 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 4
|
|
1
|
Múlt / Keleti szárny / Re: De Crasso professzor irodája
|
Dátum: 2013. 04. 06. - 00:33:31
|
Bársonypók Mosolyog. Ez soha nem jelent jót a ragadozóknál, hiszen ilyenkor a fogaikat meresztik csak, az ártatlan nyulat körül véve, körözve-körözve, amíg az árnyaikba fojtják és elnyelik a halálba szédülő dögöt. Bár lennék egy nyúl, akkor túl buta lennék, hogy bármit is felfogjak, és csak hagynám, hogy ostoba, copfos lányocskák simogassanak, amíg át nem szelik a nyakamat, mielőtt egyáltalán eszembe jutna, hogy miért rotyog a fazék. De nem. Soha, soha nem az van, amit szeretnék, és amire szükségem van. Minden, csak az nem. Elkomorodik. Rosszul csináltam valamit? Feldühítettem? A nyavalygásom bosszantja? Még csak nem is gondolhatok arra, amire akarok körülötte!
Összerezzenek, és levegő után kapok ijedten, ahogy lecsapja a papírjait. Most megcsináltad Jules, most aztán meg. Vajon apám melyik egzotikus hegytetőről szórja le majd romantikusan a hamvaimat, a saját világjáró egóját simogatva? Áh, ahhoz ki kéne jutniuk innét. Abban sem kételkednék, ha megenné őket mind, raguba főzve, jó nagy répákkal. Bár úgy sem talál magánál nagyobb gyökeret… NEM ÚGY ÉRTETTEM TANÁR ÚR!!! Könyörgök, ne hallja meg ezt a gondolatomat! Jobb híján dalszövegeket pörgetek a fejemben újra és újra, amiről idővel rájövök, hogy a Sandman. Igaz, ma azt akartam olvasni. Mármint a képregényt, nem a dalt. Mennyivel jobb szórakozás lenne. Annyira belerévedek az álmok világába, amely úgy vonz most, hogy észre sem veszem, ahogy Crasso italt tölt nekem. Csak akkor ébredek fel lelkileg, amikor megszólít.
„Nem há…” Inkább be sem fejezem ezt az ostoba mondatot, hiszen a hátam már az ajtónak támaszkodik. Inkább az ajkaimra harapok. Nincs válaszom, azon kívül, hogy félek. Inni akar? Furcsa átlátszó ital. Víz? Akkor minek kevergetné? Ám az, hogy ilyen közel lép hozzám még aggasztóbb. Lassan, a kezeimet a falnak préselve elkezdek oldalra lopózni. Hát…Sache ki tudott ugrani az ablakon, és átszökni hozzám, nem? Talán nekem is menne. Mindenesetre gyorsabb halálnem, mintsem Crasso pszichózisa.
„MIVAN?!” Hirtelen elfelejtem az összes menekülési kísérletemet, és lényem minden rostjával olyan bambán nézek rá, amennyire csak bírok. Még attól sem sokkolódok jobban, hogy tulajdonképpen a csajozós és a fenyegető póz keverékével zárt be a sarokba. Ez…most komoly? Nem, kész, egyszerűen nem tudok ennél idegesebb lenni, ám a puszta ledöbbenéstől rohamot sem tudok kapni. Csak pislantok egyet hosszan a kérdésére lágyan elnyílt szájjal.
Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam. Tátogok párat, de nem találom a szavakat, és ötletem sincsen mit kéne erre mondanom. Innét olyan fiatal, és alig magasabb tőlem. És igaz, hogy közel van, túl közel, és a hangjában ott van az a tipikus alattomos sompolygás, mintha árnyróka fűzne át magát minden szaván… ám egészen más most, mint a pulpituson távol, és vészjóslóan állva. Emberi.
„Ha ránézek a holdra…és nem történik semmi…szóval akkor elmehetek?” Kérdezem végre, mivel nem akarom megsérteni. Jóval erősebb tőlem, minden téren, és ezt ő is tudja. Nem tudnám kicselezni. De maga a feltevés, hogy vérnyúlon kívül bármi is lehetnék nevetséges, és legfeljebb Sache fejében ötölhet ki. Pánikbeteg vérfarkas… erről írhatnék egy mesét neki.
Lenézek a pohárra, amiben az ismeretlen „nyugtató” locsog békésen, és bár a szaga undorító, már úgy is mindegy. Elveszem, és egyből nyelni kezdem, ám az első két slukk után az ízét is megérzem, ami poshadt benzinére emlékeztet, amit a sztyepben gumicsőből szívtam fel réges-régen. Nagyon megszólna, ha az arcába köpném? Már lendül is a testem oldalra…de még utolsó pillanatban le tudom nyelni. Undorba facsarodik az arcom. És még a harmada megvan…
„Még kiskorú vagyok…nem ihatok alkoholt…” Próbálom kimenteni magamat. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Keleti szárny / Re: De Crasso professzor irodája
|
Dátum: 2013. 02. 26. - 23:58:17
|
Tudja maga azt… Szokatlanul sokáig mér végig. Valami baj van a megjelenésemmel? Nem foltos a ruhám…azt hiszem. A kezeimre ugranak a szemeim, és vissza, de nem, direkt sokáig mostam őket, csak a bal gyűrűs ujjamon látható egy rózsálló folt a vörös tinta maradékaként. A jobb kezem éléről viszont minden pacát leszedtem. A vágások… valóban, nagyon megrágtam a jobb mutatóujjam és a hüvelykujjamnál a körömágy bőrét. Ám ez semmi szokatlan ahhoz képest, ahogy amúgy is megjelenek az órákon. Mégis, a tény, hogy szemtanúk nélkül kettesben vagyunk, zárt ajtók mögött elbizonytalanít, és bele is remegnek a térdeim. Őz vagyok a reflektorfényben, de fele annyira sem fürge, vagy ügyes, még csak az agancsok reménye sem rejlik meg bennem, se rejtő foltok, vagy elegancia. Csak egy reszketeg csonthalmaz.
Egyszer azt hallottam, hogy gondolatolvasó, hallottam a többieket éjjel susogni róla. Soha nem tudtam, hogy mennyire bízzak benne, ám most hirtelen csak erre tudok gondolni, és ettől csak még idegesebb leszek. De nem gondolhatok rá, mert akkor tudni, fogja, hogy tudom, de arra sem gondolhatok, hogy félek tőle, de akkor semmi rosszra sem, de nem tudom, nem lehet… el fogok ájulni, olyan gyorsan cikáznak az értelmetlen gondolat foszlányok a fejemben. Fél perc, és máris szédülni kezdek szaporán pihegve. Elfordult tőlem, hála égnek.
„Jóstét…” Bököm ki hirtelen, ahogy visszafordul. Mondtam már? Azt hiszem mondtam már. De mi van, ha nem? Mit néz rajtam? És mit néz az égen annyira? Nem fogom ezt végigbírni, végem lesz, kész, képtelenség. Miért nem kaptam a múltkori után nyugtatót? Túl gyenge vagyok én ehhez, akkor legalább nyomnának tele drogokkal, és akkor másokat sem zavarnék annyira. Áh, milyen gondolat ez!? Ennyire mélyre én sem süllyedhetek, akkor még ezt a kevés örömöt is elveszíteném, amit érezni szoktam.
„Jól.” Felelem kurtán, és legalább annyira meggyőzően, mint amekkora a mondat igazságtartalma, talán annál is kevésbé, nem tudom a pontos arányokat, sose voltam jó matekból. De miért kérdezné ezt? Biztos csak udvari… EZ FELÉM JÖN!
Kezdetben lefagyok, ám egy lépés után leutánozom a mozdulatait, és az ajtónak hátrálok. Ekkor ülepedik csak le bennem, hogy mire is vállalkoztam, és hogy mi vár ma este. „Miért ne jöttem volna? Meg…mármint…ezt…” Elvesznek a szavaim az ostoba kis időhúzásom során, és csődbe mennek a terveim, az a kevés és ostoba is, ami volt. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Gyengélkedő
|
Dátum: 2012. 10. 27. - 02:02:33
|
 Nem, ezt nem tudom elviselni. Öljön meg inkább itt helyben, de ezt nem bírom! Újra gyűlni kezdenek a forró könnyek a szemeimben, minden bátorságommal és elkeseredésemmel akarok válaszolni Crassonak, de akkor hozzámér, és nekem végem. Minden tagom zsibbadt bizsergéssel és a már pánikot túllépő félelemmel bénul meg. Puszta fagyos döbbenettel néz rá a kerekre tágult könnyes szemeimmel. Nincs erőm megmozdulni, nincs erőm válaszolni, sikítani, ellökni, menekülni, semmire, de semmire sincs. A fülemben a saját vérem zúg, ez tölti ki egyedül a tudatomat, mindenféle gondolatot elűz, így ha még hallanám is szavait a távoli morgáson kívül másnak, épkézláb gondolatnak, képtelen lennék értelmezni őket.
