Teljesen világos számomra, hogy nem vagyok egyedül azzal, amikor azt érzem, hogy nagyon nagy szükségem van a szüleim, hisz tudom, hogy nem csak nekem hiányoznak. Serie ugyanúgy szerette őket, mint én, és biztos vagyok abban, hogy néha ő is szívesen a karjaik lágy ölelésébe bújna, beleszippantaná az illatukat és hosszú ideig magába tartaná azt. Ő is viszontölelné őket, anya gyönyörű hajával játszana, és megsimogatná apa enyhén borostás, a széles mosolyától gödröcskés arcát. Igen, nekem mindez hiányzik, de még csak a látványkép is, látni, érezni, tudni, hogy még mindig élnek.
Senki se gondolja azt, hogy szeretethiányosak vagyunk, hisz Lora néni és Harry bácsi mindent megtesznek, hogy teljesen helyettesítsék az igazi szüleinket. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy megpróbálják átvenni a helyüket, hisz ez nem így van, de mégis mindig azon vannak, hogy megkönnyítsék a fájdalmunkat és megmutassák, hogy ők is nagyon imádnak minket. Tisztában vannak azzal, hogy sosem fogunk úgy rájuk nézni, mint a biológiai szüleinkre, de ők ezt nem is várják el tőlünk. Serievel boldogok vagyunk, mert a nénink és a bácsikánk mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat, mi pedig azzal köszönjük meg, hogy teljesítjük a kívánságaikat – jól tanulunk, és nem keveredünk bajba. Így alakul ki a harmónia köztünk.
Néha bűntudatom van azért, mert el akarom felejteni a múltat és elhinni, hogy Lora és Harry a szüleim. Túl fájdalmas egyfolytában olyasvalamiért vágyni, amit sosem kaphatok meg, és az sem kellemes érzés, ha nem tudok szabadulni a múlt emlékeitől. Ha meg valaki azt gondolná, hogy el akarom felejteni a szüleimet, akkor nagyon téved. Nincs hűbb vágyam annál, hogy visszakapjam őket. De mivel tudom, hogy ez lehetetlen, tovább szeretnék lépni. 
Örülök, hogy nem vagyok egyke, hisz most valószínűleg egyedül ülnék egy könyvvel a kezemben, ami persze nem is hangzik olyan rosszul, de Serie társasága semmivel sem helyettesíthető. Egy könyv nem tud megvigasztalni, ha rosszul vagyok, nem ölel át, nem hallom a hangját, mert nem tud beszélni, nem tud tanácsokat adni, max. csak elvonni a figyelmemet.
Serie kijelentésére csak elmosolyodom és bólogatok párat. Ez is bőven elég, hisz ő is tudja, hogy tisztában vagyok azzal, hogy szeret.
Egy kicsit meglepődöm a becenéven, amit használ, hisz olyan furán hangzik: ismerős, mégis olyan idegen. Mintha most először hallanám, ámde deja vu érzésem van tőle. Mosolyom egy picivel szélesebb lesz, miközben elidőzöm nővérem arcán és haján. Mintha csak magamat látnám..
- És Grace és anya is a szánkóról jutott eszedbe? – kérdem, miközben a táskámhoz nyúlok és kutatni kezdek benne. Eszembe jutott, hogy van nálam egy csomag Bagoly Berti-féle Mindenízű Drazsé.
- Dehogy nincs! Imádok szánkózni. Régen… - egy pillanatra megállok, hisz ismét szóba akarom hozni a múltat. Olyan vicces, hogy bármiről is beszélünk mindig, valamilyen módon szóba jönnek az emlékek. Tényleg igaz a mondás, miszerint a múltat nem lehet elfelejteni, mert mindig kísér. - … szinte hagyománnyá vált.
Hagyománnyá… amit megszakítottunk, miután a szüleink az életüket vesztették.

Ma azzal a szándékkal jöttem el ide, hogy egy kis időt töltsek Serievel. Mostanában egyre kevesebbet vagyunk együtt. Még szerencse, hogy ikrek vagyunk, egy házba kerültünk és egy szobában alszunk, mert az az érzésem, hogy ha mindez nem így lenne, akkor talán sosem lenne időnk egymásra.
