Furcsa érzésed támad. Valami nem jó. Valaki nincs itt. Érzed a hiányát. Furcsa ösztön ez, melyekre az elmúlt évek alatt tettél szert. Bizony magad sem hitted volna, hogy megváltozhat az ember élete. Régen nagyobbnak tűnt ez a nagyterem. Talán csak optikai csalódás. Vagy talán az asztal teszi. Igen, minden bizonnyal az asztal az oka. Innen fentről, ahonnan belátni az egész termet minden más. Mégis ugyanaz. Elnézed a hatalmas, díszes fenyőket, a karácsonyi dalokat éneklő fagyöngyöket, a néhány kastélyban maradt diákot, amit vígan fogyasztják az ünnepi vacsorát, beszélgetnek, nevetgélnek, vagy pukkantósdít, és egyéb játékokat játszanak. Nem tudsz nem mosolyogni rajtuk. Ugyanakkor lassan ráeszmélsz a hiányérzeted okára. Felállsz s lassú kimért lépteiddel hagyod magad mögött a derűs társaságot.

- Tűnés. Ez az én placcom, hányszor mondjam még? Egyedül akarok lenni.

Dejavu. Mintha ez már megtörtént volna. Igen. Csaknem 14 éve már. Csakhogy akkor te álltál a másik oldalon. Pontosan ugyanott, ahol most a szőke 13 éves fiúcska, értelmes smaragdzöld szempárral. Mennyit fordult azóta a világ.

- Nem rémlik, hogy órát tartanék, ámbár szerintem elég nagy a csillagvizsgáló kettőnknek is.
- Tanárnő... én csak... én bajban vagyok? - a hangsúly ellenére ez sokkal inkább kijelentésnek tűnt, mintsem kérdésnek.
- Nem akkorában, mint gondolja. Mégis mit keres itt ilyenkor Mr. Self, ahelyett, hogy a társaival karácsonyozna a nagyteremben?
- Maga azt úgysem értené meg. - jött egy némileg dacos, és talán szemtelen hangvételű válasz az ifjú mardekárostól. - Magát biztosan két szerető szülő nevelte, és az iskolában is mindig mindenben a legjobb volt.
- Gondolja? - vonod fel az egyik szemöldököd, ahogy szigorú szemeiddel méregeted a gyermeket. Mint a Mardekár házvezetőjének meg kellene büntetned, de dorgáló tekinteted nem sokáig tartod. Valahogy ma este nem visz rá a lélek, hogy büntető munkákat osztogass. Odalépsz hát a gyermek mellé, és feltekintesz a téli csillagos égboltra. - Idővel majd rájön, hogy sokkal többet rejt ez a kastély, mint végtelennek tűnő tanórákat, poros régi könyveket, unalomig gyakorolt bűbájokat.
- Na persze.
- Valóban így lesz. Persze csak, ha van elég bátorsága itt maradni, és megtapasztalni. Elmesélek egy nem is olyan távoli történetet.
- Inkább ne. Nem vagyok oda a gyerekes, ostoba tanmesékért.
- Ez nem olyan lesz. Tekintse ezt büntetésnek, mert az engedélyem nélkül találtam itt, és még szemetelt is ha jól látom. - bár nem mondtad ki, tekintetedből mégis egyértelművé vált, hogy most bizony azt várod el, hogy a fiúcska felvegye a földön heverő cigis dobozt, és tüntesse el azt, aki ezt gyorsan végre is hajtotta. Ki tudja mért? Talán csak nem akart a jelenleginél is nagyobb bajt. - Roppant egészségtelen, ha megjegyezhetem.
- Na persze. - a cinikus, gúnyos hangvételt bárki más elképesztő pimaszságnak venné. Te azonban túl jól ismered már ezt. Vagy legalábbis emlékszel még erre.
- Hol is tartottam... ja igen, a történet. - lassan a csillagos égboltra emeled a tekinteted, mintha nem vetted volna észre, hogy amint elfordítottad a fejed a cigis doboz útjára indult lefelé a csillagvizsgáló tornyából.

   1997. december 24. Más idők jártak akkoriban a varázsló társadalomra. Sötét idők, egy Sötét Nagyúr elnyomása alatt. Még itt a Roxfortban is a gyerekek, sőt még tanáraik állandó társa is lett a félelem, rettegés, bizonytalanság. Senki sem bízott senkiben, mert akárki lehetett besúgó.
   De mint mindig mindenütt, itt is akadtak kivételek. Az életben csak a kivételek számítanak igazán, és a kivételes dolgok. Itt a kivételt egy maroknyi diák jelentette, akik Dumledore Seregének hívták magukat. A Roxfort egy titkos szobájában bujkáltak, és igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy ők bizony úgy szerették ezt az iskolát, ahogy régen volt. Szinte minden új korlátozó szabállyal szembe szálltak ahol csak tudtak. Volt egy titkos jelük, egy megbűvölt aranygaleon, amit minden tag kapott.
   Akkoriban a Karácsony nem egy vidám ünnep volt, fenyőfákkal, ajándékokkal, ünnepi vacsorával. Nem. Bár a DS tagjai szépen feldíszítették a Szobát, mely hálókörletük helyett, otthonuk lett, de az ünnepi hangulat valahogy mégis hiányzott. A legtöbben egy régi kopott rádiót ültek körül. Az utolsó szabad hang szólt belőle. A halálfalók mindent elkövettek, hogy ezt a hangot is elnémítsák, de nem jártak sikerrel. A hang neveket sorolt. Mindenki tudta mit jelent ez. Egy szent harcban elesettek nevei voltak ezek. Abban az évben nem játékok, ruhák, vagy egyéb kincsek jelentették az ajándékot. Nem. Az volt az igazi ajándék, ha valaki nem hallotta a rádióban egyetlen szerette nevét sem. Nem volt mindenki szerencsés. Még ezen a napon sem. Az utolsó nevek egyikénél hangosan felzokogott egy ötödéves hollóhátas lány. A legtöbben vigasztalni próbálták. Mindhiába.
   A kivétel egyetlen vöröshajú kócos kölyök volt. Harmadéves griffendéles. A Karvalynak hívta magát, mert számára az a madár volt a soha meg nem élt szabadság jelképe. Régen eldöntötte neki nem kell senki, ahogy ő sem kell senkinek. Ő igazából nem is tartozik ide. Éppen csak véletlenül találkoztak a DS érdekei a saját érdekeivel. Ez ennyi, és nem több. Hiszen ő is kiközösített volt bizonytalan származása miatt. Ezernyi kérdése volt ezzel kapcsolatban, melyekre senki nem tudott válaszolni. Kik voltak a szülei, mért hagyták el? A kiközösítéssel az a nagy baj, hogy mindenkit lehet gyűlölni valamiért. Ha hosszú a hajad azért, ha rövid azért, ha kövér vagy azért, ha sovány azért, ha kék a szemed azért, ha barna azért, ha fehér a bőröd azért, ha fekete azért, ha jól öltözött vagy azért, ha nem, akkor azért, ha mugli vagy azért, ha varázsló azért, ha kvibli azért. Mindig van egy ok.
   A Karvalynak is megvoltak a maga okai, hogy mért utálta az embereket, és mért nem akart senkihez sem tartozni. Mért nem akart együtt érezni a szerencsétlen síró hollós lánnyal, sőt mért nem akart egyáltalán bármit is érezni.  Még, ha ezek nem is voltak mindig jó, vagy helyes okok. Voltak akik még azt sem igazán  tudták eldönteni róla, hogy srác-e, vagy lány. A fiús bő rongyokból amiket ruha címszó alatt hordott, a maszatos arcából, és kócos hajából nem mindig derült ki. Ahogy a viselkedéséből sem igazán. A legtöbben ezért távolságtartó különcnek tartották, és nem igazán törődtek vele. Addig a napig legalábbis.

 - Jajj, ne sírj már, mint egy csecsemő. Rosszabb is lehetne, mondjuk ha a te nevedet sorolják fel.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen! Szegénynek most halt meg az unokatestvére!
- Na és? Az még nem ok, hogy a bőgésével ide vonzza a szobába az összes aranyvér mániás seggfejet.
- Te tényleg ekkora seggfej vagy, vagy csak tetetted?
- Inkább szívok egy kis friss levegőt. Egyedül.
- Ilyenkor? Hülye vagy? Ha elkapnak...
- De nem kapnak. Pá.