Szétestem.
Csak fehér ködöt látok, de ezúttal valamiért nem ájulok el, talán már nem vagyok képes rá. Csak figyelem, amíg Sache meg nem érkezik végre, vidáman, a karját lóbálva, mint a kisgyerekek az első iskolai napjuk után, vagy a csatát nyert katona. Vajon mekkora harc volt a nővér megkeresése? Rövid és diadalmas, bizonyosan könnyű, nem úgy, mint az én csatáim. Miért vagyok ilyen csapnivaló hadvezér? Eleresztem, az eddig minden atrocitást olyan hűen tűrő kis állatot az ujjaimból a szabadba, hadd rohanjon vissza a gazdájához, és ahogy Crasso ellép tőlem, krumplis zsákként dőlök el oldalra az ágyon, ahova Sache oly vehemensem ültetett le.
Meg akarok halni, itt és most. Sokat emlegettem ezen a napon, de soha nem gondoltam még olyan komolyan, mint ebben a pillanatban. A párnába rejtem az arcomat, és hangtalan sikítok, majd sírni kezdek. Nem hallok semmit a kinti beszélgetésből, azt se vettem észre, hogy magunkra hagytak, és vászonalapú karanténba vontak, egyedül hagyva egy sipákoló és engem nyugtatni próbáló nővel. A vállamra teszi a kezét, én pedig lerázom, ő pedig szerencsére ért a szóból, különben lehet megütöttem volna, amilyen állapotban vagyok. Mind tudjuk, én nem tanulok a leckéből, soha, már csak az kéne. Nem tudok beszélni, még nem. A folyosón lenyugodtam valamelyest, de Crasso megint előhozta belőlem szinte teljes erejével a rohamot. Ő a hibás, ismét miatta váltam a félelmek, az undor és az emberi szánalom ideges gócpontjává. Mi lesz velem azon az éjjelen? Mi? Magamra húzom a takarót, és én a világgal szakítok, megtarthatja a gyerekeket, a házat, és elmehet délre az új szeretőjével, én pedig felakasztom magamat a csótány járta lakásomban, hogy majd a bűz miatt panaszkodó szomszédok találjanak rám. Képtelen vagyok elviselni per pillanat. Nem baj, ő se engem. |
|
|
|
|
4
|
Általános / Társalgó :: Vicces dolgok / Re: Aranyköpések
|
Dátum: 2012. 10. 21. - 01:16:29
|
|
Seraphin Lamartin üzenete:
-megszoksz vagy megszokszXD
Jules Mayfield üzenete:
-a megszöksz nem opcióXD?
Seraphin Lamartin üzenete:
-nem
-szökni nem lehet
Sera gonosz és szigorú mester T_T Mentsetek meg!
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Keleti szárny / Re: De Crasso professzor irodája
|
Dátum: 2012. 10. 14. - 23:20:08
|
Tanár Úr, kérem! Mély lélegzet, majd még egy és még egy. Nem, hiába szuszogok itt egész este, attól nem fogok túlesni ezen. Nem ugorhatnék előre pár órát? Holnap estére? Miért szerdán? Holnap egész nap halálosan álmos leszek. Remélem hamar túlesünk rajta, de kit akarok átejteni? Soha nincs hamar végük ezeknek a munkáknak. Megpróbálok kopogni az ajtó előtt állva, már egyedül, csak ritkán egy-egy a hálókörletbe tartó hollóhátas diák által megzavarva. De jó is lenne utánuk menni Sachehez, segítségét kérni…de úgysem tudnám megfejteni a rejtvényt, túl buta vagyok ahhoz. Leeresztem a kezemet, és még egy nagy levegőt veszek.
Nem is ettem vacsorát, ebédelni is alig bírtam, sőt, még édességhez sem volt kedvem, helyette egész nap mániákusan rágcsáltam mindent, amit csak értem. Istenem, miért utál Crasso? Miért akar mindenképpen megalázni? Azon túl, hogy korlátolt szemét állat? És még így is erősebb és okosabb tőlem. Hatalma van felettem, és ezt nem felejthetem el. Ha csak csendben engedelmeskedek, akkor túlélem. Ismét kopogni próbálok. Nem megy.
Lehet ez lesz az este, amikor végre beteljesül a sorsom, és példaként halok meg, legalább egy kis értelmet nyerve, egy rezsim elenyésző kis porszemének hulladékaként. Talán nem emlékszik arra, ahogy fellázadtam, és kapálóztam, ellenkeztem a múltkor. Nem, kizárt, hogy elfelejtse. Csak tudnám miért várt ennyi ideig a megtorlásra. Azt akarta hogy féljek, és rettegjek? A végemet várva kis pondróként? Ezt elérte. Elő akart készíteni valami különlegesen gonosz és kegyetlen kínzást? Áh, egy pálca és az elméje, minden, amire szüksége van, én pedig csak a hétköznap esti szórakoztatása vagyok, amit csak mostanra tudott betáblázni. Ismét megáll a kezem pár milliméterrel az ajtó előtt, pedig már mindjárt nyolc óra van, és tényleg be kéne menjek, és túlesni rajta, de úgy félek, és egyre gyorsabban gondolkodok, és érzem, hogy megint rosszul leszek… amikor meghallom valakinek a lépteit a folyosón, és elszégyellve magamat, amiért az ajtó előtt őrködök végre, VÉGRE bekopogok, halkan és gyengén.
Bentről rögtön meghallom Crasso hangját, hát nagyot nyelve belépek. A szoba hétköznapinak fest, de a tekintetem rögtön őt keresi, és meg is találja a könyvespolcnál, a kezében egy papírkötettel. A kilincset fogva bizonytalanul álldogálok az ajtóban, se nem bent, se nem kint.
„Ööööö jó estét…” Mondom végül, mielőtt még nagyon sokáig nyúlna a csend, és becsukom az ajtót, megpecsételem vele a sorsomat. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Gyengélkedő
|
Dátum: 2012. 10. 14. - 21:16:07
|
Sache, ne, kérlek, ne piszkáld és pimaszkodj! Így is elég ideges és félelemmel teli vagyok, agyamat még leterheli a súlyos zavaros köd, és nem hagy teljesen tisztán gondolkodni. Oldalba lököm, és szúrósan nézek a fiúra, aki máskor szinte famulusom, megmentőm. Megrázom a fejemet. Viselkedj, könyörgök!
Haza akarok menni. Most! Rögtön és azonnal. Szívem szerint megállnék, leguggolnék, majd összekuporodnék kis csigaként a földön feküdve, és ott maradnék örökre. Crasso is mit faggat? Már mindent elmondtam, mire akar még kilyukadni? Roncs vagyok és korcs, nincs ezen mit vitatni, vagy cifrázni. Hagyjon békén végre! Engedj el! Érzem a mellkasomban fellángolni megint a fájó, szorító érzést, szemeimben a könnyeket, de valahogy elnyomom őket, a felrúgott és kiömlött érzelmek üvege újra készen áll, hogy teletömjem kimondatlak gondolatok százával, erőseb bedugózva, míg legközelebb nem reped el, vagy borul el ismét.
Érti. vajon ez rossz, vagy jó előjele? Nem tudom értékelni a válaszait, se őt. Csendben baktatok, hagyva, hogy Sache vezessen, gyengén, és zavartan, néha fel-felvillanó zavarral és rosszulléttel. Nem tudnék elszökni, bármennyire is akarom, ha Sache most a Nagyúr karjaiba vinne, akkor sem tudnék mást tenni, mintsem menni egyenest előre és engedelmesen nézni rá. Amikor odaérünk végre a túlságosan hosszúnak és egyszerre rövidnek ható séta végén, ijedten ragadom meg Sache talárját az eddiginél is erősebben, majdnem magamhoz rántva a fiút, de elengedem. El kell. Nem okozhatok bajt. Nem szegülhetek ellen még többet, nem szabad. Majdnem el is dőlök és elfekszek, ahogy Sache lenyom, magamtól is oda akartam volna indulni, de jól esik, hogy a döntést levették a vállamról, így nem én tűnök tiszteletlennek. Fáradt vagyok, hadd aludjak. Crassonak viszont még bántania kell, nem lehet vége ilyen gyorsan, soha nem lehet vége. Vágyódva pillantok barátom után, csak az itt hagyott kis társát simogatom meg a vállamon, akiről szinte meg is feledkeztem. Leveszem az ölembe, és őt nézve simogatom, forgatom idegesen. Vajon tetszik neki, amikor ezt csinálom?
