Bezárom az ajtót, nem kívánom az emberek társaságát. Az ablakhoz sétálok, s a kiadós szellőztetés után becsukom a szárnyakat. Megmarkolom a finom anyagú függönyöket, és összehúzom őket, így egyből félhomály költözik a helyiségbe. Az mahagóni asztal jobb sarkán, magányosan ácsorgó, félig holt gyertya életre kell, s meggyullad. Apró lángja narancsszínbe borítja a közeleső tárgyakat. A kicsinyke tűz fénye észrevehetetlenül száguld túl az általa színezett környezetén, és halványan, de bevilágítja a szobát. Kis zegzugok és sarkok sötétben maradnak. Az asztal mögötti ajtót lágyan belököm tenyeremmel, kissé nyitva van, így engedelmeskedve csekély erőmnek, kinyílik. Főzök egy teát. Szurokfű és kisvirágú füzike keveréke.
A bögre fülét markolva visszatérek az irodába, magam mögött becsukom az ajtót, és az italt a gyertya mellé teszem. Mielőtt leülnék, magam alá húzom a nagy karosszéket. Kényelmesen elhelyezkedem, pár másodpercig élvezem a tökéletes harmóniát, a puha bársonyt, és azt, ahogy csontjaim és izomzatom súlytalanná válnak. Mélyeket lélegzem, halkan és hosszan. Orromat megcsapja a tea illata. Rossz, meglehetősen rossz, s mint gyakorlott teázó, tudom, az íze sem kellemesebb. Arcom hirtelen grimaszba fordul - tüsszentek. Kedvvesztetten sóhajtok egyet, és kihúzom magam a fotelben. A bögréért nyúlok, magam elé veszem, és beleszippantok a forró ital gőzébe. A hideg futkározik a hátamon, de gyengén megfújom a gyógyitalt, és óvatosan belekortyolok. Forró, megégeti a nyelvemet. Tudtam, hogy forró, hiszen magam főztem pár perce, de nem bírok magammal. Tudom, hogy milyen visszataszító íze van, de le akarom gyűrni a torkomon. Meg kell innom az utolsó cseppig, még pedig amíg meleg még, mert amint kihűl, ihatatlanná válik. A gyógyteák már csak ilyenek. Választhattam volna kellemesebb ízűt is, gondoltam rá, de sajnos minél finomabb egy főzet, annál hatástalanabbnak tűnik az. Erőset akartam, ami kirángat ebből a borzasztó betegségből, ami hetek óta gyötör. Október eleje óta kerülgetett a betegség, de makacsul ellenálltam neki, ugyanis gyűlölök beteg lenni. és bár az akaratom rettentő erős, bebizonyosodott, hogy az immunrendszerem annál kevésbé. Megadta magát és három napja csak szenvedek a testemben. Első nap vizsla formában lekucorodtam a heverőre, és összegömbölyödve végigszuszogtam a napot. Tegnap már össze kellett szednem magam, mert egyik diák látogatott el hozzám, de a mai napot ismét a pihenésnek szentelem. Reggeli után nekileselkedtem egy könyvnek, de nem ragadta meg a figyelmemet, így félretettem. Most a kanapén hever. Még első nap megkerestem Pomonát, aki tyúkanyó módjára két életre elegendő gyógynövényt és gizgazt nyomott a kezembe, utasításokkal, amit bevallok, már nem igazán jegyeztem meg. Valamelyik elrágni kellett, valamelyik teába főzni, és volt, amit el kellett égetni, és füstjét mélyen belélegezni. De hogy melyik, melyik... Nem volt bátorságom visszakérdezni. Így a szerencsére bíztam az életemet. Remélem egyik sem méreg, ha nem feltétlen rendeltetésszerűen juttatják a szervezetbe.
A bögre felénél járok, amikor nekiállok levelet írni. Az előre bekészített pergament és tintát megigazgatom magam előtt, és megragadom a lúdtollat, és írni kezdek.

