Mikor elmondja, hogy Polluxnak hívják a testvérét elmosolyodom. Mikor a böfögésről esik szó kicsit felvonom a szemöldököm, de azért majdnem szétfut a mosoly a számon. Furi, hogy ilyen sokat mosolygok. Amióta itt vagyok, nem szoktam. Persze nem hiszem, hogy komolyan gondolja amit az előbb mondott, de mikor a szemébe nézek látom, hogy nem viccelt. Azt a, milyen durva. A megjegyzése után kiszalad belőlem egy nevetésfoszlány, de aztán elhallgatok. Lehet, hogy kezdek megbízni benne ami nem jó, mert itt nem minden az aminek látszik. Kicsit túlságosan aggódom emiatt azt hiszem. A kérdése számára egyértelmű, de én nagyot nézek, mikor elmeséli, hogy csigát etetnek vele ha nem sakkozik. Szegény Castor, ez tényleg nagyon undorító. Milyen gonosz bátyja lehet... de legalább neki van.
- Tudsz sakkozni? – kérdezem felcsillanó szemmel. - Én csak egy kicsit, de nem vagyok benne olyan jó. Apu megtanított.
Túl sokat mondasz, Alidore, túl sokat! – szólok rá magamra. De a varázslók is játszanak sakkot, csak... féltem aput...
Szerintem sem biztos, hogy olyan választ kapunk amit fel tudunk fogni ép ésszel, de az én kérdésemre roppant egyszerű a válasz, és gyakorlatilag csak ez az egy adható: „Ez nem lehetséges!”. Annyira ésszerűtlen, hogy el fogja hagyni a szám ez az egyszerű kérdés, amire tudom a választ, de van amikor az ember akkor is reménykedik ha nincs miért. Lanenek erre volt egy nagyon jó mondása: „A remény tovább él, még akkor is, ha meg akarják gyilkolni.” Mennyire igaz. Nem is tudta, hogy mennyire igaz. De hiszem, hogy most is figyel odafentről. Erősebbnek kell lennem, őérte. Rosszul esne neki ha feladnám...
Amikor odalépek, megfogja a kezem. Nekem ez egy kicsit furi, mert elszoktam a testi érintkezéstől. Mert ha velem érintkeztek, az sokszor kigáncsolás volt. Azt mondja, hogy megbízhatok benne. Mit csináljak most, Laney?... Castor keze olyan nagy az enyémhez képest. Én picike vagyok, Ő sokkal magasabb nálam. Elengedi a kezem. Jaj, most mi lesz, mit fog válaszolni a portré, lehetséges lesz? Ha igen, hogyan? Vajon Lane is vissza akarna jönni? Vagy önzőség lenne egy ilyen helyzetben visszahívni? Mit szólnának a halálfalók?! Vajon nővérem a Szükség Szobájában bújna el? Izgatottan felnézek a portréra, és elkezdem a mondandóm.
- Öhm. Jó napot. Szeretném megkérdezni Öntől, hogy... – Castorra nézek. Nem hallhatja. Sóhajtok egyet majd folytatom. - Azt szeretném tudni, hogy miként lehet visszahozni a holtakat az élők világába.
- Micsoda badarság! A holtakat nem lehet élőkké tenni! Mily' lehetetlen dolgot kérsz tőlem?! Tán azt is elvárnád, hogy minden kérdésedre válaszoljak?! És te még az én házamba kerültél? Alapvető, hogy a halottak nem tartozhatnak többé a mi világunkhoz!
Iszonyúan elpirulok. Tényleg butaságot kérdeztem. De meg kellett tudnom, hallanom kellett valaki nagyon okosnak a szájából. Lesütöm a szemem és arrébb megyek. Sosem fogom látni Laneyt többé. Soha nem hallhatom a hangját. Nem tudom elfojtani az érzelmeim, könnycsepp gördül végig az arcomon. Utálom a halálfalókat. Utálom a sötét mágiát. Utálom! Könyörtelenek! Gyűlölöm őket! Akármennyire is ellenkezek a gondolat miatt, még is csak eszembe jut: meg kell fizetniük Lane haláláért. Érezniük kell, hogy milyen rossz ha elveszítik azt akit a legjobban szeretnek. A testvérüket... Ebben a pillanatban esett le, hogy miért vagyok még mindig itt. Ezért. Nem vagyok rá büszke, de a bosszú hajt. Hú de gonosz vagyok. A gyűlölet olyan szúrós rossz érzés, amit még soha nem éreztem ennyire. Nem szeretek utálni valakiket. De ezeket a halálfalókat nem lehet nem-utálni. Arcom eltakarom Castor elől, hajam függönyként ér az arcomhoz. Nem szabad látnia ezt a sok-sok könnyet.

