Raven

Egyedül maradtunk Ravennel, én pedig feltettem a kérdést, és ő pedig csak mondta és mondta. Tudtam, hogy magyarázkodni akar, én pedig megértem a helyzetét. Persze fogalmam sem volt róla, hogy mégis milyen háttere volt ennek az egésznek, de tudtam, hogy valószínűleg még nem fogom megtudni.
Közben még a gondolatatim is elkalandoztak, és el kezdtem azon tűnődni, amin néhány perccel ezelőtt Raven filózott. Vajon mégis ki volt a támadónk? Talán vissza kéne megnézni. Áh, de amíg innen szabadulunk, addigra úgyis kiderül. Vagy mégsem? Nagyon gyengének éreztem magam nem tudtam most ezen gondolkodni.
Majd eltűnődtem a fiú kérdésén. Milyen is volt? Már nem is emlékszem… Ja beugrott!
- Hát… mintha megcsapott volna az áram… vagyis hát tudod az olyan mugli dolog, szóval inkább máshogy mondom. Hát… éreztem, hogy eltalál valami, ami összerándítja az összes izmomat, és hihetetlen fájdalmat éreztem ugyanakkor… - megráztam a fejem, rossz volt visszaemlékezni. Az első alkalom, hogy egy átok eltalált. – Aztán meg csak megszédültem, és hirtelen minden érzékszervem eltompult, és elájultam, és arra ébredtem, hogy éppen gyógyítgatsz. – a végére megeresztettem egy széles mosolyt, majd a plafont kezdtem el bámulni. – Szerintem… lehet, hogy ennek a dolognak nem kellene kitudódnia. – mondtam bizonytalanul.
Azt hiszem korábban talán Raven is ezen agyalt. Vissza kéne menni. Vajon mennyi ideig marad ájultan? Miközben ezen a kis dolgon töprengtem mintha fejbe vágtak volna. Csak annyit hallottam, hogy Raven valamit mondd, de aztán csak tök spontán elnyomott az álom.
Amikor felébredtem láttam, hogy a javasasszony éppen Raven sebeiről veszi le a kötést. Odafordult hozzám, én csak nyugtáztam, hogy jól vagyok, de azért megvizsgált rendesen.
Ami azt illeti, teljesen frissnek és életerősnek éreztem magam. Sőt, jó kedvem is volt. Ekkor újra gondoltam azokat, amik tegnap történtek. Tegnap? Egyáltalán holnap van? Rápillantottam az órára és nyugodtan láttam, hogy hét óra. Tehát még nincs takarodó és csak öt óra telt el az meg nem olyan sok. Végig pörgettem magamban a tegnapi eseményeket, és felmértem a helyzetet. Nem értettem így utólag a támadóm mire célzott azzal, amiket mondott. Még mindig kitartottam az igazam mellett, de komoly kétségeim támadtak az emberünk személyéről. Azt viszont fontos enne kideríteni. Rá néztem Ravenre, mert közölni akartam vele a dolgot. Bár valószínűleg ő nem tartana velem, szerintem ennyi kaland éppen elég volt neki. Én viszont továbbra is fenyegetve éreztem magam. Újra dühöt éreztem, de most nem azt a dühöt, amit a négy évszak termében, hanem kicsivel természetesebbet. Most a támadóm iránt éreztem csillapíthatatlan dühöt. Ez őrültség tudom, de ha nem kockáztatok sokkal nagyobb bajom is lehet, szóval legalább a személyét meg kell tudnom, hogy tisztában legyek vele, kitől kell félnem.
Viszont ekkor a történtek után először eszembe jutottak a szüleim. Odasétáltam a terem egyik végében álló asztalhoz, ahol minden féle volt. Penna, pergamen, cukorka, fájdalomcsillapító itóka, sőt még egy bagoly is, ami most nekem pont kapóra jött. Leültem, és elkezdtem körmölni. Leírtam, mi történt velem tegnap, de azt nem írtam le, mire készülök. Biztos voltam benne, hogy nagyon aggódnak majd, de muszáj tudniuk, úgy éreztem. Megcímeztem, és a baglyot kiröptettem az ablakon.
A lábam már nem fájt, szóval készen voltam elindulni. Azonban ez nem ilyen könnyű. Ezt meg kell tervezni. Na jó, azt majd út közben. Fogtam magam, és Madame Pomfley és valószínűleg Raven figyelmétől kísérve kiléptem az ajtón és elindultam vissza, ahonnan jöttem.


