartottak nekem, s bátyám lelkére kötötték, hogy mindig nézzen utánam, nehogy ismét valami hasonló ostobaságon törjem a fejemet.
Arra az évre eltiltottak a könyvtártól, s új elfoglaltság után kellett néznem. Hogyha nem a bátyám elleni terv szövésén agyaltam, akkor rajzolással, avagy saját tankönyveim olvasgatásával töltöttem az időt, illetve hatalmas odaadással készültem az év végi vizsgákra. Ráadásul az akkor házunkban megrendezet Trimágus Tusára is több figyelmet tudtam ezután szentelni, eddig értelmetlen versengésnek könyveltem el, hiszen mint másodikos nem igazán érintett az idősebbek dolga, még ha testvéremet cukkolni is tudtam azon, hogy nem választották ki. Aztán bekövetkezett az egész varázsvilágot megrendítő esemény, Tudodkiről a szóbeszéd futótűzként ment végig a Roxfortban, később pedig az egész világon már mindenki tudott róla. A szóbeszédről, hogy állítólag „Tudod ki” visszatért.
Összevetve szörnyű egy második félév volt, azonban túlélhető, hiszen most is itt vagyok.

1995. július 28.
Átlagos meleg nyári nap volt a szememben. A megszokott kerékvágásban kezdődött minden a családi fészkünkben, még ha egy apró feszültség az évégi hír óta, mely bezengte az egész varázslóvilágot, itt is élénken élt a házban. Szüleim ellentétes meglátása gyakran torkollott vitába, de társaságunkban mindig próbálták a természetes családot adni. Persze túlságosan is átlátszók voltak, s ha valamit, azt Mortytól megtanultam, hogy a legbölcsebb ebben az időszakban az lenne, hogyha nem mártanám bele magam a felnőttek dolgába. Legyek akármennyire is kíváncsi. Bármennyire is megbántott a dolog engedelmeskedtem neki, egészen addig, míg aljas tréfával nem állt elő a nyár folyamán.
Éppen a reggeli frizuraigazításomat ejtettem volna meg, amiért egy madárijesztő is sokkal barátságosabbnak tűnt nálam, azonban ahogy kezembe vetem zöld fésűmet az váratlanul egy igazán érdekes és szokatlan utazásban részesített. Az új környezet mely kibontakozott előttem, a Gringotts előcsarnoka, igazán meglepett. S rendkívül érdekes látványt nyújthattam köntösben, fésűvel a kézben egy ilyen fontos, előkelő helyen. Már csak a manóból ítélve, ki őszinte döbbenettel állt előttem. Ha tudná, hogy én is nagyjából ugyanennyire meg voltam lepve…

A nyári kis túrám, mint kiderült az immáron felnőttnek számító kedves testvérkém meglepetése volt. Zsubszkulcsot kreált fésűmből, s állítólag nem az Abszol úti varázslóbankba kívánta az úti célt helyezni, hanem egyszerűen ki a forgalmas, macskaköves útszakaszra. Így, miután sikerült apámnak elsimítania ezt a kis félreértést és lehetőségem adódott bátyámmal szemtől – szembe beszélni, egy halom könyvvel a kézben álltam elé, hogy szigorúan olvassa el őket a legközelebbi zsubszkulcs készítése előtt, hogyha esetleg nem az Azkabanba akar a következő ilyen húzásával kirándulást ejtetni azzal, kivel kipróbáltatja varázslatát.  

1995. szeptember 13.
Háhá, aki bújt, aki nem! Morty és idegesítő haverjai most végre megkapták a magukét. Bár hasonló bűbájhoz nyúltam, mint amivel elsőben is kísértettem, de elég idő eltelt már ahhoz, hogy megfeledkezzen róla. Ráadásul most három főn kellett alkalmaznom, mely első ránézésre lehetetlennek tűnt, de mégis sikerült! Ha másért nem is, ezért megérte ezt az apró „tréfát” a nyakukba akasztani. Bár miket is beszélek? „Kölcsön kenyér visszajár!” – tartja a mondás.

