Minden ízében puhán remeg a patkány, átvéve a gazdája izgatottságát, puha szőre csak úgy borzolódik, rózsálló fülkagylói lelkesen forognak, kopasz farkát ide-oda pakolgatja, szabályos rendben és ritmusban Sache asztalra fektetett ujjai közötti résekbe. Régi játék, megy már rutinból, egyikük figyelmét sem tereli el a hangról.
Puhán gördülő sima hang, a mindenséget húzó lágy gurgulázás, ahogy a kerekek a köveken gurulnak, lassan előredől, sötét árnyéka a patkányra vetül, kinyújtja a nyakát, szeplős képe imbolyog, kócos haja hátrakötve az arcából, tiszta figyelme kikönyököl a szemeibe. A száját nyalintva fészkelődik el a székben, a talárja súlyosnak és nehéznek érződik, de persze tudja jól, hogy ennek semmi köze a tényleges kellemetlenséghez, egyszerűen csak alig tud megülni a fenekén. Mennyi ideje várt erre az órára! Megálmodta, elképzelte, kívánta, és most megvalósult! Végre!
Már annyit gondolkodott rajta. Az egyik jóslástanon titokban kidobta, hogy mit mondanak a kövek arra az esetre, hogyha felajánlaná önmagát inferusizáló célra, már ha így mondják a folyamatot. Biztos, hogy nem így mondják, na de édesmindegy. A kövek nem mondtak semmi értelmeset, vagy csak nem szentelt nekik elég időt, igaz, Avelin professzorasszony is a közelben sertepertélt, és igazán úgy érezte, hogy a korábbi dolgozatával kihozta a béketűrésből a tanárnőt, jobb volt hát nem kockáztatni. Mert az ő gyakorlott szemei biztos meglátták volna az igazságot a rúnákon. Aztán talán kizavarta volna a teremből. Belegondolni is rossz!
De szerencsére Crasso professzor megoldotta. Rajongó pillantása csüng a hordágyon, csak azért nem a professzor szigorú, kemény, fekete alakján, mert egyszerűen nem tudja levenni a tekintetét a hulláról. El van bűvölve, mintha azt mondták volna neki ötéves korában, hogy a Mikulás is varázsló, ráadásul ő az édesapja! Minticzet észleli a szeme sarkából, csodálkozva körbepillant, vajon a furcsa, sápadt, ideges varázsló segített Crasso professzornak ezt az órát megszervezni? Abban a esetben kicsi szíve összes melegébe zárja.
A hangot hallva végre felnéz, csak egy arc a többi, elfogódott, izgatott, vagy éppen borzadva szemlélődő arc között. Nem tudja, hogy a többiek miért vannak itt, de ő egészen biztosan azért, hogy csodát lásson, a mágia leglenyűgözőbb megnyilvánulását. A keze a magasba lendül, a válasz a nyelve hegyén pattog, ha megkapja a lehetőséget, hogy szóljon, miközben a professzor, mint egy győztes vezér áll, keze alatt az inferussal. A hatalom igézete.
- Az inferus varázshatalommal újraidegzett test, ami voltaképpen egy báb, a varázsló akaratának megfelelően cselekszik - azért a hangja nem olyan magabiztos, mint mikor más tudományokban jeleskedik, szinte félénken cseng.

Folytatás INNEN

- Sokkal vagy kevéssel ne most állj neki keseregni -torkollja le hirtelen dühvel, még azt is hozzátenné, hogy akkor gondolkodott volna, amikor a folyosón rejtette el a holmit! A maga részéről ki se adta volna a kezéből, vagy a bűbájokkal teleszórt ládájában tartotta eddig, hiszen mégiscsak, sohse lehet tudni.
Ő a maga részéről vet még néhány szemrehányó pillantást Cellarral, de ezekkel már a jövőbe is tekint, fontosabb dolguk is van, mint marakodni, meg kell menteni azt a holmit!
- Amúgy szinted minek a kilincse lehet? Szoba, vagy fürdő? Esetleg egy szekrény? Nálatok milyenek a szekrények? -ő is agyalni kezd a formán, miközben fürgén, már amennyire Cellartól telik a fürgülés nekiindul a folyosónak. Most közel sem olyan lassan lépkedős, megfontolt, mint amikor lefele jöttek, sietne már, hogy kipróbálják az ötletet, ha már Cellarnak is megfelel az ötlet.
A határozott tempóban mindig egy kissé a fiú előtt jár, minden folyosón előre bepillant, hátha lát valakit menekülni a drágasággal, bárkit, aki rájuk néz és nyugtalanul viselkedik, sőt, még arra is jut ideje, hogy a kilincseket szemügyre vegye, ha már az útjukba akadnak bizonyos nyílászárók és ugyanígy a biztonság kedvéért megnézi az ablakkilincseket is, felhívva Cellar figyelmét a lehetőségre, hogy nem csak az ajtóknak van kilincse.
- Nem hiszem, hogy olyan sok memória kering szabadon a piacon. Amúgy az szerintem még ijesztőbb lenne. Valaki másnak az emlékei lennének az emlékezetedben, soha nem találnál haza, vagy ilyesmi - de azért a gondolat érdekes, több, mint érdekes. - Nem emlékszel, ja bocs, tudom, hogy semmire sem emlékszel, de majd nézz utána, hogy nem mondták-e a Mungóban, hogy valamilyen bűbájjal nem lehet-e javítani a memóriádon. Összekapcsolni az egy-egy napokat többre. Biztos lehet. Na itt vagyunk… napot!-köszön halkan a könyvtárba lépve, eloson oldalra a sorok között.

Szinte együtt mozog az orra a patkányéval, bár ő nem szimatol, egyszerűen csak érez valami illatot, biztos valamelyik növénymutáns eregeti, amit nem tud hova tenni. Valahol már érezte, valami bájitalhoz használták talán, és annyira megragadta a fantáziáját, hogy megjegyezte az illatot, de valahogy sehogy se jut eszébe a bájital maga. Őrület, teljesen hülyének fogják nézni, hogy úgy szimatol, mint valami állat, néhány nagyobb lélegzettel nekiáll megnyugtatni magát.
Mert ugye fontos, hogy miként jelenik meg a másik előtt, főleg, ha éppen a patkányát neveli, és az illető mardekáros. Ezektől sohse lehet tudni mire számíthat az ember, Cellar is az ártatlan szemeivel és feledékenységével is milyen állat tudott lenni, amikor egyszer begőzölt.
Leguggol a lenéző tekintettől nyomasztottan látszólag, valójában a patkányért nyúl, a tenyerébe veszi, onnan pedig könnyedén a vállára dobja, élénk pillantással szemügyre véve az üldögélés kellékeit, hegedűt, zenedobozt.
Hogy lehet annyira unatkozni, hogy az ember vonót fogjon pálca helyett? Ezen eltűnődik, de tartana tőle, hogy a magyarázat még a köszöntésnél is sokkal-sokkal furább lenne.
Kék szemei így is megmerednek, ahogy a széles mosollyal előadott gondolatokra figyel, és bár önmagát elég élénk és gyors felfogásúnak tartja, azért egy pillanatra meg kell kapaszkodnia.
Különösen, hogy a teljes nevén hívják. Hát van ember, aki ezt ki tudja mondani a családján kívül? Talán valami rejtett fekete-mágiás szekta tagja Phil, akik minden nap hosszan gyakorolják az ilyen hangzásokat.
- Oooké - hagyja rá az egyedüllétet, illetve a most már nem egyedüllétet, noha a kérdése nyilván az eddigi időkre vonatkozott. Aztán mégsem tud lakatot tenni a szájára.
- Arra vártál, hogy itt legyen valaki? Vagy ha nem, akkor miért ültél egyedül? És ha igen, akkor miért nem inkább valami nyüzsgőbb helyen vártad, hogy ne legyél egyedül? -olyan ez, mint a hollóhát kapunyitó portréval beszélgetni, legalábbis egészen addig olyan volt, amíg…
… te jó merlin.
- Társasági ember vagyok -bár a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit jelent az, de ráhagyja - „titkos szerelmek”? „vágyakozó sóhajok”? Izé… Phil… itt vagy?
Közelebb lépked, de annyira nem, hogy esetleg belépjen a kezeinek hatósugarába, meglengeti a tenyerét az ülő fiú szemei előtt, egyelőre nem ül le mellé, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy mindezen szóvirágokat tényleg neki szánta-e, vagy azt hiszi, hogy valaki más van itt.
- Nem vagyok mesélős típus. Varázsolni próbáltál már a hegedűvel?

