Igen, ez az idézet Ellától jött. Mi mással is kezdhetném e sorokat, hiszen róla szól most minden (és egy picit rólam is). Hosszú, nagyon hosszú ideje halogatom már a távozásomat. Hogy mégis miért?

Mert nem akarlak itt hagyni titeket, az oldalt. Annyi kedves embert ismertem meg itt, annyi jó és szerethető karaktert (ugye Sera?! ). Úgy érzem hűtlenség az, amit most tenni készülök. Hogy lezárjak egy újabb fejezetet és tovább lépjek nélkületek. Nem viselem jól emberek elvesztését, sosem tettem. (Tipikus Ikrek jegy szülötteként mindig is hajlamos vagyok túlérzékeny lenni, jobban kötődni másokhoz és túlértékelni kapcsolatokat. De ilyen vagyok, vállalom!) Még akkor sem viselem jól ezt, ha én magam vagyok az, aki e köteléket elszakítja. Nem tartom senkivel sem a kapcsolatot itt, bár néha volt egy-két jó beszélgetésem némelyiktekkel és sokatokat ismeretlenül is megkedveltem, még ha ez sose mondtam ki szemtől szemben vagy nem játszottam veletek. Ám most itt a vége, muszáj volt számot vetnem és ezt a fájó lépést megtennem. Mert most ezt kell tennem.

Mert az én édes, szőke szivárványlányom megfakult, nem megy vele az írás és ez szívbemarkolóan fájni tud. Mint az anya, aki elveszíti a gyermekét. Én hiszem, hogy minden egyes karakter, akinek életet adtam és kezét fogva vezettem szabad és önálló lény. A Múzsámat sosem kötöttem gúzsba, de mindig hagytam szabadon szárnyalni. Egészen mostanáig. Nem tartom jónak, ha gyomorgörcsöt okoz az írás. Annak valami felüdítő és jó dolognak kell lenni, ami elég pozitívat ad ahhoz, hogy a nem tökéletes életét elviselje az ember. És mégis, már-már pszichés alapon vagyok rosszul, ha írnom kell. A Múzsám, a gyermekem megmakacsolja magát és én tehetetlenül nézem, ahogy vergődik a kezeim között. Úgy érzem kiégtem, nincs értelmes cél a karaktereim előtt. És ezt nem csak Ella esetében érzem, mintha szétforgácsolnám magam lassan ezzel. Az IRL élet sokszor rányomja a bélyegét arra, amit a virtuálisban élünk. Nem először és nem utoljára érzem ezt a torokszorító érzést, mely arra sarkall: hagyd abba.

Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek Ellával a játéktérre. De az oldal életéből talán nem végleg távozom, néha vissza-vissza fogok térni érzem, mert jó volt itt lenni. Annak ellenére, hogy tudom sokan nem kedveltek. Hogy néha (vagy épp gyakran) némelyek agyára is mentem; mert Ellával mi egy sajátságos színfolt voltunk ketten. Hogy a hátam mögött kibeszéltek a zárt ajtók mögött, hogy ismeretlenül is minősítettek, megítéltek sokszor képmutató módon. De nem foglalkoztam vele, megráztam magam és mentem tovább ahogy mindig is szoktam. Fájni fáj ugyan az ilyen, de a megbocsátás erényének sosem voltam híján az életemben. Igen, voltak sérelmek, de próbáltam mindig úgy állni az itt lévőkhöz, hogy én mit szeretnék tőlük visszakapni. Nem terveztem neveket felsorolni, mert nem érzem fair dolognak, hogy némelyeket kiemeljek míg másokat nem. De mégis úgy látom, hogy egy-két illetőt muszáj megemlítenem, mert sokat jelentett egy-egy közös pillanat és ezért örökre lesz bérelt helyük a szívemben.

Emily te az oldalra érkezésemtől kezdve egy olyan kedves színfoltja vagy a vezetőségnek, amelyre minden oldalnak nagy-nagy szüksége volna. De legfőképpen azt szeretném megköszönni, amit Sean-nal kapcsolatban tettél. Az nekem annyira jól esett akkor, nem győzök elég hálás lenni érte a mai napig. Tényleg. Tarts ki, vezesd ezt a Bárkát a helyes úton a többiekkel! ♥

Joanne, Lena, Lily és Sera örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Hiszem, hogy másoknak is legalább akkora élvezetet fog okozni a veletek való játék és/vagy csetes beszélgetés/ökörködés, mint számomra.

A többiek se szomorkodjanak, mert nem lettek kiemelve név szerint. Annyian vagytok, mint égen a csillag és mégis mindenkit kivétel nélkül kedvelek közületek, akivel akár csak egy szót is beszéltem a cseten. Adtatok örömöt, bánatot, tudtam izgulni értetek (ugye James és Barbi?!), sírni veletek... és persze egy kis apró szeletet a Múzsák mögött álló valódi személyiségetekből is kaphattam, amiért külön köszönet. Hiszem, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda! Az itt maradóknak azt tudom mondani, amíg bírják, jól érzik itt magukat és úgy vélik van itt keresnivalójuk, maradjanak és játsszanak! Aztán, ha itt az idő és ők is ide vetik soraikat ne feledjék el, ide mindig vissza lehet térni! Mert én ebben hiszek!

