A mai napom egész érdekesnek bizonyult. Először is a kispárnám egész este bújócskázott velem, mert akárhányszor csak felkeltem mindig más-más helyeken bukkant fel csak éppen a fejem alatt nem volt megtalálható. Talán pontosan ennek köszönhetem, hogy kényelmetlen éjszakám volt, ami miatt ma is pontosan ugyanolyan mosott rongynak érzem magam, mint az utóbbi egy-két héten.

A második furcsaság pedig, hogy összefutottam Clyde-al és szokatlanul kedves volt velem. Eleinte egy parányi szikra égett bennem, hogy igen, itt van az idő és vissza akar kapni, de nem kellett túl sok idő, amíg leessen, hogy mindösszesen azért állt szóba velem, mert nincs körülöttünk senki. Hiszen ha más ott van a sárvérűek nem léteznek a legtöbb ember számára, mert még bajba kerülnek. Ha valaki ráírta volna Clyde csomagolására, hogy egy naiv beszari alak, akkor biztos nem jártam volna vele, egyszerűen nem tudott ellent mondani a szabályoknak. Mégis volt benne valami, ami megfogott, amiért ennyire hiányzik még mindig, bárcsak visszatekerhetném az időt és azt a keveset is, amit nélküle töltöttem vele tölteném. Ahhh ez teljesen úgy hangzik, mintha még mindig odalennék érte, pedig nincs így, csak szeretek agyalni..

A folyosókon bóklászva szinte biztos voltam benne, hogy nem találkozok ismerőssel, ami előnyömre vállt, mert most nem volt kedvem semmiféle eszmecseréhez egy-egy házifeladat megvitatásához – manapság csak erről tudnak velem beszélni, minden más témáról való kommunikáció ki van zárva. És hogy miért voltam ilyen biztos, hogy nem találkozok ismerősökkel? Valójában olyan lehetetlen helyeken jártam, ahol valahogy képtelenség emberekre bukkanni. Ezek a helyek egyáltalán nem tiltottak, csak éppen veszélyesek a koruk miatt. A falak omlóban voltak, a dísztárgyak, amelyek egykoron ragyogtak most elvesztek a porban, arról pedig ne is felejtkezzünk el, hogy sehol nem voltak képek. Innen elvitték őket, csak egy-egy régi, kihalt kép volt a földön, amelyekre már soha nem tértek kacagó, vagy éppen búskomor varázslók vagy boszorkányok. Miután meguntam a régészeti feltárásnak nevezett sétámat, egy mások által sokkal kedveltebb folyosóra tértem. Egy kedves ismerős volt még rajtam kívül itt, de kétlem, hogy észrevett volna, mert éppen kutatott a táskájában valami után, de én ügyet sem vetve rá elindultam felé.

- Szia Dan! - üdvözöltem hatalmas mosollyal az arcomon. - A legutóbbi LLG óra óta nem is láttalak, azaz sokkal régebb óta – javítottam ki magam, mert elég beteges időszakomat éltem az elmúlt héten, így Madam Pomfrey társaságában töltöttem pár napot. - Miújság? El sem hiszem, hogy kibírod ezt a képet – mondtam, majd a képre néztem – már meg ne haragudjon, de egyszerűen idegroncsot csinál belőlem a hülyeségeivel!
Amint kimondtam a mondatot a kép egy sértődött „ohh, micsoda szemtelen kölyök” mondattal eltűnt, amit igazából nem is bánok, mert egy kicsit meg is bántam, hogy ilyeneket mondtam. És nem azért mert szerintem szemtelen voltam, hanem sokkal inkább attól tartottam, hogy szócsatába kezd, amiben pedig minden bizonnyal én maradtam volna alul.

