Megnyugodott. Talán. Valami furcsa egyszerűséget érzett, ahogy végignézett a szoba plafonján. Nem volt ott semmiféle cikornya, sötét árny, rémes kastélydíszítő elem. Csak a csupasz fehérség vonta be és ez tetszett neki.  És valahogy ez az egész történés elkezdett a kedvére lenni. Sosem volt alkalma Destainnek beszélgetni, mármint őszintén a családról és a családi kapcsolatokról beszélgetni. Ott volt a két húga. Mindkettő lényegében kedves teremtés, de míg Margának sokszor fel sem tűntek a gondok, bajok, így végigszertelenkedte az életét, addig Lucretia olyan visszahúzódó volt, hogy az idejét sem tudja, mikor hallotta őt beszélni. Na jó, nyilván hallotta, de meglehetősen szófukar lány volt már a kezdetektől fogva. Ezen pedig apjának rossz természete sem segített, hiába volt az anyjuk lényegében kedves. A baj a nő fakó jelentéktelenségével volt, amit még inkább elnyomott az ormótlan épület.

De íme, ő most végre kiszabadult onnan, és ha vissza is tér, más életet hoz magával a falak közé. Jobbat, boldogabbat. Még ha ehhez előbb rengeteget kell is tanulnia. Nem akar olyanná válni, mint amilyen az előttük lévő generáció volt. Ez egy jó család lehetne. Erős és összetartó. De ahhoz szeretet is kell. Ő benne pedig az bőséggel van. Évekig nem hitte el, de aztán jött a húga, majd jött Jada és vele együtt jó pár iskolai barát. Fontossá vált neki megannyi ember, akikért küzdeni, harcolni is képes volt, kockára téve saját biztonságát. Nem, ő nem olyan mint az apja volt, aki két feleséget is kisemmizett, akinek a húga őrülete fontosabb volt, mint a saját gyerekeinek biztonsága, aki mindent zsarnoki akaratával akart megoldani, mert nem szeretett vagy tisztelt senkit és semmit. Most, most elvileg Ephramé minden. Már abban az esetben, ha kész kiállni a családja elé és kijelenteni azt, hogy ez márpedig így van és kész.

Hangosan felsóhajt, majd ülő helyzetbe tornázza magát, hogy ismét unokatestvérére nézzen. – Nem bánthat már. – Jelenti ki olyan határozottsággal, mintha efelől semmi kétsége sem lenne és valahol így is van. – Átéltünk egy háborút Benedict. Nem tudom, hogy te hol voltál és mit csináltál, de én halálfalók markából szedtem ki a barátaimat az iskolai ostrom alatt. Nem hagyom, hogy bántson. Nem bánthat. – Nyomatékosítja mindezt egy majdhogynem gyermekire sikerült fejbólintással, aztán újra sóhajt egyet. – Engem apám nem bántott. Tettleg. - Magyarázza és szinte neki is furcsa mennyi sajnálat van a hangjában a másik fiú iránt. Holott sokáig azt gondolta neki, neki volt mindennél nehezebb felnőnie abban az ormótlan, nehéz közegben. De nem. Őt az apja kényszerítette a jó teljesítményre. Üvöltözött vele, ha valami nem volt a kedvére és csak egy hümmögéssel ismerte el, ha valami igen. Borzalmas módon ki tudott kelni önmagából, s Ephram átérezte gyermeki önmagának fájdalmát, amikor az apja az arcába üvöltötte nem tetszését. De. Az apja sosem bántotta. Ellenben a kedves nagynénivel, akit nemcsak gyermekek, de emberek közelébe sem szabadott volna engedni. Erre több bizonyító levelet is talált a Mungó medimágusaitól. A nagynéni előszeretettel használta a pálcáját bárkin és mindenkin, az apró sebzéseken át a nagyobbakig. Végül Ephram egyik nővére ölte meg, pont őt védve, mikor köztudott volt, hogy a fiatal nő, gyűlöli öccsét.

