A dühtől remegő kis nevetés hagyja el a torkát. Igen, tudja, hogy rég elárulta magát, mégis próbál némi nyugalmat erőltetni a hangjában, habár feleslegesen.
Teste megfeszülve várja a másik következő lépését, míg szemébe kis híján könny szökik a felgyülemlett gyűlölettengertől. Az ajkába olyan erősen vájódnak a fehér gyöngy-fogak, hogy a karcos ízű, bíbor színű vér kiserken. Lassú, finom mozdulattal nyalja le az apró cseppeket alsó ajkáról.
Az is hiba volt, hogy idejött.
Mert nem tud a szobájában ülni, á nem.

A következő lépés meglepetés szerűen éri, mégsem mutatja. ahogy a hideg ujjak rákulcsolódnak a vékony, hófehér kis csuklóra, maga sem tudja, hogy elrántsa a kezét vagy még erősebben nyomja a másik torkához.
Fürkésző tekintettel, oldalra döntött fejjel figyeli zsákmányát.
Az erősebb győz.
Kár, hogy tippje sincs, hogy jelen esetben ki.
Mutasd, hogy te is olyan gyáva vagy...


- Gondolom ilyenkor szokta mindenki visszarántani a pálcát, nem igaz? Bocs, nálam nem jön be ez a fordított-pszichológia dolog.
Csak tudná mire készül... Mert hogy nem hagyja annyiban a dolgot ha ő megtámadja, abban majdnem biztos. Legalábbis ő nem tenné.
Bár ő nem is hadonászna idióta módjára egy késsel.
Különbözünk, na.
A fehér fogak villannak, a kegyetlen mosoly újra megjelenik a szája sarkában.
- Tudod mit, kedves leszek.
Gonosz, gonosz.
- Mondd, milyen átkot szeretnél, és azt kapod.
A feje még mindig tele gondolatokkal, egyik hullám csapkodja a másikat elméje kicsiny tengerén, s ő csak tele van dühvel,  sötét, el nem múló felhőkkel.
Már azt sem tudja kire mérges jobban. Erre az idióta cirkuszi majomra, Seyára, vagy a saját hülye fejére.
Mindegy, az ajtón már nem tud egyszerűen kisétálni. Arról már lecsúszott.


ui.:Bocsi, elég vacak lett, még megint bele kell jönnöm^^

Boldoooog nevnapot kicsiny klanunk vezetojenek:D:D:D:D
Seya nap vaaaaan:D:D:D (remelem ma tartod )*mindenesetre a fulladasig olelgeti *

Viiiii*bocsi,nincs idom atjelentkezni Lupe-al*

Szooooval nagyon sokat, boldogat, szuletesnapooooooooooot*elkapja, megolelgeti Lucaaaaat*<3<3

Valljuk be, ha nem utálta volna ennyire, valószínűleg kezet fog vele. Igen, stílusa az van, meg kell hagyni. Ha nem dühítené ennyire, még nevetne is az erőfitogtatás kicsiny mondatán.
De nem.
Dühös.
Nagyon.
De nem is tudja mire.
Szinte várja, hogy jöjjön, üsse meg, gyerünk, átkozza meg, tépje szét apró darabokra, árassza el a száját a forró, egyszerre bársonyosan simogató és karcosan-fájdalmasan ömlő, fémes ízű vér.
Hallja, ahogy a csontok fájdalmasan ropogva törnek ízzé-porrá, hogy utána az emberi tartóelemekből levált szilánkok szúrjanak a húsába belülről.
Érezze, ahogy kifordul a karja, ahogy az inak, az ízületek ropognak, húzódnak, várva, hogy kitépődjenek rendeltetésszerű helyükről...
Csak érezze, hogy él...

De ezt már nem hagyhatta. Azért büszkesége neki is volt. Nem lányozhatja le. Mégis mit képzel magáról?! Hogy bárkit sértegethet, mert rossz napja volt, vagy mi?
Lerí róla a közömbösség afelé, hogy bárkibe is szorult egy kis emberség vagy érzelem. Hogy bárkinek is szarul esik amit mond. Csak ő, ő és ő.
Hát most is csak ő lesz.
Nyaldoshatja a sebeit.

