 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2
|
|
1
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2013. 09. 14. - 15:34:05
|
-Tegyük fel, hogy lenne rá lehetőséged… Felhagynál ezzel? - kérdezem hirtelen, mielőtt még elhamarkodottan mondanék igent bármi olyanra, amiről nem rendelkezem megfelelő mennyiségű alapismerettel. Persze csábító lenne csak úgy itt hagyni mindent, és újrakezdeni, de vajon ez a megfelelő módja? Vajon képes lennék … gyilkolni? Harcolni egy olyan eszméért, amiben nem is hiszek? Ha nem csókolt volna meg, akkor is átgondolnám az ajánlatát, vagy kategorikusan nemet mondanék? Mérlegelnem kell magamban mindent, hiszen nem vagyok az a fajta, aki később veri a fejét a falba, amiért előbb cselekedett és beszélt, s csak azután volt érkezése gondolkodni is. Mindent átrágok, inkább ötször, mint egyszer sem, és ez nem egy olyan kérdés, mint a „kérsz pitét?”, mérföldekkel fajsúlyosabb annál. Inkább körbejárom a témát két különböző oldalról, mintsem csak úgy rávágjam megbabonázva, hogy igen. Nem irigylem majd azt a férfit, aki megkísérli megkérni a kezem, hiszen nem hinném, hogy tudnék valaha is elég szerelmes lenni ahhoz, hogy csak úgy igent mondjak egy házassági ajánlatra. Summa summarum fogalmam sincs, hogy keveredtem ebbe a szituációba, de igyekszem a lehető legjobban kijönni belőle, lehetőleg úgy, hogy hű maradjak önmagamhoz és ne kelljen csalódnom magamban egy elhamarkodott döntés miatt évek múlva. Már ha megérem. Kíváncsian várom Dante válaszát arra, miszerint csak nekem ajánlgatja ilyen propagandisztikusan ezt a halálfalást, álommeló minőségben, vagy ő maga is élvezi? Már ha lehet ezt élvezni, ha nem vagy egy szadista pszichopata, szociopata személyiségjegyekkel, az iménti személyleírás pedig nyilván nem illik rám.
A sors iróniája, hogy egy elhagyatott játszótéren talált rám, pár ez inkább csak nyelvészeti szempontból pikáns, mint sorsszerűség tekintetében, de ameddig ilyen apróságokon rágódom, addig sem sürgetem magam a döntéshozatallal. Egyszerűen nem lehet! Látom magam előtt a múltam, összemosódva a jelenemmel, de képtelen vagyok, hogy előre vetítsem a jövőt, így hát el sem tudom képzelni, hol és melyik oldalon lenne a helyem. Nem ismerem eléggé sem magam, sem pedig a világot ahhoz, hogy meghozzak egy ilyen döntést, és nyilván 5 perc alatt nem pótolhatom be a lemaradásom. Márpedig kétlem, hogy olyan sokáig hajlandó lenne várni arra, hogy én megbeszéljem magammal a dolgokat, ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy csak úgy futni hagyna, ha most azt mondanám neki, hogy nem élek a lehetőséggel. Persze eszem ágában sincs bármit is kezdeni az imént elhangzott információkkal, de egy halálfaló észjárása másként működik, mint a halandó emberé: ők szeretnek biztosra menni. Márpedig itt és most engem semmiféle eskütételre nem lehetne rávenni, ha mégis sikerülne, meg sem érdemelném, hogy a hollóhát ház tanulója legyek.
-Nem szeretnék semmit elhamarkodni. Győzz meg! – bár nem teszem hozzá, hogy engem szinte lehetetlen bármiről, noha ez teljes mértékben így van. Bízom benne, hogy tud olyat mondani, amivel eloszlatja minden hirtelen támadt kérdésem afelől, ki is vagyok és hol is a helyem ebben a világban, ha már sikerült így romba döntenie mindent, amit egészen idáig építgettem magamban, és amitől én az a Kimberley voltam, aki. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2012. 07. 30. - 00:18:31
|
-Csak merem remélni, hogy nem valami sokkal rosszabb…
Suttogom halkan, de elég csend van körülöttünk ahhoz, hogy tökéletesen hallhasson. Ha akarja, akár a számról is leolvashatja, nem fordítom el a fejem, vagy takarom el a hajammal az arcom, mint ahogyan azt általában szoktam. Itt ülök mellette, mint egy emlékkönyv, amelynek megtalálták a kulcsát, és szabadon kiolvashatnak belőle bármit. Ha valaki, akkor én aztán tényleg rosszul vagyok attól, ha a magánéletemben vájkálnak, most meg csak úgy kifecsegek mindent, amit bármikor fel lehetne használni ellenem? Mi van, ha ez nem paranoia, hanem megalapozott gyanú? Mi van, ha minden sejtelem, amelyekkel eddig ijesztgettem magam, egy csapásra valósággá válik? Ha a legrosszabb félelmeimmel találom majd szembe magam? Egy szóval sem mondta, hogy nem esik majd bántódásom.
Eddig csak találgattam, most úgy érzem, egyre közelebb vagyok a rejtély megoldásához. Mert bizony Ő olyan, mintha csak a legnehezebb feladványt kaptam volna házi feladatul. Nagy szerencsétlenségemre egyelőre úgy állnak a dolgok, hogy a rejtvény fejt meg engem, és nem pedig fordítva. Talán egyszerűen csak hagynom kellene, hogy megtörténjen. Ezt ígértem magamnak percekkel ezelőtt ugyanis, Kimberley Miranda Holloway pedig mindig megtartja az ígéreteit.
Mosolyog. Mintha csak egy ígéretet rejtett volna ebbe az ösztönös mozdulatba, amibel az emberek többsége igazából nem rejt semmilyen üzenetet, egyszerűen csak jön. De ha ugyanezt az Ő arcán látom, mintha csak a kimondott szavak mellé tenné kiegészítésül. Nyomatékosításként. Rám mosolyog, én pedig képtelen vagyok ezt viszonozni. Mert az a mosoly nem lenne természetes. Inkább csak elnézem az Ő arcának minden egyes rezdülését, mert nagy örömöm lelem benne. Egészen különös arcszerkezete van. Nem az a tipikusan jóképű férfi, mégis van benne valami különleges. Hogy az a kacéran felvont szemöldök, vagy éppen ez a sokat boncolgatott kisfiús, ugyanakkor rémisztő mosoly az, még nem tudom. Talán hosszabban el kellene időznöm rajta, hogy megállapítsam, miben rejlik az ő varázsereje. De ez az arc egymagában nem lenne elég ahhoz, hogy bármire rávegyen. Személyiségének nélkülözhetetlen darabjai azok a mondatok, amelyekkel megnyert magának. Hiszen eleinte még csak rá se néztem. Félpillantásokból raktam össze a képet, hogy mégis hogyan is nézhet ki teljes egészében. Most, amikor itt áll előttem, már bánom, hogy nem pillantottam rá sokkal korábban. Különös.
-Halálfaló.
Mintha csak a saját halálos ítéletem mondanám ki, hagyja el ez az egyetlen szó a számat. Nincs a hangomban félelem, még csak meglepettség sem. Már korábban sejtettem. Sőt, mi több, azt hiszem nem csak sejtés volt: én tudtam. Ha eddig nem is, most kellene eljönnie annak a pillanatnak, amikor elmenekülök előle. Meg az egész elől, ami most történni fog. Mert hogy kétségkívül nem csak azért vallotta be nekem mindezt, hogy aztán elsétáljunk egymás mellett, mint akik sohasem találkoztak. Ez csak egy apró segítség, ami majd elindít engem is azon az úton, melyet már korábban kitaposott. Nekem.
Ahogyan sejtettem.
Mikor az állam alá nyúl, legbelül rázkódok a félelemtől. Bármennyire is gyengéd a mozdulat, úgy érzem, nem csak az állam, az egész Sorsom tartja a kezében, és azt kezd vele, amit csak akar. Mint most velem is teszi. Egy pillanat erejéig sem ellenkezem, még csak meg se rezzenek az érintésétől. Pedig máskor ez annyira… perzselő szokott lenni. Most pedig annyira hűvös. Megcsókol. Nem lököm el magamtól, mint ahogyan azt terveztem. Sőt, mi több, visszacsókolok, így nem csak egy tizedmásodperc erejéig tart az egész. Közelebb húzódok hozzá, mintha csak azt akarnám mondani, bármit elhiszek neki, ameddig ilyen közel van, és így ér hozzám. Kezeim megpihennek a mellkasán, ajkaink elválnak. A szemeibe nézek, hiszen ha nem ezt tenném, már koránt sem lennék annyira biztos a dolgomban.
-Kimberley. Kimberley Holloway.
|
|
|
|
|
3
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2012. 07. 26. - 01:20:23
|
Szórakozottan merülnék el a gondolataimban, mint ahogyan életem során megannyiszor tettem, mikor társaságom akadt. De ezúttal olyan ez a bizonyos társaság, aki egy percre sem hagyja lankadni a figyelmem. Talán nem veszem észre a vészjósló szenzorjaim kétségbeesett jelzését, és meggondolatlanul hunyok szemet minden egyes figyelmeztető szó felett, de azt hiszem ez egy olyan baj, amibe szívesen keverednék bele. Francba azzal a Kimberley-vel, aki boldogan utasított vissza minden kínálkozó alkalmat, aki soha nem merte vállalni a kockázatot. Most nem fogom a rosszat keresni minden mondatában, hagy történjen meg, aminek meg kell történnie. Ha folyamatosan elkerülöm az élet adta buktatókat, sohasem lesznek hibáim, amelyekből tanulhatnék, nincs igazam? Nem bánom, ha most egy végzetesen rossz döntésbe kergetem magam, végre élni kell.
-Azért nagyvonalakban mégis elmondhatnád egyszer.