- Keressünk valami csendes helyet, azt mondod? - suttog halkan, szeplős orrát összedugva kedvenc és egyetlen patkányával. Absinthe helyeslő orrmozgással jelezte, hogy részéről mehet a menet, ő attól még teljesen nyugodtan zöldül tovább a tenyerén, a fejét kényelmesen forgatva a délutánban.
Túl az órákon, a világrengető felfedezések előtt. Minden nap van rá lehetőség, hogy csináljon valami igazán érdekeset és nagyszerűt, de a körülmények ritkán megfelelőek hozzá. Julest például felkereshetné, hátha megint meg tudná ijeszteni, nem, afelől kétsége sincs, hogy biztosan meg tudná ijeszteni, és a fiú valami új csodát mutatna neki művészi kelléktárának kimeríthetetlen forrásából. Csakhogy valahogy nem érezte helyénvalónak. Túl sokszor felzaklatták a törékeny idegrendszerét, megborogatták az életét, ő és a patkány, most a saját dolgukkal illett foglalkozniuk.
A vállára dobott táskával hanyagul súrolja végig a falat a folyosón, magabiztosan, természetesen, nem ő varrja a holmiját, végül a fás ajtó előtt áll meg. Kérdőn a famulusra sandít, aki az ujjai köré horgolt kopasz farkával kapaszkodva elnyújtózott az ajtó felé.
- Végül is, a növények csendesek - hagyja rá szórakozottan a választást, aztán belép az illatos, esőnyirkos helyiségbe.
Már az ajtónyitás közben elfogja a sanda gyanú, hogy ez nem egy csendes hely, hiszen hegedűszót hall, és bár nem egy túl muzikális alkat tudja, hogy a hegedűhöz tartozik egy hegedűs. Persze, az is lehet, hogy valaki megbűvölte a hangszert, esetleg a hangulatát felvett teremhez jár, de nem, egyáltalán nincs hegedű-hangulata. Egyáltalán semmi köze nincs a hegedűkhöz egyetlen józan pillanatában sem.
Töprengve engedi el végül a kilincset, halkan csendre inti a tenyerén hordozott patkányt, aztán a növények között nagyjából elrejtőzve a korlát felé oson, hogy vethessen néhány pillantást a márciusi fagyba burkolózó birtokra, azonban a korlátnak végül csak a hátát támasztja neki és a hegedülő évfolyamtársára bámul.
- A bajkeverő, igen-igen tudom - suttog a patkány kicsi, halványzöld fülébe, a kerek kagylók lelkesen lobognak a meleg lélegzet szelében. A fekete gombszemek is gyanakodva fürkésznek át a zöldségeken, értendők itt növények. Nem felejtették el a Mardekárosok gyanús tolvaj ügyeleteit, a múltkori húzásuk miatt ritka gyanakvás fészkelte magát a tudatába, de csak ideig-percig, aztán megbékélt a jelenlétével, ahogy az orgonaillattal, bár ez utóbbit valahogy nehezére esett megszokni, annyira nem illett semmihez.
Elgondolkodva nézett nagyjából maga elé, a hegedű vonójának végét követve a pillantásával. Olyan, mint egy varázspálca, igaz, csak hangokat csinál, de a fogása, a tartása és az egész jellege ahhoz hasonló. Biztos vannak olyan mágusok, akik vonóba rejtik a pálcájukat a muglik közül, új ötletét alkalomadtán ha fa kerül a kezei közé majd megvalósítja. Vagy vonó. Hol lehet vonót venni? És vonófúrót?
Amíg bambul a patkány elszabadul, a zenedoboz kattogása felkelti varázsállat-ösztöneit, úgyhogy fürgén becélozza a játékszert, és minden oldalról alaposan megvizsgálja, megmássza.
- Na de Absinthe - ráncolja össze rosszallóan a szemöldökét Sache, most már kénytelen közelebb menni és köszönni, hogy a patkány elosonhasson észlelve a helytelenítését.
- Helo Phil, csak így, egyedül?- nulla zenei érzék, dallam közepébe vágva.

Cellar arckifejezése egy kissé bőszíti, ez megakadályozza, hogy felvegye a korábbi barátságos tónusát, bár hajlamos lenne rá, de azért megpiszkálja a büszkeségét ez a tekintet. Cellarnak csak ne álljon feljebb a hollóhátas fiú szerint, mert bármit is mond vagy tesz vele, teljesen jogos, és még mindig nem egyenértékű azzal a kárral, amit ő okozott neki.
Persze, azt szokták mondani, hogy az emberi élet, test és sérülések nincsenek egyenértékben a tárgyi vagyonnal, de hülye az, aki ezt elhiszi. Aki valamiben hanyag és felelőtlen, az igenis bűnhődjön meg érte és térítse meg a kárt. Ha szadista lenne, most nagyon könnyen megtérítetthetné, de ő inkább vissza akarja kapni az örökségét, áhítja azt. Kicsit önmagát is hibáztatja, miért bízik meg egy kígyóban? Lehet, hogy házi biznisz? Cellar most előadja a hülyét, falazva annak, aki eltulajdonított a tárgyat, aztán majd azok ketten osztoznak a hasznon? Meglehet, könnyen meglehet, túlságosan is kényelmetlen és valószínű gondolat, újra beráng tőle a szeme sarka, összeszorítja a fogait, keményen és határozottan viszonozza a rávetett pillantást.
Elvégre minden kombinatív paranoia ellenére is hajlamos hinni abban, hogy elő fog kerülni a varázstárgy, és ő visszakapja épen, rendben.
- Ez is több, mint a semmi - szinte vigasztalón mondja, mégiscsak rossz lehet egy naplóra felmondott (hah, nem is írja!) információk alapján tájékozódni a világban. Teljesen elveszíthette a realitásérzékét, hiszen a jó és a rossz fogalmai már rég nem lehet tisztában, elvégre minden egyes emberi tettet nem tud szavakba önteni, illetve tudhat, de nincs arra idő, órák alatt sem végezne a felmondással.
Milyen érdekes lehet az a napló. Hirtelen szívesen megnézné.
- Körülnézhetünk a könyvtárban ilyen bűbájok után, biztos van valami ehhez hasonló. Crasso professzor egyszer említette - hogy a tárgyak beszélnek hozzá - hogy vannak bűbájok, amikkel ki lehet deríteni, hogy egy levelet például ki írt, megnézhetjük vele, hogy ki babrált a kilinccsel és/vagy az írással - új lelkesedéssel telik meg, megnyalja kiszáradt száját.
- Elég élénk a fantáziám, és persze, hogy tetszene! Varázslatos lenne, nem igaz?

