Mikor fogunk felhőkön szárnyalni? Mikor érezzük majd úgy, hogy puha fellegek pihennek talpunk alatt, és az ajkunk között beszívott levegő lesz a legédesebb dolog, amit valaha elképzelünk? Talán soha. Vagy talán az éppen megmozduló lépcső lesz az, ami felhőként rep-t minket tovább.
Hallja a neszeket, de először nem figyel. Összefonott karokkal támaszkodik a hűvös kő korlátnak és bámul a mélybe, miközben a vöröses-barna hajtincsek az íriszekbe lógnak. Majd a csattanás, a mozgás nesze. A tekintet felemelkedik, ahogyan a test is, majd odaáll a lépcső lejáró elé. Némán a bámulja ahogyan a következőkben elindul, ahogyan megáll, majd ahogyan újra löketet kap. Már azt hitte, itt kell töltenie az egész lyukas óráját, de nem. Szemeit finoman összeszűkítve nézi a lányt, aki a lépcsőn érkezik, akár egy angyal.
Egy angyali démon.
Ajkai vörösek mint a rózsa, hajtincsei akár a sötét ég, melyen a csillagok ragyognak. Csillagok, akár az íriszek, melyen oly tisztán tündökölnek akár a patak, mely a legfrissebb forrásból csordogál. Látta már ezt az angyalt. Ha nem is egyedül, de Malfoy oldalán, ha nem is őt de valakit igen. Talán álmában.
Kezei belecsúsznak zsebébe, és némán odébb áll. Közben végig a lány arcát fürkészi. Nem. Ez a lány, nem lehet Ő. Az a lány meghalt, vagy eltűnt, vagy franc sem tudja mi lett vele. Csak pletykálnak róla. Eleget, és mégsem annyit.
- Mondd, hogy lehet, hogy ti angyalok eltűntök, és mikor mindenki azt hiszi: többé nem jöttök vissza…mégis.
Legszívesebben azt kérdezte volna beszélt-e Vele. Hogy látta-e az aranyló hajtincseket. De egyszerűen nem érti. Kezdi elveszteni már minden értelmes gondolatát, és naponta rákérdezni arra, hogy miért. Miért követik őt?
Fenekét nekidöntve, kinyújtott karokkal támaszkodik a korláton, immáron a lány felé fordulva. Ha választ nem is, legalább egy új lépcsőt kapott az élettől. Egy angyaltól.

Néha azt várod az élettől, hogy mindent megoldjon helyetted. Hogy majd egyszer minden jobb lesz, és az idő szépen lassan megold mindent. Nem. Az idő csak emlékeztet arra, mennyit vesztettél. Te mennyit vesztettél már el az idődből, míg rájöttél, hogy magadnak kell változnod?
Kopogás töri meg a lépcsők mozgása közti csendet, és egy néma tekintet követi végig azokat, ahogyan megérkezik. A hangos csattanást, ahogyan összeérintkeznek. A csontos ujjak beletúrnak a kósza tincsekbe, majd az íriszek rápillantanak a vékony csuklót körbefonó órára. Elkésett. Másodjára szenvedi végig ugyanazokat a perceket, órákat, szavakat, és most, hogy újra itt kell eltöltenie életének pillanatait, újra és újra késve érkezik mindenhová. Talán egyetlen kifogásának a leadott nyilatkozatát mondhatja. Bár McGalagony meglehetősen hosszasan szorongatta a papírdarabot a kezében, de mikor elolvasta az újdonsült Mágiaügyi Miniszter aláírását, nem volt több kifogása. Nem is lehetett volna. Ahogyan neki sincs…
Karjaival rátámaszkodva a korlátra kihajol, és a mélybarna íriszekkel végig mered az alább lévő lépcsőkön. Nem mozdulnak, ahogyan a felsőbbek sem. Finoman összeráncolva homlokát maga elé mered egy pillanatra, és vár. Némán fürkész végig minden egyes fokot, de azok – mintha csak az arcodba röhögnének – nem mozdulnak.
Sóhaj.
A sors sokszor különös.
Elvárja, hogy tovább lépj, de még is meg akadályoz benne.
Talán okkal. Talán ok nélkül.
Megesik, hogy ok nélkül szeretsz bele valakibe. Egyetlen pillanat alatt, és félsz lehunyni a szemedet. Félsz, hogy mikor kinyitod, már nem lesz ott. Ő éber volt. Sokáig. Nagyon, nagyon sokáig, ám mégis engedett, és lehunyta őket. Csupán egyetlen pillanatra. Egyetlen rohadt röpke pillanatra, és elvesztette azt, akit a legjobban szeretett. Nem vigyázott Rá. Mégis hogy tehette volna, ha még saját magára sem tud vigyázni? Sosem lesz őreb. Csupán egy magáyos farkas, aki akaratán kívül harap meg Téged.