Kezdhette azt hinni szeretett bátyám, hogy az apró testvéries összecsapásaink abbamaradtak a nyár és az előző év vége miatt, de ki kellett ábrándítanom és ráeszméltetnem arra, hogy mekkora tévképzetekben is ringatja magát. Ugyan visszakaptam az aljas megmozdulásomat, azonban én sem nyeltem ám’ le azt reagálás nélkül.
Igaz, új sötétvarázslatok kivédése tanárúnk igazán megnehezítette a dolgunkat, ráadásul az iskolában is keringtek egyes, s más hírek, melyeknek nem igazán fordítottam túl nagy figyelmet az elmúlt évek során, melyeket a Roxfortban töltöttem. Sokkal inkább elfoglalt a magam kis világa, tanulás, olvasás, a testvérem elleni cselszövés és társai. Azonban az ügy kezdett kihatni családomra is, így ha akartam se tudtam volna szemet hunyva elsuhanni felette.

1995. október 24.
Nem is hiszem el! Ez a boszorka nem tanít meg minket rendesen a védekezésre! De hát… Merlin szakállára mi más dolga lenne, ha nem ez? Ha eddig nem értettem tökéletesen a Sötétvarázslatok kivédése egy apró részletét, most igazán nagy pácban voltam! Rendben van, hogy az elmélettel is megelégszik, azonban a való életben semmire sem megyek csupán a tudással! Ezt ő is biztos tudja, vagy nem…?

Az iskolában nem csak nekem voltak kétségbeesett szavaim, más diákok is a Roxfortban hasonlóan reagáltak az új SVK oktatásnak, főleg a hírek mellett, amelyek „Tudod kiről” keringett mindeközben az iskolában. Bár egy igazán találó névvel indítottak kisebb titkos programot, mellyel megkerülhettük a professzornőt, s a felsőbb éves, a varázslóvilágban igazán híres Harry Potter tartott órákat azoknak, kik felbőszültek az új oktatás miatt. Végül jómagam, s nagy meglepetésemre még bátyám is eljárt ezekre a kis összejövetelekre. Mindenkinek szüksége volt az útmutatásra, mindenki tudta mi közeleg, én pedig ilyen fiatalon csak győztem megérteni az egész helyzet komolyságát. Nehéz volt, de mindent beleadtam, amit lehetett. Bár szívem mélyén jobb szerettem volna a könyvek közé menekülni, még én is láttam, hogy ez most nem lehetséges, bármennyire is szeretném. Még az is megesett, hogy egyes mozdulatokat bizonyos mágiákhoz más órákon is utólag gyakoroltam, avagy a klubhelyiségen belül, hogy a következő illegális különórán jól sikerüljön.

1996. január 14.
Kérésre, az ártalmatlan tréfaként asszociált bűbáj, mellyel eddig Mortyt és barátait kísértettem, ezúttal kívánságra a kis seregünk nevében cselekedtem, hogy megkeserítsük pár Mardekáros napját, s ne utánunk ólálkodjanak, míg a többiek kiosonnak a Szükség szobájából. Páran lapultunk meg a folyosó sarkán, melyen éppen végigmentek keresőink. A szívem a torkomban hevesen vert, hiszen ha most elrontom, akkor a többiek lebuknak, és ezt most nem engedhetem meg. Végül azonban sikerült meggyőznöm magam, hogy mindez csupán poén, hogy könnyebb legyen átvészelnem a feladatot és sikerült is! Ugyan csak annyi időre tartotta fel őket, míg a többiek másoldalt elillantak, attól még egészen kivételes teljesítmény volt. Mortimerrel szemben sokkal másabb varázslatot használni, mint céltudatosan sunyi tréfához nyúlni.      
 
Na igen, ennek az évnek is megvoltak a maga akció dús eseményei. Szerencsére a roppantul idegesítő, rózsaszín imádó professzornőt sikerült elintézni év végére és viszonylag visszaállítani mindent a Roxfortban a maga eredeti kerékvágásába, azonban meg volt a maga ára is ennek. A Mágiaügyi Minisztérium által szétkürtölt információk, amelyek megvétózták Harry Potter által állított dolgokat immáron fény derültek ennek igazságára, s Tudjuk ki felfedte magát, teljes valójában a varázslóvilág előtt.
Emiatt sajnos odahaza még nagyobb volt a fejetlenség, mint eddig. Apám, a hír hallatán nehezen tudta túltenni magát, még bátyám aurori tovább tanulásáról sem igazán akart hallani. Úgy kellett anyánknak meggyőznie, hogy ne legyen ennyire borúlátó, hogy minél előbb túltegye magát a vészjósló híreken, melyekkel tele voltak az újságok.