A patakra meredtem az üres, bamba tekintettemmel Nem számítottam rá, hogy bármi megzavarhatna, azt hittem teljesen egyedül leszek. Bár nem csodálkoztam volna, hiszen ez egy jó ideje így megy. A sárvérűeket ki kell utálni, mert mások, mint a többiek. Még a régi barátaim is keresztül néznek rajtam és szerintem, ha lehetne még át is mennének rajtam, mint egy szellemen. Igaz a mondás miszerint bajban mutatkozik meg ki az igaz barátod, persze akad, aki ugyanúgy elbeszélget velem, csak éppen alkalmunk nincs rá. Minden megváltozott ebben a hülye rendszerben.
Mögöttem mocorogni kezdett valami, idővel rá is jöttem, hogy valaki siet idefelé és a lába alatt lévő kavicsok koccanása az, ami hangot kelt. A pálcámhoz nyúltam, ami most a kabátomban volt és felkészültem, hogy bárki jöhet. Lehet ezen múlik az életem, talán repülök a suliból és egyenesen a halálfalók karmába visznek majd, hogy megöljenek. Istenem! Ennyire nem parázhatok. A sziklák takarásából egy átlagos magasságú, ismerős alak lépett ki. A pálcáját felém szegezve jött, de még mielőtt bármilyen rontást is rám küldhetett volna elcsúszott a sárban. Nagy meglepődöttségemben kinevettem, ami nem volt szép, de nem bírtam ki kuncogás nélkül – a másik megoldás meg, hogy tiszta vörös legyen a fejem a visszatartott röhögéstől megint csak ki volt lőve.
Éppen nyújtottam volna a kezem mire ő már fel is pattant, valószínűleg kicsit szégyenkezett amiatt, hogy elesett. Igazából látszott is rajta, hogy elpirult, de nem akartam már mondani neki, hogy ez elég gyenge támadás volt és simán kiütöttem volna a ringből. Ez persze igazán nagy szó... mármint, hogy én akárkit is kiüssek, hiszen nem a párbajokról vagyok híres.
- Igen azt hiszem tudom ki vagy Vaszilij, már beszélgettünk egyszer – mondtam, majd arra a futóbeszélgetésre gondoltam, amit az egyik folyosón ejtettünk meg.
Visszaemlékezve elég gyatra és erőltetett kommunikáció folyt köztünk, mert Vaszilij éppen nem volt túl jó kedvében. Fel-alá járkált és miközben én, mint idegen, próbáltam nyugtatgatni rám se hederített. Végül megelégeltem a dolgot és faképnél hagytam mondván, hogy érthetetlen bunkókkal nem foglalkozok. Később valamelyik barátnőm hencegett róla, hogy mennyire bele van esve egy Vaszilij nevű fiúban, aztán persze meg kellett mutatnia a kiszemeltjét és amikor megláttam egyből felismertem őt.
- Pontosabban beszélgetni próbáltam veled – mondtam, mintha még mindig meg lennék sértődve a régi incidens miatt. - De akkor nem volt alkalmunk bemutatkozni. Szóval Euphemia vagyok és a hugrabug házat gyarapítom okosságommal! - büszkélkedtem.
Majd végig nézve rajta, eszembe jutott, hogy micsoda műsort vágott le bemutatkozóként.
- Amúgy jól vagy? Mármint arra gondolok, hogy nem ütötted meg magad vagy valami? Elég szépet estél – nevettem fel újra. - Szerintem valami tisztító bűbájjal megszabadulhatnál attól a piszoktól ott – mutattam a nadrágjára. - Bár, ha nem zavar...