Megengedek magamnak egy félénk mosolyt, mikor közli, hogy vele elég rendesen kitoltak a nevét illetően. Hát igen, először én is megijedtem. Tény, hogy sokkal idősebbnek hittem másodévesnél. Csak egy év van köztünk, pedig azt hittem, minimum kettő-három. Így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, bár tény, hogy így is biztos sokkal több varázslatot meg tud csinálni mint én. Arrébb állva figyelem Castort ahogy tevékenykedik, hogy bejuttasson minket a szobába. Furi hogy csak öregnek hívja a portét, mert ha tényleg ilyen duzzogós akkor bizony ezen is megsértődhet. De nem úgy tűnik, hogy felvette volna. Kamber válaszából leszűröm, hogy egy, vagy több testévre is van Castornak. Összeszorítom ajkaim, mert megint eszembe jut, hogy mi lenne ha itt állna mellettem Laney is. Igyekszem megfigyelni a portré minden rezzenését, hátha ki tudom tapasztalni, mi kell neki, hogy lenyűgözzék vagy hogy mi a jele annak hogy fogékony. Hát nekem nem volt mázlim, egy szót sem tudtam belőle kicsikarni, de úgy látszik Castort már ismeri... Tényleg egy kviddicsmecs eredményével le lehet nyűgözni...? Azt hittem, hogy egészen más fajta dologra lesz szüksége az embernek az elámításhoz. Biztosan túloztak a felsőbb évesek. Észreveszem, hogy Kamber lesüti a tekintetét, Castor rögtön lép is rá, elmondja a meccs eredményét... és azután... azt hiszi, hogy a barátnője vagyok. Megint fülig pirulok, és meg sem tudok szólalni zavaromban. Meg tudnék, de csak olyanokat hogy „izé” meg „hát”. Pedig az ember elvárná, hogy tudjak értelmesen beszélni, pedig nem mindig megy, sőt, van amikor kifejezetten értelmetlenül rakom össze a mondatokat, de csak amikor zavarban vagyok, tényleg.
- Neked van egy testvéred? – kérdezem a fogaim közt szűrve, miközben a kép megnyílik és én (a fiú jó modorának köszönhetően) elsőnek lépek be.
Odabent egy csomó félmeztelen férfi (ez furi! Eddig csak apum láttam félmeztelenül mikor kapkodva öltözött fel hogy kinyissa anyunak az ajtót, de apu sokkal dagibb mint ezek a szobrok) van, és egy kör, ahol csak pár diák áll sorba, hiszen zömük még ebédel. Meglátom Őt, Hollóháti Heléna festményét. Szemem felragyog mikor megpillantom. Csalódni fogsz, Alidore, nagyot fogsz csalódni – intem magam okosságra. Az lesz a válasz, hogy nem lehetséges. Ez annyira alapvető hogy a kisbabák is tudják, de mégis meg kell kérdeznem. Kicsit félve pillantok fel Castorra.
- Te mit fogsz kérdezni? – válaszát kerekre nyílt szemekkel várom.
Butának fog nézni, hogy ilyet kérdezek majd Helénától. De Ő nem értheti a helyzetem. Egy ilyen lehetőséget ki kell használni, hiszen a házam névadója szinte mindentudó volt (legalábbis szerintem; Ő az egyik példaképem, olyan éles esze volt, szeretném ha nekem is hasonló lenne). Szemem lesütöm, aztán végigfuttatom a kanapékon, és meglepődve veszem észre, hogy bizony egy árva könyv sincs a helyiségben. Biztos úgy gondolták, hogy az már olyan sablonos hogy minden könyves helyiségben ott van valamilyen Helénára utaló tárgy (nagy eséllyel könyvek vagy képek, idézetek). Lehet, hogy ide még sokszor fogok ellátogatni. Csöndes hely, és Castor is kedvesnek tűnik; lehet, hogy összefutnánk. Bár furi lenne, mert én paranoiás vagyok az emberek megbízhatóságát illetően, de egy kis változatosság jól esne...
Bátortalanul teszek egy lépést Heléna portréja felé, és Castorra nézek.

