~Armiella~

Végigrohantam a folyosón, és próbáltam még gyorsabb tempót diktálni, mert tudtam, hogy ha kiderül, amit csináltam, akkor bizony nagyon-nagyon pórul járok majd, elvégre nem élvezem az aranyvér nyújtotta "védettséget". Jobb kéz felől elrántottam az egyik falikárpitot, és megtorpantam mögötte, hátamat a falnak vetve lihegtem vagy egy percig, azután meghallottam annak a nyamvadt macskának a nyávogását. Azonnal továbbindultam a rejtett folyosón, mielőtt Mrs. Norris odaérne, és a másik oldalon már ki is léptem a kárpit mögül. Jobbra, majd balra fordultam, és azután balra indultam el rögtön, bár az volt az ismeretlen út.
Végre elég messze kerültem, úgyhogy már nyugodtabban nézhettem körül, merre is vagyok. Kisvártatva rádöbbentem, hogy mégis ismerem már ezt a részét is a kastélynak, és észrevettem a függőhidat is mellettem, amin gondoltam átvágok, lerövidítve az utat.
Igen ám, csakhogy a híd "foglalt" volt - láttam a lányt, de nem elég jól, hogy felismerjem, viszont az feltűnt, hogy retteghet, másülönben miért is kuporodna le szinte a híd közepén, markolászva a széleit.
-Szia! Hé... jól vagy? Kapaszkodj erősen!-

~Freya~

Rövid koncentrálás után sikerült visszaszíneznem a szemöldökömet is, így a tükröt eltettem, bár biztos voltam benne, hogy már így is furcsállja.
Azt mondta, hang a fejében, én pedig ezen gondolkoztam. Mondott mást is, de engem egyelőre az foglalt le, hogy hol is említette a hangot, az elméjében, ami azt jelenti, hogy nincs senki a teremben. Csak azt nem értettem, hogy akkor utána meg miért viselekdett olyan furcsán, hogy mégis kereste azt a...
-Ki az a Jeremy?-
Kérdeztem kíváncsian, miközben körbefordultam újra, hátha látok valakit, de természetesen továbbra sem tartózkodott a teremben senki rajtunk kívül, ami pedig egyre inkább egyértelművé tette számomra, hogy csak mi halljuk a hangot, mármint, hogy belül, a fejünkben.
-Hát szerintem arról lehet szó, amit mondtál, hogy hang a fejedben... szóval te is hallassz valamit, meg én is, de mindketten mást.-
Néztem, ahogy nekisétál a falnak, így azt is bebizonyította, amit szintén sejtettem, mégpedig, hogy ez a terem nem a szabadban folytatódik, csak úgy néz ki, mintha.
-Ennél többről fogalmam sincs.-
Tettem hozzá, és azután közelebb lépkedtem hozzá. Nem akartam elárulni, hogy mit hallok, de kíváncsi voltam az ő hallucinációjára.

~Freya~

Úgy tűnik nekem, hogy nem sikerült elég hamar visszaalakulnom az eredeti formámban, mert besétált Freya, és, nos, nem úgy viselkedett, mint aki felismert. Pedig ebben a tanévben többet találkoztunk, mármint előre megbeszélt találkozón, mint korábban, mert a bajban muszáj összekapaszkodni. Egyenként sokkal könnyebben kicsinálnának minket, mugli születésűeket, meg félvéreket. Csak az arany a vér, ami nem válik vízzé, vagy sárrá, jelen esetünkben. Legalábbis Tudjukkinek, meg a sleppjének.
Elővettem egy kis tükröt a táskámból, és hallottam, hogy magyaráz, de amíg nem volt teljes a visszaalakulásom, addig nem is figyeltem rá. Reméltem, hogy nem nagyon figyelt meg magának, mindenesetre azért felkeltem, és kirontottam a teremből. Sóhajtottam egy nagyot, ahogy a hátamat a falnak vetettem, egyszerűen nem akartam neki elmondani. Szóval ellenőriztem a tükörben, hogy valóban én vagyok e az, szőke haj, világosszín szemek, sápadt arc, pisze orr... azután visszasétáltam.
-Szia Freya, mi történt? Az előbb egy fekete hajú csaj úgy rohant ki innen, mintha üldöznék. Jól vagy?-
Kérdeztem, miközben odasétáltam a barátnőmhöz, és a vállára tettem a kezemet, hátha attól kicsit megnyugszik. Körülnéztem, de még mindig bennem volt az a furcsa érzés, korábbról, ám úgy voltam vele, hogy na most majd bizonyára felismer az a valaki, aki itt bujkál bizonyára egy kiábrándító bűbájjal kezelt talár alatt.
-Nem az igazi, elfelejtetted a szemöldöködet.-
Ijedten kaptam megint a tükrömhöz, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a röhögő hangot, ugyanis az illető nagyon jót kacarászott magában a helyzetemen. Azután Freyára néztem kíváncsian, és persze a tükröt eltettem, mivel átverés volt a szemöldökös dolog, a pálcámat meg - újra - előhúztam helyette.
-Te is hallottad? Tudod, hogy ki van itt?-

