Félsz. Félsz, ugye, hogy megtörténik újra, hogy újra odaszíjaznak egy asztalhoz, újra nekiverődik a fa éhes élének a csípőd, újra harcolnod kell minden korty levegőért, nem leszel több üvöltve haldokló bestiánál egy kivilágított arénában? Félsz. De nem eléggé. Nem eléggé ahhoz, hogy tegyél végre valamit azért, hogy ne így legyen. Nincs ötleted, nincs merszed, nincs akaratod, nincs tudásod, nincs semmid. Egyedül a csinos arcod van, de abból alkalomról alkalomra kevesebb marad. A tehetségeddel meg kitörölheted az édes kis seggedet, Shannon. Kitörölheted.
   Farkasszemet néznek. Tetszik a bátorság illúziója a szemében. Rajongásig tetszik. De nem lágyítja el. Undorodik a gyengeségtől, ami alatta rejtőzik, a meghunyászkodás ősi ösztönétől, a félelem nyirkosan testmeleg illatától…
   Vágyja, hogy Shannon ne adja fel. Nagyon is vágyja. De tudja, hogy hiába.
   A keze kérlelhetetlen erővel szorít vissza a csuklójára, a szájára keservesen csalódott, boldogtalanul torz mosoly telepszik, úgyse látja senki, mert közben már mindkettejüket bekebelezi, szétrágja, keresztben lenyeli a mágia szűk dimenziója, hogy aztán kiköpje valahol máshol.

   Kékszürke cementalapozás simul alájuk hidegen, ugyanez a szürkeség vicsorog a falakról is. Talán meg tudna állni a lábán, ha nagyon akarna, de engedi, hogy Shannon jelenléte, a zaj az utazás finom mágiájában ledöntse a lábáról. És persze magával rántja őt is.
   A helyiségben, ahová hozta, a világon semmi nincs. De nem is kell. Brodowski talán telefolyatta vérrel annak idején, mikor még valóban az ő tulajdonát képezte, mert mégis mire való egy ilyen szoba, ahol nem takarja burkolat a padlót, a falakat, ahol még az ajtó se látszik belülről, hogy merre van, azt csak egy hajszálvékony repedés jelzi annak, aki tudja, mit keressen. Bizonyosan pánikba fog esni, de talán a pánik ezúttal segít rajta. Most nem béníthatja meg, hogy Brayden az, aki ellen képtelen és nem hajlandó védekezni. Talán most végre felmutat valami fejlődést. Talán…
   Ostoba bizalmat helyez a világ rongybabájába.
   A padlón gördülés közben, mintha csak véletlenül ejtené el, a keze ügyébe löki a szőlőpálcát, és még időt is ad rá, hogy észrevegye, utánakapjon; nem fogja le, nem gyűri maga alá, csak úgy tessék-lássék. Annyi ideje azért nincs Shannonnak, hogy komolyabban gondolkozhasson az első lépésen, lássuk, hogyan kezd neki ösztönből. Annyi mindent kell még tanulnia róla. Annyi mindent akar még tanítani neki! Ez az este is van olyan jó rá, mint bármelyik másik. Nem. Jobb. Brodowski alakjában nem kezelheti úgy, ahogy eddig, Brodowski egy idegen, aki nem fogja kímélni, aki ellen küzdeni tud és küzdenie kell. És nincs meg a lejátszott behódolás, ami mindegyőjükkel szemben tehetetlenné teszi. Váratlan ajándék, hogy épp így találkozott vele.
   Mikor is ivott utoljára a Százfűlé-főzetből? Nem tudja felidézni pontosan, félóránál sokkal több nem lehetett. Lehet, hogy nem is volt annyi. Most már késő erre gondolni, itt nincs már lehetősége, hogy meghúzza a laposüveget még egyszer. Annyi idő van, amennyi van. Elég lesz. Kezdhetné az alapoknál, lefegyverző bűbájjal, kábítóátokkal, csalánártással. Kezdhetné. Lehetne türelmes és kíméletes. De nem teszi. Mély vízben tanulsz csak meg úszni.
- Crucio! – szisszen, mikor pár másodperc, két és fél örökkévalóságnyi idő után elérkezettnek érzi a pillanatot a támadásra. Hagyott időt felkészülni. De most már nincs kegyelem.
   Feszültté teszi a várakozás. Ha Shannon hagyja, hogy eltalálja az átok, már az elején töredékére csökkenti az esélyeit. De nem akarja igazán bántani, és a szándék híján a fájdalom semmiképpen nem lesz hosszú, nem megsemmisítő. Egy kurta tőrdöfés, áramütésnyi kín, a gyötrelem egy pillanatig tart csupán. Kemény lecke, de csak lecke. A saját erejét vesztegeti vele.

   Még most is kénytelen felbőszülni rajta, mennyire természetesen veszi Shannon a helyzetet, önnön védtelenségét. Természetesen. Még csak nem is bántja. Nem eléggé. Nagyon nem eléggé. A szőlőpálca eltűnik a köpenye alatt, nekitapad a kopott övszíjnak, magukhoz ölelik a megbűvölt bőrből lesarjadó rostok, Shannon pedig nem tesz semmit, semmit az ég világon. Az a vergődő kézmozdulat értékelhetetlen. Épp csak rándul egyet, mint a macska, ha vizet spriccolnak az orrára. De még a macska se tűri el, hogy bántsák, kereket old, kicsúszik a bántalmazó kezekből, fára, tetőre kapaszkodik fel, elbújik, elszökik. Shannon nem. Mintha súlyos kolonc lenne a bokájához kötve, amely, bárhol jár, visszafogja, hogy ne lépjen. Semmi ellen sem.
   Uram. A tarkóján hirtelen felborzolódik a szőr. Énje egy része, az az ösztönállat, a véglény, amelyik olyan élvezettel szedte darabokra a fiatal férfit, megdicsőülve ízlelgeti a szót. Kéjesen mély kortyokban lélegzi be a pánik páráját. Borzong az örömtől. Jólesik, mint a friss kenyér illata. Uram. Köszönöm. Igen. Nagyon helyes. Ujjai önkéntelen helyesléssel görbülnek további simogatásra a jól ismert bőrön; megvakargatná a füle tövét, megpaskolná a horpaszát… aztán elrántja undorral, indulattal. Égeti a kezét.
   Nem ismer fel.
   Furcsa, fojtó, rosszízű csalódottságot érez, mintha mélyen letüdőzött volna valami váratlan büdöset. Mire számított. Nem tudja. Nem tudja. Mi alapján kellett volna felismerje… Az érintése, a tekintete, a szava alapján. Talán. Hiszen újszülött féreg kora óta ismeri, előbb fürdött az ő fényében, minthogy kilépett volna a napra, játszani a sárban… egy eltévedt gondolat őrjíti a téboly haragjával. Elűzi, megfojtja. Őt nem. Még mindig pokoli a hibrid elme aliquotjainak vonaglása. Nem ismeri. Őt nem. Csak a simogatását a bolondul bizakodó, sebzett bőrén. A simogatását és a kegyetlenségét. De nem lát a tekintet mélyére. Nem. Soha nem is fog.
   Mire megszelídítené a mellkasának feszített tenyér gyerekes tiltakozása, már kőmerevre fagyott belül. Lesöpri magáról a kezét. De még mindig fogja, bármelyik pillanatban összeeshet, törékeny az életre, hát fogja, nem ereszti, csak a simogatás ért véget, az idegen kéz perverz bizalmaskodása.
- Nyilvánvaló. Az ispotályból jössz, segítségre szorulsz, nemde? – Fogalma sincs, miért mondja ezt, miért megy bele a helyzet kínálta aljas kis játékba. De belemegy. – Segítségre van szükséged. Nyugalom… csss, nyugalom… - mantrázza Brodowski enyelgő hangja.
   Megborzong, mikor a kezére fonódik a finomabb kéz.
   Egy pillanatra mégis, minden haragja ellenére futó csodálattal tölti el, mennyire csalhatatlanul megérzi a másik a moccanó mágiát. Ez szinte tanulhatatlan. Ki lehet szúrni a mozdulatot, a száj rándulását, igen, ezt meg lehet tanulni, bár Shannonba talán akkor se tudnák beleverni, ha az élete múlna rajta. De a mágiát érzi. Igen, újra csodálja a törékeny vázban bujkáló erőt. Annál jobban gyűlöli a hozzá társuló simulékony gyengeséget. A tehetség pedig nem menti meg. A mágiája kivérzett, mikor félholtan feküdt a saját hálószobája szőnyegén, nem kelt önálló életre, nem mentette meg. Nem menti meg. A tehetség kevés. Fájdalmasan kevés.
- Valóban? – szisszen.
   Várnak. Várják. Ki várja? Ki meri várni? Ő várja, két napja vár rá minden feszülő, pattanni kész idegével, várja a gyógynövény illatú kenőcs, a kanapéra terített báránybőr, az a szánalmas oltárcsökevény, a háborús jóvátétel obeliszkje, amelynél két idegen rója le kétségbeesetten bizalmaskodó kis szertartását, azt a mindennapossá degradált rítust, ahol a keze alatt dorombol a szétszabdalt bőr, mint egy lenyúzott macska idegrángó hullája… igen. Ő vár.
   De most még tovább fog várni.
- Nem bölcs dolog ilyen állapotban varázsolni – fuvolázza higgadtabban, megnyugtatóan. – Elviszlek. Merre mész?
   De mi ad hirtelen Shannonnak ilyen önbizalmat? Mi jutott eszébe?
   Hűvösen szemléli a magabiztosság mázát, amely alatt szinte összekoccannak a fogai. Elmosolyodik. Brodowski mosolyai sokkal meggyőzőbbek, mint ahogy a saját arcán torzan felgyűrődik az ajak, amely nem mosolyhoz, inkább vériváshoz szokott, meg emberhúst zabálni, döghúst és gyerekporcogót.
   Talán kímélnie kéne. Hisz beteg. Le van gyengülve. Ugyan. Más se fogja kímélni. Háború van. Nincs idő a kíméletre.
- Jól van, semmi baj. Nyugodj meg. Visszaadom, ha te is elengeded a kezemet – mondja lassan, szinte hipnotikusan, és a csuklója körül meglazítja a fogást.
   Ha elengedi a kezét, akkor fog hoppanálni vele, határozza el. Brodowski házába viszi, a pincébe. Van ott egy üres helyiség, ahová csak hoppanálni lehet, dehoppanálni nem. Oda viszi. Akkor visszaadja majd a pálcáját… meglátjuk, mire mégy vele, Shannon. Meglátjuk.

   Távolról figyeli. Nem pont így tervezte, de így sem rossz. 
   Az indulat, amely elcsitult, amikor megtudta, hogy itt fekszik a Mungóban, és nem a halak rágják a folyó fenekén, nem egy kukából fog előkerülni a város keleti részéről, újra feltámad. Elemi erővel fojtogatja a torkát. Sötét, terhes, gyilkos indulat, amellyel darabokra tudna szaggatni bármit, ami most a keze közé kerülne. Bármi történhetett volna vele. Egyszerűen bármi. Idióta. Hülye. Szerencsétlen nyomorult.
   Résnyire összehúzott szemekkel nézi, miközben tudja, Shannon úgysem veszi őt észre, nála tapasztaltabbak elől is elrejtőzött már, de Shannon mintha nem is akarná kiszúrni a veszélyt, csak azért hordozza időnként körbe riadt szemeit, hogy kihirdesse, mennyire retteg. Mert leszáll az éj, előmásznak a szörnyek… Nem lát az semmit. Botladozik, úgy fogja össze magán a köpenyét. Lesunyt fejű, bukdácsoló őz. Potenciális hulla: Követeli magára a bajt.
   Mint egy rossz flashback, törnek rá a vérben úsztatott képek, a vinnyogó, könnyektől szörcsögve fuldokló neszek. Shannon arca. Eltorzuló vonásai, engedelmesen kitágult szemei, a teste, a bőre, a bőre… az az exponenciálisan egyre több és több darabra hasadó, fordított kirakós. Forró borzongás szántja végig a gerincét, ahogy a sikoltozás concertója visszacseng a fülében édes diszharmóniával.  Rohadt nehéz volt abbahagyni. Rohadt nehéz. Még mindig vért könnyezik a háta, még mindig látja maga előtt. Milyen… szép… szörnyű… Szomjas torokkal nyel egyet. Vörös köddel árasztja el az agyát az indulat. Látja maga előtt azt a hullát. Látja maga előtt azt a kiürített tekintetet, azt a homállyal burkolt, zöld lencsét, amelybe soha többé nem fog visszatérni a makacs üvegként pattanó hűvösség. Egyszer eljön az a soha. Mi lesz akkor… velük? Tökéletesség… a szétbaszott alkotás.
   Az idegen férfi óvó, de mégis feszült indulattól fűtött mozdulattal kapja el a szédelgő testet. Erősen megtámasztja a vállát, mielőtt még összeesne ott a nyílt utcán. De egyúttal már csavarja is ki a kezéből a varázslatra emelt pálcát. Láthatóan nem beszámítható, jobb, ha nincs nála efféle veszélyes játékszer. Még csinál valami ostobaságot ijedtében, mert bizonyos, hogy halálra rémül a felbukkanásától. Ez a legkevésbé se zavarja. Legalább edződik az a verébszív.
   Felismeri vajon a tekintetét így is? A szája szegletének korcs rándulását a hamvadó cigarettaszállal ölelkezve? Nem számít, nem is törődik ezzel most. Shannont figyeli minden idegszálával. Épségben van, ha nem is túl jó bőrben. Sistereg benne az indulat. Uralkodik rajta.
   Mélyen az arcába néz, kreolságát mintha derítőben mosták volna, nyúzott, kába. Legszívesebben most azonnal végignézné tetőtől talpig, megsérült-e, hol, mint és hogyan. Puhán rajzolják az ujjai a megviselt, szétcsúszó vonásokat, ujjhegyei végén vibrál a harag.
- Rosszul vagy. – Nem kérdés, kijelentés az idegen, még ilyen nyersen is behízelgő orgánumú hangon, támaszt nyújt a szédelgőnek, Brodowski árja fajtájáról meg menjen csak a pletykálás, hogy milyen ványadt fiatalembereket ölelget a nyílt utcán. – Mi történt?
   Alig vár választ. Gépiesen körülnéz, tekintete önkéntelenül csimpaszkodik a másik riadtan vergődő pillantásának útjába. De az utca néptelen, és különben is szürkül már. Talárt visel ő is, feketét, joviális kis temetkezési vállalkozó. Valahogy szégyenné vált a hatalomátvétel küszöbén mugli ruhát húzni. Alig magasabb így Shannonnál, vagy talán egymagasak lehetnek. Furcsa nézőpont, szokatlan, idegesítő, hiányzik a megszokott fölény, magasságé és a tömény színhúsé.
   Nem is várja meg a választ, csak pillantása néma, rezzenetlen barnaságával mutatkozik be, odébb vonja az utcán. Hiába tűnik néptelennek a környék. A keze a csuklójára fonódik, mint egy acélbilincs, épp csak Brodowski kezének tapintása más, puhább, finomabb, nem olyan száraz, karcos, sebes a téli fagytól, mint a sajátja. Persze, annak a szarosnak jó dolga van a pincében, a fél seggét se kell megmozdítania.
   Rá se néz Shannonra, most, hogy megvan, a felszínen legalább elsimultak féltékeny ösztönei, a köpenye takarásában pálcát húz.
- Készülj, hoppanálunk.