1996. augusztus 12.
Igazából nem tudom, hogyan kellene reagálnom ezekben az időkben erre. Egyszerre érzem magam most nagyon boldognak és felettébb szomorúnak a család zord hangulata miatt. De egyszerűen nem tudom megállni, hogy le ne írjam… kaptam egy karvalybaglyot Mortytól! Igazán nagy ajándéknak nőtte ki magát szememben. Ő volt az egyetlen a házban, ki tudott róla, hogy mennyire szeretem eme bagolyfajt és a nyári szünetben meg is lepett egyel, amolyan kései születésnapi ajándék gyanánt. Végül Jarvisnak kereszteltem el, még anno olvastam egy mugli könyvet, melyben így nevezték az egyik szereplőt, s roppantul hangzatos névnek tituláltam, mert a mai napig élénken élt emlékezetemben. Bár melyik könyv tartalmával nem vagyok így?

Első látásra szívembe dobta magát a kis bagoly, melyet ajándék gyanánt kaptam testvéremtől. Bár először azt hittem, hogy csupán Mortimer bátyám egyik aljas bűbájának végterméke, hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi tréfa nincs a dologban, s ez a valóság. A köztünk lévő háborús övezet ennek köszönhetően kezdett eltünedezni és igyekeztünk a jó testvérek címre edzeni. Bár még most se minden tökéletes köztünk.

1996. szeptember 22.
Az új tanév igazán unalmasnak indult számomra, hiszen bátyám már nem járt ide. Múltévben nemes egyszerűséggel tette le a vizsgákat, s ment álmait megvalósítani: aurornak továbbtanulni. Ráadásul a nyár során még békét is kötöttünk egymással! Aztán, bármily furcsa is volt, elkezdtünk végre rendes testvér módjára viselkedni, s nem különböző ártásokkal fogadtuk egymást, mikor elsétáltunk egymás mellett, hanem teljesen idilli, békés kapcsolatunk született. Igaz, az iskolában való hiánya ezen mintsem változtatott, csupán azt szülte számomra, hogy ismét a tanulással törődjek és újra egyre több időt töltöttem a könyvtárban és ütöttem el időmet az olvasással.

Lassan és kissé rizikósan a családi fészekben tomboló szörnyű körülmények között, de kezdetét vette a negyedik évem a Roxfortban. A tanári gárda is újult, s a hír, mely szerint „Tudjuk ki” él, nem igazán hatott ki az iskolán belüli tanításokra, vagy ha ki is hatott, nem volt túlontúl feltűnő. Napról – napra, egész gördülékenyen zajlottak az események. S bár a könyvekbe temettem magam elfoglaltságképpen, természetesen igyekeztem nem elszigetelődni a társaságtól teljes egészében, a barátaimmal még továbbra is tartottam a kapcsolatot is, eszem ágában sem volt könyvmollyá alakulni.  
  
1996. október 11.
Új bájitaltan tanárunk igazán szórakoztató volt, s engedékenyebb, mint Piton professzor úr. Bár szóm i szó igazán értette a dolgát, csupán szigorú természete kissé nagyon is ijesztő volt. Mindenesetre új tanárúnktól sikerült kikönyörögnöm egy engedélyt, hogy életembe először belépést tehessek a könyvtár zárt részlegébe. Természetesen amolyan esküdt tettem, hogy semmi ártó szándék nincs bennem, csupán a túlfűtött kíváncsiságom hajt, s még tanácsát is megfogadtam és azt a könyvet vettem ki onnét, melyet ajánlott, csak hogy végre valami újdonság kerülhessen kezeimbe.    