~Ginny és Neville~

Már nem kellett sokat várnom, végre megérkeztek, akiket vártam. Mosolyogva néztem, ahogy besétál előbb Ginny, majd Neville a tűzön keresztül a szobába, és utána még el is nevettem magam azt látva, hogy Ginnynek tátva maradt a szája is. Akkor jól sejtettem, hogy még nem járt itt.
-Azzal dolgozom, ami van... ilyen ítéletidőben ritka kincs a nagy választék.-
Feleltem, kicsit talán titokzatosan, utána felpattantam a fotelból én is. Integettem Neville-nek is, és én is körbejártattam a tekintetemet a falakon.
-Ezek szerint még nem jártál itt.-
Mondtam a lánynak, rá is nézve, hogy várjam a nyugtázást, mivel az is lehetséges volt, hogy csak újra és újra rácsodálkozott a szobára, mint ahogy jómagam is szoktam.
-Nem volt semmi fennakadás? Nem láttak meg titeket?-
Kérdeztem kíváncsian, és közben a levél, amit adtam nekik is eszembe jutott. Megfejtették ügyesen, pont, ahogy vártam, leginkább Ginnytől, hiszen a kastélyban keresve sem találnék egy lelket, aki ne ismerné Neville képességinek hiányosságait. Mázlink azonban, hogy a képességeit javarészt csak mi, DS tagok ismerjük, ezáltal sokan meglepődtek már, akik alábecsülték őt az utóbbi időben, és mivel a korábbi tendencia még élénken élhetett a fejükben -meg gondolom nem akartak szégyenkezni- így gondolom nem is nagyon hírsztelték el, hogyha kifogott rajtuk.
Nem akartam rögtön a közepébe vágni annak, amiért hívtam őket, hanem, ha már együtt voltunk hárman, ráadásul elég védett környezetben, gondoltam kíváncsiskodhatok, és beszámolhatok.
-Mikor lesz a következő edzés, vagy bevetés, tudtok már valamit?-
Kérdeztem rájuk nézve, hiszen javarészt ők kettn vitték a DS-t. Magam részéről nem tudtam eldönteni, melyikük inkább.
-Hallottatok valamit róluk?-
Ez volt a következő, amit tudni akartam, és tudtam, hogy nem kell magyaráznom, kikre is gondolok, hiszen mindketten tökéletesen tisztában vannak vele. Minden adandó alkalommal felmerült ez a kérdés, és minden adandó alkalommal reménykedtünk, hogy nem ugyanaz lesz a válasz, mint általában, mégpedig, hogy nem. Mindenki hallja a ködösítéseket, riogatnak minket időnként azzal, hogy elfogták a triót, de ha igaz lenne, akkor annak már lettek volna komolyabb következményei, ebben biztos voltam.

~Gerry~

Fellélegezhettem, mivel az első akadályt könnyedén megugrottam, ezek szerint jó ideje nem láthatta Vikit. Én bezzeg látom nap mint nap, és egyre értetlenebbül állok az előtt, hogyan volt képes ő is átállni Griffendélesként a Sötét Nagyúr oldalára.
Kipréseltem magamból egy kimért vigyort, mintha nehezemre esne. Nem tudom, így szokta-e, csak improvizáltam.
Egy darabig hallgatott, így én is hallgattam, türelmetlenül, ami meg is felelhetett az adott körülménynek, mert nem akart beszélni. Viki pedig nem egy viháncoló kislány, aki szertelenül dobálja a tagjait még egyhelyben állás közben is, úgyhogy nem volt olyan nagyon nehéz dolgom. Szerintem kicsit olyan, mint aki karót nyelt, amikor fontoskodik, szóval próbáltam én is úgy viselkedni, és nagyot sóhajtottam a szavakra, amik elhagyták a száját.
-Tisztában vagyok az eljárással. Nem is érdekelne, ha Piton Professzor nem küldött volna ide. Azt mondta, nem ér rá most fogadni senkit, tudjam meg, miért jöttél.-
Hazudtam, mint a vízfolyás, mint aki könyvből olvassa, és nem is indultam sehová a folyosón, csak álltam ott. Nem tudtam, hogy elmondták neki az üzenetet, vagy levelet kapott, vagy mi módon hozott információkat.
Mivel azonban Gerry még nem túl régóta ment el az iskolából, így gondoltam, nem bíznának a tudomására fontos üzenetet, valószínűleg egy levél van nála.
A mozdulata megerősítette a gyanúmat, ahogy felemelte a kezét a mellkasára. Oda is kúszott a pillantásom, azután felé nyújtottam a kezemet könnydnek szánt mozdulattal, de valójában már alig vártam, hogy nálam legyen az a levél.
-Nyugodtan add ide, majd átadom neki én.-
Próbáltam olyannyira nemtörődömnek tűnni, hogy elhiggye, nem érdekel, mi van benne, tényleg csak megbíztak ezzel. És hogy ez mennyire vált be? Arról akkor még fogalmam sem volt, szóval szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit fog mondani erre.