{ Caeo O’Siodhach }

káromkodás, grafikus megjelenítés várható

- Ahhoz képest sokáig tart – jegyzi meg a férfi sötéten, és rágyújt.
- Szívós egy korcs.
   A fiú alig-alig férfias, engedelmesen kontrázó hangjától hirtelen röhögni támad kedve. Mi ez, cirkusz? Kabaré?
   A levegő steril a fagytól, nem melengeti fel a vérpára, a kifordult belek undorgató, forró gőze, a szánalmas zihálás. Gondolatban számol. Nézi a földön fekvőt, bámulják mindannyian, mind a négyen. Mint valami proszektúrán. Könnyű nézni, mert nem néz vissza, csak lötyög a roncsolt szemüregekben a szövetek zavaros levese, löttyen, ahogy rángatja a fejét kínjában. Az égett szélű vágás szemmaszkot rajzol a vértelen arcra. Mugli képregényhőst idéz. Röhögni kéne, ja.
   A nő még egy szót se szólt, mióta idekeveredtek. Hallani, ahogy összekoccan a foga, miközben hallgatják a vinnyogó lélegzet fragmentumait. Visszaszámol a lélek.
- Pár perc – jósolja a kölyök csöndesen, irtózattal, de valamiféle riadt büszkeséggel is. Nyilván ez volt az első leszámolása.
   Talán. Távol vannak az utcai lámpák nyugalmas, ezüst fényétől, nem látszik jól, hogy mennyi vér szaladt el a macskakövek között. A földön fekvő legalább nem könyörög, csak értelmetlen félszavakat motyog néha a rángatózó száj. Tudja ő is, hogy nincs kegyelem. Tudta akkor is, amikor óvatlanul pálcáért kapott a rangidős auror jelenlétében. Aligha jelentett fenyegetést. Épp csak ha meg lehet tenni ezt is, hát van, aki megteszi. Aki rákapott a vér ízére, az nem szalasztja el az alkalmat. Nem igaz, Armstrong? Nem volt figyelmeztető átok, azazhogy volt… az volt a második.
- Sárvérűek! Legalább megtanulják, hol a helyük – morran a férfi sötét elégtétellel, de mégis bosszús mellékzönge zörög a hangjában. – Az ilyet már kár összerakni. Mi a fenének nem adta le a kibaszott pálcáját, ahogy a többi fajtájabeli?
   Későn jöttek már ezzel a citerázó szukával, ámbár aligha tehetett volna bármit akkor is, ha ott áll a férfi mellett. Rangidős. Ő pedig Brodowski, a hivatali köcsög, a szorgalmas nyelvű, a bőtorkú. Véletlen gyilkosságokat már a nyílt utcán se szégyen megejteni. Nem Armstrong, csak Brodowski… Három bűnöst egy áldozatért? Egy hasznos álcát egy sárvérűért, aki úgyis nyomorék lesz, ha ugyan megmarad? Mereven nézi a haldoklást.
   A bagós tiszt kiköp a vergődő arc mellé.
- Két galleonba, hogy kettőig is húzza a szaros.
   Egy darabig csönd.
- Legyen öt – mondja a nő.
   Mélyen a nő arcába néz, de csak a lilás színű rúzs látszik, meg a magas szemöldök, a hosszú orr vetette árnyékok. Milyen higgadt akkordokban cseng vissza a tétemelés hangja.
   Hátrébb lép. Hányingert keltő gondolat, hogy úgyse élné túl.
   Úgyse élné túl.
   Túl sok vér, túl erős átok mind a kettő.
   Talán azért túlélné. Vagy legalábbis túlélte volna, ha egy perccel ezelőtt valamelyikük érte nyúl, és elviszi egy ispotályba, vagy legalább hív egy gyógyítót.
   Ugyan.
   A háborúnak áldozatok is kellenek.
- Ha még kettőkor is él, akkor bevisszük – teszi meg a maga tétjét csúf fintorral, fellebbezhetetlenül, és rágyújt ő is. Nem fogja megélni a kettőt úgysem.
   Brodowski  megtévesztően lágy, üres szeme elfordul a haldoklóról, a környező utcákat körbeszegő árnyékok közé vész.

   Hárman vannak. Ezután mindörökké hárman. Míg szét nem bomlanak az egymásba fogazott gíruszok. Míg rajongó, irigyen birtokló kezeik közös munkájával el nem veszejtik azt a harmadikat. El fogják? El fogják.
   Hárman vannak. Nem lehet csak övék a pillanat. De nem érdekli most a lapockáját döfködő féltékenység, a saját szemében fortyanó gyűlölet, a megbánás, hogy megosztott vele, önmagával mindent a saját nyomorult életért zálogul. Csillapodik a sejtjeit mardosó indulat, Braydent is hűti talán a nyugalom, amit érez, ahogy az öccse elnyúlik a keze alatt, és ellazítja az izmait a maximális bizalom. A test nem hazudik. Nem tud. A szavak meg nem fontosak. Nem bontja tovább a megkezdett gondolatokat, nem beszél. Mély, szusszanó lélegzete hallatszik csak, miközben kenőcsbe mártott ujjakkal simogatja a sebhelyes bőrt. Emlékeket őriz az a hát. Emlékeznek azok a kezek, ahogy önkéntelen élvezettel fejtik fel az idegszálak borzongó hálóját. Törődést adnak, meleget vesznek. És bizalmat. Olcsón kapott, de felbecsülhetetlen bizalmat.
   Szellemet idéz a kéz, a szem. Másik hátat, másik testet, más bizalmat. Másfélét. Másfélét, nagyon. Félautomata mosollyal nézi. Szikkadtan pereg a tár. De csak a másik pár szemükkel képes észrevenni, hogy milyen szánalmasan gyöngék az arcizmai, mennyire álmodnák, amit nem lehet. Kívül nézi magát. És kívülről is bennen van. De milyen pokoli gyűlöletes most… Megbántad, Brayden. Megbántad. Nem így képzelted? Azt hitted, árnyék leszek, a sarkadban járok majd, leszek a karod, a pálcád, a szemed. Talán leszek. Talán. Leszek? Felzubog benne a gyűlölet, mennyire azonos a keserve, a hőfoka, egyivású gyűlölködés forr bennük egymás iránt. Egyivású félelem. Féltéssel figyeli a hegek art nouveauját Shannon bőrén. Az öccse. Az öccsük.
- Mi tettük – ismétli nyugodtan. A mondat befejezése már csak a fejében hangzik el, csak önmaguknak szól: És mi is tesszük jóvá.
   Talán egyikük is elég lenne, hogy őrült szenvedélyével elpusztítsa. Ketten több mint elegendőek hozzá. Csöndesen törölgeti a kenőcstől olajos, zsályaillatú ujjait. Mosom kezeim. Most nem Shannont nézi, hanem Braydent. Még mindig felfoghatatlan érzés a saját szemébe nézni, egy másik tekintet fénytükrén nézni önmagát. Hogy csináljuk? Széttépjük-e a kaukázusi krétakör közepén, kettévágjuk-e a bibliai a karddal? Hol van Salamon, hogy eldöntse, kié legyen a mindenkinek behódoló, felnőttkorú gyermek? Kinek az őrülete vezesse pórázon eztán? Azokat a sebhelyeket újra be kéne kenni, újra és újra, míg egészen el nem halványulnak…
   Lekuporodik Shannon elé, hogy a zöld tóvá csendesült szembe fúrhassa a pillantását. Élvezi rajta a higgadtságot, a masszírozás után maradt jóleső érzés tündérporát. Nem csupán tetszik neki. Élvezi. Mint egy műalkotás. Az ő keze munkája. Kvalitásainak és forrásainak gyümölcse. Szép. Jó. Helyénvaló. Igen, így helyes. Végigsimít oldalt az arcán, közvetlenül a hajvonal mentén, mintha csak keretet akarna rajzolni rá ujja letörölhetetlen gyógynövényillatával, aurája fertőző mágiájával. Mozdulatlan a szája, merev vonal. Mégis mintha mosolyogna. Önelégült, mint egy agyondögönyözött macska. Csendesen, szinte már udvariasan szólítja meg a férfit, csak a hangjába bújtatott bizalmasság tapad a tarkójára nyirkosan.
- A bátyád nincs túlságosan jó bőrben, Shannon – simít végig újra hajszálra ugyanazon a vonalon. – Lassan gyógyuló, kínzó sebeket szerzett, rászorul a gyöngédségre. Talán gondot kéne fordítanod rá.
   Mennyire gyűlölte volna kimondani ezeket a szavakat akár csak pár perccel ezelőtt, és most mennyire helyesnek látszanak. Brayden testére koldulja össze a figyelmet, amelyet magának nem kívánhat. Nem is akar. Talán nem. A testvér odaadó kedvességét. Braydennek pedig meg kell kapnia… hiszen hogy meggyászoltak téged, Brayden, te jó ég! Még mindig forró, nedves érzés rágondolni a Shannon arcán tükröződő letaglózottságra. Még mindig édes.
   Hiszen három pont akárhogy is, háromszög marad. A szögek simulását, az oldalak távolságát kell jól kimérni. Most ez a fontos.
   Most hátrahúzódik. Mosolygó lelkipásztorként, aki a ministránsfiúk játszadozását nézi a sekrestyében. Nyugalom, Brayden. Nincs mitől tartanod. Rád is szüksége van… egyelőre.

