Glenda


   Glendával ellentétben, Ravennek már több alkalma volt rá, hogy másokkal harcba szálljon, többek között az apjával és annak más-más "haverjával" kik ugyan csak halálfalók. Viszont a mostani az, ami leginkább meghatározó az életében, hisz míg a többit nem, ezt sikerült hatástalanítania, a szomorú csak az, hogy nem akárhogy.
   Miután hosszú percekig csak ücsörgött Glenda mellett, elindultak a gyengélkedő felé, most pedig csak állnak annak ajtaja előtt számtalan kérdést felállítva egymásnak.
   - Nem akartunk persze, de most még is nagy katasztrófák lavináját indítottam be az átokkal. - vakarja meg idegesen a tarkóját. - hogy mit fogok én kapni te jó isten. - teszi hozzá halkan, mintha csak magával beszélgetne. A lány állítását viszont nem tudja megcáfolni. Tényleg el kell látni a sebeit, mielőtt nem csak a lelki és mentális kínokba fáradna bele, hanem a vérveszteségbe is. A következő szavak hallatán viszont kérdő tekintet jelenik meg a fiú arcán. Több megválaszolatlan kérdés rejlik fel pillanatok alatt a fejében, majd a lány felé fordulva, szóra nyitja a száját.
   - És mi van, ha... mi van, ha ez az alak nem is halálfaló volt, csak valami próba tétel? Hisz a tanárok tudják, hogy milyen időket élünk... lehet, hogy arra voltak kíváncsiak, hogy mit tud egy-egy ember, ha élesben menne a dolog. Akkor viszont még nagyobb fenyítésnek leszek kitéve, mivel nem egy halálfalón használtam az átkot, hanem tegyük fel egy tanáron, vagy egy Auróron. - kék szeme idegesen csillan, miközben átgondolja az egész szituációt. Vérében ismét el kezd csörgedezni az agresszió, amit az apjától örökölt. Őt nem játszhatják ki csak így. Észre vette volna, ha valami sántít a történetben.
   - De egy tanár nyilván nem sebezné meg halálosan a diákját, mint az a fazon téged. Szóval lehet, hogy ez a felvetés tényleg nem igaz. De már semmit nem lehet tudni. Az a jómadár úgy is ott marad addig, míg valaki fel nem oldja az átkot, arra pedig, hogy más találja meg, igen csak csekély az esély. Így most gyorsan rendbe hozzuk magunkat, este pedig visszamegyünk és a dolog végére járunk. - szemében tett vágy csillog, térdei remegnek, legszívesebben már most visszafordulna, hogy alaposabban szemügyre vegye a faszi arcát, szemét, pálcáját, hogy találjon valami arra utaló jelet, hogy nem halálfalóval volt dolguk, hanem egy tanárral vagy más emberrel.
   - Hogy mit? Szerinted az nem lesz neki furcsa, hogy te körülbelül fizikailag teljesen egybe vagy? Nem baj, majd elkönyvel téged egy rettenetesen tehetséges lánynak, aki egy nála három évfolyammal több tapasztalattal rendelkező egyedet megsebesített. - mondja gondolkodó tekintettel, miközben megdörgöli állát. - Hát jó, nem bánom. - adja meg magát, majd a lány után megy, ahogy az kinyitja az ajtót. Halkan teszi be az ajtót a félfába, majd körbenéz a gyengélkedőn. Nem sűrűn járt itt az elmúlt években, de most se tűnik túl bizalomgerjesztőnek. 
   Ahogy a javasasszony nem jelenik meg, kezd lemondani róla, így már fordulna meg, hogy visszamenjen a terembe, de ekkor a nő kilép a szobájából, majd megpillantva a két fiatalt, arcára kiül a rémület. Az asszony rögtön egy ágyhoz vezeti a fiút, ki legszívesebben nekiállna tiltakozni, de erre lehetősége sincs, hisz Madam Pomfley kifejezetten határozott asszony. Így csak egy nemtetsző pillantást vált az nővel, ki rögtön elkezd kérdezősködni, majd kitisztítja a sebeit, amit engedelmesen tűr.
   Glenda meséje akaratlanul is mosolyt csal a Griffendéles arcára, ami egy széles vigyorrá formálódik, amit a javasasszony is észre vesz. Talán ennek is tudható be az, hogy nem hisz a lánykának, kiről meg kell hagyni, igen rossz hazudozó. Miután egy kötést tesz a fiú fejére, az kelletlenül elnyúlik az ágyon, majd feje alá teszi egyik, mellkasára pedig a másik kezét. Csak most érzi igazán, hogy milyen végtelenül kimerült. Szemei minden áron le akarnak csukódni, bár még sikerül őket visszatartani. A kérdést pedig amit felé intéznek, nem hagyhatja szó nélkül, így felpúpozva feje alatt a párnát, a másik ágyon pihenő Glenda felé fordul. Eleinte csak rágódik a válaszon, majd egy sóhaj kíséretében válaszol.
   - Egyszer... de akkor nem sikerült vele hatást elérnem, így most igen meglepett az ereje. - rántja meg a vállát. - de többet nem áll szándékomban, most is csak a harag hozta ki belőlem a legrosszabbat. Nem vagyok én ilyen kegyetlen, csak tudod nagyon ragaszkodok azokhoz az emberekhez, akik körülöttem vannak. - tesz pontot a végére, majd leejti a fejét a párnára és a plafont kezdi el vizslatni.
   - Mit éreztél? Mikor az átkod rád szórta?! - kérdez vissza kíváncsian de fáradtan.

Marietta

   Kínjában legszívesebben elkezdene fennhangon nevetni, hisz látja a lány tekintetében az értetlenséget. Igazából nem lenne joga kérdőre vonni, hisz nem, hogy nem az apja, de még csak nem is a párja, aki bíráskodhatna felette és büntethetné. Mégis úgy érzi, hogy ő is benne van ebben az egészben, ebben a háromszögben, amit mindig is utált. Nem elég, hogy a legjobb barátja az, aki a háromszög egyik csúcsa, de a másik csúcs Marietta, az a lány, akit régóta szeret, bár úgy tűnik, hogy nem tűnt még fel neki. Úgy néz ki, hogy neki csak a barátság a fontos, és nem gondolt bele abba, hogy mi van, ha Raven máshogy tekint rá mint egy egyszerű barátra. Megesik az ilyen, de minden esetre nem csak az egyik, de a másik félnek is fájdalmat tud okozni az ilyen eset.
   Mikor a lány arról a pletykáról kezd el beszélni, ami már többször szárnyra kapott a kastélyban, megrázza a fejét, majd jön az a bizonyos, kínjában való elmosolyodás. Szemei vadul csillognak, majd elgyötörten fordul el Mayától és rázza meg a fejét. Halkan nyögve emeli kezét a tarkójához, majd vakarja meg azt. Lerí róla a kétségbeesés, a reménytelenség és, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.
   - Nem erről beszélek... - sóhajtja végül, majd ráharapva alsó ajkára, elnéz a lány feje fölött, mintha azt latolgatná, melyik fát robbanthatná szét kínjában. Ahogy viszont elkezdi Clydet emlegetni, látja Mayán, hogy nem épp kellemesen érinti a téma, sőt. Egy pillanatra tompa csillogást vél felfedezni barna szemeiben, amit nem tud mire vélni, majd a megkezdett mondatra biccent. A kijelentésre viszont elkerekednek a szemei.
   - Ohh... remek... nem is akartam megtudni. - válaszolja halkan. Hangjában nincs már semmi ingerültség, inkább a beletörődés cseng benne. Miután elkapja a lány kezét, hogy visszavigye a kastélyba, az zavarba ejtő kérdést tesz fel neki, mire megtorpan, ezzel elengedve Marietta kezét.
   - Igazad van... nincs hozzá semmi közöm. Csak tudod zavar, hogy ennyire vak vagy... Míg évek óta próbálok a kedvedbe tenni, próbálok olyan közel kerülni hozzád, amennyire csak lehet, te észre se veszed. De nem foglak ezzel idegesíteni Maya. A te életed a te döntésed. Én próbálkoztam... én szerettelek úgy, ahogy voltál, szeretlek úgy, ahogy vagy. Ha ez neked eddig nem volt világos, akkor ezek után az lesz. - rántja meg a vállát, miután visszafordul a lányhoz. Egy percig se volt hajlandó a szemébe nézni, mivel tudta, ha belenéz a barna szemekbe akkor elgyengül és teljesen mást mondana. Most viszont Raven szemében határozott fájdalom és kétségbeesés csillog, amit ha akarna se tudna semmissé tenni. Ezt követően csak sóhajt egy nagyot, majd nadrágjának zsebében kezd el kotorászni, miből kikap egy szál cigarettát, amit bár nem gyújt meg, még is betesz a szájába.
   - Menj be, nehogy elkapjanak... - suttogja ércesen, majd féloldalasan rámosolyog, ezzel együtt elmegy mellette, és meg se áll az erdő széléig. Ha a lány utána megy akkor utána megy, ha nem, akkor nem. 