~Freya~


Fekete hajjal, szemüvegben (aminek persze a lencséje nem igazi) és kicsit sántikálva sétáltam be egy terembe, ahol még nem jártam korábban. Megdöbbenten körbeforogtam párszor, ellenőrizve, hogy ez mégis hogyan lehetséges, elvégre hat, akarom mondani HAT éve itt lakom! El sem akartam hinni, de akár hogyan forogtam, nem volt ismerős.
Nagyot szusszanva beljebb sétáltam, eltökélten, hogy gyakorolni fogok. A fal gyönyörűséges volt, ahogy látszódott rajta a Roxfortot körülölelő táj, úgyhogy miközben leültem, még mindig azt figyeltem egy darabig, csak utána vettem elő az egyik könyvtári könyvet, hogy felcsapjam a megfelelő oldalon, és olvasni kezdjem.
Elolvastam a gyakorlatot (Metamorf mesterek mágikus mutatványai) és azután felpattantam, hogy megcsináljam a leírtakat.
-Chloe Sweet? Áh, badarság, te nem lehetsz ő!-
Hallottam a hangot, és ereimben meghűlt a vér, ahogy ismét körbeforogni kezdtem. Nem láttam senkit, de tudom, hogy tisztán hallottam valakit beszélni.
-Ki van itt?-
Kérdeztem hitetlenkedve, mert ebben a teremben nem lehet elrejtőzni! A hitetlenség mellett pedig csalódott is voltam, hiszen az elhangzó szavak arról árulkodtak, hogy nem vagyok elég jó. Vagy pont az ellenkezőjéről?
-Emlékszel még egyáltalán, hogy ki vagy, vagy már ezt sem tudod? Piszkosszőke, világosbarna, sötétbarna, aranyszőke, ébenfekete, kékesfekete, írvörös, fakó vörös, rézvörös...-
Ismételte a hajszíneket, amelyeket az utóbbi időben viseltem. Mérgemben nagyot dobbantottam, a szemüveget a földhöz vágtam, ahogy egy pár másodperc alatt már újra göndör, szőke hajú, világos szemű lány voltam, ahogy megszülettem.
-Mutasd magad, gyerünk! Most legyen nagy a szád!-
Kiabáltam a pálcámat előhúzva, és azzal hadonászva.

~Ginny és Neville~


Még pár hónapja mutatta meg nekem ezt a helyet az a Hollóhátas lány, aki elég rövidlátó volt ahhoz, hogy elhiggye a szánalmas álcámról (oké, akkor még sokkal bénább metamorf voltam) hogy a legjobb barátnője vagyok. A lány nem mert besétálni a tűzbe, és persze ügyesen álcázott Hollóhátasként én is feltételeztem, hogy csapda van a dologban, de aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, így visszajöttem, és bementem.
Nem tudom, mi lehet a titka az Oroszlánbarlangnak, szerintem csak annyi, hogy a lángok miatt mindenki fél, hogy megég, de aki nem, az bejut. Nekem elsőre sikerült, úgyhogy nem is törődtem vele a továbbiakban.
Még Gyógynövénytanon csúsztattam oda Ginnynek a levelet, a következő üzenettel (próbáltam nem túl egyértelműen fogalmazni, hátha valahogy illetéktelen kezekbe kerül):

Kedves Ginny!

Tudom, már alig vártad, hogy hallhass felőlem. Találkozzunk délután 3-kor a Nyugati szárnyban Bátor Boldizsár képénél. Mivel akkor elég sokan járnak arra, így biztosan nem tűnik fel, hogy én is ott leszek.
Biztos vagyok benne, hogy örömödben tapsikolni fogsz, ahogy meglátsz, és én nagyon fogok örülni a forró fogadtatásnak. Meggyőződésem, hogy nem veszekedéssel fogjuk hűteni magunkat, így bátran sétálok az oroszlán barlangjába, és tudom, hogy nem lesz baj!
Neville-t se felejts el elhozni!

Ölel: Chloe

Ginny elrakta a levelet, utána azonnal faggatni kezdett, hogy ki vagyok én, és miért van nálam Chloe neki szánt levele, és különben is, sosem látott még. Nem gondolhatok mindenre, így mivel ez nem volt a forgatókönyvemben, jobb híján dühösen felcsattantam könnyek között, hogy mindig, mindenki ezt mondja nekem, és elrohantam mellőle. Szerencsém volt, hogy valami orrfacsaró bűz volt a Növényházban, így könnyen ment a sírás része. Akkor még nem akartam neki magyarázkodni, pláne nem órán, ahol túl sokan voltunk.
Persze tudtam, hogy a megadott időpontban senki nincs a folyosón, mert kb mindenkinek órája van, csak nekünk nincs, és csak azért, mert a professzor beteg.
Amikor a folyosóra értem, megvártam, hogy kiürüljön, majd gyorsan tapsoltam kettőt, és átmentem a tűzön gondolkodás nélkül. Belépve az ismerős közeg fogadott, megnyugtatott a főnix dala, és köszöntem a portréknak is, azután leültem az egyik kényelmes fotelbe. Rövid koncentrálás után már vissza is nyertem eredeti valómat, és körülnézve azon gondolkoztam, hogy vajon kik tudnak erről a helyről, mivel soha, senkit nem láttam még itt. Szellemet se, nemhogy élő ember fiát.