Kopogtatnak az ajtón. Bizonytalanul, gyengén. Kizökkenek az írásból, és akkor eszmélek fel, hogy a teám valószínűleg már langyos. Ami borzasztó hír. Fintorogva a kékes löttyre nézek, majd kiszólok az ajtónállónak.
-    Tessék!
Erősen kifújom a levegőt, megemberelem magam, és hátrébb lököm magam az asztaltól, és amíg betér hozzám a látogató, a levelet a fiókba rejtem. A hangra egyből felnézek a betolt fiókról. Kiegyenesedem, és kedves mosolyra húzódik a szám.
-    Willow! Szevasz, hogy vagy?    - szegezem neki a kérdést, és kényelmesen hátradőlök a székemben. -     Őszintén örülök, hogy te léptél be, és nem egy diák, most nagyon nincs kedvem hozzájuk.    - nevetem el magam halkan, kicsit rekedtesen. Meg is köszörülöm a torkomat, ami apró köhögésbe csap át. Lopva a teára pillantok, és undor fog el.
Tanártársam aggodalmas arcot vág.
-    Persz...    - kezdek bele, de magamba fojtom a szót, mert Willow egyből beszélni kezd.
A gyorsan elhadart szöveg után egy pillanatra lefagyok, de hamar megemésztem a mondatot.
-   Rendben van, nincs semmi gond, ülj csak le.    - kicsit komolyabbra veszem a hangomat, mint a köszönésnél, de azért nem hivatalira. Willowval a nyár végi bálon kellemesen összebarátkoztunk, így szívesen látom irodámban.
-    Kérsz teát vagy kávét?     - teszem fel a kérdést, amint helyet foglal.
Ha kér, pár rövid percre besietek az ajtón, majd a forró itallal visszatérve, leülök vele szemben, és eléje tolom a bögrét.
Belekortyolok a langyos mosogatóléhez emlékeztető löttybe, és fintorba fordul arcom egy pillanatra.
-    Nem zavar a félhomály?    - teszem fel a kérdést a gyertyára mutatva tekintetemmel. Nem nagyon örülnék a nappali világosságnak, de ha neki így kényelmesebb, természetesen szívesen elhúzom a függönyöket.
Miután minden kész a gondtalan társalgásra sóhajtok egyet.
-    Na, drága barátom... Kezdd az elején.

Nekem bármikor jó!

Ellenkezése után nem szólalok meg. Nem látom értelmét, hogy most győzködni kezdjem szavának ellenkezőjéről, vagy a félelemről egy fasza kis monológot szavaljak.
Amikor rákérdezek a balesetre nem is várok igazán választ. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja elmondani, milyen balesetről van szó, de meglepettségemre egyből kötélnek állt. Paranoid és ahogy figyeltem, mintha minimális OCD előjelei is mutatkoznának nála, de erre nem mernék megesküdni; mégis egyből előállt a traumájával, ami felettébb érett gondolkozásra utal. Nem csupán érett, hanem egészséges gondolkozásmódról árulkodik, és ennek meglehetősen örülök.
Miközben hallgatom szavait, meg sem mozdulok. Még pislantani is csak nagy ritkán engedem meg magamnak. Teljes mértékben szavaira és testére figyelek. Tekintetemet le sem veszem arcáról, de testének minden mozdulatát figyelem szemem sarkából, épphogy csak a lábát nem látom. Mélyen elgondolkozok magamban. Teljese mértékig figyelek rá, de közben agyam óhatatlanul dolgozni kezd, elmélkedni és spekulálni.
Hangja egyre bátortalanabb, tekintete egyre zavartabb az emlékek fátyolfüggönye mögött. Először azt hiszem, abbahagyja a történetet és ismételten egy roham tör rá, de tévedek. Elmondja, hogy leesett egy tetőről és fizikai sérülést szerzett, ami kihatott agyi működésére. Legszívesebben én is megcsóválnám a fejemet, pont ugyanúgy, ahogy ő tette, de nem teszem, nehogy félreértse - csendben hallgatom tovább. Elkezd könnyezni. A könnyek jók, kicsepegtetik magukból a hatalmas fájdalomtengert, amit az ember magában hordoz. Nagyon-nagyon lassan, de csepegtet, mint, amikor a cseppkövek gyönyörű formájukat öltik fel évszázadok és évezredek alatt.
Az agyi érintettség egyáltalán nem hanyagolható el körülmény, én mégsem hiszem, hogy csupán ettől lenne. Bár "nem vagyok igazi doktor", nagyon-nagyon sokat tanulmányoztam az agyi működést, minden neurológiai, biológia, kémiai szempontból, szóval eléggé képben vagyok az ehhez hasonló esetekkel - már amennyire képben lehet lenni vele. Az agy az ember legkiszámíthatatlanabb része. Egész testünk egy csoda, amikben további csodák mennek végbe, van olyan eset, amire egyik élő orvos sem tud magyarázatot adni. Az agy olyan, mintha a világtörténelem összes ilyen tanácstalanságát és csodáját összeadnánk és tizedikenre emeljük. Vagy még annál is többre. És ami a szépsége az agyban és elmében, az a tragédiája is: bármi megtörténhet, soha semmiben nem lehetünk biztosak.
Története végén bőszen kortyolgatni kezdi teáját, könnyeit visszafojtva. Torka láthatóan összeszűkül, feszeng, és elképesztően elveszett. Ez a legjobb szó Grisamra: elveszett.
Némán ülök. Lassan én is a bögrémért nyúlok, beleiszok én is a meleg teámban, belenézek közben a pirosló folyadékba. A teafű imbolyogva úszkál, céltalanul, mint Grisam a világában. Most nem teszem vissza az asztalra a bögrét, hanem magamnál tartom, a kezemben, hogy melegítse azt.
Ránézek a fiúra, és egy észrevehetetlen mosolyt engedek meg magamnak.
Kis szünetet tartok, egyrészt azért, hogy megnyugodjon, másrészről, hogyha meg akar szólalni, megszólaljon. Akár végtelenségig itt tudnék ülni, várni a válaszára: ebben nagyon különbözünk Dimitrijjel. Hála istennek nekem végtelen türelmem van, ami nem árt ebben a szakmában. Végül megszólalok:
-    Grisam  - szólítom nevét, mert ez nagyon fontos. -, azzal, hogy ezt elmondtad, büszke lehetsz magadra. Nagyon is rendben vannak a dolgok a fejedben, ha fel tudtad azt mérni, hogy nekem elmondhatod a történetedet.
Leteszem a teát a kezemből, mert már égeti a tenyeremet.
-    Minden egyes problémára van megoldás, és minden megoldás két lépcsővel kezdődik, de tényleg az összes. A többi lépcsőfok már a problémától függ. Első, hogy felismered, hogy problémád van. A második, hogyha nem tudod megoldani egyedül, segítséget kérsz. Ezzel a két lépéssel egyszerre az összes problémádat meglovagoltad.
Egy mosolyt megengedek, majd kicsit megmozgatom magamat a székben, hogy ne tűnjek túl merevnek.
-    Ez most egy lehetőség, egy alkalom arra, hogy a segítséget megkapd. Ha szeretnéd, többször is adok ilyen alkalmat, számszerint annyit, amennyit szeretnél. De most, az első alkalommal azt szeretném tőled kérni, hogy csak beszélj. Amiről csak szeretnél, ami kikívánkozik belőled, amit a világra zúdítanál, ha lehetne. Most én leszek a világ, ami most kíváncsi a véleményedre az étkezdei brokkolilevesről, vagy a legmélyebb félelmeidről. Kezdd, ahol akarod, hagyd abba, ahol akarod.