Nem értettem mindent magam körül, s voltak dolgok aminek nem is kerestem az okát. Hosszú ideje most először jutott az eszembe Clyde. Nem kéne hibáztatnom azért, hogy a szüleire hallgatott és jó kisfiú módjára engedelmeskedett nekik, de nem azt kérték, hogy tegyen rendet maga után, hanem hogy szakítson velem. Komolyan ennyit értem neki, hogy csak úgy szimplán kidobjon? Persze láttam a szemén, hogy elérzékenyült és cseppet sem állt ínyére a dolog, de akárhogy próbálkoztam ő már akkor rég eldöntötte. Arról pedig végképp nem akart hallani, hogy titokban megpróbáljuk. Azóta már egy fekete hajú lánnyal szoktam látni, de még mindig félve pillant rám a távolból. Mostanra már teljesen hidegen hagy az egész, ő dobott, tehát tovább léptem.
Kicsit talán meggyötörten nézhetek ki tekintve arra, hogy éjszaka egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom. A szobatársam furcsa szokása csak havonta egyszer jön elő, de akkor engem és a többieket is kikészít; imád olvasni és amikor a könyv vége felé tart, akkor nem bírja letenni, tehát egész éjszakán át a könyvet olvassa. Ha nem ismerném csodálkoznék rajta, hogy miért nem a Hollóhát házát gyarapítja, de ez egyértelműen lehetetlen, hisz tyúkeszű. Ezt persze soha nem merném neki elmondani, mert nem szeretném megbántani, így is elég elesett szegény. Visszatérve arra, hogy mennyire ijesztő a kinézetem, már meg is szólták egy páran a mai napon. Az egyik legfelháborítóbb Mrs. Tökéletes Alyssa Rooder volt, aki mindenki előtt megalázó módon lejáratott, hogy ha nem fedeztem volna még fel létezik alvómaszk, ami megelőzi az ilyen eseteket. Nos, aranyosan az arcába mosolyogtam és közöltem vele, hogy hogyha nem kenne annyi sminket a fejére talán rajta is látszana, hogy mennyire keveset pihen, mert még ha kívülről nem is látszik, de belülről igen, hogy mennyire lestrapált. Ehhez természetesen már nem szólt semmit, csak felvonva az orrát tovább lépett a kis talpnyalóival.
A szőke hajam most az égnek rakoncátlankodott, ami cseppet sem segített a megjelenésemen. Talán az öltözetem volt az, ami egy kicsit vidámított rajtam. Egy enyhén vöröses-rózsaszínes felső és farmernadrág volt rajtam, amit egy nagyon egyedi övvel díszítettem – anno Amberrel csináltunk és eddig semmiféle negatív kritikát nem kaptam rá, még a rosszakaróimtól sem. A pálcámat mindig olyan helyre rejtettem el, ahonnan könnyen elő tudom kapni, ha esetleg arra szorulnék, most az övem és a farmerem között foglalta a helyét, ami néha-néha kicsit kényelmetlenné vált, de mégis biztonságot nyújtott számomra.
Céltalanul bóklásztam a folyosókon, míg végül a mágiatörténet tanterem előtti folyosóra értem.  Eszem ágában sem volt beülni az órára és kétlem, hogy most az lett volna, csak éppen erre jártam. A folyosón rajtam kívül még volt egy párocska, akiknek valószínűleg nem voltam túl szimpatikus vagy éppen hatalmas nagy titokról folyó beszélgetés folytattak, mert ahogy közeledtem feléjük ők úgy távolodtak tőlem. A harmadik lehetőség pedig, hogy a fejemre van írva, hogy sárvérű ők meg felfuvalkodott aranyvérűek, akik azt hiszik, hogy a mugliszármazás valami leprás betegségnek számít, ami fertőző. Tévednek, mert attól még, hogy érintkeznek vagy éppen beszélgetnek velem nem fog a származásuk változni, de mindegy is nem foglalkozok én ilyenekkel. Úgy döntöttem nem kergetem őket messzire, ezért megálltam a folyosón lévő egyik festménynél és úgy tettem, mintha érdekelne mi van rajta. A festmény, mintha érezte volna, hogy hidegen hagy a mondanivalója, így a képen szereplő nő mosolyából egyszeribe csúnya, rosszalló tekintet lett.

