*Az előbbi perc joggal vonul be életem legeslegszebb pillanatai közé. Ha ma, az este előtt, a tükörbe bámulva elgondolkodom, az biztos, hogy nem jut eszembe, hogy ez történik; hogy Levi megcsókol. Már pedig megtette, és nagyon is jó dolog volt, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy még egy jó párszor végigjátszom ezt a pillanatot a fejemben. Mert tökéletes volt. Igen, nem tudok rá egyszerűen más szót találni, csak ezt, és ez az este is tökéletes. Eddig legalábbis. Ezek után már magam előtt sem tudnám tagadni, hogy bele vagyok zúgva Levibe. Igen, voltak olyanok, akik tetszettek, de ő… hát igen, ki kell mondjam: azt hiszem szerelmes vagyok. Elveszem a felém nyújtott poharat, és azt szorongatva állok. Pezsgő. Na igen, arra pont elég mennyiség, hogy egy kicsit bátrabban forogjon a nyelvem. Levi a válaszomra mosolyog, amit pozitív visszajelzésnek veszek. Az ő válaszára azonban az én arcomra is kapásból kiül a mosoly.* - Nekem az pont elég, mert én se vagyok egy őstehetség. *Felelem mosolyogva, és én is kiiszom a maradék italt a pohárból. Meg kell hagyni, erre most nagyon szükségem volt.* - Természetesen. *Bólintok a felkérésre, és a kezemet Levi tenyerébe helyezem. A csöppnyi izgatottság görcsként szorítja a gyomromat. Hihetetlen, hogy én táncolok. De tényleg, engem eddig nem nagyon kértek fel, talán azért mert mugli származású vagyok, de igazából valószínűleg az volt az oka, hogy ilyen alkalmakkor sokszor egyedül gubbasztottam a sarokban, olvastam vagy még inkább rajzoltam. Na igen, nem vagyok a társaság középpontja az már eldőlt.* - Jó, szerintem is. *Bólintok a rövid válaszom nyomatékosításának céljából. Inkább itt, mint a tömegben, hogy aztán még mindenki ki is röhögjön. Ja, álarc van rajtam, szóval nem tudják, hogy én vagyok, elvileg. Még egy jó dolog az estében. Mikor Levi közelebb hajol hozzám, tánc közben a gyomrom összerándul. Na igen, mindenképpen hatással van rám a közelsége, az hogy itt van, és a fülembe suttog. Aztán eljut a tudatomig a kérdés, és kissé összeráncolt szemöldökkel húzódok el egy egészen picit, ép csak annyit, hogy a maszkon keresztül a szemébe tudjak nézni.* - A halálfalóknál? Mindenben csak jobbak lehetünk! De legfőképpen az életszemléletben, és abban, hogy nem bántunk másokat, olyanokat, akik nem tehetnek semmiről, muglikat. *Válaszolom, ezúttal teljesen komolyan. A kérdés hangvétele viccelődő volt, de ez a téma nem vicces, abból nem csinálok poént, hogy emberek halnak meg, olyanok, akik életet érdemelnének. Végig többes számban beszélek, mert nem feltételezném Leviről, hogy szórakozásból bántana embereket, de valójában csak a remény cseng a szavaimban, hogy ugye nem csinálna ilyet! Enyhén megrázom a fejem, és még mindig Levi arcába nézve várom a reakcióját. Sajnos, azt hiszen én egy kicsit hevesen és hirtelen válaszoltam. De nekem szokásom kimondani azt amit gondolok.*
*Elégedetten bólintok, amikor végül lezárjuk a ’megtaláltuk egymást, nagyon szuper’ témát. Aztán egy kevéske csönd következik, amit mindketten a másik végigmérésével töltünk, persze csak lopva, de mindenképpen megér egy pillantást. Aztán egy kicsit bele is pirulok a dologba, de nem tehetek róla, azok a fránya emberi reakciók önkéntelenül jönnek. Zavartan megigazítom az álarcom, legalább az arcom nagy részét takarja, aztán újra Levire pillantok. Éppen megszólalnék, hogy akkor most hogyan tovább, amikor meghallom a harangszót. Hát…jó és most mégis mit kéne csinálni? Miután ezernyi lehetőséget számba véve, egy pillanat alatt, lepörgetve a fejemben, végül úgy döntök, hogy a kezdeményezés talán nem az én dolgom lenne. Nem vagyok az a rámenős típus. Aztán Levi közelebb lép, nekem meg a pulzusom konkrétan a kétszázat verdesi. Miért is van rám ilyen hatással? Ja talán azért, mert bele vagyok zúgva? Legalábbis az utóbbi