~Gerry~

Sötét idők jártak a Roxfortra, sötét idők jártak mindenkire, és főként ránk, "sárvérűekre". Mégis szerencsésnek mondhattam magam, még így is, hogy a Poklok Poklát éltük - szerencsésnek, az adottságom miatt. A képességemnek köszönhettem, hogy még élek, hogy az iskolában lehetek. Senki nem tudta, hogyan csinálom, hiszen a hozzám hasonló mugli születésűeknek már rég távozniuk kellett Roxfortból az üldöztetések következtében; távozniuk egy belső kényszer, a túlélési ösztön hatására. Voltak, igen, "öngyilkos hajlamúak", akik még itt voltak rajtam kívül, és a gyomrom általában apró, pici kavics méretű gombóccá zsugorodott, ahányszor megláttam, mit csinálnak velük.
Hogy hogyan tudtam még mindig ott lenni? Nos, úgy, hogy nem voltam ott. A dolgozataim rendre a tanárok kezébe kerültek, bár egyiküknek sem rémlett, hogy láttak volna, mégis így volt. A titkom pedig annyi volt, hogy már rég nem voltam igazán a saját bőrömben.
Nem tudom, hogy nem buktam még le, de tény, hogy mindig egy másik alakban léteztem, szinte már éjt nappallá téve, csak akkor jártam a kastélyt önmagamként, ha tudtam, hogy biztonságos, az pedig azóta, hogy a halálfalók mint visszatérő vendégek jártak-keltek a falak között, egyre kevesebbszer adatott meg.
Mivel kezdett feltűnni az embereknek a hiányom, így kénytelen voltam olyan aranyvérű társaim alteregójaként megjelenni, akik épp máshol tartózkodtak. A baj csak az volt, hogy nem tudtam őket egy az egyben lemásolni, ami számomra elég nagy probléma volt, így a szabadidőmet azzal töltöttem javarészt, hogy tökéletesítsem a képességem, mert mind tudjuk, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Szinte már csak a DS megbeszélésekre jutottam el önmagamként, de tudtam, hogy már sokáig nem leplezhetem azt, hogyan csinálom, és azt is, hogy nagy hasznára lenne ez a DS-nek. Elhatároztam hát, hogy beszélek Ginnyvel és Nevillelel a legközelebbi alkalommal, és felfedem előttük a titkomat, mert bennük talán bízhatom.
Kicsit tartva a következményektől, és izgatottan attól, hogy a titkom már nem csak az enyém lesz, hanem két másik ember is tudni fog róla, sétáltam a kastélyban. A bejárati csarnokon kellett áthaladnom ahhoz, hogy a hálókörletembe menjek, amikor neszezést hallottam. Azonnal megtorpantam, és egy páncél mögé rejtőztem. Éreztem, hogy az, hogy itt van, biztos fontos jelentőségű, és meg akartam tudni, miért tért vissza a Roxfortba.
Azonnal azon kezdtem gondolkodni, mi lenne a legmegfelelőbb alak, amit magamra másolhatnék - még ha nem is tökéletesen. Használjak valakit, akit ismerhet? Vagy csak változtassam meg a kinézetemet amennyire sikerül, és találjak ki egy mesét, és úgy próbáljak belőle infókat kiszedni? Aztán eszembe jutott egy megoldás. Nem állítanám, hogy jó, de megoldásnak megoldás volt. Bíztam benne, legalábbis.
Mivel már eleve drága, minőségi talár volt rajtam, így legalább tudtam, hogy ezzel nincs gond. A Griffendél is stimmelt, és a pálcámat előhúzva egy P betűt varázsoltam a taláromra, miközben arra a lányra gondoltam, aki nagyon hasznos volt abban a pillanatban a számomra. Erősen koncentráltam rá, és éreztem, ahogy a hajam rövidebb lesz. Mivel szőke vagyok én is, és ő is, így ezt elég egyszerűen meg tudtam oldani, már csak a kerek ívű ajkaira, a mandulavágású smaragdszín szemeire volt szükségem, hogy kész legyek.
Ami biztos, hogy nem voltam olyan vékony, mint ő. Ez azonban a legkisebb akadály, ha nem találkoztak a közelmúltban, ennél sokkal lényegesebb volt, hogy a szemeim nagyobbak voltak és világosabbak, mint az övéi, a hajam egy kicsivel sötétebb, és alacsonyabb voltam, mint ő. Ez volt az, ami a leginkább árulkodó jel lehetett, és persze a hangom, de muszáj volt egy próbát tennem.
Kiléptem a páncél mögül, és sietve indultam az alak felé, miközben arcomra öltöttem a hűvösséget, tagjaimba eleganciát és egy cseppnyi arroganciát parancsoltam, ahogy megálltam a közelében Vikitria Mirolként kiadva magam.
-Gerry. Ezt a meglepetést! Eléd küldtek, mint fogadóbizottságot. Mivel egyikünk számára sem kényelmes ez a helyzet, elárulnád, hogy mit keresel itt?-
Bíztam benne, hogy ha nem is hosszú távon, de egy ideig ez az álca megfelelő lesz, ugyanakkor a pálca a kezemben volt; bár kétlem, hogy ez pont őt meglepte volna.