Liliám...♥

A világ sosem lesz szebb. Mert mi vagyunk azok, akik egyre bemocskoljuk. Bemocskoljuk azzal, hogy tudunhk s a tudással olyan hibákat követünk el, amelyeknek egy életre nyoma marad. De mivan akkor, ha a hibákat, mások miatt okozzuk? ...
Ohh nem...mindig is mindegy volt, hogy mit kimiatt teszünk. Mi magunk visszük véghez őket, hisz azokban a percekben mikor megszüljük egyikőjüket mit sem számíz az, hogy mi az oka. Mi tesszük... s a saját kezünkhöz tapad a vér.
Egy csók... Egy csók mely talán véget vet mindennek. Egyetlenb csók, melynek minden cseppje oly édes, mint ahogyan azt az ember a cseresznyeajkakról elképzelné, s egyben oly keserű, mert tudja, hogy az egész halottá válik néhány másodperc alatt. Ahogyan a puha, ápol ujjbegyek finoman csúsznak felfelé értől duzzadó karján. Életének talán első pillanata ez...mikor aztkivánná, most bár állna meg az idő. Most mikor a gondok kiszálltak elméjéből, most mikor nemérzi már az átkos bájitalok mámorító mérgét, most mikor édes Liliáját szeretheti. Most, mikor egyetlen csók számít örökkévalóságnak.
Majd vége.
Vége mindennek, s az idő ahelyett, hogy megállna inkább képébe röhögve pörög tovább, vetíti az eseményeket, zúdítja a gondokat a kócos tincsek alá, mélyről jövő fejfejást uszítva. Olyat, amitől az ember aludni sem tud. Olyat, ami üldöz téged mindenen át. Ekkor érzi úgy, hogy a mézédes csók méreggé változott, egy olyan méreggé, ami visszarepíti őket a valóságba. Minden megfagy körülöttük, még akkor is, ha a nap sugara még utolsó erőlködéseivel is ugyanoly szépen csillog, mint azon az első, felejthetetlen estén. Mikor mindketten fogságba esteek. Egymás menthetetlen fogságába. Az ajkak elszakad, csontos ujjaira, mik még a csók közben felcsúsztak angyala bájos orcájára, jéghideg könnyek zuhhank, megöntözve a méregtől duzzadó ereket. Érzi, ahogyan kedvese édes kezei remegésbe fulladnak, s elősször lát a mégtávolibb fényt azokban a tükörsima szemekben. Egy távolibbat, egy sokkal erősebbet. Egy olyat, amiről azt kivánná bárcsak ne látta volna soha ezt a fényt, s maradt volna minden olyan csábítóan üres.
Én...
Szórlanul mered szerelmére.
Én tudtam... Nem...Nem tudtam. Azt hittem, igen. De nem..nem tudtam, mi az ami valójában rám vár.
Nem mondja ki gondolatait. Nem mentegetőzik, s még csak szót sem ejt a sebekről, amit a börtöncellába bezárve okoztak neki, melyek még mellkasán, s némely testrészein, aprón már ugyen, de még mindig sajognak. Elget próbálta menteni a menthetőt akkor...
Pálcát szegeznek neki. Beesett arca délcegre vált, eleresztve a lányt teste kiegyenesedik, hagyja, hogy a másik szabadon mozogjon. Hagyja, hogy nekiszegezzék a pálcát, még nyakát is megnyújtha valamennyire, hogy odatarsák, ha akarják.
- Más dolog tartozni valakihez, és más dolog élni valakiért. - Szólal meg semleges hangnemben, beletekinte a mostanra már csillogóvű vűlt szemekbe, ha hatalamas tenyere elsüllyed zsebében, s kihúzva onnan azt, már egy cigarette pihen ujjai között. S pengevékony ajkai magukközé szorítják, meggyújtják, eltezsik akellékeket, s mohón pöfékelnek.
Egyre kevésbé érzi mr, hogy hatná rá valamit a benne szétáradó méreg... majd tekintete újra Gabere irányul, ha nem zavarta meg az egy percet igénybevevő műveletet.
- És más dolog ölve szeretni, s szeretve ölni... - füstfellegek a magasban, s a mélybarna szemekben egy apró láng lobog, mely nem szól ugyan, ám mégis közli veled, hogy szeret..mindennél jobban... - Ha már most végzel velem, legalább monnd el melyiket választod...
Hangja nyugodt, s talán kérlelő. Nem esedezik bocsánatért, nem próbálja magához ölelni... Minden döntés a saját kezében van az embernek. Csak arra kell vigyázni, nehogy hibát kövessen el.

Gabrielle >-=o.o=-
Mert Lucifer is Angyal volt egyszer...hát miért ne vadászhatna angyalokra?


Megállíthatatlanul áramlik végig testén, egy utánozhatatlan bizsergés, mikor a finom női ujjak felkúsznak nyakára, s játszadozni kezdenek hajtincseivel. Egy pillanatra lehunyja szemeit, s ajkára félszeg mosolyt ültet, jelezve, hogy igazán ínyére van a puha kéz érintése. Erőtlenül hagyja, hogy a vékony lábak maggával rántsák, s miközben édes csókot kap artériájára - melybe minden porcikája beleborzong - hatalmas tenyerét, végig simítva Gabe tökéletes oldalán halad lefelé egészen a feszes combok tövéig, remélve, hogy nem vágják pofon. Majd tenyere végül, persze ha lehetséges, a derékon állapodik meg, s magával szembe ülteti akár egy porcelán babát, s karikás szemei egyszere belemerednek a másikéba.
Gondolatok...
Olyan gondolatok, melyek most a szavak helyett nyüzsögnek össze-vissza, s képtelenek egyetlen, normális magyarázatot választani. A normális magyarázat persze az igazság...amit mindig a legnehezebb felfedni. Amit nem szabadna felfedni...
Lehunyja szemeit...
képek...
Pálca, fény, fájdalom, mocsok, vér, makacsság.
Önmarcangolás...
Veszítés.
Érzi a hőt, mely oly tüzesen árad szerelméből, mint pokoli otthona bármely lángja, érzi, ahogyan a bal karjából előcsapó égő fájdalom, újra és újra előbukkan.
Csak bámulja a vérvörös ajkakat, s érzi szájában a mézédes ízt, akár egy kiéhezett kutya. S egyszerre szótlanul kap bele a duzzadt cseresznyeajkakba, tüzet csiholván remélve, hogy nem lökik el. Majd keze lassan - ha engedi - húzza végig a másik tenyerét saját, erektől duzzadó alkarjain. Friss még a heg..tapintható, s éget.
Éget, mint a tettek, a szavak helyett...