reakcióimból nagyon is úgy tűnik a dolog… Végül megcsókol. Akármennyire is izgatott vagyok, egy pillanat alatt minden kiszáll a fejemből, és gondolkodás nélkül viszonzom a gesztust. Igen. Azért mert jól esik, és mert most már teljes bizonyosságot látszik nyerni az előbbi feltételezésem. Mikor elválunk egymástól mosolyogva pillantok rá. Megismételném… bármikor. Ez volt talán életem eddigi legszebb csókja, minden egyéb ellenére. Mondjuk nem nehéz, ha előtte csak olyanokkal tettem meg ezt, akikkel nem is akartam. Lesütöm a szememet, aztán arra pillantok fel, hogy Levi egy pohár pezsgőt nyújt felém, mosolyogva elveszem – hiába a jó dolgok, mindig a mosolygós, pozitív oldalamat hozzák elő; kinek nem – és belekortyolok. Tényleg jól esik egy kis szomjoltó.* - Igen, szívesen táncolnék, és a halálfalóknál csak jobbak lehetünk. Bármiben. *Felelem egy kicsit felnevetve; és talán a kelleténél hangosabban is. Lehet, hogy nem túl szerencsés ezekben az időkben, ilyen környezetben, egy rakat álarcos ember között halálfalókkal viccelődni… Kicsit oda kéne figyelnem a dolgokra. Még egy kortyot iszom a pezsgőből. Nem mondom, hogy a kedvenc italom, és nem is szoktam sok alkoholt inni, de most kifejezetten jól esik.*
*Valószínűleg eszményi érzékem van ahhoz, hogy olyankor keveredjek bajba amikor nagyon nem kéne. Most erre én nem vagyok felkészülve, nincs szükségem csetepatéra. Bár ha ezzel megmenthetem a családom… á legyen, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az a tény, hogy feltápászkodtam a földről, az mind nagyon szép és jó, csak nem használ túl sokat a felnőtt halálfalóval szemben, mert bőven fölém magasodik, ám a lesújtó pillantására, csak egy hasonló megvető nézéssel válaszolok, ennyi nem fog elriasztani. De a következő mondatára már görcsbe rándul a gyomrom.* - Na, és mit ígértél? *Fonom keresztbe magam előtt a karjaimat, pálcámat így is előre szegezve, hogy ha kell egy pillanat alatt használni tudjam. Na persze, korántsem vagyok annyira magabiztos, és bátor, mint amilyennek mutatom magam, de nem tehetem, meg, hogy meglássa rajtam a félelmet, ezt az örömöt nem okozhatom meg neki. A válasza, ha válasznak lehet nevezni az újabb kérdést, még rosszabb. Nagyon halványan megremeg az alsó ajkam a bizonytalanság első jeleként. Ezt nem tehetem meg a szüleimmel… hiába az önfeláldozás, ha nekik az jobban fáj. Tulajdonképpen önzőség lenne tőlem, hogy csak úgy itt hagynám őket. Már válaszra nyitnám a számat, amikor érkezik az újabb információ.* - Ergo, áruljam el a szeretteimet, barátimat, hogy én élhessek? *Ez az első reakcióm az „ajánlatra”, és a hangomból süt a gúny, és megvetés, valamint a düh keveréke, és egy kicsit élesebb is az eddiginél. Nem, ezt nem tehetem meg.* - Mert arra várhatsz, én nem vagyok besúgó, és nem élek ilyen aljas eszközökkel. *Teszem még hozzá összehúzott szemmel méregetve. A pálcám magam előtt, immár kibontottam a mellkasom előtti összefont pozícióból, készen mindenre. De egy kicsit azért elbizonytalanodom, és az alsó ajkamba harapdálva nézek a nőre. Mint mindenki más, én is szeretek élni. Ha valahol van olyan, hogy felmentő sereg, akkor most jól jönne, bár van egy sejtésem, hogy lesz ez még rosszabb is.*
*Teljesen belefeledkezem a gondolataimba, na meg persze a rajzolásba, és nem kis idő múlva a torony tökéletes kis mása lesz felfedezhető, az addig üres papíron. Nem szokásom magamat az egekig dicsérni, de ez tényleg jól sikerült, akárki akármit is mond. Elpakolom a cuccaimat, vissza a helyükre, és egy kissé komótosan kinyújtom a lábaimat a törökülésből. Elgémberedtek, így nagyon jó érzés most kinyújtóztatni őket, éppen azon kezdek morfondírozni, hogy mit is kéne még csinálnom, amikor közeledő léptek zajára leszek figyelmes… ajjaj, talán éppen ideje lenne visszamennem. Ám mielőtt felállhatnék a földről, egy