Nem néz ki túl fényesen a helyzet. Sötét van, és elrejti az arcát a kapucni, de az ajkai és a testtartása elég, hogy elárulják pontosan mit gondol rólam. Nem tehet róla, én sem bíznék meg magamban, ha fiatal lány lennék sötét parkban. Hátrább lépek, hátha attól jobban érzi magát.
„Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Ígérem nem bántalak, és ha azt szeretnéd elmegyek.” Mentegetőzően feltartom a jobb kezemet. Hatásosabb lenne a gesztus, ha a balt is feltenném, de túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy a mankó nélkül álldogáljak. Már csak az kéne, hogy a földre essen véletlen. Továbbra is mosolygok, már szinte megszokásból. Gyerünk, bízz bennem!
A habozás sem tart örökké, és végre megszólal. Halkan, és félénken, kismadárhangon, de mégis. A szavaitól először ellágyul a tekintetem, majd megrándul. Ez a történet nagyon gyanús. A természetes amnéziát kizárom, túl ritka, és elég összeszedettnek tűnik. Mostanában nagy a mágikus aktivitás, ám egy amnéziátor nem hagyna csak úgy, törölt emlékekkel az út közepén este egy ájult lányt, a sötét varázslók, pedig ennél nagyobb felfordulást okoztak volna, több kárt benne, és nem bajlódnának az emlékei kitörlésével.
„És jól érzed magad? Érzel valami tünetet? Orvos vagyok, segíthetek.” Nem sorolom fel, mit érezhetne, ha agyi traumán ment volna át, vagy emlékezett törlésen. Érdekes lesz a válasza.
„Ilyenkor a legjobb, ha kivizsgálnak, és a hatóságok meg tudnák keresni a szüleidet. Biztosan keresni fognak, ha sokáig el maradsz. De ha szeretnéd nálam töltheted az éjszakát. Talán reggelre eszedbe jut mi történt, és legkorábban akkor kezdenek el hivatalosan keresni.” Teszem hozzá gyorsan. Szinte biztosra veszem, hogy hazudik, de ha nem is, orvosként el tudom látni és kivizsgálni. Ha valami komoly baja lenne pedig be tudom vinni majd a korházba az akaratától független.
„Jaj, elnézést, udvariatlan vagyok. A nevem Caeoimhin O’Siodhach, de hívhatsz Ciannak. A nevedre emlékszel?” Felé nyújtom a kezemet biztatóan, hirtelen úgy érzem magamat, mint Tumnus. Szinte még érezni lehet a levegőben a hópihék utó illatát, illő gondolat hát. Vicces is lenne faun lábakon szaladni, sokkal egyszerűbb legalábbis. A mi telünket azonban már megtörte, nem varázslat, hanem a természet ébredése.
„Gyere kérlek, itt meg fogsz fázni, már így is megáztál!” Kérlelem, hiszen valóban, a legfontosabb, hogy valami meleg helyre vigyem.

Hosszú műszak, elviselhető sikerszint. Így tudnám jellemezni a mai napot. Egy régi kedves betegemet végre hazaengedhettük több hónapos lábadozás után. Azt mondta vidékre megy; hála égnek. Jobb minél távolabb kerülni a várostól a háborús időkben. A szüleim és Angus miatt ezért nem aggódok, ők biztonságban vannak. Apám már öreg, Angus pedig tudja, hogy a családjánál van a helye. Emlékszik rá milyen nehéz elviselni, ha nincs ott az ember apja, mindegy milyen nemes célért is ment el.
Levetem a gyógyítói talárt, és átöltözök, lemosom magamról azt a tipikus kórház szagot, ami még a Mungóba is beférkőzött. Annyira nem is más a mulgi kórházaktól, csak bizarrabb, mármint a szag…bár belegondolva a Mungó is. Kabátomat felvéve, és sálamat megkötve Brasil és Davan jutnak eszembe. Ő értük már sokkal jobban aggódok. Merre járhat a bátyám vajon? Épségben van? Sóhajtva lépek ki a hideg, felhős utcára, a mennydörgés, és a közeledő eső illata megnyugtatják elmémet. A kétely mégis ott marad bennem. Esernyővel karom alatt lépdelek lassan a mankómra támaszkodva. Nincs kedvem még hazamenni, egyik dobozból a másikba szaladni. Hiányzik a vidék, főleg ilyen esős éjjeleken, még jobban, mint a napsütéses reggeleken. Az eső illata, a végtelen távolban kavargó villámok, a térdig érő simogató nyirkos fű a szélben… édességüket csak a pattogó tűz melege és fénye múlhatja felül, apám keze, amint megsimogatja a hajamat esti mese után.
Nincs kedvem a bárok fülledt melegére, helyette a park felé indulok egy szelet természetért. Talán nem a legbölcsebb hely ilyenkor, de bízok a képességeimben, meg tudom védeni magamat. Ám a parkban a lágy esőn és lámpafényeken kívül mást nem találok, csak nyugalmat. Ernyőm alatt járom körbe a hosszú-hosszú utakat, és csak be-be pillantok az ösvényekbe. El kéne mennem tóhoz, biztos szép ilyenkor.
Még félúton sem vagyok, amikor meglátok az úttól távolabb egy alakot a fának dőlve. Alacsony lány, se kabát, se esernyő nem fedi az elemek elől. Sőt, egy fának dőlt, amikor pedig villámlik. Hiába vannak villámhárítók mindenhol rossz érzés fog el, elmémen felvillan az öreg tölgy képe, amit tövig hasított ketté a villám. Egy kamasznak hétköznap ilyenkor réges-régen otthon lenne a helye. Főleg egy lánynak a sötét parkban. Nem akarom megijeszteni, de talán az, hogy sánta vagyok kellően csökkenti a veszélyt, amit rá jelenthetek. Közelebb megyek, át a vizes sáros füvön, de úgy, hogy kellő távolság legyen köztünk, ne érezze sarokba szorítva magát. Pedig milyen szívesen a feje fölé tartanám az esernyőmet, és a vállára tenném a kabátomat. Meg fog fázni…
„Elnézést? Jó estét! Segíthetek valamiben? Elvesztél, vagy vársz valakire?” A legkedvesebb hangomat varázsolom elő, amelyikkel az öreg néniket biztosítom meg róla, hogy igen, az unokájuk rendben van. Hozzá kedves, lágy mosolyt társítok, vigyázva, hogy a szemeim is mosolyogjanak. Remélem kellően bíztató, és nem pont így ijesztő a tekintetem. Vajon a sorozatgyilkosok hogy mosolyognak? Ostoba gondolat, elkergetem, és a lányra koncentrálom szétzilált és megfáradt elmémet.

„Nem csak pénzért gondoskodhatunk másokról Shannon. Neked meg ezt kéne kiverned a fejedből. A javadat akarom, ennyi.” Hogy voltál képes túlélni, csak magadra támaszkodva, az ezüsttálcán kínált lehetőségeket ellökve magadtól? Nyomorúságosan és nehezen, és mennyire látszik rajtad, mennyire érződik minden szavadon. Bárcsak te is megérezhetted volna a család kedves melegét, a mindent átölelő, szinte fullasztóan édes szeretet, amelyben én nevelkedhettem. Akkor ellöknéd magadtól azt, aki bánt, és nem a lábához kúsznál, hogy igen még, kérlek…
Nem ilyen egyszerű ez, jut eszembe, mindenkit megkerülnek a saját démonai, de a képzelet, és az ideál erőt ad, és ihletet. Nélkülük már én is ott tartanék talán, ahol te, és ezen ideálokat bölcsőmben kaptam még, majd gyengédséggel nevelték, neveltem. Te gyermeki kezedre mérges kígyó tekeredet, és azóta is önti beléd a mérgét, nem megölve, csak belülről rohasztva és megbénítva.