Glenda


   - Ez jár annak, aki hideg vérrel támad rá a barátaimra! - hangjában gyűlölet, harag és undor cseng, kék szemei vészjóslóan csillognak, már-már gyilkos tekintetet lehet észrevenni finom vonású arcán.
   Életében egyszer használt főbenjáró átkot, azt is csak azért, mert rákényszerítették. Igaz ilyet soha nem mondhat az ember, mivel nem kell hagynia, hogy valaki bármire is kényszerítse. De ő még is megadta magát, és használta a három egyikét, amivel katasztrófák sorozatát indította be. Azóta se beszél azon esetről és nem is fog még akkor se, ha kérdezik. Most még is olyan mértéktelen részvét, sajnálat és együttérzés kavarog benne, hogy szinte levegőt se kap tőlük. Akármilyen aljas, veszélyes és sötét a halálfaló, még se kívánhatja ezt a sorsot neki. Egy Griffendéles nem azért lett az, ami, hogy kedvére kínozzon embereket. Lehet, hogy napokig nem fog tudni tükörbe nézni, de jelen pillanatban erre kell a legkevésbé gondolnia, sokkal inkább arra, hogy Glendát a legjobb tudása szerint ellása.
   Raven mindig is tisztában volt vele, hogy nem lesz orvos, se javasasszony... ömm... javasúr, vagy ki tudja, hogy az erősebbik nem esetében ez hogy mondható, minden esetre soha nem volt jó a gyógyító varázslatok, bájitalok és növények terén. Még is szorult annyi tehetség a Griffendélesbe, hogy a rászorulókat valamilyen szinten eltudja látni azt, ki arra szorul. Így komor tekintettel térdel le a lány mellé, miután sóbálvánnyá változtatta a támadót. Pár pillanatig kutat a fejében, hogy átgondolja, mit érdemes bevetni a lány sérüléseire. Ám nem hezitálva túl sokáig, egy sebforrasztó varázslattal próbálkozik, ami meg is hozza gyümölcsét.
   Glenda vére lassacskán kezd elapadni, majd ami mellé kicsorgott, visszakúszik a testébe, mígnem a sebek teljesen begyógyulnak és eltűnnek. Nyilván fog még érezni utána fáradtságot, fájdalmat, de már lényegesen gyengébbet, mint pár pillanattal ez előtt. A ruhájára, arcára és bőrére száradt vért egy egyszerű tisztító bűbájjal tünteti el, majd míg egyik kezét hagyja a teste mellé hullani, addig jobbjának hosszú, meleg ujjait Glenda arcához érinti. Igyekszik óvatos lenni, hogy ne okozzon fájdalmat, majd mikor az nyitogatni kezdi a szemét, rámosolyog. A kérdésre bizonytalan választ kap, bár ő maga is épp ilyen bizonytalan abban, hogy feltud-e állni a következő percekben.
   - Hát... - húzza el a száját kétségbeesetten, lelkiismeret furdalással, majd tarkójához nyúl és megvakargatja azt. Nem büszke arra, amit tett, de úgy érezte, nincs más lehetősége. Vagy ők halnak meg, vagy a halálfalót hallgattatja el egy időre, aminek viszont ez volt a legegyszerűbb megoldása. Minden másra gyorsan, egyszerű átokkal reagált volna, Ravennek pedig nem lett volna több esélye ellene még akkor se, ha igen jó párbajban. Egy halálfaló még neki is nagy kihívást jelent. Ám nem akar füllenteni, ködösíteni, kerek perec meg kell mondania a lánynak, hogy hányadán is állnak a helyzettel, és abban is biztos, hogy a közeljövőben egy tanárnak is mindent el kell mondania, aminek viszont nagyon, nagyon súlyos következménye lesz még akkor is, ha egy sötétség szülöttén használta az átkot. Nem kétséges, bűnhődni fog.
   - Cruciatus átkot használtam... nem akartam, csak... máshogy nem tudtam véget vetni ennek. Ha tanárért mentem volna, akkor már halott lennél és nyilván én is... nem láttam jobb megoldást, csak így tudtam őt "lefoglalni"... - dünnyögi zaklatottan, összezavarodottan. Tényleg nem akarta használni az átkot, hisz így nem csak ő fog szorulni, hanem a lány is, hisz tényleg nincs mentség arra, ami történt. Nyugodtan elmehettek volna szólni egy tanárnak, bár ezzel a társuk életét tették volna kockára. Ami pedig Ravent illeti. Soha, semmi pénzért nem hagyna magára egy bajtársat, mikor az épp veszélyben van. Talán épp ezért fajult el ennyire ez a dolog. Azért kellett a Cruciatus átokért nyúlnia, hogy védje Glendát. Viszont lazán véget vethetett volna az életének, de ő még is inkább a szenvedést választotta. Nem látta értelmét annak, hogy egyszerűen végezzen a fazonnal, inkább megbüntette.
   - Egy darabig most így marad... egyszerű sóbálvány átok. Megölni nem... nem akartam. - persze, nem akarta. Nem akarta, vagy csak nem tudta. Akarni akarta, megtenni viszont nem tette. Hogy ennek mi az oka? Kérdéses. Talán az imént említett vágy, hogy inkább kínozza, vagy pedig a jóslatának sorai rémlettek fel az elméjében.
   Glenda óvatosan nyúl Raven halántéka felé, ki az óvatos érintést követően összerezzen. Szeme sarkában fekete foltok táncolnak, mintha megvakulni készülne, de tudja, hogy ennek elég csekély a lehetősége egy ilyen világban. Elég aludnia egyet a gyengélkedőn, másnak már rendben lenne. Persze először ki kell innen jutni.
   Raven viszont nem a fizikai felépüléstől, sokkal inkább a mentálistól és lelkitől fél.
Meggyógyíthatná magát. Épp olyan lazán, ahogy azt Glendával is tette percekkel ezelőtt, viszont erre már nincs ereje. Csak ül a földön komor, fájdalmas tekintettel, miközben a lány minden mozdulatát szemmel követi. Mikor rájön arra, hogy tényleg nem tudja a saját sebeit begyógyítani kimerültsége miatt, csak biccent egyet a lány ellentmondást nem tűrő hangfekvésére. Tényleg ez lesz a legjobb megoldás még akkor is, ha kapni fog.
   Hagyja, hogy a lány álljon fel először, ő pedig ehhez hozzá is segíti. Kezével megfogja a karját, hogy biztosítsa neki a stabil talajt, főleg akkor, mikor meginog. Óvatosan felmosolyog a Hugrabugosra, majd igyekezve nem terhelni sérült lábát, ő maga is feláll.
   Igyekszik stabilan, határozottan állni a lábán, miközben a lány belekapaszkodik, bár ez nem megy neki tökéletesen. Többször kap egy stabil dolog után, a lány kérdésére viszont csak vigyorogva lenéz rá.
   - Végül is... egész jól, ahhoz mérten, hogy felnyársalt egy fa. - válaszol a kérdésre, ám a lelki dolgokba már nem akar belemenni, hisz tény, azokkal küzd a leginkább.
   Pár perc múlva elhagyják a termet, mikor is a kastély létező összes diákjával szemben találják magukat. Ez egy pillanatnyi zavartságok kelt Ravenben, ám igyekszik példát venni Glendáról, és nem a néző közönségre fog koncentrálni. Mikor a lelkes sétálgatás közepén Glenda elengedi a karját, megtámasztja magát a fal segítségével. Furcsa, motyogó kérdést tesz fel neki a lány, amit alig ért meg, de végül csak megrázza a fejét. Nem támaszkodik ő senkire, hisz van lába, tud ő járni még akkor is, ha ez nem úgy tűnik.
   Azt követően szinte meg se szólalnak egészen addig, míg a gyengélkedőhöz nem érnek. Akkor viszont kíváncsian pillant a lányra.
   - És most? Bemegyünk vigyorogni, kiállni a vallatás nehézségét, hogy aztán az egész iskolát karantén alá vegyék, hogy senki be ne léphessen? Vagy inkább elfutunk? - próbál egy kis viccet vinni a történetbe.