nő alakja bontakozik ki előlem, és süt róla, hogy halálfaló. Na, már csak ez hiányzott… talán ha nem venne észre, csak simán elmenne mellettem. Meg sem moccanok, és egy elsuttogott nox-szal eloltom gyorsan a pálcámat, de félek már túl késő. Sajnos ma nincs szerencsém – mikor van? – és a halálfaló eltéveszthetetlen határozottsággal érkezik meg elém. A francba… felnézek az arcába, és megállapítom, hogy valami nagyon ismerős benne. Persze, lehet, hogy csak a hagyományos halálfalósan állatias vonást vélem ismerősnek, de nem valószínű, olyan érzésem van, mintha tudnom kéne, hogy ki áll velem szemben, de nem jut eszembe a neve, pedig már szinte ott van a nyelvem hegyén.* - A szüleimhez semmi közöd. *Közlöm vele mogorván, kissé elpirulva a haragtól; hiába, ha ilyen helyzetekben türtőztetni kell magam az nem az én kenyerem. Felállok a földről, hogy ne érezzem magam olyan kicsinek, lent ülve, de még így is fölém magasodik. De így már beugrik a neve: Roxana des Pres. Hogy nyelné el őt a kénköves pokol feneke, miért éppen most kell idejönnie, és miért hozzám!?* - És hozzám sem. *Teszem az előző mondatomhoz, a pálcámat markolva. Bármikor készen kell lennem a védekezésre, de csak remélem, hogy a DS-en eltöltött idők nem voltak hiábavalók, ám azért mégsem vagyok teljesen biztos magamban. Én csak egy hatodéves diák vagyok, egy felnőttel szemben, aki ráadásul halálfaló is, minden sötét mágiabeli tudásával együtt… de mégis, én nem fogom feladni, csak a családomat hagyja békén.*
*Nem is tudom, mit csinálok, amikor egyszerűen fogom magam és a jól megszokott mappámmal a kezemben elindulok kifelé a kastélyból. Úgy érzem, most szükségem van egy kis friss levegőre, mert különben összeroppanok ebben a bezártságban. Nincs rajtam semmi különös, csak a szokásos iskolai talár, bár gyakran szoktam fura mugli göncökben is járni, mert szerintem mókásak, és én szeretem őket, de most nem… marad a talár. Ebben legalább nem tűnök ki a tömegből, nehogy túlzottan felfigyeljenek rám… az mostanában nem jó, nagyon, nagyon nem jó ötlet, főleg nekem. Fel sem pillantok a gondolataimból, így hagyom, hogy a lábaim vigyenek arra, amerre akarnak, nem számít már úgysem. Igazából pontosan jól tudom, hogy most kinek a társaságára vágyom, de jelenleg nincs lehetőségem arra, hogy Levivel beszélgessek; legfőképpen azért, mert azt sem tudom, hol van. Az idő már késő délutánra jár, jók a fények, szeretem ezt a szürkületet. Kicsit meglepetten pillantok fel, amikor tíz perc séta után Roxsmortsba találom magam... Mégis, hogy kerültem ide?! Halvány lila gőzöm sincs róla, hogyan sikerült idekeverednem. Nem tudom… de tényleg nem, hogy hogyan vihettek erre a lépteim. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon nem kéne itt lennem. Idegesen pillantok körbe, majd gyors léptekkel elindulok a falu széle felé, nem lenne szerencsés ha rám akadnának. Egyenesen a romos toronyhoz megyek, ami a falu szélénél található, remélem, hogy ilyenkor nem lesz ezen az amúgy sem túl népszerű helyen senki. Mikor odaérek, alaposan szemügyre veszem a tornyot, majd egy közeli fához megyek. Egy sóhajjal fogom magam és leülök a fa tövébe, a hátamat nekidöntve a kemény törzsnek, innen tökéletesen látszik a torony, ahogy egy kissé fölém magasodik. Egész jó szemszög. Előveszem a mappámat, és egy papírt teszek az elejére, hogy legyen ami megtámassza, majd úgy döntök, hogy most ceruzával fogok rajzolni, így egy grafit is előkerül. Sajnos a nap már kezd lemenni, így kénytelen vagyok pálcafénynél rajzolgatni, ha nem akarom tovább rontani a szemem. Nem olyan rossz az, simán meglennék szemüveg nélkül is, de azért így mégiscsak jobb. Belemerülök a munkába, és a totny vonalai kezdenek kibontakozni a papíromon is. Hirtelen felpillantok, feljebb tolva a szemüveget az orrnyergemen. Rossz előérzetem támad… valami történni fog. Összevont szemöldökkel fürkészem a tájat, hátha látok valami szokatlant, de nincs itt semmi. Talán mégis tévedtem, és minden rendben, csak én már oda is rémeket látok, ahova nem kéne?*