Tízezred másodpercenként tízezer emlékkép pörög le szemem előtt. A képeket vad óceánok hullámai csapkodják, tomboló tűz forró nyalábjai nyaldossák széleiket, gyengéd szellő simítja végig felületüket, friss, illatos fű nő ki belőlük, albatroszok repkednek hevesek felettük, reszketnek, megrepednek, kisimulnak. Üstökösök szakítják át őket, fekete lyukak keletkeznek, bolygók ütköznek össze, fényévnyi méretű, néma robbanások, oxigénhiány, antigravitáció, Végtelen.
Az univerzum bomlik fel testemben.

Elhúzódik, és azt érzem kilométernyi távolságra repül tőlem. Csak a szemeket tudom bámulni a maszk mögött. Rá akarok nézni a ruhájára, a kezére, a nyakára, ajkára, fülére, hajára, de képtelen vagyok másra koncentrálni. Mozdulatlanul, idétlen képpel, nyitott szájjal csüngök íriszein. Valahol mélyen az agyamban tudom, hogy be kéne csukni a számat, üveges tekintetemet eldobni, pislantani párat, esetleg nyelni, ne adj isten, megszólalni. De az agyam kikapcsolt, csak az univerzum tombol bennem, ereje szét akar szakítani belülről.
Közelít, a fülemhez.
Meg akarok szólalni, de még mindig bugyuta szobor módjára díszelgek. Csilingelő hangja megragad a bokámnál fogva visszahúz az egekből és tiszta erőből földhöz vág.
-    Távolságot tartanánk?!   - rökönyödöm meg hitetlenkedve.
Csak ennyi szalad ki a számon, akár egy testmeleg lehelet. Semmi köszönés, semmi bók, semmi szerelmi vallomás, vagy magasröptű káromkodás. Kocsmáros stílusú böffentés - ennyi telik tőlem.

Majd utolsó mondatánál kipirosodik az arca. Tudom, mit jelent, annyiszor láttam már orcáin a tündéri pozsgásokat. Agyam bekapcsol, idióta arckifejezésemet egy szivaccsal letörlöm, és felragyog az arcom. Megfogom a kezét, és a pár lépésnyire lévő ajtó felé kezdem el vonszolni. Elszántan kerülgetem az embereket, és anélkül, hogy egy szót is szólnék hozzá, egy közeli tanterembe vonszolom.

Elengedem kezét, becsukom az ajtót, majd bűbájjal be is zárom. Bár nap, mint nap ezrek fordulnak meg ebben a teremben, most senki se fog idejönni. Megfordulok, szembenézek az ártatlan teremtéssel, aki angyali őszinteséggel és gyönyörűséggel áll előttem. Megindulok felé, előtte egy méterrel berogyasztok térdeimmel, kezeimmel átölelem a derekát, és felültetem a mögötte álló padra. Két kezemet két orcájára teszem, és szenvedélyesen megcsókolom.

Véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. Így volt a legjobb, mindketten tudtuk. Egy kor, egy látásmód, egy forró tekintet, egy norma, ami kettéválasztott minket. Két messze hánykolódó, bús lélekké.
Az összegyűrt lapocska kiterítve feküdt az íróasztalon. Néztem a kezeim között olyan sokat morzsolt versecskét, azt a lapocskát, ami felett olyan sokszor sercegett a tollam, mire tökéletes lett. Tökéletes. De sose adtam oda Neki, sose olvashatta a versecskét, a lapocskát sose foghatta ujjai között. Miért is olvashatta volna el? Nem számít már. Tudtam, hogy nem fog számítani már, így felesleges volt odaadnom, csak megnehezítettem volna a dolgot. Mi értelme lett volna? Folyton-folyvást ezt kérdeztem magamtól, pedig tudtam a választ rá. A magányos karácsonyi napokon egy fotelben ülve, meleg takaróval és teával olvasgatná vérző szívvel - ennek pedig végképp nem akartam kitenni. Ő döntött, az ő szabadsága szerint választott utat, a tudatlanságba menekült, remélve, hogy így hátrahagyhat engem és a problémákat, a minket körüllengő normákat és megvető tekinteteket. Nem voltam dühös rá, nem hibáztattam, sőt, talán még a döntésével is egyetértettem, de... hiányzott. Ezért ezt a tátongó űrt muszáj volt valamiféle érzelemmel megtölteni, és a dühvel a legkönnyebb az elkeseredettség hasadékát betömni. Én jól betömtem.

Egy pokróc volt rajtam. A szoba félhomályba burkolózott, egyetlen egy gyertya égett asztalomon, pontosan a lapocska mellett. Mattul bambultam az asztal felé, úgy tűnhetett, mintha azt nézném, pedig csak a emlékekbe ragadt a tekintetem. A pokróc alatt öltöny virított, ami alatt egy összegyűrt talár nyomódott össze. Én pedig valahol a textilek között szürcsölgettem a teámat. Az Ő teáját. Amit mindig ivott, amikor itt volt. Szentimentális, főleg ilyenkor karácsonykor. De karácsonykor az a dolgunk, hogy naivak és szentimentálisak legyünk. És bánatunkban döntsünk le száraz torkunkon egy-két hordónyi olcsó folyó bort.
A gyertya egyre kisebbre tömörödött, az idő pedig tripla olyan gyorsan szaladt. Az óra ütött, a hóesés elállt, a hó letapadt az útra. Ideje volt kibújni meleg vackomból, hogy szembenézzek kötelességeimmel, de nem akartam. A már leégett gyertyát akartam nézni, és szorongatni a már üres bögrét. Mélabús robotként mozdultam meg, pislantottam, feszítettem meg izmaimat, hogy elhagyjam puha búvóhelyemet. Anélkül, hogy az asztalra pillantottam volna, félredobtam a pokrócot, és elhagytam vackomat.

Komorul, kihúzott háttal lépkedtem az ódon köveken, oly' lassan, mintha temetésemre indulnék. Sok árny suhant el mellettem, de én komótosan öregember módjára bandukoltam előre. A mélabús robot lábai csak vitték a testet, amíg az agy szabadon szárnyalhatott sokkal melegebb, sokkal tavasziasabb, sokkal majomkenyérfásabb világban.
Az aranyajtón túljutva sem ragadta meg őt a tömegárnyék, hangtalanul, érdektelen kísértet módjára siklott mai esti partneréhez. Gyengéden megérintette nyakát, majd száját a szájához emelte. Ajkai közrezárták, ő pedig mámorosan merült el benne. Ízlelgettem, nyelvemmel játszadoztam, majd gyorsabb fokozatra váltottam: nem ízlelgettem a bort, hanem egy húzásra eltüntettem sivatagos torkom mélyére.
A bor nem tudott úgy megérinteni, mint azok az ujjak, amik leheletnyire értek vállamhoz fülledt fuvallatként. Az érdektelen kísértet hirtelen több lett placentánál, a mélabús robot hirtelen több lett fémes szerkezetnél.
Nem kellett látnom az arcot ahhoz, hogy felismerjem a versecske méltó tulajdonosát. Szólni akartam, de a rozsda beette magát döbbent szavaimba, így azok torkomban ragadtak.
Tudtam, hogy ez a pillanat életem egyik legboldogabb pillanata, de azt is tudtam, hogy ezzel minden megváltozik.