//Köszönöm, nagyon aranyos vagy xD
Visszavágó //

Modell hölgyemény

   Már akkor felismerte a lányt, mikor közelebbről szemügyre vette. Persze ő nem az a srác, aki a formás idomokról azonosítja be a hölgyeket, de tény, most ő is mondhatná, hogy "igen, tudtam, hogy ő az, elég ránézni!..." és a társai. Na igen, tény, hogy így is rá lehet ismerni valakire, főleg egy olyan lányra, aki egy divatcég arca. És ki kell emelni, nem is akármilyen divatcég, nem is akármilyen arca.
   Ahogy alaposabban szemügyre veszi a lányt, számtalan dolog megfordul a fejében. Többek között az, hogy nem látta sűrűn együtt más pasikkal a vöröskét, pedig gyakorlatilag mindene meg van hozzá, hogy fogjon magának egyet. Elég bevetnie bájait és tessék. Ezt a magában feltett kérdést persze az követi, hogy talán a lány is úgy vélekedik, mint ő. Hogy nem fogunk meg minden második fiút, Raven esetében lányt, hanem kivárjuk, míg az igazi házhoz jön. Raven már régóta ezt az elvet követi, hisz akármilyen furcsán hangzik, eddig az egyetlen nő az életében az anyja volt. Ő volt az egyetlen, aki gondját viselte és kemény tizenegy évig ő volt anyuci kicsi fia, kit mindenkitől védeni, óvni kellett. Azóta persze amint belépett a tizennegyedik életévébe, mint minden más egészséges srác, ő is kiszemelt magának lányokat, udvarolt nekik, de mindig volt egy valaki, akire vágyott. Egy valaki, akiről gondolni se merte, hogy meg fogja kapni, bár ezzel a mai napig így van. Úgy érzi oly annyira megromlott a gyerekkori kapcsolatuk, hogy talán a lány soha nem fog neki megbocsátani még akkor se, ha ő maga is tudja, nem Raven hibája volt ami történt. Tizenhét éves korában szorosabb kapocs fűzte egy lányhoz, akivel négy hónapig együtt volt, de azóta senkit nem "fogott" meg magának. Várja az igazit, aki nagyon várat magára, bár tizennyolc évesen hova akarná még elkötelezni magát? Főleg azokban az időkben, amikben most járunk? Háborúk, vérengzés, harc? Nem épp a szeretetre és a megbízhatóságra kell építkezni ezekben az időkben, hisz kitudja, ki támadja hátba az embert?
   És tessék, már megint. Már megint a negatív dolgokra gondol. Arra, hogy ki mikor támadhatja hátba az embert. És bár olyan szinten megbízik a barátaiban, hogy azt talán szavakba se tudná foglalni, még is érez félelmet, haragot, veszedelmet maga körül. Egyenlőre még nem tudja hányadán áll a dolgokkal és az emberekkel, de ezen ügy átgondolására majd egy másik estét keres, mikor nem lesz társasága és egyedül fog ücsörögni valahol.
   Ravennek igen kedvére való, ahogy a lány arcán egyre több és több mosoly jelenik meg. Mindig is szívlelte a mosolygós lányokat. Ahogy viszont leül az imbolygós könyvkupacra, mely nem sokkal tornyosul a dereka alatt, elmosolyodik Ashley megjegyzésén.
   - Nem baj, lehet, hogy egy alapos kupán csapás hozná vissza az igazi életszemléletemet. - válaszol a lány megjegyzésére, majd féloldalas, pimasz mosoly jelenik meg az arcán, mely oly jellemző rá. Raven arca olykor tele van élettel és vidámsággal még azok ellenére is, hogy sokak szerint a kék szem hűvös, hideg és "titokzatos". Hát, ami Ravent illeti, a titokzatos igaz. Viszont a kék szemei vidámságot, életkedvet, őszinte kíváncsiságot, szeretetet, figyelmet és óvni akarást közvetít, amihez persze a vidám, kisfiús mosoly és hozzásegíti. Sokszor több érzelmet tud kifejezni hideg kék szemeivel, mint mások sötét, melegséget sugárzó tekintete. Ám mint minden jónak és szépnek, ennek is vannak hátulütői. Olykor végtelen harag, sötétség és kegyetlenség gyűlik a kék íriszekbe, mely rögtön feledteti az emberrel a pár pillanattal ezelőtt felállított pozitív tényezőket. De az utóbbit igyekszik a háttérbe szorítani.
   A lány igenlésére, ami a származását illeti csak biccent, amolyan tudomásul vettem hanyagsággal. Hosszú lábait enyhén terpeszbe teszi, kezeit maga elé ejti, miközben egy régi pennával kezd el szórakozni. Csupán egyszer pillant fel szemöldöke alól a lányra sunyin, már is vigyor telepszik az arcára. Ezt követően hajítja félre a régi pennát majd pattan fel, ezzel a lány fölé tornyosulva.
   - Rengeteg smink... hát nem tudom, de én úgy vallom, hogy smink nélkül is szép vagy. - jelenti ki határozottan, majd alaposabban szemügyre veszi kékjeivel a lány arcát. - igen... de minden esetre segítek keresni, ha gondolod. Jól elszórakoznánk. - újabb mosoly, majd megdörzsölve tarkóját a roskatag polcok felé pillant. - a végén még rend lenne... - vigyorog, majd félre rúgva két fából készült valamit, fel lép egy kisebb asztalra, majd indul el a poncok irányába.
   - Én csak egy kis nyugalmat kerestem, de jobbat kaptam, mint amilyen a csend lehet. - fordul vissza Ashley felé huncut, pimasz arckifejezéssel, ám rendíthetetlenül halad előre, majd lép le az eddig stabil talajnak nevezhető asztalról. Amint ezt a lépést megteszi, derékig elsüllyed a párnák, könyvek, papírok, iratok és más-más holmik között.
   - Mondtam én, hogy jól fogunk szórakozni... - nevet fel, ahogy elmerül a nagy kupacban. - a pálcákat inkább hagyd! Addig is nyugtunk lesz. - hangjában határozottság, ugyan akkor kedvesség cseng. Hosszú kezét kinyújtva, egy aranyozott dobozt vesz le a polcról, amit csak karja hosszúságának köszönhetően tud elérni, majd felpattintva annak lakatját, szemügyre veszi tartalmát. Legnagyobb meglepetésére nem sminkkészlet van benne, annál inkább bogarak, por és valamilyen fás dolognak a maradványai. - nehezebb dolgunk lesz mint hittem. - húzza el a száját, majd visszateszi a helyére az imént megkaparintott tárgyat.

//ismerem az érzést //
Modell kisasszony

   Kék szemei vadul pásztázzák a lány arcát, mikor is felismerést nyer benne. Emlékszik a bájos arcra és a vörös hajra, a folyosókon tett sétáinak köszönhetően. Emellett nem volt alkalmuk személyesen találkozni, pedig már többször latolgatta, hogy menjen-e oda hozzá, vagy sem. De tekintettel arra, hogy nem igen volt mit mondania, inkább hagyta a fenébe az egészet és maradt egy háttérbe szoruló személy, ki árgus szemekkel kutatta az embereket maga körül.
   Egyedül abban biztos, hogy a lány kettővel alatta jár, bár normális esetben ez a szám egyel nagyobb lenne, ha annak idején nem bukott volna meg. De ezt nem szereti hangoztatni. Akikkel együtt járt három éven keresztül, azok tudják a szomorú tényt, mások viszont nem szorulnak rá erre az információra.
   Mikor a lány látszólag flörtölni kezd a Grifendélessel, annak egy alig észrevehető kisfiús mosoly jelenik meg az arcán, amit egy tarkóvakargatással próbál elrejteni, bár az igazat megvallva, igen nehéz dolga van. Mikor visszakérdez a lány személyére, az szélesen elvigyorodik, majd kimondja a nevét, mire Raven biccent egy nagyot ezzel tudomásul véve. Viszont azt ne várja el tőle senki, hogy minden ember nevét a fejében fogja tartani, így az, amire a lány épp célozni próbál, először meg se fordul a fejében. Csak akkor, mikor az a családnevét is bejelenti. Ez már látszólag sokkal közelebb áll a srác emlékezetéhez, így egy széles vigyor telepszik az arcára, miközben leveti magát az egyik nagyobb kupac könyvre, mely egy halk nyögéssel jelzi, hogy valaki ránehezedett. Raven igyekszik úgy elhelyezkedni rajta, hogy az még csak véletlenül se dőljön el, bár lehet, hogy feldobná a hangulatot vele, ha beesne a nagykupac szemét közé, ahonnan a kijutási esélyek egyenlők a nullával.
   - Szóval Angel… így már ismerősebb, bár bevallom, hogy arcról hamarabb ismerek fel embereket, mint névről. – kacsint a vöröskére nagy lelkesedéssel. Nem szokása minden második hölgyemény után megfordulni, hisz igen „ragaszkodó” típus, de Ashley a puszta jelenlétével előhívja az ördögöt a srácból, kinek biztos meglenne az esélye a legtöbb lánynál, elég bevetnie mosolyát és kék szemét. A többit inkább már nem is részletezném.
   A következő kérdésre kíváncsi pillantást küld Ashley felé. Valamiért nem érti, hogy ez miért olyan fotnos, de ha egyszer megkérdezték, illik válaszolni.
   - London egyik melléktelepülésén születtem és éltem tizenegy éves koromig. – válaszol egy kerek mondattal, majd egy pillanatra elréved a használaton kívüli holmik tömegében.
   Utoljára hat éve volt otthon. Azóta csak annyira tért be a kis faluba, hogy ránézhessen szülő házára. A Roxfort az otthonává nőtte ki magát, így nem igen szándékozik innen elmenni. Ha pedig még is erre a választásra kell szorulnia, akkor halott édesanyja testvéréhez megy, hol mindig szeretettel várják. Ám ahogy visszatér a jelenbe, egy alig észrevehető fejrázással adja Ashley tudtára, hogy eddig máshol járt.
   - Gondolom nem veszed sértésnek, ha nem kérdezem meg, hogy te hova valósi vagy, hisz tudom… - mosolyog a pár perccel ezelőtt kisegérnek vélt lányra, kit mostanra sokkal szemre valóbbnak tart annál a csepp kis jószágnál. Kék íriszei többször rátalálnak a lány szemeire, ajkára és alakjára. Eddig nem is értette, hogy miért nem volt képes leszólítani.
   - Tudod, fogalmam sincs, hogy bár többször láttalak már, miért nem vettem a fáradtságot és társultam hozzád... - adja hangosabban a lány tudtára, majd felpattanva a koszos könyvkupacról leporolja magát, majd körülnéz a nem túl nagy, de annál zsúfoltabb térben. - amúgy mit keresel? Illetve... szerinted meg fogod találni, amit keresel? - tesz egy kis csavart a kérdésbe, hisz tény, ha keresünk valamit, nem biztos, hogy itt megtaláljuk.