„Igenis.” Felelem, szemlesütve, majd felkapom a tekintetemet. Hogy MICSODA?! Olyan erősen harapok a szám belsejébe, hogy amaz teljesen elzsibbad, és csak a fogaim nagy felülete miatt nem harapok ki belőle egy darabot. Nem cikáznak a fejemben a kérdések vagy a gondolatok, csak az üres, fehér zúgás tölt meg, ahogy elkerekedett szemekkel, és már szinte kékes sápadtsággal nézek fel rá.
„Mi?” Kényszerítem ki magamból végül. „De én nem direkt…kérem T-tanár Úr! Nem v-voltam magamnál!” Remek, már csak a dadogás hiányzott. Mindig ilyenkor jön rám, amikor amúgy is ki vagyok szolgáltatva. Remegő kezekkel szorítok a taláromra Absinthet szabadon engedve. Annyi büntető munkán voltam már, de mégis! Ez igazságtalan, ez helytelen! És nem, nem akarok Crassonál lenni! Bármelyik más tanárnál, csak Crassonal ne! Teljesen rám szállt, mégis mit követtem el? |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Nagyterem
|
Dátum: 2012. 09. 22. - 23:25:24
|
 „Az érdekes túlzó jelző.” Felelem halkan, és a feladatra, majd újra rá pillantok. Persze, nekik ez semmiség, én meg azt sem tudom mit keresek az órákon, és mégis ez megy talán a legjobban. De nem eléggé, soha-soha nem eléggé. Bármit is teszek, soha nem elég jó. Ő csak létezik, betegesen, és szétesetten, és mégis, szebb, magabiztosabb, és ezek szerint okosabb is, mint én valaha leszek. Vékonysága nem festi kórónak, inkább egy szárított rózsa morbidan melankolikus hangulatát idézi a maga szépségével. Csendessége nem ijedt reszketést, hanem szinte gőgös nyugalmat sugároz, nemtörődömsége pedig szolgálókra lenéző úrnőé. Nem, még egy megtört és megfáradt virággal sem tudok felérni. Így van ez rendjén.
„Ha annyira érdekes, akkor véletlen csak nem tudod a számolások módját?” Kérdem hirtelen bátorsággal, ami még engem is meglep. Lehet, hogy hiba volt, de ha már így bele kell kotyognia mások dolgába a keresetlen szavaival, igazán fordíthatná azokat hasznos dolgokra is. És az a haszon lehetne az enyém mondjuk, csak úgy kivételesen. Szekírozzon csak, úgy is azt fogja tenni. Amilyen észrevehetetlen és unalmas vagyok többnyire kimaradok belőle, úgyhogy hát legyen, csak nyugodtan. Nem sok károm okozhatja itt a nyílt terepen, csúnyábbat sem mondhat, mint amit gondolok magamról minden nap, hát csak nyugodtan. Ez a pár hónap, ami van az életemből, az iskolából háta, ez alatt már nem fogtok megtörni. Az arckifejezésem mogorváról megviseltté lágyul. Na jó, adjunk neki meg egy esélyt.
A mosolya nem javít a helyzeten, szociális tapasztalatlanságom meglátszik azon, ahogy kicsit undorodva felhúzódik a jobb oldalán az orrom. Ne kezelj gyerekként! Alattad való vagyok, ezt mind a ketten tudjuk, de ne akarj kedveskedő édeskedéssel hülyére venni. Legyen elég a hatalmi viszony, ne akard elmélyíteni. Már nincs hova.
„Öhm…kösz…” Erre nem számítottam. Nagyon nem. De nem fogadom el a bókját igazán. Hogy fogadhatnám el? Annyiszor láttam már ezt, néha magamon, általában másokon. Azt mondják, hogy valami „tetszik” nekik, csak hogy felkeltség a másik reményeit, majd kinevessék, amiért amaz elhitte. A kövér hugrás lány és a Valentin napi pralinés doboz, amiben szögek voltak, a félszeg hollós srác, akivel flörtölt a mardekáros lány, csak hogy megírja neki a háziját, a kisgyerekek, akik azzal akarják kínozni társukat, hogy egy számukra undorító személynek vallanak a nevében szerelmet, vagy az új ruháját viselő lány, akinek „dícsérik” a viseletét, csak hogy leöntsék valamivel, majd a sárba rúgják és kinevessék, mind-mind túl ismerősek. Visszafordulok felé, olyan nyugalommal arcomon, amit csak rá tudok erőltetni erre a sápadt, karikás szemű maszkra. Persze tökéletesen látszik, hogy érzem magamat az asztalt szorító remegő kezemen, a kitágult orrcimpáimon, vagy szűkre préselt ajkaimon. Közelebb jött. De még elég a távolság, elég a biztonság.
Olyan szívesen megkérdezném, hogy mit akar tőlem, hogy ugye tudja ez mennyire illetlenség, hogy nem fogja megkapni a rajzot, nem is nézheti meg, és főleg, FŐLEG, nem fogom lerajzolni őt sem, úgyhogy el is felejthet, és mehet a saját dolgára. De csendben maradok, ideges, ijedt, kényelmetlen csendben. Nyelek egyet, többször nekifutok, majdnem kinyitva a számat, előrenyújtva a fejemet, mire végre kinyögök egyetlen apró kis mondatot.
„Mit szeretnél…?” Nem is csalódtam magamban, ahhoz kellene előzetes elvárás. A szemeibe nézek, ahogy magabiztosan néz, vár, látszik rajta, hogy élvezi. Jó neki. Elpillantok. A padló is egész csinos, akár azt is nézhetem. Haza akarok menni… |
|
|
|
|
8
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Jóslástan tanterem
|
Dátum: 2012. 09. 09. - 21:25:58
|
|
Jóslástan
Álmosan nyomok el egy ásítást, amiből csak egy pillanatra furcsának ható arckifejezés marad, és amit senki sem vesz észre, lévén, hogy az utolsó vagyok az asztalok előtt álldogáló csoportból. Rosszul alszok mostanában. Az állandó félelem kezd elkábítani és homályos ködbe vonni a világot. Felébredek majd a védelemként megélt álomból, amint elég erősen vagdalnak össze az árnyak.
Félúton kapok csak észbe a tanárnő beszédére. Párokban? Már MEGINT? Ezt az egyet utálom a jóslástanban. Mindegy, majd gyorsan elhadarok valamit, és túlesek rajta. Nem kell a másik szemébe nézzek, se igazán kommunikálnom hozzá, elég,ha a kártyákhoz beszélek. A táblára nézve elszáll a szépen felépített önbizalmam, megtudva, hogy egy lánnyal kell majd együtt dolgoznom. Nyelek egyet, de nincs mese, nincs kifogás, túl kell esnem rajta. Audreyra pillantok, és rögtön lesütöm a szememet. A neve ismeretlenül cseng elmémben, külseje ugyanazzal a déjá vu-szerű hatással van rám, mint az összes többi diák, akit félszemmel, félelmével láttam az iskolában, csak hogy rögtön utána elfelejtsem őket. Rámenősnek, erősnek, és magabiztosnak látszik. Veszélyes, de szerencsére elég fiús is. Ez némiképp segít, és nem tudok nem arra gondolni, hogy hátha a tanárnő direkt rendezte-e így, egyfajta anyaösztönbeli rehabilitációs kísérletnek. Ezekben a sütögetős, jóslós nőkben soha nem lehet megbízni.
Leülök a kijelölt helyemre, előveszek egy pergament és elkezdem felírni a nevemet, és alig morogva, nem felnézve szólalok meg. „Mikor születtél? És…miről akarsz hallani? Nekem jó az általános jóslat.” Szótlan körmölöm le a válaszát, mielőtt észbe kapnék, és én is megosztanám a saját születési időmet:
Jules A. Mayfield
Audrey Turner, 1981. szeptember 6, szűz Virgo
Kicsit elpirulok. Mindig is utáltam ezt a csillagjegyet, annyira félreérthető, és ostoba hangzású volt. Kimondhatatlanul örülök, hogy nem osztozok rajta, még a saját szerencsétlen születésnapomért cserébe sem tartoznék hozzá. Át is javítom szebb hangzásúra, kevésbé félreérthetőre. Az, hogy előre jelentkezzek teljes mértékben kizárt, és nagyon remélem Audreynak sincsenek ilyen tervei. Inkább ügyetlen kevergetem a kártyákat, miközben a sütivel szemezgetek. Ha végzek ezzel, akkor jutalomként veszek egyet. Bár kimenni oda már elég bátorság próba, hogy megérdemeljek egyet. Nagyot sóhajtok, és egy-két felelő után felteszem én is a kezemet, amikor közelemben jár a tanárnő. Essünk túl rajta. Eredetileg elsőnek akartam menni, de túlságosan is megijedtem, főleg, hogy akkor azt hihette volna az extra feladatra jelentkezek. Várok, hogy Audrey húzzon, én pedig aggodalmasan nézem a lapot.