Meglepő gyorsasággal nyúl pálcájáért, mely egy apró kis fordulattal az ujjak között, máris a mardekárosra mutat.
Habár teste meg-megremeg az idegtől, pálcás keze meg se moccan, s hangja is hidegen, élesen, és magabiztosan cseng.
- Mit is mondtál? - s szája szegletében örömtelen, fenyegető kis mosoly jelenik meg.
Leszarja, hogy a másik bele küld e valamit, vagy éppen ő nyer e. Persze ha küzdelemre kerül a sor, az biztos, hogy nem hagyja magát, de már rég túl van rajta, hogy bármi is érdekelje. Üres lett. Belül üres… Nem találja a helyét. Ha egyedül van, az zavarja, hogy nem tud senkihez se szólni, ha pedig társaságban, akkor azt várja, hogy mikor hagyják már végre egyedül, és mikor mennek a dolgukra.
Az lenne a legjobb, ha úgy kiütné az a bunkó, hogy utána vagy egy hónapig kómába feküdjön a gyengélkedőn.
De akkor sem adhatja fel. És nem is akarja. Csak még magabiztosabbá teszi a belső gyengesége. Nem az a típus, aki a vesztesek közé született. És nem is úgy fog meghalni.

No nézzenek oda.
Kezd kibújni a szög a zsákból.
Végre valami érzelmi reakció a ridegség koronázatlan kiskirályától.
Persze, hát peeersze, hogy ő az okosabb. Ami azt illeti, veszettül elege volt már az ilyen és ehhez hasonló jellemű figurákból. És persze, hogy mindig ilyenekbe botlott bele ebben a rohadt kastélyban! Most is... Pár perc magányra vágyna, erre fel persze, hogy egy ilyen tuskónak pont erre kell járnia.
Lassan kezdi úgy érezni, hogy ő vonzza az ilyen kis kegyetlen, agyi rendellenességgel küzdő egyedeket. Talán benne van a hiba. Talán egy normális, kedves emberek számára nem érezhető szagot bocsát ki magából, amit csak az ilyen született pszichopaták éreznek meg.
Ilyen ez.
Lassan kénytelen lesz belenyugodni.
- Jaj, ne haragudj, hogy pont ide kellett besétálnod. Nyilván nem volt még száz üres terem a kastényban. És nyilván nem is hallottad, hogy itt bent van valaki.
- Valami oka csak volt, hogy bejöttél. Netán egy kis balhéra vágysz? Gyeeerünk, belezzük ki a szerencsétlent aki csendes magányában üldögél a teremben...
Most már nem is próbálja titkolni ellenszenvét. A fenébe, minek is próbált kedves lenni? Hisz' vannak akik menthetetlenek.
Arcán rózsaszín kis pír jelenik meg a dühtől, s testét is ellöki a padtól, hogy most már szemtől szembe álljanak egymással. Hát mit képzel ez, hogy idejön, hülyének nézi és egy késsel fitogtatja az erejét. Varázslók vagyunk, az Isten szerelmére, nem bérgyilkosok! Pálcát kellene használni! De ha neki így jó...
- Bocs, de ha nem adtál volna rá okot, akkor nem mondtam volna ilyet - lenéző tekintettel méri végig a fiút, miközben még mindig azon gondolkozik, hogy miért mindig vele történnek ilyen dolgok...

Ott volt Seya, aki szintén nem egy könnyű eset. Persze esze ágába nincs ezzel összehasonlítani, de mégiscsak ugyanaz a megfoghatatlan, kordában tarthatatlan alak volt.
Aki otthagyta.
Remények nélkül.
Kétségekkel.
S most foggggggalma nincs, mi a fenét kellene csinálnia. A legjobb talán az lenne, ha elmenne remetének. Nem kell neki se barát, se senki. Csak magány. Önmaga a legjobb társaság, akkor minek keressen másokat? Hogy kétségeket, űrt, dühöt, könnyeket és esetleg egy egész pici cseppnyi boldogságot okozzanak?
Kösz, nem, nem kell neki már senki.

Miközben tekintete még mindig lázas dühvel pásztázza a szemben állót, a mellkasánál lévő belső zsebében mintha a pálca valósággal lüktetne...

A feszült csenddel eltelt másodpercek egyre kiéleződnek.  A szavak ridegen pattannak le a jeges, nyirkos falakról, miközben ők ketten úgy méregetik egymást, mintha egyik sem lenne meggyőződve a másik teljes értelmi képességeiről.
Igen, ilyen ez.
Mardekárosok között már csak így megy.
De őt egyre jobban izgatja, hogy ki a fene lehet ez a srác, és egyáltalán mi a csudáért rajta éli ki a beteges kis uralkodói vágyait.
De most emberére talált.
Őt nem olyan fából faragták, aki hagyja magát.