Marietta

   Amint meglátja a lány vidám, szép arcát, megbánja, amiért úgy viselkedik vele, ahogy. Bár, ha azt vesszük, ő is elég furcsán viselkedett pár héttel ezelőtt a fiúval. Azóta nem is igen találkoztak, ami hagyott egy kis gondolkodási időt a Griffendélesnek.
   Maya értetlenségét csak egy mosollyal, a tőle megszokott gúnyos mosollyal nyugtázza. Egy pillanatig nem tud válaszolni, majd a távolba mered a lány válla fölött. Szemét le se veszi egy pontról. Egy pontról, mely talán a menekülést jelentheti számára, ha csak egy kicsit megerőltetné magát. De nem viszi rá a lélek arra, hogy itt hagyja egymagában a Hollóhátast. Így inkább úgy dönt, hogy szócsatába bonyolódik a másikkal.
   - Tudod... ilyenek a férfiak. Sértettek, megszégyenítettek. Szánalmasak, mikor egy olyan emberről kezdenek el pletykák keringeni, aki fontos nekik. - válaszol a feltett kérdésre. Elhiszi a lány értetlenségét, de azért csak megjegyzi utólag. - Ezután ne mond, hogy nem tudod miről van szó. Hallottam rólatok... de semmi baj, elfogadom. Clyde jó csóka, becsületes, erről biztosíthatlak. - arcán ezer meg ezer érzelem fut át röpke pillanatok alatt. A megalázottság a fájdalom, elkeseredettség és számtalan más negatív tényező, mely nem, hogy erősítené, inkább gyengíti Ravent. - De mire is számítottam nem igaz? - teszi fel a kérdést megbicsakló hanggal. Ezekben a pillanatokban olyan sajnálatra méltónak, fiatalnak és sebezhetőnek tűnik, hogy talán a Nagyúr szíve is megesne rajta.
   A következő mondatába csak úgy tud belekezdeni, hogy nem egyszer, sokkal inkább háromszor-négyszer megköszörüli a torkát, ám ez is csak figyelem elterelésnek tűnhet, ám jó úton jár afelé, hogy elhagyhassa ezt a pontot.
   - Nem, nem az... de én hamarabb védem meg magam mint te, ebben biztos vagyok... - állítja határozottan, majd a lány keze után nyúl és indul el vissza vele a kastély felé. Ezekben a percekben úgy érzi, mintha egy gyermekét óvó apa lenne, ki gyorsan beviszi a házba a kicsit, ő maga pedig vissza fordul, hogy a kert végéből eredő zaj forrását megkeresse. Viszont ez nem az a helyzet, a lány bőre pedig szabály szerűen égeti a tenyerét. Persze ez így nem igaz, csupán a reménykedés szikrája kezd el kialudni benne, ami már a legrosszabbak egyikét jelenti Ravenre való tekintettel.
   Marietta nyafogására végül megáll, így az talán bele is ütközik a hátába.
   - Ne haragudj, hisz nem vagyok az apád. Oda mész, ahova szeretnél... - tárja ki a kezét, majd képzeletbe oda teszi még, hogy akivel szeretnél.
Hát ilyen az ember, mikor elönti a féltékenység?
 Igazából már Clyde társaságában is tartózkodóan, kifejezetten agresszíven viselkedett, ami most is meglátszik rajta, bár nem agresszió az amit mutat Mariettának, inkább csalódottság.
   - Sajnálom... - teszi hozzá halkan.

Marietta

   Mélyet szívva a cigarettából elemeli az arcától azt, hogy alaposabban szemügyre vehesse annak teljes méretét. Hihetetlennek tartja, hogy alig egy perce gyújtott rá, még is elfogyott már a fele is. Nincs ínyére az efféle viselkedés, a füstölgés, amire tulajdonképpen Clyde szoktatta rá, persze emiatt nem fogja megvetni a másikat. Tulajdonképen nem akaratosan csinálta, csupán elég volt elszívni pár szálat a társaságában, Raven már kapkodott is a dohány után.
   Elégedetlenül rázza meg a fejét, majd pillant a kastély felé, melynek alig lehet látni pár ablakán kiszűrődő fényt is. A magas tornyok vészjóslóan tornyosulnak az ég felé, hol csak a holdat lehet teljes egészében kivenni.
   Alig telik er két perc, halk nyikorgásra kapja fel a fejét, kék íriszei pedig felcsillannak a hold homályos fényében, ahogy a kastély felé fordul, minek nagykapujánál épp egy lány alakja rajzolódik ki. Megmasszírozva a nyakát teszi vissza szájába a cigarettát, majd válik le a fa árnyékáról, hogy beleolvadhasson a sötétbe, de ekkor meghallja egy lány ismerős hangját, mire egy pillanatra megfagy az ereiben a vér. Pár röpke másodpercig csak áll egyenes háttal, ám mielőbb el akarja kerülni a közvetlen találkozást, így megszaporázva lépteit tovább indul, egészen az erdő széléig. Hosszú lábainak köszönhetően gyorsabban halad mint Maya, de azért még se próbálja bevetni igazi gyorsaságát. Valamiért benne van az az érzés, hogy a másiknak utol kell érnie. Muszáj!
   Pár percen belül ismét meghallja a Hollóhátas alak hangját, egészen közelről, miután keze rámar a csuklójára, ezzel megállásra késztetve a Griffendélest. Raven egy darabig nem óhajt megfordulni, csak néz gyászos szemekkel maga elé. Ezt követően villan csak fel előtte a lány szép arca, így akaratán kívül is rámosolyog a nála jóval alacsonyabb Mariettára.
   - Elviekben jól hallok... nagyon is jól. Ezzel próbál a pletykákra is célozgatni, bár nem tudja, hogy mennyire fog eljutni a lány agyához. Bár tekintettel arra, hogy igen okos személlyel van dolga, hamar.
   - Igen is... anyuci. - motyogja az orra alatt, miközben elégedetlenül nézi végig ahogy Maya rátapos a cigarettájára, amit az imént kapott ki a szájából. - De, arra gondoltam... szerettem volna megzabáltatni magam egy-két bestiával, nyilván nem fogok senkinek hiányozni. - hangjából őszinte sértettség szűrődik ki, hisz az utóbbi időkben nem is egy ember tett neki keresztbe. Két olyan emberrel áll most érzelmileg hadilábon, akik a legtöbbet jelentik számára, akik fontosak nekik. Egy ember, aki legnagyobb kínlódásai közepette karolta fel és fogadta barátjává, és egy másik, akivel bár megszakította a kapcsolatát öt évvel ezelőtt, még is újra egymásra találtak és jól kijönnek egymással. És ha minden igaz, a lány tudja is, hogy szereti őt.
   - Fordulj vissza! Veszélyes itt lenned... - hangja határozottan cseng, majd egy egyszerű mozdulattal ráteszi hosszú ujjait a lány kezére, hogy azt lefejthesse baljáról. Gyászos mosolyt villantva fordul el tőle és halad tovább a sötétségbe.