   Mélyre rejti a fáradt, harapós ingerültséget Brodowski szemében. Nem, nem szabad, hogy kiüljön az arcára, mennyire elégedetlenül méregeti Twigge-et, miközben az felmarkolja a formanyomtatványokat.
- Rendben, kösz. Jó éjt – mormolja a férfi után.
   Könnyen megkapta, amit akart. Túl könnyen. Ez pedig csak egyvalamit jelenthet: a Neehill nevű konc fele annyira se értékes, mint amennyire sejtette. Twigge-ről ugyan esélyes, hogy elő tud ásni valamit, ha elég ideig gyötri a kölyköt, de bármi is az információ, aligha elég fajsúlyos ahhoz, hogy érdemes legyen az álcáját kockáztatva még egy munkatársa hulláját elásni a Hyde Parkban. Le kell mondania Twigge-ről. Idegesítő egy szarcsimbók, de nála jóval nagyobb vadakra feni a fogát, és úgy nem fog menni, ha következetesen eltűnik körülötte minden halálfalópárti görény. Le kell mondania Twigge-ről, Twigge nem fontos, csak egy szarcsimbók, mantrázza magának fáradhatatlanul, míg Brodowski arcizmai önkéntelenül is hivatali mosolyba feszülnek. Persze, ha Twigge valami olyasmiben mesterkedik, amivel fel lehet nyomni egész egyszerűen, az megint más. Milyen szép is lenne…
   Pokoli nehéz gondolkodni. Eladná a fél karját egy újabb adag elmeélénkítő főzetért! Elnyomja a csikket, és az asztallap alá rejti Brodowski párnás kezét, amely az ő elvonási tüneteitől reszket. Ezúttal valóban túl messzire ment. Többé nem húzhatja ki idáig a műszakot, mert előbb-utóbb beledöglik ezekbe az átkozott bájitalokba. Muszáj egy kicsit leépítenie őket, legalább egy időre. A francba, ha legalább egy kis Veritaserum lenne a zsebében! Kár, hogy azt egyre szigorúbban szabályozzák. Méregdrága, és minden ötödik kihallgatottra se jut, sokkal-sokkal fontosabb esetekre sem, mint egy kisdiák éjszakai kalandja. Pedig de jó lenne neked most, Laurent! Csak meginnád egy kis teával, és máris hitelesebben locsognál. A Veritaserum gyors és megbízható. Minden más, amiben legalább ennyire megbízik, sokkal kevésbé gyors. És sokkal kevésbé kellemes.
   Kihúzza magát, és türelmesen szemléli a bárgyú arcot. Jaj, kölyök, ugye nem gondolod komolyan, hogy elhiszem, hogy ennyire nincs agyad? Ha ennyire ostoba lennél, miért mászkálnál éjszaka a Zsebpiszok köz környékén? Belekortyol a kávéjába, majd újra elmosolyodik, de ezúttal sokkal inkább önmagáé ez a mosoly. És a saját mosolya nagyon nem áll ám jól Brodowskinak. Az utcán szembejövő emberek ilyenkor szoktak viharos gyorsasággal átmenni a másik oldalra. Megköszörüli a torkát.
- Oké, Laurent, kezdjük előlről. Ketten vagyunk, látod? Abbahagyhatod ezt a bájolgást, mert már kezd tőle megfájdulni a fejem. Állítólag nem vagyok jó társaság, ha hasogat. – A barna szemek szinte szürkévé fakulnak, az a barátságos kutyatekintet szinte nyársként döfi át a fiút. Már hangfelvétel se készül minden kihallgatásról. Erőforráshiány, ó, micsoda gyönyörű szó. – Úgy érted, nem lett volna jó, ha Mr. Twigge hallja? – csettint a nyelvével. Rémlik, mintha a raktárban lenne néhány remek bájital. Szabvány szerint már lejárt a szavatosságuk, de ha sokáig folytatódik ez a tündérmese, kénytelen lesz bevetni őket. Vajon Laurent akkor is tud ilyen édesen pillogni, amikor a zsigereit görcsbe rántja a kín? Hamarosan kiderül. – Laurent, Laurent, a legérdekesebb részletek mellett futsz el… de hát végtére is van időnk. Milyen érzés volt? Úgy értem, mikor megátkoztak. Mit éreztél közben? Tehetetlenséget? Dühöt? Félelmet? Ugye, azt? „Rémisztő volt.” Mondd csak, szórtak már rád azelőtt Imperius átkot? Bármikor?
   A varázspálcája szinte észrevétlenül siklik a kezébe, és a pálca hegye pontosan a fiú torkára mutat. Lássuk, milyen az, mikor valóban meg vagy rémülve, Laurent. Nem hiszek neked, amíg nem látom pontosan ugyanazt a reakciót. Vagy mondhatjuk úgy is, nem hiszek neked… Finoman megsimítja azt az elbűvölő arcot a pálcával.
- Tudod, akit valóban megátkoztak, egészen máshogy írja le ezt az élményt… Imperio.
   Érzed már, milyen eufórikus tud lenni a feltétlen kiszolgáltatottság? Mennyire önfeledt az ember, amikor megfosztják a döntések és kétségek súlyos terhétől? Ugye, hogy jó szót fogadni, Laurent? Még soha az életben nem átkoztak meg téged, ha nem tudod, mennyire jó. Nem érzel semmi félelmet… semmi dühöt… egyszerűen csak csinálod, amit a Mester parancsol, mert kibaszottul élvezed. – A hang, amely a fiú fejében csendül lebírhatatlan vonzerővel, gyönyörűségesen, nem Brodowskié. Ez a saját hangja. Rámosolyog a kiüresedett tekintetű arcra. – Gyere ide, Laurent. Gyere ide szépen hozzám. Gyere. – Pontosan tudja, mennyire hipnotikus erejű az Imperius használójának parancsa. Nem lehetetlen ellenállni neki… de nehéz. Nagyon nehéz. – Most vedd ki a zsebemből a dobozt. Vegyél ki belőle egy szálat. Gyújtsd meg nekem, ott az öngyújtó. Ügyesen, úgy. Azután ülj szépen vissza a székre. Rakd keresztbe a lábad, és tedd a kezed az öledbe, mint egy jó kislány. Szeretnéd megtenni, nem igaz? Szeretnél engedelmeskedni? Gyerünk, Laurent… te is élvezed.
   Csak duruzsol egyre, egyre, addig ismétli az értelmetlen parancsokat, amíg Neehill szót nem fogad a kéjes kábulatban. Akkor megszünteti. Talán ennyi elég lesz ahhoz, hogy végre rájöjjön, kivel is áll szemben… mert rohadtul unja már a felesleges köröket.
   Talán csak ezért csinálja. Talán. Próbál hinni benne.
- Na, érzed már a különbséget, kölyök? – rándul a szája semmi jót nem ígérő, sötét félmosolyra. - Akkor talán elkezdhetnél végre igazat mondani.
 

   A világon mindenki hazudik, és mindenki szerepet játszik. Még azok is, akik jónak látszanak, és azok is, akik a világos oldal képviselői, a katolikusok is, a konzervatívak is, még a szentként tisztelt Dumbledore is folyamatosan csak manipulált, úgy tologatta előre, ide-oda az embereit, mint a gyalogokat a sakktáblán. Az alapján él és él túl, hogy tudja, senki sem mond igazat, ahhoz mindenkinek elkél egy-két pofon, hogy rájöjjön, voltaképpen mit is akart mondani. Ez a fiú sem téveszti meg. Lehet, hogy nem igazi rossz gyerek, csak valami elcseszett kis lázadó, még akár az is lehet, hogy nem is lopott el semmit, de hogy valami vaj van az ő füle mögött is, az ziher. De a kölyök már bekajálta a józsaru-dumát, ez nyilvánvaló, szinte csak úgy tündököl a kékes szemekben, hogy mennyire meg kell őt menteni. Uram. Talpnyaló alázat a vérmániás rezsim képviselőinek. Hányinger. És még csak nem is gyújtana rá, micsoda jó fiú maszk. Ez már tényleg gyanús. És gyomorforgató.
   De Brodowski arcából Brodowski pillantásával nyugodtan és szinte megnyugtatóan szemléli a fiú arcát, riadt, őszinte szemeit. Ennek a testnek nem sok előnye közé tartozik az ilyesmi. Újra felpillant Twigge-re, a tekintete őt is szinte átvilágítja, de aurorok között megbocsátható az ilyen, hivatali ártalom. Érthetetlen. Mi a fene áll itt a háttérben, mitől van így kiakadva ez a fickó? Újra lepillant az egészen hiányos jegyzőkönyvre. Twigge nagyon furcsán viselkedik, de lehet ennek köze a fiúhoz? Épp csak néhány másodpercet töpreng ezen, aztán megcsóválja a fejét.
- Ugyan már, Twigge. Tele van minden cella, alig férünk a sok származási bizonylathamisítótól meg vérárulótól így is. Nem hiszem, hogy annyira kemény lenne a kölyök, hogy dementorokra lenne szükség ahhoz, hogy megélénküljenek az emlékei. Nézd, én még háromig úgyis itt vagyok. – D’Alambert! Rohadt szuka. – Ha gondolod, leléphetsz, én majd elintézem. Csak ezt a jegyzőkönyvet töltsd már ki rendesen az előzményekről. Egész éjszaka papírokkal baszakodtam, rohamot kapok, ha még egyhez hozzá kell nyúlnom.
   Pillantása újra a fiúra fordul. Twigge-gel sajnos nem foglalkozhat, már így is túlságosan belelovallta magát két kollégájának a rejtélyes viselkedésébe, ha pedig valamibe belelovallja magát… az sajnos általában halálesettel végződik. A túl sok haláleset pedig előbb-utóbb lebukással. Nem, nem foglalkozhat most Twigge mocskos kis dolgaival, minél kevesebbet törődik vele, annál jobb. Különben is csak egy jelentéktelen kis hal. Eltévelyedett kölyök, akit majd annak rendje és módja szerint leszednek egy szép napon. Neehill viszont láthatóan kezd megtörni, már kétségbeesés suhan át az arcán, és bevetette a „vigyél haza, kérlek” kóbor macska pillantást is. Nem rossz alakítás. Valahogy mégis olyan hamis. Vagy egyszerűen csak paranoiás, és már a Szent Szűzről se hinné el, hogy ártatlan. Igen, ez is könnyen előfordulhat, de a végeredmény ugyanaz. Előredől egy kicsit, mintha pokoli figyelmesen akarná hallgatni a fiú szavait.
- Nézd, Laurent, ha ártatlan vagy, akkor nyilvánvaló, hogy nem történhet veled semmi rossz. Ebben az esetben nem értem, miért akarsz úgy tenni, mintha pusztán csak csökönyösségből hallgatnál. Ha tényleg megátkoztak, attól még nincs teljes amnéziád. Tegyük fel, hogy igazat mondasz. Szépen elmeséled, mit csináltál egész este, mire emlékszel, hol jártál, kivel találkoztál, aztán feljelentést teszel ismeretlen elkövető ellen, és már haza is engedtünk.
   Talán ezekre az ígéretekre mondják, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Persze, ha nem beszélsz, akkor is kitalálunk valamit…

   Szánakozva figyeli, ahogy a teste engedelmesen kínálja oda magát, hogy gondozza belátása szerint, de az elméje még sötét vizek hullámverésében vergődő hajótörött. Szánakozik rajta, egy fiatalabb önmagát sajnálja benne. Önmagát. Önmagát, önmagát, önmagát, kong a visszhang a dobhártyáján, ujjai az idegen-egylényegű torokra fonódnak zaklatottan, de nem lesz belőle fojtogatás, csak nagyon óvatosan simogatja, mert fáj az a torok, megkínozta a saját szervezete. Magányos, amíg magához nem tér a hozzá csatolt másik elme. És ijedt. Nem akarja bevallani magának se, de ijedt. Borzalmas. Borzalmas, ami történt, nem vigasztalja a félkába, sötét szemek megadása, nem vigasztalja semmi. Ott lüktet benne egy új szerv, egy új test, egy új lélek, vagy valami olyasféle mocskos lélekcsonk, már egyikük se igazán lélek, micsoda egy elbaszott transzplantáció ez, ki kell lökni, ki kell okádni, tépni azt az oda nem illő darabot, de a szervezete legyengült, nem képes rá, befogadja inkább. MENNYIRE ROHADTUL IJESZTŐ! Elviselhetetlen. Elviselhetetlen! Még közelebb húzódik hozzá, az egyetlenhez, aki a társa lehet ebben a nyomorúságban, ebben a rémületben; egész odakuporodik a fejéhez, a cigaretta kiesik a szájából, ég tovább a padlón békében, az ujjai a nedves, ragacsos arcra simulnak, csak akkor húzza el őket úgy, mintha sose érintette volna, mikor végre tényleg magához tér. Vér pereg az ajka közül. Elkapja, vizet hív maguknak, megitatja. Elkapja, igen, nem kell még több fájdalom, elkapja hát, felülteti, a falhoz nyomja, hogy ülni tudjon. Talán korai még ezzel a hassal. Nem. Jobb, mint tehetetlenül feküdni a hánykolódó földön. És a sötétben… mi van a sötétben? Mi ez a rettegés, ami belehasít, és elszorítja a torkát?
   Nem tudja függetleníteni magát attól a szenvedéstől, amit a másik érez. Nem tudja örömét lelni a kétségbeesésben, a könyörgésben, a félelemtől széthasadozó vonásokban, pedig mennyire áhította, mennyire kívánta, hogy gyötrődjön, hogy ilyen nyomorultul vergődjön…! Felemeli a pálcáját, a szoba belseje felé int, meggyújtja a lámpásokat, egyiket a másik után, aztán gyertyákat bűvöl elő, fényt, ragyogást hoz ebbe a csúf nappaliba, és még csak meg sem kérdezi, miért. Nem bírja nézni a kínlódását. Pedig hogy gyűlöli… elmondhatatlanul, hevesen, gyilkosan gyűlölködik iránta.
- Értelmetlen, nevetséges halál lenne. Hogy épp miattad pusztuljak – szisszen dühödten, és közelebb húzódik, lassan, mint a kígyó, csúszik oda a falhoz, a padlón, mintha elfelejtette volna, hogy ember, és két lábon is tudna járni, és talán úgy is illene. Állattá alacsonyítja vissza a téboly, a zsigereit facsaró, egész lényét meggyalázó mágia. – De nem félek tőle. – Még közelebb, még közelebb már egészen a falnak préseli a testével, az arcába csapja saját használt levegőjét. – Te viszont félsz, Minticz. – Minticz. Mennyire értelmetlen szó. Mint egy mantra, aminek nincs is jelentése. Mennyire értelmetlenné váltak a nevek. Hiszen minden egyes szám második személy ugyanazt jelenti. Egyetlen ilyen ember létezik már csak a Földön. Nincs több. Mindet megölték, idegen fajjá degradálták, csak ketten osztanak valami undorító, és mégis annyira kétségbeesetten kapaszkodó szövetséget, közösséget, köteléket.  – Azért csináltad, mert félsz. Mert megöltelek volna. Előbb-utóbb megöltelek volna. – Mégis puhán simítja fel a nyakáról az arcára a kezeit, cirógatóan, kedvesen. – És te nem akartál meghalni, igaz, te rohadt, gyáva féreg? Bármire képes voltál, hogy életben maradj. Undorító vagy. Undorító. El se hiszed, mennyire. – Mégis vadul simul hozzá, el akarja hitetni magával, bizonyítani akarja, hogy nem a saját őrülete játszik vele ilyen kegyetlen játékot, bűnbakot akar, hús-vér bűnöst, akit hibáztathat, akit gyűlölhet, akinek a húsába marva csillapíthatja nyomorultságát. Nekinyomja a homlokát a másik homloknak. – Gyönyörű? GYÖNYÖRŰ?! Te épp úgy gyűlölöd, mint én! Megbántad, rohadt, megbántad, most pedig gyáva vagy visszacsinálni! – ordítja egyenesen az arcába, öklei a húsába vagy a ruhájába marnak, fájdalmat okoz maguknak, de az se számít, meg van veszve, talán nem is a másik testet marja, hanem a sajátját, de úgy is jó, hátha a fájdalomtól elmúlik, hátha vége lesz, hátha megszabadul… de tudja, hogy nem. Csapdába ejtették. A fejére vágódott a medvecsapda, az agyára, hiába rágja le a lábait. – Tudod, rábasztál, Minticz. – Kapaszkodik a névbe. Mantra, mantra. Ha ragaszkodik hozzá, kik voltak egyszer régen, talán… - Mert így is meg foglak ölni, előbb vagy utóbb. Ha beledöglök is. Vissza fogod csinálni. – Újra simogatni kezdi az arcát, mintha az ő testében akarná megnyugtatni a másik testhez tartozó, zaklatott, tébolyult elmét. – Most pihenhetsz egy kicsit. Gyógyulhatsz. Azután nekikezdesz, és helyrehozod. És akkor talán megbocsátok. Értetted? Érted, Brayden? – Társad, tanítód, gazdád vagyok, te az enyém. Fogadj szót. Kérlek. Megmentettelek. Hát ments meg. Minket.