Néha csupán csak egyszerű, csaholó vérebként harapna bele izzó bal karjába, s nyaldosná a sebet, hogy enyhítse fájdalmát...de...nem teheti.
Nem teszi...
Pedig fáj. Éget, mar, tép. Tép, mintha ezer karom egyszerre meresztené belé körmét, s húzná végig rajta magát, feltépve azzal a húst maga körül. S mégis..
Hiába fáj annyira, mégis inkább szenved, mit sem hogy elengedje a karjai közt verdeső, kicsiny törékeny madarat.
Pont most eresztené el, mikor még a kézben kell tartania?
Ezernyi ölelés sem lesz olyan, mint ez. Kihúzza magát, teste egyenesedik, s konokul ugyan, ám mégis magához szorítja Joseyt, miközben csontos ujjai bele-bele kuszálódnak hajtincseibe. Szemeit elrejti a világ elől, némán hallgatja a fiatal veréb csiripeléseit. Szörnyetegnek érzi magát... szörnyetegnek, megváltónak... itt már a név, úgysem segít semmit.
Tenyere körülölelően csúszik le vállára, s tolja el magát a lányt - már ha az engedi - s néz le rá. Ő rá, a hatalmas szemekbe. Mintha csak azt várná , hogy ezúttal már vége lesz mindennek. Pedig minden csak most kezdődik...
Minden?
A semmi...
A nagy büdös semmi...
Az kezdődik most.
Egy szót sem szól. Fogalma sincs, hogy a francba kezdjen hozzá. Hogy hogyan legyen olyan "kegyes", hogy a sorsot mégse előzze meg...
Mogyorószín szemei, konokul belepillantanak a másikéba. Keze lassan lecsúszik a másik válláról, s egyetlen röpke pillanatig csak ott áll vele szemben, belekényszerítve érdes, beesett tekintetét. A táskás semeket, a borostás arcot, a méregként áradó ital és cigaretta maradandó szagát. Majd elfordult. Elindul s leül a padra. Ugyanoda, ahol legelősször trónolt.
Előrehajtva testtartását térdén támasztja meg magát, s zsebében kotorászva előszedi azt a kis, kopottosan és egyben ezüstösen csillogó cigarettatárcát.
Kattanás.
Parázslás.
Lágyan felszálldogáló füst.
- A múltkor... - s vékony ajkai maguk közé szorítják a csikket, miközben a tárca ismét megbújik nadrágja zsebében. - A múltkor olvasgattam arról a Káinról...akiről még anno beszéltél.

Mikor lerombolsz egy illúziót, olykor valahol, egy teljesen más helyen egy új épül. Mikor elszívsz egy szál cigarettát, valahol egy újat tekernek fel. Mikor elkövetsz egy hibát, valahol, valaki mindig ás neked egy új gödröt, hogy beleeshess...
Manapság már az éjjeleknek sem olyan tiszta az ege. Nincs már meg az a végtelennek tűnő sötétsége. Csupa gyönyör az egész. Mintha csak azt akarná hazudni: Minden pokoli egyszerű... Akárki is találta ezt ki, hülyeség. Mindennek nehézsége, és ára van. Olykor pedig képtelenség eldönteni azt, vajon a felkészülés, vagy maga a cselekvés az amelyik a legnehezebb.
Nos.. egyik sem. A legnehezebb mindig az, mikor be kell vallanod önmagadnak mit teszel, vagy éppenséggel mit fogsz megtenni.
Az erektől duzzadó karok egyszerűen csak ott támaszkodtak a kőpárkányon. Az olykori moccanásoknál érezték, ahogyan az érdes kő ledörzsöl egy-egy apró darabot a bőrből, ám mindez most egyáltalán nem számított. Kócos, összekuszált hajticsei között egyetlen és egyetlen gondolat ficánkolt napok óta.
Hosszú, kínlódó napok óta...
Hogy mondja meg neki?
Álljon-e elé így ahogyan most fest? Egyetlen lepukkadt emberként, s mondja meg neki mivé lett? Hogy az álmok amiket kergetett, túl messzire rohantak. Hogy rossz álmokat kergetett.
Pengevékony ajkai között ott feszült egy cigarettaszál. Sóhajtott. Hatalmas tenyere rásimult arcára, végighúzta beesett, borostás állán ujjait. Érezte a szúró érzést. Kívül, és belül is. Más lett a világ. Talán más lett ő is. A fene se tudja már... Mélybarna íriszei feltekintettek az égre. Csak némán bámulták, csupán néhány másodpercig. Kiröhögték a csillagok. Igazuk volt... Ő is röhögött volna magán... mindig csak húzta az időt. De majd holnap. Majd holnap elmondja. Mikor nem lesznek csillagok...
Léptek. Apró, kopogó léptek. Ismeri.
Ismeri...
Josey.
Szeme rávillan a könnyező szoborra, ajkában ott lapul már félszeg somolygása.
" Rendes srácnak tűnsz, Keith. Csak kicsit szét vagy baszódva, mint én. "
Szív a cigarettából...
" Érdekes, hogy a szétbaszódott emberek mennyivel jobban érzik magukat. Mert a határaikat nem mások, hanem saját maguk szabják meg… "
Újra...
" Azt hiszem, pont az ilyenekről mondják, hogy nem normális, mint én. "
Újra.
" Mind őrültek vagyunk Josey... És ez így van rendjén. "
Újra!
Nincs visszaút. Nem szívhat a cigaretta másik végébe. Akként kell elkezdenie, akiként anno elkezdte. Ujjai elpöcköli a fáradt hamuval tornyosult cigarettavéget. Feltápászkodik, ám utoljára megtámasztja tenyerével magát az ósdi kőpárkányon - mintha csak rosszul lenne.
Utoljára...
Némán sóhajt egyet önmagában, léptei megindulnak.
- Aludnod kellene...