„Érmék kilences. Ez a…a jólét!” Improvizálok kis szünet után. Szívem szerint megállnék és bámulnék némán a lapra, de a kreatív szófosás és a mesélés olyasmi, amit már begyakoroltam ezen az órán. Hevesen ver a szívem, és kicsit megremeg a kezem a pad alatt motoszkálva. A jegyzeteimre rá sem nézek, nem sokra mennék azzal a semmitmondó firka nyűtte maszlaggal. „A kert a nőiességet és a termékenységet jelképezi, a sólyom meg… a helyzetek pontos meglátását. Jó sorsod van.” Bizonytalanul nézek Audreyra, de esélytelen, nincs elég emberismeretem, hogy rájöjjek mennyire nagy sületlenség, amit beszélek, a tanárnőre pedig kizárt, hogy ránézzek. Következő kártya.
„Az akasztott ember.” Nos egy fáról lóg le, onnét biztos elég jó kilátása van, és annyira nem igazán zavarja, már amennyire az a képen látható. „Ez is az éleslátást jelenti. A sikereidet magad eszével és körültekintéseddel éred el, akkor is, amikor ehhez új látásmódokat kell felvenned, vagy akár nehézségeknek kitenned magadat, úgymond lekötni.” Ahogy belejövök a rizsázásba egyre jobban megnyugszom. Már nem akadoznak a szavaim, és botladozok egy-egy kifejezésen annyit.
„Kardok ötös.” Ezt a lapot szeretem. Nem a szépsége, vagy jelentése miatt, ami kellemetlen emlékeket, és érzéseket kavar fel bennem, keserédes ízt hagyva maga után, hanem mert azokhoz a kártyákhoz tartozik, amik idióta biztosan vannak megrajzolva. „Céljaidért képes vagy másokat a földbe tiporni és elnyomni, vesztük után hagyatékukat magadénak tulajdonítani.” Talán fogalmazottam volna szebben is, de az önbizalom, ami már szinte gőg az arcán az én szememben rosszallásra késztet. Veszélyes vagy, tudom jól, ne próbáld meg elrejteni. Mind azok vagytok.
„A Szerencsekerék…” Zavarba ejtően sok szimbólum, jel és ábrázat. Maga a káosz. „Nagy változások következnek be az életedben. Eddig mindig a sors kegyelmezettje voltál, de hamarosan minden megváltozhat jó vagy rossz irányba is.” Igen, az ő félék mindig nyernek. Szerencsésen születtek, mindenben jók, és örökké nyerni is fognak, mert nincs igazság.
„Érmék négyes. Kapzsiság jelképe, de másra is vonatkozat.” A képen az érméket ölelő trónoló férfit vizsgálom. Mohó, romlott, és mégis mindene megvan, talán éppen ezért. „Érzelmi ragaszkodást, kötődést is kifejezhet, olyat, aki túlságosan kontroláló. Nem hagyod a véletlenre a dolgokat.” Szinte megfeledkezek arról, hogy tulajdonképpen a tanárnő szeme előtt szólok be újra és újra elég durván egy olyan lánynak, aki szerintem hátra kötött kézzel el tudna verni úgy, hogy még a javasasszony se tudna összerakni többet. Végre az utolsó kártyához érkeztünk.
„Kardok hármas.” A vihar, a kardokkal átdöfött szív… igen, ez félreértelmezhetetlen. „El fognak árulni, és megfosztani valami olyasmitől, ami kedves neked. Szű…akarom mondani virgo vagy, ez a csillagjegy a precizitásáról híres és arról, hogy mennyire kontrolláló. Ezek a tulajdonságaid életed során segítettek a bajok megoldásában, és a sors adta sok lehetőséget és szerencsét teljesen ki tudtad aknázni. Azonban idővel rászoktál mások irányítására, és arra, hogy minden úgy menjen, ahogy azt te eltervezted, ami hamarosan komoly problémákat okozhat. Talán egyik barátod, aki unja az irányításodat fog elárulni, vagy olyasmit teszel, ami nem lenne bölcs dolog mert nem bízol, hogy mások is tudnak helyesen cselekedni. Összességében fontos lenne, hogy változtass a hozzáállásodon, hogy tovább tud élvezni a szerencsédet. Öhm, ennyi.” Audreyra, majd a tanárnőre nézek „lányos” zavaromban. Amennyiben nincs panasz, vagy hozzáfűzni valójuk elosonok egy sütiért lélekerősítőként.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Nagyterem
|
Dátum: 2012. 08. 17. - 16:39:02
|
Először szinte meg se hallom, hogy hozzám szólt, csak utólag dereng a felismerés, hogy igen, megszólalt. Tényleg nekem mondta? Nem, biztos valaki mással beszélget. Ő volt az egyáltalán? Igen, ez a finom sóhaj, csak tőle jöhetett, mindenki más hangoskodó, vihogó, esetleg agresszív szavakat pazarol. Meredten szorongatom a könyv lapjának a sarkát. Ha most hátralapozok, akkor az olyan, mintha rá hallgattam volna. Én magamtól is oda akartam lapozni! Ez nem fair, rákényszerít, hogy azt tegyem, amit ő mond! Nyomorult kis kígyó. Előre lapozok, nem érdekel a véleménye…ami talán nem is nekem szólt. Viszont, ha most hátra nézek azt fogja hinni, hogy azt hittem nekem szólt, és ki fog röhögni. Viszont, ha nem nekem szólt miért figyelne engem? Ha meg igen, akkor az ignorálás vajon tényleg jó stratégia? Én kezdtem ezt az egészet. Oh istenem, miért néztem rá erre a kis fonnyadozó virágszálra!
Nagy levegőt Jules, nem akarod, hogy megismétlődjön a Crassos eset. Ez csak egy kislány, nincsenek lehetséges támogatói között az összes halálfaló mardekáros, és nem Lamartin látszólagos kis kedvence éppen Malfoy után, és nem fognak elátkozni, és örökre gyűlölni és nem pillantanak majd rám azok a hideg és szigorú szemek még több megvetéssel és undorral, mint eddig valaha….
Hátrapillantok.
„Miért?” Nyelek egy nagyot, ma még nem beszéltem, hát hangom kellően gyenge, edzetlen és elhaló. Igen, ez egy jó kérdés, hiszen honnét tudná, mit akarok és mit keresek? Csak ugrat, és parancsolgat, mint mindenki más. Unott, kopott fényű szemeiben fürkészem mit is akarhat tőlem, miközben fél kézzel lefordítom a rajzomat. Nem, nem kellett volna ide jöjjek, jó volt nekem az ágyamban, a tornyomban, biztonságos kis hálómban, mások realitásától tova. Igen, legjobb lenne, ha vissza is mennék, mielőtt kellemetlené fajuk a helyzet, vagy a szimpla feszült kínossága megfojt.
Mégsem mozdulok, hanem tovább figyelem, feszülten, kérdőn, néha elpillantva jobba-balra, hátha meglátom kihez is szólt valójában, de nincs senki más. Legfeljebb Seraphin, de ő nem reagál vagy nem is figyel rá.
„Amúgy meg üdv.” Fordulok vissza, hirtelen saját papírjaimhoz, megtörve a szemkontaktust. Ha már ő nem tud köszönni megteszem én. Nem fogom hagyni, hogy zavarba hozzon és megalázzon, nem, semmiképpen sem!
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Nagyterem
|
Dátum: 2012. 08. 08. - 19:01:16
|
Mérgesen kocogtatom a pennámat a pergamenem felett, a régi könyv lapjait nem is lapozom, inkább csak pöckölöm arrébb és arrébb, mindig más érthetetlen szövegekre. Meg kell csinálnom. Muszáj, vagy az egyetlen jó jegyem és reményem is oda lesz. De nem értem, bárhogy próbálom agyamat a problémára hangolni, képtelen vagyok kiszámolni és értelmezni ezeket a feladatokat. Pedig tényleg próbálok figyelni, azért is ülök már itt, nem az ágyamon, a klubhelységben, a könyvtárban… valahogy sehol sem tudok odafigyelni, sehol nem ér el az isteni múzsa, de új helyen legalább mindig lenyugszok, és megállom, hogy ne vágjam a falnak a könyvet, és gömbölyödjek apró kis eltaposandó semmivé. Az emberek a korlátjaim.
Idegesen firkantok pár unott szárnyat a lapom szélére, úgyis át kell majd másolnom máshova a megoldást, ez egy olvashatatlan maszlag, sőt néhol lyukas is az erős áthúzogatástól és többszörös javításoktól. Körbepillantok a félig teli termen, pletykáló lányok, szintén tanuló diákcsoportok, hangoskodó kviddics-szurkulók… igaz is, mostanában lesz egyik meccs, nem? Kit érdekel.