   Már szinte törvényszerűnek tűnik, hogy a másik félemberben feléledjen a birtokféltés, az önző gén. Az altruizmus csak vérségi köteléken belül működhet, az ember önnönmagán belül nem. Nincsenek egymásért befektetett adenozin-trifoszfátok, amelyek nagyon is számító önzetlenséggel összekössék őket, és alapjaiban osszák meg a tulajdont, nyomorult kis életeik fény-, tűz-, örömforrását. Az, ami volt, még nem elég. Szinte kötelező aktus a birtokféltés. Kapzsi kis disszociatív személyiségek. Engedi, hogy a másik megérintse, hagyja, hogy csontot csontra koppantson pohárköszöntő gyanánt, hogy koponyáik kelyhében megloccsanjon a velő, egymásnak ütközzön, egymásba nyaljon sziszegve-édesgetve. Tűri a csuklójára fonódó ujjakat, tűri higgadt, rutinos viszolygással, mint ahogy az ember a saját teste engedetlenségét, saját teste undorteli folyamatait figyeli tehetetlenül, beletörődve és mégis mélységes bizalommal, talán egyfajta egoista önelégültséggel is, az önpusztító öngyűlölet komplementereként, amely szintén ott van, szintén megfér és szintén a legteljesebben helyes. Arcizma se rendül, hideg tekintete mégis szinte belevigyorog a másik arcba.
- Ki kapálózik, Brayden? – szinte lágyan kérdezi, már amennyire ismeri a lágyságot még ez a hang, befelé lágy, csak kettejüknek. Szánalommal és együttérzéssel épp úgy teli ez a lágyság, mint gúnnyal és kárörömmel. Sötéten nevet, kurtán, súlyosan. Hiszen te jöttél ide. Te sántikáltál be az én territóriumomba. Itt most az én szabályaim szerint játszunk. – Nincs. Nincs múltam – egyezik bele higgadtan. Nincs. És ez azt jelenti, bűnei sincsenek, csak egy kevés, csak néhány kegyetlen órára való vétek a hibátlan, ezerszer sebezve is hibátlan bőr és az annyival nyomorultabb, sebezhetőbb kis lélek ellen. Neked milyen múltad van, Brayden? Gyűlölettel és erőszakkal teli. – De akkor mitől vagy így beszarva? – súgja trágárul-bensőségesen az arcába, mint egy gyerekkori barátnak, akivel meggyűlölték ugyan egymást az eltelt évek alatt, de mégis ott vannak kitörölhetetlenül a közösen átélt dolgok, a verekedések, a titkok, a kiéhezettség a világra, a mocsokra, az örömre. Szinte érzi a másik vágyakozását a testvér után. Szánja. Szegény. Neki nincs múltja. De jövője van. Sokkalta inkább van jövője, mint annak a félnek, akinek múltja van. Nem béklyózza semmilyen közösség Shannonhoz, de ez a meg nem kötöttség annyi lehetőséggel kecsegtet… - Ha nem tudom elvenni tőled úgysem, akkor mégis mi a fenétől félsz? – Hiszen mellém mozdult el. Nem melléd. Mellém állt.
   Jaj, Ézsau, te szomorú hülye, hiszen nincs is, amit adhatnál érte. Majd leölöm a bárányodat, és magamra csavarom a puha bőrét, ha kell. Neked nincs már elsőszülöttséged. Eladtad a magtárban az életedért. Másfélszülöttek mindketten. Nem egyformák és nem egyenrangúak, torz, életképtelen és csak átmeneti lehet ez a leosztás, most mégis ez van. Megborzong a fenyegetéstől, de mégse igazán a félelem borzongása ez, sokkal inkább az adrenalinfüggő elmebeteg élvezete. Tetszik a fenyegetés, tetszik, ami a helyzetből lehet. Mert lehet belőle világégés, lehet belőle halál és vér és fájdalom és pusztulás, és az apokalipszis imádata közös titok, közös gyönyörűség, mint a jó kisfiúk fegyelmezett szadizmusa egy titkos padláson, ahol senki se tudhat róla, csak az áldozataik.
   Hirtelen forrón szereti ezt a szánalmas, sebesült alakot azért, mert még nála is elbaszottabb, még nála is rosszabb, sötétebb, gonoszabb, de mégis valaki, aki eloszlatja saját elbaszottsága kínzó, örökösen kétkedő magányát. Elmosolyodik, és belemarkol a ruhájába, ellentámaszt neki, megtartja türelmesen a súlyát, eltűri a groteszk simogatást magán. Shannon hirtelen szinte már jelentőségét veszíti, amíg egymásban, oszthatatlan önmagukban játsszák beteg és veszélyes kis játékaikat, nem nyúl utána egyikük se, ahogy kisiklik közülük bölcsen, időben. Vajon mi lenne? Annihiláció, nagy energiájú elekromágneses hullámok szépséges mennybemenetele, gamma-sugárzástól glóriázott fúzió, ha egy másodpercre képesek volnának elfogadni egymást, és engednék ennek az istentelen összeolvadásnak, hogy beteljesüljön, és szétsugározza minden romlottságukat a világba? Talán csak létrejönne belőlük egy harmadik, egy tökéletesített szuperszörny, ami darabonként falná fel a jót.
- Tudom – leheli lehunyt szemmel, maga is szinte önkívületbe esve a ráerőszakolt emléktől és a felismerések vad erejétől. Ráfonja a kezét a vállára, megszorulnak az ujjai a feszes izmokon, és már tudja, hogy mi lesz a következő szó, már érzi a csontjaiban, de nem teheti, mégsem teheti, hiszen a másik is épp úgy féli a Sötétet, mint ő, és ugyan ki akarna egy megrokkant, selejtes aggyal osztozni a ki tudja meddig örökkévalóban, és Shannon, igen, itt van Shannon, csak nem akarod elcseszni megint a tökéletességet? Ha az elméjét sebzed meg, onnan nincs visszaút, te hülye... ki a franc fogja helyreállítani az idegsejtek szétolvadt fehérjéit? Senki. Te sem. Nem vagy isten!
   Szégyellnie kéne, mennyire megkönnyebbül, mennyire meglazul az izmaiba markoló feszültség, hogy a varázsige nem teljesül be. De nem szégyelli. Csak dühöt érez, haragot, ingerültséget. Hiába eresztik el, ő nem ereszti, visszarántja, szinte egész az arcába nyomja a száját, úgy sziszeg rá.
- Seggfej. – Milyen lenne beleharapni az arcába? – Még mindig nem tanultad meg, hogy nem mondunk olyat, amit egy pillanatig sem gondoltunk komolyan? Idióta. – Erős a késztetés, hogy behúzzon neki egyet, de nem, mégsem, a kényszer úgy múlik, ahogy volt, ostobaságnak tűnik már. Megpaskolja inkább az arcát puhán, atyáskodva, úgy ereszti el, hadd üljön csak le, pihegje ki a saját ámokfutását. – Jól van. Jó fiú. – Végérvényesen elfordítja róla a pillantását, minek törődne a másik ragadozóval, mikor ott lapul valahol a közös zsákmány is. Shannon.

   Elmosolyodik megint furcsán, ahogy hallgatja a suta szavakat, amelyek, milyen különös, őt védelmezik Brayden ellenében. Még mindig furcsa érzés, ahogy Shannon kifordult közülük, de nem a fivére oldalára lépett, habár, valamilyen szempontból mégis testvért választott, ha nem is vér szerintit, hanem mocskos mágiával megkötött mostohát. Mosolyog rá, ha sötét, hosszú évek nyomorától torzzá merevült mosollyal is, miközben elindul felé. Nem túl biztató mosoly, de legalább nem is igazán fenyegető.
- Rá se ránts – csitítja el könnyedén, szinte már mulatva. Nem tudod, miről van szó, Shannon, tehát jobb, ha hallgatsz, üzeni ez a mondat. A háta mögé lép. Nem térdelt rá a puha bőrülésre, amely átsegíthetné a következő perceken, támaszt nyújthatna fájdalommal sújtott testének. Persze, hogy nem. Az engedelmesség sose volt igazán erősséged, nem igaz, Shannon? Felemeli a lábát, térddel puhán a kanapéra nyomja a combjánál, ha már magától nem volt hajlandó szót fogadni a saját érdekében. De egyáltalán nem durva vele.
   A tenyere megnyugtatóan simít végig a hátán, gondosan kerülgeti azokat a hegeket, amelyek még fájhatnak, és nem mulasztja el ügyes kézzel meglazítani az izmaiba merevedett feszültséggócokat. Talán furcsa, hogy az auror nemcsak fájdalmat képes okozni, hanem nagyon kellemes érzéseket is képes kiváltani a testből, de hát végtére is, anatómiáról szól mind a kettő, és hogy alaposan ismeri az emberi test érzettérképét, azt Shannon már nagyon közelről tapasztalhatta. Úgy simogatja, masszírozza, mint ahogy egy ideges macskát nyugtatgat az ember az állatorvosi rendelőben. Megígérte, fájni fog a billog eltüntetése, de jóleső mozdulatai nyugalmat, ellazulást, bizalmat követelnek, mielőtt beteljesítené, amit ígért, és megszabadítaná a férfit a megbélyegzéstől. Talán csak bosszantani akarja a a másik felet, de ahhoz mégis túl figyelmes, túl odaadó az érintése.
- Azt kérdezted, milyen érzés – szólal meg kicsit talán hirtelen, váratlanul, de a hangja meglepően nyugodt és sokkal kevésbé kemény, csattanó, mint bármikor. – Furcsa. Felkavaró. Beteges. – Folytatja a cirógatást, és nem számít, mennyi ideig tart, amíg valamiféle ellazulást nem tapasztal, addig nincs folytatás. Akkor viszont előveszi a pálcáját, és gyorsan, mondhatni kíméletesen tépi fel a betűket, ami maradt belőlük. A tinta kiszivárog a csorduló vérrel. Megsimogatja Shannon hátát. – Ha begyógyulnak megint, már nem fognak látszani – morogja kicsit előrehajolva, közelebbről a fülébe. Sovány vigasz. Fáj. Eléggé fáj, bár Shannon élt már sokkal-sokkal rosszabbat, de majdnem olyan gyötrelmes, mint amikor belevéste őket a bőrébe. Igaz, akkor nem igazán volt öntudatánál. Most viszont azonnal ellátja a sebet, kötést rá, máris jobb valamivel. Kicsit szelídíti még, azután a kenőcsöt veszi a kezébe, egészen finom gyógynövény illata van, friss, üdítő, és a bőrre kenve is jóleső, hűvös érzés. Alaposan megkeni a hegeket, nem sieti el, ráérősen dolgozik. Elég időt hagy arra, hogy Shannon leküzdhesse az ellenérzéseit, és élvezhesse a törődést.
- Megfordulhatsz, csak ne nyomd a kanapénak a hátad – mondja végezetül.