Talán nem kéne errefelé kóborolnom, hiszen bármikor elkaphatnak és kérdőre vonhatnak, hogy mit képzelek magamról, hogy engedély nélkül kijöttem a kastélyból. De nem telt el még úgy egyetlen egy Roxfortos évem se, hogy ne látogattam volna meg a kispatakot. Nem tudom miért pont a mai napon döntöttem úgy, hogy a sziklákon átverekedve magamat megnézem a békalencséket, egyszerűen csak magányra vágytam és gyakorlatilag ez a legbiztosabb és legközelebbi hely, ahol ezt megtalálom.
Amikor végre odaérek a pocsolyának titulálható vizes részhez elmosolyodok. Mennyire örülne Amber, ha ezt látná, mert odáig van a természetért, akárcsak én. Bár ilyen hideg időben egyáltalán nem szép ez a hely, sőt szinte kihalt belőle az élet, de amint tavaszodik majd újra eljövök és írok egy levelet Ambernek, amit remélem el fog olvasni. Hihetetlen számomra, hogy ennyire eltávolodott tőlem, annyira szerettük egymást... Tudom, hogy még mindig szeret, csak hiányzik neki apa és képtelen megérteni, hogy nem tudom visszahozni őt. Azt mondta, ha boszorkány vagyok oldjam meg, mert biztos van valami visszafordító hadművelet, de sajnos egyenlőre ilyenről még nem hallottam és az a sejtésem, hogy valószínűleg nincs is.
Mit sem foglalkozva azzal, hogy mennyire hidegek a sziklák az egyik legközelebbire ráülök. Felveszek pár kavicsot és a kispatak felé dobálgatom őket. Kesztyűvel kicsit nehezebben megy a célzás, de nagyon érzékeny a bőröm, tehát ha levenném valószínűleg el kéne használnom az egész testápolókészletemet, amit a Roxfortba hoztam. Édesanyám előszeretettel küldözgetett ilyen időben mindenféle meleg cuccot, aminek nagyon örülök, de valahogy mindig elfelejtette, hogy a télen kívül még van 3 másik évszak is, amíg itt vagyok. Így tehát a téli ruhatáram meglehetősen óriási, de a többi... persze nem azt mondom, hogy nincs ruhám az átmeneti időszakokra vagy nyárra, de télen szinte mindennap más ruhában vagyok – ez persze erős túlzás a részemről.
Néha azt hiszem, hogy tudatosan várok valamire. Valamire, ami elindít egy cselekményt, ami újra lázba hoz és kicsit visszaringat a régi kerékvágásba. Ritkán elgondolkozok, hogy a sors direkt tette azt, amit tett velem, tehát felesleges a múlton rágódnom, ha a jelen sokkal többre hivatott. Valahol, valaki azt szeretné, hogy boldog legyek és ne éljek a múltban, ne akarjak visszamenni és megváltoztatni azt, ami történt. Sejtem mire lenne szükségem... valakire! Valaki, aki meghallgat és megért. Egy barátra.
A fű a szél játékától megmozdult, mintha azt jelezné ő itt van és meghallgat. Igen, a természetnek füle van és a legjobb hallgató társaság, akit csak el tudnék képzelni, de most nem erre van szükségem. A természet csodálatos, de a természethez az emberek is hozzátartoznak és most egy olyan valakivel szerettem volna beszélni, aki a saját nyelvemen szól hozzám.

         Alapok
jelszó || "A százszorszép mindentől megóv."
teljes név || Euphemia Crusader
becenév || Ephie
nem || nő
születési hely, idő || Edinburgh, 1981. november 17.
kor || 16
vér || sár
iskola || Roxfort Boszorkány -és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam || 6.


         A múlt
Mr és Mrs Crusader muglik, ez nem kétséges. Mindketten tisztességes dolgozó polgárok, akik nem is sejtik, hogy úton van a lányuk. Hiszen az előző este egy kicsit vadabbra sikeredett a szokásosnál és nem is gondolták, hogy valami hiba eshet számításukba. Ez a hiba természetesen én voltam, de miután megszülettem korántsem kezeltek úgy, mintha elrontottam volna valamit a tökéletes életükben. Apa újságíróként dolgozott, anya pedig óvónőként egy közeli óvodában.
A születésem előtt pár héttel házasodtak meg, így anyu lemondhatott az álom esküvőről, ahol a legjobb formájában lép színre, de még is boldog volt. Újszülött csecsemőként és azután is rengeteget foglalkoztak velem, egészen a húgom, Amber születéséig. Mint minden kisgyerek eleinte olyan volt nekem, mint egy új játék, de miután észrevettem, hogy anyának is ilyen, rosszul éreztem magam. Abban az időkben kezdődtek az első varázslásaim, amelyeket a hisztizés váltott ki belőlem. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amelyikbe Amber majdnem belehalt, mert felgyújtottam a gyerekágyat. A szüleim nem tudták mire vélni a hirtelen tűzvészt, de nem is érdekelte őket túlzottan, inkább annak örültek, hogy mindenki túlélte az incidenst.