*Az egymás kiiktatására forduló viccelődést végül Dona lezárja, egy utolsó mondattal, amire én már csak mosolygok. Azt hiszem ezt a dolgot is megbeszéltük. Az adásban elhangzik, hogy tabu van Tudodki nevén.* - Igen, pont annyira zakkantnak. *Helyeselek én is, szintén mosolyogva, de nálam egy észrevehető kesernyés íze van a mosolynak… hiányzik a kedvenc igazgatóm, de ez most már késő bánat, a múltat már nem fogjuk tudni megváltoztatni, inkább a jövőre kell nagyobb bizalommal tekintenünk. Figyelmesen hallgatjuk a hangot, és próbáljuk eldönteni, vajon melyik iker az.* - Még korábban volt, ha jól emlékszem csak annyi történt, hogy telerakták Frics irodáját trágyagránáttal, de töméntelen mennyiséggel. Nem tudod elképzelni azt a szagot. *Mesélem nevetve, ahogy előtör belőlem az emlék. Persze ott, akkor nem volt vicces, mert minden tiszta bűz volt, de utólag általában minden megszépül. Még mindi az ikrek vannak terítéken és persze szóba kerül a boltjuk is.* - Igen, benéztem pár percre, venni akartam egy golymókot, de pont elfogyott. Eszméletlenül jó hely. Ha mész, majd elkísérlek, mert nem volt időm megnézni szinte semmit. *Felelem lelkesen, azt tudom, hogy az volt a legeslegjobb hely aznap, ahova bementem, de sajnos rohannom kellett, így nem tudtam megszemlélni az egészet. Jó lenne visszamenni oda Donával. Közben véget ér az adás is, és előkerülnek a kicsit komolyabb dolgok. Együtt érző tekintettel pillantok Donára, és amikor a mondandója végére ér, bíztatólag elmosolyodom, és így szólok.* - Nem vagy egyedül! Most már nem. *Tényleg úgy érzem, hogy Donában igaz barátra leltem, és nem bánnám, ha ez nem csak egyszeri találka lenne. Félre ne értsen senki, nem vagyok belezúgva, csak jó, ha egy rokon lélekkel fut össze az ember. Rögtön szétterül a mosoly az arcomon, mikor előkerülnek az üvegek.* - Köszi. *Veszem el az üveget, és már le is szedem a tetejét.* - Szerintem koccintsunk a szüleinkre, amiért sikerült még mindig megússzák, hogy elkapják őket! Ja és persze Harry Potterre! *Vetem fel az ötletet, majd hozzáteszem még a ’kiválasztott’ nevét is, hiszen így szokás mostanság. Mosolyogva emelem fel az üvegem, hogy összekoccintsam Donáéval, majd ezután belekortyolok. Nagyon jól esik az ital.* - Na akkor hol is vannak a mardekárosok? *Kérdezem viccelődve, egy ravasz vigyorral az arcomon.*
- Ne aggódj, nem jutnál messzire az információkkal, ha rájönnék a dologra. *Felelem neki nevetve, de persze eszemben sincs semmi ártalmasat művelni Donával, ahhoz túlzottan élvezem a társaságát. Mindketten az adásra figyelünk, feszülten, hiszen a neveket, ha vannak – márpedig elég gyakran akad ilyen - , akkor mindig az elején közlik. Szerencsére ma is megússzuk azt, hogy bárki ismerőst halljunk, és a következő hír is oldja kissé a hangulatot, szóval nem csoda, hogy mindketten felnevetünk, ezekben az időkben a mókára igen nagy szükség van. Összetalálkozik a tekintetünk, amikor Dona elhűlve rám néz. Megrázom a fejem.* - Nem tudom, de csak egy olyan ember, akinek nincs ki mind a négy kereke. *Mondom elhúzott szájjal, majd ismét az adásra figyelek. Na igen, a Potter téma… a kis túlélő… tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit csinál mostanában, de meg mernék rá esküdni, hogy ő sem lazsál. Felkapom a fejem, mikor Dona ismét megszólal. Egy pillanatig én is a hangra koncentrálok, majd jó nagyot bólintok.* - De, tutibiztos… szerintem Fred az, de nem vagyok szakértő. *Találgatok tűnődve, nem ismerőseim az ikrek, egyszer talán ha beszéltem velük futólag, de a Roxfortban nincs olyan diák vagy tanár, aki ne hallott volna róluk. Dona történetére én is elmosolyodom.