Mikor valódi életednek a töredéke sem vagy, akkor jutnak eszedbe azok a dolgok melyeknek várnia kéne még. Azok a dolgok, melyek vasmarokkal szorítják össze lelkedet, s nem eresztik a fogságból.
Minden tárgy, ember és gondolat, vagy akár feléd közlendő szó elmosódni látszik. Semmi sem jut el tisztán a tudatáig. Az arcok, mintha csak tintapacaként ölelnék egymást körül, a hangok mintha csak egyszerű ütemet diktálnának fejében.
Íriszeire minden második percben szemhéja zárul rá, mintha csak aludni akarna, ám túlságosan is él ahhoz, hogy ne felejtse el, a csontos ujjai között szorongatott cigarettaszálat, mely lassacskán végleg hamuvá ég majd. Beesett arcát borosta fedi, szemei kialvatlanok, s korát sem csillognak már oly tisztán, mint azelőtt.
Valami megváltozott.
Valami fontosabb lett egyetlen ölelésnél, és egyetlen elvnél is a sok közül. Mintha már csak arra várna, hogy hamukén zuhanjon le a hófehér cigarettaszál végéről.
Kezei remegnek, vörösesbarna hajtincsei az eddiginél is rendezetlenebbül fészkelnek feje tetején, s mit sem ér most a fejében elhangzott, valamennyi keserves szó.
S csak egyetlen pillanat.
Már-már szárnyakat lát maga előtt, az aranyszínben pompázó csigákkal egybevéve. Egy angyalt ki most itt válik azzá szeme előtt ami. Megáll. Fél vállal a falnak dőlve bámulja csak, s somolyog magában. Táskás szemei lehunyódnak, vékony ajkai maguk közé szorítják a szálat, s mintha csak sárkány lenne, orrain úgy pumpálja ki magából a füstöt. Érzi szívének minden dobbanását, érzi ajkain a mézédes csók érintését, mely a nők tucatjainál is forróbb volt. Érzi a szívében lángoló éles pengét, melyet képtelen kihúzni magából. Hiába a fejében elhangzott valamennyi ébresztő szó, már túl gyenge ahhoz, hogy észbe kapjon.
Már?
Még.
Majd a cigarettaszál utolsó édes mérge lesz az egyetlen lökés, ami végleg erőt ad neki az induláshoz. A csikk a földre hull, s vállai ellökik magát a faltól.
Ha nem ijeszti meg a tüneményt, és ha persze az engedi, lassan hátulról öleli körbe, remegő kezeit rácsúsztatva a hófehér selyemkendőkre, melyekkel együtt húzza végig csontos ujjait az ablakpárkányon. Holmijából árad a dohányszag, de mit sem törődve ezzel, hosszú ujjai pókként körbefonják a lány csuklóját, hatalmas tenyerét rátapasztva karjára lassan, szenvedéllyel húzza fel egészen a lány válláig, miközben fejét arra támasztva süllyeszti bele a lány nyakába penge vékony ajkait. Érzi, ahogyan liheg, ahogyan kerek keblekkel fedett mellkasa oly mélyen szívja be a levegőt. S ha még mindig nem taszítják el, finoman, szemben maga felé próbálja fordítani a lányt. Elereszti, s zavartan, idegesen beletúr saját hajába, végig simít állán, a földre néz, majd a lányra, s szipogva egyet-kettőt megszólal:
- Beszélnünk - tekintete a földre ugrik, penge vékony ajkain apró somolygás jelenik meg, s önmagát kinevetve visszanéz a lányra - Beszélnünk kellene.
S pillanatnyi hangulatváltozásai követik egymást, s ekkor már felszegett konok arccal néz Lilia tükör kék szemeibe. Érzi a szívében forrón izzó pengét, s tehetetlenül ez ellen az előbbi gyengédséggel szemben, durvaságot mutatva arcán, bámul az íriszekbe.
Mert van, ami sosem maradhat titokban, s van amit még a nyugtató bájitalok tucatja szem képes helyrehozni.
Bármennyire is szüksége van rá ...

Álmodik.
Szemhéja nem mozdul.
Ajkai közül szuszogás szűrődik ki.
Álmodik.
Hallja, ahogyan elméje leszűri magának hangjait. Édesanyja hangját.
Óh, mily régen volt mikor halotta az angyali hangot, melyet akkor Ő suttogott füleibe. Mikor a hófehér karok között aludt el.


Jó éjszakát..
Jó éjszakát?
Mikor aludt nyugodtan az utóbbi időben?
Soha. Sohasem álmodott.
Gondoltak volna rá most az angyalok?
Angie?
Mogyoróbarna szemei megvillannak az éj sötétjében.
Miért ébredt fel?
Teste egyszerre megemelkedik, s önmaga sem érti miért, felkel. Most hogy végre napok, napja után egy percre is képes volt lehunynia a szemét, most? felébredt. Ahogyan a névre gondolt. A hófehér tincsekre. A tükröződő szemekre.
Angie?
Mezítlábas léptei megindulnak, miközben kezében az asztalról felkapott öngyújtót, s a cigarettatárcát szrorngatja.
Hűvös a kő.
Hosszú az út.
Hosszú..
Maga sem tudja hogyan jutott el a nyugati szárnyba, de itt van. A folyosókon ezüstszín felleg szállingózik utána, s egy pillanatig úgy érzi, csak a köröket rója.
Mintha az egész éjszakai parádé, amit most tesz az élete lenne.
Egy hosszú folyosó, tömérdek, leágazással, mely végül, ugyan oda visz vissza téged.
Óra kongás.
Bimm-Bamm.
S a képek házsártosan mordulnak egyet, miközben ajkára derűs mosoly dermed. Lépteit az óraépület felé irányítja. Mi vonzza oda?
Micsoda?
Kicsoda?
Véget ért egy újabb cigaretta csikk élete. S lám. A csontos ujjai között lapuló doboz eddig tartott már. Üres? Minden üres?
Karja meglibben, s a sötétben elhajítja valahová a dobozkát. Majd egy fuvallat. Egyetlen ismerős alak.
Angie..
Szárnyal a sötétben?
Angyalt lát?s ha tehetné térdei földre rogynának eme látványtól.
Angie?
Mikor látta őt utoljára?
Angie..
A lányt ki most érdes pergament szorongat ujjai között.
Angie?
S csak távolból figyeli, fél vállal falnak dőlve. Mily szerencsés az a madár, ki lábaival ujját érintheti.
Angie?
- Mikor fogunk újra felhőkön szárnyalni?