Élénken úszik be szemei elé egy kép, ahogy apja régi énje felpofozza, csak mert éppen észrevette a konyhaszekrényben lapuló üvegeket. Persze ő csakazértis alapon az egészet kiöntötte míg apja aludt, hogy aztán három teljes napot töltsön a szobájába zárkózva míg egyetlen megmaradt szülője odakint őrjöngött.
A vodkagőzös, olcsó cigarettától bűzló alak azóta is rendszeresen megjelent rémálmaiban, hogy utána a hajnali felriadás után még csak véletlenül se tudjon visszaaludni.
Ilyenkor jönnek jól a könyvek...
Persze mindig ő a kis különc, aki már reggel is azokat az átkozott oldalakat bújja, s hallgathatja a többi olcsó sziszegését, hogy miért nem került a hollóhátba, ha ennyire stréber.
Csak ők nem látják a dolgok valódi oldalát.
Persze ő utána ilyenkor a nap folyamán puszta emberi szívjóságból valamelyik sarokból olyan rontást küld rájuk, hogy utána napokig a gyengélkedőt nyomják.
Ostoba patkányok.

- kacc-kacc, baromi szellemes. Ne haragudj, hogy velem megtanították az alapvető illendőséget. - szól különösen kihangsúlyozva a kettejük közötti különbséget. Ha nem lenne képes ennyire közömbös arcot vágni, valószínűleg már vörösödne a feje az idegtől, most mégis jeges hanggal reagál a "kedves" mardekáros megjegyzéseire.
- nem vagyok az a fajta, akit egyszerűen le lehet átkozni - oké, persze, a váratlan helyzetek mások, de a teljes önbizalmat kell mutatnia a másik felé.

- vú, mindjárt megijedek. Mi az, a késsel érzed magad valakinek? Vagy... esetleg kompenzálni akarsz valamit? - s felvont szemöldökkel, olyan lenézően néz a másikra amennyire csak tud. Nyilván azt várná, hogy eszeveszett lányos sikolyok kíséretében rohanjon ki a teremből tanárnénik vagy tanárbácsik után kutatva.
Mégis, mit képzel ez magáról?
Szörnyű...

Keserédes magányából egyik háztársa billenti ki. Egyáltalán mit keres itt?
Szörnyű, hogy az ember még egy ilyen eldugott helyen sem lehet egyedül. Ez itt az ő helye, a fenébe. Most biztos megpróbálja majd elzavarni, de azt lesheti, hogy ő önszántából továbbálljon. Az az igazság, hogy eleve eléggé ingerült hangulatában találtak rá, a fejében csak úgy dübörögnek a gondolatok. A kétségbeesés, mint holmi nem kívánt ikertestvér követi mostanában egyre gyakrabban, hogy a legváratlanabb pillanatokban nehezedjen rá teljes súlyával.
De nem baj.
Nyugodt marad.

Ahogy a fiú belép, még csak annyi erőfeszítést sem tesz meg, hogy rendes testtartásba vágja magát, csak a fejét fordítja lustán az ajtó irányába, s fél szemmel a labdát figyeli, mely elveszettül pattan ki a folyosóra... Lassú, vontatott mozdulattal nyúl a pálcája után, hogy utána szokatlanul gyors pálcamozdulattal és egy invito-val újra gazdája tenyere zárja magába a kis gömböt.
Fogalma sincs ki a srác.
Szó se róla, látta már, ennyire nem rossz a megfigyelőképessége, hogy négy év ittlét után ne tudja arcról, hogy kik a háztársai...
De a nevekkel mindig is gondban volt.

- Ami azt illeti, nem, nem gondolom, hogy gyerekes lenne.
- Amúgy meg ha nem tetszik nem kellett volna idejönni. Gondolom hallottad a zajt, kitalálhattad, hogy nem üres a terem.
*Ennyire csak nem csökkent agyú.*
 Szavai gúnyosan csengenek kettejük között.
Persze, Rick. Vezesd csak le rajta a mérged. Azt se tudod ki, de bííííztosan megérdemli, hogy így beszélj vele.
Amúgy meg mardekáros, itt mindenki sunyi és hazug... És... És kihasználja a másikat... Seya...
- Egyébként meg kikapcsol... Nem mintha közöd lenne hozzá.
A fenébe, legyél már kicsit rendesebb!
De bocsánatot nem kér. Egy mardekáros sosem...
- Amúgy... Rick.
Veti oda a nevét mintegy apró személyességként. Csak hogy ne tűnjön felettébb ellenszenvesnek.