Még úgy, hogy közös óránk vannak, egy asztalnál ülünk ebédnél, tök kevés időnk töltünk együtt. Nem tudjuk megbeszélni a személyes dolgainkat, bajainkat és egyebeket. Pedig, ahogy lenni szokott, nekem van némi mondani valóm. Mostanában minden sokkal nehezebbnek tűnik, és pillanatnyilag van a legnagyobb szükségem Seriere. Ezen kívül zavar, hogy nem tudom, mi van vele, hol van, kivel barátkozik. Tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a fiatalabb, de ez nem jelenti azt, hogy nem aggódhatok a tesómért. Amúgy meg az a pár perc, ami köztünk van nem nagy korkülönbség, így hát simán mondhatnánk azt is, hogy egyidősek vagyunk. Végül is… Az emberek az éveket számolják és nem a perceket vagy a napokat, nem igaz? Anyánk legalább is sosem tett különbséget köztünk. Mármint sosem nézte Serie-t érettebbnek. Mindig egyidősként kezelt vele.
Oh, anya. Úgy hiányzik. Az emberek azt mondják, hogy anya csak egy van. Igazuk van. Senki sem fog úgy szeretni minket, mint Mrs. Hapster. Nincs a földön még egy ember, aki annyit foglalkozna velünk, mint amennyit anya anno. Ő volt az, aki azért szeretett minket, mert hasonlóak voltunk, de különböztünk is. Az emberek pedig általában csak azt veszik észre, ami egyforma. És ha kívülről ugyanolyanok vagyunk, akkor már a belső tulajdonságaink sem különbözhetnek nagyon. Nem tagadom, hogy Serivel sok mindenben hasonlítunk, de azért ne nézzenek minket egy embernek. Két különböző személyiség, két egyforma testben vagyunk.
Bármennyire is nehezemre esik anyáról beszélni, mert minden alkalomkor eszembe jön, hogy sosem fogom viszont látni, úgy vélem, hogy igen is nem lenne szabad csak az emlékeinkben tartani őt. Nem lenne helyes csak emlékezni rá és nem beszélni arról, hogy milyen volt, amikor még élt. Hiszek abban, hogy fentről figyel minket és biztos vagyok abban, hogy mosolyt csalunk a gyönyörű arcára, amikor éppen róla csevegünk. Ezen kívül nekem örömöt szerez emlékezni. Enyhit a veszteségből eredő fájdalmon, hisz csupa kedves és jó emlékem van róla. Ő aztán tudta, hogy hogy kell két lányt nevelni. Kár, hogy sosem tudom meg milyen egy tinédzsernek az anyukájával vásárolni vagy milyen a fiú vagy egyéb problémáimat megbeszélni vele.
Serie végre válaszol a kérdésemre. Csupán egy szóval felel. Pedig azt hittem, hogy többet fog mondani. Egy kicsit bánatosnak tűnik. Remélem nem miattam, mert nem állt szándékomban elszomorítani. Mind a kettőnk ugyanolyan hibás volt. Én azért, mert makacskodtam, nem adtam Serienek a ruhát, holott ugyanannyi joga volt vele játszani, mint nekem. Ő csak azt követelte, ami járt neki. Nem hibás azért, mert önző voltam és nem voltam hajlandó osztozkodni az esélyin.
Én megbántam minden egyes csínytevésemet. Még mindig úgy gondolom, hogy nem lett volna szabad mindazt megcsinálni. Sajnálom, hogy bizonyos alkalmakkor megnehezítettem anya dolgát, napját, életét. Bárcsak visszamehetnénk az időben. Akkor tuti, hogy mindent rendbe tennék, és saját magamat elfenekelném, még mielőtt eszembe jutna valami butaságot csinálni. De az idő visszafordíthatatlan, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövő a kezünkben van.
Tudom, hogy anya nincs itt, tudom, hogy legfeljebb csak akkor fogok vele találkozni, ha meghalok, és a Mennybe kerülök. Az ilyen pillanatokban örülök, hogy nem vagyok egyke. Öröm számomra, hogy van egy testvérem, méghozzá egy ikertestvérem. Lehet, hogy Serievel voltak párszor nézeteltéréseink, de mi egyek vagyunk. Szeretjük egymást, és bármi is történjen, mindig számíthatunk a másikra. Ezen kívül, sosem lehetünk magányosak, mert mindig ott leszünk egymásnak.
Szóba jön Marcus. Számomra ő egy senki. Örülök, hogy Serie megleckéztette, hogy hülyét csinált belőle. igazából jól tette, hogy nem mondta el, mit tervez. Tuti biztos, hogy megpróbáltam volna visszatartani és lebeszélni az ötletről. De most, hogy véghezvitte a tervét… Majd, ha kihozták az italt koccintunk.
Nyítnám is szóra a számat, hogy megköszönjem Serienek, hogy megpróbált és sikeresen bosszút állt Marcuson, de Mr. Smith, a tulaj az asztalunkhoz ér és kedves szavakkal üdvözöl minket. Mosolyogva nézem, ahogy Serie megköszöni a bókokat. Mióta csak az eszemet tudom csodálom, hogy mindig tudja milyen szavakat használjon. Olyan, akár anya.    