Ám valami sokkal érdekesebbet is megpillantok, amitől a szívem még a fülemben ordító zenénél is hangosabban ver. Végül is nincs abban semmi különös, hogy itt van, igen, teljesen normális. Csak a leckéjét írja, ahogy mások, mint én. Annyi eltéréssel, hogy ő precíz, pontos, ügyes, magabiztos, minden, ami én nem vagyok. Nem, nem remegnek a kezeim, nem, nem pirulok el, áh dehogyis, miket is képzelek, jól szocializált, életképes lény vagyok, nem hormonális őrült. Csak pár pillantást vetek rá, Szeráfomra, amíg megbizonyosodok, hogy igen, nem kíséri most őt szőke árnyéka, magában van, csak nemes légköre veszi körbe, szinte…megközelíthető.
Nem, nem, nem, nem, és ismét nem, egész áriákban, ha kell zengem én, de NEM! Kizárt, hogy odamenjek hozzá. Pedig ő biztosan tudná a megoldást a problémára, hiszen ő mindig tudja. Órán a sötét pince fénylik elméjétől, ujjai-azok a csodálatosan szép márvány ujjai -alatt válnak méregből gyógy írré, és ártatlan virágból hatalommá a folyadékok, fémek, gázok. Óvatosan pillantok rá, nehogy tekintetünk találkozzon, vagy észrevegyen. Nem lennék méltó arra, és teher lenne csak neki. Nem állom meg, új lapot, és ceruzát kapok elő, elgondolkodó, átélt tekintete múzsám, lágyan göndörödő haját utánozva vonaglanak vonalaim, arcának büszke, nemes íve a mintám.
Nem álltatom magamat azzal, hogy kellően meg tudom eleveníteni, hiszen én rajzaim igazi mocskos vérű firkálmányokhoz illően még csak nem is élnek, mozdulatlan, halálba fagyott mások, hamis utánzatok. Mégis lenyugtat, örömmel és gyengédséggel tölt el, hogy ábrándos emléknyomok helyett, élő, eleven a modellem, ideálom.
Csupán akkor törlődik le a finom mosoly ajkaimról és válik a lágy melegség, ami testemet és arcomat elöntötte rikító pírrá, amikor rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen megfigyelő. Nos igen, a nyílt tereknek megvan a maguk hátránya. Rajzolás közben mérges, szúrós pillantással méltatom a lányt, aki kiszemelt magának, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg engem bámul. És igen! Hihetetlen. Valami mardis fruska. Láttam már többször, olyan furcsa, mintha nem is itt lenne néha, lehet drogos. Nem tudom a nevét, de valahogy kellemetlen érzés fog el a tekintetétől. Nem tudom eldönteni, hogy átnéz-e rajtam, vagy a lelkem mélyére pillant, csak látomás-e, másvilági kísértet, vagy kivágott fát sirató rothadó nimfa. El akarom hessegetni, de mintha aranyvérű lenne, meg Szeráfom körül is láttam többször, nem sérthetem meg. Mert mintha mernék ilyet tenni. Attól még nem kell örülnöm neki. Mérges, erőteljes vonalakkal rajzolom be a tű éles tollakat, visszafordulok könyvembe, hozzá illő szimbólumokat kutatva. Hátha akkor azt hiszi, hogy tanulok. |
|
|
|
|
11
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Büfé
|
Dátum: 2012. 07. 25. - 22:38:13
|
„Teljesen véletlenül, mi?” Megforgatom a szemeimet, ezt azért ő sem gondolja komolyan. Azért ő is tudja mit szabad és mit nem, csak hát nem érdekli, ami ugye két teljesen más dolog. Kicsi vigyorra húzódik a szám, nem hittem volna, hogy ennyire ugrik az alkalmon, hogy korrepetáljon egy jóval idősebb társát. Kicsit morbid lesz, amikor ennek pont fordítva kéne történnie, de hát ilyen ez. Elég morbidak vagyunk amúgy is.
„Nos igen, emiatt aggódtam én is. Bár azért sok alap dolgot sem tudok, szóval lehet azokkal kéne kezdeni. Igazából talán csak bájitalokkal nincs bajom…kivéve, amikor számolni kell, a matek már a mugli tanároknál sem ment igazán. De az átváltoztatás tan például nagyon jól jönne. Tűből nem tudok gyufát csinálni, nemhogy keféből sünt, vagy szélforgóból kis flamingót. Nah és a svk-ről ne is beszéljünk. Ha csak közelembe kerül egy átok vagy veszélyes lény úgy megijedek, hogy csak dadogni tudok. És láttad annak mi az eredménye.” Sóhajtok a lila sós, de bálványtalan átokra visszaemlékezve. Szerintem nem túl sokan értenek igazán a svk-hez, kivéve akik passzióból tanulják vagy gyakorolják. Főleg miután folyton változik a tananyag, a tanító és a módszer. De legalább már nem az üvegszemes öreg őrült tartja. Csodálom, hogy azokon az órákon nem kaptam rohamot, főleg a pókos esetnél.
„Hm, szerintem azért jól nézne ki, bár nem tudom húgaid hogy csinálták.” Majd megrajzolom, nem bízok a nőkben ilyen dolgokban főleg nem a kislányokban. Biztos össze-vissza teleszórták az egészet, mint valami rossz csillámtündér fanszőrzetét.
„Az, körülzsonganák kis robotszárnyaikkal, és bináris olaj-mézet gyártanak abból a sok ostobaságból, amit itt beszélünk. Értem én értem én, de áh!” Már nincs is mit mondanom témában, túl van beszélve. „Hm, köszönöm, csak ne felejts el lyukakat szúrni, hogy kapjon levegőt, vagy meghal.” Oh Sache, nagyon sok minden van, amiért érdemes zavarban lenni, és ez pontosan egy ilyen dolog. A szapora, érdemtelennek tartott dicséretek, a belőled áradó elvárás, a szépség imádata, melyről nem tudom, hogy lakozik-e bennem egyáltalán. Mind-mind nagyon zavarba ejtő a maga módján. Hogy tudnék igazolni és alátámasztani ilyen magas reményeket? Olyat látsz bennem, ami nem létezik, már az első pillanatoktól fogva: művészt, mestert, teremtőt. Milyen fájdalmas lesz, amikor kiábrándulsz a rólam szült álom ideálodból, amikor amaz széthullik a valóság fénye alatt.
Lágyan kuncogok, hogy még el is mutogatja , mint egy kisgyermek, szinte érzem a mozdulatot karjaimban, amellyel süteményt adok neki, és haját simogatom meg öreganyó módjára. „Jaj, már előre félek!” Nevetek fel. Micsoda fura csodálatos dolgokra gondolhat, de biztosan csak a dicséretre meg hasonlókra. „Bezzeg, ha felelősségteljes gazda lennél ivartalanítottad volna őket! És most mégis mit fognak enni-inni? Ki fogja cirógatni őket? És ha túl sokan lesznek? Biztos kényelmetlen egy dobozban! Nagyon rossz gazda vagy!” Vigyorodok el, finoman megbököm oldalát gyorsan és fájdalommentesen mindkettőnk számára.
„Tündér identitású… ez olyan, mint a transzszexuálisak? Transzfaji?” Elmerengek, aztán bólintok, kicsit csodálkozva. Mi történhetett, amiről Ő nem akar beszélni? És miért lóg mindenféle férfival? Oh! OOOOH! Hirtelen leesik, és kicsit elpirulva igazítom meg a maszkomat. „Aha, oké, persze-persze, nem kell erről beszélnünk.” És még én vagyok a pedofil, vagy mi. Gyorsan meg is ragadom a másik témát, a maga kocsonyás kis felém nyúlkáló jellegével.
„Nekem mondod? Még sajátjaimat sem értem! Ráadásul folyton változnak! Szörnyen irreális bestiák. Oh, hát igen. Rémszem tényleg elég…különleges volt. Nem tudom, lehet jobb lenne, ha a legendás lények órán tanítanák a védekezést is extra óraszámban ellenük, és inkább párbajozni tanulnánk svk-n? Hiszen azt könnyebb tanítani, és egy jó párbajos már meg tudja védeni magát.” Elfilózok a problémán, de túl keveset értek ehhez, hogy igazán belemélyedjek. Annyira nem is érdekel, bár inkább nem párbajoznék, de még inkább azt, mint a crucio gyakorlati bemutatása. Az én védelmem a betonfal és a névtelenség homálya.
„Jah, szokták szeretni. Legtöbb ember körül csak pár órát van, és akkor mindenki imád villogni a saját kis dolgaival. Csak hosszútávon válik idegesítővé, főleg hogy én nem vagyok annyira szociális, és szerinte ez egy kijavítható hiba.” Szokatlan érzés a hirtelen érintés, de ezt is meg kell szokni. Nyugtatólag értette, és úgy is fogom felfogni. Könnyen el tudom képzelni, hogy élveznék a szereplést, bár félek, hogy a végén már tényleg sértő lenne a számukra is, az a modor, amivel kérdez, és átértelmez. Ő az univerzális alap és állandó, és mindenki más ~érdekesség~.