---Klappp---
---Klappp---
---Klappp---

Az tölgyfából készült kopott ajtóról visszaverődő ütések visszhangozták be a néma folyosót.
A használaton kívüli rúnatanteremben egy szőke fiú dobált ismétlődő mozdulatokkal egy gumilabdát a helyiség ajtajának, miközben ajkai néma szavakat formáltak.
A beszűrődő Nap sugarai arany fénybe vonták a szőke hajat, míg teste kecsesen feszült az egyik kopott, rozoga padnak.
Igen, valahol csak kell gyakorolni a következő átváltoztatástanra az elméletet.
Igen, a legjobbnak kell lennie. Mert a versenyszellemet velünk született teherként cipeljük. Igen, teherként. Mert üres kézzel jövünk a világra, s talán üres kézzel is megyünk majd. Hát mi értelme a közbülső időben annak, hogy egymással harcoljunk egy csipetnyi kis hatalomért vagy elismerésért?

---Klappp---

De ezt mondja nekünk a világ, ezt táplálja belénk már kezdetektől fogva, ezzel együtt nevelkedünk, ezt tanuljuk el másoktól is: birtokolj, uralkodj, legyen neked több mint másoknak, legyél "nagyobb" és jobb másoknál. Persze mindezekhez - vagy éppen mindezek mellett nagyon okosnak kell lenned. Résen kell lenni, hogy nehogy kiszipolyozzanak, nehogy keresztülgázoljanak rajtad. Neked kell másokon uralkodni, neked kell kihasználni másokat, különben elveszel a semmiben. Minden a verseny eszméjében gyökerezik.
Neki kell a legjobbnak lenni. Túl hiú hozzá, hogy második legyen. S ha mégis előfordul, ő büszkén felszegett fejjel tűri. Nem, őt senki nem nézheti hülyének, nem használhatják ki. Mert ő Rick.

Seya...
Jött és felforgatott mindent. Kiforgatta undok kis valójából, lenyúzta róla a rothadóan feszülő, bűzös, hazug bőrt, hogy alatta felfedje a tisztán rózsaszínlő, védtelen és szabad húst.
És most nem tud dönteni. Nem tudja, hogy visszarángassa e magára az álarcot, vagy maradjon ilyen fedetlenül.
Az egyik vágy balra viszi, a másik jobbra, s ő egyszerre táplálja mindkettőt. Csak egy hasadást érez, mely napról napra nő, s ő megosztottnak, szétszakítottnak érzi magát... Mintha darabokra hullana...

...S olyan dühödt erővel vágta a gumilabdát az ajtónak, hogy az fájdalmas gyorsasággal hasított a levegőben...
A ffenébe... Koncentrálj!

Ahogy a szemmel láthatólag csalódott Seya arcára vetül a pillantása, rögtön kiegészítést fűz az igen csak kedvlohasztóan vékony könyvecskéhez.
- Attól, hogy kívülről értéktelennek vagy csekélységnek tűnik egy könyv, még lehet, hogy benne találod meg azt a varázsigét, ami adott esetben a világot pusztíthatja el. Ha egy szó is belefér a könyvbe, ha egy varázsige is, nosss... Tiéd lehet a világ.
A kis monológ régi emlékeket éleszt benne. Igen, a nagyapja mondogatta ezt mindig. Talán tőle örökölte a könyvek szenvedélyes szeretetét. Nagyapja író volt és nem mellesleg hatalmas magánkönyvtára volt, ahol az akkor még oly kicsiny Rick is kedvére lapozgathatta az értékesebbnél értékesebb könyveket. De rá szólni sosem szólt rá. Hiszen ahogy mondta, egy könyv sem ér annyit, mint az, hogy talán megszerettetheti unokájával ezeket a néha olya dohos, kopott és régi, habár rengeteg izgalmas élménnyel és kalanddal átszőtt irományokat.
- A nagyapám mondogatta ezt folyton - szól felocsúdva gondolataiból.
- Jó ember volt... Nagyon jó ember... - mondva inkább saját magának, semmint Seyalának.
- Na szóval ne gondold egyből, hogy értéktelen - fejezi be egy szomorú fél mosollyal az arcán.