Átengedi a kilincset, legalább olyan undorral lökve Cellar kezébe a közönséges tárgyat, mint aki biztos abban, hogy nincs álcázás rajta, bár ő maga nem vizsgálta meg, minden kis varázslónak meglehet a magához való megérzése. Amúgy sem hinné, hogy Cellar elvarázsolt volna egy olyan erős mágikus tárgyat, mint amilyen az, hiszen akkor elrejtenie sem kellett volna, maradhatott volna a ládájában. Vagy bárhol. Akárhol, ahol nagyobb biztonságban van.
Sóhajt. Okos varázsló egyedül dolgozik, és legfeljebb darabokban használja fel hozzávalóként a többi mágiást. A bizalmi alapon működő tapasztalatszerző kapcsolatoknak volt valaha is jó vége?
De felesleges lenne átadnia magát ezeknek a hozzá cseppet sem illő kesernyés gondolatoknak, metsző pillantását rajta tartja a fiún, ahogy a pálcájáért hajol, aztán odébb botorkál, rideg tartózkodással váltotta fel a korábbi készséges, meleg, bújós segítőkészségét. Nem ad segédkezet, pedig ugribugri módon könnyedén felvehette volna az elhagyott vesszőt, támogathatná a pórul jártat.
Majd máskor. Amint megbocsátja neki, hogy elveszítette azt, amit rábízott. Egy dolog elveszíteni az emlékeket, és más dolog hanyagul vigyázni magára. Bár legalább az eddigi tapasztalatait megtalálta  a naplóban, illetve hát tudta, hogy hol keresse a rejtekhelyet, még ha nem is volt itt, amit kerestek. Fél siker, fél haladás, gyakorlatilag nem ér semmit.
Mordul valamit a vacsora szóra, a szemeit gyanakvón összeszűkítve vizsgálja Cellar arcát, aztán sóhajt.
- Figyelj, tudom, hogy gorombán hangzik, de ne sértődj meg, amiért azt mondom, hogy teljesen esélytelennek tartom, hogy egyedül a nyomára akadsz - sima hangja józanul cseng, megnyalja a száját, aztán meg is dörzsöli, kelletlenül rácsodálkozva arra, hogy tényleg megütötték, efelett még nem tért egészen napirendre, de azért már tovább tud lépni.
- És ha meg is találod azt, aki gondolom követett ide, és lenyúlta a cuccot, akkor is hogyan szerzed vissza tőle? Szinte teljesen biztosan házadbeli volt. Nem jegyeztél fel valamit, ami gyanakvásra adhat okot? Nem követtek? Nincs rejtett varázstárgy-piac a klubhelyiségetekben? - szálldosó fantáziája egészen nekibuzdul.

- Zagyvaság - minősíti dühödten az összehordott ostobaságokat, megfeszül a keze, ökölbe szorulnak mindkettő, de hát a jobbjában a pálca, baljában pedig az a szemét gyűrődik össze a hülyeségekkel telefirkált papírral, amit a Mardekáros fiú elé vetett. A hangja megtelt haraggal és dühvel, nehezen tartotta féken magát, de abban mindenképpen igazat kellett adnia Cellarnak, hogy nem fenyegetheti csak így itt, a folyosón. Elvégre ez egy Mardekáros folyosó. Ez a pince. Nem a Hollóhát torony, vagy éppen a környéke.
A Roxfort kognitív térképén ez a terület egy veszélyes hely. Mondhatni, gettó, igaz, aranyvérű gettó, és ráadásul nem csak aranyvérűeknek.
- Megnéztem - erőszakosan megpányvázza a torkában az indulatokat és az elméjében is, nem gyerek már, lepattintja Cellar szeméről a vakító varázslatot, könnyedén, a varázserejének teljesen és magabiztosan az ura, olyannyira, hogy nem fél a magas fiú közelébe lépkedni, mintha egyáltalán nem tartana attól, hogy újra megütni, pedig még érzi kemény öklének haragos nyomát, de megküzdene vele, és legyőzné, ebben egészen biztos.
Valójában ebben mindig teljesen biztos. Egoizmus nélkül.
- Látod - nem kérdés, hanem kijelentés, felemeli a tárgyat és az írást - Még csak kinézetre sem olyan, mint amit leírtam neked, miközben a folyosón szerencsétlenkedtünk - elsősorban persze Cellar állapota miatt, ami egy közös kísérlet nyomán alakult ki, és most dühítően tagadja, mintha soha nem lett volna lázas szemű, lelkes, kísérletre és tettre kész ifjú diáktárs. Hazugság. Minden napja egy új hazugság, amivel a saját életét fonja és alakítja. Nehéz élet, de ettől függetlenül nem tartja megbocsáthatónak ezt a hozzáállást. Mintha nem is ugyanaz a személyiség lenne.
Talán nem is rá dühös igazán, hanem a megfigyelésre, hogy ennyire nem számít a személyiség. Hogy emlékek nélkül az ember nem ugyanaz az ember. Hogy egy ilyen törékeny, könnyen elvesző kacat-kincs határozza meg a létezésének színét, értékét, tartalmát, a valóságbeli dimenzióját. Emlékek nélkül senki és semmi lesz. Ő is az lehetne. Ez megijeszti és megfélemlíti egyszerre, szívesen elmenekülne ez elől a hátborzongató gondolat elöl, de nem lehet gyáva és gerinctelen, ráadásul vissza akarja kapni azt, ami az övé.
Ridegen néz fel rá, kék szemeit keményen, szórakozottság nélkül szegezi az arcára, mintha annak a kibelezésre máris sort keríthetnének.
- Nem ezt adtam neked. Elhagytad vagy elveszítetted, vagy ellopták tőled a drága háztársaid, nem igazán számít, szerezd vissza.