Egyszer? Mintha ezzel azt mondtam volna, lesz legközelebb is. Már miért ne lehetne? A világ kicsi, mi pedig egészen jól elbeszélgetünk, így első alkalommal, az ilyen élvezetes pillanatokat a normális emberek általában meg szeretnék ismételni. Mindig bíztam a Sorsban, hogy sodorja az utamba, akivel találkoznom kell valamiért, de mi van, ha most magam megyek a dolgok elé? Végülis… mi bajom lehet? Ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, hálás lehetnék minden segítő szándékú ajándékért, amit az élet ad nekem. Ajándék lenne Ő is? Ha úgy fogom fel, és úgy is állok hozzá, mindenképpen. Az ajándékokat pedig meg kell becsülni a felnőttek szerint, talán hallgatnom kellene rájuk.
-Mondja ezt a játszótéri szatír…
Pár másodpercbe sem telik, hogy lecsapjam a magas labdát, nesze neked kínálkozó lehetőség. Persze kicsit tartok attól, mennyi igazság lehet a szavaimban, mert ha csak fele annyi, mint amennyi az övében, akkor bizony nagy bajban vagyok. De éppen az imént beszéltem meg magammal, hogy bajba fogok sodródni, tudatosan, akkor mégis mitől félek? Ez már nem félelem, az elszállt, valahol a beszélgetés legelején. Persze tudom, hogy tartanom, sőt, az agyam azt sugallja, egyenesen rettegnem kellene tőle, mégis képtelen vagyok bármiféle hasonló érzés produkálására. Világ életemben fordítva működtem, miért ne történne ez most is így? Mint amikor azt mondod egy kisgyereknek, hogy véletlenül se másszon fel arra a fára, mert veszélyes, ő pedig a tiltás ellenére megteszi, és eltöri a lábát. De nem panaszkodik, sőt, egyenesen büszke a sérülésére. Soha nem növök fel?
-Pedig a részvét kimutatásának szabadságán kívül nem sok mindenünk maradt, nem igaz? Nemigen tehetünk semmit, pláne ezekben az időkben…
Sejtelmes pillantás, majd hamar el is kapom a tekintetem, de nem, véletlenül sem ijedtemben. Egyszerűen még nem akarom, hogy túl sokáig nézzünk egymás szemébe. Hangozzon bármennyire furán, szerintem van valami belsőséges abban, ha két ember huzamosabb ideig néz egymás szemébe. Mint ahogyan a kézfogásnak is hatalmas ereje lehet, bizalmi kérdésekben pláne. Szóval inkább elmerülök kicsit ebben a sejtelmes mosolyban, és a sunyi kis gödröcskékben, amiket már az első mosolya alkalmával sikerült felfedeznem. Egy mosolyból is sok mindent ki lehet olvasni, az arcunk néha valóban többet elárul, mint amennyit szavakban képesek lennénk elmondani.
-Nem nézel úgy ki, mint aki jót mulatna, de nem faggatlak. Nem szabad mindent kiveséznünk most azonnal, akkor mi maradna legközelebbre?
Bátor dolog volt tőlem kimondani a varázsszót, de miért is ne bízhatnék abban, hogy talán adódik majd egy másik alkalom, amikor ugyanilyen természetességgel tudunk majd beszélgetni az életünkről, magáról Az Életről, körvonalakban, félszavakban.
-Ameddig nem csap át komédiába, talán még szerencsésnek is mondhatod magad.
Részvétről beszéltem az imént, valami hasonlót érzek most is. Valóban nagy lehet a baj, ha már ilyen önvádlón, ilyen keményen, mintegy átokként kiáltja az égbe. Melyikünk élete ne lenne rendesen elcseszve? Persze vannak kirívó esetek is, ahol már hitegetni is kár lenne magunkat. Valóban ne lenne reménye? Az a haver mégsem annyira áll közel hozzá, mint amennyire azt a hangjából sikerült kiolvasnom? Csak az egy százalékát osztotta meg velem a történetének, így nem mondhatok jogerős, helytálló ítéletet.
Nem, nem a nevére vagyok kíváncsi, amivel továbbra sem vagyok tisztában. De azzal olyan sokra nem is mennék, a név csak praktikussági szempontból mondható hasznosnak, pláne tömegben, de sokat nem tudunk meg belőle. Persze a nagyon rosszul hangzó nevek esetében szinte biztosak lehetünk benne, hogy a szülő vagy nagyon nem akarta a gyereket, vagy nagyon rossz az ízlése, de semmi egyéb nem derül ki belőle. Azt akarom tudni, ki Ő. Igazából. Aztán azt is elárulhatja, mégis mit forgat a fejében. Mert nem telik el úgy pillanat, hogy ne akarnék a gondolataiba olvasni, ha csak egy másodperc erejéig is.
-Az attól függ, miféle változást találtál ki a számomra.
Egy tapodtad sem mozdulok, ez a tartózkodás a véleményemet is tükrözi. Ha hátráltam volna, az egyértelmű nemet, az ellenkezője pedig egy határozott igent jelentett volna, azonban én szobor módjára tartom az iménti pozícióm. Ezúttal kicsit hosszabb ideig nézek a szemeibe.
|
|
|
|
|
4
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2012. 07. 22. - 15:51:29
|
Egyre jobban érdekel, kivel állok szemben, még mha gyakorlatilag mind a ketten ülünk, és szemben sem vagyunk egymással. Valahogy sikerült annyira a bizalmamba férkőznie, hogy ne érdekeljen a neve, a kiléte, hogy honnan jött és hová tart, egyszerűen csak azt szeretném, hogy beszéljen hozzám. Mintha már évek óta arra vártam volna arra, hogy eljöjjön egy ilyen ember. Aki nem felszínes, és nem csak az érdekli, ki vagyok, hanem az, miért is vagyok az, aki. Azt hiszem kevés ember születik olyannak, mint Ő, és eszem ágában sincs elszalasztani ezt a lehetőséget. Ha vele sem értetem meg magam úgy, ahogyan szeretném, akkor végképp el kell vonulnom az emberek szeme elől. Ha viszont ő képes meglátni bennem azt, amit sokan nem, akkor kicsit át kell értékelnem az életem. Talán mégsem én vagyok az értéktelen, talán csak a megfelelő ember láthatja meg, aki igazán vagyok,
-Miért szállásoltok el egy diáklányt? Meg mi ez a többes szám?
Lehet, hogy élettársa is van, vagy mennyasszonya! Pedig elég fiatalnak tűnik. Nem tudom, miért foglalkoztat, hogy az emlegetett kamasz diáklányon kívül kivel osztja még meg a lakását, általában nem ütöm bele az orrom az emberek magánéletébe. Csak ha megérintenek. Lassan be kell, hogy valljam magamnak, felkeltette az érdeklődésem, és az érdeklődés talán eltúlzott is, hiszen ismerem vagy … öt perce.
-Labilis viselkedés? Nem éppen jellemző rám, szóval igen, mondhatni.
A mondat végéről az utolsó pillanatban faragtam le azt a részt, hogy ’ne gúnyolódj velem’, mindenesetre merem remélni, hogy erről szó sincsen. Ha mégis, megérdemelném a cinikus mellékélt is, elvégre nagyon olyan képet festek magamról akaratlanul is, mintha valami űrlény lennék ezen a bolygón. Ergo nem okolhatok senkit sem azért, mert azzal vádol, a többi ember felé helyezem magam, mert ebben egy bizonyos szintig van is igazság.
-Lehet jónak lenni az együttérzésben? Azt hiszem, mi emberek néha kicsit örülünk is mások bajának, azok mellett a sajátjaink kevésbé tűnnek súlyosnak.
Soha nem kértem az emberek együttérzéséből, álszent hazugság minden kimondott sajnálom, amivel csak el akarnak hallgattatni. Hogy ne untasd őket a kicsinyes problémáiddal, és hogy találj rá magad megoldást, mert mindenkinek megvan a maga baja. Erre most jön egy ember, aki őszintén bevallja nekem, nem jó az ilyesmiben. Biztos, hogy nem csak kitaláltam magamnak egy képzeletbeli barátot?
-Melyik állt közelebb hozzád?
Magától értetődő kérdés, másra azt hiszem nem is számított. Mert biztos vagyok benne, hogy gondolatban már pontosan egy lépéssel előttem jár, aminek minimum meg kellene rémisztenie. De nem érzem úgy, hogy taszítana, éppen ellenkezőleg. Mintha éppen ez a nyers őszinteség, ugyanakkor titkolózás paradoxon, de mégis működő elegye késztetne arra, hogy itt maradjak vele. Pedig elég nehéz felkelteni az érdeklődésem, az emberek többségét egyenesen unalmasnak találom. Fogalmam sincs, mitől lehetne Ő más…
-Miért, te átérzed a helyzetem? Ne is felelj, erre azt hiszem tudom a választ. Neked mi a tragédiád?
Imádom, hogy nem kell kertelnem. Hogy nincs szükség barokk körmondatokra, forró kása kerülgetésre, minden kérdés túlzott átgondolására, egyszerűen kimondhatom, amire gondolok, és amire kíváncsi vagyok. Ez adja meg ennek a beszélgetésnek az alaphangulatát, és ha nem felel, még akkor sincs sértődés, vagy szeszélyes kirohanás. Mert mindennek oka van. Annak is, hogy még mindig itt ülünk egymás mellett, mindenféle cél vagy hátsó szándék nélkül. Nincs is jobb érzés a sodródásnál. Mintha csak egy darab kő lennél, aki enged a hullámok szeszélyének. A kérdés, mikor akarja majd valamelyikünk átvenni a hullám szerepét…
-Szerencse? Valóban szerencse lenne?
Én is elmosolyodom, miközben arra gondolok, nem-e éppen az ellenkezőjéről van szó. Hogy a balszerencsét kerülgetem meggondolatlan módon, s én magam is érzem, a legjobb az lenne, ha elfutnék előle, mégis még mindig itt vagyok. Ezt inkább átoknak nevezném, egy kedves átoknak.
És akkor úgy érzem, a víz sodrása intenzívebb, mint valaha. A kérdés visszavonhatatlanul leng a levegőben, arra várva, hogy valaki végre elhessegesse, vagy feleljen rá. Valóban azt a látszatot kelteném, hogy hajlandó lennék belemenni egy ilyesmibe? Vagy tényleg csak egy ártatlan kérdésről lenne szó?