Talán ő volt az egyetlen, aki igazán szerette... És őt is elveszítette... Mint ahogy mindenkit... Ezért sem engedi magához közel az embereket... És most Seya... Nos, reméli nem hiába tett kivételt.

Szorgalmi, persze, ismeri ő ezt a szót. Ő is mindig ezt szokta használni. Járnak a gondolatai az olcsó mosoly mögött, amit a másik apró kis szerencsétlenkedése csalt az arcára.
Egy pillanatra nem érti, hogy mire is gondol a mardekáros, amikor megkérdezi, hogy fáj e. Kérdő tekintettel néz pár másodpercig Seyára, majd leesve neki a kérdés mibenléte lassan, megfontoltan köpi ki a szavakat.
- Mi? Jah, hogy az? Nem, nem, igazából már el is felejtettem.
Nem hősködni akar, ő is emberből van, neki is fájnak a fizikai sérülések, egyszerűen csak most a fiú hirtelen felbukkanása, jelenléte, s a meglepően gyorsan támasztott érdeklődése Seya felé valahogy másra terelte a gondolatait, nem a fájdalomra.
A testi sebek begyógyulnak, a lelkiek soha. Habár behegednek, könnyű őket felszakítani, hogy utána csak még jobban fájjanak, még jobban vérezzenek, és még mélyebbek legyenek.Az ilyen fizikai karcolások után maximum egy fehér csíkocska jelzi majd, hogy itt történt valami.
-Á, hidd el megoldom.
S azzal a mozdulattal már pakolja a táskájába a könyveket, hogy utána egyetlen egyet a kezében hagyva – talán a legártalmatlanabb címűt és kinézetűt - várakozólag pillantson Seyára.
- Rajta, tedd el. Hidd el, nem fog kérdezősködni. Komolyan - s egy nyomatékosító szavacskát fűz a mondatsor végére.
- Nos, még valamit?
S kezd rádöbbenni, hogy egyszerűen nem tudja levenni a szemét Seyáról....

Nnnna, ez kész… Elég csak körül nézni… Eleve az is meglepi, hogy leginkább a saját házából gyűlt össze a legtöbb ember… Inkább a stréber hollóhátasok szoktak büszkén felszegett fejjel ücsörögni bármin is ami a gondolkodáshoz és plusz pontokhoz köthető… Most meg… Ráadásul persze, hogy negyedikes alig van… No mindegy… Eleve… Olyan fura. Attól függetlenül, hogy a süveg a mardekárba osztotta… Nos, egyáltalán nem érezte oda valónak magát. Valahogy mindig is kívülálló volt. No nem mintha jobban el tudta volna képzelni magát a másik három ház valamelyikében… Egyszerűen csak… Kezdett belefáradni a folyamatos álarc viselésbe, így hát szívesebben húzódott el mostanában a többiektől.
És aztán jött Seya…
Felforgatta.
Letépett róla mindent.
Fedetlenül maradt.
Ahogy a fiú belépett a teremben, egyszeriben a szíve mintha kihagyott volna egy dobbanást. Gyomra öklömnyire szűkült, s érezte, hogy arcát is elönti a pír.
Nyugalom.
És immár újra az a rideg arcú fiú volt mint ezelőtt.
Nem igazán tudta, hogy mit kezdjen vele. Egyszeriben kereste és kerülte az acélszürke szemeket. Egyszeriben akart ridegnek tűnni és bársonyosan simulékonynak.
Így hát csak egy óvatos biccentést tesz a fiú felé, s habár feje még mindig az asztallap irányába néz, a tekintete végigköveti Seyát ameddig az le nem ül.

Ccccc…Hogy a kapcsolatok! Akaratlanul is feltör a torkából egy halk kis kacaj. Elvégre… Nosss, elég groteszk, hogy pont ő vele beszélgessenek a nyilván egészséges, férfi-nő kapcsolatokról.
Te jóóóó ég, mit keres itt?!
Most kellene felállni.
Elmenekülni.
Elrohanni messzire.
De meg sem mozdul.
De a gúnyos vigyort nem tudja letörölni az arcáról. Így hát megvetető fejcsóválással nyúl a táskájába, hogy előhalásszon egy tekercs pergament, pennát és tintát, hogy el kezdje írni a totálisan röhejesnek tartott feladatot, amit a leginkább zárdai nevelőtisztnek tűnő, habár elegáns tanár kiosztott…