   Huszonhatodik órája talpon. A világ megzavarosodik, tejüveg borul az egészre, tejüveg, romlott tej. A kép sarkai zizegnek a keretben. Hömpölyögnek a papírhalmok az íróasztalokon, belefulladnak a hullámaikba a szörfözők. Élet és halál dől el azokon a papírokon, és mégsem, mert már eldőlt a valóság bizarr babaházának színielőadásain, most már csak szép mondatokba öntik a szorgalmas pennák, lepecsételtetnek, és tovább reppennek a megfelelő íróasztalokra. Bűn, büntetés. Börtön. Halál. Pálcatörés. Túlkapások. Ki az ártatlan, ki itt a vétkes? Mindenki. Nincsenek már néhányan, kevesen, sokan, nincsenek konkrétumok, mindenné és mindenkivé forrnak össze a hasábok. Mindenki bűnös. Szúrnak a szemek és reszketnek a kezek. Szétesnek a gondolatok, eljön a holtpont, és aztán kiélesedik a kép megint, de befelé bámul az agy. Minden szabály fehérzaj, minden parancs sötétáram. Minden… minden olyan rohadtul megérett a pusztulásra.
   Közömbösen, sőt szinte unottan nézi azt a kölyköt, akiből a holnap bűnözője lesz. Magazinba illő cukipofi. Divatos öltözék. Divatos borosta. Divatos dac. Öregebbnek néz ki, mint amennyi. Divatos lett bajba kerülni? Anyuci ölében lenne még a helye, vagy valami rajongólány-koszorú közepén pózolva, nem a kihallgatóban. Idióta. Megérdemli, amit ettől a másik idiótától kap. Ő meg még pesztrálja itt a két hülyegyereket éjnek idején, két műszak után, miközben odakint igazi bűnözők bujkálnak a sötétben. Gyerekeket ijesztegetni könnyű. Gyerekeknek való. Homokvár rugdosás.
   Megköszörüli a torkát, és becsukja maga mögött az ajtót.
- Sikerült azonosítani a pálcát. - Lengeti meg a paksamétát, és helyet foglal az asztalnál, nyugodtan, mintha nem is készülnének kibelezni a szeme előtt egy iskolás fiút. Mélyet szív a bögréje erőteljes kávé- és mentagőzéből. Ez már a sokadik felpörgető koktélja ezen az estén. Alaposan tönkreteszi vele a szívét, de legalább éber lesz még egy darabig. Brodowski hamis kutyatekintetével elnéz a megfeszített fej felett, és rámosolyog az acsargó halálfalógyerekre. Milyen vérlázítóan inkompetens. Amatőr.
- Köszönöm, de egyedül is elbírok vele. Ez csak egy makacs kölyök – horkant a halálfaló, és tovább húzza a haját. Most már kezdheti istenigazából félteni a fürtjeit a kis ripacs.
   Érdekes. Szokatlan és túlzott agresszió. Miért annyira fontos ez a gyerek, hogy hirtelen felbuzgott a munkakedv éjnek idején? A beosztás szerint mintha Twigge nem is dolgozna ma éjjel. Behozta, simán rábízhatta volna valakire… nocsak, nocsak. Személyes preferencia? Az esete lenne a hosszú hajú, jóképű iskolásfiú? Ebből a söpredékből még ilyen rejtett indítékokat is kinéz.
- Ugyan, Twigge, erre semmi szükség. Ez csak egy kölyök – visszhangozza álságos filantrópiával. – Ereszd csak el. Nem hiányzik a plusz papírmunka egy ügyetlen szarka miatt, úgyis csicseregni fog. Ami engem illet, D’Alambert mondta, hogy jöjjek segíteni neked – fűzi hozzá ártatlanul.
   Az a plusz papírmunka meg nagyon is jól meg fog ott férni, ha szükségessé válik, de egyelőre nem az. Egyelőre. Addig szuggerálja Twigge tekintetét, amíg az meg nem törik, és el nem ereszti a fiút. Akkor aztán elfordítja róla a pillantását, belekortyol a bögréjébe, és belenéz a megszerzett papírokba.
- Laurent Cassius Neehill, roxfortos diák, született 1980. 01. 05, London, stimmel, ugye? – Miután felolvasta az előtte fekvő papírokból, feltekint a fiúra. Hagy neki egy kis időt, hogy puhuljon, közben rágyújt, megkínálja a halálfalót is, sőt Neehillt is. Józsaru. Nincs oda a szerepért, de Brodowskiként óvatosabbnak kell lennie. Nagyot szív a cigarettájából. – Szóval éjnek idején kétes hírű boltokba törünk be. – Lapoz egyet. – Prefektus. Ó. – Felhorkant, sötéten vigyorog, a fiú arcát fürkészi. Bájos, bájos. Biztos megszokta, hogy térden hever előtte a világ. Annál érdekesebb. Már csak a másik kölyköt kell kirakni innen, hogy elkezdődhessen az igazi móka. – Megteheted persze, hogy hallgatsz. Sok értelme nincs, de miért ne? Lássuk csak… vér: bizonytalan.
   Ez szerepel minden olyan mágus kartonján, aki még nem bizonyította aranyvérűségét, vagy nem ütötték rá, hogy mugliszármazék. Undorító egy rendszer, de ennek a tolvaj aranyifjúnak a kedvéért hajlandó azonosulni vele, és gúnyosan méregetni miatta.
- Ebben az esetben kezelhetünk politikailag gyanúsként is. Ez a cél? Elmúltál tizenhét, nem vagyunk kötelesek felhívni a szüleidet. Nyilván nem tervezel nagy jövőt, ha ennyire szeretnél egy szép nagy fekete foltot az önéletrajzod közepébe. Mire kellettek azok a bájitalok? – Ránéz a bizonyítékok listájára. – Ezt nem töltötted ki, Twigge. Mindenesetre úgy hallottam, elég szaftos darabok. Egy kicsit túl szaftosak, nem gondolod, Laurent?

   Nem számít, hogy megfeszül és ellenkezik a közelsége ellen, nem számít semmit, nem számít semmi sem. Reagál, őrá, és nem arra a másikra. Ennyi elég. Ennyivel beéri.
   Tűri, hogy másodrendűvé szorítsák, egy pillanatra egészen elveszti a fonalat, vajon ő az, aki ilyen minden idegszálat borzoló, heves bizalmassággal bújik a vékony férfihoz? Mennyire könnyedén enged neki. Mennyire behódoló most. De persze, mind tudjuk, Shannon, hogy belül nem vagy ilyen. Nem, nem, csak kerülöd a megtorlást. Engedi mohóbb felének, hogy piócaként csüngjön a húson, ő a lelket kívánja tapintani, a rezdüléseire, zavaros, kínbeteg mondataira, zseniálisan hülye filozófiájára kíváncsi. Nem kell már a bőrbe vésett billog. Másikat akar, újat, csillogót a lelkére. Ahogy felizzanak a betűk, rájuk simítja a kezét, hűvös, biztonságosan borzongató érintés a nadrág csíkja felett. Kialszik az írás, csillapodik a fájdalom, úgyis újult erővel tör majd rá, ha elhúzza a kezét.
   Shannon hirtelen fordítja a pillantását az édestestvérről a második, elfajzott teremtésben nemzett mostohára. Őrá. Mi ez a szemében? Mit suttognak az átszaladó, vékony ujjakkal motozó gondolatok? Mit kutatnak, mi után nyúlkálnak őzkíváncsisággal? Mi ez a torokszorító opálosság a zöld tó jegén? Értem már. Igen, értem, Shannon, értem. Ajka halott szívhanggá összesimul. Szigorú, mozdulatlan pengevonal. Ha bőrt érintene, vágna is talán a csókja; vérzésig metszene a húsba az az embertelen vonal, ha végigsimítana az önnönmaga által hasított, de egy másik szájtól nedves keréknyomokon.  Ha. Ha tenné. Kívánt és oly tisztátalan csapa a bőrön. Nem. Nem tenné. Tekintete süvöltő, hideg semmivé sötétül, csak azért szürke, és nem űrfekete, mert még a fény se mer elveszni benne, hagyja magát meggyőzni, kiverni, visszafordítani a szaruhártya páncélján, megtörik, nem jut be az emésztő, falánk ürességbe, hogy saját hiányával indikálja, milyen kegyetlen is valójában a semmi.
   Hogy mersz szánni? Hogy mered? Hogyan? Én alkottalak! Mi alkottunk… én is ott voltam, valahol ott kellett, hogy legyek… ott vannak az általam festett árnyalatok is. Ott vannak. Ott kell legyenek. Ott lesznek, lesznek. Önmaga tarkóját nyalja az idő gyűrűbe csavarodó gondolataiban, elviselhetetlen hascsikarássá fokozódik az érzés, a látvány a szemtükrökben, hogy legyőzték, hogy voltaképp nem több, mint a rítus hadifoglya, agymosott rabszolga, meghunyászkodó. Nem ő akarta. Nem ő akarta, de… egyenlően szenvednek? Szenvednek! Mindketten, mind az egyen! Rúdra kötözve ring két összeszabdalt arcú alak válla közt. Őrület, őrület. Nem szánhatsz. Nem vagyok legyőzött, nem vagyok, nem vagyok legyőzött. Győztem. Én győztem. Meg fogom mutatni, hogy nincs okod a szánalomra… rettegned kell, épp úgy tőlem is, mint tőle. Láttad, milyen nyomorult, milyen gyenge, milyen sebzett (vagyok, vagyok!), ő a szánalmas, a szánnivaló. Tulajdonképpen TE vagy az, Shannon. Tökéletlen vagy. Megnyomorító szénburkához makacsul ragaszkodó, ostoba gyémánt.
   Mennyire jó lenne megmutatni neki, bizonyítani előtte, maga előtt is, hogy botor dolog szánni őt, mikor ereje van, hatalma, amikor még mindig kényszeríthetné térdre, sikítani, bármire kényszeríthetné, amire csak akarná. Bármire, olyanra is, amit a másik nem mert megtenni sosem. Mert gyáva. Mert gyenge. Mert annyira beteg, hogy ő is érzi, titkolóznia, tagadnia kell. Mikor hagyod már abba, hogy gyűlöld saját magad? Ó, soha. Soha sem. Nincs egyenlő leosztás, nincs egyenlő két fél. Az egyik iker kisebb súllyal, az egyik később születik. Az egyiket üldözni kell, míg el nem pusztul mind a kettő. Az egyik alárendelt lesz.
   Átharapja a semmi távolságot, ami köztük volt Shannonnal. Végighúzza az ujjait a hasán, mellkasán, nyakán, arcán, változatos kínok emlékét ébresztve a bőrben, de az érintésében nincs most semmi sóvárgás a testvér közelsége után. Még csak rá se néz, nem kíváncsi a vergődésére, viszolygására, egyszerűen kinyilvánítja a birtokjogot az érintés, civilizáltan, eltűrhetően hugyozza körbe. Ez alatt a pár másodperc alatt csak kommunikációs eszköz az a test a két másik közt, amelyek közé óvatlanul odaszorult. A vállak felett a saját tekintetét keresi, kutatja, követeli. Mélyen önmagába néz, a Shannon felett az övének ütköző lélegzetbe és szándékba kóstol. Az elhangzó szavak jelentését inkább érzi, mint érti, mintha álmodott volna már ezen a nyelven, de most nem számít, mit mondanak, egész más dől el, egész más feszültség vibrál a levegőben. A másikat nézi, az életképtelenebbnek, gyöngébbnek bélyegzett felet, amelyre azonban most már szintúgy szükség van, életben kell tartani, vigyázni kell rá, figyelembe kell venni az igényeit. A másik. Milyen szánalmas. Milyen veszedelmes. Milyen gyűlöletes minden, amit tőle kapott, és milyen ismerős, rokonnemű. Egyedül Shannon, ami annyira idegen, és annyira…
   Annyira pattog a meghasonlottan magát harapó indulat, önpusztító, öngerjesztő kis apokalipszis illegeti magát közöttük. Túl közel vannak. Túl közel. Shannonhoz és önmagukhoz is. Van, hogy egy szervet fel kell áldozni egy másik javára. Van, hogy két levágott ujjból csak egyet varrnak vissza. Van bizony.
- Hagyj magunkra – szólítja meg elesett tagját közömbös nagylelkűséggel, felülről. – Lásd el magad, tegyél, ami tetszik. Pihenj, gyógyulj. – Felesleges kimondani. Közössé lett ház, közössé lett erőforrások mindenütt. És mégsem szükségtelen. – De ne zavarj most, dolgunk van. – Sürgető, fontos, fénylő dolga. Dolga, neki és a másiknak? Neki és Shannonnak? Mindhármójuknak? – Rendbehozzuk. Rendben lesz. – A keze Shannon meztelen vállát simogatja önkéntelenül, a szavai is elég tudattalanok, mégis tiszták, amennyire tisztának kell lenniük a két zavaros elmét összefércelő távíró vezetékeken végigégve. Alku. Alku saját magával.
   Fenyeget a levegőben az új leosztás. Igazságtalan helyzet, az auror szinte sértetlennek, épnek, erősnek tűnik; talárja alatt sajdulnak még a gondosan bekötözött sebek, halántékán a halálos bűnt elkövetők arcra nyomott billogjaként feketéllik Brayden tűzcsóvájának csókja, de a mozgása ép, a reflexei tiszták. A másiknak még pihenni kéne, gyógyulni. Igazságtalan helyzet a hierarchia megállapítására. De hát miért is sietnének ilyesmivel. Maradjon a status quo. Legyen édes, édes béke, működni képtelen demokrácia, ami úgyis anarchiába eszi magát hamarosan. Nem magas az ára. Csak egy harapás a húsba, amelyet már úgyis annyiszor haraptunk. Talán kettő vagy több. Semmiség. Persze, dönthetsz úgy is, hogy nem adod… lejátszhatjuk most is. Egyszer úgyis le kell. Megvillan a szeme, a harc áhítását egy pillanatra sem unja meg, soha. De hiszen most már érted ezt is.
   Ekkor viszont Shannonra fordítja a figyelmét. Egyetlen határozott mozdulattal megállítja az ing után nyúló kezét, aurája Heraklész hidravérbe mártott ingjeként borul rá, nem tanácsol se ellenállást, se vonakodást. De teljesen nyugodt hangon, sőt szinte kedvesen szólítja meg, az érintésről is lemond, úgysem telik benne sok öröme, valahogy az emlékekben másmilyen volt, megdicsőítőbb, élvezetesebb. Szinte őrjítően vad impulzus, őrjítően tiszta minden máshoz képest. De ez csak bőr. Egy vékony, folyton ellenkező férfi bőre. Nos, jó, meghagyja a beteges játszadozást az ahhoz méltóbb félnek. Furcsa, hogy épp a közös szenvedély húzza meg ilyen nyilvánvalóan (nyilvánvalóan? ábrándos másodpercekre, talán) a határt az egymásba játszó lebenyek közt. Ezért van mindenképpen szüksége Shannonra. Ezért, nem másért. Nem. Belekapaszkodik saját pszeudo-józanságának gőgjébe. Pillantása higgadtan, hűvösen ül meg a férfin.
- Most le fogom venni rólad a betűket. Nem lesz különösebben kellemes, de felteszem, örülsz. Végül is, egy marhabilloggal kevesebb. – Hangja elárulja, udvariasságból, és mert együttműködést vár, közli ugyan, hogy mi fog történni, de már döntött. Shannonnak a legkevésbé sincs választása a dologban, és a finom hangnem is könnyedén átfordulhat abba, hogy a hajánál fogva fogja keresztülrángatni azon, amit eltervezett. Rámutat a kanapéra. – Térdelj fel oda, és támaszkodj nyugodtan a támlára. A hegeidre is van kenőcsöm, talán halványít rajtuk valamennyit.
   Barátságos, kopott, fekete bőrgarnitúra néhány lépéssel odébb, hívogató támasz a teljes kiszolgáltatottsághoz. Biztos nem két csepp vért látott eddig. Biztos nem csak vért.