Már az első tanítási órán megkedveltem új bájitaltan professzorúunkat. Szórakoztató természete mellett igazán hangulatosak voltak az órái, ami az előző évi bájitaltan órákra cseppet sem volt elmondható. Persze én azokat is élveztem, de nem volt ennyire békés a légkör idelent, mint most. Egészen sikerült összebarátkoznom a tanár úrral a kimagasló tudásomnak köszönhetően a bájitalok terén, és végre sikerült engedélyt szereznem egy tanári kar dolgozójától a könyvtár zárt szekciójához. Életem egyik nagy álma volt, hogy beléphessek oda, s levehessek onnét egy könyvet, hogy elolvashassam. Nem érdekelt az eme könyvökről járó gonosz hír és, hogy mily’ sötét titkot rejt, csak szerettem volna egy lehetőséget arra, hogy betekintést nyerhessek e kötetekhez is, amit ennyire elzárolnak a diákok elől.

1996. december 01.
Jóslástan, utálom! Életem egyik legnagyobb baklövése volt mikor felvettem, mint plusztantárgy! Egyszerűen rémisztő, ahogy ki kell olvasni egy másik ember jövőjét mondjuk egy… csésze teafűből. Hiába áradozott arról a tanárnő, hogy ilyen, meg olyan érzékem van hozzá, szerintem akkor is ijesztő! Isten ments, hogy én is ilyen legyen a jövőben. Nem tehetek róla, de a tanárnőnek teljesen olyan az ábrázata, mintha nem lenne meg neki mind a négy kereke. Én inkább megkímélném ettől magamat…  

Újabb okot adott arra eme tantárgy, hogy utáljam. A jósgömbbel való jövőbelátást gyakoroltuk éppen, mikor nekem egészen élethű látomásaim voltak a tanórai páromról, ki velem szemben ült. Első reakcióm viszont mégsem a majd kicsapódó öröm volt a siker miatt, hanem a rémület. Persze ki nem ijedt volna meg? Hiszen a varázsló cseppet sem gondolná, hogy van ehhez érzéke, aztán fordul a kocka és… sikerül neki. Hát én nem akartam, hogy sikerüljön! Ez az egyetlen tantárgy, aminél ezt kívánom ezen túl, hogy ne sikerüljön! Egyszerűen félelmetes, hogy mit nem lehet ezzel elérni; én nem akarok még egyszer jóslatot mondani, főleg melynek tartalma ilyen zord, mint háztársamé volt.  

1997. február 12.
Valentin nap előtt, egyik háztársam igazán különleges kéréssel állt elő. Barátján akart „bosszút állni”, amiért kiderült, hogy a háta mögött kavar valaki mással. Mit tehettem volna? Megsajnáltam! Persze, hogy segédkezet nyújtottam neki és a varázslattal, amivel Mortynak is gyakran az agyára mentem. Szóval miután azt az idegent is hasonló varázslat élményében részesítettem, mellyel a bátyámat is többször, végül fizetségül kapott könyvekkel – bármennyire is igyekeztem elutasítani, de egyszerűen lekötelezett velük – gyarapíthattam tudásomat, hiszen igazán érdekes bűbájokkal teli gyűjteményt kaphattam kézhez megbízómtól.  

Hivatalosan is valami szerelmi problémamegoldó személlyé avanzsálódtam, amiért az összetört szívű diákok nálam lelték meg azt, miképpen torolhatnák meg fájdalmuk aljas okozójától a kínt, melyet át kellett élniük. Nem minden kérést teljesítettem, csupán azokat, melyeket jómagam is úgy véltem, hogy megérdemli. Pontosabban szólva azokkal szúrtam ki, akik számomra sem voltak túlontúl szimpatikusak, avagy valamiért rossz szemmel néztem rá. Persze igyekeztem nem sűrűn teljesíteni az ilyesfajta kéréseket, mégsem akartam magamra vonni a tanárok figyelmét egy ilyen aljas csínytevéssel, hogy aztán szüleimnek még ezzel is szembesülniük kelljen, hogy miféle aljas dolgot teszek kérésre, amiért könyvekkel, nemes egyszerűséggel lefizetnek. Csak, hogy modern szójárással fejezzem ki magamat…

1997. július 28.
Amilyen hamar jött, olyan hamar lett vége a negyedik évnek. Igazán zord események tömkelege volt az év végén. Dumbledore professzor halála hatalmas megrázkódtatás volt majdnem mindnyájunknak. A halálfalók vették át az irányítást év végére már a Roxfortban. Mindenki félt, retteget a következő évtől, melybe vissza kell sétálnia a tanulóknak. Megfutamodhatnánk, de az talán egyenlő lehet a halállal is. Ráadásul nem csak az iskolában vált ilyen nyomasztóvá a hangulat, hanem az egész világban…