Hiába éneklek úgy ahogy tőlem telik, egyre hangosabban, hogy ne tettethessen alvást. De nem sikerül, nem elég neki ahhoz, hogy figyelni méltóztasson. Ez a világ legmogorvább portréja! Hogy lehet valaki ilyen?! Még csak meg sem hallgat...
Ekkor viszont egy fiú hangját hallom, aki azt dicséri, ahogy énekeltem. Fülig pirulok és az alsó ajkam kezdem harapdálni, mert így szoktam levezetni a stresszt (anyu szerint nem szabad, de akkor is!) Megjegyzi, hogy nem sikerült meghatnom a portrét, aztán... megtapsol? Ez nagyon furi.
- Őőő, izé, köszi. – mondom eléggé zavarban. - Én... Alidore vagyok.
Viszonozom a mosolyát, de csak egy tartózkodóbb formában. Egyből becenevet adni nekem? Mi ez, valami új puhatolózási módszer? Na jó, nem szabad ennyire félősnek lennem, de hát hallotta ahogy énekelek! Eddig csak anyu apu és Lane hallhatta! Még mindig teljesen elpirulva állok, és lesütöm a szemem. Annyira azért nem énekelhetek jól ha ezt a zsémbes Kambert sem hatja meg. Megint gondolkozni kezdek, hogy mivel tudnám magamra vonni a figyelmét, de egy kicsit zavar Castor jelenléte... Castor... ismerős ez a név. Hallottam róla pár szót, azt hiszem indult az olimpiákon és harcosként vált híressé és testvére is volt, Pollux, azt hiszem. Volt valami különleges izé a hallhatatlanságukkal, de arra sajnos nem emlékszem, pedig olvastam róla. Az a lényeg, hogy Castor harcosként vált híressé, és ez nem túl jó az én szempontomból.
- Híres a neved a görög mitológiában... – csúszik ki a számon. Pedig én nem sokat szoktam beszélni. - Segítesz bejutni? – kérdem egy hirtelen ötlettől vezényelve.
Ha Ő is Hollóhátas, akkor nagy eséllyel tud nekem segíteni. Már így is elég rossz hogy magamtól nem tudok bejutni. Nem szeretek idegenektől segítséget kérni, de most muszáj, mert választ kell kapnom a kérdésemre, meg kell tudnom, hogy egyáltalán lehetséges-e. Persze tudom, hogy nem, de ha Hollóháti Heléna szájából hallanám, úgy jobban megnyugodnék. Ez csak azért van azt hiszem mert nehezen tudok beletörődni Laney halálába... Persze már beletörődtem. De annyira hiányzik. Nagyon. Észbe kapva gyorsan rendezem az arcvonásaim. Szememben az elhatározás csillog, hogy én ma még be fogok jutni oda. Segíteni fog. Nagyon remélem.
Tekintetem ismét lesütöm; nem szeretem a szemkontaktust, úgy nehezebb eljátszani, hogy semmi bajom nincs. Mert mindig ezt teszem, kivéve a DS edzéseken, mert ott nem kell megjátszanom magam – hála a jó Égnek, mert már ezt sem szeretem. Nem nekem való a színészkedés, amúgy sem jó, de meg kellett tanulnom, hogy ne tudják, hogy határozottan ellenzek minden fajta sötét varázslatot és mugligyilkolást. Persze biztos tudják rólam, hogy nem vagyok kifejezetten a híve ezeknek, de biztos azt gondolják: „Á, ez csak egy kis elsős, nem tehet sokat ellenünk.” Nem is tudhatják, hogy DS tag vagyok. Ez olyan vicces. Valamilyen szinten legalábbis.
Még mindig ott állok a fiú, Castor előtt, és várom a válaszát, hogy segít-e nekem vagy sem. Végül felnézek a szemébe, és remélem hogy hajlandó nekem segíteni.

A Hollóhát felé igyekszem. Igyekeznék, ha nem fordultam volna be rossz helyen… Apu kiokított a mugli zenével kapcsolatban, és van pár olyan de olyan jó, hogy nagyon, és egy olyan számot dúdolgatok, amitől mindig jobb kedvem lesz. Apura emlékeztet, mert Ő szerette az ilyesmit (igen, tőle örököltem a hangom, illetve a nénikémtől, aki énekesnő volt). Sokáig nézelődöm így, de nem tűnik ismerősnek a környék, pedig biztosan tudom, hogy a Keleti szárnyban vagyok. Sok mindent meg tudok jegyezni, de az irányérzékem nagyon rossz. Mindig cserben hagy, mikor kéne - anyu azt mondja, hogy van. Arra gondolok, hogy talán egy portrét megkérdezhetnék, de az én mázlimmal biztos egy mogorvát fognék ki, és nem szeretem ha valaki mogorva... De ha már úgy is itt vagyok...