„Miért kéne? Nem érzek képzeletbeli dolgokat, se hamis állításokat. Nincs semmi bajom.” Nem értem mire akad kilyukadni. Nem értem, amíg túl nem megy a határon, és a lenyelt, elrejtett gondolatok közepébe nem lő obszcén és undorító módon, holt állat rothadó húsát arcomba vágva.
„Higgalom? Teljesen nyugodt vagyok.” Nem, nem vagyok az. Érzem, ahogy megrepedt a maszkom. „És ha nem is lennék, szerintem tudod milyen hatása van ennek a kifejezésnek, soha nem az, amit el kívánsz érni vele.” Meghallgatom őt, mert meg kell hallgatni a másikat, bármennyire is ki akarok vágtatni innét, szívem még lángokban, lelkem darabokban. Olyan ügyesen csináltam Shannon, és olyan sokáig. Senki nem gondolt semmi rosszra, senki látott át rajtam. Tökéletes, remek és erős voltam, bármi is jött. Hogy csinálod? Hogy tépsz szét ilyen könnyedén? Jó helyen voltál jó időben, vagy csak ismered az üvegházamat, amelyben ülök?
„Nem értek egyet veled.” Ezt jobb, ha előre leszögezem, és lehetőleg kulturált módon. Éppen kezdeném, hogy nem, nincs bajom, amikor közbeszól. Ettől, mint ostorcsapástól ló meghátrálok, és elhallgatok forró hevületemet lenyelve. „Igen furcsa igényeid vannak Shannon. Orvostól a szakmai képzetségét, és etikusságát szokták számon kérni, nem a magánéletét. Biztosíthatlak, hogy az előbbivel nincs semmi kivetnivaló, úgyhogy nem lenne jogod ilyesmit követelned tőlem…viszont.” Elhalkulok, és elhúzom a számat, nem nézve a szemébe egy pillanatra. Shannon, tudtad, hogy ütnivaló fejed lesz, ha vigyorogsz? Hirtelen a kamaszkorom jutott eszembe, és a mugli gyerekekkel való csetepatéim. Jó indulatú játék volt akkoriban, de most egészen más érzések futnak át rajtam. Nyugalom Cian, mit művelsz? Teljesen kifordulsz magadból. „Viszont olyasmit tettem, ami megengedhetetlen, úgyhogy értem az ágálásodat, mégis…” Ismét lecsap. Elharapom a mondatot, ami tiltakozásba, és szelíd, vagy éppen nem túl szelíd győzködésbe váltott volna. Shannon, bármit kérhetnél tőlem, szívesen megadnám, ha ezzel segíthetnék, hiszen tudod, boldogan ugranék… miért ezt kéred? Nem tudom elmondani, senkinek sem tudtam, még magamnak sem bírom teljesen bevallani, kérlek ne kérj olyat, amire nem vagyok képes. Nekem is megvannak a határaim.
„Csak amennyire a te kérdéseid és megjegyzéseid akarnak azok lenni.” Visszaesek a méregbe és a rosszindulatba, a próbálkozásaim ellenére. Jobb vagy ennél Cian, jobban bánsz másokkal, Shannon csak játszik veled. El akar taszítani, ahogy mindenki mást. Nem hagyhatom, neki van a legnagyobb szüksége a segítségemre. És mégis, egyre inkább arra gondolok, hogy bassza meg.
„Nem hazugság! A türelmes tágas mező, de annak is eljön a vége Shannon! Nem tűröm meg, hogy ezt mond, se magadról, se rólam, senki másról!” Nem, én ezt nem tudom elviselni. Tudom, hogy megígértem magamnak, tudom, hogy próbálkoztam, és rengeteg erőt beleöltem, de nem. Vannak olyanok, akiken nem lehet segíteni, legalábbis én nem tudok. Az elejétől fogva egy merő rémálom az egész. Miből gondolom, hogy nem lenne csak egyre rosszabb és rosszabb? Nem jó. Ha végül meg is bánnám a kirohanást… nem, most nem tudom ezt végigcsinálni. Jobb, ha szétválunk, mielőbb elfajul a helyzet.
„Ez meg mégis hogy jön ide?” Nem is válaszolok rá. Túl megalázó és vádló. Elbírom viselni, ha olyasmiért bántanak, amit én tettem, amiért megérdemlem, de ezt nem. Haza akarok menni, el ebből a kígyófészekből, és el az engem széttépő szavaktól. Túl fáradt vagyok, hogy ezt csináljam.
Utamat állja, hát persze, a kilincs nem hajlandó elfordulni, biztos megbűvölte. A pálcámért nyúlok, amikor egy középosztálybeli sorozat fő gonoszaként hajol hozzám hátulról. Oh Shannon, ez csak akkor működik, ha a másik vagy fél tőled, vagy le akar feküdni veled.
„Tudod mit? Igazad van, nem várok. Ezennel végeztünk egymással, te megtarthatod a nyűgjeidet és bajaidat, ha ekkora élvezetet lelsz bennük, és utálatot mások iránt. Talán nem az utcán esnél össze megkínozva, olyan gyakran, hogy már megszokod, ha nem így viselkednél. Nem alkalmazkodok semmihez. Nem ezt akartad. És most engedj, kérlek…” Ő hangjához igazodok, halkan morgom el utolsó imámat felé. Ez maga a pokol, egy apró, szívembe hasító, megalázó privát pokol.

Szerencsére nem vagyok gondolatolvasó, vagy roppant furcsának és aggasztónak tartanám, hogy Shannon számára az udvarias, kedves mosoly pszichózis számba megy, és ennyire megijeszti. Vajon milyen gyerekkora lehetett, ha még a boltos néni sem mosolygát rá soha puszta udvariasságból? Egyrészt nem akarom tudni, másrészt viszont igen, hiszen csak segítene annak a négydimenziós rubik kockának a megoldásában, amit Shannon lelki világa és kezelése nyújt számomra.
„Nem annak szántam” Vallom be, hiszen tényleg nem, csupán az őszinte kíváncsiság vezetett. „Gondoltam jobb, ha tudok róla, mert így a te igényeidhez tudok igazodni.” Én meg akarom adni neked, amire szükséged van Shannon, és ami jó neked. Bárcsak meglátnád ezt. De ez már lerágott csont.
„Miért gondolod így? Biztosan élvezed te is, ha kedveskednek neked, vagy szépen szólnak hozzád. Vagy tévedek? És a diákjaid rajongása is biztosan megérint nem csak szimbolikus szinten. Szerintem te is vágysz a figyelemre Shannon, csak nem tudod hogyan feldolgozni, se azt, hogyan akarod. Bár persze lehet, hogy nincs igazam.” Talán egy kicsit merész a kijelentésem, de remélem megmozgatok valamit az elméjében. Hiszen csak nem gondolja ezt komolyan! Minden embernek szüksége van a szeretetre és a törődésre. Jó, van akik ezt máshogy fejezik ki, nem cukormázas idillel, de mégis ott az igény és a szükség rá.