Az egyik közeli edinburgh-i iskolába jártam, ahol rengeteg barátot szereztem magamnak, de ez egy átlagos gyereknek igen kevés lenne. Furcsának neveztek, amiért szokatlan dolgokat csináltam és ezért előszeretettel ki is gúnyoltak. Nem haragudtam rájuk, de rosszul éreztem magam ott, tehát érthető módon a fellegekben jártam, amikor megkaptam a Roxfortos levelet. A család is örült, hogy végre boldognak lát (bár eleinte rossz viccnek gondolták az egészet, majd miután ellátogattunk az Abszol útra mindent valóságossá vált).    
Apa 11 éves koromban kapott rá, hogy cikkeket írjon az új világomról, de eleinte csak sejtető sztorikat fabrikált, majd amikor már 15 lettem elszabadult a pokol. Emlékszem arra a napra, amikor elküldték a rivallót. Maga a Mágiaügyi Miniszter kérte meg rá édesapámat, hogy álljon le és ne okozzon több kellemetlenséget a társadalmuknak, mert ha nem engedelmeskedik komoly következményei lesznek. Akkor még el se tudtam képzelni, hogy mire képesek, éppen ezért csak figyelmezettem apát, hogy vigyázzon mit csinál. Az újságírók viszont a friss információk után mennek és ha találnak valami áttörést azt nem tudják csak úgy elengedni, pláne, ha ezen múlik a fizetésemelésük is. Nem mondanám, hogy rossz körülmények között éltünk vagy bármiben hiányt szenvedtünk volna, de jól jött volna egy kis plusz pénz. Tehát apámnak esze ágában sem volt lemondani a sztoriról, így tovább cikkezett a varázslók furcsa és egy mugli ember számára meglehetősen abszurd életéről. A muglik számára azonban ez teljesen abnormális dolog volt és kigúnyolták őt, amiért feltételezetten ilyeneket talált ki. A végén már ott jártunk, hogy a főnöke ki akarta rúgni őt, de apám egy utolsó esélyt kért a bizonyításra. A felettese azonban nem várt semmiféle igazolást, csupán egy jót akart szórakozni, mielőtt megválik az egykoron kedvenc alkalmazottjától, aki szerinte pszichés gondokkal küzdött az utóbbi időben. Ám apám nem hagyhatta, hogy megalázzák, így engem használt magyarázatként. Megparancsolta, hogy varázsoljak az emberek előtt és áruljak el mindent a Mágiaügyi Minisztériumról, meséljek a Roxfortról és végül, de nem utolsó sorban vezessem el őket az Abszol útra. Szerencsémre Cornelius Caramelnél pontosan ekkor telt be a pohár és küldött embereket a házunkhoz. Apa tényleg megőrült a végére, de egyetlen egy varázslattal segítettek rajta, hogy többé ne szenvedjen elmebajban. Életemben akkor láttam először, hogy valakin alkalmazzák az Exmemoriam-et. Anya választhatott: apámmal marad tudatlanul vagy velem marad és hallgat. Engem választott. A minisztériumi dolgozók elégedetten hagyták el otthonunkat és magukkal vitték édesapámat is, majd kirakták egy elmegyógyintézetbe. Ezzel semmi gond nem lenne, de abba bele sem gondoltak, hogy két gyereket is elszakítottak a nevelő apjuktól. Sötét, szomorú idők telepedtek a házunkra.