A kislány túl mérges volt, hogy hallgasson a nagyobbakra. Vagy talán csak az fájt olyan nagyon, hogy őt senki sem vigasztalta, ha őt bántották. Ide jött fel. Ez volt az egyetlen hely, ahol néha napján egy kis békét lelt. Szerette a csillagokat, és a sötétbe burkolódzó tájat nézni. Veszélyes dolog volt akkor egy DS tagnak elhagyni a biztonságot jelentő rejtett kis szobát. Ő mégsem törődött ezzel. Neki ez is csak egy ugyanolyan nap volt, mint a többi. Nem is értette a díszeket, énekeket, a többi gyereket. Karácsony. Ostoba egy dolog az. Minden lényeg nélkül. Csak arra jó, hogy a gazdag szülők felvághassanak, hogy nekik a legdrágább ajándékra telik, míg mások, mint ő is megint csak éhesen, egyedül, egy jó takaró nélkül alszanak el, a hideg kőpadlón. Na jó, mostanában nem ott. De majdnem. A függőágya sem volt kifejezetten meleg. A dac és harag sebezte meg a kicsi lelkét, miközben némán könnyeket ejtett. Csak most, csak itt, csak ha senki sem láthatta. Senki sem tudhatta, hogy ő is csak egy megkínzott lelkű gyermek, aki néha fél, és sír. Ez volt az ő kicsi titka. Nem túl hangosan, de énekelni kezdett, a fényes csillagoknak. Szép hangja volt. Egyben végtelenül szomorú, és szívet tépő is.


Sajnos nem maradt túl soká egyedül. Mire megérezte a veszélyt pálcája már a két hatodéves különítményes fiúnál volt. Tudta, hogy most nagy bajban van. Hát tette az egyetlen dolgot, amit tehetett.
Gyorsan mozdult. De nem volt elég gyors. Az átok hamarabb érte. Kővé dermedve hullott a hideg kőpadlóra. Egyetlen keserű pillanat, melyet annyiszor élt már túl. S most érezte. Egyetlen rúgás, s a meleg vére kezdett szivárogni a rideg kőlapokra. Pont itt. Pont erre a kockára. Nem a törött orr fájt. Még csak nem is a gúnyos kacaj.
-Petrificus Totalus!
Hirtelen jött szinte a semmiből a két átok. A két fiú is csatlakozott a szobormerevséghez.
-Ni csak ki van itt bajban. Nem megmondtuk, hogy maradj a seggeden.
-Elég, ezt később. Finite incantatem! Indulás vissza a Szobába.

Csak lassan mozdult meg, ahogy az átok véget ért. Felült, s könnyei még mindig csillogtak arcán. Felhúzta térdeit, s átkarolta őket. Olyan kicsinek, és védtelennek tűnt most. Akárcsak egy ázott veréb. Nyoma sem volt a dacos, idegesítően pimasz, és érzéketlen kemény kis kölyöknek. Felnézett a hetedéves griffendéles fiúra, aki feloldotta az átkot, amit benyelt. Lassan rázta meg kócos fejét.
- Én nem. Nem mehetek veletek... Én nem vagyok fontos. Nem kellett volna értem jönnötök...
- Egy kösz is elég lenne.
- Mi ez a butaság ?Mindenki fontos. Na tűnjünk el.
- Én nem, én nem vagyok az. Ti vagytok a fontosak. Én csak a feláldozható, lényegtelen veszteség, aki senkinek sem kell. Ha csak a felét tudnátok...
-Ostobaságokat beszélsz Pacsirta. Hallottunk. Énekelni. A szobában folytatjuk ezt.

A lány csak hagyta, hogy talpra állítsák, és tereljék a folyosókon. Nem volt ereje ellenkezni. Megsemmisítette a tudat, hogy a titka, nem titok többé. Rettegett a gondolattól, hogy mostantól gyengének fogják látni, akire nem lehet számítani. Tulajdonképpen annyiszor mondták neki, hogy semmire sem jó, gyenge, és szánalmas, hogy elhitte. Pedig ez nem volt igaz. Aznap este értette meg ezt.
Viszonylag gyorsan elérték a biztonságot jelentő Szobát.
A Karvaly egyszerűen csak leült a földre a szoba közepén egy oszlopnak döntve hátát. Lábait felhúzta. Nem akart könnyeket ejteni, nem akart beszélni, nem akart még elesettebbnek látszani. Sőt gyereknek se akart látszani. A többiek viszont nem hagyták, most nem.
-Véres az arcod. Had töröljem le. - a hetedéves fiú ült le a lányka mellé, és egy fehér gézdarabbal megpróbálta letörölni az arcát, de a lány felkapta a kezeit az arca elé, és ijedten húzódott arrébb. Mintha attól tartana, hogy meg fogják ütni. Tulajdonképpen részben így is volt. A mozdulat sok év alatt berögzült önvédelmi mozdulat volt, mely az ok nélkül bántalmazott gyerekek sajátja. Egy gyermek bántalmazására pedig sosincs megfelelő ok.
-Nem foglak bántani. A barátaid vagyunk.
-Nekem nincsenek barátaim. Sosem volt senkim.
-Akkor engedd, hogy azok legyünk.
-Nem értitek. Ha felét sejtenétek. Biztos nem akarnátok egy olyan barátja lenni, mint én.
- Mi csak azt tudjuk, hogy bátor és okos lány vagy, aki sokszor kiállt a DS ügye mellett.
-Nem. Én minden vagyok, csak bátor és okos nem. Sokszor most is félek. Annyi mindentől félek, hogy el sem tudom mondani. Nem is értem a süveget, mért a Griffendélbe osztott, ha lenne semmire se jó balfék ház, engem biztos oda osztott volna.
- Nem is tudom, szerintem bátor dolog volt, amikor egyik éjjel utánunk jöttél, és helyettünk kaptak el.
- Szerintem kedves volt, amikor megvigasztaltad a kishúgom a tóparton év elején, amikor belökték a tóba, és olyanokat mondtak neki anyáról.
- Szerintem jó és bátor dolog volt, amikor a gonosz mardekárosok elvették a macimat és leszakították a fejét, akkor elvetted tőlük, és megvarrtad nekem.

Valóban a másodéves hollóhátas lányka kezében ott volt a barna plüssmaci, amit saját kezűleg varrt meg a kislánynak. Az igazat megvallva sok macit varrt már meg, sok kicsi gyereknek. Bár neki sosem volt egy sem.

- A bátorság nem azt jelenti hogy nem félünk. Inkább hogy akkor is helyesen cselekedünk, és te mindig ezt tetted. Szerintem jól döntött a süveg.
-De ti nem tudjátok ki voltam, hogy miket csináltam, mielőtt McGalagony... mielőtt idejöttem...
- Akkor meséld el.
- Nem... nem merem... akkor meggyűlöltök majd...
- Az a múltad, de most velünk vagy, és közénk tartozol, ezen semmi nem változtat.
- Tessék, a macim, kölcsönadom, hogy bátorságot adjon elmesélni.

A Karvaly a kezébe fogta a macit, mint aki nem tudja mit kezdjen vele, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, és magához szorította a játékot. Végül intett a pálcájával, és függőágyából egy füzet repült egyenes a lábai elé. Utólag már nem tudná megmondani, hogy valami megmagyarázhatatlan módon saját varázsereje tette, vagy a szoba mágiája érezte meg, hogy a lánynak erre van szüksége, talán nem is fontos, de a füzet kinyílt. Magától, úgy hogy mindenki lássa a benne rejlő képekbe zárt naplót...