Angelus (ilyen későőőn, úgy szégyellem )



Néha többet ér érezni azt, ahogyan édes mézként csorog végig a torkodon egy ital, mint bármi mást. Hisz akadnak, akiknek négy dolog van az életükben , amik elkerülhetetlenek: A sör, a bor, a pálinka és ez az egész együtt.
S vannak, kik bánatukat osszák meg az itallal. Kik úgy tekintenek a lángoló folyadékra, akár egy barátra, egy hű feleségre, vagy egy szenvedélyes szeretőre. Ki mindig ott lesz mellettük.
Szenvedély?
Ő csak ezt látja az italban. A pillanatnyi örömöt. A mámorító ízt. A poharak, mennybeli, csilingelő csörrenését. Bármikor képes lenne nemet mondani. A kérdés, hogy akar-e?
Hisz ha már itt az üveg, a pohár, s a jó rokoni társaság? miért lenne hát hátránya mindennek?
Ahogyan az üveg az asztalra koppan, feltekint a pincérre. Nem az a hagyományos kocsmába járó egyed, bár meg kell hagyni talán, úgy fest.
Ujjbegyeit megemeli s a pohár kerek száján kezdi el körözgetni.
Körbe, és körbe.
S közben másik kezének csontos ujjai között lágyan ott lapult az érdes, kövér, barna szivar, melyből émelyítő füst áramlott.
Mogyorón szín szemei, Angeloust fürkészi, s somolyogva figyeli ahogyan a kedves rokon az italát kortyolgatja. Hiszen melyik ember, vagy inkább melyik férfi lenne képes várni azzal, hogy pohara ne ürüljön ki rögvest?
Ő biztosan nem?
Egyszerűen csak azért, mert bosszantaná az aranyszín nedű, melybe belenézve talán saját tükörképét látná. S bosszantaná a torkán érzett fura szomjúság.
Mikor az ember nem szomjas?
?Csak iszik.
Mindenki egészségére.
Teltek az évek. S mivel?
S mivel?
Miközben vékony ajkai beszédre nyílnak, keze megtámasztja a vaskos szivart az asztalon lévő hamutartónak. S a tárgy, melynek fele már az egekben hál, füstölőként árasztja magából az egyenletesen felfelé törekvő felleget.
- Hosszú, de hosszú évekkel, ezer meg ezer nővel, s megszámlálhatatlan cigarettával, kedves rokon. Meg persze ? s keze emelkedik, lendül az üveg, kifolyik a mézédes nedű ? Apám esélytelennek tűnő próbálkozásaival? - a dugó visszanyikorog helyre, s hatalmas keze körbeöleli csontos ujjival a kis pohárkát.
- Higgy nekem kedves rokon, egyik iskola sem másabb mint ahogyan azt oly sokan állítják. Az ember egyikben sem javul, s egyikben sem nevelődik. Hiszen mindenütt ugyanazt tanítják, végtelen idők óta? Tiszteld apádat - keze emelkedik a pohárral ? hát legyen ez most az Ő egészségére.
Ajkain görbül a somolygás. S nemsokára újra érzi a torkán a vízesésként lecsorgó nedűt. S mikor a pohár az asztalt érinti, csend. Csak az utolsó koppanás az ami víz hangzik még egy kis ideig. S a közben a füsttel játszadozó rokonát kémleli. Azt, ahogyan az ezüstfelhők égre szállnak. Ahogyan a pohár újra és újra telivé válik.
Ahogyan Letiről kérdez.
Leti?
Leti?
A bájos kis leányzó Angelus oldaláról.
A bájos kis leányzó, aki nővé cseperedett.
- Nincs ínyemre, hogy hazudjak neked, de az igazság az, hogy aligha látjuk egymást.
Újabb korty.
- És talán ismersz is kedves rokon. Nem vagyok a szavak embere. Épp ha csak köszönünk egymásnak.
Majd ahogyan vékony ajkai közé fonódik a szivar, az ismét, vöröslő parázslásra kap.