Ezután feltehetitek a kérdést, hogy hogyan tekintettem az apámra? Szerettem őt, mindvégig, de néha elgondolkoztam azon, hogy vajon mit csináltam azért, hogy ilyet tegyen. Semmit, hiszen az agyára ment a munka. Ő is imádott engem és soha nem kevert volna bajba. Anya ezt teljesen megérti, de Amber nem. Amber gyűlöl mióta a Roxfortba járok, azt mondta tönkretettem a családot azzal, hogy felültem a Roxfort Expresszre 11 éves koromban, de igazából nem így gondolja. Csak irigy, hogy van egy világ ahová eltudok menekülni. Mert nem a varázslásra fáj a foga, hanem a szabadságra, ahol egyedül tud élni, gondok nélkül. És igen, valóban így van, a családi gondok elől el tudok menekülni, de „odaát” sokkal több rossz vár rám, mint otthon.
Számomra viszont a Roxfort, mint megannyi gyereknek, nem a második otthonom. Sokkal inkább a menedékemmé vált, bár mára már sehol sem vagyok biztonságban. Elsős koromban úgy kerültem oda, hogy kis híján megölt egy baziliszkusz – szerencsémre akkor még elég friss voltam ahhoz, hogy ne érdekeljenek az állatok, így még csak tervben sem volt, hogy megkeresem és szó szerint szembe nézzek vele, de ha most történne ugyanez, szerintem lennék ilyen bolond. Aztán jött a híres gyilkos Sirius Black, majd a Trimágus Tusa és azután minden egyre bizarabb lett. A negyedik évem előtti nyáron olvastam utána Voldemortnak, igaz előtte is hallottam róla, de miután Harry Potter azt állította, hogy visszatért kíváncsivá váltam. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy valaki képes csatlósokat gyűjteni maga köré és gyilkolni, hogy megszerezze a hatalmat mások felett. Miután kiderült, hogy igaz és hús-vér ember elkezdtem félni. Anyának csak akkor meséltem róla, amikor olvastam, de azután soha.
Clyde Cole-al is a Roxfortban ismerkedtem meg. Griffendéles fiú, nem mellesleg aranyvérű és roppantul szexis – kifejezetten gyűlöli, ha ezt a szót használom rá, de már hidegen hagy. Egy évvel idősebb nálam és már az első pillanattól kezdve kinéztem magamnak. Sajnos ő is magának, így tehát oda meg vissza voltunk egymásért egy ideig. Nem zavarta, hogy mugli szüleim vannak, amit nagyon szerettem benne, de a szülei ezzel nem így voltak. Nem sokszor fordultam meg náluk, mert gyűlöltek és ezt nem is féltek hangoztatni vagy kinyilvánítani. Clyde-al viszont az a probléma, hogy nagyon befolyásolható és a szüleire még inkább hallgat. A Cole-család tehát nem óhajtott vérárulóként megjelenni az aranyvérűek körében és igazán féltették a bőrüket a halálfalóktól is, ezért Clyde kidobott. Nem is óhajtok többet mesélni a szerelmünkről, mert még mindig fáj visszaemlékezni rá.

Magától a háborútól nem félek, de attól, hogy meghalok igen. Nem magam miatt, hanem sokkal inkább anyu miatt. Nem élné túl, hogy engem is elveszítsen és ez az egész hajcihő Ambernek sem tenne jót. Azonban ők nem tudnak túl sokat Voldemortról és a varázsvilágban dúló háborúról... Tudom, hogy nem engednének vissza, de már csak két évem van és a Roxfort befejezése után tovább szeretnék tanulni. Olyan állatokkal szeretnék foglalkozni, amelyekről Göthe Salamander írt a Legendás Állatok és Megfigyelésük című művében. Tovább szeretném tanulmányozni az életműködéseiket és a képességeiket. Már csak az a kérdés, vajon meddig tudom titokban tartani, hogy a titkos világomban minden rendben, miközben valójában ez korán sem így van?!    

