Tám, tárám, tárámtárám tárám.. Tám, tárám, tárámtárám tárám… - odafigyelve ejtette ki a betűket, hogy a kis énekszó minél  jobban érthető legyen.. De minek? Talárjában sétált a folyósón, céltalanul bolyongott. Zsebébe rakta a kezét, majd a földet nézve, szépen-lassan sétált előre.. Nem tudta, hogy merre megy, csak előre.. Unatkozott. Talán lyukas órája volt? Nem érdekelte.. Annyit tudott, hogy elege volt abból, hogy ennyire megkötik az életét, megmondják neki, hogy mi szerint kell élnie a mindennapjait.. Nem volt számára elég az, hogy minden nap korán kellett kelnie, de az is problémát jelentett számára, hogy nem egyedül volt az iskolában… hanem sok más féreggel együtt.. Valahogy elment a kedve mindentől, lehet, hogy a láz járta át testét, de nem érdekelte.. Határozott volt, de valahogy mégsem. Pálcáját magánál tartotta, habár biztosra vette, hogy nem fogja használni, még akkor sem, ha egy griffindor fenyegeti.. Pedig arra mindig ugrott.. Vonzották, hogy kettesben lehet egy griffendélessel egy olyan helyen, ahol senki sem láthatja, hogy mit csinál.. Aznap először akkor töprengett el valamin, amikor a folyosó végére ért, és el kellett döntenie, hogy az útját jobbra, esetleg balra folytatja… Megrázta őt, hogy rengeteg barátja elhagyta az iskolát.. Régebben több barátja is volt, akik a háborúban meghaltak, mondanom se kell, hogy Vaszilij azóta gyászolja a nagyurat, és a visszatérését várja… mint anno, valamikor a zsidók várták a Messiás eljövetelét.. Ezen a gondolatmeneten még ő is erőltetett egy mosolyt az arcára, majd hirtelen mozdulattal a folyosó végénél az irányt jobbra vette.. Időnként szembe jött vele egy-két diáktársa, de nem érdekelte.. Hiába köszöntek rá, ő rájuk se hederített.. Mint valami agyament kisgyerek, nézte a cipője orrát, és közben dúdolta a kedvenc verseit. Valahogy mindig is vágyott arra, hogy az iskolát bejárja.. Többször elhatározta magában, hogy minden titkos zegzugot felkutat, de valahogy valami mindig közrejátszott.. Majd maga elé képzelt egy virtuális táblát, melyre felírta a gondolatait, majd hirtelen ezeket szivaccsal le is törölte, hisz tudta, hogy úgyis valaki meg fogja akadályozni az elhatározásában..  Amikor egy viszonylag rövid, és keskeny folyosó nyílt jobbra, hirtelen befordult, és mivel a földet nézte, ezért kicsit későn vette észre azt, hogy a cipőorra előtt lévő talaj egyre világosabb: valahonnan fény szivárgott. Erre hirtelen, mint valami babonás vénember,  kikapta a zsebéből a kezét, pálcáját elővette, majd áttette azt a jobbik kezébe, és mint valami idióta Szilágyi Áron hasonmás vívómozdulatokat bemutatva araszolt az immár tisztán látszó fényforrás felé: egy nyitott ajtó volt az, és a fiatal srác hamar felismerte, hogy ez nem más, mint a Bájitalok szertárja. Az arcára egy komisz mosolyt erőltetett, majd hirtelen, meggondolatlanul az ajtóhoz ugrott.. Lehet, hogy valaki van odabent? Lehet, hogy valaki arra várt, hogy megérkezzen? Vagynem..