„Jaj nekem. Nincs más választásom, ugye? És…köszönöm, hogy elnéző vagy. Csak akkor, ha OLYASMIT csinálunk. Már azt se tudom, hogy jöttél ezzel és miért. Nah mi az?” Állok meg félúton korty után, már megint mit talált ki a picike? „Sache mit csinálsz? Néznek! Ne csináld, vagy bajba kerülsz!” Aggodalmasan pillantok az őrülködésére, és fáradtan sóhajtok. „Ennyire azért nem kellett volna. A sírba viszel. Kösz.” Azért iszogatok tovább, még ha szörnyű is a viselkedése. Egy nap tényleg bajba sodor még. „Legközelebb vágj egy szeletet és arról használd fel, vagy nem tudom. Akkor ez most ehető?” Kétkedve szemlélem a kis úszó morbid kuriózumokat.
„Nah nem mondod! Soha ki nem találtam volna, de tényleg!” .Most rajtam van a hangoskodás, és szemforgatása, hörrenés sora. „De komolyabbra fordítva a szót, akkor is furcsa, hiszen a vezető nem lát a háta mögé. És azért elég sűrűn vannak. Csak figyelted? Ilyen sok bálon voltál már?” Nem is veszem észre, hogy Sache hangulati zuhanásnak éli meg a felvetett kérdést, amikor én csak hirtelen feltámadó kamaszkori zavaromról próbáltam elvonni a figyelmet, esetleg egy régen megbeszélést igénylő felé terelve a szót. Helyette rákvörösbe olvadok, és inkább mélyen a pohár aljára nézek.
„Köszönöm, megtisztelő. Oh, mások úgy tűnik nem így vélekednek. De akkor nincs is, aki érdekelne? tudod, úúúúgy?” Idegesen cikáznak végig a szemeim a termen. |
|
|
|
|
13
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Büfé
|
Dátum: 2012. 07. 15. - 16:09:11
|
„Nem, de ijesztően közel állnak egymáshoz. Bár gondolom te nem tudnál korrepetálni átváltozás tanból és hasonlókból ugye?” Forgatom körbe elmémben a gondolatot, hiszen valahol ez is benne volt az okok között, amiért belementem ebbe a puszi-pajtis ügybe vele. Hogy is csinálta a könyvben mágus a királlyal? Nem követelte a dolgokat, hanem utalt, célzott, terelt, és körített. Amíg elhitte az uralkodó, hogy azt akarja maga is. Hm, asszem ez nem fog menni, nem vagyok elég ügyes hozzá, és amúgy is jobb őszintének lenni. Nem ilyesmiről beszélnek mindig a barátok? És én tényleg szeretném komolyan venni, miután így segített rajtam, szavához hűen és kedvesen. Azért egy kis lágy utalás még senkinek sem ártott meg.
„Sache-Sache-Sache,” Ismétlem gyengén rejtett vigyorral ötvözött kioktató hangon, ami végén nevetésbe fullad. „Ne vegyél mindent szó szerint és komolyan, amit mondok.” Ennyivel zárom le, a nem is létező vitát. Tudom, hogy én botlottam meg, és veszítettem most. Valahogy mégsem zavar. Eleget vitázok így is.
„Hm, pedig szépséges lenne a hajad gyöngyökkel telefűzve, és az ékszerek is jól állnak bizonyosan.” Kacagok apró felháborodásán, kénytelen vagyok le is pisszenteni, még mielőtt nagyon feltűnővé válik. „Nyugalom, hangos vagy.” Ujjamat szája elé helyezem, éppen hogy nem érintve, csak egy pillanatra. ”Közös tudat? Azért még nem vagyunk osztott elméjű méhkolónia vagy cyborg…szóval közös elme, ez a lényeg.” Inkább nem magyarázkodok neki a sci-firől, azt majd máskor. Nagyon mugli dolognak érzem így hirtelen, ő meg nagyon nem az varázslángok fényében, suhogó talárok puha ölelésében.
„És abban a tudatban voltam-ami csak és kizárólagosan az enyém, mint láthattuk- hogy élvezed az ilyen kifejezéseket. Amiket te is használsz itt-ott, de ÉN nem ugrok a nyakadba ilyen…” inkább feladom, a kötetlen lelkesedése elmoss belőlem minden apró lehetőséget a védekezésre. Csak sóhajtok, ahogy szavaim erőtlen elhullnak és elvesznek a báli zenében észrevétlen. „Örülök, hogy tetszik. ÉS hogy ilyen lelkes vagy. Hmm… inkább hagyjuk, elgondolkodok rajta, jó? De kezd egy kicsit, hogy is mondjam? Zavarba ejtő lenni a helyzet. Majd akkor lelkesedj, HA látsz valami eredményt.” Elpirulok finoman, és mélyebben húzom arcomba a maszkomat. Sache meg szinte egészen elfárad, ami nagy dolog az ő energia tartalékait tekintve. Ha ennyire betegesen lelkes a téma iránt, lehet illene csinálnom neki valamit, egyik ünnepre, vagy nem tudom. Bár az csak megerősítené a szokását, és azt nem szabad. Bár ezt a kutyákról mondják, meg biztos kisgyerekekről is. Nem sokáig maradok ezen a gondolathullámon, mielőtt rajtam lenne a sor a mókuskodó sikolyok terén.
„HOGY MI?! Mármint, ilyen kis rovarizédoxyvalamit? Vagy miket tudsz te, amit én nem? Jó sok mindent, de tündér ügyben?” Zavarodottan és meglepve játszadozok az ujjaimmal, amint picit lenyugodtam, a hirtelen felugrásból és letámadásból. Jesszusom, nem, kizárt, csak viccel. Biztosan csak mást hív tündérnek, vagy férfizza azokat a kis piszkokat. Nem is tudom miért izgat ez fel ennyire, de olyan szép és csodás lenne, ha igazi szép tündérek léteznének rendes intelligenciával! Szinte…mesés.
„Pedig úgy tűnt jól értesz az érzésekhez, még ha a magad fura módján is. Legalábbis jobban, mint én.” Nos igen, elég szeparált az ő érzésvilága attól, ami általában megszokott és normális, kicsit mintha egy teljesen másik életforma lenne, ami nem is a mi világunkban nevelődött volna. De ettől van egyfajta bája. „Mármint, hogy annyira nem érted meg egyszer valakinek az érzéseit, hogy inferrust csinálsz belőle?” Vigyorgom, pedig elég kis ostoba szócsavar. „Van benne valami. Bár L.L-en meg soha nem tanultunk meg védekezni ellenük. Valahol helyre kéne rázni tantervet picit. Bár az a baj, hogy sötét mágia elleni védekezéshez kell valaki, aki amazt űzi is, amit belőle nem néznék ki. Mert ugye, csak gyakorlatban van értelme, nem?” Persze manapság bőven elegen rendelkeznek ezzel a tudással és élnek is vele szíves örömest. Sajnos az ez iránti elégedetlenségemet kimondani nem merem, nem is Sache, hanem a hallgatózó fülek miatt. Sárvérű tartsa csak a pici száját.
„Áh, nem attól félek, hanem fordítva! Apám antropológiai érdeklődésű. Egész végig a fülüket rágná és fényképezne és kérdezősködne, és úgy viselkedne, mintha valami kuriózumok lennétek nem igazi emberek! Undorító.” Morgásomat elnyomom. Nem! Elég volt a negatív gondolatokból! Elég volt abból, hogy az ő mániája megrontja életem pillanatait, hogy azt hiszi parádézhat, és hogy nem jogosak érzéseim és gondolataim, hiszen csak rá kell kapnom! Csak bele kell jönnöm! Mert csak az a normális, amit ő gondol, minden mást ki kell javítani! Mérgesen rúgok egyet egy elejtett zsebkendőbe. Szerencsére Sache kivételesen nem az a figyelem koncentrált lézerfénye, ami máskor. Talán nem is veszi észre mentális kirohanásomat. „Nem tudom elviselni őket, bár legalább a hangtompító bűbájokat megtanultam. Hát nem tudom, elég furán hangzik számomra. Bár tulajdonképpen akkor most is ezt csinálod nem? Valami random oknál fogva meg akarsz védeni és segíteni, én meg megszoklak…vagy nem tudom. Áh, ez most nagyon rosszul hangzott, ugye? Bocsánat, nem akartam!” Valahol ez a testvér dolog olyan mint a háziállatok szinte. Bár azokat te válogatod meg, és sokkal aranyosabbak embereknél.