Előző nyaram, melyből visszatértem volna, s elkezdhettem az ötödik évet roppantul kellemetlenül telt. A professzor haláláról, s a halálfalók rendbontásairól a hír futótűzként száguldott végig a varázsló világon, akárcsak „Tudjuk ki” felbukkanása esetében.
Családi fészkünkben apám ritkán járt haza, anya nem írt több könyvet, félt, retteget ő is a jövőben történő eseményekről. Mugli nagyszüleimmel nem tartottuk a kapcsolatot biztonság kedvéért, nehogy megkörnyékezzék őket a halálfalók. Egyszerűen eltűnt a régi fény, mely mindig fogadott odahaza, mintha csak egy szempillantás alatt kialudt volna.
Igen nehezen vészeltem át ezt a nyári szünetet, igyekeztem jó arcot vágni az egészhez, hiszen pont az ilyen helyzetekben kell megőriznünk emberségünket, s árasztanunk azt a kis örömöt, szemet hunyva a zord események felett, amíg még lehetséges.

- Bombarda! – intek a varázspálcával a kék fedésű könyvre, miután végigértem a beleírt szöveg egy részén. Csupán részleteket olvastam belőle, de ennyi számomra bőven elég volt; el akartam tüntetni a múlt bántó jeleit. Elég, ha mindez emlékeimben él, nincs szükségem papírra vetett másolatra. Mosolyom a varázslattól darabokra hullt könyvcafatok miatt lefagyott arcomról. - Bozhe moĭ*! Sikerülhetett volna szebben is... – motyogtam orrom alatt leguggolva a kötet darabkái mellé, felszedve egy apró csíkot belőle, mely épen maradt. S csak önkritikám követően tért vissza arcomra ismét a mosoly. Meg kellett tennem, kész voltam elengedni a múltat, úgy érzem készen állok nagyobb kihívásokra is, legyen az bármi!

* Bozhe moĭ: jelentése „istenem” oroszul


         Jellem

Igen vidám, szórakozott jellem, arcán mindig ott pihen a széles, lemoshatatlannak tűnő mosoly. Egyes varázslatokat is szívesen alkalmaz tréfa tárgyának, azonban a játékosság mellett nagyon is jól tudja, hogy a mágia mennyire is ellengethetetlen a varázslónépnek. Így hát szó nélkül, mondhatni szórakozásból tanulja az elé táruló tananyagot. Ennek köszönhetően igen jó a felfogóképessége, sokat olvas édesanyja jóvoltából és imád tájképeket rajzolni. Meglehetősen könnyedén sajátít el új dolgokat, lehet az varázslat, vagy bármi a nagy életben, melynek használatát most látja először. Jövőjével kapcsolatban még nincs konkrét terve, számára a nap jön, nap, nap után és csak a jelennel törődik. Úgy van vele, mikor ott lesz, hogy döntenie kell, ráér akkor mélázni ezen, s nem tőri magát rajta feleslegesen. Tudálékonyságával nem szokott felvágni, vagyis nem minden esetben. Az adott témától és alkalomtól függ, testvérét például gyakran szokta kioktatni a hibás feltételezései során. Ez azért van, mert szeretne jobban teljesíteni bátyánál, mondhatni számára ez a kihívás. Az órákon a házának plusz pontokért igyekszik mindig a jót mondani.
Rossz szokása, hogy könnyedén belemélyül a könyv olvasásába és olyankor számára megszűnik a való világ, teljesen átadja magát a képzelet tágas mezejének. Ez miatt nagyon is zsémbes szokott lenni akkor, mikor valaki váratlanul kizargatja olvasásba belemerült képzelgéséből. Alkotása során kész álmodozó, hatalmas dolgokat képes elképzelni, aztán azt papírra vetni, mely általában nem felel meg elvárásainak túlzott maximalista személyisége miatt. Nagyra törekvése a tanulásnál is megmutatkozik, egyes házi dolgozatait képes többször is megírni, hogyha az első verzió nem tetszik neki.
A szomorúság, depresszió számára egy külön fogalom, egy olyan dolog melybe nagyon ritkán képes belezuhanni, inkább a pozitív ionok kibocsájtásának a híve, mely bőven elkél a mai világban, személyes véleménye szerint. Persze ez nem azt jelenti, hogy ő alkalomadtán nem igényli az egyedüllétet. Ha valamit eltervez, azt véghez is viszi, nem szereti félbehagyni a dolgokat. Ezért is van az, hogy a jóslástan, melyet felvett, csak azért is tanulja, bármennyire nem szereti azt a tárgyat. Viszonylag könnyedén veszi az új dolgokat és meglehetősen jó az alkalmazkodó képessége.
Nem szívleli, ha valakit kibeszélnek a háta mögött, úgy van vele, ha valami problémája van az embernek a másikkal, azaz evidens, ha megosztja vele és nem pedig elkotyogja őt mindennek a tudta nélkül. Ebből kifolyólag rendkívül szókimondó, ami a szívén, az a száján, úgy van vele, hogy nincs oka elhallgatni mások elől az „igazságot”. Még ha az, amit igazságnak vél, nem mindig az. Képes túlontúl sokat beszélni, ha egy számára érdekes témáról van szó, ilyenkor túlzottan is belemerül az adott dologba és szinte képtelenség elhallgatatni, míg végig nem mondta. Társaság esetében allergiás a csendre, úgy általában nincs vele baja, csak akkor, hogyha többen vannak egy helyen. Órákon nem egyszer volt, hogy büntetésből pontlevonást kapott a háza, mert neki éppen trécselni volt kedve a nagy némaság miatt.