Rowena

Ebben az iskolában sok nálamnál fiatalabb tanuló van, akire szívesen ráirányítanám varázspálcámat és kimondanám valamelyik tiltott varázslatot: de sajnos egyiket se ismerem, így tűrnöm kell a butaságaikat.
Rowena megérkezett, és hirtelen lehuppant mellém a fűbe. Amíg idesétált szépen-lassan hozzám, addig egy szót nem szóltam, majd mikor lehuppant mellém, s én belenéztem a szemébe, mosolygásra kényszerültem: tudtam, hogy valamivel meg kell őt lepnem. Haja selymesen lobogott a lassú, langyos szélben. Ahhoz képest, hogy negyedikes volt, eszméletlenül bájosnak tetszett. Amikor lecsüccsent mellém a fűbe, körülnéztem, és egy valamit hiányoltam: a virágokat. Elővettem jobb kezemmel a varázspálcát, mely speciálisan átkok szórására volt kispécizve, és a föld felé irányítottam: Orchidessis!-mondtam ki a trimágustusa alatt tanult bűbájomat, mellyel sikerült gyönyörű orchideákat varázsolnom. Lehet, hogy próbáltam a lányt elcsábítani, megmutatni neki, hogy mit tud egy igazi varázsló. Avis!-ordítottam, pálcámat az ég felé tartva, majd kimondtam a következő varázslatot amivel feldobhattam a napot: Aqua Eructo!- mondtam ki halkan, pálcámat a hátunk mögött lévő hangyaboly felé irányítva: tudtam, hogy Rowena utálja a rovarokat, emellett azt is tudtam, hogy a lány aligha ismeri ezeket az egyszerű, de nagyszerű bűbájokat. Szerencsém volt őket megtanulni még a Trimágustusa alatt, az egyik csinos francia lánytól, akinek valószínűleg megtetszettem: ilyen az élet. Az imént idézett madarak nem repültek el, hanem a kis vörösbegyek megpróbáltak Rowena közelébe férkőzni, melyen igencsak elmosolyogtam. Az előbb még elég nagynak látszó hangyaboly szó szerint elmosódott, ezzel tönkretéve a hangyák lakhelyét és néhányuk életét. A virágvarázslat hatására a sima fűbe virágok nőttek: ez volt az én ajándékom Rowenának, hogy megérkezett. A tudásfitogtatás után közelebb hajoltam Rowenához, tenyeremmel megfogtam hátul a lány fejét, és gyengéd csókot próbáltam elérni.

Lyra Freester

Tudom, egész pontosan sejtem, hogy valami lapul abban a bizonyos bokorban, de ebben az állapotomba semmi más nem érdekel, csak a saját kis problémáim, amiért pontosan idejöttem. Nem készültem fel a zuhogó esőre, indulásom előtt az egyszerű taláromat, no meg a varázspálcámat vettem magamhoz. Ilyen időben senki se tudhatja, hogy mikor, hol és mi fog történni: az embernek elővigyázatosnak kell lennie, noha ilyen állapotban én aligha vagyok erre képes. A bokornak hátat fordítottam, és őszintén szólva majdnem szívrohamot kaptam amikor egy hirtelen hang megszólal a hátam mögött: egy lány, mely a nevemet ejtette ki ajkain. A lány észrevette, hogy sírtam, bár próbáltam ezt álcázni. Szememet gyakran törölgettem talárom ujjával, noha a könnyek mindig, szüntelenül törtek elő könnymirigyeimből, hogy aztán halk kopogással a földre zuhanjanak. Meglepett, ahogy a lány kiejtette a nevem, kellően rossz ejtéssel, bár ezt itt, a Roxfortban már megszokhattam. Valahogy sikerül az arcomra egy mosolyt erőltetnem, mely valószínűsíthetően elég erőltetettre sikerült, ekkor a lány megkérdezte, hogy jól vagyok-e.  Voltam már rosszabbul is., ejtettem ki a mondatot, bár ez a mondat csak részében volt igaz. Igaz, hogy kegyetlenül rosszul voltam, bár valahogy a lány közelsége feldobta a kedélyállapotomat. Valahonnan ismertem ezt a lányt, azt hiszem, hogy a könnyező szobornál beszélgettünk is, noha annak a beszélgetésnek nem lettek komolyabb következményei, csupán annyi, hogy sikerült még egy embert megismernem. Nem tartottam barátomnak, noha valamilyen szinten kedveltem a lányt.  Lyra? –kérdeztem rá meglepetten az első névre, ami az arcából eszembe jutott. A vezetéknevére már nem is nagyon emlékszek. Visszatérve a beszélgetés elejére, amikor megfordultam, azzal egyidejűleg elő is rántottam jobb kezemmel a varázspálcát, majd szégyenteljesen, talán a lány arcának láttán próbáltam úgy tenni, mintha egy fahusánggal hadonásznék, majd amilyen hirtelen elővettem, olyan hirtelen el is tettem az én kis fahusángomat. Kétségkívül örültem, hogy a lány is itt bóklászik, mert én valószínűleg csak egy emberi ronccsá tettem volna magamat. Legalább van kivel beszélgetnem, gondoltam magamban, és folytattam a beszélgetést a lánnyal. Valahonnan ismerős vagy! Ja igen! A szobornál te voltál az a lány, aki mellé odaültem a padon? Ekkor hirtelen megnyugodtam, hisz legalább rájöttem arra, hogy a lány nevét nem tévesztettem el, így legalább nem éreztem magam olyan gyengének. Mardekáros vagyok, de mégis gyenge. Ez a kettő nem függhet össze, akárhányszor próbálom palástolni gyengeségeimet azzal, hogy erősnek játszom magamat, csak összekuszálódnak bennem azok a bizonyos fonalak. A lány egyébként egy kabáttal takarta el felsőtestét, noha az időjárás az eső ellenére sem volt túl fagyos. Biztonságban éreztem magam a lány mellett, ami csakugyan nem a legnagyobb erény egy fiú számára. Próbáltam arcommal még egy mosolyt a lány felé erőltetni, s próbáltam a találkozás fagyos pontjait elfelejtetni vele, például azt, ahogy látta, hogy könnyezek. Ezt nem tudhatja meg senki! Kérlek ne mondd el senkinek, hogy itt láttál egyedül, sírni egy temetőben. – próbáltam határozottan fogalmazni, ám ez nem sikerült olyan pompásan, mint amennyire számítottam. Sétáljunk egyet, Lyra, ha persze neked is van kedved.-mondtam barátságosan a lánynak, aki szerintem nem búslakodni, hanem egyedül lenni jött ki erre a zord helyre. Reméltem, hogy felvidítja a napomat.