Adni:(nyugi, Rick, add az álcát)
- szenvedély
- határozottság
- fegyelem

Kapni:
- Sey A francba figyelem
- férfiasság Nesze neked nemiség
- szintén szenvedély

Nos igen... Beszélgetőtársa nem éppen az a szószátyár típus. Bezzeg ő, ha megered a nyelve... El sem lehet hallgattatni! Éppen ezért, a köztük sokszor beálló csend igencsak megszorongatja a kis torkát. Nem, nem nagyon tud ilyen helyzetekben mit kezdeni a csenddel. Általában ha valakit olyan "megtiszteltetésben részesít", hogy beszél hozzá, akkor az a minimum, hogy a másiknak be nem áll a pofája, amíg ő egy kegyetlen, lenéző pillantással el nem hallgattatja.
De ez most más.
Most valahogy úgy érzi, hogy Seya őt hallgattatja el, nem pedig ő kezdi el beszéltetni a hófehér hajú fiút.
Valahogy minden más. Mintha a kártyavár - amelyet eddig gyors ragasztóval összeragasztott, hogy még véletlenül se hullhasson szét- szóval mintha a kártyavár egyszeriben darabjaira hullott, szakadt volna, s ő mint egy ötéves kis kölyök könnyáztatta szemmel kapdosna a levegőbe az egyre távolabb szálló papír fecnik után, melyek - ha sikerül is kicsiny markába zárnia egyet-kettőt- úgy csúsznak ki a kezéből, mintha csak vizet markolna.
De erősnek kell lenni. Mutatni kell az álarcot. El kell rejtőznie. Eddig is rejtőzködött. Eddig tökéletesen. S most jön ez a kölyök és emlékezteti rá, hogy ott van a rideg, kemény álarc alatt, s ő ismét üvöltve próbálja visszarángatni magára egyetlen álcáját, hogy nem maradjon meztelenül.
Igen, mint amikor a nők sminkelik magukat. A rúzs... Amikor kenik magukra a vörös rúzst, hogy valaki másnak mutassák magukat, hogy jobbnak, szebbnek, talán fontosabbnak. De közben ugyanazok, mint akik voltak. Ugyanaz a fájdalom, a kétség, a megrendíthetőség. De ők el akarják hinni magukról, hogy igenis változnak... S csak kenik azt a rohadt rúzst...
Igen, ő is ilyen. És hinni akar. Hinni, az utolsó csepp erejével is. Hinni, hogy rideg maradhat. Hinni, hogy Seya más. Hogy Seya... Hogy ő is... De mi van ha nem? Ha csak játszik? Nem, az nem lehet. Nem. Nem. Nem...

- Oh, ne haragudj - ocsúd fel gondolataiból, ahogy a hatalmas könyv kupac alatt roskadozó fiúra vetődik a pillantása, s vékony alkatát meghazudtoló erővel emeli le a könyvek jelentős részét a fiú karjáról, hogy azután egy közeli asztal adjon támasztékot a nehéz köteteknek.
- Amit én keresek, az már megvan - szól, s egy apró, zöld bársonykötéses könyvecskét villant fel, amely a Bájital vagy Baj-ital? címet viseli, de Seya csak egy pillantást vethet a kötetre, máris gerincével hátat fordítva zárja markába a hideg, fehér ujjak birtokosa.
- Oh, és nézzük csak... Vérfarfasok, ugye? - szól, s már ismételt erővel veti bele magát a könyvek közé, immár nem halmozva a könyveket a másodikos kezébe. Valahogy tudatosnak tűnik a kutatás. Igen, emlékszik, hogy látott valamit...
De közbe furcsa, undok kis gondolat tolakszik a fejébe... Elvégre... Mindennek megvan az oka. Annak is, hogy ő ilyen könyveket kölcsönöz... Hát annak is meg lehet, hogy Seya... Lehet, hogy ismer egy vérfarkast? Lehet, hogy valakije az? Hm... De most ez nem kötheti le a gondolatait tovább, hiszen meg is pillantja, amit eddig keresett.
A két, vastag, pöffeszkedő, aranyszínű kötet között ott van megbújva a vékony, de nagy alapú könyv - bár inkább füzetnek tűnik-. Habár nincs rá írva se cím, se semmi, ő tudta, hogy ez az. Igen, már szinte otthon volt ezek a sorok között, s ha nem is tisztán, de felrémlett előtte ez a rejtélyes könyvecske.
- Parancsolj- s a könyvecske máris gazdát cserél.
- Nem vagyok benne biztos, hogy más hasznosat tudnák erről a témáról még találni itt - s újra villannak a fehér fogacskák.
Csak véletlenül tévedhet az ember tekintete a még mindig a zöld könyvecskét görcsösen markoló, egyre elfehéredő öklöcskére.