Íme, kedves családi szeretet Destainéknél. Mindig is tudta, hogy nem akar ilyen keserű lenni, bár évekig hasonlóan élt. De most. Most ebben a pillanatban határozta el, hogy segíteni fog. Boldogtalan nővéreinek éppúgy, mint unokatestvérének és húgainak.
- Ha ez a név ilyen rossz érzéseket kelt benned, akkor nem csoda, hogy nekem estél. Én sem voltam kedvesebb… - Motyogja, majd ismét kezébe veszi az álomfogót és enyhén mosolygós arccal nézegeti. – Mi mások leszünk. – Jelenti ki ezt is határozott, már-már ígérő bizonyossággal. – Nem ők vagyunk. Nem az ő életüket éljük… Apám meghalt, ahogy a nagynéném is. A te apád pedig nem szólhat bele az ügyeinkbe. Minden ami mostantól Destain, annak lényegében én vagyok az ura. És én itt és most, megígérem neked, hogy a mi eszünk nem fog elmenni. És sokkal, de sokkal boldogabb családot teremtünk. – Néz immáron bizalommal, furcsa baráti kedvességgel új szobatársára, majd megszorítja a fel nyújtott kezet. – Örülök, hogy megismertelek.

Igen, valahogy, ahogy a másik szemébe nézett megszűnt minden ellenségeskedése. Hirtelen maga sem tudta volna megmondani miért, pedig talán… talán egy villanásig ugyanazt a fájdalmat látta az ő szemében is, amit a sajátjában, vagy nővéreinek szemében szokott felfedezni. Nem egy jó élet ez egy gyereknek, ez a család. Egészen másképp kéne felnőni, jobb emberré nevelődni. Kedvessé, boldoggá és boldogságot adóvá. De az ő családjában mintha mindez lehetetlen lenne. Vagyis nem… nem lehetetlen, de másnak az önfeláldozása kell hozzá, hogy sikerüljön. Ötből egy, sőt, talán hatból egy. Marga. Ő jó ember, ő különleges, kedves és boldog. De ehhez neki kellett mindig mindent elviselnie a lány helyett, sőt magára vállalnia minden aprócseprő bűnét. Igen, a gyermeki fantázia és szertelenség megannyi meg nyilvánulását. Mindez egy normális családban megszokott. Sőt, nemcsak, hogy elfogadott, de egyenesen elvárt megannyi gyermektől. Destaineknél a csönd volt az elvárt. Amit Marga megannyiszor nem tudott teljesíteni. Nem baj… Fújja ki a levegőt, miközben hallja a másik keserű szavait.

- Tehát tényleg hatból egy. – Mosolyodik el most először, de most is ott van benne egy jó adag keserűség. – Úgy értem hat Destainből egy az, akinek eddig boldog élet adatott meg. – Magyarázza, de persze tudja, hogy ebből az unokatestvére ugyanúgy pont semmit sem érthet. – Van egy húgom, Marga. Ő csinálta ezt. – Mutat a nem túl szép álomfogóra, amit pontosan azért is szeret annyira, mert megnyilvánul benne minden szabadság és szertelenség, ami ő belőle hiányzik. -  Kedvelnéd. Harsány, nagy hangú, kreatív és pimasz. Nagyon pimasz. – Mosolyodik el ezúttal nagyon is őszintén, miközben az álomfogón simít végig. – Az ő élete nem volt szívás. – Jelenti aztán ki, majd újra szobatársa felé fordul. – Nem, nem az apád küldött, hogy kémkedjek. Ha ismerném, se tenném meg neki, de így, hogy nem ismerem, még nehezen is menne… - Von vállat, majd egy laza mozdulattal lehuppan az ágyra és onnan kukucskál fel Benedictre. – Szóval… - Könyököl aztán végül párnájára és jelzi szobatársának, hogy mi lenne, ah leülne, vagy lehuppanna mellé, vagy bármi. – Kezdjük elölről ezt a bemutatkozósdit. Tudom jól, hogy a modoromon van mit csiszolni. Az elmúlt évek, vagyis hát életem összes éve, rányomta némileg a bélyegét. – Sóhajt egyet, majd visszadől az ágyára és a fölé akasztott álomfogót kezdi el piszkálgatni hanyatt fekvésből.