        Alapok

jelszó || "Kényszerhelyzetben válunk hőssé."
teljes név || Chloe Sweet
becenév || Chloe, Sweet - és ennek minden fajtája
nem || nő
születési hely, idő || Winchester; 1980, július, 29
kor || 17
vér || mugli születésű
iskola || Roxfort
évfolyam || hatodik
szak || -
munkahely || -


        A múlt
Anyám azt mondja, rekkenő hőségben születtem. Előtte való nap még hűvös volt az idő, és apámmal azon szurkoltak, hogy csak bújjak már elő, de nem tettem, inkább vártam még egy napot. Olyan meleget azóta se élt még át a Brit Királyságban, váltig állítja, de nem csodálom, hogy ez a véleménye, hiszen épp szült, ami már önmagában nem egy kis feladat.
A szüleim legnagyobb meglepetésére szőke vagyok, szürke szemekkel. Egyikükre sem hasonlítok igazán, amiből egy gyengébb házasságban bizonyára lett volna probléma: minimum egy apasági teszt, de az én szüleim egyszerűen csodálatosak: nagyon sok kapcsolatot láttam már életemben, de olyan szeretetteljeset, mint az övék, még sosem. Tökéletes, akár milyen nyálasan hangzik is mindez.
Tökéletes házasságba született egyedüli gyereknek pedig tökéletes gyermekkor dukál, amihez a nagyszüleim is hozzájárultak természetesen, mert őket is megbabonázta a haj és szemszínem. Egészen 6 éves koromig minden rendben is volt, éltem a tökéletes kis világomban, de akkor valami megváltozott bennem. Akkor még nem tudtam semmit erről... kint labdáztam a kertben (mondanom sem kell, anyám virágoskertje is tökéletes volt) amikor is én véletlenül rádobtam a játékot a kedvenc virágára, és az eltörött. Nagyon megijedtem, nem azért, hogy bántani fog, hanem mert tudtam, hogy imádja, és nem akartam látni az arcán, hogy mennyire sajnálja, hogy tönkretettem; bűntudatot éreztem.
Odaszaladtam a növényhez, és sírva kezdtem simogatni azt kívánva, hogy bárcsak meggyógyulna. Fogtam, hátha megáll ugyanúgy, ahogy volt, és egyre jobban kétségbeestem, amikor is a sokadik próbálkozásomra egyszer csak úgy maradt. Nem akartam hinni a szememnek, a virág úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna vele. Ez volt az első találkozásom a mágiával.

Innentől kezdve persze semmi sem volt már olyan, mint előtte. Ugyanúgy jártam tovább az iskolába, de egy kicsit csendesebb lettem. Előtte egy sugárzó mosolyú, szószátyár gyerek voltam, de azt az esetet a virággal nem tudtam megérteni, azon gondolkoztam, vajon egy szörny vagyok-e. Még azt is megkockáztattam volna, hogy képzelődöm, de a virág továbbra is csodálatosan élt a kertben. Próbáltam elfelejteni a történteket, de más furcsaságokat is tapasztaltam: volt egy lány az iskolában, aki nagyon irígy volt rám. Ahol tudott, szekált, és próbálta ellenem fordítani az osztálytársainkat, egyszer például azt találta ki, hogy lenyúlja a ruháimat tornaóra után. Az öltözőben állt, és röhögve forgatta a cuccaimat, dobálták egymásnak a barátaival, közben pedig beszólogatott nekem. Rettentően felidegesített, és mivel nem elég, hogy az oroszlán jegyben születtem, de még az aszcendensem is az, így elég forrófejű vagyok ahhoz, hogy ha eldurran az agyam, ne legyen kontroll, és kimondjam, ami eszembe jut - így a képébe vágtam, hogy fulladjon meg! Olyan gyűlöletet éreztem iránta, mint még soha, senki iránt, és a lány köhögőrohamban tört ki. Elejtette a cuccaimat, és görnyedezni kezdett. Síri csend lett, én pedig felkapkodtam a ruháimat, aztán szerencsére nem fulladt meg, de mindenki nagyon furcsán nézett rám. Meg is értem őket, muglik!

Az a pár évem, ami még hátravolt, már koránt sem volt annyira tökéletes. Sosem volt olyan esetem, ami annyira kiemelkedő lett volna, hogy a szüleimet be kelljen hívni, de voltak körülöttem galibák bőséggel. A lányok továbbra is szekáltak, csak már jóval visszafogottabban, így inkább a fiúkkal barátkoztam, akik meg hülyének nézték őket, de azért időnként bele-bele vittek rosszalkodásokba. Kisboltok tetejére másztunk fel, és nem akarták elhinni, hogy elég bátor vagyok, hogy én is felmásszak - hát bizonyítottam.
Igazán nem került hozzám közel senki sem, csak egyetlen nagyon jó fiú barátom volt, de ő másik iskolába járt.