Az idősebbek mesélték, hogy van itt egy portré, bizonyos Kötekedős Kamber festményéről, aki mindig azt tetteti, hogy alszik. A festménye mögött állítólag van egy terem, amiben Hollóháti Hedvig szobra áll, és válaszol egy kérdésre. Kicsit hasonlít arra a babonára, amiben a Gólemben teljesül egy kívánság amennyiben beletömjük a listát Hollóháti Heléna szájába. Szerencsére ez egy kicsit igényesebben van kidolgozva, ha pletyka, ha igaz (megjegyezném, hogy azóta sem találtam egy árva galleont az utcán). Igen ám, de itt le kellene nyűgözni a portrét, ami nem egyszerű, azt mondták. Lehet, hogy csak szórakoztak velem, de egy próbát megér, nem? Tehát olyan festményt kell keresni, ami horkol, méghozzá csak eljátssza. Megállok a folyosó közepén (kicsit sem feltűnő), és körülnézek, hátha találok valami hasonlót. Rögtön észreveszem a műszuszogó Kambert, és közelebb merészkedek hozzá. Őszintén remélem, hogy azok a felsőbb évesek nem akartak átverni.
- Öööömm... - szólítom meg bátortalanul a festett alakot. - Elnézést... Itt... tényleg be lehet menni abba a terembe, ahol Hollóháti Heléna festménye van? Mert nekem azt mondták...
Úgy látszik a Kamber nincs jó kedvében. Csak tetteti tovább a horkolást, mintha olyan mélyen aludna. Pedig azt reméltem hogy kicsit kedvesebb lesz. Kicsit határozottabbnak kell lennem azt hiszem.
- Khm. Itt lehet bemenni? - próbálkozok újra, de semmi válasz. Értem én, le kell nyűgözni, hogy egyáltalán válaszoljon. De mégis mit csináljak?
Összevont szemöldökkel töprengek a kép előtt szobrozva. Nem sok varázsigét tudok végre is hajtani, mert még csak elsős vagyok, tehát ez kicsukva. Nem tudok fejből könyvet felmondani, talán a tartalmuk nagy részét tudom, de nem hiszem, hogy az lenyűgözné a morcos festményt. A bájitalokhoz nem értek... a rúnaírást se tudom tanulmányozni, semmi. Hmm. Énekelni viszont tudok. Anyu szerint jól, nekem van egy kis önbizalomhiányom, és nyilvánosan még sosem hallattam énekhangom. De ha be akarok jutni, és meg akarom tudni a kérdésemre a választ – amire tényleg csak Heléna tudna válaszolni – akkor muszáj lesz énekelnem, lévén másban nem tűnök ki. Egy mugli dalt választok, ez az egyik kedvencem.
- Lehet egy dal... egy ritmus vagy zaj... egy árva hang, egy jel. A Zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel... Mert... a Jó, a Rossz csak szó, olyan ami sokszor változó... – kezdem énekelni.

(A zene dallama)

Mostanában sokat gondolok Laneyre. Hiányzik. Olyan egyedül vagyok. Haza szeretnék menni, de persze nem. Itt kell tanulnom, ahol hemzsegnek a halálfalók és sötét varázslatok zúgnak el a fejem felett. Még mázli hogy csak felette. Komolyan. Persze a DS ott van, de velük nem tudok mindig találkozni, és nagyon rendesek, de... Hiányzik valaki olyan akivel tudok beszélgetni minden nap. Volt olyan, hogy egész nap egy árva szó nem hagyta el a számat - mondjuk ez sokszor megtörténik, de azért pár szót mindig váltok valakivel. De most nem. Anyuékkal sem beszélhetek őszintén levélben mert a leveleket elolvashatják. És akkor apunak lenne rossz, nagyon. Félek hogy úgy járna mint Lane, de ebbe belegondolni sem merek. Levelet akarok írni anyuéknak, valahogy rejtjelezve, hogy értsék, miről van szó, de azért ehhez nekem idő kell. A Klubhelyiségben mindig nyüzsögnek az emberek, tehát vándorútra indulok a kastélyban, hogy találjak egy nyugodt helyet.