* - Én csak egyszer futottam össze velük egy rejtekfolyosón, de annak is az lett a vége, hogy beállítottak őrnek, egy balhéhoz. *Hozakodok elő én is egy emlékkel, ami mosolyt csal az arcomra. Emlékszem, hogy izgultam akkor, nehogy elkapjanak. Mindig is felnéztem a Weasley-ikrekre a merészségükért.* - Nos, mai adásunknak ezzel sajnos vége is, de ne aggódjanak jövünk még! A legközelebbi jelszó a Hagrid név lesz, várjuk vissza hallgatóinkat, és addig is kitartás! *Halljuk a végszót, aztán csend lesz… ez most kifejezetten rövid adás volt… talán nem voltak elég biztonságos helyen.* - Egy ideig újra megnyugodtam… mindig azon agyalok, mikor fogják a szüleim nevét mondani. *Tudom, mindenki ettől fél, de most akkor is jó kimondani; mindenki a családját félti, de az enyémek Rend-tagok! Kétszer akkora az esélyük a halálra…*
*Jaj, most már kezd tényleg lég gázos lenni a helyzet, hogy én csak állok egyhelyben, Levit keresve. Csak úgy mellékesen teszem fel a kérdést a mellettem megálló srácnak, úgy, hogy alaposabban szemügyre sem veszem… pedig ha ezt tenném, talán meglátnám az apró mosolyt az arcán, de én makacsul csak a tömeget fürkészem, olyan elfoglaltan, hogy a válasz első felére csak hümmögök.* - Aha, igen. Köszi. *Majd, amint tudatosul bennem, hogy mit is mondok, hihetetlen gyorsasággal szegezem a szemeimet a fiú arcára, miközben magamat korholom, hogy miért is vagyok ennyire szétszórt. Lyra neked már az is gond lenne, ha egy kicsit összeszednéd magad?! Még jó, hogy nem mondom ki a gondolataimat, akkor totál hülyének néznének, hogy magamhoz beszélek.* - Szóval tényleg láttad? És hol? Merre? *Záporoznak gyorsan a mit sem sejtő kérdéseim, amikor szép lassan, és higgadtan válaszol a srác elhúzva az álarcát. Elkerekednek a szemeim, és nevetve a nyakába ugrok, ami kicsit heves reakció, de tényleg örülök, hogy végre megleltem.* - Igen, igen, én vagyok. *Felelem, egy mosollyal, immár elhúzódva tőle, és egy kis elegáns pukedlivel fűszerezve a választ, én is elhúzom kissé az álarcomat, majd már rakom is vissza. Abból a szempontból előnyös az álarc, hogy elrejti az arcom nagy részét, így az sem látszik, hogy jócskán elpirultam az örömtől, hogy megtaláltam a partnerem. Végigtekintve rajta látom, hogy elegáns öltönyt visel, ha ki kell öltözni a fiúknak nincs nagy választékuk, bezzeg a lányok hetekig tipródnak azon, hogy mit is vegyenek fel, milyen kiegészítővel.* - Én is örülök. Nem, nem sokat, csak kerestelek a tömegben. *Felelem, ezzel is igazolva a viselkedésemet.* - Nem könnyű megtalálni egy embert az álarcos sokaságban. *Teszem még hozzá, kissé halkabban, miközben a szemeimet le sem veszem róla, félek akkor megint elveszteném. Végigpillantok rajta, de a tekintetem végül az arcán állapodik meg. Éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem merre is menjünk most, amikor meghallom az éjféli harangszót. Mi is van ilyenkor? Értetlenül állok, mikor felcsendül az információ, mit is kell tenni. Kerek szemekkel pislogok Levire… most le kéne smárolnom? Valahogy, az nagyon nem vágna a stílusomba, így csak állok és várok, hogy mire, azt pontosan magam sem tudom.*
*Kezdem kicsit feszélyezve érezni magam, amiért itt üldögélek egyedül, és csokis gyümölcsöket majszolgatok. Elég gázul nézhetek ki, mivel nem sokan vannak egyedül, mindenütt álarcos párocskák járkálnak, engem meg rohadtul idegesít, hogy nem tudom ki kicsoda. Mi lenne, ha épp egy halálfaló jönne ide beszélgetni, én meg mondjuk elkezdeném szapulni a főnökét, na abból kerekedne csak szép kis csetepaté. A nyakamat nyújtogatom Levit keresve, elég nagy hiba volt tőlünk, hogy nem beszéltük meg azt, hogy honnan ismerjük fel a másikat, vagy egy találkozási pontot… ilyen a mi formánk, legközelebb majd jobban figyelek. Legközelebb? Azt sem tudom, hogy lesz-e legközelebb, meg most a jelenre kéne koncentrálni, mert még ezt a dolgot sem oldottam meg. Éppen a tömeget fürkészem a tekintetemmel, amikor valaki megszólal mellettem, a hangja nagyon ismerős, és lehet, hogy csak azért mert amúgy is ő jár a fejemben, de Levi jut eszembe róla.