Glenda


   Álmaiban nem merte volna gondolni, hogy egyszer ilyen körülmények között kell vívnia valakiért. Természetesen nem neki szól a párbaj, de még is részesének érzi magát pusztán azért, amiért itt van. És most irtó hálás a sorsnak, hogy ide jött, mielőtt Glenda találta volna meg hamarabb a szobát. A legfurcsábbnak viszont még mindig azt tartja, hogy tíz perccel ez elöttig nem érezte a sötét alakot még azok ellenére sem, hogy száz méternél több nem választotta el őket egymástól.
   Viszont ahogy az izgalmak egyre inkább beindulni látszanak, úgy kezd el Raven is egyre feszültebb lenni. Akad, hogy egyes porcikái megremegnek, ahogy az idegenre koncentrál és arra, hogy ne vegye elő a lehető legveszélyesebb tudását, egy átkot, amit még az apjának köszönhetően látott, és tud azóta is. Nem szereti használni, bár eddig nem volt sok alkalma hozzá, amit természetesen nem bán.
   Komoly tekintettel lép ki a fa mögül, miközben megzörget egy bokrot. Ez nyilván feltűnik Glendának is, mivel a lány egy pillanatra a fiúra összpontosít, de szerencsére kizökken a gondolatmenetéből és visszafordul a halálfalóhoz, ki még mindig a pálcájához ragaszkodva ácsorog a két fiatal előtt. Raven még nem akar támadni, inkább csak igyekszik kiismerni a másik félt, hogy az mire képes, mit akar itt, de legfőbbképpen Glendától. Zavarja, hogy a férfi számtalan ökörséget hord össze ahhoz, hogy a Hugrabugost összezavarja.
   Amint lép egyet az idegen, ő megragadja Glenda karját, miközben az idevezető ösvény felé lök rajta, hogy visszafelé induljon el, közben ő egy varázslatot küld a halálfaló felé, ki persze egy ügyes mozdulattal tér ki előle. Nem hiányzik sok, hogy elérje őt, de a reflexei jobbnak bizonyulnak, mint amire Raven számított percekkel ezelőtt. A következő átok Glenda pálcájából indul, amit a másik alak ügyesen eltérít minden erőfeszítés nélkül. A lány remek varázslatokat használ ez tény, viszont nincs meg hozzá az akaratereje, hogy a lehető legtöbbet csikarja ki magából. Az iménti átok a két fiatal felé száguld vissza, mi elől a Griffendéles ügyesen tér ki, ám a lányt csak úgy tudja biztonságban tudni, hogy taszít rajta egyet. Így még mielőtt az rendesen kiegyenesedhetne, ismét a földre kerül. Normális esetben ezen Raven nevetne, hisz elég viccesnek mutatkozik két esés egymás után botladozva, de mivel ez nem egy normális eset, így nem tud nevetni. Inkább kétségbeesetten kap a lány után, hogy ismét lábra állíthassa. A tekintetük találkozása arra próbálta sarkallni a lányt, hogy tűnjön el innen, bár Glenda szemeiben ellentmondás csillog leginkább.
   Egy irányított Sectumsempra bizonyul a leghatásosabbnak, ám az is csak egy mélyebb, vérző sebet tud eredményezni, ami miatt a férfi csak még inkább haragra gerjed. Ám Glenda is küld neki valamit, amiről egyikük se tudja eldönteni, hogy mit, tekintettel arra, hogy a nagy zajok közepette aligha lehet egymás szavát hallani. A férfi viszont messzire elrepül, majd egy nagy kövön átbucskázva állapodik meg a földön, hangos ordítás közepette.
   Raven szemei szikrákat szórnak, akár csak a halálfaló pálcája, mikor mérgében átkokat küld a két fiatal felé, kik eleinte lassan, majd egyre gyorsabban indulnak meg a menekülést jelentő ösvényen.
   - Expulso! – kiáltja el magát Raven, miután a lány elindul az adott pont felé. A férfi meghökkenve, kitágult pupillával kapja fel a fejét, mikor a fiú kimondja a szót, ám ezt a meglepettséget leginkább csak akkor lehet látni rajta, mikor elrepül a lökésáramlat hatására.
   - Globus Igneo! – ezzel a varázslattal egy tűzgolyó indul el Raven felől a támadójukhoz, ki épp igyekszik feltornázni magát a földről. Azt már nem tudhatja egyik fiatal sem, hogy célt ért-e a varázslat, mivel mindketten rátévednek az ösvényre, és indulnak el vissza az ajtó felé. Ám félúton Ravent sikerül eltenni láb alól, persze csak képletesen. Egy nagyobb erejű varázslatnak köszönhetően csapódik neki egy fának, majd veszti el pár pillanatra a tudatát.
   Hosszú, véget nem érő sötét alagutakon sétál. Sétál? Rohan. Rohan az életéért, ki akar térni egy sötét szempár elől, melynek tekintete megállás nélkül fürkészi minden mozdulatát. A fekete szempár szemei tompán csillognak, ám nem a fiú állandóan érdeklődő, meglehetősen lelkes csillogása költözött az apja tekintetében, hanem valami baljós, halált idéző fény. Egy fény, amivel nem tud a fiú mit kezdeni. Nem tudja teljesen eltűntetni, hisz olyan erővel áldották meg a tulajdonosát, amivel még ő maga se tud szembe nézni. Inkább választja a menekülést, a gyáva rohanást, ami persze gunyoros mosolyt csal az idősebb férfi arcára…
   És ekkor végre magához tér. Éles szúrást érez a halántékán, majd egy meleg, folydogáló valamihez érinti hosszú fehér ujjait. A halántékán vékony erecskében csordogál a vér, mely közre zárja hófehér arcát, kontrasztot képezve kék szeme és a vér között. Ám ahelyett, hogy azzal próbálna foglalkozni, hogy összeszedje magát, rögtön az ösvény irányába pillant, ahol Glenda fekszik mozdulatlanul. Szinte fáj neki, ahogy a szíve dobban egy nagyot, a sokk hatásának köszönhetően. Rögtön fel is pattan, ám megvonaglik az arca, ahogy rálép jobb lábára, mely rögtön megrogy a ránehezedő súly hatására. Egy nagyobb vérző vágás éktelenkedik a térde hajlatában, amit nyilván egy szilánkos fa okozott. De ki kell bírnia minden kínt, a gyomra remegését és görcsös rángatózását, a feje el-elködösülését, az elfojtott haragját és dühét, lába sajgását azért, hogy megmenthesse a lányt, ki a földön fekszik, felette pedig ott áll az ismeretlen fazon.
   Az agyában a harag lángja kezd el táncolni, ami egyik pillanatról a másikra örvénnyé lobban. Szinte elveszítve tudatát, igazi énjét, szellemként indul el a két alak felé. Szemében minden láng kialszik. Nem lehet semmit kiolvasni belőle, csak a végtelen pusztaságot. Az űrt, a homályt, ami nem akar szűnni. Arca puszta agressziót mutat, majd mikor már csak alig három méterre van a férfitől, ki a lány felett ácsorog, megemeli a pálcáját.
   - Crucio! – talán haragjának köszönheti, hogy az alak rögtön a földre rogy, majd a torkához kapva fulladozni kezd. Ezt követően elviselhetetlen fájdalmaknak köszönhetően kezd el vonaglani, mint akit megállás nélkül rángatnak. – Crucio! – duplázza meg a főbenjáró átkok egyikét, hogy a másik érezze azt a kínt, amit Glenda is. Raven tudja, érzi, hogy ezt nem fogja szárazon megúszni, ha valaki erről tudomást szerez, de jelen pillanatban nem érdekli. És nem, hogy csak nem érdekli, de el se jut elködösült tudatáig.
   - Petrificus totalus! – nyögi végül. Nem akar még egy főbenjárót segítségül hívni, ezzel pedig tudnak egy kis időt nyerni. A férfi rögtön megmerevedik, sötét szemei az ég felé pillantanak. Ravennek rögtön az a pillanat jut eszébe, mikor az anyját látta ugyan ebben a testhelyzetben, csupán annyi különbséggel, hogy a nő többet nem ébredt fel, a halálfaló pedig hamarosan felfog. Mély nyögés tör fel a mellkasából, ahogy a harag kábulatából visszatér a jelenbe és megérzi feje lüktetését, lába sajgását.
   Fájdalmas tekintettel térdel le a lány mellé, majd nyúl annak arcához egy óvatos mosolyt engedve meg magának.
   - Vulnera sanentur. – érinti hozzá a lányhoz a varázspálcáját, mi a varázslat kimondását követően rögtön elkezdi begyógyítva a lány sebeit, melynek vért való spriccelése rögtön eláll.
   - Tergeo… - sóhajtja a következőt, ezzel letisztítva a lány véres ruházatát, bőrét. Óvatos mosoly jelenik meg az arcán, majd az arcához nyúl, mihez hozzáérinti mutató és középső ujját. - feltudsz állni? - teszi fel a kérdést halkan, miközben azzal küzd, hogy ne mutassa ki kínlódását, ami most nem csak a fizikai, hanem a lelki sebeknek is köszönhet. Ő nem akart főbenjárót használni, sőt, semmi félét, de kötelességének érezte, hogy a lányt megvédje. Most pedig az lenne a legjobb, ha eltűnnének innen és szólnának egy tanárnak, hogy ki és miféle személy volt itt.