Név: Nadine Patricia Moreau
Származás: mugli születésű
Ház: Hollóhát
Évfolyam: 5.
Neme: nő
Tanulmányi eredmények: Közepesek. Eredményei az adott tananyagtól függ, hogy hajlandó vele foglalkozni, vagy nem. Eszes lány, csupán lusta.
Feljegyzés: Kirívó öltözködése és feltűnő viselkedése ellenmond a Roxfort normáinak. Gyakran szegi meg az öltözködési elvárást, uniformisát lázadás céljából mellőzi. Az idei évben még erősebben ellenszenvessé vált, főképp a tanárokkal szemben. Éjszakai ólálkodáson gyakran rajtakapni. Lázadó természet, társait is buzdítja az ellenszegülésre. Kapcsolatban állt Sol Nefas Haringtonnal, a fiú eltűnése előtt. A lány nem mutatja aggodalmát a fiú eltűnése miatt.
Veszélyességi szint: 8
Felügyelendő: Szükséges.
Egyéb megjegyzés: A kviddics-csapatban jó teljesítményt nyújt hajtóként, habár a pályán is hajlamos agresszívvá válni.

Bólintok. Habár sokkal jobban preferálom a kávét, ebben a szobában sosem én vagyok a fontos - furcsa ezt mondani a saját irodámra, de Grisam sem miattam van itt, hanem önmagáért. És most én is csak miatta vagyok itt.
-   Azonnal jövök!    - mondom. Direkt nem kérdeztem meg tőle, milyen teát is szeretne, különleges szakértelmem van a teákhoz, és az ízfokozó, kiábrándító bűbájok terén - bármit is fog inni, ha jól sikerül a varázslatom, ízleni fog neki. Lehet, hogy csalásnak mondaná valaki, de ugyan, mi számít csalásnak egy pszichológusi kezelésen? A cél szentesíti az eszközt, épp ezért másabbak az én teáim, és éppen ezért van az amortencia-főzethez hasonló bűbáj a szobán. Óvatosan kell bánni ezekkel a bűbájokkal, voltaképp elég veszélyes is lehet, hogyha az ember elrontja. Az átlag mágusok vagy nem tudnak ezekről a varázslatokról, vagy nem használják őket, mert bonyolult megtanulni őket, és a hétköznapi életben majdnem feleslegesek. Én viszont sok szakkönyvet olvastam, rengeteg gyakorlatot végeztem egyetemi éveim során, így az esetek döntő többségében sikerülnek, és ez csak a hasznomat szolgálják - így a betegét is, és ez a lényeg, nem? Akkor hol itt a csalás? Az optikai csalódás is csalás?
Kimegyek a fürdőbe, megcsinálom a teát, és magamnak is keverek egyet, de abban természetes nincs semmiféle mágia. Ránézek a kávés zacskóra és megkívánom a kávét. Amíg a fürdőben tevékenykedek, elég ideje van Grisamnak, hogy kifújja magát az első találkozás sokkjától, és akár nézegethessen a szobában.
Mikor visszaérek még mindig a fotelben ül. Elé helyezem a teát, és magamnak is leteszem, majd leülök.
-     Remélem ízleni fog.
Felemelve a teát, kicsit megfújom, körözgetek a csészével, majd belekortyolok. Nem nézek egyenesen Grisamra, de megfigyelem reakcióját. Remegő kéz, ideges tekintet, furcsa, apró mozdulatok. Dimitrijnek igaza volt, a fiú valóban paranoid viselkedésmotívumokat mutat. Ismét belekortyolok a teámba. Kellemesen meleg.
Mosolya nem őszinte, de nem akadok fent ezen a kis részleten. Még, ha nem is mutatna paranoid vonásokat, akkor is megérteném izgalmát. Senki nem érzi először jól magát egy olyan ember közelében, aki "az agyában akar turkálni". Pedig milyen rosszul tudják! Semmit sem akarok én az agyuktól, én a lelkükbe szeretnék belátni, hogy megnézzem, mi a hiba, és kijavítsam.
A "baleset" szó azonnal jelzőharangot gongat a fejemben, de külsőleg ebből Grisam semmit nem vehet észre.
A fiú zaklatottá válik a kérdésemtől, amiből egyből levonom a messzemenő következtetéseket, miszerint a szuper módszerem most nem igazán használ. Itt teljesen másról van szó.
Apróbb rohamára nem reagálok, hagyom, hogy maga kezelje, bizonyára nem ez az alkalom, a kétségbeesést nem látok az arcán, csak mérhetetlen zavart és lelki fájdalmat. Az arc mindent elárul. Egy perc múlva már visszanyeri arcszínét, izmait is elereszti, a roham véget ér. Jó jel, hogy tudja kezelni ezeket a rohamokat - ez arra enged következtetni, hogy tudatában van problémájával, vagy csupán az, hogy van neki.
Ahogy suttogva kimondja azokat a borzalmas szavakat, megsajdul a szívem. Soha senkinek nem szabad magáról hinnie, hogy nem normális, hogy kevesebbet ér másoknál. Soha, senkinek, főleg nem egy elveszett tinédzsernek a háború közepén. A háborút egyelőre nem keverem bele. Inkább kortyolok még egyet a teámból, és leteszem az asztalra. Két kezemet a karfákra teszem.
-    Nincs olyan, hogy nem normális.  - mondom nyugodtan, mintha az előbbi rohamnak nem is lettem volna szemtanúja. -   Mindenki normális. Talán a gladiátor nem volt normális, amikor kiállt egy óriási, kiéheztetett állat elé? De, csupán rákényszerítették. Talán Haimón nem volt normális, amikor elment Antigonéval együtt meghalni a barlangba? De, csupán szerelméért és az igazságért áldozta fel magát.
Kis szünetet tartok.
-    Milyen baleset?

