Miközben a vajsöreinkre várunk, úgy érzem, hogy már az ital finom, lágy, krémes ízlelése nélkül is kellemes érzés jár át, amikor Hellie megköszöni a gondoskodást. Jó testvér módjára nem csak én voltam az, aki bármit megtett volna a másik feléért. Minden bajban együtt voltunk és bármikor képesek voltunk tartani egymás hátát, szó nélkül. Afféle idillikusan szép családot alkottunk hajdanán, de, hogy a természet fenntartsa egyensúlyát és hatalmát természetesen az örökké szó nem jelent meg a mi történetünkben. Hisz, hogy is lehetne, hogy egy felemelően szép család örökké együtt marad? Annak már íze sem lenne, hisz ha nem tapasztaljuk a savanyút, nem érezzük az édeset is. Egyszer fent, egyszer lent. Nem volt könnyű mindezt megemészteni, de azóta azon a logikán éle, mindennapjaimat, hogy örülhetünk, hogy velünk megtörtént és megtudtuk, milyen is egy óriási boldog család. Persze Lora és Harry mindig mindent megtettek volna értünk és habár imádtam őket teljes szívemből, mégis vágytam a régmúltra. Ezt így nehéz megfogalmazni, mikor körülölel az ő szeretetük és a múlt édes emléke, de mégis, mindent megadtam volna azért, hogy visszahozzam őket. Ám, ha ezt megtettem volna hálátlanná lettem volna, hisz eltaszítottam volna magamtól azokat, akik feltétel nélkül szerettek. Néha annyira ki akartam ordítani magamból azt, hogy akarom a múltat, de az ártatlan kislányból abban a pillanatban átváltozhattam volna egy szörnnyé. Hisz milyen mély sebet okozhat az, ha azt szűrik le belőle, hogy valójában nem is szeretem őket. Pedig ez nem igaz! Ám még sem tudom hova tenni ezt a tébolyt és ez így egyáltalán nem helyes. Ezért maradt nekem az elmélet: öröm, hogy velünk megtörtént, de ez a múlt idő zavaros... Tekintetem Helliere emelem és elmosolyodom. Mindig ő volt a kisördög régebben, aztán fordult a kocka. Valójában nem tudjuk egymást felülmúlni, mégis úgyérzem, hogy most igenis rossz vagyok. Talán azért, mert nem tudom, hogy mit kellene tennem, éreznem... - Tudod, hogy szeretlek szeretni és védeni, drága Twichesem! - suttogtam mosolyogva. Hogy mi ez a szó? Hát egy szép emlék, amely röviden összefoglalja a gyerekkorunkat. Évek óta nem használtam ezt a kedveskedést, s ez most kellően jólesett. Csupán annyit jelent: ikerboszorkány. Jójó, tudom, hogy ez így kicsit béna, de hát gyerekek voltunk, vagyunk és leszünk. Leszünk... Mindig szerettem volna Pán Péter lenni, vagy Csodaországba repülni. Annak a srácnak habár szülei nem voltak, ott volt neki a szabadság gyönyöre. Igen, tudom. Valahol én is szabad vagyok, de engem köt a múltam és úgy megláncol, hogy karmai közt szinte majd meg fulladok. Nem szeretném elfelejteni, de mégis ha meg nem teszem, soha nem tudok majd előre haladni... Ez egy kétarcú dolog. - Tudod mennyire szeretek hóesésben sétálni. Kihagyhatatlan téli kirándulás számomra - kezdtem bele mosolyogva. - Amikor sétálok gondolkodom, elmélkedem és emlékszem. Hát így jutott eszembe, hogy télen mindig szánkóztunk. Na jó, azt hiszem nem kellene elszúrni a beszélgetést az emlékekkel. Épp most akartam tőlük kicsit mentesülni. Úgyhogy itt az idő, hogy meg is tegyem. - Nincs kedved szánkózni?