„Pedofil kategóriába soroltad magad! És még ÉN tömöm tele „közös tudatunkat” fura szavakkal és kifejezésekkel… Áh, ez nem ilyen egyszerű. De beszéljünk valami vidámabbról, hiszen bál van, nem?” Erőtlen mosolygok, és inkább valóban magam mögé tudom ezt a gondolatfonalat. Inkább Sache tekintetét követem, majd meglepődök, hogy valóban lila itallal kínál. Áh, miért nem tudok én is így, könnyedén és természetesen mágiázni? Azért alaposan megvizsgálom, mielőtt beleinnék. A javas asszony ugye a közelben van? Egyszer élünk, az is túl hosszú! Beleiszok.
„Hm! Ügyes vagy, nagyon szép és finom is. Sőt, még csak nem is mérgező!” Én is körül nézek a sok bálozó között, és szorosabban fogom magamhoz a poharamat. „Igen, elhiszem. Valóban, ijesztően sok ember. Hogy tudnak táncolni, anélkül, hogy ne ütköznének egymásba?” Sóhajtok, egy zöld maszkot látva elkapom tekintetemet reménykedve, de csak egy mardekáros lány legyezgeti saját egóját. Persze, nem is tudom miért rá gondoltam először, ő ennél sokkal elegánsabb lenne, semmint hogy egyértelmű zöldben villogjon. Valami nemesfém szín, vagy fehér? Áh, mit is gondolkodok, ha meg is látom mit érek vele? Mondjuk legalább inspirációt kapok, és a szépet mindig szeretni kell!
„Mond Sache…miért velem jöttél el? Nincs olyan akivel…tudod, akivel táncolnál szívesen? Aki úgy érdekel? Mondjuk egy lány?” |
|
|
|
|
14
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Büfé
|
Dátum: 2012. 07. 01. - 18:08:03
|
 „Azt ne te döntsd el én miben hiszek vagy nem. Amúgy meg tényleg lehet tanulni belőle.” Öltök nyelvet rá egy komoly felnőtt minden eleganciájával. „Az hogy még nem tudunk eleget a világról, hogy nagy összefüggéseket lássuk már igazán nem a történelem hibája. De akkor hagyjuk. És nem pálcázom be magamat senkinél, akkor talán nem állnék bukásra ennyi mindenből.” Meghökkenve rezzenek össze, és nyúlok legalább még egy centit rá pillantva. „ És még én beszélek ostobaságokat… Azért lettem griffendéles mert itt lincselnek meg legkevésbé, és nem kell csapatmunkát színlelnem, min sárgáknál. Úgyhogy nem kérek több megjegyzést ház-státuszomat és sztereotípiákat illetően. Capiche? Capiche.” Nagy büszkén bólintok miközben magához tapaszt. Azért gondolom érzi a bolondságot saját szavaiban is. Főleg, hogy én voltam aki kezdte a házak emlegetését.
„Amúgy meg milyen hős lennék, még téged sem tudlak karomba fogva kimenteni égő vártoronyból. Vagy azt csak hercegnőkkel szokták?” Mások úgy érzem vehemens alkohol mennyiséget isznak meg ilyen szintű bődületes baromság mennyiségért. B.B bor, bízzon a baromságok becsületében. Alliterációban sem vagyok túl jó a biológia mellett úgy látszik.
„Mi ez veled és a fura hangulatszavakkal ma este? Értelek, értelek, amennyire egy tündér bakfist érteni lehet Szent Iván éjen kívül. Mondjuk nem tudom miért tündérezlek, amikor te vagy a legmorbidabb élőlény ezer mérföld távolságában, és igen ebbe belevettem a halálfalókat, Hagrid dögeit és a pincében rejlő furaságokat is. Persze ezt dicsértnek szántam.” Én is csak furaságokat habogok, talán zavaromban, amiért ilyen közel van, és kedvesen csipked szavaival. Furcsán szokatlan, első alkalom közös találkára komoly pánik vagy engem ért fizikai atrocitás nélkül, mégis olyan mintha ezerszer sétáltunk volna végig a kastélyhoz vezető úton gyermeteg szófecsérléssel szórakoztatva magunkat. Meg tudnám szokni ezt a barátság dolgot.
„Isten ments!” Nevetek fel. „Jogos, furán festenél annyi hússal.” Osztozok a primadonna megszemélyesítésben a nagy sóhajos szemforgatással, amihez fejemet is megforgatom kissé, ha már egyszer szemeim alig látszanak ennél a kevés fénynél maszk alatt.
„Belőled nem is lesz férfi, ahhoz előbb embernek kéne lenned, te meg aztán túlteszel ezen a kategórián, most igazán… Mondom tudok, szóval ne gúnyolj, csak nem nekem való. És irodalmi igénnyel nem tudok, és nem is akarok. Rajzoló vagyok, az írás az olyan…macerás. Figyelni kell arra mit csinálsz és tervezni. Amúgy meg csak annyit jelent, hogy túl sok fantasyt és nyálas regényt olvastam. Szóval ne győzködj, úgyse állok neki.” És bár ferdítés, hogy soha nem fordult meg a fejemben egy-egy saját történet a sok befogadott mellett, azért annyi józanságom nekem is van, hogy ezek csupán gyenge, összecsapott másolatai azoknak, és eszem ágában sem állna megírni őket. Na meg, én képekkel vezetem a létem elemeit sorrendbe, hogy teljesíthetnék a puszta szavak ugyanezt a célt az én gyenge hebegő ajkaim között? De ha ennyire ragaszkodó és makacs, lehet érdemes lenne bizonyítani neki mennyire rossz ötlet ez. Pár oldalas kis szösszenettel. Mondjuk rajzolhatnék hozzá, a két médium egyben is dolgozhat, nem? Mármint képregényen kívül is? Elbambulok egy pillanatra.
„Hm, ahhoz képest nagyon sokat beszélsz róluk. Persze hogy nem gonosz, hiszen nincsenek érzelmei nincs önálló moralitása! Szegény Lupin professzor…” Sóhajtok visszaemlékezve rá, nála kivételesen egész tűrhetően álltam sötét varázslatok kivédése órán, sőt még a gyakorlati részeknél is alig féltem. Nem vérfarkas ő, inkább túlnőtt öleb. Bár maradt volna.
„Nem tudom ez a téma valahogy nem izgat annyira…nem mintha más témával írnék! Nah, elég abból, hogy és miként fejezem ki magamat, térjünk át valami más témára.” Mert ez már kezd kínos lenni. Mesélj inkább…huh, marha keveset tudok róla, inkább csak mesélj. Ez vajon fura felhívás lenne? És megúsznám három óra alatt?
Pillanatra mintha valami szokatlan árny suhant volna át Sache arcán, rajtam pedig félelem, de ahogy jött el is múlt. Helyette a lágy, mégis józanul hűsítő hangja veszi át a szerepet elmém színpadján. Nyugtató, sőt a maga módján még egy mosolyt is kicsal belőlem, még ha első válaszom az is lett volna, hogy igazad van, még bőven csúszhatok lejjebb…
„Sajnálom, igazad van. Bár sokszor úgy érzem túllihegem a dolgokat, hiszen igazából jó dolgom van.” Kicsit tágabbra húzódik a mosolyom az ötletét hallgatva. „Már csak az kéne! Inkább megyek hozzátok, minthogy apámat varázslók közé engedjem. Mégis hány testvéred van? Nem zsúfolt, meg kaotikus így az otthoni élet? Nem mintha neked nem pont az lenne való, csak olyan nehéz elképzelni ennyi embert hosszú távon együtt élni.” Legalábbis komoly átkok és egyéb atrocitások nélkül. Az ez utáni megjegyzésén viszont már hangosan nevetek fel.
„HOGY MIT CSINÁLSZ?!” Egy pillanatba bele telik, mire végre összeszedem magamat ettől az abszurd kijelentéstől, még a maszkom is elcsúszott nevetés közben. „Nem, vagyis talán. Mondom nem tudom. Néha magányos vagyok, de az emberek olyan ijesztőek, és fárasztóak. Úgyhogy elég nehéz eldöntenem mit is akarok. Ezért is mondtam a „komolyabb” segítséget. Mert ugye ez nem egészen normális, de másrészről meg nem vagyok biztos, hogy meg akarok-e gyógyulni bármilyen ostobaságból ami erre visz.”
A megszokott nyavalygás és bajok kényelme olyan megszokott és természetes, ezzel szemben az erőfeszítés, hogy változtassak kétségbeejtően fárasztó és ijesztő. És mi van, ha elrontom? Ha idiótát csinálok magamból és ahelyett, hogy átnéznének rajtam aktívan fognak bántani? Hogy tudnám megvédeni magamat? Nincs semmi esélyem. És ha nem is, mit érek vele, ha nem is élvezem igazán, mert a legtöbb ember szimplán nem érdekel, és ezt a sok erőt elpazaroltam arra, hogy számomra kellemetlen helyzetet hozzak létre, amiből nem tudok kimenekülni?