Végre megjött a levél a Roxfortból! El sem akartam hinni: magyarázat volt mindenre, ami történt velem. A szüleim teljesen ledöbbentek, hogy ilyen lehetséges. Akkor mondtam el nekik mindent arról, ami korábban történt, amitől csak még nehezebben tértek napirendre a dolgok fölött. Először láttam őket igazán szigorúnak, és megfontoltnak azzal kapcsolatban, amit szerettem volna: a Roxfortba menni, és tanulni. Átrágták a dolgokat, hogy mi is legyen, és mivel látták azt, hogy mennyire örültem a levélnek, és a lehetőségnek, mennyire elvarázsolt és feldobott és feltüzelt mindaz, ami kiderült, és ami még előttem állhatott, úgy döntöttek, hogy elengednek. Előtte azonban megígértették, hogy többé nem titkolózom előttük.
Nos, ez elég jól ment, és egész sokáig... hogy miért is? Azt egy kicsit később mondom el.

Ott voltam a Roxfortban! Igaz, az állomásra való kijutás nem volt zökkenőmentes: szerencsére én a kis 11 éves fejemmel még sokkal gyermetgebb és kreatívabb voltam, mint ők, így nem okozott gondot a vágányszám sem. Számomra nyilvánvaló volt, hol lehet, ők meg nem győztek levegő után kapkodni.
A varázsvilág lenyűgözött, az első pillanattól kezdve. Éreztem, hogy hazaértem, és ez olyan volt, amit soha nem tapasztaltam korábban. Az egész ceremónia, ahogy beosztottak minket a házakba, a Süveg - le sem lehetett az arcomról kaparni a vigyort.
Annyira új volt minden, hogy próbáltam a lehető legtöbbet magamba szívni a lehetőségekből, csak sajnos, vagy szerncsére a teremtő a gyakorlati tapasztalatszerzés kincsével ajándékozott meg, így sokkal jobban szerettem kipróbálni, átélni a tanultakat sok tanáromnak nagy fejtöréseket okozva ezzel. Bimba professzor majd szörnyet halt, amikor közöltem, hogy én bizony meg akarom hallgatni élesben a mandragóra sikítását. Az előző év után, amikor Neville rosszul tette fel a fülvédőt, hát mondanom sem kell, majdnem fellocsolnunk kellett a tanárnőt.
Ahogy teltek az évek az iskolában, egyre izgalmasabbá vált minden. Pláne, hogy minden évre volt valami különlegesség Tudjukki által Harrynek címezve - na, amikor róla hallottam először, az volt csak igazán érdekes!
Az első napjaim egyikén volt, még nem ismertem ki magam a kastélyban, és találkoztam vele. Megkérdeztem tőle, hogy merre is kell menni a Nagyterembe, mire valaki odakiáltott, hogy a Kiválasztottnak új barátnője van. Annyira feldühített, hogy feltűrtem a talárom ujjait, és elindultam a srác után - nem érdekelt, hogy nagyobb nálam, és az sem, hogy ezt nem szokás (nem csak a varázsvilágban, a mugli világban sem) gondoltam egyet legalább bemosok neki. A srác röhögve távozott, engem pedig a derekamnál fogva tartottak vissza. Akkor kérdeztem utána, mit jelent az, hogy Kiválasztott, és mire választották ki.

Ebbe az iskolába be tudtam illeszkedni, barátaim lettek, és a társaimat is megszerettem. Időnként például Ginny mellett ültem az órákon, így eléggé sokkolt a hír, amikor megtudtam, hogy mi történt vele a Titkok Kamrájában.
Igyekeztem elhatárolódni mind a nagy Harry Potter láztól, mind a nagy utálattól, ami az ő éveit övezte az iskola falai között. Nem néztem levegőnek, és nem tettem úgy, mintha nem tudnék az eseményekről, vagy nem érdekelne, csak próbáltam inkább úgy hozzáállni, hogy ő is ember, és nekem hogy esne mindaz, amit vele tesznek.
Elég sikeresen ment, hogy ne másokkal foglalkozzak, ugyanis egyszer elég komoly nátha kapott el otthon, a téli szünetben. A szobámban ágyban feküdtem, és csupa mugliságot csináltam, amit az iskolában nem lehet: filmeket néztem, amikor egy tüsszentést követően barna tincsek fedték a vállaimat. A szemeim kimeredtek, hogy ez lehetséges, és felpattantam (amit elég rosszul tettem, mert nagyon szédültem) és a tükörhöz rohantam. Annyira megrémültem, hogy egy hang nem jött ki a torkomon (vagy csak a betegség hatása volt) miközben sikításra nyitottam a számat. Újabb tüsszentés, és a füleim összementek egészen apróra. Újabb, és újabb tüsszentések, amikor is a fülem visszaállt a normális formájára, csak épp hegyes lett, mint a macskáké, a hajam meg lila. Ha nem éltem volna már néhány éve a varázsvilágban, biztos, hogy ott helyben elájulok, de így csak azt vártam már nagyon, hogy visszatérhessek a Roxfortba, és utánanézhessek ennek.
Szerencsére a szüleim társaságában sikerült elfojtani a tüsszentéseket, na meg visszarendeződtem az eredeti formámba, mire visszautaztam a kastélyba, de azért nem kevés vicces helyzetet hozott nekem a mtamorfmágia (mint később megtudtam, ez a neve).
Amíg nem tudtam kezelni, addig mindenhonnan el kellett tűnnöm, amikor rám jött a tüsszögés - az ember lég röhejesen fest, amikor ebéd közben a Nagyteremből rohan ki befogott orral. Ugyanezt képes voltam eljátszani bármelyik órán is, mondván, hogy rosszul vagyok. Soha, senki nem jött rá a titkomra, aztán szerencsére, sok utánanézés, utánajárás, és kísérlet következtében sikerült uralnom ezt a képességet. Szóval ma már teljesen tudatosan befolyásolom, és továbbra is titkolom!