Mikor a korlátok egyre többen vannak, mikor az érzelmek mélyebb sebeket hasítanak, s mikor mindenkire gondolni kell észreveszed, hogy a világ egyre kisebb lesz körülötted. Egyre kisebb és kisebb, s ami egykor lényeg volt, ami egykor mindig is számított, messze kerül. El a messzi távolba. Ahová nem mindig süt be a nap, ahol nem mindig fúj a szél. De ott lesz. És az, az ott olykor csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, és mégis hatalmas fájdalommal jár, hogy kinyújtsuk kezünket érte.
És ezért jobb egyre többször ködbe burkolózni.
Ezért jobb egyre többször, behunyni a szemünket. Érezni azt, ahogyan pár, röpke el nem mondható pillanatig a fellegekben járunk, tenyerünket szorosan fülünkre szorítva, hogy ne halljuk senki szavát se. Még azokét se, akik sokkal fontosabbak nekünk a többinél.
Szárnyalni. Ennyit jelent mind ez.
Josey okos lány. Meg fogja érteni. Egy idő után ?
Egy idő után tudni fogja, hogy mi miért követi a tetteket. Hogy mit miért kell megtenni. Mert lesznek dolgok, amik elkerülhetetlenek. Hiába akarja majd elkerülni. Hiába akarta eddig is elkerülni. Talán úgy érzi, hogy eddig csak menekült. Hogy minden olyan dolog amit eddig tett, csak egy-egy kiskapu volt az életében.
Mintha az egésznek sosem lett volna semmi értelme.
Josey okos lány. Meg fogja érteni. Egy idő után?.
Talán. Reméli.
Reméli, mert sosem gondolt még arra, hogy valaki majd ilyen fontos lesz majd neki ebben az életben. Mert fontos neki. S a gyengeség, a gyermekség s a gyávaság, már nem lesz méltó kifogás arra, hogy elveszítse, mint ahogy egykoron az anyját is.
Őt nem fogja elveszíteni. Sem Joseyt, sem pedig Liliát.
De mégis!
Hová lettek azok az értékek, amik egykor láthatatlanok voltak, melyeket, kézzel nem tudott megérinteni? Itt vannak. Előtte. Minden érték a szeme előtt van, mert mindenkiben egy érzelme lakozik. Mindenkiben.
A szeretet Joseyban ?
A szerelem Gabeban ?
A múlt az anyjában ?
S a harag. A harag melyet titkolni próbál. Melyről azt mondja, nem létezik. Mégis megbúvik minden érték alatt, s mint vasvillás kis ördög erőlködik egyre feljebb és feljebb.
Ezért kell hát szárnyalni. Mostanában egyre, és egyre többet.
A felhők között. A felhők?
Remegő csontos ujjai összeragadnak, s arcát hatalmas tenyerébe temeti. Sóhajt. Már megint túl kevés. Már megint. Dühös, miért dühös?
Tudja, hogy valami jönni fog.
Érzi, hogy valaminek, most készülőben van a helye?
Miért érzi? Miért? Nem akarja érezni, a rohadt életbe. Csak szeretné újból látni a napot. Mert most sötétség van. Sötétség.
Kezei lefolynak arcáról, zsebében kezd el kotorászni. Rá kell gyújtania. Most már egyetlen percet sem bír ki a nélkül. Miért érzi úgy, hogy most már csak abba kapaszkodhat?
- A felhők? - hangja elesett, gúnyos. Miért nem alszik, már napok óta? Mi a franc tarja ébren? Kotorászik, öngyújtó. Nem gyullad. Gyulladj már meg!
- Nem tűnnek el a felhők Josey? Csak jönnek. Jönnek és jönnek.
Nem gyullad. Miért nem gyullad. Gyulladj már!
- Mi a f*szomért nem tűnnek már el?
Gyulladj már?
Nem égsz. Miért nem égsz?
Teste a párkány felé fordul, kezei a hideg kőre ülnek. Támaszkodik. S mogyorószín szemei a távolba merednek. A hegyekbe, a tóra. Talán tényleg ideje lenne felnőni?

Kuszán hajlongatja a mogyoróbarna hajszálakat a szél. Hosszú, igénytelen tincsek. Emlékszel? Ez kötötte Őket össze? Ez volt, ami felragyogott szemükben. Ez az ami ragyogni fog. A hasonlóság. Mert Ők egyek lesznek. Olykor távol. Olykor fáj. Olykor nehéz. De egyek. Mert mindkettőjük szívében? A saját szívében született egy új hely, mely sosem marad betöltetlen. Mert Te itt vagy Josey?
Sosem gondolta volna, hogy testvért fog szeretni. És most szeret. Szeret egy testvér, kire a fal tövében gubbasztva néz fel. Kire büszke. Még akkor is, ha sosem látta ezelőtt. Büszke rá, mert a testvérének nevezheti. Nevezheti-e annak?
Mélybarna szemei felpillantanak a kócos, fekete hajtincsekre, melyet hátul körülölel a köd lágy vonulata, s az egekbe felszálló cigarettafüst.
Óh, vajon a füst is összeköti Őket? Mely oly simán, és némán kúszik köréjük? Köréjük?
S olykor hihetetlen ám mindig lesz majd egy pillanat, mikor a másik önző lesz. Lesz majd egy pillanat, mikor nem lesz mindenki boldog. De Ők, megeshet, hogy azok lesznek. Mert egymást boldogítják majd a szemükben csillogó fénnyel.
S hogyan tud ártani a szerelem?
Tényleg?
? Hogyan?
Mert kínoz, mert éget, mert fáj. Fáj, s oly jó. Oly jó mikor érzed a vöröslő ajkakat szádon, melyek mintha kígyónyelvként szórnának lángot. De oly jó, mert tudod, hogy fáj. Mert félsz, a mi lesz háttól?
Mi lesz? Mi lesz ha?
Egyszer, majd lesz valami. Ami a szürke kifürkészhetetlen jövőben rejlik. Mert valami rajlik ott. Valami, amire nem kíváncsi. A rohadt életbe is. Töltsék az emberek együtt az éjszakát, tombolják ki magukat, ordítsák a világ szemébe ha meztelen a király, s rúgják be az ajtókat ha nem nyílik a zár?
- Nem akarom érteni Josey?
Vékony ajkai néma sóhaj után maguk közé szívják a cigarettát, majd kieresztik a csábító, s émelyítő füstöt maguk közül. Majd szája szélén elgondolkodó somolygás ül ki? Ő élni fog. Még ha beledöglik is?
- Nem akarom tudni, hogy szerelem-e ez vagy sem.. hogy meddig fog tartani...hogy tartani fog- e egyáltalán? - teste közben felemelkedik, s kiegyenesedik. Hogy kerültek ide a vaskorlátok? Azok a korlátok, melyet egy apró, kis ázott veréb volt képes széthajlítani?
- Baj az nincs...nekem sosem volt... csak egyre több korlát vesz körül Josey...
S penge vékony ajkai az utolsó átkos slukkot szívják magukba. Csontos, hosszú ujjai megfeszülnek, s a mélybe pöccintik az apró darabkát.
- És nem csak engem, hanem rajtam keresztül másokat is... és ez az, amitől a legjobban tartok...
Mert most már a jó a rossz?
? s a rossz a jó.
Mert ez így helyes?.