Kérdés, vagy ajánlat?
Megrémiszt, hogyha az utóbbi is lenne, fogalmam sincs, mi lenne a felelet.
Elrugaszkodom a magam hintájától, egy percig még állok előtte szótlanul. Mint amikor a kisgyereket kiveszik a homokozóból, és beíratják az iskolába. Ahol már nem lehet annyira őszinte és kíváncsi, mint annak előtte, és ahol minden egyes feleletnek tétje van, minden egyes kérdésnek értéke.
Felé fordulok, úgy helyezkedem, hogy ugyan biztonságos távolságban, de szemben álljak vele. Nem menekülhetek el folyton, szembe kell néznem az igazsággal. Vele.
-Mégis ki a franc vagy te?
Tömör, lényegre törő. Nem térhet ki a kérdésem elől, és van egy olyan érzésem, hogy nem is akar. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2012. 07. 18. - 08:02:49
|
Kezdem úgy érezni, bármilyen témával hozakodott volna fel a titokzatos idegen, anyára lyukadtam volna ki. Mert tökéletes indok arra, hogy megmagyarázzam, mégis miért vagyok ennyire elcseszett. Miért bánok mindenkivel ellenségesen, és miért viselkedem ennyire zárkózottan. Pedig talán egyszerűen csak… tudod… máshogy működök. Mást tartok fontosnak, mint a korombeliek többsége, és a problémáim is egészen más jellegűek, mint nekik. Talán ők csinálják jól, és minden bizonnyal én vagyok az, akit kinéznek maguk közül, de én azért semmi esetre sem tudnék úgy tenni, ahogyan ők. Mintha minden szép és jó volna. Mert nem látok ebben a világban semmi szépet, jót meg még úgy sem. Ennek ellenére még mindig igaz lehet a mondás, miszerint a remény hal meg utoljára, és ki tudja, talán ez az áhított jó éppen most ült le a mellettem lévő hintába. Talán…
-Miért pont egy hete?
Nem is tudom, mikor kezdett el érdekelni az, amit ő mond, csak úgy megtörténik. Eddig csak arra fókuszáltam, hogy végre kiadhassam magamból azt a dühöt, ami úgy emészt, de rá kell, hogy jöjjek, más is van rajtam kívül a világon. A fejem most koppant a hideg padlón, és térített észhez, mielőtt még valami olyasmit mesélnék magamról egy vadidegennek, amit én magam is megbánok. Nem azt mondom, hogy ő itt maga a megtestesült gonosz, csak nem győzöm hangsúlyozni: az ördög nem alszik.
-Nem tudom, lehet-e azt életnek nevezni, ahogyan anya most vegetál. De jól hallottam, kettőt mondtál?
Nem mondok túl sokat, de túl keveset sem ahhoz, hogy ő is beszéljen. Két idegen, két történet, egy játszótér. Elég a hely hangulata ahhoz, hogy kisgyerekként teljesen őszinték legyünk egymáshoz, vagy nem játszik nyílt lapokkal? Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. Mosolyogjon bármennyire bizalom gerjesztően, azért nem olyan könnyű átejteni engem. Nyilván oka van annak is, hogy nem a családjával, barátaival, vagy éppen a szerelmével mulatja most az idejét, hanem képes volt letelepedni mellém. Mert a viselkedésem mindent sugallt, csak azt nem, hogy meghallgatom mások búját-baját. Ennek ellenére most mégis valami ilyesmiről érdeklődők nála. Valaminek köszönhetően talán kicsit meg is nyert magának az őszinteségével, és a, mondjuk ki bátran, tapintatlanságával. Nem udvariaskodik, még csak a nevem sem kérdezte meg, és én már az anyukámról mesélek neki. Talán mégis van valami az ördög elméletemben…
-Túlzás lenne azt mondani, hogy nem szeretem őket. Egyszerűen a magányt jobban … Nagyon bénán hangzik, igaz?
Nem szokásom visszakérdezni, általában nincs szükségem idegenek visszaigazolására, most azonban úgy érzem, végre egy olyan emberrel beszélek, aki képes megérteni, mert elég érett hozzá. Tudniillik nem sok ilyen ember járkál a kastély falain belül, és ő is csak annyira nyers, amennyire én vagyok. Véletlen lenne, hogy találkoztunk?
-A barátaim? Nos…
Egy pillantás is elég lehet, hogy megértse, ezekben nem bővelkedem, így megpróbálkozok azzal, hogy ránézzek. Remélem képes kiolvasni a választ a tekintetemből, ha mégsem, akkor sem fogok felelni. Szerintem eléggé egyértelmű…
-Egyébként remélem tudod, ha ijedősebb lennék, a frászt hoznád rám.
Mosolyogva fűzöm hozzá az apró kis megjegyzésemet, hogy érezze, elsőre elég gyanúsnak tűnt. Nem mondom, hogy most kevésbé az… Mindenesetre remélem az idő majd őt igazolja, és valamivel eloszlatja a gyanakvásom is.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2012. 07. 08. - 16:26:42
|
Talán egy külső szemlélő számára egészen úgy tűnhet, mintha bánatos lennék, de én azért nem mondanám, hogy szomorú vagyok. Talán már rég feladtam, s ezt figyelembe véve ez az üdvös megadás, nem a depressziónak nevezett állapot. Nem tudnám megmondani, mi a konkrét bajom, hiszen nem egy bántott meg, vagy összevesztem valamelyik barátommal. Inkább az egész rendszer dőlt össze körülöttem, amit azt hiszem társadalomnak szokás nevezni. Valahogy úgy érzem, kivetett magából, még az iskola is, ahol olyan biztonságban éreztem magam régebben. Emlékszem, mennyi ambícióm volt még kislányként. Nem vittem magammal semmilyen felesleges játékot, vagy fényképet az anyukámról, nem akartam, hogy bármi is az otthonra emlékeztessen, ahonnan végre kiszakadhattam. Persze nem mondom, hogy az első napokban ne vágytam volna vissza, de egészen rövid idő alatt az otthonommá vált azaz ódon épület. És most úgy érzem, nem itt kellene lennem. Talán csak fognom kellene magam, és megszöknöm. Az iskolából, a beteg édesanyám látványa elől, a nagyszüleim elől, akik a kedvükre akarnak formálni. Megszökni, az egész világ elől, ahol végre egyedül lehetek. Távol az anyagias dolgoktól, mert nekem nincs szükségem pénzre vagy tárgyakra a boldogsághoz. Csak egy kis szabadság az, amire most vágyom, egy kis magány. Éppen ezért vagyok most is ott, ahol, ám nem tart olyan sokáig a béke, amely az imént még körbevett. A lépteket elég korán meghallom ebben a csendben ahhoz, hogy ne érjen nagy meglepetésként a férfi látványa. Kíváncsi tekintetemmel fürkészem az arcát: abból elég sok mindent ki lehet olvasni. Fiatal férfi, biztos, hogy nem iskolás, de nem lehetett olyan rég, mikor végzett. Van a tekintetében valami vészjósló, de nem mondanám, hogy megrémít. Elfutni még senki elől nem futottam el, szóval meg sem rezzenek. Először azt gondoltam, ő is csak egy kis csendre vágyott, ám félreérthetetlenül hozzám szól. Talán a legjobb az lenne, ha most faképnél hagynám, elvégre egyedül vagyunk, meg ki tudja, milyen alak. De valahogy úgy érzem, szüksége van egy kis társaságra: különben nem is szólított volna meg, nem igaz? Talán nem szeretem az emberiséget, mint olyan, de páran megérdemelnek egy kedves szót, nem igaz? Nem indulhat mindenki hátránnyal a szememben, csak mert eddig csalódások sorozata ért, szóval ezúttal is megadom az ismeretlennek járó tiszteletet, és még válaszolok is neki.
-Nem hinném, hogy pszichológus vagy, legalábbis abban az iskolában, ahová én járok, biztosan nem …
Kissé bizalmatlan vagyok vele szemben, amit a legutolsó kérdésével ért el. Az anyukám…
-Nem, képzeld, az anyukám nem veszett el. Agyfunkció károsodással nyomja az ágyat egy ideje, így nem tudott elkísérni ide. Mert még járni sem tud…
Nyelek egyet, az arcomon ugyan nyoma sincs idegességnek vagy feszültségnek, már megtanultam, hogy bármennyire is legyen ironikus a válasz, vagy kényes a kérdés, nem láthatják rajtam, hogy megérintett. Márpedig most akarva-akaratlanul sikerült neki egy hihetetlenül fájdalmas pontra tapintania. Mintha sót szórt volna egy éppen begyógyuló félben lévő sebbe, és egyenesen a húsba masszírozta volna a hófehér kristályokat. A tekintetem már réges-rég elfordítottam róla, nem akarom, hogy egy percre is gyengének lásson, akárki is legyen ez a férfi. Mindenesetre nem éppen úgy indulhatott el ez a kis diskurzus, ahogyan várta, hiszen az imént még mosoly ült az arcán, amit nem volt nehéz nem észrevenni, elvégre a szája szegletében különös kis gödröcskék jelentek meg, ami a férfiaknál általában sokkal ritkább, mint a gyengébbik nemnél. Mindenesetre bármennyire is biztató vagy különleges a mosolya, a gyengémre tapintott…
Nem szólalok meg, amíg ő azt meg nem teszi, elvégre ő volt az, aki besétált az én világomba a kis kérdéseivel. Tudom, hogy véletlenül sem lehetett szándékos, elvégre még csak a nevem sem tudja, nemhogy ismerné a körülményeim, de azért mégis megengedtem magamnak ezt a kis kirohanást. Erről aztán senki sem tehet, pláne nem egy idegen, de valahol titkon örülök, hogy beszélhettem róla, még ha ilyen formában is. Elvégre egy igazi barátom sincsen, akinek mernék vagy akarnék erről beszélni, és egy idegennek sokkal egyszerűbb elmondani a legféltettebb titkaidat is. Ha ezek után sem hagy faképnél, talán még érdekes dolgok is történhetnek ezen az elhagyatott játszótéren, ami akár az én metaforám is lehetne, ha úgy vesszük. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A Griffendél öltözője
|
Dátum: 2012. 07. 01. - 03:46:55
|
Samuel Fogalmam sincs, mégis hogyan kéne viselkednem vele, ez mindig nagy dilemma volt a számomra. Legyek kimért, hogy elhitessem vele és magammal is, hogy értem sokat kell küzdenie? De mégis mi a garancia arra, hogy megéri? Talán tényleg harcolni fog a figyelmemért, a bizalmamért, de mi lesz, ha a végén rájön, hogy egyáltalán nem érte meg? Elvégre én is csak egy átlag ember vagyok, az életem legalább annyira átlagos, mint én magam. Nem hiszem, hogy van bennem bármi különleges is, ami elég arra, hogy megtartsak valakit, így leginkább nem engedek olyan közel magamhoz senkit, hogy el is veszíthessem. Persze hitték már páran, hogy megérintettek, hogy ez más, mint legutóbb, de nem hagytak bennem elég maradandó nyomot ahhoz, hogy azt akarjam, az életem részei legyenek. Úgy érzem, ez az egész élet csak egy állomás, tele szenvedésekkel, kudarcokkal, amiket nem szívesen osztanék meg másokkal, és úgy tűnik, mások is ugyanezen a véleményen vannak. Elvégre ők is csak a boldog pillanatokat szeretnék átélni velem, nem? Egyáltalán nem érzem őszintének azokat, akik segíteni próbáltak valaha is nekem. A szánalom talán valós volt, de a szándékot csak az erkölcsi norma diktálta beléjük, és nem igazán, szívből jött. Tudom, mennyire hangozhat ez szentimentálisan, de valóban így gondolom.