A Karvaly pedig mesélni kezdett. Ahogy pedig mesélt a képek úgy lettek egyre szörnyűbbek, és brutálisabbak. Nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig beszélt, de mintha a szavakkal valami keserű méreg is távozott volna belőle, ami addig a lelkét rágta. Mindent elmondott. Titkok nélkül. Elmesélte az éjszakát, amikor egy templom előtt hagyták, azt hogyan találta meg az öreg pap holttestét, akit egyetlen családjának mondhatott, azt amikor nevelőintézetről, nevelőcsaládhoz, onnan nevelőotthonba, onnan újabb nevelőkhöz került. Azt, hogy ez alatt hányszor verték meg, bántalmazták igazságtalanul. Hányszor volt ő a védtelen kicsi lány, a gonosz világgal szembe. Hogy számára az ünnepek és a karácsony is, csak még több részeg nevelőt, és verést jelentett egész életében.   Elmondta, milyen volt, amikor olyan nagyon éhes volt, hogy zsömlét lopott a péktől, és szemetes konténerbe menekült az eső elől, mert még ott is jobb volt, mint az otthonnak csúfolt helyeken. Elmesélte élete első cigijét, amivel csak vagányabbnak akart tűnni, hogy ne bántsák tovább. Elmondta a graffitiket és betöréseket, amiket egy bandával követett el, és hogy mennyit futott a mugli rendőrök elől. Sőt még azt is bevallotta, hogy gyűlöli a nyárszünetet, mert akkor vissza kell mennie a nevelőotthonba, ahol mindenkit utál, mert őt is mindenki utálja, és gyakran bántják még most is, és hogy hányszor hazudta a szünetekben mindenkinek, gyakran még önmagának is, hogy McGalagony a nagymamája, és eljön majd érte, hogy elvigye, csak most nagyon elfoglalt. Elvégre egy kitalált jóságos, védelmező nagymama is jobb a semmilyennél.

Ugyanakkor mégsem az történt, amire számított. Többen felajánlották, hogy töltse velük eztán a szüneteket, és életében először kapott igazi karácsonyi ajándékot. Barátokat. Többé sosem volt egyedül, és nem maradt magányos. Akkor, aznap értette meg, mi is az a Karácsony.

- Na és? Ez a történet mit akar jelenteni?
- Azt, hogy itt a Roxfortban több minden várja, mint hinné. Csak legyen bátorsága megkeresni és valóra váltani az álmait. Ugyanakkor adjon esélyt a társainak. Meg fog lepődni. Ahogy a Karvaly is. Pedig azok sokkal veszélyesebb idők voltak.
- Aha. Most már mehetek?
- Várjon egy pillanatig. Azt hiszem van itt valami, ami a magáé.

A zsebedbe nyúlsz és egy aranygaleont veszel ki. Ez azonban nem egy közönséges galeon. Ez az a galeon. A fiúcska kezébe adod. Rámosolyogsz, s látod, ahogy lassan felgyúl a felismerés lángja a kicsiny arcon.

- Javaslom, menjen le a társaihoz az ebédlőbe. A manók a menűvel különösen kitettek magukért. Ja, és én eltüntetném azt a cigisdobozt a torony aljáról, a helyében. Hacsak nem akar egész januárban szemetet szedni a társai után.
- Tanárnő! De honnan... én... Tanárnő lehet egy kérdésem? Mi lett a Karvallyal?
- Felnőtt. Olyan ember lett, amilyen mindig szeretett volna lenni. Jó éjt Mr. Self!
- Maga volt ő! Maga volt a Karvaly!
- Jó éjt, és Kellemes ünnepeket Mr. Self!

Egy mosollyal az arcodon hagyod ott a gyermeket. Tudod, most túl sok minden kavarog benne. Hiszen te is átélted ezt. Ez azonban csak az első lépés volt, egy végtelen hosszú úton...

   Csupán egy fél mosollyal jutalmazza a lány a mutatványt, mellyel a saját pálcája leendő ellensége kezébe landol. Úgysem tehet ez ellen mást. Azt meg nem engedheti meg magának, hogy ellenfele a pimasz magabiztosságon kívül mást leolvasson az arckifejezéséről. A becsapódó ajtóra még csak össze sem rezzen. Túl sok ajtó csapódott már mögötte, előtte, és túl sok hasonló egyenlőtlen találkozón volt már túl. S bár mindig ő húzta a rövidebbet, mindig ő szenvedte meg a következményeket, legalábbis fizikailag égő sebekben, ütésnyomokban, s ki tudja még miféle fájdalmas módokon, azonban lelkében mindig büszke, és törhetetlen maradt. Tudta, most is így lesz ez.

- Ó bocsáss meg! Az utca túlélésre, és nem jó modorra tanított. – válaszolta hasonló gúnyos, lusta hangvételbe, mint amit a fiú ütött meg vele szembe az imént. – Bár, ha belegondolunk nekem, legalább van mentségem a modortalanságomra. Viszont, ha tényleg így gondolod, akkor menj el tündérmanó idomárnak, mert hátha őket nagyobb szerencsével idomítod, mint az agyalágyúlt izomagy csicskásaid. Ők sem túl jól neveltek, és még veszélyesen hülyék is. – mondja ki a lehető legtermészetesebb módon, azt amit mindenki tud Crak és Monstro párosról az iskolában, csak senki nem meri hangosan is megemlíteni.

   Nem tűnt úgy, mintha a helyzet a legkevésbé feszélyezné. Még csak a mosoly sem hervadt le az arcáról. Ellenben gondosan figyelte a mardekáros mimikáját, és minden apró mozdulatát. Tudni akarta ellenfele jelleméből adódó korlátait, hibát, hogy meddig képes elmenni, milyen hosszú a türelme, mennyire ravasz? Vajon mikor ismeri fel, hogy kivel áll valójában szembe, ha egyáltalán felismeri. Ezt, pedig egy módon tudhatta meg.

- Jut eszembe Karvaly. Nem vagy kicsit fiatal a szenilitáshoz? Ámbár mondják, hogy nézd meg a szolgát, mert ugyanolyan az ura is. Ezt figyelembe véve nem meglepő, hogy még egy nevet sem tudsz megjegyezni. De azért kérlek, próbálj meg, ne csalódást okozni nekem. Ne mond, hogy nem vagy olyan okos, mint amilyennek gondoltak. Amúgy meg mért akarnék kiszabadulni innen? Enyém a világ minden ideje. Tudod a türelem nagy erény. Aki kapkod, az csak hibát halmoz hibára.

    A lány hangjába a szemtelenség mellett, most mintha némi kioktatás is vegyült volna. Mintha még mindig azt képzelné, hogy egyenrangú a vele szemben állóval. Persze szó sem volt erről. Legalábbis még nem.

- Egyébként igazad van. Szerintem is túlértékelik a humort. Köztudottan nincs humorérzékem. Ami a tisztelt Testületet illeti, nos nem. Valamint nem is nagyon óhajtok számomra, hozzájuk hasonlóan jelentéktelen alakokkal diskurálni, olyan hiábavaló dolgokról, mint a deviáns viselkedésem,  antiszociális hajlamaim, vagy a hősködési, és gondoskodási mániám a nálam kisebbek iránt.

Na jó, már lassan túl sok volt a kommunikációból, az első felvonáshoz képest. Így is ki fog derülni perceken belül pár dolog Malfoyt illetően. A direkt provokálásból talán mára ennyi elég. A többit majd a fiú elvégzi. Helyette is.

- Ne aggódjon, sokan használtak már ki sok mindenre. Nem bánt, és nem sért vele, hogy egyszerűen él a lehetőséggel. Ezt nálunk egyszerű túlélésnek nevezik.

   A lány a tanár szemébe nézett. A tekintetében izzott valami különös fény, de már nem mosolygott. Tulajdonképpen ritkán tett ilyet, és akkor sem jó kedvből, inkább csak hogy megzavarja az ellent. Mély levegőt vett és féloldalasan leült a tanári asztalra, miközben bal kezével hanyagul arrébb lökött pár dolgozatot. Az egyik legurult az asztalról, de a lánynak eszébe sem jutott felvenni a kőpadlóról.

- Kiskorú, gyerek. – ismételte a szavakat cinikus, keserű éllel a hangjában. – Cöhh. Ez minden gondom forrása. Mért években mérik a felnőttséget? Mért nem a megélt dolgok, és a tetteink, viselkedéseink alapján? Meglehet problematukus figura vagyok, hogy az ön szavaival éljek, de még így is felelősségteljesebb felnőtt, sok úgynevezett felnőttnél. – hangjában most először érződött némi sértődött dac, mintha zavarná, hogy pusztán külseje alapján ítélik meg.