 Erősség || maximalista; nagy alkotóképesség; könnyedén tanul; alkalmazkodó
Gyengeség || szókimondó; akaratos; képes túlzásba vinni a beszédet; gyakran megesik vele, hogy orosz szavakat használ egyes  kifejezésekkor

         Apróságok

mindig || könyvek a legkülönfélébb témákból; téli, hó födte táj; tiszta, csillagos égbolt; magas helyek; repülés; Jarvis
soha || jóslástan; vihar, a folyton lefelé cikázó villámok és mennydörgés kombinációjával; minden ízű drazsé; sötét, kicsi, zárt szoba; bohóc
hobbik || a könyvtárban legváltozatosabb kötetek olvasása; tájképeket, állatok rajzolása; est esetén a csillagos égbolt megfigyelése; téli évszakban, a szabadban való sétálás; vicces varázs trükkök használata mások szórakoztatására  
merengő || legjobb: amikor sikerül testvére és három haverját egyszerre megbűvölnie a varázslattal; legrosszabb: a bohóc a cirkuszból, mikor kiugrik előtte a tortából és mellé mennydörög az ég, s a villámlás hatására igazán rémisztő kontraszt alakul ki a produkció során
mumus || bár szereti a poénokat és imád szórakozni, mégis hatalmas ellensége a bohóc, egyszerűen rémisztőnek tartja
Edevis tükre ||  létrehozza a „Béke elixírjét”, ami a levegőben terjed és véget vett a zord ellenségeskedésnek és háborúnak, amiért mindenki tiszteletet, barátságot táplál a másik iránt
százfűlé-főzet ||  cseppet sem bizalomgerjesztő kék kotyvalék, sárgás-narancs színű foltokkal, az elrettentő kinézete ellenére azonban az íze egészen elviselhető, velősen savanyú citromos íze van, némi tej aromával meghintve
Amortentia || citromfűvel és liliommal keveredve a könyvtár és a festék illata, mindez megfűszerezve a téli éjszakákra jellegzetes kellemes, hideg tiszta levegővel
titkok || kiskorában elcsente apja varázspálcáját és amikor suhintott vele egyet véletlenül romba döntötte a könyvtár keleti oldalát, majd a bátyára fogta a dolgot. Azóta se mondta el a szüleinek az igazságot miszerint nem a testvére, hanem az ő sara volt; többször megpróbált beosonni a Roxfort könyvtárának lezárt szekciójába
azt beszélik, hogy... || azért nem vállalja el egyes szerelmi bánatos diákok megbízását, mert egy szerelmi bűbája rosszul sült el és azóta őrülten szerelmes a könyvekbe