Ez volt hát az a titok, amit a szüleimnek nem árultam el. Ez, és Tudjukki. Egyszerűen nem mondhattam meg nekik, hogy mi zajlik a varázslótársadalomban, legalábbis nem olyan részletesen. Azért ők sem ostobák, ráadásul apám a Titkosszolgálatnál dolgozik, így elég sok érdekes esetről hallott, amit, mivel tud a varázsvilágról, volt mihez kötnie.
Azt mondtam nekik, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely, ahol csak lehetek mugli születésű varázslóként. Biztosítottam őket, hogy nem fog bajom esni, és jóval kisebb kaliberűnek állítottam be az egész helyzetet, mint ami valójában. Nem tehettem meg, hogy az igazat mondom, nem szakadhattam el a Varázsvilágtól!
Amióta a Minisztérium fennhatósága alatt van az iskola, én azóta lázadok. Persze csakis a saját módszereimmel, és óvatosan, elvégre nem vagyok a magam ellensége - viszont rendkívül nagy hasznát vettem a metamorfmágiának.
Hatodévesként azt tervezem, hogy beállok a DS-be, amiről azt suttogják, újraindult. Szerencsére jó esélyem van rá, hogy bekerüljek, elvégre vannak ismeretségeim, még ha nem is olyan nagyon szorosak.


        Jellem

Heves és szellemes. Imád versengeni, új dolgokat megtanulni, és tapasztalni, ez az egyik nagy szenvedélye, hogy mindent szeretne átélni. Nagyon szereti az embereket, és törődik velük, ha kérdez valamit, akkor kíváncsi a válaszra is. Hangoskodó, nem nagyon szeret egy helyben ülni, a tettek embere. Nagyon könnyen hatalmukba kerítik az érzelmek, és befolyásolják is, de a haragja olyan, mint a nyári zápor: könnyen jön, könnyen megy.
Nem tud haragudni az emberekre hosszú távon, és nem is szeret. Nagyon pillanatember, így a kárörvendés is beletartozik a tulajdonságainak palettájába. Ha valakit megszeret, akkor azt nagyon megszereti, de alapvetően kicsit nehéz a bizalmába férközni: könnyen beszél magáról, és a dolgairól, de azért óvatos is.
Szeretetre méltó és szeretetet vágyó lány, aki általában a társaság hangulata, szeret is a középpontban lenni, de azért nem tesz meg mindent érte. Utálja az aljas és gátlástalan embereket, nagyon nagy az igazságérzete, és ha ennek ellenkezője merül fel valakivel kapcsolatban, akkor az reszkessen!


        Apróságok

mindig || tapasztalatszerzés
varázslat
versengés
barátok
sorozatok
soha || bogarak
igazságtalanság
aljasság
tudatlanság
Tudjukki
dementorok ||  Amikor kisgyerekként az öltözőben azt kívánta, hogy fulladjon meg az osztálytársa, és ezért azután mindenki úgy nézett rá, mintha nem is lenne ember, hanem egy szörnyszülött.
mumus || Bogarak. Sok-sok bogár!
Edevis tükre ||  Magát látja szerelmesen.
százfűlé-főzet ||  piros színű, és olyan íze van, mint a meggyszörpnek
titkok || metamorf mágus; sosem volt még szerelmes; szereti a pletykákat
rossz szokás || rágja a körmeit, nem tud hosszú ideig rendet tartani


        A család

apa || Daniel Sweet; 45; mugli
anya || Estel Sweet; 40; mugli
testvérek ||   -
családi állapot || egyedülálló
állatok || -

Családtörténet ||
Mint már említettem, a szüleim nagyon szeretik egymást, és engem is. Sajnálják, hogy ilyen ritkán látnak, és ahogy hallottam, fontolgatják, hogy legyen egy kistesóm.
Apám a Titkosszolgálatnál dolgozik, mint nyomozó. Anyám "sminkmester", azaz eredetileg kozmetikusnak tanult, aztán a sminkelés érdekelte jobban, így azzal kezdett foglalkozni, míg végül mesteri szintre nem emelte ezt a tudását. Mostanában már filmszínészek sminkeit készíti. A szüleik jól kijönnek egymással, sőt, a szüleim a másikuk szüleivel is, tiszta idilli család vagyunk. Szerintem azonban minden családban vannak titkok, nálunk például az egyik, hogy én varázsló vagyok, de biztos akad még ott más is. Nem tudom például, hogy ki lehetett még varázsló, csak sejtem, hogy lehetett már a családban, nem hiszem, hogy én vagyok az első.
 