De miért is ilyenekre gondolok? Hiszen Sache bár egyáltalán semmiben sem hasonlít rám, mégis jót tesz, a maga módján persze. Azért még korai lenne hosszú távú következtetéseket levonni. Az a nyaralás például elég ijesztően hat.
„Nem, nem fogok. Csak a sok ember miatt… de neked elhiszem, hiszen megígérted, hogy megvédesz. Gyere!” Bemegyek vele, át a sok-sok táncoló és mulató fiatalon a fal és falatkák biztonságos menedékébe. „Egy lila italt azért varázsolhatsz nekem. Mondjuk arany koponyákkal díszként?” Nevetem idegesen, egészen belelapulva a kis térbe, amit az asztal és fal hoz létre, szinte tetris darab tökéletes tervezetségével illek bele. Bár én is eltűnhetnék amint a helyemre illesztenek! |
|
|
|
|
15
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Szoborkert
|
Dátum: 2012. 06. 11. - 17:05:06
|
„Nem? Mondjuk nem mintha sok mindenre emlékeznék belőle. Dehogynem! A régi nagy hadvezérektől, diplomatáktól sokat lehet tanulni, és ha neves mágust említenek, akkor annak utánanézhetsz, és megtudhatod miért is volt olyan hatalmas, milyen átkokat és varázslatokat használt. Történelem nélkül Merlinről se tudnánk. Attól még tény, az előadás mód órán… elég nyomorultul unalmas. Inkább írnák meg regényként, ahelyett, hogy adatokat tömnek fejünkbe! Szerintem csak kínjában rakott Süveg a vörösökhöz amúgy.” Sóhajtok, de azért elmosolyodok a nyávogására. Csak nehogy megegye a végén Absinthet, ha rátör a végtelen cica-falánkság. Nem, biztos előbb idéz magának tejet. Bár ez a Crasso mániájával övezve… Te jó ég, érzem, hogy megint elpirulok. Ne is gondoljak ilyesmire. Erre megint nyávog. Gondolj Carmenre Jules, gondolj ártatlan vörös szőrgombolyagra, ami 90% fog és karmocska.
„Nem tudom más lenni, mint ami vagyok. Egyik pillanatban ez jó, másikban nem. Döntsd el mi legyek, mert kezdek összezavarodni!” Mérgesen fujtatok, ne csak ő legyen macska. Szokatlan az áhítatos, őszinte figyelem. Furcsán gyengéd, kicsit kínos, de összességében kellemes érzés a maga nemében. Nem az okulár metsző jéghideg tekintete, hanem kedves a maga emberségében, annak szokásos mocska nélkül. Csipkepillantás.
„OH, ennyire sokoldalúnak érzed magad?” Emelem meg szemöldököm a maszk alatt, aminek persze semmi értelme azon kívül, hogy amaz megemelkedik, és homlokomat csiklandozza egyik aranylevél. „Azt hittem oda vagy Crassoért. Nem hiszem, hogy ez egészen így működik… de tényleg nem illene hozzád. Az előbb meg nem azt mondtad, hogy csatában válik férfivá az ember, és arra utaltál, hogy te is része akarsz lenni? Most meg mégsem akarsz azzá válni. Zavaros vagy nekem tündérfény. OH, kösz… de nem tudok írni. Mármint tudok, de nem művészien, nah érted!”
Elég abszurd ötlet, hiszen én csak fogyasztom a médiát, a gondolat, hogy alkossam hatalmas és rémisztő. El se merem képzelni, hogy gondolataimat, elreppenő érzéseimet megörökítve másoknak mutassam meg. Nem, kizárt, hiszen mit láttam én a világból? Semmit, csak mások elméjében szült egyszerűsítéseket másolnék, alap vagy realitás nélkül. Hiába a legszebb táj, ha üres bábok élnek benne. Főleg nem gyerekmeséket! El se merném képzelni a tucatnyi mérges anyát, akik ajtómat ostromolnák, miután romlott, gyűlölettel telt pszichém gyümölcsei megmérgeznék gyerekeiket.
„Amúgy is miről írnék? A háromszívű oktoferusról? Bár ez hülyeség, nem a szíveddel érzel. Agytól meg csak okos lennél. Nem a hormonok miatt leszel érzelgős? Nem tudom, te értesz az inferusokhoz.„ Nem tud le dönteni a lábamról a rejtvénye, azért egy mosoly kijár neki, kedves kis bolond. „Miért ne lenne zöld? Nem zöldek? Vagy azok a zombik? Megérdemelted, ne bosszantsd!” Miközben elég kétséges biológia és nekromancia tudásomban kutatok támaszpontokat óvatosan közelebb hajolok és úgy szemlélem meg a szörnyűséges seb miben voltát. Kisujjamon sokkal több, sokkal rondább seb tátong magában, úgyhogy csak mosolygok rajta. Aki szeret az bántani fog, mert ő tud csak igazán. Azért egy pati mini rágcsálása, inkább foggal való simogatás, nem crittel.
Zavartan pislogok a kifejtésére, valahol elvesztem benne a fonalat, de azért a lényeg valahol mégis csak átjön, bár az hogy Absinthe rugó vagy zombi lenne-e DnD-ben valahogy kellemesebb megvitatandó téma lenne. Tényleg! Sacheval kipróbálhatnám rendesen a játékot végre, ez eddig eszembe sem jutott! Azért vannak jó oldalai is a mániákus követőknek.
„Ez egy kicsit zavaros hasonlat volt. Szóval két tini lány szintjén vagyok hisztis? Ez azért új mélypont.” Sóhajtok homlokomat ráncolva, ez azért rosszul jött ki. „Mármint bocsi, nem úgy értettem, biztos nagyon kedvesek a húgaid, de… nem igazán szeretek másokhoz menni, nem érzem jól magamat idegen helyen. Meg nem tudom, szerintem ehhez valami komolyabb kéne azért. Láttad milyen tudok lenni. Igazából…” Picit elhallgatok, megforgatom a szavakat, kicsit megpiszkálok egy új sebet bal mutató ujjam körömágya felett, ahol a felpöndörödő kis bőrcsíkok alól kukkant ki a nyers hús, és picit vérzeni kezd, ahogy továbbfeszítem. „Szóval igazából lehet valaki szakértővel kéne beszéljek erről, orvossal vagy mi. Csak sosincsen bátorságom hozzá. Úgyse mernék megszólalni előtte.”
Összerezzenek a hirtelen felindulására, hirtelen kisebbnek érzem magamat tőle, hiába magasodok fölé jó pár centivel botsáska mivoltomban. „Jaj, bocsánat! Igyekszem, tényleg…” Inkább nem is fűzök hozzá kifogást. Jobb lenyelni a gondolatokat, amik kellemetlenek. Igen, ez lehet a szociális értekezés legjobb és legegyszerűbb módja. Ha valami kellemetlen lehet, akkor jobb nem kimondani, úgy se lehet megoldani, akkor meg minek szavakat fecsérelni rá?
„Hm, talán. Túl lusta vagyok aktivitáshoz.” És túl gyáva. „Sache, mindjárt 18 éves leszek, és te vagy az egyetlen, aki valami morbid kuriózumként hajlandó vagy, sőt AKARSZ velem beszélni és idő tölteni eddig. Mégis mi az istent tudhatnék én erről? Abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e egyáltalán bármi olyasmit csinálni bárkivel.” Bár ezzel látszólag egyedül vagyok. Biztos műhibás vagyok. Mondjuk ebben mi a fura? Legalább nem kínoz olyan vágy, amit úgyse tudnék soha teljesíteni. Jobb is nekem ha nem is próbálok szaporodni, Darwin forogna a sírjában. Inkább el is szaladok a szobrok árnyfényéből.
A kastély bejárata előtt megtorpanok szusszanni egyet, nem nekem találták ki a kocogást, és a benti fények, hangok újra elbizonytalanítanak egy kicsit, amint belegondolok mégis hány emberi test szorulhat egymásnak forrón, párásan, zenét túlkiabálva, és kamaszhormonoktól fűtve testnedveiket keverve. Nem , nagyon jó dolgom van nekem itt kint. Mindjárt bemegyek, csak egy perc. Előbb levetettem Sacheval a melegítő bűbájt, így is fülledt és oxigénmentes lehet bent a levegő már most.
„Hm? Jaj, nem-nem köszi. Kedves, de azt hiszem most valami nem olyan édeset választanék, az meg cukormasszából van, nem? Inkább vedd le a bűbájt kérlek.” A mi a baj kérdést hagyom elsuhanni fülem mellett. Nincs semmi baj, nem, nincs… |
|
|
|
|