Lyra Freester.

A szél süvít, az időjárás nem megfelelő arra, hogy ilyen időben kint lófráljon az ember, a magasságból még egy vidám napsugár mosolya se képes áttörni a sötétszürke esőfelhőket.
*
Egy levelet szorítottam a kezembe, amelyet pillanatokkal ezelőtt sikerült befejeznem. Az utóbbi napok számomra felértek az örökkévalósággal. Napok óta ilyen az idő.. Azért jöttem ki ide, a sírkertbe, hogy egyedül érezhessem magam, noha itt mindig történik valami épp ésszel nem megmagyarázható esemény.. A minap kaptam egy levelet hazulról, miszerint óriási tragédia történt: Az egyik gyerekkori barátom elhunyt. Az esemény számomra fölfoghatatlan, időnként könnycseppek fordulnak ki szememből akkor, amikor a szép emlékekre gondolok. Egy életerős, fiatal srác volt, tele életenergiával.. Édesanyám elmondása szerint a dolgok egyik pillanatról a másikra történtek, nem voltak a tragédiának előzményei. Egyszerűen sétált az utcán, összeesett, és .... millió könnycsepp hullott érte a napokban. Nem lehetek többé vele. Nem törhetünk borsot az idősebbek orra alá, nem sportolhatunk együtt, nem járhatunk el soha többé szórakozni. Ezekről az élményekről szívesen lemondtam volna, csakhogy még egyszer, utoljára láthattam volna a szemébe bujkáló, néha-néha előtörő vidámságot. A levelemet is neki címeztem. Nem vagyok képes elengedni őt, noha sajnos nincs más választásom. A tudat, hogy többé nem láthatom, az életemben történt összes bánat közül a legrosszabb. A levélben tudattam vele, hogy várjon rám odafent, a rút esőfelhők felett, noha nem akarom a találkozást megsiettetni, ezért nem is cselekszek semmi meggondolatlanságot. A szememet ismét könnyfátyol takarja el, bánatomban összegyűröm a levelet, majd az erős szélben elengedem, és hagyom szállni. Egy másik világ felé, amely talán befogadja a drága barátomat. Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Képtelen vagyok még most is felfogni a történteket, hogy miért mindig az hal meg, akit igazán szeretnek. MIÉRT? Ember nem tudhatja erre a választ, s talán ez a legfájóbb. A fájó gondolat emészt, hogy hogyan is történhetett az eset. Minél lehetségesebb magyarázatokkal rukkolok elő, annál fájóbb mindez. Amint szem elől tévesztem a kis papírcetlit szívok egy nagyot a friss, eső előtti levegőből, sóhajtok egyet, és nézem ahogy a fák szomorúan bólogatnak felém a szélben. Majd izmaimat megfeszítve, még mindig könnyező szemmel felállok a természet által megrongált padról. Utamat lassan, a fájdalomtól összeszorult torokkal teszem meg a sírkövek felé. Oda, ahol embertársaim annyi könnycseppet hullajtottak, hogy az megszámlálhatatlan. Itt, ezen a szörnyű, hátborzongató helyen nehezebb a levegővétel. Az ember úgy érzi, hogy a könnycseppek megfagyva kopognak az aljzaton, pedig nem. Eleredt az eső, és valami megmozdult az egyik közeli bokornál.

     Hozzáfűzés: Hermione ezen a képen vajon kit köszönt a kézmozdulatával?

     Hozzáfűzés: Úgy tudtam, hogy szabályellenes

♥ Euphemia Crusader ♥ Békalencsés kispatak

Rory Williams Culloden Hotel

Ashley Angel Az óratorony udvara

Lyra Freester A könnyező szobor

Lyrahh.