Név: Barbara Lizandra Kenneth
Származás: aranyvér
Ház: Griffendéles
Évfolyam: 7.
Neme: nő
Tanulmányi eredmények: Átlagon felüli, kivétel ez alól a 97/98-as tanév eredményei.
Feljegyzés: Decemberben (orvosi engedéllyel, kigyógyulva betegségéből) visszatért a Roxfortba, azóta magas mértékű passzivitást mutat. Nemtörődömsége kihat egész iskolai létére, órákon nem figyel, vagy ha igen, teljesen kivonja magát a tanóra alól. Tanáraival szemben közönyös, tisztelet nem mutat, ugyanakkor ellenkezést sem.
Veszélyességi szint: 3
Felügyelendő: Szükséges.
Egyéb megjegyzés: A felügyeletet Dr. Jonathan Dobrevre bízom, továbbá kötelezővé teszem neki a pszichológusi kezelést. Személyes vélemény szerint passzív agresszív a diák, elővigyázatosan kell kezelni.

Elbűvölve hallgatom válaszát, amit én is mondhattam volna. A vérnyomáspumpáló méreg szerves része az életemnek, de különösképp ma kihagytam fogyasztását. Pedig nincs is jobb, mint reggel kócos fejjel, fáradtan kimászni az ágyból, lefőzni egy forró kávét, és a téli reggelen egy köntösben elszürcsölgetni az ablak előtt állva. Talán pont ezért sóvárgok annyira Amelie illata után, mert a napi kávészintem kritikus alá csökkent.
- Kávéillatod van. - állapítom meg mosolyogva.
Elgondolkozom egy kicsit.
- Te mégis honnan a francból szereztél kávét? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel.
Nem tudnék róla, hogy a roxforti konyhán szolgálnak fel diákoknak kávét. A tanároknak más, én is gyakran dézsmálom a kávébab készleteit az iskolának, na de, hogy hol juthatott hozzá Amelie...? Postán is esélytelen, hiszen majdnem az összes bagoly és út zárolva van, illetve ha nem, akkor pedig felbontják és ellenőrzik.

Mulatságos, hogy mindketten ennyire szeretjük a kávét. Persze nem megy ritkaságszámba a kávéimádat az emberek körében, de hogy pont köztünk legyen egy ilyen hasonlóság...
Fejemmel körbenézek az elfektetett birtokon. Emberek után kutatok, akik esetleg megláthatják, hogy fényes nappal egy diáklány ül a rajtam lovagló-pózban a tóparton. Szemem senkit nem szúr ki egyelőre, de nem akarok kockáztatni, veszélyes. Bármennyire is van ínyemre a helyzet (s, ha egy szobában lennénk, már megszegtem volna a magamnak kötött ígéretemet), muszáj letessékelnem magamról, mégiscsak a munkámról van szó. Már így is túlléptem ezeregy határt.

- Majd elfelejtettem... - mondom, mintha most jutott volna eszembe valami rendkívül fontos.
Feltápászkodom kezeimmel, így egész közel kerülök hozzá, de mielőtt bármi is történhetne, tekintetemet elfordítom, kicsusszanok alóla (vagy legalábbis jelzem, hogy ez a szándékom), és a zsebembe nyúlok. Másik kezemmel pálcámat markolom meg, és egy apró legyintéssel feloldom a zsugorbűbájt, majd a bénán összecsomagolt ajándék jelenik meg ott, ahol előbb a fejem volt. Elteszem a pálcám, és megfogom a kis csomagot. Fintorogva nézegetni kezdem, és rá kell jönnöm, hogy borzasztóan néz ki. Nem elég, hogy igazi férfi módjára épphogy csak sikerült becsomagolni (hiába minden bűbáj és varázsige), valószínűleg beletettem valamibe, hiszen most az alja erősen ragadt. (De mégis mi lehet az irodámban?!) Mindezek tetejébe még jól össze is gyűrtem a zsebemben, mivel teljesen kiment a fejemből, hogy hova tettem, amikor kezemet a zseb mélyére dugtam, és nem vettem észre az apró tárgyat.
Ránézek Amelie-re, majd a csomagra, és vissza rá.
- Ezt neked hoztam. - nevetem el magam kicsit szívből, kicsit kényszeresen.
Jesszus, úgy néz ki, mintha Dim hányta volna ki egy ominózus este után...