Glenda

   Az eddigi békés, nyugodt pillanatainak a lány gyors mozdulata vet véget, mire hirtelen nem tud hogy reagálni, épp ezért fordul először csak oda gyanús fintorral az arcán. Ezt követően fordul egész alakkal a távolodó alak felé, majd pattan fel a földről gyorsan, ügyesen és indul el a Hugrabugos hölgyemény nyomába. Arcán értetlen, komor pillantás ül, kék szemeinek pupillája teljesen, egy apró ponttá szűkül, miközben igyekszik felmérni a helyzet súlyosságát, miután megpillantja a másik kezében a pálcáját. Ezt követően nyúl ő is a sajátjáért, majd szorít rá lazán annak markolatára, miközben megállás nélkül követi a lányt.
   Csak akkor érzi meg, hogy valami nincs rendben, mikor belép a fák környezetébe. Mintha ezen az egy ponton olyan nagymennyiségű negatív energiát, fájdalmat és haragot vegyítettek volna össze, amennyit csak tudtak, ezzel felkeltve Raven érdeklődését. Pár pillanatra lelassítja lépteit, hogy levegőért kaphasson. Persze eme kifulladás nem annak a pár méternyi sprintelésnek köszönhető, hanem a végtelen ellenszenves energiának, ami most körülveszi. Igazából annyi vészes külső hatás érzi a fiút, hogy meg se lepődik ezen, de tekintettel arra, hogy az  iskola falai között vannak, kifejezetten furcsállja a most adódó alkalmat. A tanárok miért nem vették eddig észre? Mi volt, ami elzárta mind idáig az érzékeit? Hogy nem vette észre tekintettel arra, hogy alig száz méter választotta el ettől a térségtől? Esetleg az ismeretlen, veszélyes alak zárta el az erejét előle? Vagy csak Raven elől? Nem lehet tudni, bár majd kifog csikarni egy értelmes választ az ismeretlenből.
   Ahogy a lány megáll előtte alig két méterrel, Raven belerohan Glendába tekintettel arra, hogy túl nagy sebességgel halad felé. Pár fegyelmező szóval illeti a lányt, majd  hátrafelé téve pár lépést, lepillant az apró alakra, ki még mindig görcsösen markolja védekező eszközét. Ám a felszólítást követően összeráncolja szemöldökét. Ajkai hajszálnyira elnyílnak egymástól, majd az  imént említett bokrok fölé pillant, hátha meglátja azt a bizonyos valakit. A következő szavakra viszont összerándul a gyomra és legszívesebben meglódulna a tisztás irányába, hogy alaposan elnáspángolja azt az alakot, aki az imént ártani próbált a lánynak.  A zihálására és remegésére csak figyelmesen, együtt érzően a lány szemébe néz, majd a vállára teszi kezét amolyan megnyugtatásképen. Jelen pillanatban nem tud mit tenni, hisz nem kifejezetten a megnyugtatásról híresült el. Viszont mikor Glenda következő szavai arról árulkodnak, hogy merészen ki fog lépni a tisztásra, a fejéhez kap.
   - Ne csinálj semmi hülyeséget! – hangja határozott, de halk, nehogy az a valaki meghallja, bár van egy olyan érzése, hogy tudja, Glenda nincs egyedül. – nem hallod? – kérdezi már dühösebben, mikor a lány széthúzva a faágakat magára hagyja a Griffendélest. – Minden nőnek elment az esze? – pillant az ég felé, mintha attól várna választ, ami persze mint általában, most se jön.
   Közelebb lép a tisztás széléhez, miután a Hugrabugos kilép az erdős részből, hogy szemmel tarthassa azt. Mintha valamiféle hátsó szeme lenne, aki veszély esetén letud csapni anélkül, hogy felfedné magát. Tekintettel arra, hogy Raven már hetedikes lenne, ha nem lett volna ott az a fránya bulás, kifejezetten sok tapasztalattal rendelkezik a párbajok terén. Emellett már az apjával is került összetűzésbe, aminek mindig párbaj lett a vége. Így nem kell félteni őt egy esetleges támadás következtében. Ő igyekezni fog, hogy segítsen a lánynak anélkül, hogy az megsebesülne.
   Komor tekintettel igyekszik a fa mögött ácsorogni úgy, hogy a fa vaskos törzse eltakarja magas alakját. Nincs szükség arra, hogy a lányt valamiféle átok hasba találja a figyelmetlenségnek köszönhetően. Tökéletesen némán olvad bele környezetébe anélkül, hogy bárki észrevehetné. Igyekszik a fa leveleinek rései között kipillantani a tisztáson ácsorgó alakra, kire nem nyílik olyan pontos rálátás, mint amilyen Glendára. Ám mikor megpillantja az alakot, egy pillanatra elgondolkodik.
 Ki az ördög ez?
Csupán ennyi fordul meg a fejében. Első gondolata az volt, hogy egy halálfalóval van dolguk, akkor viszont Glenda nagy veszélyben van, ahogy ő is, hisz a végzetével áll szemben. Azzal az emberrel, aki az apja fajtájának egyike, akik a jóslat szerint maguk mellé fogják állítani őt. Amit persze nem szabad engedni, és nem is fog. Legszívesebben kirohanna a fák mögül,. hogy elrángassa onnan Glendát, de a kíváncsisága most sokkal nagyobb, így mondhatni feláldozza a lányt azért, hogy megtudja, ki az és mit akar. Így komoly arccal kezd el hallgatózni.
   Alig egy másodperc múlva meg is jelenik a pálcája a kezében, mire Raven átnedvesedett ingjének ujja alól kicsúszik a sajátja, miben határozottan belekapaszkodik, de szerencséjére a lány már megtette amit kellett. Egy egyszerű Capitulatussal repül ki a kezéből a pálca. Szinte érzi a férfi elégedettségét, érezte az ördögi mosoly keserűségét és erejét.
   Már éppen mozdulna, hogy kilépjen a fa mögül, mikor a férfi megemlíti őt is, hogy már ideje lenne kimászni a fa mögül, hisz tudja, hogy itt van és fegyvertelen… ami persze egyáltalán nem érdekli a Griffendélest.
   A lánnyal ellentétben ő nem szegez pálcát a másikra, csak lazán tartja maga mellett a karját, nem mutatva semmiféle támadásra emlékeztető mozdulatot. Tudja magáról, hogy rendkívül gyors, ha támadásra lenne szükség, hisz nem mástól örökölte varázslói tudását, mint az apjától, ki halálfaló.
   - Védtelen vagy, de ez minket nem túlzottan érdekel. – jelenti ki határozottan. Természetesen van benne egy kis félsz, hisz a férfi megjelenése semmi jóra nem utal. De igyekszik csak arra összpontosítani, hogy a lányt védeni tudja. A pasas minden mozzanatát alaposan megfigyeli, kék szemei megállás nélkül koslatják az idegent.
   - Mit akarsz ezzel elérni? „Érezd, amit mások éreznek…” Miért bántod? Miért akarsz ártani neki? – teszi fel a kérdést halkan, bár biztos benne, hogy a másik hallja. A kijelentésre viszont akaratlanul is elvigyorodik, ám nem fűz hozzá semmit. Hogy ez az apró lányka veszélyt? Atya ég… Ám a továbbiakban csak felvont szemöldökkel koslatja a másik alakot. A fenyegető külseje csak a halálról árulkodik, utolsó szavai pedig agressziót váltanak ki Ravenből, így feszültsége már-már kézzel tapintható.
   Amint a férfi kimondja a gyakorlás szót, Raven megrohamozza a lépteit, Glenda felé indul majd kinyújtja hosszú karját. Majdnem futtába köp ki egy varázsigét is.
- Stupor! – ezzel a pálca már is működébe lép, a férfi pedig épp, hogy csak kitud térni az átok elől. A sikertelenség egy kicsit felbőszíti a Griffendélest, ám ahelyett, hogy ismét támadna, elkapja Glenda csuklóját, majd észhez térítve azt taszít rajta egyet, hogy induljon meg előtte vissza a terem ajtaja felé. Ám nem jutnak túl sokáig, mikor egy varázslat telibe találja a mellettük lévő fát, mi hangos reccsenéssel törik ketté. Raven egy gyors mozdulattal nagyot lök a lányon, ki nyilván fel is bukik, így a fa elválasztja kettejüket egymástól.
   - Sectumsempra! – morogja,  az átok pedig célba ér. Igaz  nem sikerül végzetes sebet ejteni a férfin, bár nem is erre megy ki a játék, minden esetre a válla és a karja csúnyán megsérül, ezzel egy kis időt nyerve maguknak. Gyorsan visszafordul a lányhoz, mikor is a tekintetük találkozik. Csak remélni tudja, hogy Glenda veszi az adást, és feltűnik neki a fiú félelme, határozottsága, agressziója és a lányért való aggódása.