- Akarja tudni mire cseréltem ezeket? –mutatott néhány dolgozatra. Majd egyesével, hanyag mozdulatokkal elkezdte ledobálni őket a földre, hangjában volt valami támadó él – Ezt erre a pulcsira, ami rajtam van, hidegek ám itt fenn az esték. Ezt egy gyógynövénykönyvre, ami sokat segít a leckében. Ezt egy pennára, és üres pergamenekre. Emezt meg csokibékákra, amiket szétosztottam az elsős hugrás, és hollós kicsik közt, nekik nagyobb szükségük volt rá, mint nekem. Én így gondoskodom magamról, és a kisebbekről. Így élek túl. Másoknak ott vannak a szülei, rokonai, barátai. Nekem csak én vagyok. Nekem nem kell senki, ahogy én sem kellek senkinek. 

  Gina felhúzta a lábat az asztalra és átkarolta őket, fejét a térdeire hajtotta. Nem mintha a tanári asztalnak ez lenne a rendeltetésszerű használata. Egy percig hallgatott, majd nagyot sóhajtott, és jóval csendesebben folytatta.

- Egyébként Accipiter. Gina… Accipiter. Legalábbis ezt a nevet aggatták rám. Visszatérve a kérdésére, nos nem mindegy? Sosem értettem igazán ezt a vér mizériát. Nekem olybá tűnik, ha megvágom a kezem piros a vérem, ha a maga kezét vágnám meg, magának is piros lenne a vére, ha egy mugliét, vagy egy kvibliét vágom meg nekik is piros a vérük, sőt ha egy gennyláda vérmániás mardekárost vágnék meg, az ő vére is piros lenne. Tehát nem mindegy, hogy ki honnan származik? Az számít, amit teszünk most, és nem az kik voltunk régen. Elvégre itt mindenki csak ember. Mindenki hibázik olykor, mindenki fél valamitől, mindenkinek fáj, ha megütik, belerúgnak, és mindenki örül, ha valami jó hírt kap, mindenki ugyanúgy alszik, eszik. Ez van. Hogy milyen itt az élet? Nos jobb, mint a legtöbb helyen, sőt az összes helyen, ahol eddig éltem, és volt néhány. Ugyanakkor úgy fest, most 3 pártra szakadt a suli. Vannak azok a bizonyos körökben forgók, akikre maga is célzott, vannak, akik igyekeznek szembe szállni velük, és akik egyszerűen a kettő közt megjátsszák a semlegest, és megbújva túl akarják csak élni az egészet. Az itteni élet milyensége leginkább attól függ melyik oldalhoz, húzol. Akik nyíltan szembe mennek az aranyvér mániás barmokkal, azoknak nagyon nehéz. Én egyelőre játszom az ütődött semleges szerepet, aki csak mániákusan szegi a szabályokat, pusztán azért, mert ehhez van kedve. Valójában igyekszem mindent megfigyelni, és végül, ha eljön a perc, tudom hova fogok állni. Elvégre harmadéves griffendéles vagyok. Az igazságért kell küzdenem. – nem mondta ki hangosan, hogy melyik táborhoz fog húzni, mégis egyértelmű volt.

A lány magától leszállt az asztalról, és a korláthoz sétált, hogy felnézzen a csillagokra. Nem tudta levenni róluk a tekintetét.

- Valaki egyszer azt mondta, hogy a csillagok lyukak a mennyország padlóján, és onnan néznek le az angyalok. Ez szebb, és költőibb megfogalmazás, mint a tankönyveké. Már ha hiszünk az ilyesmiben.

Úgy fest Gina Accipiter a rejtélyekbe ágyazott rejtvény. Sosem tudni mi jár igazán a fejében, még akkor sem, ha éppen drámai monológot ad elő, mely gyakorta nincs összhangban fiatal korával. Ma este sem.

   Végül is lehetne sokkal rosszabb is. Kár lenne tagadni, hogy a tanárnak mindenben igaza van. A lány is tudja ezt. Ugyanakkor mit is tehetne? Mint a tanmesében a skorpióról, és teknősről, amit még Miguele atya olvasott fel neki. Neki is ilyen volt a természete, akárcsak a skorpiónak. Nem tehetett ellene semmit.

- Ez korrekt. Igaza van. -ismerte el tárgyilagos hangon a lány. Meg sem próbált kibújni a tények alól, ami talán szokatlan lehetett egy diáktól. - Megjegyezném én, nem tartozom semmilyen körökhöz, sem senki és semmi máshoz, ahogy hozzám sem tartozik semmi, és senki.– váltott át némileg cinikus hangra, amihez talán túl fiatal volt. Azonban ő már elég régen felnőtt volt, és saját magáról gondoskodott. Felnőttként is vállalta a felelősséget a tetteiért. Gyermeki korát meghazudtoló módon.

  - Tudom, miről beszél. A megjelenésem ellenére sem vagyok műveletlen idióta. – ismét a szokásos pimasz stílusban. Lassan megfordult és odasétált a cigis dobozhoz, amit a zsebébe gyűrt, és tanár asztalához lépett. – Azt ugye tudja, hogy most a saját munkáját sózta rám, és nem leszek mindig itt erre. 

    Ahogy néhány pillantást vetett a másodévesek munkáira, gyorsan három kupacra kezdte dobálni őket, látszatra nem túl precíz módon. Egyszer csak, úgy a felénél egy pillanatra abbahagyta a dolgot, és előhúzta a pálcáját.

- Apropó, majd elfelejtettem. Invito Antlia csillagtérkép! – nem sokára egy sárga olcsó minőségű pergamen lebeget fel a csillagvizsgálóba. A lány eltette a pálcáját, és vetett egy pillantást a lapra. – Ezt is én csináltam még tavaly. Megteszi. Nem dolgozok feleslegesen, ha nem muszáj. Ne fáradjon vele, hogy hibákat keres rajta, mert nincsenek. Ez a hibátlan piszkozat példány, amiből az eladókat készítem. Tegnap is készítettem belőle párat néhány negyed évesnek aszem. A fene, kérhettem volna egy doboz cigit attól a tyúkeszű mardis libától. Ja és az összes csillagképről van ilyenem.

  A harmadéves griffendéles a tanerő felé dobta saját készítésű csillagtérképét beszéd közben, majd folytatta a dolgozatok szortírozását. A lány csillagtérképe valóban meglepően jó volt. Nem csak, hogy az írása könnyen olvasható volt, még egy tanár számára is, de az összes csillaghoz odaírta az összes fellelhető fizikai, matematikai, és kémiai adatot, amit lehetett. Felsorolta még a szomszédos csillaképeket, és még néhány mugli csillagászati lexikonból való megjegyzést is odaírt a pergamen aljára. Minden bizonnyal nem pár perces összecsapott munka volt.  Amikor végzett a másodévesek munkáinak válogatásával mutogatni kezdte, hogy melyik kupac mit jelent.

- Ezeket itt én adtam el ma. Mind kb Várakozáson felülit ér, pár szándékos hibával, felesleges foglalkozni velük. – mutatott egy kisebb kupacra.
- Ezek olvashatatlanok, vagy kis silabizálással ugyan olvashatók, de… mi is butább élőlény a trolloknál? Nos mindegy, erre még troll alát se adnék. – mutatott egy jóval nagyobb kupacra.
- Ezek nagyjából az olvashatóak, és értékelhetőek is. Ez a kettő meglepő módon, olyan Várakozáson felüli, a maradékra fogjuk rá elfogadhatót ér. – nézett fel egy amolyan mindent tudó szenvtelen vigyorral.

    Hiba. Nagy hiba, és egy újabb kellemetlen lehetetlen helyzet. Meg kellett volna bizonyosodni róla, hogy a másodéves jött vissza. Úgy fest a mai estét sem ússza meg büntetőmunka nélkül, legalábbis ha az új asztronómia tanár szigorú kedvében van. Többé nem lesz ilyen könnyelmű.
    
    Gina meglepetten pillant hátra a hang forrására.  Sok mindenre fel volt készülve, a lebukásra is részben. Időnként elkapták idefenn, de sosem sikerült leszoktatni a csillagvizsgáló magán jellegű használatáról. Azonban most az új tanerő felbukkanása mégis váratlanul érte. A döbbenet azonban csak átsuhant a lány arcán, hogy átvegye a helyét egy kínos félmosoly.