   Mennyire furcsa, mennyire sajátságos és… szép, ahogy a kézzelfogható félelmet átitatja és feloldja magában valami más, elemészti, átalakítja. Átható pillantása tanúsága alatt születik egy új érzés. Mégsem új, de talán most létezik először ebben a magasabb létformában; sok-sok éve a fejlődésben visszamaradt, abnormális újszülött, aki passzívan csüngött eddig az önáltatások tejfoltjain, és most végre vékony kis lábaira áll, és rányitja nagy, fényes szemeit a világra. Furcsa, borzongó megvilágosodás bontja szirmait a szeme előtt, de csak akkor jön rá, miről van szó valójában, mikor elhangzik a név, az ő neve, a hamis anagramma, ami a betűk egyezése nélkül fordul át egy másikba.
   Shannon. Te sem tudtad. Te sem tudtad, mennyire kell ő neked, mennyire szükség van rá ahhoz, hogy téged definiáljon, hogy kiválogassa belőled a jót, és lefordítson fáradságos munkával a tökéletesség rég holt nyelvére. Nem tudtad, hogy belepusztulnál, ha nem lenne. Nem vetted tudomásul. Nem akartad. Szívd be a valódi levegőt, fiatalabb testvér, vedd észre, hogy minden vágyad a szabadság után illúzió volt, önámítás, hazugság. Sose akartál szabad lenni. Szereted a nyakörvedet és a láncát. Szereted. Borzongás a bordák csontbörtönében. Mit érzek? Megint mit érzek? Diadalt. Megdicsőülést. Nem volt hiába az erőfeszítés. Tudtam, hogy egyszer érteni fogod… hogy egyszer hálás leszel érte. Undok ellágyulást. A glória alatt kihűl a mindenség, hideg lesz, és sárgán szirupossá besűrűsödik az irigységtől. Nagyon keserű, megromlott narancslekvár fortyog az üvegbe zárva. A vérszomjas féltékenységtől rángatózik a gyűlölet erősen felpeckelt, vad állkapcsa. Miért őt? Mért pont azt a beteg szervet, amit a legjobban gyűlöl, legtitkoltabban csodál önmagában? Mért pont azt akarod? Mért az ő szándéka, mért az ő zsarnokoskodása? Semmivel se jobb! Zsibongó organellumok autoimmun civódása egymást között.
   Egyedül a látvány szelídíti meg, mert a megrendülés úgy mutat a fiatal férfin, mint valami ékszer, ónix tompa foglalatban. Minden hibát ki akar gyomlálni belőle, a visszataszító, koszos, undorító gyöngeségeket, tűzzel-vassal üldözne minden félelmet és puhányságot, de ez a megrendülés… ezt nem tudja gyűlölni. Hiszen őérte lobban ilyen kínzó ürességgel a zöld szempár. Ki gondolta volna, hogy ennyire édesen szívfacsaró, ha az embert gyászolják. Nem, nem őt… azt a másikat. Őt nem fogja gyászolni senki. Nem maradt ilyen. Magától értetődik ez is, hideg tény, de most mégis valami kellemetlen szorítást érez a torkában, valami keserű íz szinte marja a száját. „Hívtál, jöttem”… Shannon olyan nyomorult, emberi dolgokat mozdít meg benne, amelyekről már azt sem tudta, léteznek egyáltalán. Nem örül, hogy léteznek. Sebzett vérszomj forr benne, de képtelen ellene fordítani, az ökölbe szorított kéz emelkedik és ellazul.
   Mennyire más a bőre érintése a valóságban, hogy tényleg az ő, ezúttal kesztyűtlen keze siklik rajta; a karját érintette meg, de tovább botladoznak az ujjak a vállra, a nyakra, két tenyere közé fogja végül hűvös arcát; hüvelyke cirógatóan húzódik szájzugtól járomcsontig. Vigasztal, engesztel? Fogalma sincs, mit csinál, és minek, de nem is nagyon érdekli. Régi, talán sosevolt mozdulatok fura berögzülései ütköznek ki az inak szelíd mozgásában. Birtokol és törődéssel övez. Shannon lehunyja a szemét, és ő annyira magáénak érzi a pillanatot, annyira közelinek tűnik valami misztikus feloldása minden feszültségnek… de nem történik semmi ilyesmi. Puffanás jön, puffanás, ahogy az ébredő démon felbukkan a történetben. Kéretlenül. Rohadtul nem kívánt elem.
   Nem fordul hátra, tudja úgyis, érzi magában, látja, ahogy teljes nyomorúságában bekúszik-mászik a küszöb alatt, összevérez megint mindent, TÖNKRETESZ MINDENT! Forr a vére, ugyan mit képzel, hogy csak úgy idejön?! De el is ernyed ez a gondolat azonnal. Egyiküknek épp úgy nincs többé magántulajdona, mint a másiknak, osztoznak mindenen, sírbolton, fájdalmon, tetteken, hajlékon és testvéren. De mégsem. Sosincs egyenlő leosztás. Acsarogva Shannon elé akarja vetni magát, mint egy zsákmányát féltő vadállat, bele akar harapni jelzésként, hogy ne merjen még csak a közelébe se jönni, mert az övé, most az övé, az övé, övé, övé, övé, övé…
   De Shannon tekintete most is megragadja a lényeget, mintha az egész világ csak a másikból állna, a neki szánt kópiából. Végül ő egyáltalán meg se mozdul, hagyja, jöjjön, végtére is kettejük között annyira mindegy, adja vissza neki a pálcáját, bár minek, hiszen úgysem tud bánni vele. Milyen önelégült. Milyen… milyen… visszaül. Mintha hagyná, hogy kijátssza magát a közös játékszerrel. Kár, hogy ez nem ilyen egyszerű. Kár, hogy mindent elrontott. Nem hagyja, hogy kiüljön a vonásaira a gyerekes harag, csalódottság, elégedetlenség. Közömbös arckifejezése mögött még csak nem is tombol igazán, az őrült nemtörődömségével mérlegeli, nem lenne hát mégis egyszerűbb megölni mindkettőt, azaz… akkor mindhármat. De, egyszerűbb lenne. Sokkal egyszerűbb.
  Mi a francnak jöttél ide, és miért pont most? Kushadtál volna otthon sebeket nyalogatni! Miért kellett elcseszned? Jól van… Legyél te a sebesült jófiú, úgyis idegen tőled a szerep, visszaadtad a pálcáját, meggyógyítottad, én csak ártottam neki. Legyél te az érem szebbik fele. De nekem is kell egy fél. Az, amelyik maradt.
    Indulat villan a mozdulatban, ahogy Shannon után nyúl, a vállára mar a kezével, erőből visszapenderíti maga felé, ha kell, felrángatja ebből a bálványimádó térdeplésből, így legalább kettejük között van, és nem egyértelműen őelőtte a sarokba szorítva. Ha próbálkozik a visszafordulással, hát megrántja megint, lehet ezt is játszani. Egyetlen másodperccel se bírja tovább, hogy Shannon ilyen szánalmas állapotban lássa a bátyját. Épp elég elviselhetetlen az is, hogy neki látnia, éreznie kell az elesettségét. Helyette is szégyelli. Mintha ruha nélkül jelent volna meg, annyira megalázó és vérlázító a gyengesége.
   Nem érti Shannon idegen hangzású szavait, de nem is érdekli. Kifejezéstelen arccal kényszeríti, hogy rá tekintsen, hogy merítkezzen meg az aurája kietlen éjszakájában, emlékezzen, hogy igenis, van félnivalója tőle, nem hagyhatja csak úgy figyelmen kívül a kéréseit, kérdéseit.
- Látni szeretném. – Hidegen, keményen csattan a hangja, ostorcsapás, a keze a talár gombolására simul beszédesen, figyelmeztet, hogy az, hogy szeretné, azt jelenti, hogy akarja, és az, hogy akarja, azzal egyenértékű, hogy fogja is. És az a széken ülő, szenvedő, nyavalyás másik nem akadályozhatja meg semmiben.
   Huszonhat éve bitorolja előle, és volt képe még az ő billogját is eltüntetni róla, holott a másik ott virít a bőrén. Nem baj. Fele az övé annak az égésfoltnak is. De nem éri be azzal, hogy az emlékeken élősködjön, amelyeket akár át is élhetett volna, és az érzéseket szipolyozgassa, amelyek akár őt is melengethették volna. Sajátot akar. Saját készletet hűségből, odaadásból… tökéletességből. A félelem hiba, a hibát ki kell javítani. A bemocskoltság és tönkretettség érzése bemocskolja és tönkreteszi az embert. A lelki sérülések a testben gyökeredznek, a sebhelyek megnyomorítják a viselőjüket, ha az nem elég erős. Shannon még nem elég erős. Segíteni fog rajta, akár akarja, akár nem. És ha az kell a tökéletességhez, hogy lenyalja róla a saját nyomait, megteszi azt is. Nem önző… annyira nem önző.
   Második szívként dobognak a mellkasában a rögeszmék, Shannon bőrén izzik a szeme szürkéje.
 