* - Hogy mi? Ja persze, gyere csak. *Még mindig motoszkál bennem a gyanú, de még nem jutottam odáig, hogy szemügyre vegyem az újdonsült társaságom, csak a szememmel keresem tovább a fiút. Végül már nem bírom ki, és az imént idejött sráchoz fordulok.* - Te, figyelj… izé, nem láttad véletlen Levit? Leverton Hale-t? *Teszem fel a kérdést kissé zavartan, már csak az lenne a vicces, ha kiderülne hogy az álarc mögött a keresett személy rejtőzik; most hogy jobban szemügyre veszem, egész olyan, mint Levi, tökre hasonlít rá. Gyanúsan fürkészem, miközben a válaszára várok. Simán lehetne, hogy megkérdezem Levit, hogy nem látta-e önmagát. De még nincs minden veszve, lehet, hogy ő az, lehet, hogy nem, de még az is lehet, hogy útba tud igazítani a keresett személy felé. Az izgatottságtól a gyomromban szálldosó lepkékkel várom, hogy mit mond a fiú.*
*Dona próbálgatja a jelszavakat, hátha megtalálja, azt amit keresünk, illetve ő keres, én csak figyelem. Amikor köszönöm az egerének, akkor szerencsémre ne kapok semmi lesajnáló pillantást, ám mikor megtudom az egér nevét, kissé elszégyellem magam hiszen leuraztam szegénykét.* - Oké, akkor örvendek, Abi. *Próbálom javítani magam, és becenévvel próbálkozni, de mire kimondom, az állatka már visszabújik háztársam táskájába. Remélem nem miattam. Aztán a Rendre terelődik a szó, és egy csodálattal teli pillantást kapok Donától, amiért el merem mondani, hogy a szüleim is Rend-tagok. Talán kissé felelőtlen vagyok, de Dona olyan bizalomgerjesztő, pedig manapság ki tudja, kinek mit lehet elmondani.* - Nem, nem szokásom félni, ha meg csapda lenne, akkor nem csevegnél még mindig itt velem, hanem már rég elkaptál volna. *Jelentem ki egy vigyorral az arcomon, majd a prefektusi rendszerre vonatkozó mondatára csak bólintok, teljes egyetértésben. Legalább olyannak adnak hatalmat, aki jóra használja, és segít vele, még ha nem is tudják. Vagy lehet, hogy pont azért lett prefi, hogy leleplezzék? Mert akkor már szerintem nem lenne itt. Elmeséli, hogy két barátnője bujkál a Renddel; szegény, magányos lehet.* - Ahogy még sokan mások is ebben reménykednek. *Felelem egy sóhaj kíséretben, hiszen én is abban reménykedek, hogy egy családtagom neve sem hangzik el az áldozatok között; aztán Donára nézek és egy megértő-bátorító-kitartás mosolyt küldök felé, hogy éreztessem, én itt vagyok vele, és ha egy a problémánk, valahogy csak átvészeljük. Felcsillan a szemem, amikor Dona következő próbálkozására eltalálja a jelszót.* - Szuper, ügyi vagy! *Mondom és közelebb menve leülök a földre, hogy halljam a rádiót. Folyó köszönti a hallgatóságot.* - Mielőtt bármibe is belekezdenénk emlékezzünk meg fél perc csenddel a Northamptonban talált mugli házaspárról, akiket ismeretlen tettesek halálra kínoztak. A mugli hatóságok értetlenül állnak a történtek fölött, de mi bizalmas forrásokból tudjuk, hogy halálfalók végeztek velük. *A hang elhallgat, én meg lélegzet visszafojtva várom a további fejleményeket.* - Még egy érdekes hírünk közé tartozik, hogy Orion Blake-et kis híján letartóztatták, de még időben dehoppanált a halálfalók karmaiból. Az említett személyt a pletykák szerint halálfaló álruhák árulása miatt akarták elfogni. *Ezt egyszerűen nem bírtam ki nevetés nélkül, pedig igazából nem olyan vicces, n de mégis ki az, aki halálfaló álruhákat árul? Nem tudom ki ez a Blake, de az tuti, hogy megnevettetett.*