Glenda

   Ha akarja ha nem, feltűnik neki, hogy a lány, arcának minden rezdülését alaposabban átvizsgálja, mintha csak valami nyomot keresne rajta. Valamit, ami megmondaná neki, hogy mit is rejteget a fiú, minek minek minden kínja meglátszódik rajta. Az elgyötörtség, a tanácstalanság, minden, ami csak egy negatív energia maga után vonhat. Néha még az árnyékok is ráerősítenek a nehéz vonásokra, ezzel még meg is öregítve a fiú arcát. CSak a jószerencsének köszönheti azt, hogy a nap pillanatok alatt kisüt, ezzel visszatér a fény a térségbe, ezzel együtt hófehér bőrére is. Kicsi kora óta fehér bőre van, sokan irigylik miatta, viszont ő sokszor irigyli azokat az embereket, kiknek sötétebb, egészségesebb színű bőre van, mivel ha neki is kedvezett volna a szerencse, akkor nem lenne ilyen "gonosz" megjelenése. Jó, persze nem sok gonosz van rajta, csupán annak lehet mondani hideg, kék színű szeme, szőke haja, fehér bőre és fekete, fáradtságot, kimerültséget idéző szem alatti karikái miatt.
   Ám ahogy a lány, úgy ő is figyeli a kis mozzanatokat, hátha kitudja ismerni a kedves idegent. Viszont eleinte a tartózkodáson, megszeppentségen kívül mást nem vél felfedezni. Később viszont eléri őt a lányból áradó félelem szaga, amitől ő maga is ódzkodik. Annyi ember halálát látta már, hogy az talán egy egész hadseregnek elég lenne. A legmegrendítőbb, ami számára felér ezer ember halálával, az anyja búcsúja volt. Illetve nem nevezhető búcsúnak, tekintettel arra, hogy egyik pillanatról a másikra rogyott össze előtte holtan, meggyötörten a földön, ő pedig csak térdelt mellette anélkül, hogy akár csak sírni tudott volna. Soha nem tudta megérteni és talán nem is fogja, hogy mit érzett akkor, ami miatt nem tudott sírva fakadni. Nem ellenkezett az apjával, nem rúgkapált, mikor az elvitte onnan. Csak nézte az anyja hűlő, feledésbe merülő testét, míg az a végtelen égboltot nézte üveges tekintetével.   Talán a harag miatt? Esetleg a bosszúvágy miatt? Fogalma sincs, de annyi bizonyos, hogy ő maga fogja egyszer megölni az apját, ha alkalma lesz rá. Eddig nem volt.
   A feltett kérdésre viszont nem jön válasz. Hosszú percekig csak vár, vár és vár anélkül, hogy a Hugrabugosra nézne. Ám a legközelebbi percben elég odapillantania a lányra, meglátja annak arcára kiülő döbbenetet, haragot.
   Mi a franc?
Teszi fel magának a kérdést, mikor a lány felpattan, és elindul egy teljesen ellenkező irányba. Először csak kiveszi a feje alól mind két kezét, hogy jobban a lány egyre távolodó alakja felé tudjon fordulni. De ahogy megpillantja annak kezében a pálcát, megfagy benne a vér. Talán valaki van itt? Ki lehet itt, mikor nem láttak senkit, aki belépett volna a helyiségbe? Gyors, fürge mozdulatokkal, már-már egy macska ügyességével pattan fel a földről és kapja elő ő is a helyéről a varázspálcáját, minek lazán, de annál határozottabban fogja a markolatát. Szinte futólépésben siet a magas alak Glenda nyomába. Az eső áztatta ruhája teljesen hozzásimul a testéhez, így testének magas alakja, derekának keskeny, de izmos derengését is meglehet figyelni. Haja sötéten meredezik az ég felé, ahogy az imént beletúrt az átnedvesedett tömegbe, hogy az valami "elfogadható" formát mutasson. Lépteit hangos cuppogások kísérik, ahogy a tornacipőjében összegyűlt víz rosszalkodik.
  Amilyen gyorsan eltűnt, olyan gyorsan áll meg a lány, így Raven olyan lendülettel megy neki, hogy kis híján fellöki Glendát, ha nem kapja el annak karját. Értetlenül mered le rá, majd a távolba, miközben felszólítja.
   - Ha módod van rá, legközelebb szólj, mielőtt megállsz! - hangjában odafigyelés, fegyelem és végtelen türelem rejlik, amit még a legfigyelmetlenebb emberek is észrevehetnek.

Ashley

   Évek óta, foggal körömmel kapaszkodik a "fénybe", hogy elkerülje a sötétséget. Hála egy-két embernek, sikerül neki megtartania eredeti személyiségét, még nem érzi úgy a "másik oldal" vonzását, de néha, furcsa gondolatok és pillanatképek jelennek meg a fejébe, mely teljesen beleég a tudatába.
   Ám még mielőtt ismét elfogná valami furcsa, felismerhetetlen érzés, ellöki magát a faltól, hogy találjon magának valamit, amivel eltudja foglalni magát, hogy ne kelljen olyan dolgokra gondolnia, ami nem épp a kedvére való. Legszívesebben beülne a könyvtár egy rejtett zugába, hogy olvasgasson, de a következő percben rögtön változik a kedve, és leginkább valami tiltott részleget látogatna meg. Végül mind két lehetőséget elveti, ezzel együtt elindul a nyugati szárny emeletére, hogy a rég nem látott aprócska szobát kezdi el keresni, melyre alig öt perc elteltével bukkan rá.
   Féloldalas mosollyal tapasztja rá a kezét a kilincsre, majd nyomja le azt olyan halkan, ahogy csak tudja. Ám ahelyett, hogy békésen, gondtalanul haladhatna tovább, rögtön beleakad a lába egy botba, mely szilánkosan ágaskodik ki a dobozból. Rögtön el is rejti a tárgyat, majd tovább haladva, utat törve magának a lom halmok között, egy megbillent fotel előtt talál egy ősrégi könyvet, mely inkább tűnik kódexnek, mint egy átlagos olvasmánynak, vagy varázslatokkal teli könyvnek. Raven, ügyesen manőverezve szlalomozik a dobozok, könyvek és más-más régi dolog között egészen addig, míg egy karnyújtással magához nem tudja venni a könyvet. Ebben a percben szerencsének érzi magát, hogy ilyen magas srác lett belőle. Ha száznyolcvan centi alatt lenne, nyilván nem érte volna el a könyvet, mely bő másfél - két méterre unatkozik tőle.
   Komor tekintet ül ki az arcára, mikor furcsa neszezésekre kapja fel a fejét, így félre lökve a könyvet, megkeresi annak okozóját. A remélt patkány és egér helyett, egy lányt talál, ki cseppet megilletődik a Griffendéles hangja hallatán.
   - Igen, ez tény. - jelenti ki féloldalas, huncut mosollyal, miután tetőtől talpig végigméri a vöröskét. A papagáj hangja hallatára Raven összerezzen, hisz az állat nincs benne a látókörében, a hang pedig hirtelen érte. Ashley kijelentésére elmosolyodik, ám a kérdések hadát követően, csak összeszűkíti kék szemeit, szája gondolkodóan egy vonallá préselődik. Jobb oldala felé pillantva, nyugodt szívvel tapasztalja, hogy egy ütött kopott, több éves, megroggyant könyvespolc ácsorog mellette, így annak nekitámaszkodva, összekulcsolja mellkasán a kezét, miközben a válaszokra próbál összpontosítani.
   - Na nézzük... meg vagyok, köszönöm, csak gondoltam sétálok egyet, mielőtt nyugovóra térnék. Végül ide sikerült tévednem. - válaszolja őszintén. - Raven vagyok! - hangjából kicseng az irónia, hisz neve, szöges ellentéte külsejének. - És te? Mi járatban vagy erre? Benned kit tisztelhetek? - száján megint megjelenik a lelkes, huncut mosoly, amit ha akarna se tudna elrejteni. Látta már többször a lányt a kastélyban, ám arra még nem volt lehetősége, hogy alaposabban szemügyre vegye, vagy beszélgetést kezdeményezzen vele. Hát, úgy néz ki, ennek is eljött az ideje.