- Rendben. Az hiszem elég nagy ez a hely két embernek. Maga nyert. – tette fel megadóan mindkét kezét. Ami szintén kisebb hibának tekinthető, hiszen egy pillanatra megingott legendás egyensúlyérzéke, és kis híján a mélybe zuhant a korlátról, melyen eddig ült. Azonban időben sikerült megkapaszkodnia, és végül egy mugli tornász ügyességével ugrott le a terem kőpadlójára.

- Tudom, hogy nincs óra. Ez elég nyilvánvaló. – közölte némileg talán szenvtelen módon, ahogy szembe nézett a hideg, szürke, számon kérő pillantással.

    A diákok 99 százaléka mindent meg tett volna, hogy kikerülje ezt a pillantást. De nem ez a lány. Ő végig állta a férfi tekintetét. Felesleges magyarázkodásokba kezdett volna, hogy kibújjon a szorult helyzetből, de Gina nem. Esze ágában sem volt elárulni senkinek, hogy mit is keres itt valójában, viszont elfedni sem kívánta a tényeket. Ő csak enyhe terpeszbe csúsztatta lábait, és karjait háta mögött összekulcsolta. Csak Merlin tudja, honnan vette ezt a testtartást, talán egy ósdi mugli katonás filmből.

    Amikor a csoki előkerült, a lány halványan elmosolyodott. Fejét enyhén oldalra billentette, és úgy méregette a tanárt, mintha csak a gondolatban próbálna olvasni. A lány tekintetében valami különös kiismerhetetlen fény tündökölt.

- Nem olyan nehéz, mint mondjuk McGalagonynak elmagyarázni, hogy mért nincs kész a két tekercses házi dolgozat, amire két egész hetet adott. – vont vállat a tanár összegzésére a helyzetet illetően. – Hacsak nem akar maga megbüntetni. – hívta fel a figyelmet erre, a saját maga számára elég kellemetlen opcióra. Ennek ellenére már mégsem hitte, hogy erre sor fog kerülni. Ha pedig mégis, akkor rosszul mérte fel a férfit, és legközelebb némileg óvatosabb lesz.

   A vörös kócos kölyök váratlanul elnevette magát, és megrázta bozontos fejét, majd hátat fordított a tanárnak, és visszasétált a korláthoz, hogy ismét felnézzen az égre, melyen már szépen kirajzolódott néhány csillagkép.

- Fura alak maga. Kedvelem a fura alakokat.- jegyezte meg talán kissé szemtelenebb hangvételben, mint kellene, és átlépve egyfajta illendőségi szabályt. - Én is az vagyok.

  Kellemes hűs szellő. A nap utolsó sugarai ragyogják be a festőien szép tájat. Bár mindig minden ilyen csendes és békés volna, mint most a szinte költői horizont. Gina megborzongott, ahogy vörös kócos hajába belekapott egy hideg fuvallat. Lehunyta a szemét. Bár lenne a legapróbb költői érzéke, most biztosan írna egy ódát az alkonyi látképhez.

  A lány átvetette a lábát a csillagvizsgáló korlátján és felült rá. Cseppet sem zavarta az alatta tátongó mélység, vagy a lezuhanás veszélye. Ahogy nem tartott a lebukástól sem. Igazából nem kellett volna itt tartózkodnia, de ez a kastély egyetlen igazán csendes zuga. Diákok csak órán jönnek ide, tanárok is csak elvétve. Itt hódolhatott kedvenc szenvedélyének, a magánynak. Itt nem kellett megjátszania, hogy az, aki egyébként nem. Itt nem kellett az erős, szenvtelen griffendélesnek lennie, aki keményebb, és lobbanékonyabb, mint egy sárkány, és okosabb, mint egy szfinx. Itt csak ő volt, az erősödő északi szél, és az első feltűnő ragyogó csillagok.

  Gina szakadt farmerja zsebébe nyúlt, és egy üres cigis dobozt húzott elő.
- Hát ez szívás. –morogta csak úgy magának. Rágyújtott volna, de nem volt mire. Így tehetetlen mérgében összegyűrte a dobozt, és hátra dobta a csillagvizsgáló padlójára. Majd felszedi, ha elmegy.
 
 Fekete nagy fiú pulcsiján átjárt az egyre hidegebb szél. A lány mégsem mozdult hosszú percekig. Már hozzászokott az elemek játékának elviseléséhez, figyelmen kívül hagyásához. Csak Merlin tudhatja, hol szárnyalhatott most a Karvaly lelke. Legalábbis, amíg némi neszt nem hallott a háta mögül.

- Tűnés. Ez az én placcom, hányszor mondjam még? Nem érdekel a leckéd, meg az engedélyed. – szólt hátra barátságtalan hangnemben, anélkül hogy egy kósza pillantást is vetett volna a jövevényre.

   Minden bizonnyal a másodéves hugrás jött megint az engedélyével, hogy szeretne házit írni. Sebaj, őt könnyű elkergetni. Legfeljebb majd ad neki egy kész házit engesztelésül. Ezt az árat igazán megéri az imádott csendes magány.
Vagy talán mégsem, hódolhat tovább a szenvedélyének?

Torta ala Mardekár:

Gina Accipiter [21:58]:   http://kepfeltoltes.hu/120531/K_p504_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Gina Accipiter [21:59]:   http://kepfeltoltes.hu/120531/K_p505_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Gina Accipiter [21:59]: ezt a 6. szülinapjára csináltam, most ez a 2 a kedvencem... ^^
Draco Malfoy [22:00]:   ez mivel van befedve? o_o
Athalea Lestrange [22:00]:   úúúúúúú*-*
Athalea Lestrange [22:00]:   SZIA DRACO
Gina Accipiter [22:01]:   színes tejszínhabbal...  elszórakoztam egy darabig amíg nyomizsákkal felpöttyöztem...
Draco Malfoy [22:03]:   SZIA LEA
Draco Malfoy [22:03]:   loool ezért olyan gyapjas
Draco Malfoy [22:03]:   lenyalnám *-*
Gina Accipiter [22:06]:   aszem kicsit sok lett a piros ételfesték, és a gyerek tiszta piros volt amikor ette... olyan kis cuki volt...
Draco Malfoy [22:09]:   muhaha véres zombi

- Jé Mercutio! Levelet kaptunk.

   Gina unott mozdulattal nyitotta fel az ágyán heverő pergament. Sejtette ő, hogy valami kellemetlen dolgot tartalmaz az írás. Őszintén szólva azt hitte megint McGalagony hívatja az igazgatóiba, hogy leteremtse valamiért. Nem állt túl messze az igazságtól, de mégis. A lány már hozzászokott, hogy csak akkor kap levelet, ha bajban van, illetve évente egyszer a tankönyvlistát. Nem mintha azokat megvásárolta volna. Az év első napján a könyvtárból kölcsönözte őket, vagy némelyiket egy-egy felsőstől szerezte be némi szívességért, akinek már nem kellett. Ezért is volt kivétel nélkül mind silány állapotban.

- Hahaha! Ezt hallgasd Mercutio! Roxfort Átnevelői és Inspektori Testület. Aszem ez fájni fog. Haha. Mintha bármi érdemleges dolgot elérhetnének puszta fájdalommal. Tudod kicsim, ha valaki ebben a kastélyban, akkor én vagyok az, aki igazán ismeri a fájdalom mély természetét, és az, az én oldalamon áll. Pontosabban azok oldalán, akik képesek az önfegyelem azon mértékére, hogy bármit elviseljenek a céljaik érdekében. Mint én.

   A lány elfeküdt bordó baldachinos ágyán, melyre szórakozásból lángnyelveket festett. A levelet összegyűrte, és a sarokba hajította. A kis állatka felszaladt gazdája mellkasára, és aggódó nyüsszögő hangokat adott ki.

- Azért igazad van. Én is aggódom kicsit. Meglehet, hogy most túl messze merészkedtünk. Viszont radikális idők radikális módszereket kívánnak. Az ellenségről való információ szerzésben is. A végén majd úgy is állást kell foglalnunk, de nem árt kivárni rá a megfelelő időt, és helyet, ha már megfelelően felkészültünk a dologra.
- Te már megint magadban beszélsz? – nyitott be Gina szobatársa is a hálóba.
- Nem hozzád szövegelek, ne félj. Bocs, most dolgom van az Átnevelő és Inspektori Testületnél, nem érek rád. Légy jó Mercutio, előbb-utóbb visszajövök érted.