Van számára még egy meglepetésem, de azt nem akarom még odaadni. Még el sem döntöttem igazán, hogy oda akarom-e egyáltalán adni, de mindenesetre nálam van, hogyha mégis.
Törökülésbe vágom magam, kihúzom magam alól a talár végét, és kényelmesen elhelyezkedem. Már csak Amelie reakcióját várom.

Tagadjam vagy ne tagadjam, hogy direkt csináltam? Egyértelmű. Hiába tudom, hogy nem szabad, hiába tudom, hogy nem helyes, mégis szabad utakat adok, mi több: kivilágított, nyilakkal jelzett, kifutópályát, ami tíz kilométeres távolságból is tisztán látható. Mert ilyen vagyok: az eszem mindig tudja, hogy mi a helyes, és úgy is teszek, de a szívem mindig harcol az igazáért, az élvezetért, és izgató szabályszegés mámorért. Mondhatjuk úgy is, hogy esélyt adok a Sorsnak...

Sarkaimon ülök, így amikor egy váratlan pillanatban kávéillatban fürdő súly nehezedik rám, könnyen kibillenek egyensúlyomból, és felsőtestem a fűbe dől. Fejemet sikerül fent tartanom, így az nem ütközik a földnek, de mivel velem együtt Amelie is dől, az ő feje szerencsésen lekoccolja az enyémet, így az erőtől a hajam mégis közeli barátságot köt a kissé sáros földdel.

Csodálkozó szemekkel próbálom magam elhelyezni a világban. A hirtelen jött kitörés szó szerint ledöntött a lábamról, így kellett pár másodperc, mire felfogjam, mi is történt.
Hirtelen forróság árad szét bennem, nem tudom, hogy a szégyentől-e, vagy egyszerűen attól a puszta ténytől, hogy rajtam fekszik. Egyből felébrednek bennem a tesztoszteron hadsereg kicsiny hormonkatonái, vulgárisan mondhatni egy másodperc alatt begerjedek.
A tetszetős helyzet nyomot hagy: élvezet kiül rajtam, széles mosoly szabadul fel borostás arcomon. Leplezetlenül a szájára téved tekintetem, és erősen gondolkozok egy régebbi hibám elkövetésén. El akarok mosolyodni, de egy félhernyó gyömöszölődik a számba. Vidáman elmajszolom.

Ahogy rágom a savanyú cukrot, oldalra biccentem a fejemet, és mosolyogva nézem őt, most már a szemeit. Azt várom, vajon mit fog tenni. Bevallom, egész szórakoztat a helyzet, ha most egy fotelben ülnék, hátradőlnék kényelmesen, és karba tett kézzel vigyorognék, mint a tejbetök. De mivel a fűben fetrengek, csak mozdulatlanul fekszek. Kezeim tenyérrel lefelé pihennek a talajon, lábaim kicsit furcsa, de kényelmes helyzetben állnak. Pislogáson kívül semmi más nem teszek, nem akarok még ennél is több testi kontaktust, hiába akarom, nem érintem meg szándékosan. Ez a helyes. A kivilágított kifutópálya pedig az, hogy kőszoborként várom a csodát.

- Szereted a kávét? - kérdezem komoly kíváncsisággal.

Szeretem a szobámat és irodámat a kastélyban, de semmi nem múlhatja felül a szabad levegőt. Akárhányszor körbenézek a birtokon mindig elfog egy furcsa kellemes érzés, és úgy érzem jó helyen vagyok. Érdekes, hiszen szeretem az állatokat, bár nekem sose volt - mégis egyszerűen magával ragad a természet. A zöld fűszálak között minden tárgy puha és selymes, a kék ég alatt minden világos és békés, a havas táj rejtekeiben pedig a végtelen nyugalom és a titkok fehér tengere. Ha vége a háborúnak talán többet kirándulhatnék. Voltaképp a birtokot is gyakrabban látogathatnám, hiszen lenyűgöző. És így, hogy életem egyik új fogaskerekével is itt nevethetek és ehetek gumicukrot, semmi sem tarthat vissza attól, hogy második otthonommá fogadjam a messzi-messzi birtokot.

Amint arcom a közelébe ér, megcsap a mennyei illata. Mélyet szippantok illatos hajából, talán túl hangosan is. Furcsa érzés fog el, hiszen a mámorító kávéillat, amit úgy szeretek, egészen meglep. Amelie nem szereti a kávét, legalábbis sose kért, inkább a tea mellett döntött mindig. S most még is ezt a csodálatos kávébab illatát ontja, mintha direkt nekem fújta volna be magát valamiféle bódító parfümmel. Miféle bűbáj ez?