// Bocsi a késedelemért, csak előre hozott érettségi meg ilyesmi... /

Gina

Amint a mardekáros és a tanár elhagyták a konyhát, egy öreg manó szinte feltépte a festményt, és a kezünkbe nyomott valami tea szerűséget. Vigyorogtam kelletlenül is, mert még mindig szinte sokk alatt voltam, majd amikor Gina hozzám fordult még jobban vigyorogtam.
- Persze, az lesz az első dolgom, hogy beszámolok róla a Reggeli Prófétának. – ironizáltam. – Viszont tényleg jó lenne most már menni.
Kicsit megrémisztettek az öreg manó szavai, mert valahogy éreztem, hogy a veszély még nem múlt el.
Intettem a fejemmel az ajtó felé, és sietve kimentünk a konyhából, búcsút intve a kedves manóknak.
Hát azt hiszem szereztem egy új barátot, aminek rendkívül örülök, hiszen mostanában inkább egyedül vagyok mintsem társaságban, ami már kezdett zavarni.
Sietős léptekkel elindultunk a folyosón. Gina jól érvelt, a kiszökés akkor valószínűleg nem fog működni, ha nem is tudjuk az utat. Hát nem tudom, én Hóborcban továbbra sem bízok, és félek az új tanároktól. Nos, akkor nincs mit tenni, mint kipróbálni valami újat.
- Na jó, akkor most mi legyen? – kérdeztem zilálva. Nem szerettem bajba keveredni, én inkább a simán megúszás híve vagyok, bár most sem történt semmi, rossz előérzetem támadt, és úgy gondoltam a további ügyködéseket el kellene napolni. – Szerintem marha nagy mázlink volt, hogy ezt épp bőrrel megúsztuk, szóval lehet, hogy ma inkább valami könnyedebb hülyeséget kellene csinálni. Mi lenne ha csak simán kimennénk a parkba? A többi úgyis jön magától.
Közben beértünk a gyerekseregbe a folyosókon és itt már könnyedebben mozogtam, nem remélve, hogy kiszúr valaki, bár erre elég kevés esély volt, de mégis ott élt bennem az a tipikus félelem az ilyen dolgok után.
Kicsit lassítottam is, látva, hogy eléggé előre rohantam, és bevártam Ginát.


// Ne haragudj a hatalmas késedelemért =(

Gina

Vigyorogva néztem, ahogy a lány a kezével dobálja a szájába a japán kaját. Bal kezes. Nahát! Anyu is bal kezes. Gyorsan elfogyasztottam az én tányéromon lévő ételt, és rá jöttem, hogy én sem akarok többet enni. Ahogy hallottam, Ginának is ez volt a véleménye.
Aztán felvetett mindenféle további program lehetőséget, amik közül tulajdonképpen az összes tetszett, de leginkább az inspektoros dolog. Bár a Hóborc része annyira már nem. A frászt kapom attól a kísértettől, és én nem is bízom benne, ahhoz, hogy egy ilyen nagyszabású csínybe belevegyük. Felvázoltam tehát az én változatomat.
- Az inspektoros dolog tetszik! – mondtam még mindig vigyorogva. – De szerintem hagyjuk ki ebből Hóborcot, én nem bízom benne, mi lesz, ha beköp minket? Szerintem menjünk csak le Roxmortsba, Zonkó csodabazárjába, és ott vegyünk valamit, amivel borsot törhetünk az orra alá. Ez így sokkal korrektebb szerintem.
Mosolyogva hátradőltem.
- És sokkal izgalmasabb a tilosban járós része is. Ha már hülyeséget csináljuk rendesen. – kíváncsi voltam mit szól ehhez a lány, bár azt hiszem, őt az ilyenekbe be lehet venni, aminek nagyon örültem.
Azonban egyszer csak hangokat hallottam kintről. Mintha tanárok lettek volna. Erős, és ellentmondást nem tűrő, meglehetősen mérges hangú tanár. Ajjaj, ez valamelyik halálfaló barátunk lesz. A manók is megálltak egy pillanatra a munkában, és a mély férfihang mellett egy magasabb, és idegesítőbb hangot hallottunk. Éppen valamit magyarázott két lányról, akik erre fele jöttek állítólag.
Rémülten néztem a manókra, de láttam, hogy bennük lehet bízni. Sőt mi több. Az egyik megbűvölte a festményt, de azt csak a fél szememmel láttam, mert egy másik már ráncigált is minket egy másik, pocok üreget ábrázoló festmény felé. Felnyitotta, és egy apró kis kamra volt mögötte, ahova éppen befértünk ketten.
A festmény néhány helyen ki volt égetve, icipici lyukak voltak rajta. Azokon pont ki tudtunk kukucskálni, és nézni mi történik. A manók össze-vissza varázsoltak, az asztalt eltűntették, és megint hozzáláttak a nagy főzéshez-sütéshez, a dörömböléssel mit sem törődve.
Ekkor hirtelen kirobbant a festmény, és megjelent az egyik halálfaló tanárunk, mögötte a mardekáros, aki el kart gáncsolni. Hát ez jellemző.
A szívem a torkomban dobogott, Ha most itt elkapnak, nagyon megbüntetnek, és nem a jó régi McGalagony féle másold le 200-szor-os dolog lesz, az biztos. A manók megálltak, a munkában és riadtan meredtek, és értetlenül néztek a tanárra.
 - Hol vannak? – kérdezte először udvariasan. Rá néztem Ginára, de a sötétben nem tudtam kiolvasni semmit sem az arcából. Hátra dőltem és lehunytam a szemem, bár biztos voltam benne, hogy biztonságban vagyunk. Mégis féltem. Amikor nem felelt egyik manó sem a tanár kérdésére fel tette ég egyszer, csak üvöltve. – Hol rejtegetitek? Őket?
 - Kiket? – kérdezte egy öreg, zsémbes manó. – Ide senki sem jöhet be, a nélkül hogy mi ne tudnánk róla. És ha meg tudjuk, hogy egy diák itt tartózkodik, azonnal szólunk tanár úr, hiszen ez a kötelességünk.
A hangja át ment alázatosba, de még mindig zsémbes volt. Nahát! Ezek aztán a hűséges manók. A többiek helyeseltek. A tanár, mivel nem tudott mit kezdeni a helyzettel, odafordult a mardekároshoz és felpofozta, majd elhagyták a konyhát.