   Gina szinte kedvtelve nézte elképedt szobatársa reakcióját. Megrémült a névtől „Átnevelő és Inspektori Testület”. Persze, mindenki megrémül tőle. Gina azonban már nem tehetett mást, mint hogy előveszi a saját félelmetes ellenség énjét. Ő már kényszerpályára került. Ő most csak a Karvaly lehet. Magabiztos, vakmerő, már-már őrülten merész. Bár fiatal volt, de az utca nevelte, így ostoba nem. Különben a 8. szülinapját sem éli meg. Felült az ágyon lerakta a görényt, és lassú kimért léptekkel távozott a szobából. Ideje elébe menni a sorsnak.

A Karvaly megállt a levélben említett rettegett szoba előtt. 19:18. Hmm. Elmosolyodott. A türelem nagy erény. Meglátjuk nekik van-e? Hátát az ajtó melletti kőfalnak vetette. Szórakozottan kezébe vette a pálcáját. Majd úgy döntött elrejti rongyos fekete bő pulóvere ujjába. Így, ha bármikor védekeznie kellene gyorsan megteheti. Még jó, hogy ő ebben a kastélyban a pajzsbűbájok, és védekező igék nagymestere. Nem mintha hitte volna, hogy bármi esélye van a Testület ellen. Ismét az órájára pillantott. 19:26. Kopogott, majd jobb kezével kinyitotta az ajtót, és besétált, olyan természetességgel mintha csak a sarki fűszereshez térne be. Jobb kezét zsebre dugta, míg balját a háta mögött tartotta. Szórakozottan nézelődött. Mintha látszólag észre se venné a szőke iskolaelsőt.

- Nahát! Malfoy, mivel érdemelted ki azt a büntetést, hogy velem kell egy szobában lenned? – kérdezte gúnyosan és szinte vidáman. Mintha nem lenne tisztában a helyzet természetével. – Elvettél egy csokibékát egy elsős hugrástól? Haha szegény ártatlan hugrás…

   Ebben a pillanatban a Karvaly épp olyan lükének tűnhetett, mint Luna Lovegood. Olyannak, mint aki azt sem tudja felfogni, hogy milyen nagy bajba keveredett. Ráadásul, ha egy Weasley gyerek mellé állítanánk, akkor még ők is előkelő arisztokratáknak látszanának. Öltözete egy kopott lyukas bakancsból, egy több jelyen szakadt imitt-amott megfoltozott valaha volt farmernadrágból, és egy a lánynál 2 mérettel nagyobb fiú fekete pulcsiból állt, ami szintén elég viseltes volt már.
   Milyen nagyszerű dolog, hogy a Karvaly rég megtanulta, hogy sose ítéljen felületesen a látszatból. Megjelenése ellenére egyedül a tekintetében volt valami vad tűz, ami azt mutatta, sokkal intelligensebb, mint amilyennek szándékosan beállítja magát. A lány úgy gondolta érdekes főleg elme párbajnak néz elébe. Most majd felméri, és kiismeri leendő ellensége minden erősségét, és hibáját, és ezt a kellő időben, majd használni is fogja ellene…

-Hé, aztat hallottad má', hogy ma délután a Malfoy srác meg az griffis prefi együtt...

  Micsoda értelmetlen fecsegés. Ráadásul undorító is. Már jócskán elütötte az éjfélt a toronyóra. Bizony egy diáknak sem kellene ilyenkor bármely folyosón csatangolni. Nem mintha ez a Karvalyt meghatotta volna. Sosem tudta értelmezni, és elfogadni ezt a szabályt, így ha csak tehette, meg is szegte. Sokszor ütötte meg már a bokáját emiatt, mégsem tudott letenni ezen szokásáról. Ezen túlmenően az egyik legbiztonságosabb folyosón volt a kastélyban. Ide a lehető legritkábban tévedtek a tanárok, mivel normális volt a hangoskodás, amit a részeges kövér pap portréja csap. Viszont közben érdekes információkat is el lehetett csípni néha-napján, vagy éjjelén inkább, mivel az előbb említett portréfigura a napjai nagy részét horkolással töltötte.
 
Gina unottan megcsóválta a fejét. Felhúzott lábaival a festmény előtti fotelben kuporgott. Nem ez volt a legkényelmesebb póz, amit el tudott képzelni, de nem is volt kifejezetten kényelmetlen. Megnyalta bal mutatóujját, és lapozott egyet elnyűttnek látszó számmisztika könyvén. Csupán fél füllel hallgatta a festmény alakok pletykálkodását a kastély szerelmi ügyleteiről. Egyszerűen nem érdekelte ki kivel kavar éppen. Sokkal hasznosabb infókat is hallott itt már. Pl. hogy holnapra váratlan számmisztika röpdolgozat várható a harmadéveseknek.

- Hé, nem fejeznétek be ezt az undorító témát. Nem érdekel, hogy hogyan turkál egy mardis egy griffis szájában a nyelvével. Amúgy is ez elavult információ. Már idefele a vonaton is egymást falták. Azóta meg napi 24 órát töltenek együtt. Fel nem foghatom hogyan képesek ezek keveredni. Egyszerűen undorító. Szóval, ha nem akarjátok, hogy idő előtt dobjam ki a taccsot, inkább valami hasznos dolgot meséljetek. Pl. hogy mi a nyüves bánatból lesz, a holnapi számmisztika röpi?
- Miért mondanánk meg? Hukk… izé hogy hukk… eladd az infót a reggeli felett… hukk… -dülöngélt már nem túl józanul a kövér szerzetes a festményben. Láthatóan nem vette túl jó néven Gina közbeszólását.
- Azért, hogy tartsam a várakozáson felülit ebből is. És igen. Ha van olyan ostoba élőlény, aki megveszi pár cigiért akkor mért ne?
- Ez… hukk olyan mardekáros hukk…
- Nem. Ez a túlélés.
- Mi lett veled? Régen mindig olyan jó fej voltál, és buliztál velünk hukk…
- Igen-igen! – helyeselt a többi portré alak is…
- Változnak az idők. És a körülmények. Különösen mostanában. Résen kell lenni.
- Az már igaz! – kezdett helyeslésbe egy kövér borvirágos arcú hölgy portré. – A minap is hallottam, amikor az a szörnyű inspektor úr megfenyegetett egy hollóhátas fiút, úgy bizony…
- Én mondom szörnyű egy alak az! –csatlakozott egy lovagi páncélt viselő erősen spicces férfi is az eszmecseréhez.

   Gina ismét megcsóválta a fejét. De legalább ennek a témának volt némi értelme. Arról sosem árt tudni, miféle változások folytak a kastély falain belül. Legalábbis a főbb erőviszonyokat tekintve. Úgy festett a helyzet, hogy az iskola három nagy pártra szakadt. Az aranyvér mániás mardisokra, azokra akik utálják őket, és megpróbálnak szembe szállni velük, pl. a DS tagjai Longbottomék vezetésével, és azok akik semlegesek, csak óvatosan ki akarják várni, hogy mi lesz a vége a dolognak.

- Nem fognátok be csak egy percre a szátokat, hogy végig gondolhassam és elemezhessem a helyzetünket?
- Mért nem énekelsz inkább nekünk valamit hukk…
-Ez az! Régebben mindig énekeltél!

A Karvaly megcsóválta a fejét. Szörnyű egy festmény népség. Sajnos azonban az egyetlenek, akikkel néha napján szót érthet. Felállt a kanapéról, melyet skarlátvörösre bűvölt arany lángos mintával, csak úgy unalomból. Az ülőalkalmatosságra dobta tankönyvét, és a szemközti ablakoz sétált, melyet kitárt. Felélénkítette a hűs fuvallat a folyosót. Gina számára jól eső hűvös nyugalmat hozott, az éjjeli hideg szellő.



    Mint valami bánatos fuvola, olyan volt a lány magas cérna vékonyka hangja. Mégis lágy volt, mint a tavaszi eső. Még a szél is elfelejtett fütyülve fújni az ablakon. A képkeretbe is csend telepedett, melyet csak a kövér hölgyalak szipogása tört meg néha. Még maga Gina is elfelejtette, hol van s még a közelgő léptek zajára sem figyelt fel…

Glenda

Nahát, hogy mik vannak. A Roxfort minden napra képes új meglepetést okozni. Talán Ginának mégis igaza volt, amikor viccből felvetette, hogy Glenda talán nem a megfelelő házba került. Hugrabugos meglehetősen belevaló lánynak kezdett tűni. Így a Karvaly széles mosolyra húzta a száját, miközben a lányt hallgatta.