Visszatérve az eredeti kérdésre, a fő gondolatra: milyen hozzáállás a célratörő? A kimértséggel kapcsolatban az imént már kifejtettem az álláspontom, ám ezzel szemben ott van még a lehetőség arra, hogy magamat adjam. Ha mosolyogni akarok, akkor igenis mosolyogni fogok anélkül, hogy megijednék, netán elbízza magát, és ha meg akarom érinteni, akkor meg is fogom, nem tartva attól, hogy kihasználja a helyzetet. Elvégre ő is ugyanolyan ember, mint én, legyen ez bármilyen meglepő is, nem kell túlragozni a dolgot. Ha szimplán ki akar használni, akkor ki is fog, agyaljak bármennyit is a dolgon.
Persze ott van az a felfogás is, miszerint nem szabad agyalni az olyan dolgokon, amelyek az érzelmeinkhez kapcsolódnak, elvégre azzal megszűnik az egész varázs. Az agy és a szív külön funkciókra vannak teremtetve, nem szabad vegyíteni a logikus gondolkodást az érzésekkel, abból még soha semmi jó nem sült ki. Bár, ha ragaszkodom ehhez az álláspontomhoz, nem szabad semmi jóra sem számítanom, elvégre hajlamos vagyok mindent kétszer meggondolni, mielőtt megteszem, még az ilyen esetekben is. Ez ellen nem tudok mit tenni, ahogyan az ellen sem, hogy a jeleneteket, a most még élménynek számító emlékeket éjszaka majd lejátszom a fejemben, hogy aztán kielemezhessem. Mit kellett volna máshogy tennem, mit nem kellett volna megtennem, és mi az, amit mindenképpen meg kellett volna. Mit mondtam rosszul, ő vajon ezt miért mondta, és így tovább. Tudom, nem éppen okos dolog mindig a miérteket keresni, én is mindig ezt szajkózom, de képtelen vagyok leállítani az agyamat, ha az egyszer működésbe lendül.
És akkor benyög egy ilyen viccet, amitől kiesek az egész gondolatmenetből, és nem érzem úgy, hogy bármit is meg kéne terveznem, csak át szeretném magam adni a pillanatnak, még ha csak kevés ideig is tart. Szeretném, ha ez az egész örökké tartana: ez az oda-vissza szurkálódás, és az annál sokkal meghittebb, emlékezetes pillanatok. De szól valami örökké? Még az emlékek sem, nem igaz? Elkopnak, elhalványulnak, újak veszik át a helyüket, amíg végleg el nem felejtjük őket. De ha folyton a végét keresem valaminek, soha nem fogom tudni értékelni az aktualitását. Ami pedig elmúlt, az okkal múlt el, és még ha úgy is érzem, ismét át akarom élni, csak a nosztalgia varázslatos hatása mondatja velem.
-Milyen vicces kedvében van valaki!
Hunyorítok rá gúnyosan, és ezúttal is elmosolyodom, ám azzal a különbséggel, hogy most meg sem próbálok a hajam takarásába kerülni. Nem akarom annyira elbizonytalanítani, hogy aztán meg se próbáljon ismét megkeresni, mert akkor az egyetlen, akit majd okolhatok, az egyedül én leszek.
-Egyébként ha komolyan érdekel, félvér vagyok. Bármennyire is szántad viccnek, jogodban áll tudni. Nem ajánlatos akárkinek akárkivel mutatkoznia. Már ha téged érdekel, mi az ajánlatos…
A mondatom vége sejteti, hogy engem nemigen hat meg, persze érthető okokból, gondolom ez egy félvér szájából elég álszenten hat, nem is mi vagyunk azok, akiknek ezzel különösebben törődnie kellene. Ám mielőtt túl komoly vizekre eveznénk, fájdalmasan és szomorúan komolyakra, inkább igyekszem visszakanyarodni a számomra is sokkal kellemesebb témához. Már ha lehet kellemesnek nevezni azt, amiben nem igazán vagyok valami jó: a tervezésben.
-Akkor ebben az esetben vak fog vezetni világtalant, Samuel, mert hangozzon bármilyen meglepően is, nem vagyok a kapcsolatok szakértője.
Most már nem is elmosolyodom, azon kapom magam, hogy az imént arcomra varázsolódott mosoly még mindig a helyén van, és eszem ágában sincs letörölni onnan. Már ha ő meg nem teszi valamilyen meglepő kijelentéssel, amiben nem bízom, de tudod, mindig készülj a legrosszabbra, és akkor nem érhet meglepetés.
-Sokat jelent számodra ez a gyűrű?
Most jut az eszembe, hogy ezt a kérdést már ezer éve fel akartam tenni, a költői túlzást mellékelve körülbelül azóta, mióta a kezébe adtam. Mindenesetre kissé másmilyen irányt vett ez a beszélgetés, és … na, lényegtelen, azért érdekel a gyűrű története. aki hajnal négykor ilyet dob össze neked,
az nem béna, csak mondom  |
|
|
|
|
8
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A Griffendél öltözője
|
Dátum: 2012. 06. 26. - 15:18:11
|
Samuel
Kezeim tördelem, ezzel is jelet adva annak, hogy nem éppen vagyok a helyzet magaslatán, de azért igyekszem nem túl feltűnően csinálni. Nem szeretném, hogy elbízza magát, na nem mintha most úgy nézne ki, mint aki az önbizalomtól dagadna, de fő az óvatosság. Óvatosság… Mindig szerettem legalább egy lépéssel mások előtt járni, hogy véletlenül se én legyek az, aki sérül. A baráti kapcsolataim a bizalmatlanságra, felszínes jópofizásra épül: köszönünk egymásnak, megkérdezzük, hogy van a másik, de a válasz igazából egyikünket sem érdekel. Szeretnék végre egyszer egy olyan embert, aki tényleg kíváncsi, mégis hogy felelek arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy vagy?”, és aki nem elégszik meg annyival, hogy „Köszönöm, jól.”
Nem tudom, azt várom-e ettől az egésztől, amit az imént elkezdtem kifejteni, mindenesetre talán túl sok reményt is fűzök ehhez az egészhez. Mennyi ideje is ismerjük egymást? Persze nem is az idő számít, ezek csak adatok, kiismerheted a másikat akár egy hónap leforgása alatt is. Mégis, folyton ott motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy mi van, ha… Mi van, ha ez csak egy vicc? Ha a menő griffendéles megpróbál hülyét csinálni ebből a kis szerencsétlenből? Ezt a lehetőséget azt hiszem el is vethetjük, de ez fordult meg először a fejemben. Aztán eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha komolyan gondolja? Persze erre is van egy olyan forgatókönyvem, miszerint a kitartása, hirtelen támadt lelkesedése egészen addig fog tartani, amíg észre nem veszi, hogy mindenütt csak falakba ütközik. Így szokott ez többnyire történni. Rájönnek, hogy nem is vagyok annyira egyszerű, mint amilyennek az első pillanatban tűnik, így egész gyorsan meg is futamodnak. Meg tudom érteni őket, senki sem akar egy zárt ajtón kopogtatni hosszú ideig, én sem akarnék. Persze azért ott motoszkálhat a kérdés: mi van, ha pont akkor nyílt volna ki az ajtó, amikor hátat fordítottam neki? Persze ezen a kérdésen felesleges is rágódni, már úgysem tudjuk meg.
Szótlanul ücsörgünk egymás mellett, a kérdésemet már réges-régen elnyelte a csend. A válaszom nem is kapom rögtön meg: úgy nem is lenne az igazi. Vannak olyan kérdések, amiket néha jobb nyitva hagyni, nem igaz?
Kételkedik abban, készen állok-e a mondanivalójára, én viszont abban nem vagyok biztos, hogy ő készen áll-e a válaszadásra. Engem nem olyan könnyű elijeszteni, fordítva már sokszor többször történt meg. Ha ezt tudnád, Samuel, akkor most könnyebb lenne a dolgod. Persze eszem ágában sincs megkönnyíteni, becsülöm annyira magamat, hogy úgy gondoljam, megéri értem… hogy is mondják? Küzdeni.