Miközben várom a reakcióját végigpillantok a haján. Kalászfonás. Mindig is a kedvencünk volt ez a stílus és én kifejezetten szerettem is megalkotni az ilyesfajta hajkölteményeket. Nem különben hordani. Emlékszem, édesanyánk mindig így hordta a haját és órákat töltött azzal, hogy a miénket is csodássá varázsolja. Itt tűzte, ott tűzte, virágokat helyezett bele, s habár a mugli fodrászat túl egyszerű és unalmas volt számomra, amit ő csinált, már egészen művészet volt. Mindig izgatottan ülltem a tükör előtt, s figyeltem ahogyan a tükörben lévő lány megváltozik. Egyszer én is megpróbáltam követni anyám példáját és odáig elmentem, hogy ollót ragadtam. Mindenképpen frufrut akartam magamnak és hogy kicsit különbözzek Hellietől nyissz - nyassz jól belevágtam. Hááát... visszagondolva eléggé rossz húzás volt, mert úgy néztem ki, mint egy megcibált macska, de miután anyu jót nevetett a hajformázó készségeimen elsimította a dolgot egy hajpánttal. Csupán akkor térek vissza a hajkreációs szakmabeli tapasztalataim elemezgetéséből, amikor anyuról kezd el beszélni. Ilyenkor mindig görcsbe szorul a gyomrom, de mintha teljesen természetes és elfogadott lenne a hiánya, mosollyal az arcomon hallgatom a megmelékezését. - Emlékszem... - feleltem két sóhaj között, miközben elkezdtem bámulni az asztal felületét. Kicsit bántott a megfogalmazás, hisz nem csak az én kezem volt benne, de mintha Hellie csak engem okolt volna, hogy tönkretettük a drága ruhakölteményt. Mióta anya elment érzelmesebb lett és konkrétan minden gyerekkori csínyünket megbánta és tökre mérges volt érte, hogy nem voltunk mindig jó gyerekek. Én nem éreztem így. Inkább azt gondoltam, hogy még több butaságot kellett volna megcsinálnunk és akkor anya a táncpróbáin kívül még több időt szánt volna ránk és még több mindent megbeszélhettünk volna, mielőtt még elváltak útjaink. Talán ő elment, de itt volt Hellie. Olyan volt, mint édesanyánk és mindenki, aki mondta, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkre helyesen gondolta. Hisz ha csak rá néztem, magamat láttam, s egyúttal őket. Mi értelme lett volna kiépítenem egy saját kis világot, bezárva egy tükörszobába, emlékekkel, mikor szerezhetek új emlékeket is, nevetve, szeretve? Ez a nevetve tényező most kicsit labilis lábakon áll, de igyekszem kellő tisztelettel kezelni Hellie magánszfériáját. De ez kevésbé könnyű, ha az ember ugyanaz, csak két testben. Érdeklődve figyelem, ahogy elcsodálkozik a felszólalásaiman és a végén már kezdem magam emiatt rosszul érezni. Nem akarom bántani, hisz mindig kisírhatja magát a vállamon és mindig igyekszem a lehető legjobb tanácsokat adni neki. De eddig azt gondoltam, hogy ma kicsit jókedvre is derülhetnénk, ahogy azt elterveztük. Talán nem kellett volna felhoznom!? Szerencsémre Mr Greensmith épp akkor lép az asztalunkhoz, jelenlétét kedves szavakkal övezve. Hatalmas mosoly táncol keresztül az ajkaimon és mindaddig várok, amíg a kínálatot felsorolja. - Ó, kedves Greensmith! Köszönjük szépen a dicséretet! Nagyon jól esik egy kedves szó ilyen rideg időszakban - szólalok meg mosolyogva. Rideg, rideg... Veheti mindenki, aminek akarja, de most kivételesen nem a háborúra való tekintettel használtam ezt a szót, hanem a hóesésre. Mélyen remélem, hogy ez nem töri meg a melegséget a gyors