*A ho meginkabb szakadt, miutan leult a lany melle. Ugy gondolta, hogy a lany nem szeretne ismerkedni. A lanynak hosszu, barna haja volt, szemuveget viselt, az idojarashoz kepest elegge aluloltozott volt. Bal karja mellett egy oriási taskat szorongatott, amely valami általa alkotott dolognak lehetett a tárolohelye. Amikor aztan a lányt meg is olelte, meglepodott. A lany ugyanis nem orult az olelesnek, sot, meg el is huzodott elole. Vaszilij egy kicsit csalodott volt, hiszen azt hitte, hogy a lány szeretetre vágyik. Tevedett. A lany ezutan ket kezevel megfogott egy meg keszulo rajzot, es belegyomoszolte a taskajaba. Vaszilij szerint a lany azt hitte, hogy Vaszilij nem latja. Majd ugy erezte, hogy az ido meg hidegebbre fordult. Mar nemigazan lehetett hallani a gyerekek viháncolását, már nem járkált annyi szerelmespar se, mint azelott. A haboru kovetkezmenyekent már nem volt annyi elet a parkban, mint azelott. Sok szerelmespar valt kette, az egyikuk halala, sot gyakran mindkettejuk halala miatt. A megmaradtak inkabb csak zokogni jartak le a konnyezo szoborhoz, hisz o kifejezte fajdalmukat. Vaszilijnek megremegett a keze, amikor a lany megkerdezte tole, ker-e forrocsokoladet. Vaszilij elmosolyodott, kedvence volt a forrocsokolade, bar udvariassagbol csak egy kicsit ivott a lany altal kinalt italbol. Nagyon izlett neki. Elnezest, nem mutatkoztam meg be. Vaszilij Zajcev vagyok, barataim csak Vaszi-nak szolitanak. Amint lathatod, a Mardekar haz tanuloja vagyok, immaron hetedik eve.Ez a bemutatkozan egy kicsit erthetetlen volt, hisz a lany Vaszilij enyhe orosz akcentusa miatt kicsit nevetsegesnek talalhatta azt. Orult, hogy a lany nyitott fele. Ravigyorgott a lanyra, arcan latszodtak a hideg, vagy mas nyomai : elpirult. A lany osszedorzsolte kezeit, elegge ellilult neki. Vaszilij ezt latta, ezutan egy kicsit kotoraszott zsebeiben, elohuzott egy meleg, teli kesztyut, amelyet edesanyjatol kapott, es atnyujtotta a lanyhoz. Ezutan egy pillanatra felallt, lepucolta ruhajarol a havat, majd visszault a lany melle. Szemei nagyobbra nyitodtak, eltuntek fiatalkori rancai, arca ujra kifeheredett, majd a lanyhoz szolt, ismet mosolyra nyitva szajat, kicsit megmutatva fogai feherseget. Nincs kedved egy melegebb helyre menni? Meghivhatlak vacsorazni?Majd ismet elpirult, es vart a lany valaszara. Ekozben mintha alabbhagyott volna a hoeses, es az ezer evnek tuno par perc alatt mintha par gyerek is kirohant volna a kertbe. A gyerekek kozt voltak elsosok, es nagyobbak is, akik egymas kozott varazsolgattak is, termeszetesen artatlan varazslatokkal. Peldaul az egyik Mardekaros srac felrobbantott egy gazdatlan hoembert, nagy rohoges kisereteben. Szerencsejere egy tanar se vette eszre, hisz azok is kicsodultek, ok is ujra gyereknek erezhettek magukat. Par srac meg a seprujere is rault, hogy tegyen par kort az iskola korul, hogy lassan, milyen szep a taj. Valoban festoi volt, bar volt egy kis szepseghibaja. A nehai deli szarny mar nem latszodott, hiszen elmosta a Fekete-to vize, sok mardekarosnak keseritette meg ez az eletet, sajnos en is koztuk voltam. Azota a Hugrabugos fiukkal lakok egy helyisegben, de valahogy az en barataim a mardekarosok. Az is igaz, hogy most egy hugrabugos lannyal baratkozok, mondjuk o nem hasonlithato a hugrabugosokhoz. Vaszilij nem szeretett ott lakni, ahol. Sok hugrabogar nem ertette Vaszilij poenjait. Foleg azok, akik valamilyen szinten inkabb a Griffendel fele huztak, azokkal megfert, akik anno szerettek volna bekerulni a mardekarba. Rory Williams-szel is joban volt, hiszen vele mar korabban talalkozott, bar Rory az utobbi idoben eleg zarkozott volt, keveset beszelt Vaszilijjal. Ahogy Vaszilij felfele nezett, ahogy latta, a Nap is felvidult, elobujt a fellegek mogul. A baglyok most gyorsabban repkedtek, biztos sok levelet adtak fel a kis tanulok rokonaiknak, szeretteiknek. Vaszilij laba kezdett felengedni a megfagyott alapotbol, ahogyan vart a lany valaszara. Izgult, es rettegett az elutasitastol.