Kérdően pillantok rá, bár nem tudom, ezzel mennyiben segítem meg a dolgát, nekem sosem könnyíti meg a válaszadást, ha közben árgus szemekkel figyelnek. De képtelen vagyok nem őt nézni, bármilyen furcsa reakció is ez tőlem, ami még kicsit valahol engem is meglep. Általában szeretem játszani az elérhetetlent, hogy aztán a másik fél is elhiggye: minden rá fordított figyelmem kegyes kiváltság. Ez nem is annyira tudatos, mint ösztönös, az okát sem tudom valójában, mindenesetre ahogyan mondtam, szeretem a kezemben tartani a dolgokat. Most is görcsösen kapaszkodom a biztonsági övembe, nehogy valami olyan történjen, ami mindent felforgat a biztos pontokra épített életemben.
A válaszadás előtt még közbeékel egy hirtelen tett vallomást. Elmosolyodom.
-Igen, valóban megbántottál…
Felelem inkább megbocsátóan, mintsem megrovóan, ami a tényen ugyan nem sokat változtat, de azért igyekszem éreztetni vele, hogy megadom a lehetőséget, hogy jóvá tegye. Ráadásul ez általában két emberen múlik, biztosan az én viselkedésem is katalizátorként hatott rá, így nem is háríthatom rá a teljes felelősséget. Azért értékelem, hogy képes kimondani a bűvös szót, sokan képtelenek eldobni a büszkeségüket a másikért. Felelhettem volna kedvesebben is, de egyelőre úgy érzem, nem szabad teljesen kiszolgáltatnom magam neki azzal, hogy elmondom, megbocsátottam, és örülök annak, ami most van. Egyelőre még nem.
-Nem, egyáltalán nem hülyeség!
Vágok közbe a kelleténél talán túl izgatottabban is, így gyorsan el is kapom a tekintetem, míg befejezi a mondanivalóját. Szerencsére a hajam takarásában azért lehetőségem van elmosolyodni, amolyan kislányos, ábrándos módon. Nem is tudom, mikor mosolyogtam utoljára így, de arra emlékszem, hogy gyorsan le is fagyott az arcromról…. Mindegy, kár a múlton rágódni, és rávetíteni mások hibáit, ennyire még én sem lehetek kegyetlen. Mindenesetre persze, hogy jól esik, amit mond, és persze, hogy ilyen válaszban reménykedtem. De kimondani sokkal egyszerűbb, mint megtartani, ehhez az állításomhoz viszont ragaszkodom. Ha most így is érez, könnyen képes vagyok elbizonytalanítani másokat, és még könnyebben erőszakolom ki, hogy megbántsanak. Igen, valahol talán kicsit az én hibám is szokott lenne, a túlzott aggodalmaskodásommal és a vádaskodásommal, miszerint nem is akarnak megismerni, stb. stb. stb.
-Hát, ha elég kitartó vagy, akkor talán meg is ismerhetsz. De nem ígérek semmit.
Ezúttal a mosolyt most már ő is láthatja, ugyanis felé fordulok. Így kevésbé tűnik ijesztőnek a mondanivalóm, ugyanis nem is úgy szántam, csak gondoltam jobb, ha tudja, mibe vágja a fejszéjét, mielőtt végképp elhatározza magát.
-És… hogyan akarod kezdeni?újra kellett olvasnom, elfelejtettem, mit játszottunk,
olyan rég írtál  |
|
|
|
|
9
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Számmisztika tanterem
|
Dátum: 2012. 06. 25. - 04:45:38
|
Ha már ismereteknél tartunk, az enyém ebből a tárgyból azt hiszem több ponton hiányos, ami miatt nem magam okolom, hanem a tanárt. Hát persze, ki azaz idióta, aki önmagát vádolja valamiért? Azt csak a legutolsó esetben, egy küszöbre mégsem lehetek mérges, ha átvágódok rajta. Ha már küszöb, azt hiszem éppen most léptem át, annyira gyorsan ideértem, hogy észre sem vettem, hogy már bent vagyok. És még azt mondják, az idő csak jó társaságban múlik gyorsan. Na, erre ebben a pillanatban cáfoltam rá.
Már ülnek bent elegen ahhoz, hogy ne tűnjek túlbuzgónak a korai érkezésem miatt, de még nem annyian, hogy a könyvemmel próbáljam takarni az arcomat. Nem is igen vagyok az a szégyenlős fajta, de ha tehetem, elkerülöm, hogy rám köszönjenek, aztán megpróbáljanak bevonni a társalgásba. A köszönés ezúttal elmarad, sokkal inkább az köt le, hogy kiszemeljek egy magányos helyet. Gyorsan huppanok le, és már magamra is öltöm azt az arckifejezésem, amiről legalább elhiszik, hogy koncentrálok. Szerencsére már több évet jártam ki, mint amennyi még hátra van, ezzel az egyel nyugtatom magam minden egyes újabb tanóra előtt. Na nem mintha annyira rühellném a helyet, csak el tudok ennél valami sokkal izgalmasabbat is képzelni. Melyik diák nem?
A terem annyira nem köt le, még ha látszik is, próbáltak rajta csinosítani itt-ott. A külsőségekkel nem megyünk semmire, engem sokkal jobban érdekel, hogyan is képzeli el velünk ezt a tanévet. A jegyzeteinket akarja. Remek, kezdetnek megteszi, aggódnom már nem is kell a továbbiakban. A pluszmunkára hülye lennék jelentkezni, az imént mondtam, hogy nem köt semmiféle szenvedélyes kötelék a házamhoz, nem fognak lázba hozni pár ponttal, még ha kétszámjegyű, akkor sem. Ha kötelező feladat lenne, nem nyavalyognék, de ebben az esetben senki se várja el tőlem, hogy megemelem a kezemet. Inkább passzívan támasztom továbbra is a fejemet, várva, hogy végre elhagyhassam ezt termet, ahol jelen pillanatban is fulladozunk a lelkesedés hiányától.
Kérdez is egyet, pislogok is kettőt, vagy legalábbis ennyi időm van, amíg a buzgómócsing mardekáros kinyögi a válaszát. Elégedettségét meg sem próbálja lemosni az arcáról, mintha minimum egy világot váltott volna meg. Az egyik Pierce lány mindjárt bealszik itt mellettem, és Kenneth sem tűnik sokkal lelkesebbnek. A tudásvágy, gyerekek, az visz minket a sírba.
Azt hiszem az óra hátralévő részében nem is vetek több pillantást a többiekre, így elkerülhetem azt is, hogy figyelmetlenségen kapjanak. Szentelek pár percet annak, hogy összegezzem a fejemben, mégis milyen állapotban vannak azok az említett jegyzetek, de végül arra jutok, hogy ezzel lesz a legkevesebb problémám.
A korrepetálás lehetőségével nem áll szándékomban élni, pazarlásnak éreznék minden olyan percet, amit önkéntesen töltök a kastélyban. Ha tehetem, odakint lézengek, legyen bármilyen hideg is, ám ha a természet mégis csúf tréfát űz velem, s maradásra ösztökél, a kastély legeldugottabb zuga is több izgalmat rejteget, mint egy … korrepetálás.
A továbbiakban az köt le, hogy kitaláljam, mikor lettem ennyire üres és keserű, de ezen kérdések napjában többször is felvetődnek bennem, s a visszavezetés mindig egészen anya lebetegedéséig nyúlik. Jobban mondva lerokkanás, hogy pontosan fogalmazzak. Na mindegy, nem áll szándékomban ismét felhánytorgatni magamnak a múltat, eléggé meghatározza az egész lényemet. Ahogyan ez az egész iskola is, légköröstől, diákostól, tanárostól, számmisztikástól… Utóbbiból mára ennyi éppen elegendő is volt. |
|
|
|
|
10
|
Múlt / Roxmorts / Re: Elhagyatott játszótér
|
Dátum: 2012. 06. 16. - 19:56:52
|
Az egyik pillanatban a talpad még érinti a talajt, míg a másikban már a hajadba kap a szél, és úgy érzed, repülsz. Általában ragaszkodok a szilárd talajhoz, átültetve ezt a jellememre, valóban mindig keresek valami biztos pontot, és nem kockáztatok, hacsak nem vagyok biztos a dolgomba. Földhözragadtság? Messze álljon tőlem. Csak ahogyan az emberek többségében sem, az ilyen elvarázsolt hintákban sem vagyok képes bízni egy pillanat erejéig sem. Most azonban másként teszek. Ujjaimról lefújom a port, ami az előbbi mozdulatnak köszönhetően került fel rá, és óvatosan helyezkedek bele abba a bizonyos hintába.
Hajamat a fülem mögé tűröm hanyagul, miközben arra gondolok, miért is nem próbálom meg ellökni magam? Széket akár egy parkban is találhattam volna. Mondjuk ott valamivel több ember van, ráadásul nincs is meg az a misztikus hangulata, mint ennek a helynek. Szemeimmel körbe is pásztázom az egészet. Tudod, mint amikor hosszú idő után hazaérsz, és mégis minden egyes bútor új dologként hat. Már nem is tűnik annyira magányosnak ez a hely. Ha megpróbálod megismerni, és hajlandó vagy elfogadni, mennyire nyomasztó is az üressége, akkor képes vagy együtt élni vele. Hm, ha még mindig a játszótérhez akarom hasonlítani magamat, akkor azt hiszem újabb egyezést találtam. Szeretni? Engem? Azt hiszem soha nem fog senki. De talán majd eljön egyszer, aki képes megszokni, elviselni, minden egyes bizalmatlanságommal együtt.
Nem tudom, mennyi lehet az idő, még nem sikerült egészen pontosan elsajátítanom azt az technikát, amivel az ujjaid és a Nap segítségével kiszámolhatod, az mennyi idő múlva fog lemenni. Sohasem igazán mentek ezek az erdőjáró dolgok, talán nem is most van itt az ideje, hogy megtanuljam. Inkább élvezem még kicsit a valljuk be, cseppet vészjósló csendet, ami rátelepedett a helyre, és mélyeket szippantok a nehéz, fojtó levegőből. Minden bizonnyal kevésbé érezném nehéznek és fojtónak, ha kevesebb nyomás lenne rajtam. Úgy érzem, mintha minden egyes levegővételért hálát kellene adnom az égnek. Mintha valami a mellkasomra telepedett volna. Valami nehéz.