//És még egyszer, ne haragudj a késedelemért! //

Raven

Glenda más. Figyeli a fiú reakcióit, az arckifejezéseit, bár manapság mindenkiét figyeli, mert érzi, hogy nincs minden rendben. Hogy is lenne? Hisz ő nem érzi. Hogyan is érezhetné, hiszen szülei sosem éreztették vele, hogy akármi baj is lenne. Bár ő tudta ettől még, de nem tudta átérezni. Ahogy nézi a fiú arcát, azt, hogy a már meggyötört ember arcából mennyi mindent lehet kiolvasni, végleg ráébred, hogy nincs mese. Itt háború van. Hiszen mindenhonnan ezt szajkózzák. Háború van, Tudjukki elpusztít minden muglit, és azok családját is!!
Az eső elállt, a nap újra kisütött. De Glenda felett a felhők megmaradtak, ő úgy érezte, mintha még mindig esne. Csevegtünk, de közben szorongtam. A fiú megjegyzését szinte nem is halottam, csak bólintottam végül. Teljesen elkalandoztam.
Nem várt érzés kúszott be a szívembe. Itt a Négy évszak termében, a legpompásabb tavaszi időben megcsapott a félelem szele. Magam sem tudom mi válthatta ki ezt belőlem. Talán ennek el kellett jönnie. Talán jobb is így, hogy végre egy vagyok a rettegő emberek között, hiszen így talán biztonságban vagyok.
Hirtelen a családom jutott eszembe. Elködösültem, nem fogtam fel, hogy élhettem eddig álomvilágban. Ez valami átok, hogy egyik pillanatról a másikra bepánikolok a semmin? Még azt is e tudom képzelni. Vagy ez normális? Én már nem tudom mi az és mi nem, csak annyit tudtam, hogy rettegek kimenni innen. Rettegek a halálfalóktól. Hiszen éppen egy halálfaló órájáról lógok.
A fiú kérdésére nem feleltem. Csak döbbenten és rémülten néztem magam elé, nem voltam önmagam. Mérges voltam! Nagyon, de közben féltem is. Legszívesebben üvölteni tudtam volna, de csak inkább gondolatban.
De hát ez nem normális! Hogy gondolhatok, hogy viselkedhetek így ÉN? Hiszen én nem csak hogy ellenkező szellemiségű vagyok, de én ebben is nőttem fel, és külső hatások nem értek, hiszen én nem jártam gyerekek közé. Éreztem, hogy elbódul az elmém. Hirtelen mintha elsötétedett volna a lelkem, és csak a halát látná mindenütt. Szinte hallottam a sikolyokat a fülemben. Körbe néztem. Van itt még valaki rajtunk kívül? Ez csak valami bűbáj lehet. Vagy mégsem? Össze voltam zavarodtam. Kétségbeesetten néztem a fiúra, aki most még mosolygott rám, nagy kék szemekkel. Az ilyenek a gyengéim, de most valahogy nem érte el a kívánt hatást.
Ágrecsegést hallottam néhány méterre. A hang felé kaptam a fejem. Egy állat volt csak? Felpattantam, és szó nélkül nagy léptekkel elindultam a hang irányába. A pálcámat előhúztam és csak mentem a fák között. Körülöttem minden olyan szép volt, de én csak azt a valamit vagy valakit üldöztem, aki a hangok alapján előlem menekült. Nem tudtam mi az. Nem láttam, de ágrecsegéseket hallottam, egyre sűrűbben. Mentem előre, sietve, félelem lengett körül, de vonzott a hang. Tudtam, hogy mennem kell, muszáj volt. A gondolataim egyre inkább elbódultak, egyre indulatosabb lettem, és már egyértelmű volt számomra is, hogy nem én vagyok. Mintha részeg lennék, csak szédülés, összevissza beszélés és egyéb nélkül. Aztán hirtelen változott a táj, bár ezt csak akkor vettem észre, amikor ár jócskán bent voltunk az őszben. Futottam, pálcám a kezemben. Hallotta, hogy az avarsustorgás megszűnik és én épp kiléptem egy fa mögül.
És akkor megláttam.


// Elnézést a késedelemért, de érettségizek infóból, és nagyon sokat kell tanulnom..