         A család

apa || Seamus Emmett White; negyven; félvér; szeretem és tisztelem is egyben, lány gyerekhez híven igazi apakomplexusos vagyok, persze ritkán még köztünk is megesik a vita
anya || Melody (Aella) White; harmincnyolc; sárvérű; rendes anya - lánya kapcsolat van közöttünk, tudom hogyha bánt valami, akkor hozzá mindig fordulhatok, legyen az bármi
testvérek ||  Mortimer White; húsz; imádlak, mert az okos és bölcs nagytestvérem vagy, de időnként legszívesebben megátkoználak
egyéb rokonok || Anthony White; hatvanöt; félvér; apai ágról nagypapa
Gareth Aella; hatvankettő; mugli; anyai ágról nagypapa
Yelizaveta (Aristarkh) Aella; hatvan; mugli; anyai ágról nagymama
állatok || Apollo (fülesbagoly) – a család közös postamadara; Jarvis (karvalybagoly) – negyedikben kapta testvérétől

Családtörténet ||
Anthony White, apai nagyapja egy angliai középrangú aranyvérű család sarja volt, azonban ő egy félvért vett el feleségül. Emiatt eléggé elhidegült tőle nagynevű családja, de még ez sem hátráltatta meg abban, hogy utóda szülessen. Fia: Seamus Emmett White, azaz Svetlana apja félvérként látta meg a napvilágot, s bár apai ágról rokonait aligha volt alkalma megismerni, viszonylag békés gyermekkora volt. A Roxfortban tanult, s ott ismerte meg a félig orosz nemzetiségű Melody Aellát, ki mugli szülők gyermeke volt. Szinte szerelem volt első látásra számára, s a jövőben napvilágot is látott bimbózó szerelmük. Igaz, Seamus apja ellenezte a dolgot, egyáltalán nem akarta, hogy fia hasonló hibát kövessen el, mint anno ő maga is tette, mely miatt elhidegült tőle egész családja. Azt akarta, hogy Seamus egy aranyvérű famíliába házasodjon be, de őrült ragaszkodásával csak annyit ért el, hogy se szó, se beszéd nélkül kisétált a családi fészekből az ifjú pár, önerőből felépítve egy saját családi kúriát nem messze Anglia – York városához.
Költözésüket követően, mikor éppen új életet kezdhettek volna megkezdődött a háború a Sötét nagyúr ellen. Seamus Melodynak szigorúan megtiltotta, hogy vele tartson várandósága miatt. Nem sokkal, hogy Seamus visszatért a Főnix – rendjéhez megszületett első gyermekük: Mortimer White. Ugyan első éveiben nem lehetett mellette, mert nem akarta családját azzal bajba sodorni, hogy hazalátogat, így csak titkos levelezések útján tartották a kapcsolatot, s igen ritkán váltottak üzenetet. Melody ekkor kezdett könyvírással foglalkozni, különbfélébb témákból kerekítve történeteket gyártott. Az általa kedvelt különleges lényekről, mint a sárkányok, sellők, stb.-ről, illetve mesék is kikerültek pennájából, melyet elsősorban Mortimernek, végül pedig más gyermekkorú közönségnek vetett papírra.
Seamus csupán a háború végén tért vissza, s lelki sérelmeit, azaz egy dolog gyógyította, hogy családja jól van és már nincs mitől féltenie őket. Bár a fiatal, még gyermeki felfogású varázslót egy kész, érett felnőtté kovácsolta a nehéz időszak és kissé nehezen sikerült visszarázódnia a hétköznapi életbe, de a kezdeti nehézségek ellenére, végül igazi mintacsalád vált belőlük. Bár nevelése igen szigorúnak minősült kezdetben, mely Svetlana megszületése után enyhült. Melody, Svetlana megszületése követően rendesen is volt alkalma publikálni írásait, Seamus pedig aurorként kezdett el dolgozni a Mágiaügyi Minisztériumnál. Mortimer, a Roxfort elvégzése után felvételt nyert a Griffendél Godrik Akadémiára, ahol apja nyomdokaiba kíván lépni, így aruror képzői szakon tanul ott tovább.
A családi helyzet jelenleg valahol a középosztályban van. A szülők viszonylag sokat keresnek, s rezidenciájuk Yorkban igen hivalkodó, s azonban apai ágról a rokonokkal már nem igazán tartják a kapcsolatot, mégis van némi arisztokrata beütése a famíliájuknak Seamus múltja miatt. Anyai ágról a nagyszülők gyakran látogatják meg a családot, ők adtak némi betekintést a fiataloknak a muglik világába, így nem olyannyira idegen számukra az egyszerű emberek élete, hanem van némi ismeretük is róluk. Azonban a jelenlegi idők miatt már velük is kevésbé tartják a kapcsolatot, inkább csak nagyobb ünnepekkor találkoznak.        