Behunyom a szemem. Semmi sem ronthatja el a hely varázsát. Kiélvezem minden percét annak, hogy ismét egymagam lehetek, és senki sem próbál meg kibillenteni az egyensúlyomból az üres szavaival. Mert mi mást is szoktak tenni az emberek? Tönkreteszik a békét, ezt nevezik ők társasági életnek. Belekóstoltam már, és talán nem kérek én ebből az általuk vidámságnak csúfolt érzésből. Megmaradok különcnek, ha úgy tetszik, eddigi tapasztalataim alapján olyan sokat nem fogok veszíteni. |
|
|
|
|
11
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A Griffendél öltözője
|
Dátum: 2012. 03. 03. - 12:00:14
|
Samuel
Szomorúan veszem tudomásul, hogy bizony nekem várakoznom kell valakire. Nem igazán vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez, meg úgy általában ahhoz sem, hogy valakinek szüksége van arra, hogy pont én várjam meg. Nem vagyok valami jó a társas kapcsolatokban, nem mondhatom el, hogy nekem is van egy legjobb barátnőm, akivel mindent megosztok. Nincsenek gyerekkori pajtásaim, akik mindent tudnak rólam. Mindig úgy éreztem, senkinek semmi köze ahhoz, ami velem történik, bőven elég, ha én tudok róla, meg esetlegesen az illetékes. Elvégre mi a jó abban, ha megosztod másokkal a kis történeteid? A legtöbbször csak úgy tesznek, mint akit érdekel, vagy mintha segíteni akarnának. Az ember alapvetően önző teremtés, mindig a saját gondjai élveznek magasabb prioritást. Többre tartom magam annál, mintsem mások lelki szemetese legyek, és ne kapjak érte cserébe … semmit.
Valamire mindig vártam. Nevezzük most csodának. Belép az életemben a bizalom két lábon járó megtestesítője, aki meggyőz arról, hogy igenis vannak még jó emberek. Emberek, akik érdemesek a bizalmadra, a buta kis történeteidre, mert igazán érdekli őket. Nem udvariasságból, nem azért, mert úgy nevelték, ne vágjon más szavába, azért, mert tényleg meg akarnak ismerni. Vártam, egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, és a hitem is lassan kezdett egyre messzebbre úszni. Először a másokba vetett, aztán eljutottam arra a pontra, hogy már magamban sem bíztam. Kerestem más elfoglaltságokat, társaság híján leginkább olyanokat, amihez én egyedül is elég voltam. El sem tudod képzelni, milyen szerencsétlen próbálkozásaim voltak kislány koromban a labdázásra. Beálltam egy fal elé, arról mindig visszapattant. Később rájöttem, hogy se egyedül sakkozni, se egyedül labdázni nem olyan szórakoztató, mint amilyennek elsőre tűnt: ekkor vettem a kezembe az első könyvemet. Mintha egy ember beszélne hozzád, és még csak felelned sem kell! Úgy gondoltam, megtaláltam a tökéletes „társat”.
Az emberekre ráragadt, mennyire megbízhatatlan mind, az általánosításomban meg annyira hittem, hogy meg sem próbáltam már megcáfolni. És akkor találkozok egy Emberrel, aki nem olyan, mint a többi. Vagy talán egyik sem olyan felszínes, mint amilyennek én gondoltam? Csak esélyt kellett volna adnom nekik arra, hogy megmutassák az igazi valójuk? Osztottam én ki párat, de sohasem fordították a javukra, inkább csak megerősítettek a hitemben. Szóval a teória, miszerint a legtöbb érdemes a figyelemre, már meg is dőlt. Akkor csak rossz helyen keresgéltem? Na nem mintha olyan sokáig tartott volna z a bizonyos „kutatás”, az első csalódások után magamra csaptam egy láthatatlan ajtót, a kulcsát pedig olyan messzire hajítottam, hogy még én se találjam meg. Talán annyira messze még sem landolt ez a bizonyos kis kulcs, mintha Samuelnek lenne egy kezében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az én kulcsom, ő sem lehet az. De hogy kitartóan próbálkozik nem beletörni a zárba, az már bizonyos.
Csak ülök az öltöző padján, mintha nem lenne jobb dolgom, mintha direkt nekem tartották volna fenn ezt a helyet. Gondolatban már fél lábbal odakint vagyok. Az egyikben egyedül, a másikban vele: nem tudom, melyiknek kellene hinnem. A legegyszerűbb az lenne, hogy még ha be is jutott egy ajtón, keresek egy másikat, amin képtelenség átverekednie magát. Mégis jobb szeretném, ha kellemes meglepetést okozni, elvégre léteznie kell még jó embernek, igaz? Vagy csak a tulajdonságaink olyanok, mint a Hold, meg a csillagok? Valami annyira szembetűnő és fényes, hogy az apró részletekkel nem is akarsz foglalkozni? Elég szép ahhoz a legszembetűnőbb, hogy ne is érdekeljen, milyenek a jelentéktelenebbek? Aztán később, mikor már meguntál időzni a Holdon, és elkezdenek érdekelni a csillagok, rádöbbensz, hogy már azokat is ugyanolyan szépnek látod, még ha nem is kellene, hogy így legyen?
Mondanám, hogy csak most lettem ennyire filozofikus, de valójában sok időt szenteltem már a gondolkozásnak, így nem is lepődöm meg azon, hogy fejben konkrétan már az űrben járok. Pedig a lányok ilyenkor azt szokták mondani, hogy a „fellegekben”. Nem vagyok olyan, mint ők.
Nem is tudom, mikor jutottam el arra az elhatározásra, hogy nem fogom, nem akarom, nem tudom itthagyni, a végeredmény az lett, hogy most már esélyem sem lett volna. Halovány mosollyal nyugtázom, hogy ő sem keresett valami kijáratot, míg bambultam, bár általában én vagyok az, aki elmenekül, most is majdnem így történt. Most úgy éreztem, nem tudok elég gyorsan futni, hogy ne érjenek utol az érzéseim, hangozzon ez akármilyen csöpögősen is.
Leül mellém, én pedig úgy érzem, mondanom kellene valamit. Akármit. De annyira szép ez a pillanat: van, amikor nem kellenek szavak. Csak ücsörgünk egymás mellett, kezemmel a fülem mögé tűröm a hajamat, hogy fél szemmel tudjam figyelni egy kicsit. Már nem ugyanannak a tipikus jó- és nagyképű fafejnek látom, akinek egy találkozással ezelőtt.
-Mire gondolsz most?
Kérdezem rekedten, mintha csak egy beteg madár próbálna csicseregni. |
|
|
|
|
12
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A Griffendél öltözője
|
Dátum: 2012. 02. 10. - 03:23:27
|
Samuel Tényleg vannak helyzetek, amikor nincs szükség szavakra. A legtöbb érzés úgyis ott van az arcunkon, már nem is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy elrejtsük őket. Persze a minimális távolságot megtartjuk, ennyire képtelenség feloldódni, de nem csak fizikailag, képletesen is közelebb engedtem magamhoz. Ha felvázolom magam előtt a másik lehetséges opciót, miszerint nem érdekel, övé-e a gyűrű, behunyom a szemem, mintha semmit sem láttam volna, akkor tudom igazán, hogy helyesen cselekedtem. Nem csak vele szemben, magammal is. Kettőnk közül itt igazán talán nekem van szükségem valamire, amibe kapaszkodhatok. Egy ág a vízben, amitől talán ugyanolyan erős a sodrás, de biztos vagy benne, hogy nem hagy megfulladni. Vagy veled süllyed el, törik ketté.
Nem szeretném nagyon beleélni magamat a dologba, elvégre még mindig erről a fiúról beszélünk. A modortalan viselkedéstől eltekintve a legtöbb lány álma lehetne. Magas, jóképű, sportos, beszédes, társasági lény. Én meg mindennek a szöges ellentéte vagyok: egy apró, csendes, különc lány. Nem tudom, mi lehetne az, amit láthat bennem, mert én tudom a legjobban, mennyire üres vagyok belül. Nem hazudik a tekintetem, ha nem lehet kiolvasni belőle semmit, az okkal van. Ennek ellenére ő mégis lát benne, bennem valamit, ez meg az ő arcára van kiírva. Tényleg nincsen szükség szavakra.
Mintha vörösebb lenne az arca a megszokottnál, vagy csak a szemem káprázik? El sem tudom képzelni, én hogyan festhetek. Sokkal ijedtebben, mint alapvetően, esetlenül, védtelenül, kiszolgáltatottan. Ezek azok, amiket el szerettem volna kerülni, amikor tudatosan tartottam magamtól távol az embereket. Sokan bántottak már meg, nem kell messzire menni, még a saját apám is képes volt elhagyni. Ha neki nem kellettem, akkor kinek? A férfiak általában csak a kihívást látták bennem, a mögöttes tartalom nem igazán érdekelte őket, esetleg ami a ruha alatt van. Soha senki sem hordozott a tenyerén, amint többet mutattam magamból, mondhatni elvesztettem az értékem. Ez olyan, mint egy virág, amit csak addig találsz érdekesnek, amíg meg nem szagolod, le nem tépheted. Aztán hagyod, hogy elszáradjon a vázában, majd szakítasz újat, hiszen ott van a lehetőség. Csak remélni tudom, hogy ő nem pontosan ugyanolyan, mint a többiek. Nem szeretnék többé csak egy újabb strigula lenni, egy elért cél, egy meghódított nő. Azt akarom, hogy valaki végre meglássa bennem is azt az értéket, ami azt hiszem hosszútávon is kitarthat.
Talán felbecsülöm magam, de túl sok már a talán. Ha nem vagyok biztos magamban sem, hogyan várhatom el másoktól, hogy lássanak bennem valamit? Nem szabad elszalasztanom ezt a lehetőséget, ezt már akkor tudtam, amikor beléptünk az öltözőbe. Persze akkor még sokkal több kétségem volt, kevesebb reményem, alaptalan is lett volna. Ez az érzés valahogy kellemesebb. Hogy is szokták mondani? Ragadd meg a napot. Lassan a világosság már sötétségbe csap át, de ez nem jelenti azt, hogy vége kellene szakadnia a pillanatnak, igaz?