*Ahogy a száján elfulladt a kacaj, úgy veszik nyoma a szemében az indulatnak is, gyorsan kisimul a hangulata, az idegei, nincs rá oka, hogy olyasvalami miatt dühöngjön, ami nem is számít igazán. Csak egy mellékes dolog, egy szál, amit követhet ugyan, de akkor tévútra csalogatja, holott a levegőben már pattog valami ismeretlen feszültség, valami újfajta áramlása lesz a szavaknak, az összepillantó tekintetükben, valami, mintha közelítene, mintha valami nagyot akarna mondani ez a perc, vagy talán a következő, egyre csak a várakozás izgalma remeg a gyomra felett. Vagy lehet, hogy az Absinthe, akinek finom állat-ösztönei már érzik, hogy történni fog, olyasmi, amit korábban el se tudott volna képzelni, ami lenyűgözi, vagy talán megijeszti, de egészen biztosan nem hagyja hidegen, megragadja majd a figyelmét.*
- Úgy értem, nem sokkal komolyabbak -*pontosít félszegen, bár tudja jól, hogy erre is ott vannak az ellenpéldák, leginkább a zöld-ezüst lobogós házban, de hát ott a 15 évesek is farkasok és sárkányok voltak, vannak és lesznek, de a többi ház hetedévesei, nos…
Olyanok, amilyenek, a pokolba velük, Merlin vigye el az összeset, nem számítanak. Félrepillant a mohó pillantás elől, mintha nem akarná, hogy túl mélyre lásson, holott az imént még nagy volt a bátorság, aztán újra összeszedi magát, feldagad benne a belső kényszer, hogy megmutassa magát, tisztán, nyugodtan, józanul, mégis, üresnek hat ebben a bátor visszapillantásban a tekintete. Visszatükröződik benne de Crasso alakja, vissza a lebukott hazugság, benne kavarodik, hogy nem bánja, hiszen ez volt a cél, egy inferus vonszolja keresztül magát lustán a tekintetének kék temetőjén, az elfojtott vágyak és gondolatok, a tudás szeretetének könnyű szárnyain lebbennek át a színen, képzeletében megtelepszenek a talárba burkolt széles vállakon és a professzoréhoz hasonló, de kaján szemekkel őt nézik, hiszen ő talán mindent tudhat, amit neki tudnia kell, illetve tudni akar. Talán mindent tapasztalt is már, olyasmit, amit talán soha nem akarna, bár, jelenleg ilyesmit nem tud elképzelni, tudja, hogy minden lehetséges.
Csak a véleménye nem ül ki tisztán a szemébe, a lábát lógatva, halkan sziszegi odabent, a nyílt és csodáló felszín alatt egy kis mag, sisteregve, haragvó gőzökkel pácolja, oltja édes személyiségét belülről rothadttá.
Sejti, hogy kutatnak benne, bár szavakká nem merné fogalmazni a gyanút, érzi, hogy a közel hajtott fejben a saját gondolatai visszhangoznak és kerülnek emlék-polcra. Nem bosszantja különösebben, inkább irigy arra, hogy képes rá, ilyen könnyedén, és hogy ő nem tudja, hogyan kell, bár olvasott erről is (ó, vajon létezik-e még olyan megnyilvánulása a mágiának, amiről nem olvasott?), védekezhetne, megpróbálhatná, igen, fejlődhetne, még ha a professzornak ez nem is jelentene akadályt, de meg se próbálja. Nincs szerencsésebb egy készséges diáknál, bár a fél lelkét eladná azért, hogyha tudná, hogy mire gondol a házvezetője, hogyha ő is értené a pillantásba megfogalmazódó gondolatokat. Hogyha hallaná, ha a tudással oszlathatná el a saját kétségeit. Vajon mulat rajta? Megtették már, és ő azt is elfogadta, hiszen senki és semmi még az életben, csak egy porszem, még ha hőbörög is ez ellen egy kissé a büszkesége, még ha nagyot álmodik is, még nem elég.
Nyelés és lélegzet, mintha visszatérne valami gondolatból, amit ő nem ismerhet. Sóhajt, félrehajtja a fejét, miközben a fura kérdésre figyel, a válasz még nem érett meg a nyelvén, még várja a folytatást és a magyarázatot, amikor kiküldik. Álomvilágból szakítja ki a felismerés, hogy távoznia kell, hogy ez a beszélgetés talán elúszik a végtelenbe, mintha meg sem történt volna. Keserűség kaparja a torkát, belemar a torkába acsargó dühvel, miért húzta az időt, miért vitatkozott bolondságokon, miért beszélt össze-vissza, akkor talán, ha nem teszi, lett volna ideje válaszolni is, még ha még több kérdést rántana is magával, milyen szívesen állna eléjük!
Vert seregként fog távozni.
De nem most rögtön. Felpillant a nevére, észre sem vette, mikor kókadt le a feje, mindig gurulós jókedvű haja már előre is hengeredett, hogy lefüggönyözze a világ elől, amíg magába száll, kiles kócolt tincsei közül, majd egy ingerült mozdulattal hátrarázza őket. Valahol a lelke mélyén tagadhatatlanul számít arra, hogy Crasso összetöri a pillanatot és azt mondja, hogy felejtse el amit mondott (milyen szívesen elrohanna ez elől), de aztán az őt mérő pillantás súlya alatt kihúzza magát újra, legyen, aminek lennie kell, hiszen a megérzése is megmondta, hogy valami nyomasztó dolog fog történni.
Nem az történik. Kiszáradt szája magától nyílik cseppnyit, megrándul a szája széle, mintha mondana valamit, mintha kérdezne, de nevetséges módon egy tündér kérdése cseng az elméjében. „Jézusom, te mindig ennyit kérdezel?” kérdezte, és azóta is azon töpreng, vajon mindent meg kell kérdeznie? Hogy mit jelent ez pontosan? Hogy arra gondol-e a professzor, amire ő gondolja, hogy gondol? Hogy ez a gondolat, ez tényleg, és igazán, és valóban, és megkeresheti? Mi lesz akkor, ha egyszerűen csak tényleg megkeresni? Mi fog történni ott? Mit fog mondani neki?*
- Feltétlenül -*leheli végül halkan, elragadtatott csendességgel.*