   A mágia, csak a mágia képes elszakítani azt, ami megköttetett, egy szemvillanás töredékére legalább. Minden valaha átélt utazás között ez a legrosszabb.
   Mintha a sejtjek közötti egymásba kapaszkodó molekulaszalagok, a foltosan egymásba eresztett gátak és alagutak nyúlnának szakadásig, hogy eltávolodhassanak az egész részei, mikor közéjük hasít keményen a dimenzió lágy masszája. Felcsap a gondolatai között lerakódott por, felkavarodik, elrejt mindent. A koponya deformálódik, mint a tészta dagasztás közben, kilapul, oldalra polarizált lesz, melyik oldalra, mindkettőre. Perforált vonallá küzdi magát odafenn a hosszanti nagyvarrat, alatta vad szinkronban perforálódik az agy is, hatalmas zigótaként tépi fel magát lebenyeire, majd egész lénye atomjaira disszociál a mágia éhes oldószerében. Érzik is egymást, és nem is. Egyedül vannak, és mégsem. Felfoghatatlan. Kibírhatatlan. Az egyik cafattársulást szinte azonnal kiköpi a harmonikává hajtogatott harmadik dimenzió, az a szerencsésebbik. A másik alatt gonoszul meggörbül a tér, szinte végtelen hosszúra integrálja magát, hogy meghosszabbítsa a komor rajzfilmkockák agóniáját. Annak, úgy látszik, sosem lesz vége, talán sose fog megérkezni. Mindig jön egy rosszindulatú egér, hogy fejbecsapjon egy légkalapáccsal. Aztán már csak az életepizód befejező dallamát várod. Számítóan komponált halálhörgés dalocskáját. Meg egy beteg teremtő beteg stáblistáját.
   A valósághoz jobban odafugázott sejtek csoportja vadul szívja plazmagömbjébe a körülötte megrekedt oxigént, és lassan körvonalazódik a villanykörtékkén felvillanó sejtek soraiból egy tüdő, aztán egy kis vérkör, a másik felén egy szív, amibe belekapcsolódhat, és folytatódhat tovább minden. Elindul újra a puszta továbbélés, mint egy leállt futószalag, bár az érzékelés még csak az egyik részlegben működik, de ott legalább mohón kapkodja magába az ismerős helyiségek, ismerős bútorok örökké idegen szagát, a padló hidegségét az alulra szorult testpár didergő bőre alatt. Sikerült! Beéri a diadallal, ahogy egymásra zuhanva okádja ki őket a mágia, fellobban a kín, kénsavba mártott ragtapaszként simul saját magára, de annyi még megmarad babérkoszorúnak a kínon túl is: sikerült…
   Másodpercekre, vagy talán több percre is kiesik a valóságból a fájdalom megsemmisítő, rémisztő súlya alatt, valami tudattalan védekezéssel lehanyatlott, legördült róla valamikor, nem vette észre, csak megtette önvédelemből, és odagörnyedt mellé némán vonítva-üvöltve, tapogatva a sebet egy sértetlen hason, rajzol oda is egyet a kezére tapadt, gyorsan hűlő vérből. Ó, istenem, sikerült. Sikerült. Boldog csodálkozással nyitja szemeit a mennyezet jellegtelen nagyszerűségére. Képes volt ebben a minden agysejtjét felzúdító őrületben véghez vinni az utazást. Kiváló, sőt csodálatos! Lenyűgöző a csótány-túlélés minden mechanizmusa. Megvan a neheze, igen, megvan a neheze, ismételgeti magában, de folytatni kell, mozdulni kell, tovább, tovább, különben minden erőfeszítés hiába.
   Hasát szorongatva görnyed fel, zihál, szelídíti magában azt a pszeudo-gyötrelmet, ami legalább elvonja a figyelmét saját kivérzett karja tompa, zsibbasztó kínjairól. Jól van. Ügyesek vagyunk. Ügyesek. Most már ostoba dolog lenne, itt véreznénk el. Föléroskad a másiknak, arcot az arc fölé, talán csak az élet vizének tótükrében látja magát haldokolni. Mennyire szánandó, mennyire sebezhető. Mennyire elesett és gyenge. Pusztulásra ítélt. Felszisszen, ahogy nézi. Mennyire utálatosan és gyűlölhetetlenül az. Megdöglene. Kiselejteződne. Ha nem lenne ő, ha nem lennének ők. A véres-mocskos szájról felszálló üldözöttség köhögésre ingerli, undorítja. Hagyja, hogy visszahulljon a kéz.
- Maradj nyugton! – parancsol, bár nem biztos benne, hogy ki is mondja a szavakat. Talán csak a pillanat szőtte, rablánc vastag idegfonat húrjain rángatja a helyére ezt a hozzánőtt, új tagot. De most el kell határolódnia tőle, minél jobban ki kell zárnia, de annyira frissek még az illesztés sebei, annyira újak és kezelhetetlenek.
   Mégsem sikerült. Elcseszte. Eleven ijedelemmel, viszolyogva próbálja mozgatni a hiányos ujjkészletet. Annyira elborzasztó a kéztőcsonk a kisujj nélkül. Annyira borzalmas. Csak egy kisujj, de érzi a boncolás közben szikére, csipeszre simuló kezek aprólékosan kiképzett egyensúlyát, finommozgásait, ott minden ínnak, minden izomnak szerepe van… hogyan foszthatta meg magát ettől? Leküzdi a követelőző érzést. Nem. Most annál nagyobb problémákkal küszködnek. Törődj bele, Minticz, elvesztettünk egy ujjat, de még élhetünk. Majd, ígéri azonnal egy gyengédebb gondolat. Majd.
   Pálcát emel, magához hívja az elsősegélyládát, amelyet mindig szem előtt tart hasonló vészhelyzet esetére, tele bájitalokkal, mugli kötszerrel, fertőtlenítővel. Hasonló. Hasonló… haha… hasonló! Majdnem felnevet a kíntól ugatássá torzuló hangon, felcsapja a ládát, belekotor, kezdetnek egy pár vérsarjgyökér-kivonatos fiolát emel ki, felhajtja az egyiket, a másik nem szorul magyarázatra, ha a száj engedelmesen nyílik, akkor a tarkója alá nyúl, megemeli a fejét, segíti az ivásban. Ha nem, akkor szétfeszíti az állkapcsát, és lenyomja a torkán erőszakkal. Nincs joga meghalni. Nincs joga már semmihez egyedül. Lehunyt szemmel pihen néhány másodpercet. Meghalni már nem fognak, a vérképző néhány óra alatt regenerálja az elfolyatott kötőszövetet. De milyen nehéz dolgozni ezzel a karral, a rohadt életbe. Mintha egyetlen cérnavékony zsinóron rángatna egy ormótlan formájú, súlyos bábot. Tökéletlen, darabos, lassú. De a hasban tátongó seb prioritást élvez, helyre kell rakni, hogy szűnjön ez az iszonyú, öntudatlanságba űző fájdalom.
   Működésre kényszeríti a karját, fertőtlenítővel és regenerálódást gerjesztő főzetekkel itatja át a sebet, majd majd két bűbájjal is átkötözi. A fájdalmon ez mit sem segít, de a tudat, hogy cselekedett, kisimítja az idegeit, megnyugtatja annyira, hogy a karokra is figyelmet fordíthasson: rutinbájitalok, kötözés. Ellenőrző pillantást vet Minticzre. A sérüléseik körüli teendők elhatárolták tőle gondolatban annyira, hogy szinte meghökkenjen, mennyire gondosan látta el – aztán gyorsan magyaráz az agy, hiszen szükség van rá, szükség van Minticzre, míg tart az őrület. Minticznek kell visszacsinálnia. Vissza kell csinálnia. Vissza. Szükség van rá. Nélküle nem tud mit kezdeni ezzel a tébollyal, nem tud megvívni az idegen érzésekkel, emlékekkel. Minticz KELL neki.
   Rászegezi a pálcáját hirtelen, és bilincset pattint a jobb csuklójára, pusztán a jobbra, rövid láncon rögzíti egy mozdíthatatlanul nehézzé bűvölt fiókosszekrényhez. Nem szorítja, nem korlátozza lényegében semmiben, a bokája úgyis hasznavehetetlen, nem fog szaladgálni úgysem. Őbenne tulajdonképp nincs is veszélyérzet. Bizalom van, valami őrült, beteg, kifordult bizalom. A lánc csupán egy magától értetődő szignál, alá-fölérendeltségi viszony két szomszédos végtag hierarchiájában. Ő dominál. Nem a másik fél, hanem ő a dolgok, teendők és megtettek origója és minden másnak viszonyítási pontja. Ezt akarja. Így kell legyen. kell.
   Brayden sötét szemeibe kapcsolja a magáét, a keze automatizáltan nyúl az égésre való balzsam üveghez, és tép kötszert, hogy az átnedvesített pamacsot égett fejére szorítsa. Ott legalább már nem maradt elég idegvégződés ahhoz, hogy igazán fájni tudjon, a valaha volt sejtsor biomolekuláiból kiégetett szén alatt már a halántékcsont fehérlik. Fekete és fehér. Milyen epikus. Épp csak elfintorodik, ahogy óvatlanul megdörzsöli a seb széleit, ahol még érezni lehet a fájdalmat. Még több balzsamot locsol rá, és ráragasztja a nedves kötést a sebre.
   Szeme sarkából vágyódó pillantást vet a fájdalomcsillapítókkal töltött üvegcsék felé, de most a lehető legjózanabbnak kell maradnia, érzékelnie kell, ha maradt valahol sebesülés. Különben is, Minticz érzéstelenítése nélkül valószínűleg semmire se menne, ő meg nem érdemel efféle kényeztetést. Marad a gyötrelem. Nem szól. Egyelőre. Lélegzik. Pihenteti a sebesült sejteket. Legjobb lenne most bevenni a fájdalomcsillapítót, és ágyba bújni, sokkal elviselhetőbb lenne a világ, mikor felébredne... de hogy Minticzcel egy tető alatt aludjon, még akkor is, ha mozdulni képtelenségig megkötözte, még akkor is, ha alig él... á, nincs az az isten.
   Ugyan mitől félsz? Nem fog ártani neked. Nem is félsz. Csak játszod az eszed. Berögzülések... vedd már észre: minden megváltozott. Új szavakat kell írni a régiek helyére, hogy legalább saját magad megértsd.
- Beszélj – szólítja meg felismerhetetlenül reszelőssé fajult hangon, a másikat figyelve lankadatlan éberséggel. Pedig nehéz lesz ébernek maradni. Fáradt. Elkínzott. Varázsereje végén jár éppúgy, mint a másik, aki alighanem beleölte minden maradék hatalmát a magtár pecsétjébe. – Mit tettél? Mi kell, hogy elromboljuk? – Megrándul a saját beszédében, annyira önkéntelen és annyira oda nem illő a többesszám, az együttműködés, a minden. Idegszálai hüvelyében forró lávaként zúg keresztül az agresszió és az indulat. Leküzdi a kényszert, hogy megragadja a fejét kétoldalról, és verni kezdje a padlóba. Fájna. Minek? – Vissza fogod csinálni, akármibe kerül – sziszegi.
   Az ígéret már kimondatlan marad, de ott van az is. Ha megteszed, segítek rajtad, rajtunk. Ahhoz talán már nincs elég erőm, hogy egyetlen rántással a téren keresztül helyrerakjam, de elmegyek érte, megkeresem, visszavarrjuk. Visszakapod. Majd. Ha beszéltél. De átkozódik is odabent. Kellett neked keresni a bajt, Minticz. Most régen békésen rohadhatnál a pajta alapozása alatt, és nem lenne semmi baj. Mire jó ez a kín? Kajánul vicsorogva válaszol magának. Neked mire jó ez a kiüresedett veszélyhajhászás? Élsz, és ez a fő. Élünk. Egy kisujjal kevesebb, de élünk.
   Sok idő lesz, súgja neki Minticz szánalmas állapota, de persze, önmaga-önmaga is elnyűtt, pocsékul van, alig-alig használható. Beletörődik, hogy nincs gyors megváltás, összekuporodik a másik fölött, és rágyújt. Kell. Muszáj. Egy újabb dolog, amiben különböznek, ami gátat bír vetni a két test és elme érzékelése közé. Mohón szívja be a füstöt, hagyja égni a szálat szája sarkában, nem akarja tovább mozgatni minden egyes rezdülésre sajduló karját.
- Baszódj meg - fújja ki a füstöt, hangját szinte közömbösre tépi a zavar. – Beszélj!