- Akár meg is várhatlak, csak meg ne gondold magad.
Megint a jelét adom annak, hogy még készen állok arra, hogy becsapja az orrom előtt az ajtót. Ha el akar küldeni, azt még most tegye, amikor nem fájna annyira. Nem szeretnék egy olyan kapcsolatban lehetőségeket látni, aminek ő sem látja jövőjét. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen túllendül egy dolgon, sokan mondták már azt is, hogy a múltban élek, nem kellene annyit nyalogatnom a sebeim. Csak most jöttem rá igazán, hogy a sebek begyógyítására nem az idő a legjobb gyógyír, hanem újabb hegszerzési lehetőségek, újabb tapasztalok, amik során fenn áll a veszély, hogy ismét megsérülök. Bíznom kell benne, ha már magamban nem tudok.
- Szeretem a sötétséget.
Teszem hozzá, nem mintha érdekelné, nem is valami konstruktív válasz, egyszerűen egy spontán információ rólam. Tényleg van valami kellemes bája az éjszakának. Olyan végeláthatatlan, veszélyes, mégis vonzó. Mintha egy különálló lény lenne.
Észre sem vettem, hogy a kezem még mindig ugyanabban a pozícióban van, ahogyan a legutóbb hagytam, és tudom, ha most nem mozdulok meg, itt éjszakázunk. Nem teszek túl hirtelen mozdulatot, csak lépek egyet a pad felé, amin ők nyilván öltözni szoktak.
- Na menj, mielőtt tényleg összeszednél valamit. Ígérem, itt várok.
Mutatok a padra, és hiába fog sietni, tudom, hogy egy örökkévalóságnak tűnik majd. Mindig nehezemre esett a búcsúzás, és már itt lebegett a szemem előtt. Utálok búcsúzkodni. A legjobb lenne egyedül felmennem, kisurrannom, amíg fürdik, de képtelen lennék megtenni, hiszen mit is gondolna akkor? Nincs nálam semmi, amin üzenetet hagyhatnék neki, hogy a Roxmortsi dolog még áll, így nem is értethetem meg vele, miért is léptem le.
Nem azért, mert ne akarnék vele visszamenni a kastélyba, egyszerűen nem megy a búcsúzkodás. Mióta apa szó nélkül lelépett, azóta nem …
Ezúttal majd erőt veszek magamon, azt hiszem megérdemli. Olyan kapukat nyitott ki, amikről én sem hittem volna, hogy léteznek, az ígéreteket pedig nem szegi meg az ember csak úgy. Akkor nem lennék különb az apámnál. Igen gyorsan el is hessegettem ezt a lelépős tervet, már nem is tűnt annyira logikusnak.
Egyébként sem sétáltam még az oldalán. |
|
|
|
|
13
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A Griffendél öltözője
|
Dátum: 2012. 02. 09. - 15:23:38
|
Samuel Zsong a fejem. A gondolatoktól, az érzésektől, a szavaktól, és attól az egyetlen, véletlen érintéstől. Annyira nem vall rám, hogy ilyen könnyen elveszteném a magabiztosságom, sőt, igen nehezen lehet kizökkenteni a nyugalmi állapotomból, ezért tartanak olyan sokan unalmasnak. Pedig egyszerűen csak valami különleges kell hozzá, hogy érdemlegesen reagáljak, valami kevésbé hétköznapi. Talán kicsit mindig a csodára vágytam, vagy arra, aki elhozza nekem a csodát. Egy kis fényt csempész a szürke életembe, aminek minden egyes napja abban az unott közönyben telik, ami már a részemmé vált. Én magam is közönyös és unalmas lettem. Oka lehet annak, hogy pont most sétált be az életembe? Már merek ilyen nagy szavakkal dobálózni, valami felbátorított. Persze szavakba sosem önteném az érzéseim, ahhoz túl nagy érzelmi analfabéta vagyok, mondhatni egy selejt. De ha már gondolatban ilyen szintű vallomásokat teszek magamnak, az nagy szintű előrelépést jelent az esetemben. Kicsit olvadt a jég, vagy olvadásnak indult, ezt majd csak később tudom eldönteni. Helyesbítek, csak akkor tudnám behatárolni ezt az állapotot, ha már ismerném, milyen az ellenkezője. De ott még nem tartunk, hiú ábrándokat nem szokásom kergetni, nem is menekülök egy álomvilágba a szürke valóság elől – inkább beszürkülök én is. Sokkal jobb azoknak, akik mernek álmodni, de én képtelen vagyok becsapni magam. Nem akarom, hogy valótlan dolog okozzon nekem örömöt, inkább nem ismerem meg ezt az érzést, így vagyok fair magammal. Mert ha már senki sem tisztességes veled, csak te maradsz, egyedül.
És még ő tekinti magát az adósomnak.
Egyikünk sem okolja a másikat már semmiért, és ez így szép. Legutóbb még kígyót-békát összehordtunk, most pedig az önvád is süket fülekre talál. Valami egyértelműen megváltozott, mindkettőnkben. Nem lehet mindent szavakba önteni, ez az érzés is egy ilyen dolog. Könnyebbnek érzem magam, felszabadultabbnak, ugyanakkor mintha minden egyes kimondott szónak még nagyobb lenne a súlya. Olyan embert könnyen bántasz meg, aki hidegen hagy, de ha elkezdenek érdekelni az érzései, már figyelsz arra, mit szabad, és mit nem szabad mondanod. Hogyan kell mondanod. Az emberek közti kötelék olyan, mint egy üveggömb. Gyönyörű, ha vigyázol rá, viszont amint kockáztatsz, és nem figyelsz, igen könnyen összetörhet. Összeragaszthatod, de már nem lesz a régi. A legtöbb üveggömbnek kell egy kis karcolás ahhoz, hogy igazán tudjuk értékelni, de tiszta lap? Egy folt mindig marad.
- Majd idővel megérted.
Felelem mosolyogva a miértjére, elvégre nem tolhatom így a képébe, hogy megmozgatott bennem valamit, okos nő sosem tesz ilyet. Nem szabad ajtóstól rontani a házba, akkor nem fogod annyira értékelni, amit odabent látsz, tapasztalsz. Helyiségről-helyiségre kell haladni, lépésről-lépésre. Azt hiszem képes lennék még egy fokkal előrébb lépni, ha ő is úgy szeretné, de ehhez természetesen ketten kellünk – na meg egy jó adag türelem és szerencse. Nem vagyok egy egyszerű eset, már nem zárt ajtón kell kopogtatnia, de most is csak résnyire van nyitva. Tökéletesen meg kellene bíznom benne ahhoz, hogy beengedjem, ezt ő is jól tudja. Okos fiú, annak ellenére, hogy néha előadja az ellenkezőjét. A mai világban már nem divat okosnak lenni, én sem vagyok valami divatos, ha ezt vesszük figyelembe.
Viszont a majd idővel kijelentésemmel nyitva hagytam egy mondatot, veheti utalásnak is, sőt, szeretném, ha olvasna a mondat köztes tartalmából. Mert ezek nem csak egymás mellé vetett szavak, lehet, hogy keveset beszélek, de tartalmasnak szánom. Nem sokan tudnak olvasni a jelekből, de csak az érdemli meg igazán, hogy eljusson a megfejtéshez, akinek sikerül átverekednie magát a kezdeti akadályokon.
- Már hamarabb akartam, csak tudod … A megfelelő pillanatra vártam.
Ennél megfelelőbbet keresve sem találhattam volna. Az időzítés általában nem ment nekem, de ezegyszer nem nyúltam mellé. Vannak azok az emberek, akik sorozatosan rossz döntéseket hoznak, egyszer viszont nagyon szerencsésen választanak, és az akár hosszabb távra is szólhat, mint a sok, apró jó döntés. Remélem én is ebbe a kategóriába tartozom, különben verhetem megint a fejem a falba, hogy már megint itt van valami, amit elszúrtam.
És akkor felteszi A Kérdést.
Megszeppenve állok a dolog előtt, de ez nem az a kellemetlen meglepetés, amit kikerekedett szemmel bámulsz, és azt kívánod, bárcsak csak képzelnéd. Ez az a pozitív fajta, amitől kénytelen vagy megállni egy percre, hogy eldönthesd, álmodsz-e, és az álom is az a jó fajta, amelyik után nem ébredsz reszketve, ziláltan.
- De csak ha biztosan ezt akarod. Nem szeretném, hogy úgy érezd, tartozol nekem, mert ez így nem igaz. Ellenben ha nem csak a gyűrű miatt… Szóval. Igen, azt hiszem, igen.
Bólogatok, de nem tudtam volna kihagyni az észérveket, tényleg nem akarom, hogy belekényszerítse magár egy olyan szituációba, amit terhesnek érez. Utálnám, ha egy napját rám áldozná, csak mert úgy érzi, hálával tartozik nekem. Azért szentelje rám a napját, mert velem szeretne lenni … vagy valami ilyesmi.
- Ellenben ha tényleg ki akarunk mozdulni jövő hétvégén, nem kellene, hogy megfázz.
Mosolyogva nézek végig rajta, nem bámulva, nem feltűnően, csak jelzésképpen. Gondolom kicsit már ő is kimelegedett ebben a nagy érzelmi hullámvasutazásban, és nincs is vészesen hideg, de elég ideje ácsorog már félmeztelenül ahhoz, hogy elkezdhessek aggódni.