---

---

---

---

---

---

*Mindent tudni akar. Mindent erről a világról, az emberekről, önmagáról, a varázserőről, az állatokról, az élőkről, a holtakról, a sötétről és a világosságról. Talán a sötétről egy kissé jobban, hiszen a világosságban nyíltak a titkok, nincsenek rejtett kincsek, amik annyira felcsigázzák a kíváncsiságát és a lelkesedést.*
- Ez azért elég merész számítás -*kacag fel csengőn, aztán gyorsan elhallgat, elpislog a függöny felé, hátha nem zavarja most ki a gyógyító hangoskodásért, ő tényleg nagyon igyekszik.* - Mármint a 16 még nagyon messze van, a 17 pedig onnan még nagyon messze és hát a hetedévesek se különböznek annyira tőlünk-*csak sokkal több mindent engedhetnek meg maguknak. Valójában már nagyon várja a sorsfordító szabadságot, a választás szabadságát, amikor komolyan veszik az elhatározásait, nem csak elnéző pillantással megpaskolják a fejét, hogyha valami őrültséggel áll elő.*
- Tanulással és szorgalommal -*bólint egyetértően, szinte szertartásos áhítattal ismételve meg a Hollóhát ház jelmondatának is beillő szópárt. Elvégre szinte házon belül marad a társalgás. A háttérben meghúzódó kemény küzdelmeket természetesnek könyveli el, nem figyel fel rájuk különösebben.
Annál inkább a neveltetés kérdésére. Felszikrázik kék szemeiben egy hirtelen indulat, ami arra késztetné, hogy tiltakozzon a neveltetését kritizáló gondolat ellen, de odabent még éppen idejében fojtást lapátok erre a józanság, így egészen másfajta szavakkal válaszolhatja meg a kérdést, mint amit először gondolt. Hova ez a nagy indulat, nem vezet előre, nem okos dolog, márpedig ő nem csinál olyan dolgokat, amik nem okosak, ugye?*
- Beszélgettünk otthon róluk, ennyi elég-*hazugság, szemenszedett hazugság, és odabent tudja is, hogy de Crasso is tudni fogja ezt, de dacosan megemeli az állát, és kitart a hazugsága mellett, és csak odabent suttogják el a szellemnyelvek a történetet. Megpróbálta. Kiderítette. Átkutatott minden naplót, jegyzetet otthon, kihallgatott beszélgetéseket a szülők között, miután céltudatosan felzaklatta őket a kérdéseivel, olyannyira, hogy azok elküldték a testvéreihez, hogy magukra maradva egymás között megvitassák a kételyeiket. Hallotta a kérdéseiket, az anyja ijedt sóhaját, hogy vajon mi lesz belőle, hogy tényleg kiütközik-e rajta a vér, és az apját, ahogy nyilvánvalóan ostobaságnak és babonaságnak nevezte ezt. Tud arról, hogy a valódi szülei sötét, gonosz alakok voltak, hogy megérdemelték a meglakolást, hogy bántották az ártatlanokat, hogy mindazt elpusztították volna, ami az ő számára kedves. Nem szereti a valódi szüleit.
Mégis izgatja mindaz a tudás, ami számukra nyilvánvaló volt, mindaz a történelem, ami mögöttük állt, mindaz a lehetőség, ami akkor állhatott volna előtte, hogyha másként alakul az élete.
Talán mostanra már saját inferusa lehetne, és nem szorulna arra, hogy véletlenszerűen ragadozó inferusokat égessen fel az azokat mozgató rossz szándék okán.*
- A motiváció még nem vezet egyenesen a szándékhoz -*ráncolja a szemöldökét vitakészen.* - Hiszen a motiváció lehet mondjuk a vagyonszerzés, a vágy valamire, de a cél, az indok arra, hogy miért pont azt és miért pont úgy csinálja az nem egyszerűen motiváció, hanem helyzet, pillanat és körülményfüggő is-*bátran néz a sötét szemekbe, ragyogó kéksége hűvösen csillan, most nem tud tartani ezektől a szemektől és a bennük rejtőző mindenttudástól. Szinte csalogatja, kihívja a tekintetét, nézzen bele, cáfolja meg, okítsa. Tanítsa. Mindent, amit mond, azzal ő, Sache annyival többet tud egy felnőttebb varázsló gondolkodásából és logikájából.*
- Nem csak a túlélés a cél-*sokkal többre vágyik. Sokkal minőségibbre, tartalmasabbra. Erő, sóhajt csak, igen, persze, fontos, de hogy ez a kulcs, nem.* - A saját erőm megismerése inkább tűnik kulcsfontosságúnak -*szinte bocsánatkérőn mondja, ábrándosan, miközben hátrahajtja a fejét.
Mély, elégedett sóhajjal lélegzi be a Gyengélkedő mindig olyan sajátos illatú levegőjét, amiben a gyógyulás gőzei elkeverednek a kórságok mákonyával, még ha nem is túl komoly betegségeket kúrálnak itt, a háború, a harc szaga benne van a levegőben, mégis olyan édes marad, olyan kellemes.
Kellemes és otthonos. Legszívesebben a tarkóján markoló kézbe fúrná a fejét, hogy enyhítse a beszélgetésben felkavarodott belső feszültséget, hogy csináljon valamit, ami gyerekes, ami rá vall, amivel kellemkedhet, de aztán éppen, a készséges diák kifejezésbe belelátott biztatás után mégiscsak kiküldik.
Nem különösebben barátságosan szemléli a nőt, a szája sarka is megrándul. Nem eszik eleget. Talán az apjának kellene gondoskodnia róla, talán a Griffendéles csapatszellemnek, nevelőnek, vagy éppen a politikai rendszernek, hogy nem idegeli ki, mint a diákok többségét. Ugyan már. Miért neki mondja? Kissé ideges lesz a hirtelen ránehezedő, odaképzelt felelősségtől, ő csak barátkozik, nem kell így nézni rá, Julestől mi sem áll távolabb, minthogy hallgasson őrá, egyelőre örül, hogy eltűri a jelenlétét.
Hátralép, na nem mintha rajtakapták volna bármin, lusta hátralépés ez, inkább az ajtó-felé hátrálás, szívesen eltűnik szem elől.*
- Viszontlátásra-*dúdolja a nőnek, aztán de Crasso professzorra pillant, őt mégsem hagyja itt két szó között, rajta a jelentőségteljes nézés sora. Folytatják ezt a furcsa diskurzust, vagy a professzornak más dolga van. Hamarosan véget ér az óra, talán már véget is ért, mintha hangokat hallana kintről.*

*A véleménye éppen olyan hullámzó, mint a hajtincsei, pedig nem is tekergeti őket problémás fiatalok jó szokása szerint. Némelykor elhagyott, rémületes, tiszta vérű családja a „közeg”, ami a sajátja, különösen, amikor úgy érzi, félvér szülei, akiket szeret, de nem ért, meg nem érthetik őt és a fura dolgait. Máskülönben kvibli testvérkéi és félvér öccse a közeg, az otthon, a meleg, szeretettel teli. Pont annyit tud az igazi szüleiről, hogy féljen attól a sötétségtől, amiben fogant, és ami még most is kísérti, és talán visszavárja. Ugye, rokonok?
Megborzong, talán a hajára kifent erőszakos gondolatoktól, talán az elméjében óvatoskodó szellemérintések által a felszínre csalogatottaktól, magához szorítja el pillanatra sérült kezét, a másikkal pedig megcirógatja a patkányt a zsebben, minden rendben van.*
- Nem, azt hiszem nem mondható, hogy kimondottan igazságtalan volna-*jön egy pillanatra zavarba, belepislant a válaszadásba is, megrágcsálja a száját, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, meglengeti kissé a felkötött karját.* - Mármint, persze, azzal szemben igazságtalan, aki meg akarja ezeket a dolgokat tanulni, de biztos vagyok abban, hogy jó oka van annak, hogy miért nem akarják, hogy bárki elsajátítsa. Azt hiszem, egy kissé önellentmondásos a véleményem-*ismeri el sóhajtva.
Aztán felkapja a fejét, megint nevetésre rándulnak a szeplők a képén.*
- Nem, mármint a célja igen, de erre is alkalmas volna egy bűbáj? A cél olyan összetett és rejtélyes dolog, egy csomó ok és okozat van benne… na meg persze mások titkos levelei, ha az én kezembe jutnak, akkor van valami előfeltételezésem arról, hogy mit is keresek bennük, hogy mi lehetett a cél -*vált megfontoltabb, komolyabb álláspontra.* - Nem lenne szép dolog-*fűzi még hozzá. *
- Ez már érdekesebb, de a személyazonosság megismerése önmagában csak még több kutatást és kérdést vet fel. Sokkal jobb lenne a tárgyak képességeit megismerni-*egyszerűen elhiszi, hogy de Crasso erre is képes, nem volna meglepődve.* - De nyilván fontos az erejét is felmérni -*teszi hozzá alku készen, bár gondolatban egy kissé megvonja a vállát. Erő és hatalom, mindenkiben ott van a potenciál, de elég magabiztos ahhoz, hogy úgy érezze, ő nem szorul arra, hogy felmérje mások erejét. Elvégre mi szükség van az erő ismeretére? Vagy kérni akar tőle valamit, amire ő nem képes, ami számára nem opció, hiszen amire nem képes, azt kellő odafigyeléssel el fogja sajátítani, a másik eset pedig, hogy meg kell küzdenie vele, persze nagyon csak elméletben, elvégre miért akarna egy 15 éves fiú küzdeni (másra sem vágyik, mint az élet kihívásaira), de ha mégis úgy alakulna a helyzet, kifundálná, hogyan győzzön. Mindenképpen.
Mindenesetre ezt nem volna illendő mondani sőt, a szemét is lesüti, mielőtt túlságosan is árulkodóvá válna a tekintete, amíg rendezi a gondolatot, és eltünteti belőle azt a leheletnyi fennhéjázást, ami azt hirdeti, nincs ilyesmire szüksége. Még akkor se, ha voltaképpen érdekesen hangzik, igen, meglehetősen, bár egyre érdekesebb az, hogy személyesen a professzor, mint személy miért csinál ilyet. Halálfaló, nyilván ezer és kétezer oka van rá, de mégis, tényleges miért? Nincs is érdekesebb, mint a titokban bonyolódó sötét és titkos ügyletek.
Felpillant, félrehajtja a fejét. Vajon a tanár úr íróasztala mit árulhatna el a gazdája varázserejéről? Ha valahol tárgyakat bűvöl, akkor az az asztalnál lehet, átvitten talán ott található a legtöbb varázserőnyom. Sajnos az efféle tanulmányhoz be kellene törnie, ami a Samhain óta nem különösebben vonzó napirendi pont az ifjú diákság körében. Tűnődőn szemléli a férfit, elgondolkodva, azért egy próbált megérne, valami biztos letesz, elhagy magából nyilvános helyen. Mondjuk egy dolgozat-tekercset megvizsgálva talán az erejét felmérhetné. Érdekes kísérlet volna. Naiv felfedező vágyát alulról, hátulról józan számítás táplálja, csinálja csak a tekergő elme, játsszon, amíg annak a játéknak van értelme és tétje*
- Igazán…-szívesen? semmiség? Valami ilyesmit kíván a megkezdett mondat a végére, de a torkára forr a szó hirtelen, mintha meglepné az érintés, pedig nem az a tipikusan antiszociális lélek, egyszerűen csak nem szokás diáktársak között, a felnőttek pedig egy idő után fájdalmasan mellőzik a kedveskedő fejsimogatás. Újra elmosolyodik, mohón felfelé kunkorodnak a szájsarkai, kissé előrehajtja a fejét, nem tart attól, hogy a boglyában elakad majd a kéz és meghúzza, a göndörebb és kevésbé göndör csigák engedelmesen és gyorsan tekerednek fel az ujjakra, aztán engedik el őket.
Egészen megszeppentnek tűnik, vagy inkább megilletődöttnek a gesztustól.*
- Igazán nem szükséges-*leheli végül gyengén, hiszen csak egy pillanatnyi kedvesség volt, és így is megolvadt lelkének boldog, hajlamosabbik fele.*