- Hóborc miatt nem kell aggódni. Ő az egyik legmegbízhatóbb lény a kastélyban, a házimanók és McGalagony után. - látva új barátnője arckifejezését, még szélesebben elmosolyodott, és folytatta, mielőtt a szavába vághatott volna. - Nyugi ezt nem úgy értem, hogy Hóborc nem köpne be, vagy ilyesmi. Valószínüleg megtenné. Azonban abban megbízhatunk, hogy Hóborc minden körülmények közt Hóborc marad, és úgy is fog viselkedni. Hóborc minden alkalmat megragad, hogy zavart keltsen, mert ilyen a természete. Vagy ilyenné tette a szar élete, nem tudom, mindegy is. Szóval, ha véletlenül elhagysz néhány trágya gránátot a közelében, és véletlen arra sétál pár mardis is, akkor biztos lehetsz az eredményben. Egyéb iránt, ha rá akarod venni valamire, akkor csak tudnod kell, hogy hogyan beszélj vele és kész. Azonban a legtöbb ember nem ilyen. Főleg az új tanárok. Tőlük sosem tudhatod előre, hogy mire számíts. Ezért sokkal veszélyesebbek Hóborcnál, mert ő csak felbosszant, de nem ártana senkinek. Viszont, ha nem akarod, nem kell bevennünk. Viszont két apró észrevételem van a terved illetően. A, egy lyukas knútom sincs, McGalagony nem bízik bennem annyira, hogy pénzt bízzon rám. Ismerve a bajkeverő jellemem. Igaza van. Így jobb híján szívességekkel üzletelek. Ennél azonban van egy súlyosabb gondom is. B, két és fél éve próbálom kitalálni, hogy jussak le a falúba, és vissza észrevétlenül, de minden próbálkozás totális kudarcba fulladt, és McGalagony irodájá...


A Karvaly elharapta a mondatot, mert hangokat hallott. Rosszat sejtető hangokat, és mire észbe kapott a manók már be is terelték egy kis rejtett kamra félébe. Épp csak elhanyagolhatóan kevés fény szűrődött be. Ez önmagában nem is lett volna baj. Azonban Gina nem szerette szűk sötét helyeket, és a másodperceken belül kitörő férfi ordítozását, a rejtett ajtó túloldaláról. Hátát a mögötte lévő falnak vetette és lassan lecsúszott guggoló helyzetbe. Befogta a füleit, mert nem akarta hallani a kinti dühödt hangokat. Túl sokszor hallott már ilyet. Lehunyta a szemét. Mintha csak ki akarná zárni a külvilágot. Tulajdonképpen ezt tette. Mindig ezt tette, ha nem akart szembe nézni a való világgal. Aztán vége lett. Csak egy-két perc volt az egész. Nem tartott soká. Ismét fény töltötte be a kis helyiséget. Ismét csak a házimanók, és a két lány volt jelen. Viszont a vörös hajú, falnál kuporgó lányka csak akkor emelte meg a fejét, és nyitotta ki a szemét, amikor az imént zsémbesnek látszó vén házimanó szólította meg.

- Már vége van kisasszonyka. Rossz emlékek? -a hangja most egészen másmilyen volt. Szinte kedves. - Ezt igya meg. Jót fog tenni. Segít a rossz gondolatokat elűzni.
-Mi ez? Köszönöm. - Gina egy teáscsészét vett el az öreg házimanótól, és lassan belekortyolt. Közben egy másik manó Glendának is kínált egy ugyanolyan csészét.
-Tea keverék. Segít megnyugodni. Igyák meg, aztán jobb lesz, ha a másik úton mennek el.
-Mi sajnáljuk, hogy bajt okoztunk, és köszönjük hogy...
- Mit? Mi nem láttunk sehol diákokat. Csak két rémült kislányt, akik menekültek valami elől. Vén házimanó vagyok, de bolond az nem. Nem Gina kisasszony az egyetlen ember itt, aki menekül, és nem előlük. - bökött a konyha bejárata felé a fejével, egyértelműen jelezve, hogy az iménti faragatlan, gonosz alakra céloz. 

A vén házimanó egyszerűen hátat fordított a két lánynak, és elsétált a konyhába a dolgára. A Karvaly felállt. Ismét önmaga volt. Az ízig-vérig griffendéles önmaga. Glen felé fordult.

-Ha ezt elmondod valakinek... Nos ne tedd, mert kezdelek megkedvelni. Most menjünk. - talán azt akarta mondani, hogy megátkozza a lányt, ha beszélne, de végül nem mondta ki. De vajon most, hogy határozottan a kijárat felé lépked, most mégis mi járhat a fejében?

   Tik. Tak. Tik. Rejtelmes dolog az idő. Ha várunk valamire, akkor alig vánszorog egy reumás durrfarkú szúrcsók módjára, ha viszont belefeledkezünk tevékenységünkbe, akkor szinte főnix szárnyon suhan tova.
   Ma este sincs ez másként. Gina magányosan lépkedett a folyosók végtelen, végeláthatatlan sorain. Nesztelen, puha léptei a legcsekélyebb visszhangot sem verték fel az évszázados kastélyban. A lány hidegnek érezte talpa alatt a kőpadlót. Mezítláb volt. Nem mintha nem lett volna rendes cipője is. Éppen csak jobban szerette érezni lába alatt a talajt. Arról nem is szólva, így halkabban osonhatott.

  Tik. Tak. Tik. Az ifjú griffendéles nem tudta mennyi az idő. Csupán a kinti sötétből következtette ki. Este van. Talán ideje volna visszatérni a klubhelyiségbe. Ott azonban túl sokan vannak. Gina jobb szerette a csendes magányt. Így a legcsekélyebb mértékben sem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hány óra lehet. Helyette inkább végre megérkezett hőn áhított úti céljához.

   Tik. Tak. Tik. A lány keze lassan a kilincsre fonódott. Vajon van bent valaki? Esetleg maga a professzorasszony? Nyikorogva nyílik az ajtó, de a tanterem üres. A mai nap első és egyetlen jó híre. A Karvaly belép, s behúzza maga mögött az ősrégi faajtót. Lassan, kimérten halad előre a padok között. Nem siet sehova. Leül az első kopott padba, a tanári asztal előtt. Úgy simít végig bal tenyerével a bútor lapján, mintha csak most érezné a sötét fa anyagát először.

Tik. Tak. Tik. A falióra kérlelhetetlenül jár. Az egyszerű fekete táskából a harmadéves átváltoztatástan tankönyv egy régi, könyvtári változata kerül elő. A borítója már feslett, és a lapjai is sárgásak. Ginát ez egy cseppet sem zavarta. Találomra nyitotta ki a könyvet a vége felé egy olyan fejezetnél, melyet még nem vettek át órán. Igen. Ez jó lesz. 

   Tik. Tak. Tik. Az ódon kastély síri csendjét pusztán a falióra ketyegése töri meg olvasás közben. A fejezet meglepően érdekes. Azt taglalja, hogy hogyan változtassunk át egy teás kancsót ékszerteknőssé. Ideje lenne gyakorlatban is kipróbálni. A gyermek tekintete lassan vándorol körbe a termen. Van egy kis gond. Itt egy árva teás kancsó sincs. Ekkor a pillantása tankönyvére vándorol. Igen. Már meg is van a megoldás. Átváltoztatni nem csak porcelánokat lehet, de más tárgyakat is, de jelen esetben a könyvet is. Igen. Ezt fogja tenni.

   Tik. Tak. Tik. Pusztán pillanatok kérdése, és a táskából egy fekete varázspálca is kézbe kerül. Egy utolsó pillantás a varázsigére, majd Gina egy gyors mozdulattal csapta be az elnyűtt, fekete bőrkötéses művet. Még egy utolsó mély levegő, majd a lassú kifújás.

- Na lássuk a sárkányt, azaz a teknőst! 