- Szép jó estét Mr. Greensmith! – továbbra is mosolyogva én is köszönök. – Szintén vajsört szeretnék, de én kihagynám a csoki reszeléket és darabkákat. A karácsonyi ünnepek alatt annyit ettem, hogy a következő télig is elég lesz – kacagok fel majd Seriere pillantok.  Mintha tudtam volna, hogy mondani akar valamit. Miután a kocsmáros távozik, az ikrem édesen felkuncog, miközben arról beszél, hogy milyen aranyos is a tulaj. Erre én is elmosolyodom, és egyetértően bólintok.
Mozog, fészkelődik, keresi a legkényelmesebb pozíciót. Kutatja a válaszokat a kérdéseimre. Már most tudom, hogy nem kell aggódnia, bármi is történt. Nem fogok egy senkiházi miatt haragudni a tesómra. Amúgy meg biztos vagyok abban, hogy Serie nem szegné meg a határokat. Legalább is akkor, ha rólam van szó. Tudom, hogy sosem bántana meg szándékosan. Ő is lány, ugyanúgy, mint én, ezért el tudja képzelni, hogy milyen lenne nekem, ha túlzásba vinné a bosszúállást.
A válaszával csak bebizonyítja, hogy igazam volt. Tényleg nem tett olyat, amivel megbántott volna. Ismerem Marcust, és tudom, hogy milyen erőszakos tud lenni időnként. Párszor már én is kaptam tőle békecsókot. Olyan is volt, hogy nem akartam, hogy lesmároljon, de nem tehettem semmit, ugyanis ő mindig el tudja intézni, hogy csókot kapjon vagy lopjon egy lánytól.
Miután befejezi a mondatát, ismét megszólalok.
- Anyáék sokszor mondták, hogy nem szabad rosszra rosszal válaszolni, de úgy vélem, hogy a használt játékok nem érnek annyit, mint egy új, úgyhogy simán beléjük lehet rúgni… egyszer-kétszer. – mosolyodom el, majd a keze után nyúlok és megszorítom. – Köszönöm, hogy ilyen jól gondoskodsz rám, de nem szeretném, ha máskor is belekevernéd magad az ilyesmibe. Nehogy aztán te is szenvedj – mondom halk, kedves hangon, miközben közelebb hajolok hozzá.
Serie arcát fürkészem a válaszára várva. Csodálkozom, hogy mi tart ennyi időben. A nővérem okos lány, és véleményem szerint könnyűt kérdeztem. Végül kimondja, elmeséli, hogy mire gondolt, mit csinált, mielőtt találkoztunk volna. Az asztal felületére pillantok és rajta tartom egy pillanatig a tekintetemet.
-   És ez miről jutott eszedbe? – kérdem, miközben a pillantását keresem. Vajon hogy állnak a vajsöreink?

Elmosolyodom Serie köszönésén. Emlékszem, amikor egyszer bolondultunk, meg azzal szórakoztunk, hogy hány nyelven tudunk köszönni és az aloha valahogy mind a kettőnknek nagyon megtetszett, azóta meg is maradt köszönési formának.
Leülök és megigazítom a hajam, ami eredetileg kalászfonásba van fonva, de a sapinak, a rohanásnak és a szélnek köszönhetően most inkább durván szólva egy szénakazalra hasonlít. Hátrasimítom a kiálló hajszálakat, a fülem mögé rendezem őket, magyarul próbálom menteni a menthetetlent. Nem tenném, ha a külső nem lenne fontos. Persze vannak emberek, akik azt mondják, hogy a kinézet nem számít, inkább a belső, de ez nem így van. Fontos a jó megjelenés, hisz az mindenki a küllem szerint ítél, és jobb esetben, azaz, ha tetszik nekik, amit látnak, figyelmet szánnak a belsőnek is.
Serie-t nézem a válaszára várva, és azon gondolkozom, hogy vajon én is így nézzek-e ki. Mármint az tény, hogy hasonlítunk, de néha másnak éreztem magam, olyankor pedig azt kérdezgettem magamtól, hogy tényleg én is ugyan olyan szép, intelligens és ügyes vagyok-e, mint ő.
A válasza kizökken a gondolataimból. A szemem kikerekedik és ledöbbenve nézem. Aztán látom, hogy röhög, talán a reakciómon, és a fejét ide-oda lengeti.
-   Te Szent Merlin, de megijesztettél! – nevetem el magam. Az asztalra könyökölök, a tenyerem pedig a homlokomra kerül, így megtámasztva a fejem.