         Jellem
Az idő múlásával az emberek átformálódnak, vannak akik kevésbé és vannak akik jobban. Euphemia minden téren változott, de nem egyenlő arányban. Ahhoz képest, hogy elveszítette az apját és a szerelmét a humora a régi. Általában soha senki nem veszi észre rajta, ha szomorú – kivéve, ha nagyon maga alatt van, de ilyen ritkán fordul elő.
Az örökké mosolygós lány szereti a társaságot és rengeteg felszínes barátsága van, amire ugyan nem építkezhet, de szerencséjére van pár igaz barátja, akikre bármikor számíthat. Viszonzásképpen ő is bármit megtenne értük, sőt számára a barátai fontosabbak, mint egy fiú. Azt vallja, hogy a szerelemnek vége, de egy igazi jó erős barátságnak soha.
A fiúkhoz való viszonya azonban a régihez képest igazán megváltozott. Régebben mindenhol a szerelmet kereste, de miután ezt megtalálta és el is vesztette úgy döntött nem foglalkozik többet azzal, hogy ki mit érez iránta, hiszen csak pár hétig vagy hónapig tartja meg „áldozatait”. A szíve mélyén viszont arra vár, hogy jöjjön valaki, aki újra ragyogást varázsol a szívébe.
A háborúban küzdeni fog, ha küzdenie kell. Tudja, hogy nem erőssége a támadás, de ha nagy izgalomba kerül szinte bármire képes, így egy-két rontás csak ragadt rá, hogy tényleg harcolni tudjon.
  
         Apróságok
mindig ||
-család
-LLG
-vajsör
-mosolygás
-bulik
soha ||
-éjszakai tanulás
-emberek közti megkülönböztetés
-halálfalók
-nyávogás
-sötét varázslatok
dementorok ||  Amikor a Minisztériumi tagok kimondták az exmemoriamet.
mumus || Valaki kimondja rá az exmemoriamet, merthogy ettől fél a legjobban.
Edevis tükre ||  Visszakapni az édesapját.
százfűlé-főzet ||  Mustáros tej ízű (kimondottan hányinger gerjesztő) és  neon zöld színű.
titkok ||
-Valójában az apja ügyét is próbálja eltusolni, azonban ez nem feltétlen titok mindenki előtt.
-Néha napján rágyújt, de a Roxforton kívül ez sűrűbben megtörténik, azonban erről a családja nem tud.
-Előszeretettel mesél a muglivilágról azoknak, akik nem érintkeznek vele (és persze, akiket érdekel).
rossz szokás ||
-Ha hazudik elkezd viszketni az orra, amitől tüsszentenie kell.
-A dohányzást ide sorolnám.

         A család
apa || Hugh Crusader; 43; mugli
anya || Julia Crusader; 40; mugli
testvérek || Amber Crusader; 15; nem boszorkány
családi állapot || egyedülálló
állatok || bagoly klikk, akit Harcosnak nevez
 
         Külsőségek
magasság ||173 cm
tömeg || 60 kg
szemszín || zöld
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || Nincs veleszületett különleges ismertetőjele, de egy nyakláncot hord a nyakában, aminek medálja gyémántból van és néha előbukkan benne egy C-betű (Igen, a nyakláncnak ez egy mágikus tulajdonsága, de az eddigi viselői ezt még nem fedezték fel benne. Családi örökség, így tehát Ephie feltételezi, hogy apai ágról örökölhette mágikus képességeit – furcsa, nem? Pont Mr. Crusaderről a törtető leleplezőről).
kinézet || Már messziről feltűnést keltenek a szőke loknik, de amint közelebb ér a levakarhatatlan mosolya is az arcára ül. Ezért is első pillanattól fogva bárki elmondja róla, hogy soha senkinek sem ártana, ha az illető nem érdemli meg. Amikor éppen nem az iskolai talárban van, szeret egyedien öltözködni. Nem túlzottan érdekli a divat, ám korán sem megy olyan messzire a stílusában, mint Luna Lovegood.
egészségi állapot || teljesen egészséges

         A tudás
varázslói ismeretek ||
Mivel az átkok és rontások használata nem az erőssége, legalább a védekező bűbájokat tökéletesen alkalmazza. Így tehát, ha valakivel párbajozik legalább nem esik túl sok baja, még ha az ellenfelének éppen annyi sem.
Bűbájtanból remekül jeleskedik és emellett szereti a választott tantárgyát a Rúnaismeretet is. Mivel odáig van a varázslatos lényekért, ezért nem kétséges, hogy LLG-ből lekörözhetetlen tudással rendelkezik.
Az SVK és a bájitaltant kifejezetten nem szereti, de a Gyógynövénytant már csak az állatok miatt is szívesen tanulja.
felvett tantárgyak || Rúnaismeret és Legendás Lények Gondozása
mugli képzettségek || Valójában mindent tud, amit egy átlagos mugli ismer, viszont semmi különleges mugli oktatásban nem vett részt, amióta a Roxfortba jár – egyedül autót tud vezetni, de egyelőre nincs jogosítványa.
pálca típusa || 10 és 1/4 hüvelyk, egyszarvúszőr, cédrusfa
különlegesség || Nincs.