„Nem. Miért, kéne?” Meglep, ez a szimpla kérdés és válasz mennyire leveszi a lábáról az érvelésének a menetét. Lehet így kéne hozzáállnom mostantól? Kár, hogy azt sem tudom mit csináltam. Lehet pusztán a helyzetünk megcserélődése az, ami így megakasztja. Gyakran faggatott, ritkán faggató, mindenhez kell gyakorlat, és most remek első meccseket játszunk, csak kár, hogy vérre menően. Elszomorít, ahogy a magányáról beszél, de igaza van. Felnőtt ember, vannak akiket más tesz boldoggá…még ha képtelen is vagyok teljesen elhinni ezt a lelkem mélyén, magának kell ráébrednie erre, hogy hiányzik neki valami, nem kényszeríthetem bele. Az is meglehet, hogy csak képtelen vagyok nem a saját fejemmel és érzelmeimmel gondolkodni, nem érezni ezeket a vágyakat, olyan erősen, majd szétrepesztve, hogy képtelen vagyok felfogni, hogyan élhetnek mások ezek nélkül. De ha egyszer annyira akarom! Nem sekélyes testi légyottokat, nem gyermeki játszadozást! Saját otthont, társat, türelmet, kedvességet, közös titkokat és álmokat, szeretetet, családot… Hogy lehetnék ezzel a vággyal egyedül? Ennyire, ennyire egyedül.
Megint elkalandozok, bár most már jobban igyekszek figyelni rá. Bólintok, érzem, hogy egyre kínosabbá válik ez a beszélgetés mindkettőnk szempontjából. „Igen, valóban. Bár nem ismertem nagyon.” Csak a hírét, és a kizárását. Az a fiú egy pszichopata, hogy lehet, hogy elengedték? Igazából semmit nem kéne csodálnom Shannonon azok után, hogy az ő árnyékában nőtt fel. Örülhetek, hogy még él. Alig, de él. Biztosan ő intézte el így. De ha Shannon nem akar feljelentést tenni…és a pozícióját, elviségeit és a mostani szituációt figyelembe véve úgyis esélytelen. Nem vagyok a bosszú híve, de ez a büntetés késik csak, nem múlik. Egészen aranyos, ahogy nyújtózkodik, szegényre mégiscsak álmában törtem rá. Jó magam is elég fáradt vagyok, de a fűző olyan mereven tart, hogy nem is jut eszembe a hajlongás és nyújtózkodás. És akkor mondja ki a nap legsokkolóbb szavait.
„HOGY MI?!” Fakadok ki, és majdnem fel is pattanok ültömből. „Na de Shannon! Mégis honnét veszed ezt? Teljesen egészséges vagyok, és maradjunk ennyiben!” El is pirultam, ami az én koromban és vérmérsékletemmel elég ritka, de mégsem itt, ahol Hoborc, vagy bármely más kellemetlen tényező hallgathat ki kéne megbeszélni hogyan szeparál a nemi életem! És ez csak egyre rosszabb lesz.
„Nagyon tapasztaltnak tűnsz párkapcsolatok terén, olyanhoz képest, aki azt állítja, hogy a háta közepére sem kívánja őket.” Válik kicsit rosszindulatúvá a hangom. Így is elég fájdalmas és kellemetlen, nincs szükségem rá, hogy az arcomba kend. Én segíteni akarok, te nem tudsz nekem ebben. Tudom, hogy csak fel akarsz húzni, és ugratni. De tudod mit? Nem fog menni.
„Nyugtalanságom oka a háború, és a folytonos munka, hogy ne csak életben tartsam, de meg is segítsem az embereket Shannon. Ahogy mondtad, én is felnőtt ember vagyok, el tudok viselni egy kis magányos időszakot. És nem vagyok „rontott”. Nem tudom milyen önértékelési zavarokkal küzdesz, vagy nem, de a testi problémák nem befolyásolják az ember értékét, és tökéletesen jól boldogulok. És bár hízelgő vagy, egy kapcsolat ennél bonyolultabb, most nincs időm rá, és ez a téma vége.” A végére már határozottan paprikás kedvem lesz. Unom ezeket a kérdéseket. Újra és újra. Jaj, miért nincs feleséged? De hát neked biztos lenne! Csesszék meg, mit akarnak, mit mondjak? Az igazat? És ha megundorodnak tőlem? A varázsvilág, még a muglitársadalomnál is maradibb, nem kockáztatok. És ha igen, az se változtatna semmit, ha egyszer hiába vagyok ilyen „elragadó, kedves fiatalember” egy nyomorult maszturbációs segéden túl senki nem akar kezdeni velem semmit. Macerás, nehézkes, sajnálni való… nem vagyok soha más azok szemében, akik számítanak. Felállok. elintéztem, amiért jöttem.
„Sajnálom, de még sok dolgom van ma.”

Csak kedvesen mosolygok rá. Hogyne, a pozitívat, ki hogy értelmezi ezt. Számomra mások aggódása, gondoskodása, és segítségük állhatatos felajánlása igenis pozitív figyelem, de mit tudhatok én, szimpla orvos egy megtört elme elviségéről és gondolatairól? Sajnos a tőlem oly idegen cinizmust félretéve is be kell vallanom, hogy igen keveset. Mi is a kedves és jó neked Shannon? Nem csak szóban, hanem igazán gondolatban, testben, lélekben, mélyről előretörő vágyban? Mit szeretnél, és én hogy adhatnám meg ezt neked, ha egyáltalán tudom?
„Hogy képzeled el a pozitív figyelmet?” Igen, innét elindulhatunk, ebből építkezhetünk. Ha kérdezek, akkor talán felel, de ha nem is, már nem csak rajtam szárad az emocionális kielégületlenségének bűne, hanem rajta is. Figyelmesen hallgatom, érzem benne a dühöt, így elsiklok a lehetségesen akár szórakoztatónak, vagy viccesnek is mondható kifejezései felett. Csak a fenyegetés jön át belőle, úgyhogy bólintok, mint a jól nevelt szociális állatfajta. Nem kockáztatunk, nagyon is kihúztam nála a gyufát, és félek ő fog kihúzni engem a tiltott rengetegbe, ha így folytatom.
„Jogosak a felvetéseid a módszereket illetően.” Végül is tényleg van benne valami. Nem tudom mi ütött belém akkor, hogy ilyen csalfa és sunyi trükköt viteleztem ki. Biztos a mardekáros behatás. Na de Cian! Ne hárítsd másra a felelősséget, és főleg ne sztereotipizálj!
„Igen, és nem érzem magamat zaklatottnak.” Főleg nem hozzád képest kedves Shannon. Ha nem próbálnék éppen békítő szándékú lenni, akkor most kimondanám, hogy kettőnk közül egyértelműen te vagy a zaklatottabb, és szétziláltabb, ezt a vak is látja. Talán nem túl udvarias ilyesmit mondani, vagy éppen, mert ilyen egyértelmű hanyagoljuk a témát. És az én problémáim témáját is hanyagolhatnánk. Nem érdekes, és roppantmód kínos. Megadva magamat sóhajtok, ezt a csatát elbuktam.
„Oh, pedig én igazán próbálkoztam.” Viszonzok egy teljes, anyóscsábító mosolyt. Hamar lelohad, mert látom a válaszában a realitást és a logikát. Tudom, hogy érez, hogy milyen az, amikor az ember felett átsiklik mások figyelme, mert itt-ott egy kis segítségre, gyógyításra szorul, amit pont ők tudnának megadni, de nem. Mélyen belélegzek.
„Igazságtalan egy jelenség, de ismerős, bár persze máshogyan. Szerintem gyógyító hatású lenne számodra egy egészséges, boldog kapcsolat. Mindenki számára az lenne. Ez a szép szerelemben, az igazi hosszú távúban. Képesek vagyunk megjavítani egymást.” Vagy még jobban megbántani, térek vissza a valóságba a rövid, érzelgős kitérő végén. Csak kicsit kalandoztam el, a szemeim mégis Shannonról a padló mintáira, majd a saját térdeimre terelődtek. Hirtelen pillantok fel újra, erre a furcsa szóhasználtra.