        Külsőségek

magasság ||165 cm
tömeg || 60 kg
szemszín || szürke
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || nagy szemek
kinézet || A nagy szemei olyan hatást keltenek, mintha egy őzike állna az ember előtt - azután megszólal, és kiderül róla, hogy egyáltalán nem olyan visszafogott és szerény, mint ahogy egy őzt képzelünk. Nagyon szereti a hosszú, hullámos haját, pláne, hogy szép, szőke színe van. Öltözködése teljesen változatos, a sportostól az elegánsig minden, és szinte minden öltözetében van valami nőies, mindig úgy állítja össze a ruhákat, talán ez még abból a korszakból maradt így, amikor javarészt fiúkkal barátkozott.
egészségi állapot || entomofóbia


        A tudás

varázslói ismeretek || Alapvetően azokért a tárgyakért rajong, amik gyakorlatorientáltak, és van bennük kihívás számára. A kviddics maga eddig nem vonzotta, de repülni szeret. Nagyon jó bűbájtanból, sötét varázslatok kivédéséből és átváltoztatástanból is, hiszen ezek azok, ahol sokat fordathatja a pálcáját. az átváltoztatástan különösen a szíve csücske, lévén metamorfmágus.
felvett tantárgyak ||
Számmisztika
Mugliismeret
Rúnaismeret
Legendás Lények Gondozása
mugli képzettségek || az édesanyjától megtanult nagyon ügyesen sminkelni
pálca típusa || 12 hüvelyk, cseresznyefa, főnixtoll mag
különlegesség || Metamorf mágus


        Szerepjáték-példa

-Mindjárt hozok neked teát, jó?- kérdezte anyu, miközben én épp a Szívek Szállodájának egyik nagyon fontos részét néztem. Imádom, amikor Lorelei bohóckodik!
-Oké, de ha elalszok, ne ébressz fel.- kértem, ahogy néztem rá, miközben kiment az ajtón. Sóhajtottam egyet, és a hátamra fordultam, annyira igazságtalannak éreztem, hogy pont a téli szünetben vagyok beteg! Miért nem lehetek mondjuk akkor, amikor a vizsgák vannak? Hátha megkegyelmeznének...
A fordulás kivitelezése önmagában nem volt gond, sokkal inkább a háton fekvés, ugyanis akkorát tüsszentettem, hogy felültem az ágyban, azt hittem, hogy kiszakad az arcom a helyéből, és még a fejem is belefájdult! Gyorsan kifújtam az orromat, és visszadőltem, amikor konstatáltam, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel, mintha valami sötétebb lenne rajtam... és akkor rájöttem. A hajam! Bebarnult!!!
Felpattantam, lerántva a takarót magamról, és a falamra akasztott tükörhöz rohantam. Egy nagyon ismerős, nagyon sötét hajú lány nézett vissza rám, mitha a gonosz ikertestvérem mása lenne, és a drámai hatás kedvéért volna barna a haja. A szembn lévő lány is a hajához emelte a kezét, mint én, és megfogott egy tincset tátott szájjal, amiből ugyan hang nem jött ki, de más helyzetben biztos viccesnek találtam volna a nyikorgását. A kezembe néztem, a barna tincsre. Ilyen_egyszerűen_nem_LÉTEZIK!
Épp a kiakadási roham közepén jártam, amikor ismét tüsszentettem egy nagyot, amitől a füleim összementek, mintha nem is lennének. Kétségbeesve tapogattam őket, és képtelen voltam felfogni, hogy mi történik velem. Az asztalomhoz rohantam, és előkotortam az Átváltoztatástan könyvemet, amikor ismét tüsszögőroham jött rám, zsinórban hármat tüsszentettem, így visszarohantam a tükörhöz, nehogy lemaradjak a változásokról. Vörös-rózsaszín-lila haj. Megráztam a fejem, ahogy a tükörképem is, egészen elképedve, és megint visszamentem a könyvért. Ahogy fellapoztam, hallottam, hogy közeledik anyu, mert épp valamit kiabált apunak, úgyhogy gyorsan az ágyamba ugrottam könyvestől-mindenestől, és a fal felé fordulva a fejemre rántottam a takarót. Pont ekkor kopogtatott anyu, és jött be, a teámat az asztalra tette. Szerencsére úgy gondolta, hogy a fal felé fordulásom alvást jelent, és nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak kiment. Amikor már biztos lehettem benne, hogy elment, mgfordultam, és felülve rögtön fellapoztam a könyvet, amiben hosszas keresgélés és tüsszögéssorozat után sem találtam semmit. Azt legalább konstatáltam, hogy minden visszaváltozott rajtam normális alakúvá és színűvé, és eldöntöttem, hogy amint a Roxfortba érek, azonnal megyek a könyvtárba, hogy utána nézzek.

        Egyéb

avialany||   Amanda Seyfried