Sose akard elveszíteni akit szeretsz!
Mert ha ő is viszont szeret téged, nem fog elhagyni. Ott lesz veled akár egy őrangyal, s még ha szíve szerelme mást kíván, Te mindig ott leszel.
Szótlanul mered rá a hatalmas barna gombszemekre, s figyeli az apró kis ujjakat, ahogyan azok cigarettával és tűzzel vacakolnak. Vékony ajkai apró mosolyra húzódnak. Még mindig megvan az öngyújtó, melyet aznap egy estén adott neki. S talán meg is lesz mg sok ideig az apró zsebekben ugyanúgy, ahogyan most a hosszú, fehér csontos ujjak között hajlik meg az övé.
Az az apró kis mugli gyújtó.
Amiért ölni lenne képes.
Érzi ahogyan a hatalmas sziklafalnak dőlnek csontos vállai, végigdörzsölődik azokon, s feje egyszerre hátracsuklik, hogy ekkor már szénakazal formájú hajkoronájába is belekössön a hozzá dörzsölődő, nyirkos kő réteg. Tekintete egy pillanatba a távolba mered:
Talán Ő is egy guruló kő a sok közül, akire sokan rátaposnának, de Ő sosem fog megállni.
Nem azért mert így rendeltetett, hanem mert ő így akarja.
Menni.
Akárhová.
Ám az út mára már göröngyös lett, s egyszerűen lelassult ő is, mint minden más körülötte. S most az egyszer, talán képes lesz megállni, hogy valakit magára vegyen. Valakit, egy kis ázott verebet.
S talán egy angyal is velük tart majd?
Oly sok megválaszolatlan kérdés van a világon, s azok közül pont erre a rohadt kérdésre nem tudja a választ. "vagy nem így működik?"
Szemhéjai lecsuklanak, eltűnnek a ragyogó édes barna íriszek, s a  penge vékony ajkak maguk közé szívják ismét a mérgező füstöt. Mintha az tudná a választ. Mintha valami szellem lenne, aki elsúgja neki, mit kéne tennie...
"vagy nem így működik?"
- Nem tudom Josey....
Nyílnak az ajkak, s a szellem ki eddig odabent szólongatta, most eltűnt a sűrű ködben, mintha sosem lett volna. S lábai lassan rogynak össze, háta végigdörzsölődik a falon, s egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik. S mikor megvolt, remegő ujjai között egy pillanatig bámulja a megmaradt csikket, s mintha minden kizárt lett volna, most csak arra fókuszál, majd egyetlen apró lendülettel odébb pöcköli.
- Már úgyis mindegy...mert ha szeretem ha nem, akkor is ártok magamnak...
S a kutyaszemek csillogva tekintenek fel rád.
- Olyan jó, hogy most itt vagy Josey...

Miért különböznek ennyire az emberek?
Hiszen Isten, mindenkit egyformára teremtett. Minden férfit, minden nőt. Akkor mi a franc folyik ebben a világban? Hogy az emberek, még a levegőt is féltik egymás elől, s aki csak apró lélegzetet vesz, hogy másnak is maradjon, azt már nevelni akarják...
Talán Ádámnál meg Évánál történt valami?
Vagy talán megeshet, hogy nincs is Isten, s mindez valóban valami ócska mese, amiben a muglik hisznek. De a világ mégis így működik?
Nos, ha igen, akkor Ő inkább fullad bele, és nem vesz levegőt.
Inkább ez, mintsem, hogy mások mocskából rohadjon meg.
Mogyorószín szemei, némán rápillantanak a ködben parázsló cigaretta végére, mely vörösen izzik, s melynek élete csupán néhány röpke pillanatig tart. S lehet, hogy a mi életünk sem oly hosszú, mint amilyennek hisszük. 
S vékony ajaki ismételten magukhoz szorítják a vékony szálat, s elkövetkezik a mozdulat, melyet oly sokszor ismételt már meg, s melyet oly sokszor fog még megismételni. Mert ez a vágy sosem múlik el? hisz, oly utánozhatatlan.
Egy szenvedély, mely örökké a tiéd lesz.
Egy szenvedély, mely sosem csal meg.
Egy szenvedély, mely végez veled.
Egyszer, mikor eltűnik, s nem tudod előkeríteni.
Mert mindig eljön egy olyan pillanat.
Beesett arcának tekintete a távolba mered, szemei hunyorognak a csípő ködtől, s végigfutnak, a kastély falain, a tornyon, s az egekben szálldogáló baglyokon.
Bagolyház... Lilia... Már megint elkalandozott?
- Szőke? - nyílnak ajkai szavakra ? Szőke fürtök borulnak rá hátára, s a szemei Josey.. A szemei mintha üresek lennének. Semmi sem látsz benne, de mégis tudod, hogy van ott valami.
S ajkai egyre csak róják az ütemen. Önző. Egy szemét alak. Nem más Ő sem mint az apja. Hisz Josey?
Josey megérti őt? Talán megérti. Kell, hogy értse. Mert ő az egyetlen ember ezen a világon, ezen a bolygón, aki talán hasonlít rá. S talán oly buták eme gondolatok. De lehet, hogy olykor, erősebb is nála. S ez jó. Mert egymást húzzák vissza a mérlegbe, hogy az egyensúlyban legyen. Mert abban kell lennie.
Teste megfordul, behorpadt mellkasa kileheli szürke mérgét, melyet elemészt a köd rútsága és gyönyörűsége egyben. Érzi, ahogyan a vastag kőfalak immáron a hátát dörzsölik, s ahogyan hószín inge végighúzódik hátán. Mintha a fehér szövet, csak angyal lenne hátán.
Egy angyal, ki régen meghalt, s most odafentről figyeli Őt a Nagykirályok mellől.
S ez oly igazságtalan. Mert ő, sosem láthatja viszont. Csupán olykor csak a lágy szellő érezheti, mely olyan volt, mint az Ő ölelése. De, vajon mit súg most a lágy szellő?
- Megcsókolt?
S szavai, mintha most oly nehezen akartak volna kiesni az ajkak közül, mert most számítanak a szavak, s ez egyszer nem csak egy alkalom volt.
Számítanak a szavak.
Rád számítanak?