*Az Imbolc Bál… Furcsa, engem ez az egész egy bizarr, jelképes „való élet”-re emlékeztet. Az álarcok pont olyanok mint a valóságban, manapság ott is mindenki álarcot visel, nem mutatja meg ki is ő valójában. Ráadásul kicsit feszélyez is ez a helyzet, hogy egy rakat idegen vesz körül, akikről a maszk miatt nem is tudom, hogy kik. Már csak az vigasztal, hogy ők sem tudják. De hiába az ilyen gondolatok „csakazértis” jól fogom magam érezni; és különben is, miért ne tenném? Már az is csoda, hogy valaki elhívott, már pedig Levi határozottan ezt tette; bár arra kíváncsi vagyok, hogyan fog megismerni. Az biztos, hogy a ruhám egyedi, mert én varrtam; éppen ráértem, meg volt is ötletem, így született; de most még a szemüvegem sincs rajtam, szóval az sem segíthet a felismerésben. Amint megérkezem inkább elindulok, hogy keressek egy kicsit rejtettebb zugot, majd később csatlakozom a tömeghez. Meg is látom nemsokára a tökéletes helyet, a csokiszökőkút „személyében”. Közelebb lépdelve már érzem is a kellemes illatot, hm… mennyei. Becsukom a szemem és nagyot szippantok az illatfelhőből. Aztán kinyitom a szemem, és most már egészen közel megyek, és leveszek az asztalról egy szem epret, és belemártom az étcsokis részbe majd leülve elkezdem enni. Jó helyre tévedtem, az egyszer biztos. Igazából akárhogy is ámítom magam hiányzik a társaság, a múltkor is olyan jól elvoltunk Levivel a padlástéren, kivéve, amikor Tudjukki lett a téma, na akkor egy kicsit megfagyott a levegő. Bár én nem értem, hogy valaha valakinek az lenne az álma, hogy az ő oldalán harcoljon… teljességgel hülyeség. De ezek ellenére magamnak sem ismerném be, de hiányzik. Már éppen nyúlnék a táskám után, amikor rájövök, hogy a Bálon vagyok, és nincsenek nálam a rajzcuccaim. Pedig nem emlékszem, hogy mikor váltam meg tőlük legutóbb. Egy sóhajjal törődök bele a dologba, hogy ma este nincs alkotás, de legalább van csoki. Egy újabb málnaszemet mártok csokiba, hogy aztán a számban landoljon. Talán be is mehetnék a többiek közé, a tánctérre, de nem, majd ha valaki idejön azzal leállok beszélgetni.*
*Unottan lépek be a terembe, és szokásomhoz híven késve. Őszintén szólva semmi kedvem ehhez az egészhez, de kötelező, így hát megadom magam. Sietve leülök egy hátsó asztalhoz és rögtön a kezembe veszem a pennát. Még megüti a fülem egy mondatfoszlány, valami üres falbámulásról. Egyértelmű, hogy én mit tennék, telerajzolnám, ha már papír nincs… hülye kérdés, és nem is lenne unalmas. Persze akkor ez már nem csak bámulás lenne. Megvonom a vállam és a pergamen fölé hajolva írni kezdek.*
*Utolsó kérdés… na végre, már kezdett sok lenni. Volt olyan ahol igazából nem tudtam nagyon dönteni, csak első olvasásra beírtam a szimpatikusabbat. Én már végeztem, de körbepillantás helyett inkább firkálgatni kezdek a pergamen szélére. Észre sem veszem, hogy repül az idő, és meglepetten veszem észre, hogy a válaszok már épphogy csak látszanak a különféle motívumoktól, virágoktól, szemektől, és egyéb unaloműző firkáktól… hát remélem azért a prof el tudja majd olvasni.*
*Nem is tudom mit keresek itt… egyszerűen csak egy kis sétára vágytam a Roxfort határain belül, és itt találtam magam. Pedig úgy tűnt, mintha pár percig sétáltam volna, de ezek szerint több volt. Csak kiléptem az ajtón és elindultam nem is tudom hova, de a lábaim önkéntelenül is idehoztak egy sírkertbe. Hallottam már róla ezt-azt, de még nem jártam itt. Nem szeretem a temetőket, túl vastagon ül meg itt mindent a szomorúság. Pedig akik itt vannak, azoknak már legalább nem kell aggódniuk semmin; sőt biztos vagyok benne, hogy vannak itt olyanok is, akiknek megváltást jelentett a halál. Persze sokan mondanák, hogy a halál rossz dolog, és néhány esetben így is van. De még jobb, ha nem kesergünk sokat ezen, hanem megtanuljuk elfogadni és továbblépni a dolgon, de ez azért nem megy egyik pillanatról a másikra… nekem sem ment, de mostanra eljutottam odáig, hogy nem félek a haláltól, és nem zavarnak a halottak, inkább egyfajta belenyugvást érzek, de ehhez az egyik legfontosabb dolog, ami kell az az idő. Meglepetten torpanok meg, felriadva a gondolataimból. Van itt még valaki… nem vagyok egyedül. Persze úgy értem a halottakon kívül. Látok még egy árnyékot, nem is olyan messze tőlem; és ez az alak nagyon is ismerősnek tűnik. Közelebb lépdelek, kissé összehúzva magamon a kabátot, nem fázom, de jólesik a meleg. Ahogy néhány méter távolságból jobban szemügyre veszem az illetőt, már biztos vagyok benne, hogy ismerem.