Még előtte...

- Hm... Oké. De... Farkasos könyvek? Különös vagy te. - szól egy pillanatra elmélyedve a gondolataiba, s Seya tekintetébe fúrja a sajátját. Mindezt csak egy kósza pillanatig. Nem tulajdonít különösebb jelentőséget a dolognak.
- Jó,majd csak találunk valamit - szól elgondolkozva, hogy vajon milyen könyv is lenne megfelelő beszélgetőtársának.
Miután már másodszor említi, hogy talán jobb lenne sötétben menni akarva akaratlanul is elmosolyodik a bizonytalanságon, amit Seyától talán most lát először.
- Hidd el, jobb lesz nappal menni. Sokkal feltűnőbb lenne, ha sötétbe mennénk vagy esetleg zárás után osonnánk be. Amúgy is, sokat járok oda, de nem kell aggódnod. Madam Cvickker már megszokta, hogy folyton ott lógok. Kedvel az öreglány. - s a fehér fogak megint megvillannak a rózsaszínű ajkak rejtekéből.

A könyvtárba vezető út leginkább csendben telik el kettejük között, csak ő az, aki a másik tekintetét keresi. Diákkal is kevéssel találkoztak, csak azokkal, akik most indultak el a napsütötte park felé, hogy feltöltsék kis napelemeiket az esetlegesen bekövetkező tavaszi esőzésekre és hűvös léghullámokra.

Könyvtáááááár

Ahogy benyit a könyvtárba, egyszeribe földöntúli nyugalom lesz úrrá rajta. Igen. A könyvtár. Hiába. Stréber dolognak tűnik vagy sem, de ez volt az a hely, ahova elvonulhatott, ahol egyedül lehetett, ahol a szeretett könyveivel lehetett. Ahol a szórakozás össze volt kötve a tanulással. Igen. Szeretett olvasni - leginkább az átkok illetve hasznos trükkök és praktikák miatt.
Az orrát megcsapta a dohos, poros könyvek jól eső illata. Valahogy, ahogy beleszívott ebbe a cseppet sem friss levegőbe, egyszeribe mintha máris máshol érezné magát. Mintha megszűnne körülötte a világ, mintha ő egy másik dimenzióba keveredett volna.
De most nem ezért volt itt.

Céltudatosan indult el a hátsó sorok felé, közben kedves mosolyt villantva a mindig oly szigorú könyvtáros nőre, aki már meg sem állította. Elég volt az első 37 alkalommal. Utána már rájött, hogy felesleges elkérnie a meghatalmazásokat.

- No, itt is lennénk. - szól megállva a sötét sorok végénél.
- Én ezeket ajánlanám...
S már indul is végig a sorok között, csak úgy halmozva a könyveket Seya kezébe, amit lassan szegény fiú már alig bír el...

Apró kis mosoly jelenik meg az arcán, ahogyan a másik fiú próbálja sebesült karját ideiglenesen helyre rakni. Apró mosoly, amely letörölhetetlenül ült a képére, amit nem akart és nem is tudott volna eltávolítani. A kis szörnyeteg a gyomrában kéjesen dorombolt. Egyszerűen nem tudta, hogy Seya érintését éhezi, vagy egyszerűen csak olyan régen érzett magához bárkit is közel - legfőképpen lelki értelemben - , hogy egyszerűen a gondolatai, érzései kifacsarodtak.
 
Furcsa helyzet volt ez. Habár sok barátja volt, mindegyikre, mint bábként tekintett. Meg sem fordult eddig a fejében, hogy esetleg ténylegesen barátnak gondolja őket. Vagy hogy esetleg ők tényleg a barátjuknak érezték. Nem, ezt el sem tudta képzelni. Tudta, hogy csak egy kis megingás kellene, hogy az erős, kőkemény és rendíthetetlen énje megbotoljon egy kicsiny kavicsban és ők úgy illannának el, mintha ott sem lettek volna. Az erősebb vonzotta őket. Nem tudta elítélni társait. Valószínűleg ha az ő helyükben lenne, ha az ő fejükkel gondolkozna ő is otthagyná önmagát. Ilyen ez. Farkas törvények uralkodnak. Az erős nyer, a gyenge elbukik örök kárhozatra ítéltetve a gondolattal, hogy mi lett volna ha nem botlik meg. Ha más lenne. Ha jobb lenne.
Nem mintha Seya a barátja lenne... Csak... Reménykedik. Sok év után először.