„Nem fordulok meg sűrűn a minisztériumban, nem ismerem a családod hírét.” Ez a legdiplomatikusabb válaszom. Amit eddig tudok az alapján valóban, én sem kívánkoznék beházasodni közéjük, még ha Shannon egy szabályt szépen erősítő kis kivétel is, a maga áldozat mivoltával. Elég sok munkába kerülne, de lehetne belőle jó férj, bár valahogy nem tudom asszony karjában látni, hanem erősebb, támogató kezek alatt, dominánsan, de gyengéden vezető személyiséggel. Biztos csak az én hibámból képzelem el így.
„Hm? Jaj, nem nem nem! Ez csak egy kis vicc volt. Nincsenek ilyen elvárásaink, nem szabályozzuk és korlátozzuk egymás életét. Szeretem a gyerekeket, egyszer talán én is szeretnék, de több okból kifolyólag nem oldható meg sajnos jelenleg.” És soha nem is fogom tudni megoldani, hacsak nem változtatnak nagyon gyorsan a törvényeken.

Enyhén szédülten, és bizonytalanul engedem el az idegent, hátrább lépek, és a mankómra támaszkodok, megörülve, hogy van, és ilyen jól szolgál, amikor a fejemben az agyfolyadék és a gondolatok a hetedhét tenger viharával kavarog, lábaim pedig megremegve keresik magukban ismét a tartást. Mindenem meg van? Egyelőre úgy érzem igen, és bár régi az emlék, eszembe jut milyen volt, amikor a testem felének hiánya a mindennapjaim része volt, és az a nyomorult, kínzó fájdalom is milyen boldoggá tett, ami a semmi és űr érzését felváltotta a kezdetekben. Most nem érzek űrt, talán csak maga az űr iránt, ami elég ostoba szójáték, de nem igazán érdekel, ahogy az előbb említett érzést leváltja a sokk és az új adrenalin löket. Rám fogja a pálcáját. Enyém még a kezemben van, hát ösztönösen felemelem, és a fejemben pörög a védelmi átok, de nem teszek semmit. A hideg levegőben, esti északi szellőben, nézek vele farkasszemet, nem annyira félve, vagy dühösen, inkább csak értetlen. Hiszen és segítettem neki…
„Kérem, én nem akarom bántani, csak segíteni akartam! Túlerőben voltak, és féltem bántani fogják Önt.” És ez igaz is. Ettől mégsem enyhülnek meg a vonásai az arcán, a markáns állvonal, a szigorú és vékony ajkak, pengeként ható orr vagy a szúrós szemek. Máskor talán lágyabb, kedvesebb és szebb leírást adtam volna róla, de jelenleg csak a megvetését és a gyűlöletét érzem átáramlani belém. Nem én olvasztom meg tekintetemmel, vagy szavaimmal, hanem az idő, ami elmúlik kettőnk között. Talán túl sokáig habozott, talán csak meggondolta magát, de a pillanat hosszúra nyúlt, majd elpattant, és végleg megszűnt létezni.
Megszólal, hangja nem az amire számítottam, talán nem is az, amire szükségem volt. Disszonáns, az előbbi ijedelemmel és feszültséggel szemben, szinte jókedvű, de mindenesetre nyugodt.
„Veszélyes időket élünk.” Ez igaz, de klisés. Zavarban vagyok. Nem megmentésre vagy sajnálatra méltó árválkodó lélek, és bár érzek benne kalandvágyat-amazt hatodik érzékként meglátva embereken gyerekkoromnak hála- mégse tudom besorolni egészen biztosan. Ilyenkor mindig formulákra, klisékre vagy begyakorolt szövegekre nyúlok vissza. A karja lehullik az oldalára, és én követem a példáját, de még nem kíséri nyugodt lélegzet, hiszen talán pont erre számít. Nyugtalanul elemzem az idegent, az is megfordul a fejemben, hogy talán joggal támadtak rá, és a rablót mentettem meg a rendőrök elől, oroszlánt a bivalyoktól.
[/color] „Valóban nem a legjobb hely. Nappal kedvelt turista központ, de éjjel kicsit elszabadulnak a helyiek.” [/color] Milyen származású vajon? Északinak néz ki, bár ez manapság semmit sem jelent, az akcentusa talán szláv, vagy skandináv…nem is, német. Akkor ausztriai vagy német. Kicsit sajnálom néha, hogy megfosztottak az utazás lehetőségétől, és nem ismerhetem ezt a sok akcentust és nyelvet saját kezűleg, és tűnhetek néha nap én magam is külföldinek. De nem, rám itt várnak a feladatok, és a családom. Megenyhülve mosolygok rá, a furcsaságait ezzel igyekszem betudni külföldi státuszának, bár még óvatos vagyok egy kicsit, hátha felbukkan pár vörös zászló figyelmeztetésként.
„Remekül, és Ön? Ugye semmi baja nem lett a hoppanálástól? Sajnálom, ha nagyon megrázta, ezt láttam a legegyszerűbb megoldásnak. És a közbeavatkozásomat is sajnálom. Féltem, hogy valakinek komoly baja eshet, és nem úgy tűnt, mint aki megérdemli a támadást.” Valószínűleg csak megijedt, ezért fogta rám a pálcáját. Idegen hely, emberek és szokások, erre még ez is…
„Nem túl tanácsos dolog ilyenkor kint lenni őszintén szólva. Regents park, közel van Candemtől. Ha kívánja hazakísérem, amiért ilyen csúnyán ismeretlen helyre rángattam.” Közelebb lépek hozzá, már kevésbé a mankómra támaszkodva, ahogy a lábaim visszanyerték az önbizalmukat. „A nevem Caeoimhin Cian O'Siodhach. Hívjon csak Ciannak. Örvendek a szerencsének.” Kézfogásra nyújtom a kezemet, egy megnyerően kedves mosollyal társítva.

„A legtöbb ember kedveli a pozitív, kizárólagos figyelmet. Főleg amikor félnek, és betegek. Te egy különleges eset vagy.” Lágyan mosolygok, hangomban csak leheletnyi élcelődés vehető ki. Nem baj az, ha különleges, de miért a pont nehéz fajtából? Nem természetes, ha a puszta tekintetem zavarba hozza. Egy kis szégyenlősség még érthető, de tanár! Mi lehet az én szemeimben, ami nincs a diákjaiéban?
„Azért az idealizmusnak is megvannak a maga előnyei.” Ezt már szinte csak sóhajtom, nincs benne súly, vagy érvi mérték. Talán csak gondolom és nem is mondom. Nem tud nagyon elbizonytalanítani, főleg nem hosszútávon. Ennél sokkal rosszabb és komolyabb próbákat is kiálltam már, mit nekem egy kis teketóriázás egy cinikussal?
A teketóriázás egy dolog, ez a kényszerített tolás, és lenyomás azonban már egészen más.
„Nem kellett volna fizikai erőszakhoz folyamodnod, hogy leültess! Én segítek másokon, és az egy sajnálatos eset volt, amiért szégyellem magamat, de attól ez sem válik tisztességessé. És a jó szándékom kétlem, hogy terroreszköz.” A te hozzáállásod és érvelési stílusod viszont annál inkább. Legalább még nem dühös. Még.
„Inkább a gondozás, szakértelem és emberi jóakarat csodái.” Fűzöm hozzá. Örülök, hogy leül, a kerekesszékben is azt utáltam, hogy mindig mindenkire fel kellett néznem, és fölém tornyosultak, mintha újra kisgyermek lennék. És sajnos sokan pont így is kezeltek. Most viszont úgy érzem magamat, mint a pszichiáternél. Már csak a jegyzetkönyv kéne Shannon kezébe, nekem meg kifeküdnöm a kanapén. Még a kérdései is azt a helyzetet idézik.
„Valóban” Oh bár követnéd az én példámat. De ezt inkább csak gondolom, mert bizonyosan felbőszíteném. Inkább hagyom, hogy a gondolat szépen lassan telepedjen az elméjébe majd az idők során. Egyszer oda is elérünk, hogy hisz nekem, nemde?