Furcsa, de most, ebben a pillanatban döbbent rá először arra, hogy némiképp szabad lett. Pont úgy, mint a húga, akire mindig is olyan gondosan vigyázott, hogy akármilyenné válhasson. Immáron, messze a családi háztól, messze Jadától, messze a Roxforttól, ő is akármivé válhat. Bár ettől függetlenül jelenleg úgy érzi ugyanúgy mágus jogot akar tanulni, de ha netalán fordulna egyet a világ, már nem félen attól se, ha a talárszabászat vonzaná.
- Veled sem bánt jól az apád. Igaz? – Néz aztán újra komoly szemekkel a társára, mikor eszébe jut, hogy ő lényegében az apja miatt akarta mindazt,a mi azóta is a célja. Bár immáron talán az ő egyéniségének és akaratának a célja, nem pedig a családi nyomásé. – Destainnek lenni szívás. Volt. De igaziból, talán pont mi vagyunk azok, akik ezen változtathatnak.

Ahjjj. Morgott magában egy sort, mert persze most sem sikerült az a fene nagy kedvesség. Továbbra is egy morgós, beképzelt öregapónak tűnik, mint az esetek nagyon-nagyon magas százalékában. Persze ráfoghatná gorombaságát a háború borzalmaira, de sajna ő már előtte is bőven ilyen volt. Hiába szidta fiatalabbik nővérét a rossz természetéért valahogy mintha mindketten ugyanabban a csapdában vergődve nőttek volna fel. Hogy végül jellemük végeredménye is hasonlóan kellemes legyen.

De ez van. És talán ezért is néz ilyen kelletlen unszimpátiával az előtte állóra. Egy Destain, akinek nem kellett a sötét, ódon és komor kastély nyomása alatt felnőni. Miközben egy zsarnoki apa és egy őrült nagynéni minden egyes nap megnehezítette olykor még a levegővételt is. Igen. Egy másik Destain fiú, egy nagy ígéretű jövő, akire ugyanannyi felelősséget lehetett volna pakolni, mint ő rá… Akkor talán nem ő lett volna az egyetlen úgynevezett reménység. Hisz mint tudott a Destainek között bármilyen kiemelkedő is legyen egy lány, az nem viheti sokra. Végül egy lehetősége van csak. Jó férjet találni és gyermeket szülni, épp mint valami múlt századi angol írónő történetében.

Bár… már nem él az öreg Destain… sem a húga. A nagybácsi pedig elvesztette jogát a család uralmán azzal, hogy ott hagyta a kastélyt. Hivatalosan Ephram a család feje. Amivel viszont még nem volt hajlandó szembenézni.