*Harci düh, pimasz, emberi ösztönösség, varázslóhoz annyira méltatlan, még ő is tudja, félvér család fogadott gyermeke, próbálja is visszafogni magát. Egyre csak mantrázza, „Cellar a barátod”. Ő nem az ellensége, csak megijedt, zavarba és kétségbeesett, megesik az ilyesmi a feldúlt fiúkkal, különösen, hogyha valami szokatlan és különös dolgot művelnek, márpedig az ő közelében minden szokatlanná és különössé válik. Joviálisnak és türelmesnek kell lennie vele. Mintha a bátyja volna. Egy kissé veszett báty.
Nem fogadhatja örökbe, csak azért, mert látta kiszolgáltatottan és elgyengülve, és mert úgy érzi, tartozik neki. Érdekes dolog ez a tartozás, mert nem érzi jogosnak a hozzá vágott szavakat, élénken fintorogva figyeli a szemeit dörzsölő fiút, szembefordul vele.*
- Nézd, nem így akartuk, oké? És ha véres is voltál, vigyáztam rád. Elhoztalak a gyengélkedőre is-*próbál a lehető legtisztábban szólni, mindenféle neheztelést kiirtani a hangjából. Aztán oldalra lép csendesen, még mielőtt a hangja alapján Cellar újabb rohamot indítana felé. A pálcáját továbbra is rászegezi, fenntartja a varázslatot, amíg szükséges.
Egy kicsit sajnálja, hiszen látja az ijedelmét, és a félelem mindig sajnálatra méltó. Új ez neki, nem tapasztalt, soha meg nem tapasztalt. Micsoda átok elfeledni a tegnapot, a megtörténtet, bár sokat gondolkodott rajta, még nem eleget, még van mit átgondolnia azon, hogy ez mennyire súlyos teher is.
De ő nem rontotta el. Legalábbis nem látványosan, nem direkt, csak egyszerűen nem volt elég megnyugtató és határozott ahhoz, hogy Cellar befogadja, amit mond. Elég szomorú. Még szomorúbb, ahogy összegörnyed, a Hollóhátas érzékeny szívébe markol a szomorúság, ahogy a hasára fog, hiszen mégiscsak megsebezte.
Mindazonáltal létezik fontossági sorrend is ezen a világon, gyorsan lehajol a papírért és a tárgyért, fájdalmasan rándul az arca megint, rossz látnia, hogy csak így dobálja.*
- Mi ez a papír? -*ráncolja össze aztán a homlokát, felbámul a fiúra rosszallóan, minden lelkiismeret-furdalása ellenére sem szereti, ha hülyére veszik, a tekintete elsötétül. Kirázza a rongyból a tárgyat is, hátha az sem az, aminek látszik, vagy aminek ő hiszi.*
- Mert akkor még több megfontoltság és hit volt benne, érdeklődés a jó dolgok iránt. Elmondtam neked mindent, amit én tudtam, és … MI A MERLIN EZ?!
*Nagyon gyorsan nagyon feldúlttá ás dühössé válik, felpattan, tesz néhány lépést Cellar felé, aztán megtorpan. Egészen nekikomorodik, az ujjai megfeszülnek a pálcán.*
- A saját házfolyosótok fogsz a saját véredben fetrengeni, ha nem adod vissza, ami az enyém.