„Kifejezetten jól a helyzethez képest. Úgy érzem a háború lassan a végéhez közeledik, azután biztosan minden sokkal nyugodtabb lesz, és ha nem is, az ember megszokja a terhelést. Egy-egy sikeres eset örömét még a túlórák sem képesek elvenni.” Egészen önelégült kezdek lenni, amikor felhozza a témát. Valóban, mi van a családdal? Ha a munkára fogom azt mondja tényleg túlságosan is megvisel, de más ok… nem, úgy érzem nem állunk az intimitásnak ezen a fokán. Amúgy sem számít, és túl hosszú történet. Ez most amúgy sem rólam szól.
„Nincs párom jelenleg. Veled mi van? Mindig is népszerű voltál lányok körében.” Bár ez rám is igaz, ez a népszerűség soha nem érintett meg annyira, és néha csak bajt hozott. Mégis a maga nemében bájos és kedves volt, mindig örömmel fogadtam a magukat nekem, csak nekem, kitáró szíveket. Csak miért mindig a rosszak voltak? „És származásod tekintve valóban szokatlan, hogy nem vagy még házas, esetleg apa. Én a részemről úgy érzem bátyám kivette a maga részét a családalapításban egy időre.”

Meglepő és felzavaró, ahogy néz rám, és a válaszára nem tudok olyat mondani, ami nem egy vitában és átokszórásban végződne, hát inkább nem mondok semmit. Anyám is mindig ezt mondta, vagy szépet, vagy semmit. Többet kéne hallgatnom a jó édes anyámra. Megvan a maga bája a mosolyának, de verébre vigyorgó kandúrra emlékeztet. Ha elhúzok előtte egy madzagot vajon rátámad?
Kicsit elvigyorodok, ahogy ellenem használja fel a saját szófordulatomat és indoklásomat. „Egy próbát? Nos, ennyit ígérhetek.” Valóban, ennyit és nem többet. Mert erősen kétlem, hogy képes leszek feladni az ő gyógyításával, de egyelőre távolságtartóbbnak kell lennem, és elfogadnom a feltételeit. Ahogy ő is mondta, csak így is jöhet létre köztünk párbeszéd. Úgy érzem magamat, mintha valami ősi háború békeszerződését írnám éppen. Csak ez sokkal nehezebb. Finoman nevetek
”Nos, ezt se mondta még senki.” Pedig szerintem ő néz ijesztőbben. Elveszem a tekintetemet róla, ha ennyire zavarja. Még hogy ijesztő, ahogy nézek! Szépséges, bájos, csábító, de nem ijesztő! Még közelről sem. ”Szerintem igenis jobb hely lesz, és lehet. Csak az emberi élet ideje megakadályozza a kellő kontextusba helyezését a dolgoknak rövidsége véget. Persze, ezt mind ráfoghatod az idealizmusomra.” Kérdőn pillantok rá a sóhajára, valahogy rossz érzésem támad a közeljövőt tekintve, ami még az idealizmusomat is megcáfolja. Kezdi magához ragadni a felsőbbséget, amint az álmossága adott nekem, és már egyenesen fenyegető, ahogy beáll a hatalmi pózába, én pedig zavaromban hátrálok meg. Majdnem leülök ott helyben a földre.
”Hogy mi? Oh” Világosodok meg a szándékára, amikor kifejti amazt jobban. ”Nem kell, igazából már…” Én próbálnék szólni, de ő csak beszél, és beszél, és beszél. Ilyen az, amikor magyarázok valamit? És hozzám ér. Miért? Én szoktam másokhoz érni, ez így nem normális, se az, hogy engem faggatnak, és nem fordítva. Ráadásul még hátra is nyom! Nem jó mulatság egy mankóval hátrafele lépkedni, új olimpiai szám lehetne a nehézségét tekintve. Kicsit botladozok, és aggodalmasan kapkodom a fejemet az útirány, és az engem hajtó elmebeteg között.
”Orvos? Hát sárkányidomár akartam lenni, és…lassíts kérlek! Szóval mást terveztem, amíg nem jött a balesetem, áh…és az orvosok…ugye tudod, hogy ez így marha kellemetlen?!” Fakadok ki végül felháborodva. Nem kérek különleges bánásmódot, csak mert testi fogyatékos vagyok, de ez azért mégis csak túlzás. Aztán szinte rázuhanok a kanapéra.
„Magamtól is le tudtam volna ülni! Hm, szóval! Elég csúnya balesetem volt, gerinctöréssel, és az orvosoknak köszönhetem, hogy újra tudok járni. Megihletett, amit tettek, hogy, ha lehetek ilyen fellengzős, újra reményt adtak. Úgy döntöttem követem a példájukat, hiszen ezt a munkát új korlátozásaimmal is el tudom látni kielégítően. És igen, nem könnyű, de valakinek ezt is meg kell tennie, vagy semmi sem változik meg. És nem görcsöltem rá, csak a feladatomra koncentrálok." Kicsit sértetten beszélek, nem a szokásos nyugalommal és kimért lágysággal, de a többirányú atrocitások kezdenek kihozni a sodromból.

Nem szép tőle ez a vélemény. Tudom, hogy ő egy szélsőséges eset, de remélem azért nem így gondolnak ránk általánosságban az emberek. Nem, nem hagyom, hogy felbosszantson. Persze, és akkor majd már jogos okkal kipenderít. Órámra pillantok, igen tulajdonképpen hamarosan úgy is mennem kell, de sokkal jobban örülnék, ha nem kitennék a szűrömet, hanem barátságos köszönéssel válnánk el egyetértésre találva.
„Nem osztom a véleményed, de jogod van hozzá.” Intézem el fenemód diplomatikusan, hiszen hogyan is tudnék egyetérteni vele? Az a sok-sok varázsló és boszorkány, aki nap, keményen dolgozik, néha életét is kockáztatva mások jólétéért nem intézhető el ilyen derogáló összefoglalással. Persze, nem tökéletesek, de mind jó emberek. És igenis büszke vagyok arra, hogy közöttük szolgálhatok! Ettől a büszkeségtől nem fogsz megfosztani Shannon.
„Nem értem, nem értelek. De legyen.” Érzem hangjában az undort, szemében azt a lenéző fényt. Hiába, bármit is próbálok, nem működik, nem hat rá, és sehogyan sem képes megérteni, amit mondok. Nem a saját erőszakra nevelt nyelve, hanem az én kérő, józan, logikus hangomon. Itt csak az idő segíthet. Ha látja, hogy hat, hogy jobb tőle az élete, hogy én a társa vagyok, akkor talán belátja az igazamat, és talán add újabb esélyt. Majd mindig elhozom a másik gyógyszereit is. Nem kell bevennie őket, csak…elhozom. Hátha meggondolja magát. Be se kell vallania, hogy igazam volt, csak azt akarom, hogy jobban legyen, testben és lélekben. Elég elismerés lesz nekem látni a karikákat eltűnni szemei körül, és belőlük a félelmet, az állandó feszültséget és a védelmi állást a testéből. Elég lenne az nekem, köszönet sem kell.
„Nem feltételezem, de így tudom csak értelmezni, ha nem hagyod, hogy segítsek rajtuk, de jó, jó, értem! Nem hozom fel többet!” Leveszem a szemüvegemet, és megtörölgetem idegesen, kicsit orrnyergemet is megmasszírozom. Fáj a hátam, hamarosan a fejem is fog. Szörnyen lefárasztasz Shannon.