-   Társulok hozzád, de csoki darabkákat megspórolom belőle. A karácsonyi ünnepek után… Vissza kéne fognom magam – válaszolok, miközben gyengén megütögetem a hasam.
Serie a karórámra pillant. Olyan furcsa, ahogy nézi. Mintha a tekintete valahol a messzi múltban járna és elveszne a sok emlék között.
Megemlíti anyánkat, és ezzel engem is beleránt a múltba. Az agyam anyám alakját idézi fel. Mintha csak előttem állna és mosolyogna. A fülemben a hangja cseng, ahogy kedvesen, sok örömmel a nevemen szólít. Imádtam, amikor mosolyogva becézgetett.
Anya tényleg szerette a mugli eszközöket. Például a 11. születésnapunkra mi nem seprűt kaptunk, hanem új bicikliket. És micsoda öröm és szórakozás volt a házunk körül és a környékünkön száguldozni, versenyezni.
-   Emlékszel, amikor elcsentem anya új, elefántcsont színű estélyét és a konyhában, az asztal mellett összekaptunk rajta. Te erősen meghúztad, és mivel váratlanul ért a könyökömmel leborítottam az asztalon lévő, málnás szörpös poharat. – kérdem izgatottan, majd lenyugszom és halk, nyugodt hangon folytatom. – És rémlik, hogy anya milyen dühös volt, és ahogy féltünk? De ő nem szidott le minket, hanem inkább leült velünk beszélgetni. – Akkor egy kicsit bánatos voltam, amiért nem dorgált le minket, hisz rosszak voltunk, az estély pedig egy csomó pénzbe került és miattunk tökre ment.
Serie szavaira az emlékképek elhalványulnak, majd teljesen elbújnak az elmém egyik zugában, hogy aztán bármikor előidézhessem őket.
Már az első mondatatától is libabőrös leszek. Mi az, ami ennyire gusztustalan lenne?
Meghallom a fiúnevet is már minden világos.
-   Micsoda? – kérdem vissza, de nem azért, mert nem értettem, csak az információ lassabban jutott el az agyamig, mint a kérdés a számra.
-   Jellemző… - reagálok az összekavarodásos mondatra. Marcus többnyire nem tudta, hogy melyikünk kicsoda, aminek természetesen nem örültem, de ha képtelen volt megkülönböztetni minket, mit tehettem?
-   Játszadoztál vele? Mit csináltatok?
Mind a két kezemmel az asztalra könyökölök, majd előre dőlök, mintha attól tartanék, hogy más is meghallhatja Serie sztoriját, azt pedig nem szeretném. A magán ügyeim nem tartoznak az idegenekre.
-   És te hagytad neki? Megengedted, hogy ledöntsön és lesmároljon? – reflektálok az elhangzottakra. Egy kicsit mérges vagyok, mert számomra ez olyan, mintha kikezdett volna az ex-pasimmal.
-   Ráuntál a játékra? – teszek fel még egy kérdést. Ez meg olyan, mintha neki is tetszett volna, amit Marcus csinált. Élvezte, hogy csókolja és vetkőzteti? Miközben azt hiszi, hogy én vagyok?!
-   Nem tudok együtt érezni vele, sajnálom!
És ezt halál komolyan mondtam. Megbántott, megcsalt, elhagyott és még engem hibáztatott a történtekért. Szánalmas s*ggfej. Soha többé nem akarom látni.
Az asztalt bámulok, az ujjaim pedig valami ott hagyott szösszel játszanak. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy Serena beleavatkozott, de hibáztatni sem tudom. A fiút szívből gyűlölöm, úgy hogy azt csinál, amit akar. Na jó, természetesen, ha lehetne, akkor a ne nővéremmel csinálja…
Serie szemébe fúrom a sajátomat. Hallgatom a mondandóját, majd a végére elmosolyodom.
-   Figyelj Serie – egyenesedem ki – rosszul esik, amit tettél, de nem tudok rád haragudni, mert a testvérem vagy, az a senkiházit pedig… - harapom el a mondat végét - …azt csinál, amit akar. Hidegen hagyd, hogy kivel mit csinál. A szüleim arra tanítottak, hogy a megunt játékaimat adjam a rászorulóknak – vigyorogva gúnyolódom. Marcus már nem érdekel. Sokkal többnek tartom magam és úgy vélem, jobbat érdemlek.
-   Hát ööm… - azon gondolkozom, hogy füllentsek, hogy mondjak igazat. Felnézek és kedvesen mosolygok, felveszem az „ártatlan vagyok” arckifejezést, majd válaszolok a nővérem kérdésére.
-   Bájitalokról olvastam. Na és te? – próbálom terelni a témát.