*Ráncba szalad a homloka, töprengésre húrozódik az elméje. Kiváltságosok. Ha a saját közegében marad, vérei között, abban az árnyékban, amiből megmentették, akkor talán okosabb lenne? Többet tudna arról, amiről érdekli? Talán visszahúzzák azok, akiket az övéinek érez?
Elbizonytalanodó pillantása végigrepdes a professzor arcán, sötét szemzugán, száján, markáns állán, a vonásokon, amik idősebbnek és érettebbnek mutatták sokkal, többel, mint amennyit valóban ráhúzott korban. Zavara illékony, de mégis kézzelfogható odabent, határozott vége és kezdete van azoknak a gondolatoknak, amik felzaklatják. Kiváltságosok. Olyanok, mint ő, de mégsem olyanok, többek nála, és igazából nem is akarna közéjük tartozni. És mégis. Mégis. Mégis!
Sóhajt, fájdalmasan, sóvárogva.*
- Hagyománytisztelő hely-*feleli végül szinte meghunyászkodva. Ami jár az jár, annak jár, akinek jár, bizonyára kiérdemlik és megszolgálják majd utólag, bár fogcsikorgatva tudja, hogy ez nem így van. Csak nem lesz irigy? Ő? Rossz ember volna akkor, márpedig nem lehet rossz ember, jóra nevelték és ő nem fog csalódást okozni.
Kényszeríti a figyelmét, hogy visszaforduljon az érdekes dolgok felé, eszközként használva önmaga befolyásolhatóságát lassan, gondolatról gondolatra hergeli magába a kíváncsi lelkesedést, amíg minden olyanná nem válik, mint az imént, és a szemei újra felcsillannak.*
- Igen, ezt ismerem -*bólint elégedetten és büszkén, egy levél nem jelenthet neki akadályt, illetve neki még talán igen, ha megbűvölt levélről van szó, de még néhány év, és nem lesz ezzel sem problémája.* - De ez önmagában elég kevés, nem mondhatni, hogy túúúl sokat elmondott. Akkor hasznos, ha valaki mondjuk elfelejti a címzést és az aláírást is, de alapvetően egy levél, írás írója nem annyira izgalmas, mint az írás maga.
*Mohón zsonganak a gondolatai, miközben magába issza a derűt és az engedékenységet, a zavar könnyedén foszlik le a vonásairól, nincs igazán bevésett helye neki, nem tartós, nem akarja magát rosszul érezni magát, hát az első adandó alkalommal odadobja a lelkét az elégedettségnek. Hát tetszett! Sziporkázó, lángoló izgalom pezseg a torkában, szavak gurguláznak ott, amik a gondolatai közé ki tudja honnan ivódott szavakra felelnének, feszítik a száját a mondatok, amiket ki akarna mondani, de hiszen nincsenek is kimondott dolgok, amikre válaszolhatna.
A zavara most egészen más természetű, izgalmas, szemlélődő, szaporán járja körül a ’tetszést”, ’nevetést” és a meg nem kóstolást, honnan jöttek és hova tartanak, mi végről birtokolják el a figyelmét. Talán csak bemagyarázta magának, talán, de odabent, mélyen megfogalmazódik benne egy gondolat, hogy ez kívülről való, idegen dolog. Hogy kihasználták az elméjét, a nyíltságát, a befogadókészségét. Hogy ez rossz dolog.
Nem rossz. Csodálja. Le van nyűgözve, kissé elnyílik a szája, ahogy próbálja megfogalmazni a tapasztalását, ami mintha mg sem történt. Kissé lehunyorítja a szemét, félrepillant, ahogy a nevét hallja.*
- Tudom -*mosolyodik el aztán édesen, kölykösen. Julesnek is ezt magyarázta. Crasso professzor a maguk valóságában értékeli a dolgokat, nem holmi paranoid kényszerképzetekkel áthatottan.* - Mármint, nem csináltam volna csak úgy… bárkivel, hogyha… megbánthattam volna -*igen, határozottan nehéz konkrét formát adni annak, hogy miért érezte úgy, hogy ezt megtehetni. Nem is vesződik tovább vele. Hiszen ott van bent az a kis gyanakvás, óvatosan tárja ki a gondolatait és elméjét, mert Crasso professzor jelenlétében van valami különleges, valami, ami felel az elméjének sötét és világos nyúlványaira, megbökdösi őket, mint egy mimóza virágát, és jobb lenne bezárkózni. Okosabb.
Nem lehet mindig okosnak lenni.*
- Ez ajándéknak nem kell kifejeznie semmit -*a férfi jókedvének múltával egyenesebben fogalmaz.* - Egyszerűen csak bájos. És Imbolc volt. Ünnep.

*Milyen jól jön, hogy az imént még a pálcáján motozott a keze, hogy a fal rejtekét felfedje, mert ez egy igazán érdekes és félelmetes jelenség, ahogy a jóravaló Cellar gyerekből valahogy előkerül az az indulatos kamaszállat, amit mindannyian ott hordoznak magukban, megül a szívükön, körbetekeri a gerincüket és a velőbe meresztgeti a karmait, mindakkor, amikor az ember úgy érzi, hogy ideje lenne felrobbanni és szétmarcangolni a világot, de a tanult megszokás ezt nem engedi meg. Hát… most megengedte magának, és Sache a maga részéről le van nyűgözve, még akkor is, ha a patkány riadtan menekül el a közeléből, mert az ilyen harci helyzetek nem neki valóak. Neeem, ha valaki a kis gazdájának talárja alá nyúl, annak kicakozza az ujjait, az rendben van, de ilyen bőszültség ellen mit tehet a kis rágcsáló? Semmit. És nem is kell semmit tennie, nincs ilyen elvárás.
A Hollóhátas a maga részéről figyeli az arc átváltozását, a mélyről jövő hörgés első hangjaira a keze határozottan a pálcájára fonódik, az éntudatának a része, hogy ahhoz nyúljon, hogyha baj van, márpedig most úgy fest, baj van, és aki tegnap még a barátja volt, az mára már-már az ellenségévé válik, vagy legalábbis felfortyan ellene, miközben ő még mindig tisztán és esszenciális jóindulattal aggódik a sebei miatt, amiket ő okozott, de hát éppen ezért.*
- Ne csináld ezt -*kéri szinte szelíden, jámboran, amikor a fiú felcsattan, körülpillant a folyosón, hogy vajon hányan hallották ezt, erősen fohászkodik azért, hogy ne sokan, csak egyszer adja Merlin, hogy senki ne figyeljen fel arra, ahogy két diák összepárbajozik a folyosón, de talán a mágiatermészet törvényei nem egészen így működnek és…
… mire visszafordítja a fejét, hogy megpróbálja megnyugtatni Cellart (na ugye, hogy jó volt az a hazugság, legalább nem izgatta fel magát), addigra egészen különös tettre szánta el magát Mardekáros barátja. Megüti. Megízleli a saját vérét a saját száján, mindenféle varázslópárbaj-kifinomultságtól mentes ez az ütés, olyasmi, ami egyszerűen nem illik hozzájuk, és mégis, itt van a fájdalom, az arccsontjában reszket végig, visszhangot ver a falnak koccanó koponya kemény hátsó felében, ott van mindenhol, de legfőképpen a hollóhátasban is fellobbanó harci kedvben és sértettségben, őt csak ne üsse meg senki, a baljával a mellkasánál megtaszítja a fiút, a fejét elkapná a következő szédítő ütés elől. A pálcája ellenben az oldalához simul, és már mondana is egy átkot, egy gonoszat, fájdalmasat, vagy éppen olyat, ami teljesen nevetségessé teszi a másikat, bosszúátkot…
… de hiszen ő a barátod!*
- Obscuro!-*sziszegi önmaga gyengesége miatt dühösen a torkára forrt kéz alatt, megvakítva ezzel a fiút, majd két kézzel ellöki magától és néhány lépést hátrál oldalra, hogy zihálva és feldúltan, de jobb pozícióból nézhessen szembe a feldúlt fiúval.*
- Tegnap még jobb fej voltál.