   Shannon arcán nem látszik megrendülés vagy hirtelen rémület, döbbenet fakósága. Mintha magától értetődő lenne, hogy itt vannak mindketten újra. Ketten, csak ketten, megint. Még a helyszínekben is van valami hasonló. Brodowski nappalija épp olyan jellegtelen, épp úgy híján van az életnek, mint Shannon mugli menedéke volt. Hűvös hálószobáját csak a saját vére, az együtt töltött órák szorosra font, beteges bensősége festette ki forróra emlékekkel; színnel, ízzel, dallamokkal, főleg dallamokkal, a szakadó húros hangszerek végtelenbe húzó concertóival. De a férfi ezt minden bizonnyal máshogy látja. Bemocskolásnak. Ha eddig sem kötődött túlságosan a helyhez, biztosan mihamarabb megszabadul tőle. Bár ez lényegében nem fontos.
   Az ösztöneinek nem nagyon tetszik, hogy pálcát fognak rá, feszülni akarnak a karjában futó, jól idomított inak, de a férfi rezzenése, és az, hogy nem támad azonnal, az ő előfeltevéseit igazolják. Ebből sem tanult. Meg fognak téged enni, Shannon, egyszer jön egy másik ragadozó, aki nem akar rád vigyázni, mint mi, és akkor nem csak beléd harapnak, hanem megrágnak, lenyelnek, megemésztenek. De a pálcát legalább úgy fogja, ahogy azt kell, nyugodt, magabiztos. Persze, ez látszat csak, de nem menthetetlen. Semmiképp sem menthetetlen, hiszen ott lakozik a sebzett húsban a nagyszerűség ígérete. Elégedetlenül, kicsit kelletlen szájrándulással nézi, mint a szobrász a rosszul faragott tömbanyagot. Megvolt benne a lehetőség, elrontották. De még semmi sincs veszve, ki lehet javítani, lecsiszolni, lefaragni belőle. Tökéletesíteni.
- Igen – ismétli meg higgadtan. – Sajnálom. – Nem mentegetőzik, egyszerűen csak kijelenti, mint egy tényt. Egy újabb olyan tettet, amelyet meglépett, mert szükségét látta, noha nem volt kedvére való. – Egy szabályos meghívással jó légkörrel kezdhettünk volna – fűzi hozzá magyarázatképp. – Nyugodtabb, együttműködőbb lennél. Így viszont ijedt vagy, ideges. Zavart. Gyanakvó. – Shannon külsején hiába nem látszik mindez, ő tud róla, átlátja. – Mindjárt el is fogsz követni valami szükségtelen ostobaságot. Felesleges köröket futunk le, míg meggyőződsz arról, hogy nincs mitől tartanod. Ezt örömmel kiküszöböltem volna, ha van rá mód. De tartsd meg a pálcát, ha az segít.
   Még csak nem is különösebben lekezelő, egyszerűen csak tisztában van vele, és hangot is ad annak, hogy Shannon kezében a pálca legfeljebb megnyugtató fegyver lehet, magabiztosságot adhat a férfinek, de ellene nem sokat ér. Nem mintha ő lenne az ezerfejű hidra, de az a pálcakezelés azért hagy némi kívánnivalót maga után. Annyi idő alatt pedig a farzsebéből is el tudná kapni a sajátját. Szinte már el-elmosolyodik, ahogy csaknem az állát simítja a makacsul nekiszegezett vessző, de nem lép közelebb, és végül komor marad; csak egy ígéret ez a szájzugban, mint a felhők mögött derengő nap incselkedő sugarai. Shannon szeme beszédesebb, mint amire emlékezett. Legfeljebb csak akkor tudná nyilvánvalóbban megmutatni, mennyire nem bízik a szavaiban, ha a homlokára írná… Írni. Írott betűk a bőrben. Az ő neve. Nem valószínű, hogy bármit is magára akarna íratni.
   Figyelmesen szemléli, nagyon figyelmesen, csupa türelem és alaposság. Pásztáz, letapogat, a legapróbb részletekig menően megfigyel és archivál a tekintete mindent, amihez csak hozzáfér. Nem bánja, ha látszik, hogy most egy egész életet rászánna Shannon megszelídítésére. Várja, hogy a férfi igazán hozzászokjon a helyzethez, a jelenlétéhez, a közelségéhez, az idegen terephez, a szintúgy idegen pálca tapintásához, súlyához nyirkosodó kezében. Itt minden idegen, a háta mögött a zörrenő rácsozat, a fal, a bútorok, amelyek közt megriadt őzként botladozik, a levegő, a minden. Egyedül ő az ismerős. Méghozzá közeli ismerős. Azzá tették a kíntól leszakadó gátlások, a legmélyebbre hajló odaadás, a megadás, az engedelmesség.
   Tulajdonképp én vagyok itt neked a hazai pálya, Shannon, a már ismert, a kapaszkodó. Nem így érzed?
   Vizslató szemei előtt, jól monitorozhatóan foszlik le róla lassacskán a magabiztosság, a nyugalom. Szétrepedezik rajta, mint Braydenen a megfagyasztott talár, és a talár alatt a puszta bőr… de erre jobb most nem gondolni. Most a legteljesebben önmaga kell maradjon. Ezt nem vágyik megosztani a másikkal. Magának akarja a pillanatot vagy órát, és a legjobban magának a férfi figyelmét. Shannon válla reszketni kezd. Leereszkedik a pálca. Menekül.
   Ahhoz sincsen elég lelkierőd, hogy legalább csak megpróbáld megvédeni magad. Nem mersz ellenszegülni, annyira félsz. Pedig tudhatnád, hogy még mindig jobb ellenállni… akkor legalább a saját akaratod erőt ad, ha próbára tesznek. Nem félhetsz örökké, a rohadt életbe! Vedd már észre, hogy aki elkezd menekülni, az kiváltja a vadászatot, ez a kulcsinger, ez rántja össze a nyálat a szájban, a vergődés, a menekülés, a reszketés…
   Egy darabig nézi szótlanul.
- Számítottál rám. Sejtetted, hogy nem Brayden írt. Így van? – Egy lélegzetvételnyi szünet. Túl fontos ez a kérdés, nem kéne, hogy ennyire fontos legyen, de megveszik a válaszért. Tudni akarja. Tudnia kell. – Akkor miért? Mért jöttél el mégis?
   Számítottál rám… Szoktál gondolni rám, Shannon? Eszedbe jutok még néha? A tükör előtt, mikor rutinból magadra húzod a kendőző bűbájaidat, mikor a sebhelyek fájdalmára ébredsz éjszaka, mikor bőrszíj, nadrágszíj kerül a szemed elé, mikor az íróasztalodra támaszkodik valami könnyűvérű diáklány, és az asztallaphoz szorul egy tenyér, vagy elharapódzik valahol egy ártatlan gyertyaláng, ha elővillan valahonnan egy tetovált szó… eszedbe jutok akkor?
   Szoktál álmodni arról, hogy ott vagy megint a hálószobádban? A hálószobában, ahol egészen másféle meghittséget kéne átélned, egészen másféle bizalmasságot a bőrödön... szoktál-e álmodni arról, hogy újra feltéplek, felszaggatlak vinnyogó darabokra? Ugyanazt éled át? Vagy a te álmodban hamarabb megtalálom, mi az, amitől igazán félsz, mi az a fájdalom, ami igazán mélyre hat a makacs húsodban? A visszatérő rémálom a félelem nagyszájú kistestvére. Láthatatlan hegszövet az agyadban, olyan sebhely, ami nem bélyegez meg, nem kell megosztanod mással a létezését. És szinte lehetetlen eltüntetni. Parazitaként átvészelhet egy életet is odabent, benned.
   Készséggel elhiszi, hogy nincs jól, hiszen kezd kiszaladni az arcából a vér, és reszket, mint egy didergő cinege. Kezdi kerülni a pillantását. Lassan és nyugodtan lép utána, nem akarja hirtelen rávetni magát, sem megijeszteni, de nem lehet előle csak úgy elszaladni, akármeddig menekülhet, akkor is követi, és előbb-utóbb lesz ott egy sarok, egy akadály, és akkor nincs tovább, vége a három lépés távolságnak, belenyal a férfiéba sötét aurája, még ha most nem is olyan erőszakosan, de határozottan, megkerülhetetlenül, erőteljesen.
- Arra, hogy helyreraknak – fintorodik el ingerülten a kihívó kérdésre. – Élsz és épnek látszol, de nem gyógyultál meg teljesen. Ebből a rángatózásból ítélve biztos vannak rémálmaid is. Szedsz fájdalomcsillapítót? Nyugtatót? Álomitalt?
   Lázad. Úgy lázad, hogy követeli magára a zendülés azonnali leverését, pofont, ráförmedést, láncot a nyakába, padlót a térde alá. De ehelyett hagyja neki, hogy szájaljon, értőn bólint, mikor Shannon sürgeti a lényeget.
- Nem. Még nem. Nem is javaslom, hogy azzal a pálcával dehoppanálj, alighanem darabokra amputoportálnád magad. – Megrándul a szája, ingerültség villan a szemében. Minticzek és a hűtlen tagjaik, argghh, az kéne még. – Megkérlek rá, hogy maradj.
   Mit akar tőle? Jó kérdés. Talán csak megnyugtatni a saját lelkiismeretét, talán, talán… Hiszen vannak válaszai erre a kérdésre, sokféle válasz, sokféle hibával. De nem biztos benne, hogy Shannon nem vadulna meg a rémülettől, ha ki is mondaná őket. Újra hallgat, nem igazán a szavak embere alapból sem, és ez a helyzet olyan kényelmetlen, olyannyira nem-helyénvaló, nem is tudja igazán, hogyan viselkedjen, hogyan szóljon hozzá, miként közelítse meg. Mennyire könnyű és mennyire megszokott lenne megragadni, a hajába marni, emlékeztetni gyarló kis fogadalmaira, amelyeket nem neki tett, de mégis ott égnek benne… mennyire könnyű lenne, ha most a másik félként állna itt. Elborzasztja a gondolat kényelmessége. Egy rövid időre kipillant az ablakon, majd súlyos tekintete visszasiklik Shannonra.
- Szeretném, ha megmutatnád a sebeidet.

   A hirtelen felhangzó szózat villámcsapásként éri, lemerevedik tőle, minden szál szőre felborzolódik az impulzustól. Ó, baby… Hirtelen mintha eljönne az annyira kívánt világvége, a feltámadás, a paradicsom, vagy a pokol akár, az se számít, és az a belső hang szólítaná, csak hangosabban, valódibban, igen, ez valóság, mintha az ő, tompa, recsegő emlékrádióból előrántott, elöregedett hangját színeznék újra át, rajzolnák ki, restaurálnák még gyönyörűbbé az őrült percek, digitálisan felújított változat, szinte robban a belső fülben, Corti-ívein önkívületbe esett, tomboló tömegként hullámoznak az érzékszőrök, a szinapszis magasfeszültséggel vág végig az idegein, az érzéklet lángként lobban az agyában, vadul, ellenállhatatlanul, mint éhező száján az első foggal tépett falat hús íze…
   Ennyire olcsó lenne a feltámadás? Lázár is csak egy kurva, mint bárki más.
   Meg ő is. Eladod magad az első tébolynak, nevetséges vagy, hát rajzold akkor az arcát egy babára, öleld a testnek kitömött ruháit, szeretkezz vele, dobd el a romlandó maradékot, ami még megvan az ép eszedből... AZ A HANG NINCS TOVÁBB! TE ROHADT, ÁLOMIMÁDÓ FÉREG! TE HÜLYE, VAK SEGG! SZÁNANDÓ KÉNYSZERZUBBONYOS, NYOMD A HALÁNTÉKODHOZ A PÁLCÁT, HÚZD MEG A RAVASZT! Halál kell neked, halál, nem a világvége. Az ilyen selejtnek pusztulnia kéne. Nem érdemled meg a fényt. Nem érdemled a levegőt. Egy kibaszott álomvilágban élsz. Dögölj is meg ott. Dögölj meg!
   A pálcája végén fény villan, körbepördül a konyhában, megfeszült idegekkel keresi, kutatja a betolakodót. De az nincs itt. Persze, hogy nincs, ne kapkodj, kihallhattad volna, hogy nem igazi a hang! Kihallhatta volna. De hibázik. És aki ilyen könnyelműen hibázik, az még többet fog. Zihálva nézi a konyhát, kegyetlenül összeszorul a mellkasa, nem kap levegőt, hiába kapkodja, a szíve helyére lapátolt, vérét pumpáló sötét szövet szúr. Talán épp leállni készül. Infarktus. Lehet. Legyen. A mennybemenetel elmaradt. Odabent hideg és sötét van, vagy kövek, amiket a hasába varrt a vadász, mert mindketten megdugták Piroskát. Lehúzzák. Széttépik, roncsolják. Nem kövek, mégis űr. Hirtelen nagyon fájó űr, vákuum, ami széttépi, felfalja önmagát. Védd magad, te védtelen szervezet, töltsd meg magad, bármivel, bármivel, ami van! Úgysincs semmi, csak gyűlölet és harag.
   A testén végigfolyó, olvadt fémként tüzeli fel az a hang, ami most annyira nyilvánvaló hamissággal csendül a fülében. Mint oly sok hangmágia, ez is puszta illúzió, nem ver valós hullámokat a térben, nincs valós terjedése, ki lehet hallani belőle, hogy hiányzik az igazi irány, az interferálódás, a torzítás, még az emberi hangképzés íze is; a hangok kristálytiszták és tökéletesek, amilyenek a valóságban sosem, nyersen, háborítatlanul kerülik meg a koponyacsontok finom akkusztikáját, és épp ettől válnak teljesen irreálissá, ezáltal lekövethetetlenek és felismerhetetlenek. Ezt a nőhangot soha nem hallotta. Tulajdonképpen nem hallhatta ebben a mesterséges, hazug formájában senki, csak az, aki saját hangjaként hallja nap mint nap. Az a boszorkány, az a tébolyultan kacagó, meghasonlottan doromboló, aki betört a házába.
   A végletekig felbőszült, és ettől most abszolút teljében megmutatkozó mágiája forró, ölni akaró légnyomásként tölti színültig a helyiséget, mielőtt beszivattyúzott mérgesgázként tovább csordulna a következőbe. Megpattan az ablaküveg, megreped porcelán váza, és szakadni akar a dobhártya, cseng a fül, megfájdulnak a fogak, a nyomástól torzuló testüregek… engedi a haragját, szabadjára engedi annak tudatában, hogy nemcsak a sötétben lapuló másikat, de saját magát is ízekre robbanthatná vele… csupán a szépen trenírozott ösztönök, a mélyebben lapuló, nem akaratlagos parancsok fojtják vissza ezt a miniatűr apokalipszist. Túl sokat edzette magát, mágikus megnyilvánulásait ahhoz, hogy ennyire ki tudjon szaladni a kontroll alól. Engedné, de megtartják a sejtekbe kódolt parancsok.
   Nem az elhangzó beszéd tartalma érinti meg ennyire, nem az szítja fel igazán amúgy is zaklatott indulatait, ó, nem, dehogy, merőben hozzászokott már az efféle monológokhoz. Cifrábbakhoz is. A test végső határainak mezsgyéjén kóborolva a tébolyult elme gyakran gondolja, hogy megvilágosult, hogy az átkok és ártások alatt funkciótlanul összeolvadt agysejtek masszája, mint a letapadt teafű, mint a kristálygömbben kavargó köd, titkokat rejt, az ő titkait, az ő tetteit mozgató szándékokat. Szenvedés, üresség, bűnmocsok, mennyi üres, banális kifejezés, mennyi unásig ismételt frázis. Miért hiszik ezek a moslékok mindig azt, hogy tudják, mi van odabenn? Mért? Mért gondolják, hogy osztozik az édes gyermekként kihordott mételyben, ami az ő húsukat, az ő értelmüket rágja unhatatlan? Nem baj, nem számít ez sem. Csak egy a sok közül. Egy újabb, aki homokra emelt házat, aki a szélbe szórt magokként vetette el a szavait. A kimondott szavak önmagukban semmit nem jelentenének, nem marnának ilyen mélyen őbelé, meg sem karcolnák a hegektől acélra edzett felszínt. Meg sem karcolnák. Meg sem.
   De a hang, az a hang… a hang, AMI OLYAN ROHADTUL HASONLÍT, amit nem ismer fel, amit lehetősége sincs beazonosítani, de mégis biztos benne, hogy hallotta már, hallania kellett. Egy nő hangja, egy nő, egy kibaszott nő... Hát hol marad az a fecsegő ribanc?! Hova bújt? Mit koszolt még össze az érintésével? HALLGASS, KURVA, HALLGASS MÁR!
   A zene már nem érdekes… Csak a gramofon. A rohadt gramofon. Berecseg a szélén az öreg tű. A gramofon! Itt van a szalonban. Itt van. Itt van!
   Nem gondolkodik. Egyáltalán nem. Mindenre elszánt vadállatként veti be magát a szalonba, egyetlen lendületes, agresszív ugrással. Eldobja az aurorprotokollt, nem biztosítja a helyiséget, nem méri fel, hányan vannak, nem húz még csak pajzsot se maga elé. Mindent egy lapra tesz fel: arra, hogy az, akitől a hang származik, ott áll a gramofon mellett. A pálca őrá mutat már abban a pillanatban, ahogy megveti a lábát a kopott padlón, a szája pedig egyetlen igét ordít önkéntelenül, alig hallhatóvá rekesztett suttogással, egyetlen egyet, amit minden porcikája sóvárogva kíván:
- Quisses.

---

* Azonosító varázslat, hatása alatt az alany saját személyes adatait (név, születési idő, szülők, származás, iskolázottság, stb.) kényszerül összefoglalni tömör, szóbeli curriculum vitae formájában, annak fontosabb magánéleti vonatkozásaira is kitérve. A középkor óta hivatalos szervek alkalmazzák; a minisztériumban szigorúan szabályozzák a használatát, ma már csak holttesteken engedélyezett a használata, mivel jogsértő és nagyon fájdalmas. [ Quies es (lat.) ~ ki vagy? ]