   A kis boszorkány kissé elnagyolt pálcamozdulattal bök a könyvre, s szinte rákiáltja a varázsigét, melybe mintha belesűrítette volna a rémes napja összes érzelmét is. Dühét, fusztráltságát, bosszúságát, a mardekárosok iránt érzett mély utálatát.
   Persze hogy ne érezné így magát, amikor feszült a hülye mágiatöri tanár miatt, még hogy két tekercs házi dolgozat, olyan témában, amiről értelmes forrás sincs!? Az idióta mardekárosok is felbosszantották, és megint sárvérűnek nevezték. Csak mondaná meg végre valaki, hogy mit is jelent ez? Durva gorombaság lehet, ha majdnem minden nap ezzel sértegetik, annyi szent. Hóborc a saját búzbogyóival dobálta meg, ahelyett hogy a mardis söpredéket vette volna célba, ahogy azt megmondta neki. Hiába, ma már a szellemekben sem lehet megbízni. Ezek után jöhet még valami a mai napra?

   Tik. Tak. Tik. Jöhet. A könyv csak lassan alakul át, és csupán félig-meddig. A fedlapból zöldes-fekete páncél képződik, és felpúposodik. Alul négy láb nő ki, s egy kis farkinca. Középen a sárgás lapok megnyúlnak túl a borításon, és egy sárgás teknősfej formát adnak ki. Ennek ellenére még mindig lapozni lehetne a teknős-könyv közepét. S ha a részleges átalakulás nem lenne elég gond, ez a valami még beszélni is tud. Éppen csak nem túl illedelmes.

- K*rva anyád! K*rva anyád! K*rva anyád!
- A te jó k*rva anyád! Kussolj el, de rögtön!
- K*rva anyád! K*rva anyád! K*rva anyád!
- Mást nem tudsz mondani? Pl. hogy a büdös francba csinállak vissza?!
- K*rva anyád! K*rva anyád! K*rva anyád!
- A te k*rva anyád!... – a lány még megtoldja mondandóját pár nem túl szalonképes szóval. – Most meg mi a büdös francot csináljak veled? McGalagony tutira megöl, ha így állítok be veled a holnapi órára…
- K*rva anyád! K*rva anyád! K*rva anyád!
- Hagyd már abba!

  A lány, hogy nyomatékot is adjon szavainak mérgében az asztalra csapott. A teknős-könyvnek se kellett több. Azonnal kis gazdája kezébe harapott.

- Aúúú! Hogy az a büdös rossebes nyavalyatörés esne beléd!... – az hogy Gina nem túl illendően ad hangot elégedetlenségének nagyon enyhe kifejezés, a szavakra melyek eztán elhagyják a száját. Pusztán csak a magasságos Merlin tudja, hol ragadt ez az alpári zsebpiszok közbe illő szóhasználat a kis árvánkra. Vagy talán még ő sem.

   Tik. Tak. Tik. A ki griffendéles nem is vette észre, hogy mekkora hanggal is volt az elmúlt percekben. De vajon milyen kellemetlenségeket rejteget még magában ez a mai szerencsétlen este?   

Glenda

Macska-Jajj:

A vörös hajú lány egy pillanatra elgondolkodott, és elmosolyodott.
- Én már többször voltam a házi manóknál. Majd én leviszlek. Írtó rendes kis lények amúgy. Majd meglátod. Hé oda nézz! Ez vicces lesz.

Gina egy hangoskodó mardis felé nézett. Mivel már szinte törzsvendég volt látott itt már műsort. Most sem váratott magára a show. A griffendéles lány tudta, amit a mardis nyilvánvalóan nem. Itt nem elfogadott ez a fajta viselkedés. Az egyik páncél már el is indult, hogy a fiúban is tudatosítsa ezt. A lány rendkívül jól szórakozott a jeleneten. Amikor aztán Glenda is felpattant, hogy induljanak, akkor ő is macska mozdulattal pattant fel a párnákról, amiken eddig fetrengett. Játékosan tisztelgett a páncél felé, ami valami rejtélyes okból viszonozta a gesztust. Majd elhagyta a szobát, és becsukta maga mögött az ajtót.

Folyosók:

-Hé kiscsaj, lassíts kicsit a tempón. Méltóságteljesen lépkedj. Hasznos lehet. - szólalt meg, mikor a mardisok között szalomozva próbált lépést tartani a hugrás lánnyal. Aztán szándékosan lassított kissé saját tempóján. Néha hasznosabb a lassan jársz, tovább élsz taktika. Igaza lett. Szinte perceken belül. Bár nem igen volt kedve másnaposan összetűzést provokálni, és a gyengélkedőn kikötni, ami jelen esetben elég sanszosnak látszott, mégis be kellett avatkoznia. Látta, hogy pár lépéssel előtte lévő újdonsült barátnőjét megkisérlik kigáncsolni, és csaknem felbotlik. Persze pár másodperc múlva az ő lábai előtt is volt egy gáncsoló láb. Na még mit nem. Senki nem ilyen hülye. A lány a sarkával csúnyán beletaposott a mardis fiú lábába, és nagyot ugrott előre, majd kivont pálcával fordult meg.

- Én nem tenném kisfiam. - szólalt meg gúnyosan saját támadója felé. Közben azért hallgatta társnője kioktatását. Akaratlanul is elmosolyodott.

-Jajj Glen! Mit képzelsz? - szólalt meg rosszindulatú gúnytól csöpögően. - Nem az uraknak megfelelő szellemi szinten kommunikálsz. A Hétszinvirág varázsóvi homokozójába küld őket! Talán a 4-5 évesektől ellesnek valami újat, mint a vegyük el a kisebbektől a csokibékát trükköt. Protego!

A Karvaly bizony nem őrölt meg, hogy mardekárosoknak fordítson hátat. Tudta, érezte a zsigereiben, hogy pillanatokon belül egy átok áldozata lehet. Nem is tévedett. Szerencsére gúnyolódása elterelte Glendáról a figyelmet. Azonban egy mardekáros lánynak peche volt. Hála a jókor használt pajzsbűbájnak őt találta el a lepattant, irányíthatatlanná vált átok. Gina nem így tervezte. Nem akarta megsérteni a szerencsétlen szemlélődőt, de hát nem ő kezdett átkokkal dobálózni. Csak védekezett, ahogy tudott.

- Fene! Azt hiszem, most már siethetünk!

Szinte futásnak eredt a folyóson, de nem sokáig. Amint bekanyarodtak félre húzott egy fali szőnyeget, és Glendát beterelte a felfelé vezető lépcsőre.

- Azt hiszem kis kerülővel, kell mennünk a konyhára. Amúgy sose fordíts hátat egy mardekárosnak semmilyen körülmények között sem. Hacsak nem a gyengélkedőn akarjuk tölteni a napot, amit őszintén csodálok, hogy nem történt meg. Egy percig tényleg azt hittem, hogy mindketten ott kötünk ki. - komótosan elindult felfelé a lépcsőn. Úgy tűnt a mardisoknak fontosabb most a pórul járt társuk, mintsem a két lány üldözése. - Amúgy ez szokatlanul bátor volt tőled. Biztos a jó házban vagy? –mosolygott a lányra. Innen már szerencsére viszonylag sima és eseménytelen út volt a konyháig.

Konyha:

A Karvaly komolyan megkönnyebbült, ahogy beléptek a házimanóktól nyüzsgő helyre. Végre egy kis biztonság. És finom ételek. Az apró kedves kis jószágok rögtön körülvették a lányokat, és mindenféle finomságot hoztak nekik ezüst tálcákon. Miközben kedvesen beljebb terelték őket, és leültették a párost egy asztalhoz. Gina szinte nem is tudta, hogy minek álljon neki először. Mintha el sem hinné, hogy mindez a jó neki járhat.

- Mondjak valami vicceset? Némelyik ételnek még a nevét sem tudom. Te mit eszel először?

 Minta egy aprócska feltehetőleg női házimanó csak erre várt volna. Szinte azonnal Gina mellett termett, és elkezdte sorolni a fogások neveit. Volt néhány különös, fucsa nevű étel is. Legalábbis a lány számára, aki alapvető hiányosságot szenvedett gasztronómiai téren, számára szokatlan, és furcsa nevek voltak.

- Köszönöm. –nézett le a hegyes fülű kis lényre, amikor az befejezte a felsorolást. Szinte vidáman, kedvtelve nézett az ételre…

//Előzmények a Macska Jajj topikban  //