beszélgetésben. - Nos, akkor kezdem én. Szeretnék egy forró vajsört, ha lehet némi csokireszelékkel, darabkával - nézek továbbra is bűbájosan a kocsmárosra. Megvárom, míg Hellie is leadja a rendelését, aztán, ahogy a kocsmáros elslattyog. - Olyan kis aranyos bácsi - kuncogok egyet Hellie szemébe nézve. Keresek valami témát, ami nem épp a hülye exével kapcsolatos, de semmi. Nem igaz! Ilyenkor persze nem jutnak eszembe érdekes témák, esetleg pletykák, csak maszlagok. Sóhajtva kihúzom kezeim a zsebemből és közelebb húzódom az asztalhoz. Felkönyökölök arra, megtámasztva az állam, mint amikor a kisgyerek mesét hallgat. De rájövök, hogy ez nem túl alkalmas póz és némi fészkelődés után, csak - csak megtalálom a lehető legjobb pozíciót: lefektetve a kezem az asztalra. A lehető legegyszerűbb megoldást választom: gyorsan elhadarom, hogy mi történt. (Na jó, nem hadarok, mert a dobpergést nem a nyelvem, hanem a szívem utánozza.) - Úgy gondoltam, kicsit játszadozom vele, miután olyan baromarc volt veled és elég sok lehetőség volt abban, hogy neked adom ki magam. Mi lehet annál fájdalmasabb, hogy megbocsátanak, játszanak veled, aztán eldobnak? - hatásszünet. - Mondjuk, az nem volt benne a tervben, hogy meg akar dönteni - fúhom egyet, hogy a hajam kisöpörjem a szememből. - A csók még okés volt, de annyi eszem még alkoholizálva is van, hogy nem hagyom, hogy simán tapizzanak. Az már más, hogy én jobban elszerettem volna húzni a dolgot, mert úgy mégjobban fejre pottyanthattam volna, de úgy gondolom, hogy a székes megoldás is elérte a kívánt hatást - vigyorodom el újra. Tudom, hogy nem cselekedtem a legjobban, de ez is elég volt, hogy megtudja, ki a boszorka a háznál. - Figyelj Serie, rosszul esik, amit tettél, de nem tudok rád haragudni, mert a testvérem vagy, az a senkiházit pedig ... azt csinál, amit akar. Hidegen hagyd, hogy kivel mit csinál. - hirtelen valahogy megkönnyebbülök és a zsebembe csúsztatom a kezem, ahol pár zsarolásra alkalmas kép van elrejtve. Visszavághatunk utoljára annak a mocsadéknak... De, ahogy befejezi, rögtön meggondolom magam. - A szüleim arra tanítottak, hogy a megunt játékaimat adjam a rászorulóknak... Nem tudom, hogy pontosan, hogy is értette ezt, de annyira elég volt, hogy ne legyen kedvem tovább feszegetni a dolgot. Inkább megpróbálok, valami értelmes választ adni egy másik kérdésére, amire nem igazán akarok igazat mondani. Aztán, mégis kicsúszik. - Eszembe jutottak anyáék. Szerintem azóta is Grace haját fonogatja.
Azonnal megfordulok, s egy vidám tekintettel találkozik a sajátom. Elmosolyodom, s akövetkező pillanatban kapott ölelést egy kissé erős szorongatással viszonzom, a túlbuzgó testvéri szeretet végeredményeképp. - Aloha, neked is hugicám! - köszöntöm szívélyesen, míg ő helyet foglal és levedlik. Arca kipirulva, haja kicsit kusza a sapi nyomán, de tökre ugyanolyan mint én. Régen mindig ezen járt az agyam, a hasonlóságunkon. Rendben, hogy ugyanúgy nézünk ki, de mikor elbambul az ember, képes olyan parányi dolgokat észrevenni, csodálkozni olyasmiken, amiket addig eszébe sem volt figyelni. Mintha csak a saját tükörképemmel ülnék szemben, vagy talán jobb kifejezés az, hogy szellemként lebegek a saját testem körül és jól megfigyelem azt. De a legjobb értelmezés talán az, hogy egy lélek két