„Ezt elég nehéz megtenni.” Nézzek elnézést kérve, megenyhülten a szemeibe. Innen közelről még jobban észrevehető mennyire elnyűtt és megfáradt az arca. Látom vonalaiban a múlt kínjait, azt az ártatlan gyermeket, akit széttéptek és újravarrtak annyiszor, hogy már azt sem tudja kicsoda vagy micsoda.
Nem, nem tudom feldolgozni, hogy nem sikerült valami, hogy valakit nem tudok megmenteni, nem mert túl van a tudományon, hanem mert nem lehet, mert nem engedi. Képtelen vagyok elfogadni, de muszáj lesz. Az ő emberi jogai és önállósága, a kétes józan ítélőképessége egy manipulált élet hatására, az én moralitásom és kötelességtudatom mind az elmémben kavarognak. Megrázom a fejemet lassan.
„Nem így kéne lennie? Szerintem sokkal jobb hely lenne a világ, ha mindenki idealista lenne.” Mélyen sóhajtok, és elfordítom a fejemet. Ha nem segítek rajtad, akkor mégis miről beszélhetnénk még? Miről folyna az a párbeszéd? Akkor minden olyan…értelmét vesztett, reménytelen. Hirtelen lépek hátrébb attól, amit mond, egészen rátámaszkodok a mankómra, és csak értetlenül pislantok.
„Ezt hogy érted? Nincs miről beszélnem. Vagyis… van, de nem ide tartozó… érted mire gondolok!” Egészen leizzadok, mint akit rajtakaptak valamin. Én akarok beszélni, persze, de RÓLAD! Idegesen, és indokolatlanul zavarodottan fürkészem, hogy akkor most mit is akart tőlem? Azóta kiszimatolt valamit, vagy látott, esetleg…nem, csak szivat. Felnőtt ember vagy. Nincs semmi titkolnivalód. Csak meglepett a hirtelen meggyanúsítás.

„Nem, senkit nem vágok fel Shannon.” Összeráncolom a szemöldökeimet, és értetlenül próbálom megfejteni, honnét is jönnek az ilyen tévképzetei? Sajnos pontosan tudom honnan. De fél, nem szokta meg, hogy tettek helyett szavakkal akarják meggyőzni, hogy van hova menekülni és küzdeni, és mégis fontos dolgokról van szó. Elfelejtették vele. Ha nem róla lenne szó valami egészen mást válaszoltam volna, de nem, komolyan kell vennem őt.
„Igen.” Egy kis győzelem, nem volt túl nehéz, én is ennyi eséllyel lépnék fel mechanikus ellen, ha tartanék kocsit. Nem tudom, hogy ez most elidegeníti tőlem még jobban, vagy meggyőzi, hogy igenis értek ehhez, megbízhat a döntéseimben. Mégis, nem tetszik, ahogy rám néz, pillanatra elveszve gondolataiban, szemében sötét indulat és undor. Nem, egyáltalán nem tetszik az, ahogy folytatja a beszélgetést, se hangulatra, se tartalomra.
„Nem emlékszek ilyen megegyezésben. Azt mondtad hagyod magad megvizsgálni és addig maradsz, illetve, hogy majd küldhetek gyógyszert. Ez meg is történt. Nem értem miért akarnád csak azt kezelni. Sőt, ha egészen pontosak vagyunk, ha csak azt kezelem, amitől összeestél, akkor is minden bajodat el kell látnom. A korábbi kínzások, és átkok nyomai komoly hatással vannak az egészségedre, és részt vesznek más betegségeid felerősítésében. Értelmetlen és nem kielégítő kezelés lenne. Olyan régóta élnek a testedben az átkok, hogy már nehezen szétválaszthatóak más abnormális működésektől.” Ismét zavartan szemlélem. Nem hittem, hogy minden egyes kis piruláért meg kell majd küzdenem, és egyáltalán nem értem miért pont ezeket nem hagyja kezelni? Félsz, hogy meglátják, nem maradandó a nyomuk? Félsz, hogy elveszik lényed egy része, ami olyan sokáig meghatározott, és mindent magába foglal, amit tudsz? Nem akarod elveszíteni, a megszokott, kényelmes szenvedést, mert azt legalább ismered? Azzal legalább együtt tudsz már élni? Tudod már milyen? De az nem élet Shannon! Olyan szerelmes vagy a saját nyomorodba és megkínzóidba. Bárcsak el tudnám rántani elmédből azt a romlott mocskot, ami ideáig facsarta realitásodat.
„Miért? Mi okod lenne megtartani ezeket a sebeket?” Igyekszem nem felhergelni tekintetemmel, mint ahogy a kórházban tettem, és bár meghasad ezért a méteres idiótáért a szívem- aki igazából nem is ostoba, csak agymosott, és érzelmileg sebezhetővé vert- erőt veszek magamon, hogy szívem ne a számon, vagy a szememen legyen. Nem tökéletes a pókerarcom, de több a semminél. Könnyebb lenne kerülni a tekintetét, de nem. Megérdemli ezt, a szemkontaktust, az őszinteséget, és…a kompromisszumokat is. Az ő szétfacsart, eltörött és mégis, a maga módján szépséges élete ez. Nem az enyém. Lassú, mély levegőt veszek.
„De persze… nem ülhetek mögötted és kényszeríthetlek semmire. Felnőtt ember vagy, és jogod van visszautasítani a gyógyszereket. Viszont nagyon kérlek, hogy gondold meg, hiszen csak hasznod származhat belőle.”   Előveszek egy pennát, és egy nagy E betűt írok az egyik zacskóra, majd odalépek elé, és az asztalára, a csípője mellé helyezem a gyógyszereket. Őszintén nézek a szemébe, közelről, ahogy beszélek. „Ebben van az epilepszia gyógyszer. Itt hagyom mindet, ha meggondolnád magadat. Ezt a terápiát együttes hatással alkottam meg, és amíg nem szabadulsz meg a többi problémától ez is erősebb, és veszélyesebb lesz. Kérlek, nem a saját lelkiismeretem véget, hanem a te objektív jóléted miatt, ha rövid ismeretségünk megengedi ezt, akkor, mint olyan, aki törődik veled, hogy fontold meg. Ha van valami, amiről beszélni szeretnél, ami megakadályoz benne, vagy ami bánt, akkor nekem elmondhatod, és igyekszek segíteni ahogy tudok, de nem kényszerítelek.”    

„Ugyan, kuvikban nem utazunk. Uhum van, az újszületett is elbír.” Szívem szerint megforgatnám a szemeimet ezen a gyerekes hozzáálláson, de inkább csak a jól ismert lágy mosollyal kísérem köretként a megjegyzésemet. Így is elég mérges, nem kéne kiemelni mennyire nevetséges is a problémázása egy ilyen apróságon. Sima tüdőgyulladásra van, hogy több szert kell adni! Arról én nem tehetek, hogy hatvanféle átok van benne és egy komplex pszichiátriai tünet együttes. Most dobjam fel vajon a gyógyteák nyugtató hatásainak előnyét, illetve a szolgálati kutya lehetőségét, vagy… nem, ez így is túl sok. Először erre vegyem rá. Olyan ijedten néz rám, most hogy belegondolok. Nyugalom, semmit nem raktam és nem is fogok tenni a kávédba. Már minden benne van a gyógyszereidben, egy enyhe nyugtatóval az estiben és étvágygerjesztővel együtt a reggeliben. Lehet túl sokáig mélázott el a tekintetem rajta, ha ennyire felfigyelt rá. Öreg hiba.
Érdeklődve hallgatom a kis előadását, miközben megkevergetem alaposan a kávémat, és csak egy pillanatra kérdőjelezem meg azt, hogy viszonzásként meg akar-e mérgezni? Illetve, hogy meg tudna-e? Veszek egy mély levegőt, mielőtt kiértelmezném mire is akart kilyukadni.