* - Vaszilij Zajcev? *Kérdezek rá a nevére, nehogy mégis tévedjek; de a mardekárosnak jellegzetes testalkata van, így nem hiszem, hogy tévednék. Egy fáradt kis mosolyt is megeresztek mellé, ám csak ekkor veszem észre, hogy a srác arcát könny csíkozza. Sírt. Biztos elvesztette valakiét… nem ritkaság ez manapság, Tudjukki uralma alatt.* - Jól vagy? *Teszek fel egy újabb kérdést röviden, bár látszik rajta, hogy nincs valami rózsás hangulatban; de ha nem akarja, akkor nem fogja elmondani, én nem erőltetem, elvégre csak egy kis friss levegőre vágytam.*
*Egy koszos padláson üldögélek egy teljesen idegen személlyel. Erre apám biztos totál kiakadna, hogy nem vigyázok eléggé, meg jó, hogy a Rend titkait ki nem írom a falra bla, bla, bla. Mindig ez van, ha egy kicsit is jól érezném magam, persze tudom, hogy neki csak a biztonságom a fontos, de komolyan az utóbbi időben ki az aki biztonságban van? Mert szerintem nem sok ember… Valahogy Levi mellett nincs bennem az a szokásos óvatosság, lehet, hogy a közös rajzos dolog miatt, de már azt is kikotyogom neki, hogy mi mindent vetek papírra. Felnevetek a képtelen feltevésén, ahogy szétkürtölné a tikomat.* - Ó, én egészen biztos, hogy komolyan vennélek, de csak miután megörökítettem ezt a csodás pillanatot, amint bolondot csinálsz magadból. *Felelem egy gonosz kis mosollyal a szám sarkában. De aztán előkerül az eddig olyan gondosan került téma.* - Csak… csak már belefáradtam abba, hogy mindenkinek azt mutassam, hogy minden rendben van, és az összes kíváncsiskodót lerázzam egy hazugsággal, mert az igazat nem mondhatom el. *Bököm ki végül, és csak most veszem észre, hogy mekkora megkönnyebbülés, hogy végre valakinek elmondtam. Mert ebbe már tényleg belefáradtam, azt kell mutatnom, hogy minden rendben, miközben semmi nem oké, mert emberek halnak meg; muglik, varázslók, csakis egy valaki miatt, és nekem úgy kell tennem mintha nem érdekelne, mert ha nem ezt mutatom, akkor búcsút mondhatok a családomnak, meg mindenkinek, akit szeretek. Már az is eléggé necces, hogy a szüleim Rend tagok, na meg, hogy mugli születésű vagyok. Néha azt sem tudom, hogy lehetek itt, talán azért mert anya és apa varázslók, és én nem mugli családban nőttem fel. Ezek után kénytelen vagyok elmondani a rajzon látható két személy „történetét”. Miközben elmondom a pár mondatot a kezembe veszem a rajzot, és Levi felé nyújtom, hogy jobban megszemlélhesse, ha akarja. Amikor azt mondja „Részvétem” képtelen vagyok nem rá nézni. Felemelem a tekintetemet és egyenesen a szemébe nézek. Nem látok benne sem gúnyt sem megvetést, mint oly sokszor másokéban. Kicsit meghökkenek a kérdésén de nem állom meg szó nélkül.* - Igen, az ő áldozatai. Ha tehetném, magam ölném meg, de erre úgysem vagyok képes… *Mondom. Kész, vége, most már felfedtem magam, ha akar akár meg is ölhet, de én soha nem fogok behódolni a Sötét Nagyúrnak, aki ennyi nyomorúságot hozott nem csak az én családomra, hanem az egész világra. Szemeimet kutatóan fúrom Levi tekintetébe, hacsak el nem fordítja.* - Jó, hagyjuk a témát. *Egyezem bele bólintva, de már nem jut más az eszembe, újból lehajtom a fejem és várom, hogy talán a fiú majd előhozakodik valami újjal. Pedig egyenlőre olyan jól indult ez a barátság, kapcsolat, vagy hogy is nevezzem.*
Üzenetek megtekintése
]