testbe szakadt, mert nem volt neki elég egy. Nem is baj. Jó hogy ilyen nagy volt. - Azt hiszem én egy Lángnyelv whiskey-vel indítok - vigyorgok eszelősen, aztán megrázom a fejem. - Vagyis nem. Szokásomhoz híven vajsört iszok, csokidarabkákkal. És te? - közlöm végre a helyes választ, megtoldva egy falatnyi kérdéssel. Kezemet összekulcsolva az asztalra rakom, megérintve Hellie karóráját. - A mugli karórákkal az a baj, hogy nem elég pontosak és viccesek. De tudod, hogy anyu mennyire szerette a divatos mugli kiegészítőket - szúrom be a mondatot az enyhe letolásnak érezhető szószerkezet után, mely kicsit eltéríti elmémet a múltba. Szinte magam előtt látom édesanyánkat, ahogy ezerszer megfordul a tükörben a csinos estélyiében, amit egy bálra vett fel. A hatalmas tükörben látszunk mi is. Ott kuporgunk édesanyánk előtt, s hatalmas ruháit próbálgatjuk, óriási mosollyal az arcunkon. Hajunk oldalra felfogva, cuki kis copfokban, arcunk teli kenve sminkkel, s a nyakunkban ezernyi nyaklánc. Na igen. Már akkor is volt divatérzékünk. Megrázom a fejem, hogy elszálljon az emlék és hátradőlve mesélni kezdek Hellienek. - Még mielőtt rendelnénk, mesélni szeretnék valamit. Már csak azért is előtte, mert nem akarom, hogy közben felforduljon a sör - hatásszünet. - Ma reggel járt nálam Marcus, a volt pasid. Szegény szerencsétlen a nagy kapkodásban összekevert minket. Mondjuk soha sem tudott igazán megkülönböztetni minket - szólok ironikusan. - Mivel elég csúnyán elbánt veled, úgy gondoltam játszadozom vele. Remélem azért nem haragszol - nézek rá kérdően, habár tudom a választ. Mindig ezt csináltuk egymással és másokkal is. A manipuláció elég erős fegyverük volt, de a hülyéskedés még erősebb. - Bocsánatot kért, még le is térdepelt. De még mielőtt bármit mondhatott volna, elkapta a derekamat, eldöntött az ágyra és elkezdett csókolni, meg vetkőztetni. Némán felidézem a heves emléket, ahogy az alkoholtól bűzlő ajkak az enyémbe marják magukat és megállíthatatlanul törnek előre a mugli srác hormonjai. - Hozzá kell tenni, hogy eléggé nagy hatást gyakorolt rá a pia... Szóval elkezdett intézkedni, aztán mikor már ráuntam a játékra, a múltkorában megbűvölt széknek vettem hasznát. Az hátulról nekirontott és a lábával seggbe rúgta. Ám Marc arckifejezéséből ítélve - ami egy nagy O-t formált -, a szék célra talált - nevetek fel a történet végére. Pillanatokig csak rázkódom a nevetéstől, aztán amikor elmúlik a röhögőgörcs, komolyabb arckifejezést veszek fel. - Nézd Hellie - pillantok megértően egyenes a szemibe, miközben megfogom az egyik kezét- . tudom, hogy nehéz túltenni magad egy srácon, akiről azt hitted, hogy az igazi, de ha valójában te lettél volna ott, azt hiszem azóta is össze lennél törve. Mostantól legalább nem fog zaklatni és így már tudod, hogy milyen egy disznó. Lehorgasztom a fejem. A sztori vicces, de sajnálom, hogy bele kellett szólnom a dologba. Mondjuk nem hibáztam, hisz meg sem várta, hogy mondjak valamit, mert azonnal rám ugrott. De azért tudom, hogy nem esett jól Hellienek amit mondtam. - Sajnálom, hogy beleszóltam a kettőtök dolgába! Ne haragudj! - nézek rá kedvesen. Várok, hogy hogyan is reagál, de mivel nem bírom a köztünk lévő feszült csendet, muszáj valamit kérdeznem, mondanom. - Na és mit csináltál az elmúlt 2 órában?