Ashley

   A Griffendélesnek olyan érzései voltak, mikor tizenhárom évesen visszajött a Roxfortba, hogy vánszorogni fognak nem csak az évek, de a napok is. Hogy nem fogja túlélni a kegyetlen órákat, hogy majd úgy kell rugdosni nem csak a napokat, de őt is, hogy lépést tudjon tartani a kegyetlen életben. Ám meghazudtolva ezt az elméletét, úgy eltelt közel öt év, hogy már arra se emlékszik, hogy mi volt egy héttel ezelőtt.
   Ez alatt az öt év alatt felnőtt. Nem csak fizikailag, de lelkileg is megedződött, már nem omlik össze egyik pillanatról a másikra, mikor valami, számára fájó emléket idéznek fel, hisz elveszítette édesanyját, ki magát az életet jelentette számára. Mellette lett belőle "nagyfiú" ahogy az anyja emlegette, őt tartotta a menekülő útjának, mikor valami gondja volt. Hozzá mindig mehetett, mindig hozzábújhatott, amit már közel öt éve nem tudott megtenni, bár meg kell hagyni, elég viccesen mutatna. Minden esetre mély nyomot hagyott benne az akkor zajló haláleset, mikor is az anyja a szeme láttára veszítette életét.
   Ez a halál eset szépen lassan a sötétségbe üldözi a fiút, ki nap mint nap viaskodva az élettel próbálja tartani magát. Igyekszik nem a másik oldal felé vonzódni, tudata gyökeret vetett a béke és a szeretet világában, megvetve ezzel a halált, és tudjuk kit a társaival együtt. Ám, mint tudjuk, nincs "fény" "sötétség" nélkül. Viszont az, hogy ki melyik oldalhoz vonzódik jobban, mennyire erős az akarata, mennyire tudja megállni a helyét az igazság oldalán, az csak az adott személytől függ. Vagy erős tud maradni, és igyekszik a jelenben élni, vagy pedig összeomlik és a végzetébe rohan, akár csak Raven.
   Igen, a végzetébe, hisz pár évvel ezelőtt a jóslat azt mondta ki, hogy a sötétsége fog menekülni és beigazolódik apja elmélete, miszerint a fiú annyi sötétséget rejt a lelkében, hogy csak halálfalóként, vagy sötét varázslóként élhet ebben a világban.
Vagy sehogy...
   Raven ezt próbálja megelőzni. Nem akar a sötét oldal hatáskörébe esni, nem akar ő semmi olyat tenni, ami nem csak a mágusnemzedékre, de a muglikra is hatással lehet. Ő csak egy egyszerű varázsló akar lenni, aki a gonosz ellen küzd a jók oldalán. Ám szokták mondani, a sorsunkat mi alakítjuk, így semmit nem bízhat a véletlenre.
   Mélyet sóhajtva löki el magát az ódon falak egyikétől, majd indul el az emeletre, hogy beleolvadva környezetébe, valamivel elfoglalhassa magát anélkül, hogy Voldemortra vagy a halálfalókra gondolna. Egy kisebb szobát választ magának, amit az ajtaja alapján ítél meg. Ahogy benyit, rögtön beleakad sötét farmerja egy fotel, törött lábába, ezzel a kelleténél egy cseppet hangosabb zajt csapva. Ahelyett, hogy gyorsan lelécelne, inkább gondosan kikapja a szilánkos végű fadarabot a dobozból, majd megfordítva azt, a doboz aljába rejti, hogy még csak véletlenül se akadjanak fel rá mások, ezzel esetlegesen megsebezve magukat.
Megigazgatva sötétszürke rövid ujjúját, halkan próbálja áttörni magát a hatalmas lom tömegen, mikor is megpillant egy réges régi, vaskos könyvet, majd lehuppanva egy lábak nélküli fotelba, az ölébe veszi a poros papírhalmot.
   Még mielőtt alaposabban beleáshatná magát a talált tárgy tanulmányozásába, halk motoszkálásra kapja fel a fejét. Hosszasan tanakodva ücsörög még egy darabig, majd mikor a neszezés hangosodni kezd, feláll, hogy megtalálja annak okozóját. Nem lepődne meg, ha ennyi kacat között pár patkány is tanyáznak, esetleg egér. Ám a látott lény, egy egérnél, de még egy patkánynál is termetesebbnek tűnik, hosszú, élénkvörös hajkoronával.
   - Te nem nézel ki egérnek. - motyogja a vártnál hangosabban, a tarkóját vakargatva egy gyermeki, féloldalas mosollyal.

Glenda

   A halál soha nem tartozott a kedvenc témái közé, de kiskora óta tudja, hogy nem lehet nem észre venni, hogy olykor beszélni kell róla főleg akkor, ha tényleg elég sok haláleset történik. Szokták mondani, hogy ne a halálról beszéljünk egy esetleges halált követően, de van akit ez erősít. Bár Ravenben csak haragot kelt a halál, az emberek elvesztése. Haragot kelt, ám a harag bosszúságot és sötétséget szül. Sokan mondták már neki, hogy ne hagyja a haragját beteljesedni, ne hagyja, hogy eluralkodjon rajta, különben a hatalma alá kerül, ahonnan rettentő nehéz kikecmeregni. Csak fájdalom, még több halott és kegyetlenség lesz a következménye, amit jobb lenne megelőzni.
   Látja Glendán, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ecsetelt téma, de nem visszakozik, befejezi a gondolatmenetét még akkor is, ha a másik legszívesebben elszaladná, vagy a nyakába zúdítana valamilyen átkot.
   A kérdésre, hogy nem akar-e menni, csak megrázza a fejét és azt vallja, hogy neki így most jó, nem akar elmenni sehova. És ez tényleg így van. Régen nem érezte már az eső simogatását a bőrén, és bár tény, határozottan hideg a csapadék, még is jól esik neki. Elterülve a fűben, behunyt szemmel időzik a kertben. Nem létezik senki, csak ő és az eső, persze hallja, hogy a lány mit csinál a háttérben, hogy próbálja óvni magát az esőtől, bár teljesen feleslegesen, hisz az olyan mint a homok. Ha nem vigyázunk mindenhova behatol. A lány próbálkozásán viszont akaratlanul is, de elmosolyodik, majd halkan hozzáfűz egy megjegyzést.
   - Nem fog menni... Ezt nem erre találták ki. Bár ha azt vesszük, használhattunk volna Leperexet. - motyogja, miközben kinyitja a szemét. Kékjei az ég szürkületét, hegyként fölé tornyosuló esőfelhőket kutatják, mintha ott keresné a megoldást. És mintha csak ő tette volna a puszta tekintetével, az eső pillanatok alatt elkezd csendesedni, majd két rövid perc múlva teljesen el is áll, mire Raven csak egy nagyot sóhajt. A ruhája már teljesen szétázott, talán egy teljesen száraz centiméter sincs rajta. Egyszerű inge a testére tapad, ezzel kiemelve hosszú felső testét, izmos hasát. Amúgy szőke haja, most majdnem barnának hat, így fehér bőre, sötét haja szép kontrasztban emeli ki szeme határozott kékjét.
   Az állításra csak egy félszeg mosoly jelenik meg az arcán, majd mélyet sóhajtva a lány felé fordul.
   - Igyekszek... nem minden nap van alkalmam esőben zuhanyozni. - a visszahúzódó, szerény mosolya egyre inkább kezd el szélesedni, immáron vigyorrá formálódva.
   - Nem fogsz megfázni? Miért nem mentél el? - teszi fel a költői kérdést határozott arckifejezéssel, őszinte kíváncsisággal.

Glenda

   Pár órával ezelőtt, mikor egy ismerős srác és lány társaságában ücsörgött némán, legszívesebben világgá ment volna, mivel egyáltalán nem érezett késztetést arra, hogy már emberek társaságában lődörögjön, arra pedig még annyira se, hogy beszélgessen velük. Így fejfájást színlelve lelépett, majd találta meg helyét ebben a teremben, hol már hosszú percek óta nyugodtan fekszik. Igazság szerint már több mint két órája alszik a fűben, de ő ezt csak perceknek tudja felfogni, hisz mint minden más embernél, nála is felgyorsul a világ álmai közepette.
   - Soha nem értettem azokat az embereket, akiket a honvágy megnyugtat. Lehet, hogy jó abból a szempontól, hogy tudjuk, van akinek hiányzunk, van aki vár minket és van ahova hazamenjünk ha esetleg egy adott helyen rosszra fordulnak a dolgok. De ha úgy nézzük, ugyan ez a honvágy, ami pozitív lehet, az negatív gondolatként is beférkőzik a fejünkbe, tekintettel arra, hogy szeretteink messze van tőlünk és velük lehetnénk ahelyett, hogy egy adott helyen lődörögnénk. - állapítja meg hosszan kifejtve. Tény, hogy ahány ember, annyi elmélet, de mindig is furcsállta az olyanokat, akik csak mosolyognak a honvágy érzésén és azt vallják, hogy nem is olyan rossz, mint ahogy az ember eltudja képzelni.
   - Tudod... én már beletörődtem. Viszont abba a gondolatban nem, hogy az a bizonyos ember ölte meg... de már egy ideje én gondoskodok magamról, így nincs szükségem a sajnálatra. Bár nem maradt senkim, hogy finoman és érthetően fogalmazzak, még is tudtam olyan embereket gyűjteni magam mellé, akik segítettek feledni az elmúlt éveket. - a lány következő mondataira csak mosolyogni tud, végül csak egy sóhajt követően nyilvánít véleményt.
   - Addig örülj míg nincs semmi gond! - osztja meg további végtelen  bölcsességeit. Ám a sürgető bocsánatkérésre csak ingatni kezdi a fejét.
   - Hé! Ne kérj bocsánatot! Egyáltalán nem tudjuk ki ölte meg az anyámat, bár könnyebb lenne, nem mondom. De már... hét hosszú éve annak, hogy meghalt... apám ölte meg. - teszi hozzá mintegy mellékesen. Bár meg kell hagyni, nem a vér az oka annak, hogy sötétség vegyül a természetébe és jövőjébe, hanem anyja halálának körülményei. Ha nem kellett volna végig néznie, akkor nem érezne annyi félelmet, annyi keserűséget, ami most a másik oldal felé húzná. Amint befejezi a mesélést, egy termetesebb esőcsepp hullik a fejére, minek hűvös, nedves mivoltjára csak mosolyogni tud. Ám a mindig vidám, lelkes mosoly most jobbára keserű. De még mielőtt tovább emészthetné a keserűség, az ég mély sóhajtást követően engedi útjára a többi esőcseppet, miből lassan egy kellemes kis zápor alakul ki. Nem telik el fél perc, már mind ketten bőrig áznak, bár nem mintha zavarná a srácot, ki csak fekszik a földön hagyva, hogy a víz teljesen közre zárja.
   - Menj csak! Ez most jó... - nyögi, majd csillogó szemekkel a lány felé fordul. - Én elleszek itt. - fejezi be, majd ismét az ég felé pillant. Szemét lassan lehunyja, átadva magát az időjárás viszontagságainak.