- Nem baj, ideiglenesen jó lesz. Nem is kellett volna igazából...- válaszol Seyának, aki erőteljes, kemény mozdulatokkal látja el a karját. Igen, látszik, hogy nem minden nap teszi ezt, szokatlan lehetett számára ez a gondoskodás. Persze nem mintha neki nem lett volna az. Csak éppen másképp.

- Köszönöm. - Hangzik a rövid, de a lényeget magában hordozó megnyilvánulás a segítségnyújtásra.
Igazából tényleg nem szokta így elveszíteni a fejét. Ostoba érzelmek. Csak kiforgatják az embert az oly nagy beccsel és gonddal őrizett burkocskájából. És igen, neki is még mindig ott üvöltenek az árulkodó kis piros foltok az arcán, mintegy megpecsételve tulajdonosát, éreztetve önnönmagával hogy ő is ember.
S egyszeriben már nem ő a felsőbb éves mardekáros aki olyan sok átkot tud. Most már a hideg vérű Seyala áll felette, s ő megtört gerinccel mintha jó pár lépcsőfokot csúszott volna lejjebb a saját kis ranglétráján.

Hát kapva az alkalmon, hogy elterelje gondolatait válaszol Seyának.
- Mehetünk most is a könyvtárba, ha gondolod.
- Amúgy milyen könyv érdekelne?

S újra az arcán a már jól ismert kincstári mosoly, mintegy újra felöltve az eddigi álarcot, amely mintha egy kissé átlátszóbbá, sejtelmesebbé vált volna...

Az ágy már korán kidobta magából kicsiny főhősünket, aki úgy döntött, hogy tesz egy kört még reggeli előtt a hatalmas birtokon, amolyan reggeli torna gyanánt. No nem mintha az a sportoló típus lenne-csak rá kellett nézni. De hát az ő rácsok és falak mögé zárt, elaszott kis tüdejének is szüksége volt néha a friss levegőre, amely úgy áramlott be a kis szervbe, mintha a szomj-halál környékezte ember kapná kiszáradt szájához az éltető, jéghideg vizet, hogy az végigcsordogáljon a torkán megmentve őt a kínhaláltól.

Szóval tett egy kört a még néptelen, csendes parkban. Hál' Istennek senkivel nem találkozott. Persze el volt ő a többiekkel, mindenkivel közvetlen volt és vele is el voltak mások. Most viszont hajnalok hajnalán még nem volt kedve a vigyorgáshoz és a tettetett, művies kedvességhez. Így hát csendesen bandukolt, fejére húzott csuklyájával és zsebre dugott kézzel, s csak abban reménykedett, hogy egy két hősi lelkületű roxfortos kisdiák nem nézi halálfalónak vagy dementornak és nem küld átkot rá, hogy aztán a hetét a gyengélkedőben tölthesse.

Délelőtt szerencsére nem volt órája, csak egy Egészségfejlesztés nevezetű valamire kellett bemennie. Hogy az mit takart? Hát, ezt ő sem nagyon tudta... Valahogy akarva-akaratlanul az jutott eszébe, hogy majd számolgatják a napi bevihető kalóriamennyiséget és azt, hogy miben milyen vitamin van... Valljuk be, a legkevésbé sem fűlött hozzá a foga. Ráadásul az iskolapszichológus tartotta. Igazából eddig azt sem tudta, hogy van a sulinak pszichológusa... Na mindegy, elvégre ki küldené őt - pont őt - pszichológushoz? ----Saját magán kívül?...----
Az idő lassan eltelt, s a nap egyre égetőbben és szembántóbban sütött.
Mikor a fekete talár szabályszerűen forróvá vált, s úgy érezte, hogy nem éri meg a kockázatot, hogy pecsenyepirossá égjen, felkerekedett, s elindult a kastély felé...

A nagyterem ajtajához érve megpróbált észrevétlenül besurranni, s leült az elenyésző mennyiségű diák sereg közé - egészen pontosan a Mardekár asztalához -, s mit sem törődve az illemmel dobta fel a lábait maga mellé a padra, s zsebében kotorászva felbontott egy csomag drublint, hogy utána unottan fújja egyre másra a rágógumi-lufikat...