         Külsőségek

magasság || 170 cm
testalkat || átlagos
szemszín || barna
hajszín || vörös
kinézet || hosszú rubinvörös haját, mellyel igazán szeret játszadozni, különböző módon felfogni. Kedvence miképpen hordani szereti az a  két oldalra elválasztva, vállai fölött előre vetve, a végét megkötve, mellyel kissé gyerekessé teszi külsejét. Hajzuhatagát egytől – egyig édesanyja vérének köszönheti. Bár az orosz génekből ennyi is mutatkozik meg nála, külseje további része már mind – mind angol véréből ered. Mint például szemeit is apjától örökölte, mely csalafinta csillogásával, nemes egyszerűséggel képes elárulni, hogyha éppen tervez valamit vagy valami rosszban sántikál. Azonban ennek köszönhetően is képes bevetni az ártatlan, kutya szemeket. Arcán lemoshatatlannak tűnő mosoly virul, mely könnyedén képes aljas vigyorrá átalakulni, mikor valami ötlete támad, melyről senki sem beszélheti le, avagy tántoríthatja el. Olvasás közben arcát vékony, fekete keretes olvasószemüveg keretezi. Imádja a kék színt, s ha nem iskolai talárja van rajta, akkor mindig valami kék árnyalatú, elegáns, de azért nem hivalkodó öltözetet vesz magára. Állandó kiegészítője egy könyv, illetve vázlatfüzete, melyek nélkül nem tesz, egy tapodtat se, mert sosem tudja, mikor találhatja szembe magát egy érdekes dologgal, melyet érdemes lenne papírra vetni, avagy mikor van szüksége némi elfoglaltsága, mely unalmának elűzésére kitűnően alkalmas az adott könyv, amely nála van.


         A tudás

varázslói ismeretek || eléggé hajt a minél jobb tanulmányi eredményért, főleg azért, hogy az RBF vizsgán minimum egy Várakozáson felüli eredményt el tudjon érni mindenből, bár még egyáltalán nincs elképzelése a továbbtanulás kapcsán. Igen nagy érdeklődést mutat a legendás lények gondozása és megfigyelése, asztronómia, repüléstan és a bájitaltan tárgyak iránt. A bűbájtan, ráolvasások esetében különleges ráérzése van a varázslatokhoz, viszonylag könnyedén elsajátítja őket, főleg ha tetszik neki az adott mágia. Gyengéi közé sorolandó viszont a számmisztika és a jóslástan, melynél az élete legnagyobb hibájának tekinti, hogy felvette, mint plusz tantárgy. Valójában egészen jól menne neki, hogyha különösebb érdeklődést mutatna iránta, de ő túlságosan ijesztőnek találja más jövőjét előrelátni. Illetve gyengéi közé sorolandó még az átkok is, melyeket igen nehezen képes csak elsajátítani, sűrű gyakorlások keretein belül. Gyakran nem is végződnek jól az átkok, melyekkel először próbálkozik. Különleges érzéke van a szerelmi bájitalokhoz, bűvölésekhez.
mugli ismeretek || nagyszüleinek köszönhetően nyert némi betekintést a muglik világába, így egészen könnyedén elboldogul a hétköznapi, varázslatmentes életben is, de leginkább a muglik által kiadott könyvek kötötték le. Nagyanyjának köszönhetően beszéli az orosz nyelvet, illetve egy kicsit ért a zongorához.
felvett tantárgyak || repüléstan, legendás lények gondozása, jóslástan
pálca típusa || 13 hüvelykes, enyhén rugalmas fűzfa pálca, rózsafa markolattal, főnixtoll maggal
RBF || a vizsga még szerencsére messze van



         Egyéb

avialany||  Marianna