- Ja. Néha annyinak érzem magam… - Mondja, immáron kevesebb morgással a hangjában, ami azt eredményezi, hogy totálisan közönyössé válik. Közben egy pálcaintéssel bezárja a ruhás szekrény ajtaját, hogy a másik táskájának szentelje figyelmét, amiben az ilyen-olyan könyveit, kisebb tárgyait hozta el. Nem mintha sok személyes holmival futott volna neki az úgymond új életének. Inkább csak hasznos dolgok apróságok vannak nála. Pennák, pergamenek és különböző tinták foglalják el kimért helyüket az íróasztalán, miközben próbálja kissé figyelmen kívül hagyni saját rossz hangulatát és rokonának furcsába hajló jellemét.
Ismét csak megrántja a vállát, miközben a táskája aljából kirepül egy furcsa kinézetű álomfogó és néhány teafüves üvegcse is, hogy aztán helyet foglaljanak az addig üres polcokon. – Én sem emlékeznék rád, ha nem foglalná el a dicsőségfalunkat egy ormótlan, túldíszített családfa, ami szerencsére évről évre, hegyről hegre változik a rajta szereplő emberrel. – Magarázza, miközben ellebegteti táskáit is az útból. Lényegében kész van, így, ha épp nem zargatnák simán csak leheveredne az ágyába valamelyik könyvével és élvezné a magányt. Csak, hát a magányt ritkán osztogatják kollégiumi szobák képében, amire persze Marga is kegyesen felhívta a figyelmet, miközben a kezébe nyomta saját készítésű álomfogóját. – Amúgy nem vagyok furább, mint te az én szememmel nézve. – Próbál megint csak valamiféle normális hangnemet megütni, sőt úgy összességében normálisságra törekedni, mert tény, ami tény, hogy nincs túl sok barátja. – De igen. Biztos, hogy rokonok vagyunk. – Bólint szobatársa felé. – Az ember általában nem választhatja meg a családtagjait. De annak nagyon is örülj, hogy nem egy fedél alatt nőttünk fel. Mert Destainként fiúnak lenni, nagyobb szívás, mint lenézett lánynak. Bár… ki tudja… Nem ismerlek igaziból, simán lehet, hogy tapasztaltad… Csak azt tudom, hogy apám nem volt elragadtatva a ténytől, hogy nem a kastélyban éltek. De… Lehet ez egyéni probléma…

- Nem. Nem képzelsz. – Jelenti ki némiképp barátságtalanul, mert igaziból már ennyit sem tervezett bájcsevegni újdonsült szobatársaival. Az élni és élni hagyni elven működött nagyrészt már a Roxfortban is. Furcsállta is amikor Jada az életébe került. Mert bár a griffendéles lány sem volt épp túlzottan barátkozós, a húga, Dakota nagyon is az volt. És vele együtt hirtelenjében emberek kerültek a magányos életébe. Olyanok, akiket nem akart az első szavával kiutálni a világból, vagy egy tetszetős kis átokkal kitessékelni a szobából. Nem, nem neked találták ki a kollégiumokat Ephram Destain. De ezzel lényegében ő maga is tisztában volt már abban a pillanatban, hogy kitalálta a költözést.
Most viszont szíve szerint sarkon is fordulna és menne is. Itt lényegében semmi sem olyan, mint amit ő szeret. Két szobatárs. Kettő is. Rendben, ha már bemutatkozott nekik, akkor nem kell sokat beszélgetnie. Legalábbis ebben nagyon reménykedett. Ő nem tervezett hatalmas társasági életet élni bulikkal meg miegyébbel. Amíg ez a fura figura szétszedi az agyát valami anyaggal, addig ő majd nyugiban tanul. És ha széthányja a szobát, majd azért jó fej lesz és kikaparja belőle. Elvégre a rokona, vagy mije. Még ha egy falon lévő fura, mágikus, évről-évre változó képen kívül, ami ezt bizonyítja, nem sok dolog köti őket össze. Lehet pontosan innen van ez a néminemű belső haragja. Talán könnyebb lett volna mindent átvészelni, amit át kellett apja révén, ha lett volna még valaki, csak egyetlen egy valaki akivel megoszthatja a rosszakat. Nem is azt akarja, hogy még valaki ugyanazt a kényszert élje át… nem erről van szó. Csak jó lett volna, ha van valaki, akinek elmesélheti, aki megérti őt. De nem volt. Csak a húgai, akiket mentett mindenféle kényszertől vagy fájdalomtól. S így minden az ő vállára került. Szétszakadt, boldogtalan család ez. És egyelőre nem sok reményt lát rá, hogy valaha is boldogabbak lesznek. Talán Margának van rá esélye, és éppen ezért is vállalt helyette mindent…