„Nos, amíg nem próbáljuk meg nem tudhatjuk, nemde?” Iszok egy kortyot, igazából ezzel be is fejezhetném, de rendes magyarázatot érdemel. „Az epilepszia egy nagyon sokrétű és sokféle betegség. Van, akinek csak bizonyos ingerekre lesz rohama, van, akinek véletlen és magától, bizonyos időközönként, és végezetül van, akinél a kettő kombinációja található meg. Amit leírtál, azok alapján nálad ez utóbbi áll fent. És mivel minden roham életveszélyes, és hosszú távú agyi károkat okoz illetve újabb rohamok esélyét növeli, ezért érdemes a kezelés, még ha igen, lehetnek is kivételes rohamok erős behatások miatt. De még azok is gyengébbek lesznek megfelelő kezeléssel. Illetve ugye nem csak azt akarjuk kezelni.”
Remélem kellően hivatalos a szöveg, és még nem vesztettem el a „kibeszélem a nomád alól a lovat” stílusú fogalmazásmódomat, ahogyan azt anyám szokta mondani. Ha más nem, az igazság és a puszta tényleges közlés remélem hat rá. Mostani találkozónk eddig sokkal kellemesebben zajlik, remélem így is marad.
„Másrészt kérlek vedd figyelembe, hogy bár a muglikat említettem, ezek a gyógyszerek teljes mértékben mágikus hatásúak, úgyhogy merem kockáztatni, hogy kellően méltóak a nemes véredhez, hasonlóan idomulnak, változnak és fejlődnek a testeddel együtt hatva. Természetesen majd finom hangolni kell őket éppen ezért, de reményeim szerint sokkal többel képesek megbirkózni, mint a hagyományos pirulák.”   Azért álljon meg a menet, ha azt hiszed az aranyvérűséggel pattoghatsz és kihúzhatod magadat ez alól. Ha nem ez a rendszer lenne, és nem kettőnk élete múlna rajta, vagy a te ostoba sznobizmoshoz és büszkeséghez fűzött bizalmad és türelmed esélye komolyan fellépnék az e fajta gondolkodás ellen. Még hogy tiszta vér! Őrülettől, háborútól, gyilkolástól és bűntől mocskossá fertőzött vér. Ne nevettess Shannon, ebben még te sem hiszel. Ha megadatott volna nekem az a luxus, hogy ne legyen aki elsirasson megmutatnám összes nyomorul féregnek, aki azt hiszi az EMBEREK jogai képességektől, családtól vagy bármi más idióta általuk előírt metaforikus karikák átugrásán múlik. Leveszem megtisztítani a szemüvegemet frusztráltságomban.
„Igen, ez így logikus. Jó látni, hogy a szíveden viseled a tanulóid sorsát, biztosan nagyon kedvelnek. Remélem nem sok kistanonc szívét törted össze még.” Értőn bólintok a valóban logikus gondolatmenetre, majd visszaveszem a szemüvegemet. Hát tisztább nem lett, az biztos. És valóban örülök, a hugrások túláradó lelkesedése és őszinte kedvessége talán jó hatással van rá, még inkább, mint más házak. A presztízs, és az előbb említett ostoba hagyomány, vér helyett inkább láthat általuk, rajtuk keresztül, egyenlőségelvűen és igazságosan. Egy kis sárga még senkinek sem ártott meg.
„Oh, pedig hallhattad volna a csodaszép hangomat minden nap.” Nevetek halkan és kiiszom a maradék kávémat. „De bízok a képességeidben, és hogy adsz esélyt, hogy egy ilyen apróság segítsen rajtad. Ha esetleg valami kellemetlen mellékhatást érzékelsz, vagy bármi érdemlegeset, akkor nagyon örülnék, ha amazt megírnád nekem.”  

„Elnézésedet kérem akkor. Nem mertem bagolyra bízni, a végén félreértés történik, esetleg elveszik” Vagyis elkobozzák, ha nincs értelmes szót szóló karakán jellem mögötte, de annyira még én sem vagyok hazafiasan hősies, hogy ellenség kígyófészkében hangoztassam a véleményemet a rendszerről. Ez nem volt túl szép, a kígyók kedves állatok. Biztos van erre valami jobb kifejezés, sajnos nem vagyok elég költői, hogy most eszembe jusson.
„Ennek örülök. Köszönöm.” Elveszek egy csészét, kis tejjel öntöm fel, valahogy furcsán merev és kínos a légkör, szike kéne a vágásához, vagy műtéti fűrész. Bár tudnám, hogy vannak-e közeli barátai, de kétlem, hogy olyan volna, aki előnyös lenne e helyzetben, ha egyáltalán léteznek. Nekem kell felvennem ezt a szerepet, és ahhoz túl kell jutnom a kellemetlenségeken, és felvállalnom, hogy az én lelkemen száradjanak a dolgok. Ah, bár pszichológus lennék!
Belekortyolok a kávémba. Valahogy furcsa, hogy ennyire édesszájú. Nem tipikusan férfias, és nem is illik ahhoz az énjéhez, amit kívülről mutat, amikor sérült, vagy védi magát. Bár persze, én nem tudhatom milyen hétköznap. Lehet, hogy elragadó, kedves, simulékony diákjait nevettető tanár, akinél mindenki bizalmasra lel, hiszen nem az illene egy házvezetőhöz? Legalábbis Sárgához? Melyik az álca? Gyengédségre vágysz Shannon?
„Igen, gondoltam, hogy nem idegen az ötlet számodra. De manapság még a muglik is hatékonyan tudják kezelni. Persze… lehet, hogy nem hat kellően erősen, amit elsőre felírtam, a sok másik átok miatt ugye.” Óvatosan közelítem meg a problémát, mert bár nem akarok nocebo effektust létrehozni, főleg olyasvalakiben, aki amúgy is kételkedő, inkább leszek őszinte mostantól. Megérdemli, és nincs értelme eltitkolni.
„Mondanám, hogy egy kis nyugalom és életmódváltás sem ártana, de bizonyára itt a Roxfortban érzed magadat a legjobban, hisz mi tagadás, valóban a legbiztonságosabb hely. Kicsit nosztalgikussá is tesz. tulajdonképpen hogyhogy a Hugrabug háztanára vagy pont? Hollóhátra vagy Mardekára tippeltem volna igazából.”
Hm, vajon bemehetnék egy órájára? Sokat segítene, hogy meglássam, hogyan is viselkedik másokkal szemben. De talán majd máskor, ez még nagyon tolakodó lenne. Ha esetleg felmerül jó apropó megkérdezhetem még azért.
„Elvileg biztonságosak, de igazad van, lehetnek mindig mellékhatások, bár most már sokkal jobban értem milyen érzékenységeid vannak a vizsgálatok után. Ha tudtam volna, már akkor sem adok neked ilyen szert. Sajnálom, hibáztam.” Picit elgondolkodok a kezeimet szemlélve, de igen, igaza van, és bizonyos érthető a bizalmatlansága is. „A legjobb az lenne, ha most vennéd be, és megfigyelném az állapotodat egy ideig utána.” Kicsit elmerengek a lehetőségen. Erre nem terveztem, még van dolgom ma. Lehet nem kéne itt marasztalnom magamat, nem is túl udvarias. Viszont orvosilag meg…
„Igen, ez nem olyan sok. Ennél sokkal többet akartam eredetileg, ez már a kombinált és könnyített verzió. De, teljesen komolyan gondolom. Ez csak öt szer, csak annyi, hogy már előre hoztam eleget egy hónapra. Ha működnek rendesen, akkor majd hosszabb időre csinálok eleget. Ha akarod megbűvölhetem az üvegeket és zacskókat, hogy szóljanak, amikor be kell venni őket. Mondjuk csak annyi, hogy a tablettákból reggeli és vacsora előtt egyet-egyet, a bájitalokból egy fél millilitert este italba keverve ebből a lila üvegesből, a másikból reggel ugyanezt. Egyszerre veheted be tablettákkal. Mindig három abból, és egy ital. Idővel, ha kitisztul a testedből egy-két átok majd leválthatjuk, vagy akár ki is iktathatjuk egyes szereket.” Biztatóan mosolygok rá, hiszen tényleg egyszerű.