Nincs is kellemesebb, mint a hófödte látkép minden porcikáját egyenként megvizsgálni. Lassan sétálni a szakadó hóesésben, nézni a hatalmas eget és elmerengni, hogy mi van azon túl. Természetesen nem a muglik által megismert világűrre gondolok. S nem is az űrlény elméletekre, mert biztos vagyok benne, hogy van még ott titok, ami felfedezésre vár, de nem egyszerű mugli számítások kellenek hozzá. Biztos vagyok benne, hogy a messziségben van egy olyan dolog, amihez varázstalan ember képtelen elérni. Talán a varázslat egy másik sarkadó virágját találhatjuk a messzeségben, ami olyan színt visz az emberiségbe, mint egy nem várt csoda. Lassan haladok, közben dalokat dudorászva. Nem sietek. Habár jól tudom, időm kevés és mindenhol veszély leselkedik rám, de miért félnék? Tudom hol a helyem, tudom mit akarok és most itt akarok lenni, csendben nyugodtan, nézve azt, ahogyan a fehér hópelyhek befedik a föld mocskos, vér és bűn áztatta a felszínét. Végignézek a tájon, s mintha csak megélénkülne az, halovány alakok jelennek meg a távolban. Elől egy egyszerű mugli szánkó, melyet varázslat hajt. Úgy száguld végig a térben, mint egy csodás üstökös. Hátán gyerekek üllek. Két kislány, kiknek hangos kacagásába remeg bele a táj. Szép hosszú, gesztenyebarna hajuk van, s gyönyörű tenger, illetve óceánkák szemük. Hajuk hátra van fogva, egyiknek copfban, a másiknak kalászfonással, s abba kék kis csillagok vannak tűzdelve. Kerekded arcukon felcsillan az öröm, s mint két víg tojás egy szánkón szelik a havat, elsuhanva mellettem. Mögöttük egy pár sétál. Arcukon vidámság pirul. A férfi átöleli a nőt, s egy csókot lehel a homlokára. Aztán megrázza barna haját, s egy pillanatra a szemembe néz. Megfénylik gesztenyebarna szeme. Egy percig néz, aztán mintha ott sem lennék elsuhan a gyerekek után. A nő még mindig lassan sétál. Nyugodtan lépked a ropogó hóban, arcán mosoly leledzik. Szép szőke haja és kék szeme van. Kezében egy babát tart, mely jól bebugyolálva bújik édesanyja mellkasához. Csodálatos képet jelenítenek meg, s míg bámulom őket, lassan elsétálnak mellettem. Perceken belül már nem látok mást, mint a nő karcsú, ködbe vesző alakját, ahogy teljesen elhalványul, s hangos gyerek és férfi kacagás kíséretében eltűnik. Még percekig bámulok utánuk, aztán a melegség eltűnik, s észreveszem, hogy már régóta egy helyben álldogálok. Rögtön elkezdem szedni a lábaimat, de csak szép lassan, hogy engedjem kibontakozni a még mindig lángoló karácsonyi érzést, amit a meghitt családi kör hangulata idéz. Elindulok a Veszett Róka felé. Habár elég messze kóboroltam tőle, rövidnek tűnik a hozzá vezető út, amelyet lassacskán átszelek. Belépek egy sötétebb, sivárabb sikátorba, amely teljesen a lepusztultság képét kelti bennem. Célirányosan vágtatok át rajta egy piciny lángocskát keresve. Az szelíden lobog, ám én könyörtelenül elfújom. Egy aprócska ropogás hallatszik, s kirajzolódik egy ajtó. A régies stílusú, egyszerű bejáraton át azonnal belépek, s egy keskeny lépcsőn át folytatom az utamat. Kipirult arccal lépek be a pince klasszul kiépített helyiségébe, ahol a meleg azonnal átjárja a testemet. Beljebb haladok az élettel teli szobába,és legközelebbi, szimpatikus kis asztalhoz ülök. Míg leveszem a kabátom a hangulatos fények játékra pillantok, s halványan elmosolyodok. Hol lehet már Hellie? Azt mondta, hogy időben itt lesz...- elmélkedem magamban, mikor valaki megérinti a vállam.
Az élet az, ami csúf tréfát űz velem, de én rá sem nézek, mert csak táncolok és nevetek.