*Minden porcikájával hisz abban, hogy ez a kézlegyintés azt jelenti, hogy minden rendben van, a patkánynak megbocsátottak, feloldozták a bűnei alól, és a patkánymennybe juthat majd, nagyon sokára, ha természetes okokból elhalálozni, nem mondjuk valami halálfaló megmérgezi. Vajon ért Crasso a mérgekhez? Komolyan végigméri, magában bólint. Egészen biztosan ért annyira, hogy egy kistestű rágcsálót, vagy egy kistestű embert eltegyen láb alól. Mint mondjuk őt, de emiatt nincsenek aggályai, elvégre nem csinált semmi rosszat. És még rá is legyintettek. Ez voltaképpen jót jelent, jót kell, hogy jelentsen, mert utána olyan dolgokról beszélnek a varázslóajkak, amikről neki tudnia kell, és ami szavaknak oly kedves muzsikájuk és jelentésük van.
Átkok. Átkok és tudás, átkunk a tudás, de inkább csak ambrózia, amit mohón kortyol magába, rá-rábólintva az okfejtésre, maga is így látja és sokkal jobb de Crasso professzor szájából hallani, hogy ez így is van, mintha ő adta volna elő zavarosan és hagymázasan, ahogy minden mást is az elméletét. Az átok annyira okos, mint a varázsló. A családi átok pedig talán az egész család ravaszságát, generációról generációra felépített bonyolult szövedéket és intelligenciát tartalmaz.*
- Igen. Kár, hogy nincs kifejezett átoktanunk -*lelkesedik, hiszen akkor sokkal több, sokkal okosabb dolgot hozzáfűzhetne, és még szeretett gyűrűjét is jobban megismerhetné, szélesebb eszköztárral kutathatná.
Ártatlan és naiv a tekintetben, hogy milyen gondolatok járhatnak a férfi fejében a fent nevezett gyűrűvel kapcsolatban, mégis, valamiért ösztönösen elrejti, egy ügyes mozdulattal visszacsúsztatja az ujjára az ékszert, aztán a kezét a zsebébe teszi, majd előveszi onnan, mégsem illik, és egyszerűen a talárja ráncai közé simítja, a puha anyagba gyűrögetni, miközben a fejét enyhén félrehajtva figyel, felkötött karját egy kissé megmozgatva.*
- Egyáltalán nem? Egy kis része sem? Olyan, mint a metamorf mágia? Mert akkor biztos vannak olyan varázslatok, amivel ideig-óráig egy kis részébe bele lehet kóstolni -*utal némiképpen elszomorodva arra, hogy a varázsló azért csak el tudja változtatni magát ideig óráig, még ha nem is különösebben különleges, talán… talán ő is hallhatja, miről beszélnek a tárgyak, mik a gazdák titkait, hogy milyen ajándék… a tányéron…
Nagy kék szemei megrebbennek, a füle elvörösödik, felforrósodnak a szívdobbanásai a mellkasában, az ujjvégei megrándulnak, mint akit rajtakaptak, miközben valami sötét és titokzatos dolgot művelt. A világ hirtelen megtelik puha, nedves zihálással, de alighanem csak a saját, zaklatott lélegzetvételei visszhangoznak, megülve a fülében, mintha csak ki akarnál toloncolni onnan azt a kis, ártatlanul odavetetett mondatkát a bizarr ajándékról.
És vajon hogy tetszett? Mit szólt hozzá? ~ faggatja a pillantása az arcot. Nem kellett volna, nem szabadott volna, most már tudja, de annyira jó ötletnek tűnt akkor.
Finom volt? ~ megnyalja a száját, egészen kiszáradt a hirtelen meglepetéstől, végül aztán nyílik is a torka, lágy, dallamos szavakat fuvoláz minden lélekjelenlétét összeszedve.*
- És mit mesélt önnek?-*vagy az ajándékokat nem illik faggatni? Vagy nem vallanak? Valahol mélyen akarja, hogy valljanak, hiszen a professzor nem látszik felháborodottnak, és mint minden alkotó, ő is sóvárogja, hogy elismerjék a szándékát, hogy tényleg nem volt rossz ötlet az ajándék, de retteg az esetleges következményektől, ha rosszul méri fel a helyzetet, elvégre mégiscsak van a lelkének egy esendő, gyenge fele, ami mindig visszahúzza, és hajlamos dőre kétségekre.*

*Letisztultság és rendezettség. Belülről minden érhető, legalábbis a fiú tisztán lát, tisztán és világosan kilát a saját zavaros gondolatai közül, mondhatni, zseniként uralja a saját káoszát, hiszen a rend, a rend gyengíti a képességeket, elpuhítja az érzékeket, az ösztönöket, hogyha minden ott lenne előtte készen tálalva, akkor nem fejlődhetne a találékonysága. Vagy éppen jófelé fejlődne, utólag már nehéz megmondani, hogy jobb lett volna-e csírájában elfojtani ezt a zavarkeltő hajlamot, vagy jó így neki, hogy szabadon hagyták kibontakozni.
Ő a maga részéről nem is töpreng ezen, kipislog a saját gondolatai közül, kíváncsian fürkészi, tanulmányozza a házvezetőjét, miközben éberen és mohón lesi minden szavát, még ha rosszat is tett, vagy legalábbis, úgy érzi, de Crasso szerint rosszat tett, akkor sem törik le a lelkesedése. Sőt, elmosolyodik, hogy lezárják a Julesről szóló részt, azzal, hogy a pánik bizony nem tesz jót az értékeinek. Valóban nem, ezen nincs is mit tagadni, de majd vigyáz rá. Megnyugtatja. Mint egy testvér. Gyorsan adaptálta a gondolatot, és örökbefogadta, elvégre, ha vele megtörténhetett, és jól történt meg, akkor miért ne történhetne meg Julesszel is? Elfér a családban.*
- Nagyon sajnálom -*sóhajtja, elvégre szemrebbenés nélkül végignézte, ahogy Absinthe megharapta a férfit, de kihallja a jószág minősítéséből, hogy mit is mulasztott el a szociális kötelességei közül, még ha a maga részéről úgy is gondolja, hogy a professzor mindent megtett azért, hogy megharapja a patkány(elvégre megszorongatta, és csúnyán nézett rá), őt is megszokta, hogyha valami neki nem tetszőt csinál, (túl magasra dobja, leejti a lépcsőházban, leejti a seprűről, bele ejti a bájitalos kondérba, bezárja a ládájába, amíg utazik, benevezi patkányfuttató-versenyre, rajta gyakorol átváltoztatástanra).* - Nem veszett, vagy ilyesmi, engem is sokszor megharap, és semmi bajom tőle-*mondja azért együttérzőn, ahogy a betekercselt ujjat nézi, mintegy, vigasztalásul.* - Rendesebben szokott viselkedni, de szerintem most ő is nagyon megijedt -*fűzi még hozzá, miközben az oldalára simítja a kezét, ahol egy kisebb domborodás jelzi, hogy a patkány a talár belső zsebében helyezkedett el, izgatottan tekeregve, de egészen elnyugszik kis gazdája érintésére.*
- Ez igaz lehet -*töpreng el homlokráncolva.* - De egy átok lehet olyan okos, hogy szelektáljon, és nekem pozitív legyen, másoknak pedig negatív, nem? Mármint, persze, az átok, önmagában, mint átok negatív, csak… igen -*bólint rá bizonytalanul, elvégre ha félvér, akkor honnan lehetne ilyen öröksége, de hát a félvérek is jönnek valahonnan, és hozhatnak onnan örökséget, nem? Tovább forgatja lassan a gyűrűt, egyáltalán nem találja furcsának a kérdéseket, és természetes, hogy válaszol rájuk legjobb képessége szerint.* - Nem, még soha. Nem engedtem, vagy nem merték -*még a gondolat is ijesztő, rászorítja a kezét az ékszerre, rossz lenne belegondolni, hogy mit csinálna másokkal, ha esetleg… tényleg átkozott. Ő nem akar rosszat senkinek, úgyhogy agresszíven védi a gyűrűt, vagy inkább a gyűrűtől másokat.
De mivel Crasso mosolyog, a veszélyérzete egészen elcsitul, inkább kíváncsi meglepettséggel rezzen össze, amikor a professzor hozzá hajol, hogy olyan dologról folytassák a társalgást, amit csak ők érthetnek, mintegy „beavatottak”, és amik nem tartoznak más, avatatlan fülekre. Egyáltalán nem látszik riadtnak, sőt, nagyra nyílnak kékes szemei, egészen kitisztul a pillantása, kijózanodik, izgatottan megnyalja a száját.*
- Tényleg? -*hitetlen kis visszakérdezés, majd rögtön pontosít is sebesen suttogva.* - Mármint, tényleg, ha mondja. És milyen érzés? És mit mondanak? És meg lehet tanulni? -*oldalra fordítva a fejét úgy néz a professzorra, mint egy csodalényre, még a korábbi hirtelen kételyét és aggodalmát is elfelejti, hiszen ez csodálatos!*