Mintha csak lágyabban fújna a szél.
Mintha csak lassabb lenne, a madarak csipogása. Óh, az a fülsüvítő csipogás. Itt a tavasz, jön már, jön már. Mert zöldellő leveleket borzol a szél, mert lágyan fújja el az ágak virágait.
Mely oly könnyedén tűnik el szeme elől a füstgomolyag. Mély levegő…
Beszív,
Beszív.
Oly utánozhatatlan…
Elmélkedve mered rá Josey fényben csillogó szemeire, s hollófekete hajára. Mi lett volna, ha leugrik. Mi lett volna mindennek vége? Lett volna akkor neki még értelme?
Gondolatok rohangásznak fejében, akár egy megszédült méhkas úgy zsongnak odabent. S mintha semmi sem juta el a tudatig. Semmi rossz. Hisz oly „boldog” most.
Ha csak röpke pillanatra is…
Léptei lassan haladni kezdenek előre. Előre, lassan óvatosan, Josey felé, az Ő kis árva verebe felé, kinek védelmező szárnyak kellenek. Megbíztató csipogás…
Mert Ő csak ezt tud adni, nem többet.
Szárnyakat, csipogást.
Önmagát.
Mindent.
Hosszú csontos ujjai pókszerűen rátapadnak az érdes kőre, mely ekkor láthatatlan hegeket varázsol hatalmas tenyerébe. Láthatatlanok? Valóban? Vagy csak túl kevesen nézik meg őket? Na de látja-e az aki nézi? Látja-e?
Ismétlődnek szavai, akár a tenger hullámának habjai, újra és újra megcsapják Őt. Mintha már értené, mintha már felfogná a gondolatokat. Kezd elmúlni a „boldogság”. Hisz minden jó dolog oly rövid ideig tart. Csupán egy rövid reggelig.
Egy vérvöröslő ajaktól kapott csók erejéig.
Mogyorószín szemei belecsillannak a lesújtott kobakba. Josey, drága Josey. Tán nem is neked kéne, lesüllyesztet fejjel járkálnod? Vagy talán mindkettőjüknek ez a sorsa? Hogy a földet bámulják? A földet?
- Sose szegd le a fejed Josey…Soha.
Apró lendülettel veszíti el önszántából egyensúly érzékét, hogy hátát, s görcsöskés vállait nekitámassza a fal vágó köveinek. S az ajkak újra a cigarettába szívnak. S orrlyukon távozik a füst. Majd eres karjai a mély felé nyúlnak, s véget nem érő zuhanással száll le a hamu a mélybe. Le. Oda.
 Egy pillanatra lemered a csábító magasságból, majd szemeit a távolba mereszti. Teste egyenletesen fordul kifele, s az omló sziklapárkányra támasztja könyökét. A távolban látni a baglyokat. Kik onnan jönnek… Hol forró csókot kapott a múlt éjjel.
El kell mondania!
Vagy szegezze tekintetét a mély mámoros mocsarába?
- A múlt éjjel találkoztam egy lánnyal… egy angyallal…
Vékony ajkaira mosoly húzódik.. Nem görbe, nem somolygás… mosoly. Őszinte.
El kell mondania…
Ez így ferr.

Másodpercek alatt borít be mindent a homály. Eltűnnek a hegyek, a fák vonulatai, a madarak kecses árnyai, s sötét borul egyszerre a világra. Sötét, mely szabadon ereszi az árnyakat, melyek köztünk mászkálnak. Az árnyakat, melyek mindig velünk lesznek. Lemoshatatlanul.
Christopher…
Mintha csak ugyanazokat a szavakat hallaná. Mintha ugyanazok a cseresznyeajkak mondanák ki a betűket sorjában, s mégsem. Ez oly más most. Olyan különleges. Mert most tükör kék szempár tekint vissza rá. Egy szempár, mely mintha üres lenne, s mégis olyan, akár a csordogáló patak tükörsima vize. Átlátsz rajta, de mégis van benne valami, ami hatással van rád. Ami közelebb hív… Egyre közelebb.
Finom női kezeket érez beesett arcán. Vékony ajkain. S mogyorószín szemei értetlenül figyelik az aranyszínű csigák mozgását. Nincs értelmes az egésznek.
De jó.
Oly jó…
Kínoznak? Kit kínoznak?
Kit kínzol édes érintéseddel. Selymes ujjaiddal, melyeket érdes arcon pihentetsz. Kit kínzol érintéseddel, mikor körbezárod a csontos ujjakat? Kit kínzol mézédes csókoddal, mikor vöröslő ajkaid megnyílnak felé?
Szavak.. Mintha nem értené őket. Ujjai lágyan emelik meg a finom női állat. Mocskos gazember lenne? Ugyanolyan, mint az apja? Ki szemérmetlenül nőkre veti magát?
Ki kínoz kit?
Kicsoda?
Kicsoda.
Kicsoda…
Vékony ajkai mágnesként vonzódnak a másikéhoz. Érzi, ahogyan Lilia keze nyakát öleli körbe. Hátrálnia kéne. Kellene. Nem tud. Nem akar…
Érzi, ahogyan még nedves, nyaktőig érő vörösesbarna hajtincseit selymes kezek cirógatják. S saját ujjai lágyan markolnak, s túrnak bele még a sötétben is csillogó aranyszín csigákba.
Tudják ki Ő.
Honnan tudják?
Ajkai egy pillanatra elszakadnak a vérvöröslő méregtől,s homlokát a lány homlokához támasztja. Ujjaival hátulról támasztja Lilia fejét, s ha engedi, belemered a tükörsima szemekbe.
- Miért kínzol? – hangja zihál, szabadon maradt keze, hosszú évek által szerzett méregtől remegve simít végig a lány puha, női orcáján – Ne kínozz…
S újabb hirtelen csók ugrik az ajkakra, ha nem taszítják el.
Miért nem lát semmit a szemekben?
Óh, miért ilyen csábítóan tükörsima benne minden..