Hallottam pár felsőbb évestől, hogy van egy elhagyatott terem amiben Hollóháti Heléna szobra áll, és állítólag teljesít egy kívánságot, de le kell írni egy papírra, és a szájába tömni. Igazából nem tudom, hogy valóra válhat-e, és ha teljesülhet, akkor mégis mikor - de úgy tudom hogy itt nincsenek sokan, ebben a teremben. Különben is, ha már ott leszek, biztosan be fogok próbálkozni valami kívánsággal. Semelyik mágiaág nem tudja visszahozni a holtakat de... olyan jó lenne Lanenel beszélni. Persze anya mondta, hogy ne bízzak meg az ilyen babonákban, mert a végén még csalódnék bennük, úgyhogy lehet hogy valami kisebbel kéne kezdeni.
Minden esetre érdekes lenne kipróbálni, arrafelé veszem hát az utam - illetve, amerre sejtem, hogy lehet. Viszont a Roxfort nem egy kicsi iskola, és elég könnyű eltévedni benne, sokszor nekem is sikerül. Szerencsére van egy-két segítőkész portré, akik segítenek megtalálni az adott tantermet illetőleg a helyiséget, de most nincs kedvem segítséget kérni. Ez egy olyan személyes út, ahogy anyu mondaná. Szerintem pedig nem, de szeretek anyura hallgatni. Ne bízzak meg idegenekben, satöbbi... De nem úgy néz ki, hogy jó irányba megyek. Sőt, mi több, egyenesen rossz fele mehetek. Összeráncolt szemöldökkel lelassítok, és kicsit jobban körülnézek. Igen, ismerős ez a hely, de nem tudom, merre fele lehetek. Gaillei előmászik a talárzsebemből, és körülszaglászik. Nem tudom sokan miért félnek az egerektől, én nagyon szeretem őket, főleg a fehéreket, meg a barnákat. A fekete olyan komor szín, nem? A piros szebb. Meg a fehér, persze... Tehát Gaillei felmászik a tenyeremre, és aranyos nagy piros szemeivel néz rám. Én mutatóujjammal megsimizem a fejét, de aztán visszateszem a zsebembe, és tovább kutatok, hogy mégis merre lehet ez a terem.
De végül elindulok, ööö, valamerre, nem tudom pontosan merrefelé megyek, csak annyit, hogy befordulok balra. Persze váratlanul belerohanok egy fiúba.
- Izé... bocsánatot kérek. - mondom, mielőtt még felnéznék. Nem sokkal idősebb nálam. Olyan harmadéves forma lehet. Na jó, idősebb.
De Griffendéles, ami jó, mert azok szinte sosem rosszak. Akad egy-kettő, de a többségük normális. A vörös mindig is szimpi volt, hasonlít a piroshoz. Szeretem a saját házamat is, persze, de anyu is azt tippelte hogy Griffendéles leszek, mert hallottam ahogy apának mondta. De Hollóhátas lettem, nem baj, csak olyan hideg a kék szín. Szóval, kicsit megszeppenten nézek a fiúra. Normál esetben már mennék is tovább, de Ő talán tudja hogy merre van a terem (na most meg fogom jegyezni az utat), hiszen a felsőbbéves, nyilván jártasabb az itteni dolgokban. Remélem hogy nem a rosszabb fajtát fogtam ki, mármint olyat, aki gonoszkodós, és egyből rám küld egy átkot vagy hasonlók, mert már volt ilyen is. Persze én nem vagyok még olyan ügyes, mert még csak elsős vagyok, aki rám küldte az átkot az meg negyedéves, ráadásul Mardekáros, szóval esélyem nem lett volna. Tehát remélem hogy nem valaki ilyesmi kerül az utamba, de az én szerencsémmel ez nem garantált, sőt, lehet hogy futnom kéne, nem? Remélem hogy nem látszik az arcomon. A tanárok előtt képes vagyok eltitkolni hogy legszívesebben leátkoznám a fejüket némelyiknek (ha tudnám és ha merném meg ha nem függne tőle apa sorsa), de a diákok elől sokkal nehezebb, főleg a félelmet. Persze nem félek, csak nem szeretném. Nem vagyok az a nagyon félős típus. Csak a sötétben félek de azt is csak Lane tudja... tudta.
Az a lényeg, hogy ott állok a fiú előtt, valószínűleg úgy nézhetek ki mint aki egy acromantula fészekbe ütközött, és várom a fejleményeket. De én bocsánatot kértem!!