Benedict nem számított épp egy testes, vagy elriasztó alaknak, ezért csak egyszerűen lépett arrébb kettőt, hogy kikerülve őt, lehajolhasson az ágyhoz és elkezdhesse szépen hajtogatott ruhaneműit kipakolni. Közben persze egy vállrándítással jelezte, hogy van ez így. Mármint az is, hogy nem szóltak nekik a szobatársról, meg az is, hogy csak ilyen egyszerűen kikerüli. Szóval úgy minden egyben. Bár már megfigyelte magán, hogy elég sok beszélgetést is lezár ezzel a mozdulattal. Akkor valami olyasmit szokott jelenteni, hogy ez a továbbiakban nem érdekel. Gondolkozott rajta, két ing előhúzása közt a táskájából, hogy ezt most is annyiban hagyja, de akkor Marga csacsogó hangja jelent meg a fejében. És valami olyasféle is, hogy barátságosabbnak kéne lennie. Van benne valami…

- Az unokatestvéred vagyok. – Húzza ki magát kicsit, immáron újdonsült szobatársa kék szemeibe nézve. Csak azokban véli felfedezni a Destain vonást. Ő mintha még távolabb esett volna attól a bizonyos fától, mint ő meg a húga. Talán erre rátett az is, hogy neki nem kellett a kastélyban felnőnie. Lehet az teszi olyan mogorvává az embert. Rajta inkább valami bohókásság látszódik. – Ephram Destain. – Jelenti ki olyan határozottsággal vegyült természetességgel, mint azt a nevet alap volna ehhez a külsőhöz társítani. Na, majd egyszer talán így lesz, bár igen, ahhoz meg kéne tanulnia barátkozni és például kapcsolatokat kiépíteni. Az eléggé hasznos lenne. – És lehet, hogy nektek nem szóltak róla. De nekem bizony ez a szoba szerepel a papíromon. Szóval, útban vagy. – Morogja kissé, miközben újra visszahajol a csomagjához, hogy folytassa a pakolást. Csinálhatná az íróasztalánál is, de ha már megpróbálta megmutatni ki az erősebb, akkor nem hagyja annyiban a dolgot. – Szóval. Most lesz időnk megismerkedni. Kedves kuzin. – Állapítja meg, miközben felemeli a pálcáját, hogy az ingeit szépen a szekrénybe küldje vele. – Bizonyosan nagyon jó lesz.

Másodszor is lenyomta a kollégiumi porta csengőjét, immáron kissé bosszúsabban, mint elsőre. Bár mindeközben bőségesen el is gondolkozott rajta, hogy na most sétál innen ki. Jobb lesz neki mégis otthon, a családi házban, ahonnan azt hitte még igaziból pár nappal ezelőtt is, hogy végre kiszabadulhat. Nem így lett. A háború durvább nyomot hagyott rajta, igaziból rajtuk, a Jadával való kapcsolatán semmint azt valaha is gondolta volna. Igen, magán igaziból érezte… De a lányon nem. És így egy jó darabig reménykedett még benne, hogy konfliktusaikat a gyógyító idő majd megoldja helyettük. De nem így lett. Közös döntés volt hát az eljegyzés felbontása, bár mintegy kaput még mindketten nyitva hagytak egy apró mondattöredéket. „Talán majd idővel újra…”. Persze nem hitt benne. Valószínűleg Jada sem hit benne. De akkor ott abban a pillanatban kellett nekik valamiféle kis kapaszkodó, egy apró kis talán, hogy mindaz, amik ők évekig voltak, nem múlik el egészen, s végül majdhogynem nyomtalanul. Persze ebben sem hitt. Az élet mindig is keményebb volt ennél. A talánok, ha-k és reményteli vágyakozások fikarcnyit sem értek ebben a tetves világban.