         Szerepjáték-példa
Az Abszol úton zsúfolt tömeg volt és valójában semmi kedvem nem volt egyedül kóborolni az emberek között, miközben az agyam folyamatosan egy tegnapi emléken cikázott. Úgy haladtam végig a varázslók kedvelt boltsorán, akár egy élőhalott. A hajam az égnek állt, a szemeim kisírtak voltak és a tegnapi szemfesték volt rajtam, amit nem volt energiám lemosni. Akárki láthatott azon a napon egyből gondolhatta, hogy egy cseppet sem aludtam az éjszaka és valami kifejezetten bántó dolog ért. Nem tagadom tényleg így volt és bármennyire is próbálom leplezni a fájdalmamat ennél jobban nem megy, pedig velem sose szokott ilyen... Nem szokásom, hogy ilyesmi miatt ennyire összetörjek. Annyira pocsék ez a nap.
Visszaemlékezve, mit sem sejtettem az egészből. Romantikusnak indult és pokoli vége lett.
Clyde megállt egy pillanatra, s kisimította az arcomból a hajamat. Mélyen a szemembe nézett, mintha most tehetné meg utoljára. Érzéki pillanat volt és azon gondolkoztam, hogyan szakadhatnék el belőle, mert utálom, ha valaki ilyen módon elgyengít. Az arca lassan közeledett az enyémhez és megcsókolt – ajjjj, de jól csókolt istenem, mert vele nem éreztem azt, mintha pucér csiga mászott volna a számba.
- Euphemia Crusader – szólított meg hivatalosan és ha nem ismerném, eléggé komolyan ráfognám, hogy meg akarja kérni a kezemet, amitől megint csak óckodok. Viszont mivel tudtam, hogy ennyire buta nincs, kíváncsian vártam, hogy vajon mit akar tőlem. - Beszélnünk kell...
Húú ez egy kicsit durván hangzott az előző romantikus pillanat után, de mivel ilyen szépen felvezette nem én leszek a hibás, hanem ő. Egy kicsit majd eljátszom a sértődöttet aztán pedig minden a régi kerékvágásban lesz.
- Ez olyan anyásan hangzott, általában ő szólít a teljes nevemen, ha nem viszem ki a szobámból a szennyest – próbáltam viccelődni, miközben ő komolyan állt előttem.
Sajnálatomra nem találta olyan viccesnek, ahogyan én sem, de egy próbát megért.
- Gondolkoztál már azon, hogy miért is vagyunk együtt még mindig? - érdeklődött, miközben elengedte a kezemet (merthogy előtte úgy viselkedtünk, mint egy pár: fogtuk egymás kezét).
- Mert szeretjük egymást? - találgattam gúnyosan.
- Igen, de én... - gondolkozott el. Mi de ő? Ha valakik szeretik egymást akkor mi a kérdés... - A szüleim... - hallgatott el.
Nem is kellett tovább mondani, egyből levágtam a szitut. Sosem szerettek a szülei, mert sárvérű voltam és Voldemort visszatérésével csak még inkább féltették magukat a halálfalóktól, így tehát megváltak tőlem. Valahogy még is többet vártam volna tőlük, mindenesetre ennek már vége. Ennyi volt a kis  love-storynk. Gondolom nem is kell mondanom, hogy ezek után jöttek a könnyek és a „miért csinálod ezt velem?” meg „előbb is gondolhattál volna erre!” című költemények.

         Egyéb
avialany|| Amber Heard
Remélem nem hagytam ki semmit...