Este van, este van, ki-ki nyugalomra, ott egy prosti dobta ki a tacsot a drogárusra? Istenem, mit keresek már megint itt? Hosszú nap volt, melyik nem az? Hosszú volt az ital is, miért is kértem újratöltést? Lényegtelen, lágyan búgó fejjel, bizsergő érzékekkel hagytam el a bárt, számban még a melankóliával kevert Brandy íze, elmémben csapos szép szeme élt.
Nem tudom mi hozott pont erre az árnyas-mocskos részére a városnak, szemerkélő eső alól vörös ernyő alá bújva. Talán csak sétálni szerettem volna, míg kellően kitisztul a fejem a hoppanáláshoz, talán el akartam odázni a holnapot, esetleg a vérgőzös, átok marta hétköznapokból vágytam menekülésre egy közvetlenebb találkozás ígéretével. Unom már, hogy mindig csak a maradványokat adják elém, hogy próbáljam menteni mi menthető, hogy tartsam életben még egy kicsit, ha kínzás is, amíg családja elbúcsúzik tőle. Nem ezért áldoztam ennyi órát és évet. A reményért és jövőért dolgoztam, nem a rothadásért.
Bár mire volnék én magam jó? Csak áltatom magamat, amikor itt járkálok, a bajt keresve. Jobb lenne hazamennem, hiszen most még pálcámat sem tudnám előkapni gyorsan, vagy elszaladni. Igen, jobb lenne aludnom az egészre, és erre a gyerekes gondolatra is.
Éppen fordultam volna meg, amikor a szökőkúton ülve pillantok meg egy alakot. Fel fog fázni. Lehet részeg, csak ne essen bele a vízbe. Persze nem az én dolgom, és lehet, hogy semmi baja, de olyan ismerős. A varázstársadalom kis létszáma, és a nagy rokonság hátránya és előnye egyben, hogy mindenki ismerős egy idő után, főleg ha munka miatt naponta több tucatnyi embert látsz jönni-menni. Meggondolom, hogy megszólítsam-e, vagy tényleg hazainduljak, amikor hirtelen változik a helyzet. A szimpla kellemetlen, szavakkal történő zaklatás, ami már magában elegendő, hogy erősebben markoljam a mankómat és elinduljak a férfi felé hirtelen csap át aktív átokszórásba. Az egy dolog, hogy más rendszer él, de emberek, hova fajul a világ, ha már nyílt utcán muglilakta területen támadunk egymásnak mint mérget köpködő pufogó viperák?!
Gondolkodás nélkül ejtem le ernyőmet, és kapom elő pálcámat, a támadó alakra célzok, elmémben hangosan zendül az Everten Static miközben a szőke idegenhez szaladok, amennyire az tőlem telik. Már majdnem hozzá érek, amikor védelmi falat húzok fel magunk és a beérkező átkok közé, egy Protego maxima csak elég erős lesz, az erősebb nem éri meg a kockázatot. Túl rég párbajoztam, így is nehezemre esnek a nonverbális bűbájok rohanás közben. Úgy látszik vagy nem ért célba az átkom, vagy ha igen még vannak más támadók, ugyanis hamarost nagy szükségem lesz a felállított védelmi pajzsra, bármilyen kicsiny a beérkező rontások ellen. Ilyen sötétben, és gyorsan pörgő események mellett nincs időm kellően felmérni a helyzetet, ki hányon hol támad, halálfaló, vagy csak részeg elkanászodott nép. Remélem utóbbi. Kell nekem mindig beleugorni a szituációba meggondolás nélkül! De késő bánat eb gondolat. Megragadom az idegen karját, és felrántom, remélve, hogy nem támad rám, és észnél van.
„Segíteni akarok, gyerünk! Hoppanálni fogok!” Feltéve, ha nem ütközök ellenállásba.

Már készültem újra koppantani, hátha nem hallott, esetleg benyitni, ha mégse lenni itt, mert talán órát tart, amikor meghallom bentről a mozgolódást. Jól van, akkor várunk még egy kicsit, és lőn, jő a jutalom, egy enyhén megzilált Shannon képében. A hangja mintha egy kicsit mély lenne, és az egy csipa a bal jobb szeme alatt? Biztos aludt, egészen aranyos. Bár nincs túl jó tapasztalatom alvó Shannonokkal, azért bizakodok, hogy a saját élőhelyében kevésbé védekező. Bár lehet territoriális… oh miket beszélek én már megint?
„Köszönöm.” Biccentek, és kihasználom a lehetőséget a leülésre, ha más nem azért mert úgy érzem mentem széthasad a hátam vagy legalábbis leesnek a lábaim. Ez így nem fogja járni. Kifele menet beszélnem kell az ellenőrökkel, hogy a légi közlekedéshez hogy állnak, mert hogy én még egyszer kerekesszékbe üljek kizárt, ahogy az is, hogy ezt az ügyet félbehagyjam!
Oldalamra helyezem a mankómat, és megmasszírozom a bal lábamat fájón. Bárcsak lehetne hopp-port használni az iskolába, vagy hoppanálni, de hát a gyermekek védelme valóban fontosabb az én kényem-kedvemnél.
Finoman bólintok a kérdésére. „Egy csészét elfogadnék.” Az alatt lenne időnk beszélni egy kicsit, és őszintén? Örülök az ajánlatnak, még ha csak üres udvariasság is, sokkal természetesebb viselkedés, mint amit kórházban mutatott, helyes, nagyon helyes. Valóban jót tesz neki a környezet.
„Ugye nem zavarok nagyon? Csak pár dolgot szeretnék megbeszélni és odaadni. Jobban érzed magad azóta?” Ugyanis jobban nézel ki. Bár igaz, egy délutáni pihenő és egy roham után én is egészen másként festenék.
„Is-is. Sajnos tényleg epilepsziád van, de a jó hír, hogy nem túl nehéz kezelni. Illetve több átokmaradványodra is lenne kúrám, amivel csökkenteni lehet hatásukat hosszú távon.”
Előveszem a kis táskámat, és picit büszkén nézek tartalmára, ha már sikerült behoznom kielégítő mennyiségben. Három üvegcse, és két apró zacskónyi tablettából áll csupán, miután metodikusan kombináltam össze különféle hatású anyagokat, hogy azért mégse egy kis szekrényre való gyógyszert kelljen nyelnie naponta. Így talán hajlandó is lesz rá. Elég sokáig tartott mit ne mondjak, nem egy álmatlan éjszakámat töltöttem bájitalkönyveket tanulmányozva. Nagyon remélem, hogy működnek, bár leteszteltem őket. Ha hatásukat nem is fejtik ki, ártani nem fognak neki, reméljük. Az altatóra is ezt gondoltam. Kicsit összeugrik a gyomrom, és a kínos csendben és hangulatban nem bírok tovább keringeni a forró kása körül, ami maga a beszédpartnerem létének ténye. Halkan szólalok meg.
„Sajnálom a múltkorit. Aljas volt tőlem. Nem lett volna szabad rád erőltetnem az akaratomat, még ha javadat is akartam.” Összeszedem a bátorságomat, bármilyen megalázó is volt a kirohanásom, és a szemébe nézek őszintén és bűnbánóan, mert így is érzek.