Szóval erőteljesen harmadszor is rátenyerelt, immáron eléggé dühösen arra a csengőre.
- Jól van… Jövök már… - Mondja az idős boszorkány, aki furcsamód még vénebb, mint a Roxfort tanári kara együttvéve… És igen ez elég sok pozitív gondolatot szül az akadémia tanári karával kapcsolatban. De mindegy. Bölcs csak egy nagyon vén ember lehet, úgy fest ez a portás nénikre is igaz. – De nagyon sietős. – Nyöszörgi, miközben az ajtó mögül kisétálva feláll valami emelvény félére, hogy legalább arról elérve a pultot Ephramra nézhessen.
- Nem sietős. – Von vállat az egykori mardekáros. És dühös kifejezéséből igenis lerí, hogy de, nagyon is sietős volna már. Főleg mivel körülbelül negyed órája várja, hogy a nénike befejezze az ebédjét. Amit épp most süt... Legalábbis az egész épületben terjengő bűz pontosan erre enged következtetni.
- Maga új itt. Még nem láttam errefelé. – Állapítja meg nagy bölcsen a boszorkány, mikor végre a fiúra fókuszál, persze ez is eltartott pár percig… - Miben segíthetek?
- Csak adja ide az 56-os kulcsot és onnantól semmiben. – Morogja az újonnan lett kollégista és erőteljesen a jelzett kulcs felé mutat, hogy az neki jár.
Nyilvánvalóan az is eltart pár percig, mire a kopottas kulcs a kezébe jut. És mégis, mikor megkapja, csak nézi egy ideig és hangosan felsóhajt.

Igen. Alig két hete még egy felújítandó, romos kastély kulcsát tartotta épp ugyanígy. Aztán tegnap a szülőházának kapukulcsát forgatta hosszú percekig ujjai között. Haza kellett volna mennie. De nem tudott. Számtalan dolgon keresztül ment az elmúlt években. Sőt, szinte gyerekkorától kezdve, ahogy minduntalan próbált megfelelni egy zsarnok akaratának. Mindig tudta, mit kell tennie és mindig tudta, mit kell mondania. Tökéletesen eljátszotta a szerepét, hisz világosak voltak az elvárások. A legjobbnak lenni mindig mindenben. És most? Ott lett volna a tökéletesnek tűnő házasság képe, amit létrehozhatott volna, mert igenis kényszeríthették volna magukat Jadával erre, de nem akarták. Életükben először a szüleik akarata nélkül döntöttek. És úgy érzi, kudarcot vallott valamiben. Pedig már nem él az apja. Már nincs, aki szóról-szóra számon kérhetné. Már csak az édesanyja van, aki talán csak átölelné, még az is lehet, hogy annyit mondana csak; „Megértelek, majd lesz más”. És megannyi kemény év után, most éppen ez a szeretet és megértés az, amivel egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Szóval… csak fogta magát és inkább elmenekült.

Újabb hangos sóhaj hagyja el ajkait majd. S dönt. Éppúgy, ahogy végül tegnap is döntött. Erőssé nevelték és erősnek is tartja magát. Lehet, hogy egy személy most eltűnt az életéből, az a valaki, akinek kicsit néha engedte, hogy levegyen pár súlyt a válláról. De ettől még az eredeti célja világos és elérhető; Az akadémián is legjobbnak lenni. Ezért is lesz neki jó a kollégium. Itt nincsenek kérdések, nincsenek családtagok, nincs újonnan felismert családi szeretet, csak sok-sok diák.

Megindul hát az 56-os szoba felé. Aztán minden kopogás, kérés, vagy kérdés nélkül egyszerűen lenyomta a kilincset és belépett.
- Nem. Nem órán kéne lennem. – Válaszolja a neki szegezett kérdésre, majd teljes természetességgel besétál és lerakja táskáját arra az asztalra, ami szemmel láthatóan nem rendelkezik tulajdonossal. Ekkor nézi csak meg jobban újdonsült szobatársát. Egy Destain… Bár pont rajta sem látszódnak az igazán jellegzetes Destain vonások, de ettől függetlenül a családi jegyzékben és a kastély impozáns családfájában ugyanúgy szerepel. – Szóval veled kerültem egy szobába. Gondolom viccesnek találták, akik a beosztást csinálták… - Mondja olyan egyszerűen mintha már ezer éve közvetlen közelről ismernék egymást és túl lennének már bőséggel az udvarias bemutatkozási formákon. – Ha jól látom ez az asztal és ágy szabad. Szóval engedelmeddel vagy nélküle, de kipakolok.