Csilingelő nevetése nem marad el, muzsikaként zengi be a körülöttünk lévő univerzumot. Meglepődök magamon, teljesen megigéz minden mozdulata. Szórakozottan figyelem ajkait, ahogyan a szavakat formálják, és leharapnak egy póklábat. Széles mosoly ül ki az arcomra. Nem is a szemébe nézek, hanem inkább a száját, mosolytól felpuffadó orcáját figyelem.
- Tudod...
Ugyanolyan huncut hangom, mint az előbb és kiveszek a zacskóból két szem gumicukrot, és lehuppanok mellé a fűbe.
- ...Bennem mindig bízhatsz...
Felemelem az egyik béka alakú savanyúcukrot, és egészben elsüllyesztem a számban. Elrágcsálom, mielőtt folytatnám. - ...Kivéve, ha gumicukorról van szó.
Lassan arcunk közé emelem a (valószínű) utolsó hernyó alakú édességet, és kacéran felhúzom egyik szemöldökömet. Lassan eltátom a számat, és idegesítő lassúsággal a számhoz közelítem a zsákmányt.

Nem sütött reggel Nap, és ahogy most kitekintek a kis ablakomon sem látszik másképp. A kellemes tavaszias meleg ömlik be a szobába a nyitott ablakon át, a párkányra támaszkodom, szívok egy mély levegőt a finom, friss, brit levegőből, és hunyorítva körbenézek a birtokon. Szerencsés módon gyönyörű kilátásom van szobámból, amiért hálás vagyok Minervának. Szemem a messze húzódó tavon telepszik meg, illetve az innen kicsinek látszó majomkenyérfán. Elmosolyodok és újabbat szippantok. Hátrább lépek, bezárom az ablak szárnyait, és nyújtózkodom egyet. Szombat késő délután van, s a megszokottnál korábban fogadom kedves vendégemet. Kilépek a szobámból az irodába, és körbenézek a félsötét szobában (hála behúzott függönyömnek). Természetesen most nem itt fogadom Őt, meg is látszik a helyiségben. Délutáni szundikálásomból lassan, de mégis felfrissülve térek magamhoz. Alsógatyában teszek-veszek az irodában, kicsit rendbe teszek, majd faliórámra nézek, és visszavonulok a szobámba felöltözni, hogy a folyosókat illő öltözetben koptassam.

Utálom a talárt, de mit kell tenni, tanár vagyok, kötelességemnek eleget kell tenni. Sötétbarna nadrágot húztam, fekete pulcsit, és talárt. Kilépve a friss levegőre kellemetlenül meleg van a dupla ruharéteg miatt, felnézek, s kellemetlenül összehúzom szemeimet. A Nap erősen süt ránk, már a téli időhöz képest. nadrágom zsebében két tárgy nyugszik, egy zsugorított meglepetés, és egy normál méretű, de annál nagyobb értékű meglepetés.

Hiába a meglepetések, nem szabad elfelednem a történeket, amik köztünk történtek. A kapcsolatunk immáron felhőtlen és boldog, mégsem felejtek, nem esek még egyszer a saját hibámba - bármennyire is ragad el bájával. Az utóbbi három hetem szinte mámorosan telt. Fitt és lendületes voltam, dacára a háború szörnyű viszonylataira. Most is halkan fütyörészve ballagok már a parkban, szívem pedig szokásosan gyorsabban kezd verni, de ez az ajándékoknak is be lehet tudni.

Legutóbb már nem adtam cetlit, már nem kellett titokzatoskodni, távolságot tartani, visszafogottnak és sejtelmesnek lenni. Nem kell már az áthidegült kőfalak között lennünk, ha már ilyen gyönyörű idő köszöntött ránk. Amikor csendes, nyugodt szabadban vagyok mindig úgy érzem, mintha már nem lenne háború, béke és csend honolna mindenütt, mint valamiféle Paradicsomban. Nem feltétlen kell egyedül lennem ehhez az érzéshez, lehetek Vele is.

Nem is kell elmosolyodnom azon, hogy már előbb megérkezett, mint én, mert már amikor megpillantom mosolygok. Lépteimet meggyorsítom, majd mikor már hallótávolságon belül hangzanak el lépteim, hangtalanná teszem őket, és holmi settenkedőként mögé lopózok, és megfogom vállát. Lassan, kissé simogatón, hogy ne ijedjen meg. Csak lepődjön meg, hogy ismét mosolyt csalhassak arcára. Nem köszönök neki, mikor hátrafordul egy lágy mosoly villan meg arcomon. Amint hátranéz teljesen közel hajolok arcához sajátommal, és mélyen belenézek szemeibe. Huncutság megcsillan a szememben, és anélkül, hogy akár pislognék, végre megszólalok.
Mély hangom sejtelmesen, cinkosan duruzsol.
-      Nem esik bántódása Hölgyem, amennyiben átnyújtja a zacskó tartalmát.     - s nem mozdulok, míg nem válaszol, vagy neveti el magát csilingelő hangján.