Aggódom érte? Merlinre… |
|
|
|
|
14
|
Múlt / Főépület / Freya. A feje tetejére állt terem
|
Dátum: 2012. 02. 08. - 14:18:51
|
Freya
Sosem voltam az a társasági lény, de mindig tudtam ezt-azt emberekről. Még ha nem is hallgatózol, akaratlanul felesleges információk birtokába jutsz, és a legtöbb esetben nem jön el az a helyzet, amikor tudod is őket kamatoztatni. Middleton. Egy évfolyamra járunk, csak most sikerül igazán beazonosítanom. Névről a legtöbbet ismerem, de mivel ő még csak nem is a háztársam, nem sokat tudok róla. Félvér, az biztos, és harcias. Az utóbbi éppen elég számomra ahhoz, hogy messziről elkerüljek valakit, így volt ez az ő esetében is. Ha valakinek felvágták a nyelvét, az nem bírja a stílusom, vissza-vissza szól, és barátság semmiképpen nem köttetik. Nem is igen szoktam lányok társaságban látni, ő inkább fiús, azt hiszem. Egyébként a férfiak társasága tényleg szórakoztatóbb tud lenni, ebben legalább egyetértünk. A nők rivalizálása legtöbbször kiütközik.
Nem akarom, hogy táplálja gorombaságom sosem apadó forrását, mert akkor nem nagyon fogunk tudni megférni egymás mellett, de nem fogom hibáztatni, amiért nem tud velem kedves lenni. Már hozzászoktam az emberek hozzáállásához, ahhoz, ahogy engem kezelnek. Jobban mondva ahhoz, ahogy meg sem próbálnak kezelni, mert nincs erre idejük, kedvük. Én sem akarok hát senkihez idomulni, minek is?
Cső? Igazi mugli szleng. Hallottam valamit a mugli bar… na, ilyen dolgokba én inkább nem folyok bele, ezeknek általában a fele sem igaz. Vissza kellene köszönnöm? Minden bizonnyal, azt kívánnák az illendőség szabályai, de azok mikor is érdekeltek engem? Barátságosan fogad, ezért nem akarok nagyon kegyetlen lenni, egy intést megér a lány, vagy legalábbis remélem.
- Most jársz itt először?
Kérdezem kissé megrökönyödve, figyelem, ahogy küzd a gravitációval, vagy éppen annak hiányával, és már attól felfordul a gyomrom. Legszívesebben kiabálnék, már én is fejjel lefelé lógok, mint valami denevér. De igyekszem megőrizni a hidegvérem. Ki kellene várnom, mennyire sikeres a ládába kapaszkodás módszere, ha jobban fog tőle festeni, utána csinálom. A gyomrom mintha a torkomban lenne, és ez nem az a pozitív élmény, amit az emberek más szóval szerelemnek neveznek, na nem, ennek az érzésnek ahhoz semmi köze nincs. Sokkal jobban tudnám hasonlítani a hányingerhez, mint olyan. Nem éppen kellemes hely az ismerkedésre, szerintem ezzel ő is tisztában van, így nem is nagyon kellene törnöm magam, nem? Mármint mikor szoktam …
- Van, aki ezt élvezi?
Behunyom a szemem, nem félek, egyszerűen bizarr és kellemetlen a szituáció. Szeretek két lábbal a földön járni, ez az alapvető jellemvonásom, most pedig egy terem akar megvonni tőle? Nem adom ám olyan könnyen a drága életem!
Még figyelem egy darabig a repkedő tárgyakat, majd megbizonyosodok róla, hogy a pálcám még nálam van. A zsebemhez nyúlok: remek, még nem csúszott ki. Pedig egy óvatlan mozdulat, egy aprócska lökés, és olyan messzire kerülök tőle, hogy úsznom kellene, hogy ismét elérjem. Remélem nincs olyan mókás kedvében, hogy véletlenül felém lebegtessen valamit, vagy ilyesmi, szorult helyzetben nem működik a humorérzékem. |
|
|
|
|
15
|
Múlt / A kviddicspálya és környéke / Re: A Griffendél öltözője
|
Dátum: 2012. 02. 08. - 13:33:26
|
Samuel Szeretnék szeretni?
Fontos kérdés, talán lényegtelen, talán alaptalan, talán indokolatlan, de fontos. Szeretném-e, hogy valaki úgy nézzen rám, ahogy senki? Szeretném-e, hogy valaki úgy érjen hozzám, hogy ne tudjak mozdulni? Szeretném? Szeretnék szeretni, de alkalmatlan vagyok rá.
Sokat szoktam gondolkozni, talán többet is annál, mint amennyi időt cselekvésre szánok. Sosem voltam cselekvő típus, inkább az, aki csendben figyel a háttérből, mindent tud, mindent lát, de őt magát nem látja senki. Nem is akartam, hogy lássanak, én bújtam el előlük, mert nem érdekeltek. Beképzeltség vagy nem, nem tartottam őket méltónak arra, hogy akár egy percet is szenteljek nekik az életemből. Minden bizonnyal annak köszönhető, hogy már egészen kiskoromban olyan társaságban kellett helyt állnom, ami messze túlmutat a diákok ostobaságán. Anya munkahelyén én voltam az, akinek bizonyítania kellett, igenis méltó arra, hogy emberszámba vegyék. De beértem az ottani sikerrel, ami annyira a fejembe szállt, hogy azóta sem tudtam lemosni magamról a nyomát. Miért nem láttam eddig senkiben meg azt az érző lényt, ami mindenkiben ott van? Miért pont most kellett ennek megtörténnie?
Nem kellett volna belenéznem a szemébe.
Sokszor kérdezték tőlem, miért mosolygok, ha szomorú vagyok. Miért vagyok szomorú, ha van okom mosolyogni? Ok nélkül nem lehet mosolyogni, de a szomorúságomnak is nyilván valami oka van. Összezavartak a kérdéseikkel. Most már az is baj, ha mosolygok? Honnan a fenéből jöttek rá, hogy szomorú vagyok? Itt és most kell rájönnöm, hogy a tekintetünk nem hazudhat.
Ő megpróbál hazudni nekem a mozdulataival, a szavaival. Ugyanúgy igyekszik visszarejtőzni az évek alatt felépített erődje mögé, ahogyan én tettem. Mind félünk valamitől, a legjobban egymástól, emberektől. Mert képesek vagyunk megbántani a másikat, csalódást okozni, szíveket és álmokat összetörni. Ezért mindannyian rettegünk valamitől, de legjobban mégis egymástól félünk. Nem fedhetjük fel olyan könnyen magunk, akkor mégis kit érdekelne, kik vagyunk valójában? Ha egyből kiadnánk magunkból mindent, hm? A titokzatosság vonzó, a rejtélyesség csábító. A francokat. A titokzatosság és a rejtélyesség csak akkor lehet az, ha valaki tudatosan, mesterkélten húzza maga köré a sejtelmesség álcáját. Sosem titkolóztam azért, hogy az emberek szemében csábítóbb lehetőség legyek. Egy lány, akihez idő kell. Ugyan, kinek van már ideje ebben a világban? Minden azonnal akarunk, ha nem kapjuk meg, hát odébb állunk. Akkor mégis ki tartana ki mellettem? Mégis mi értelme lenne bármit is mutatnom magamból, ha egy idő után az a másik fejében felesleges tudássá válik?
Nem akarok senki megunt könyve lenni, ami az újak alatt fekszik ütötten és kopottan. Kinek kellene a régi, mikor ott van az új? Az új mindig jobb. Az új borítója talán érdekesebb lesz a réginél, merőben másabb. Az újat még nem ismered, vonz az ismeretlen. És a régi, ami egykor még ugyanígy vonzott, már fele olyan érdekes sem. Hiába engedte, hogy kinyisd, hogy a kezeidbe vedd, hogy végigsimíts rajta az ujjaiddal, te bedobtad a sarokba. És igazán nem tehetsz róla, hiszen valami más eltakarta a szemed. Valaki más.
Ahogyan mosolyog rám.
Csak a szemeim mosolyognak, ajkam fogammal harapdálom belülről. Hogy még véletlenül se mondjak olyat, amit nem szabadna, amivel többet látna belőlem, mint mások. Úgy érzem, már így is sok mindent észrevehetett, nem tudom, mit kezd az információval, de a legjobban az aggaszt, hogy úgy érzem, nem akar vele kezdeni semmit. Találkoztunk: kétszer. Kétlem, hogy létrejönne egy újabb véletlen, aminek köszönhetően kicsit a közelében lehetek. Először ő jött, most én kerestem. Ki tenné meg a következő lépést? Mind a ketten büszkék vagyunk, mind a ketten félünk. Ha egyedül leszünk, ismét megkeressük a csigaházunkat, mert már nincs senki, akit érdekelne, mi is van alatta. Tudni akarom, ki ő. Tudni akarom, akarja-e tudni, én ki vagyok. Tudni akarom, van-e ideje.
Nem szid meg, nem háborodik fel, nem kell csalódnom. Jobban örül a gyűrűnek. Vajon miért lehet ennyire fontos neki? Emlékezteti valamire, valakire? Az emberek szentimentálisak, őrizgetnek dolgokat, amikről emlékképek jutnak újra meg újra eszükbe. Vajon akkor is emlékeznének, ha nem lenne semmi, ami emlékeztesse őket? Ő már hagyott nekem valamit maga után: a festményt. Most még az illatát is. De ha én nem adtam neki semmit, akkor hibáztam valahol? A gyűrűre nézek, a hangját hallgatom, figyelem, mikor szánja el magát és mer hozzá érni. Hozzám érni.
Előre nyúl, meg se rezzenek, talán én is azt akarom, hogy megérintsen. Képletesen vagy gyakorlatilag? Még nem tudom. Érzem az ujjbegyét a tenyeremen, nem akarom összezárni a tenyerem, még érzem a nyomát, de kénytelen leszek.
A szemembe néz, én vissza, egy hang sem jön ki a torkomon. Rég elfelejtettem már, mennyire meg kellett magam erőltetnem, hogy elhatározzam, én bizony utána jövök. Ennek így kellett lennie. Vajon mennyire fog fájni, amikor majd eltelik az idő, és nem hallok felőle semmit?
- Annyira sajnálom, hogy eddig tartott …
Őszintén, kimondhatatlanul, mélységesen. Látom rajta, mekkora örömöt okozott neki, hogy visszakapta, ugyanilyen mértékű bánata is lehetett, mikor megtudta, hogy elveszett. Engem meg jobban érdekelt az időzítés. Önző, szemét alak vagyok.
- Nem! Én vagyok az adósod.
Tartozom neki. Vajon ő tudja, miért?
|
|
|
|
|