Mindig arra neveltek, hogy legyek közvetlen, rendes, bájos, és hogy bármit hoz az élet mosolyogva fogadjam. Rendes kis családom volt. Takaros ház a kisváros szélén, hozzá lendületes, vidám szülőkkel, s ehhez ezernyi kalandos emlék társult. Átlagos életem volt. Nem voltak túlontúl nagy problémáink, vagyis soha nem vettem azoknak. A szüleink arra tanítottak, hogy éljük boldogan az életünket a The End feliratig, hisz nem oldd meg semmit a sok idegeskedés. Ez mind jó, szép gondolat volt. Ám az élet megmutatta, hogy valóban milyen erős is tud lenni, s hogy igenis képes olyan indokot adni, ami elvehet tőlünk a világon mindent, életkedvet és életet. Nyári nap volt. Az ég ragyogott, a kert zöldellt, madarak daloltak, s a kedvenc fánk tövében játszadoztunk Hellievel. Épp arról beszéltünk, hogy a szüleinket meglephetnénk valami igazán kellemes házassági évfordulós ajándékkal, amikor hatalmas robbanás hallatszott, s a ház egy szakaszából hatalmas zöld füst szállt ki. Pont ott, ahol édesapám épp dolgozott, édesanyám segítségével. Talán nem is dolgozott, csak kedvére múlatta az időt, bájitalkeverő szaktudását kamatoztatva. Akkor láttuk utoljára őket. Leges-legutoljára. S ha visszagondolok, még ma is fáj az emlék, mely égeti az elmémet, pedig már kereken 10 év történt... Édesapám bátyja, Harry és nagynénénk, Lora fogadott örökbe minket: Helliet, Gracet és engem. A sajátjukként neveltek, habár sokkalta tudatosabb életvitelt éltek mint a szüleink. Kicsit szükségünk is volt erre, hogy ráeszméljünk: az élet nem egy vajsör. Habár igazán szerettem őket, feltétlenül hiányzott a régi életünk. Nehéz időszakon mentünk keresztül, de Lora nénikénk új ablakot nyitott a világra: megmutatta édesanyánk régi videokazettáját, amelyben táncolt. Táncolt, ahogy azt egész életében tette, s ez vitte sikerre a szakmájában. Ez adott egy támpontot, amivel közel érezhettük magunkhoz őt, őket. Hellie és én elkezdtünk énekelni, táncolni, s tovább vittük anyánk egy rég elveszett álmát. Bár az álmok messze repültek tőlünk. A háború elkezdődött, s előtte 2 évvel eltűnt a kishúgunk Grace. Az élet megtépázott bennünket, újabb sorscsapás ért, s az ő szeme világa örökre a ködbe veszett. A háború csak tetézett mindent, s félelembe sodort minket. Mert tudjuk milyen elveszteni álmokat, vágyakat, szeretteinket és életünket. Épp ezért szeretném, ha véget érne a rémálom, Voldemort lelépne, s nyugodt végre érnénk.
Jellem
Serena egy nagy titok, mert igazából senkinek sem mutatja meg magát, hogy ki is valójában. Sokat beszélget barátaival, ám idegenekkel kevésbé nyílt, általában nem érdeklődik. Viszont ha meg kell szólalni bizonyára erős benyomást hagy a másik félben. Imád olvasni, főként kalandregényeket, de az igazi szerelme a tánc. Azzal tudja főként kifejezni magát és a tüzet, ami benne él. Vidám, kedves, habár általában csípős megjegyzései járnak az élén. Valójában viszont egy érzékeny leányzó. Nem szereti elkötelezni magát. Legfőképp azt csinálja meg, amihez kedve van, így a tanulásban is csak olyan tantárgyakban jeleskedik, amikért oda van. A többit csak szinten tartja. Kedvence: a bájitaltan.
Kapcsolatok Gregory Hapster; 35†; aranyvér; bájitalkeverő Leila Darren; 32†; varázstalan/ mugli; profi standard táncos Harry Hapster; 43; aranyvér; auror Lora White; 38; aranyvér; kereskedő saját üzlettel Helena Rose Hapster; 16 Grace Hapster; 7†
Azt beszélik… Úgy játszadozik a pasikkal, mint egy tapasztalt cica a buta gombolyaggal.
Üzenetek megtekintése