Kriszti

U.I.: Ha valaki keresne, hiányolna esetleg... az arcoskodó közösségi portálon (értsd: facebook) rám lelhet. Vagy itt is kereshet, esetleg emalilben, a levelekre mindig válaszolok és adok egyéb elérhetőséget!

---

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 466;; Ruha: lassan már semmi se;; Zene: katt;;
Megjegyzés: :o ♥ ;; No para. Még szerintem egy-két reag és zárhatjuk. ♥

Úgy döntöttem - mivel Kareem úgy néz ki ismét elhagyta Ellát és az oldalt őszinte bánatomra - hogy az eddigi játékunk megírt részeit berakom. Persze nem egyetlen hozzászólásba, de mégis, hogyha visszatérne később - mert sikeresen lyukat beszéltem megint a hasába - akkor ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.

---

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 466;; Ruha: lassan már semmi se;; Zene: katt;;
Megjegyzés: :o ♥ ;;

---

Kinek: Briant Doboise;; Szószám: Jó kérdés! ;; Ruha: iskolai uniformis;; Zene: új! katt;;
Megjegyzés: Még szakdogát írok, de most jött ihlet. ;;

---

Kinek: Kareem Whittman;; Szószám: 515;; Ruha: lassan már semmi se;; Zene: katt;;
Megjegyzés:  Aztán csak ne fogd vissza magad!   ;;

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 407 ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

---

Szinte megbabonázva bámulom, ahogy a kupával a kezében ügyködik. Úgy érzem, mindjárt magából a Szent Grálból fogok inni valami fenséges italt. Meghatódom teljesen a „csak neked” mondatán és elveszem tőle a kupát gondolkodás nélkül, amikor már lehűtötte nekem és lassan inni kezdem. Először kifejezetten kellemes íze van, szinte simogatja a torkomat, ahogy végigfolyik rajta lassan az aranybarna folyadék. Hirtelen úgy érzem, teljesen felmelegít egy pillanatra. Aztán a torkomat láthatatlan kezek fojtogatják, s odakapok, de hiába. Hitetlenkedő tekintetem döbbenten vetődik Seraphinra, miközben vádlón annyit mond neki: „Hogy tehetted ez velem?!”

A következő pillanatban a kupa hangos csattanással ér földet én pedig eldőlök, akár egy zsák krumpli. Testem vad rángatózásba kezd, miközben a szám is felhabzik egy pillanatra, ahogy a Lamartin által kevert lötty végighalad a testemen. Ám nem ez a legmegdöbbentőbb és felkavaróbb dolog, hanem az, hogy a mágiám megbolondul és hirtelen élő karácsonyfaizzóként kezdem váltogatni a színeimet. A hajam és az íriszem minthogyha megkergültek volna, folyton más-más színt ölt magára, hogy aztán a másodperc töredéke alatt újabban pompázzon. Emlékek és érzelmek sora folyik át rajtam, átmosva engem teljesen. Mindenre emlékszem. Tudom, miket tettem ám mégis olyan ez, mintha egy idegen tette volna meg helyettem őket.

Mintha az ő bűne lenne, hogy Lamartinnak szerelmet vallott, hogy csókkal illette. ~Te jó szagú Merlin gatyája! Őt csókoltam meg először életemben! Ez a bájital ellopta az első csókomat! Hogy nézhettem rá úgy, hiszen még csak helyesnek sem tartom! Túl lányos ez a Lamartin! Pff… még, hogy bármit megtennék neki! Előbb állok össze egy másik kígyóimádóval, minthogy vele! Blackwood, ezért még nagyon komolyan meg fogod ütni a bokádat!~ Fogadkozom magamban, miközben a földön fetrengek. Testem megfeszül, majd elernyed a rángások közepette, melyek a gyomromból kiindulva sugárzik végig a testemen dühösen rázva azt, mint a rabok a láncaikat. Alig fél perc, és testem megnyugszik. A rángásoknak vége.

Ismét kapok levegőt. Egy örökkévalóságnak tűnő időnek tetszett az egész. Azt hittem, hogy sosem lesz vége. És, ha mégis, azt én már csak holtan érem meg. A hátamra gurulok, majd mélyeket szippantok a levegőből. Jól esik és a párlat gőzének illata sem zavar kivételesen. Lassan tápászkodom fel, miközben a pálcámat markolom. Tenyerem nyirkos, félek elejteném különben.
- Ez köztünk meg sem történt, világos?! Erről SOHA senkinek NEM beszélhetsz Lamarint, értve vagyok? - Ennyit kérdeztem tőle és nem többet, mielőtt kifelé vettem az irányt az ajtót feltépve és angolosan távozom. Annyit se mondtam, hogy viszlát. Legszívesebben őt is jól felképeltem volna, de nem rá voltam valójában dühös.

---

Megjegyzés: *dobpergés* Ééés... itt a vége! ^^ Nehéz szülés volt, ez kb. az 5. verziója. Most fekszem.
Köszönöm a játékot, egy élmény volt. ♥ Remélem neked is. Írj még egy zárót, ha gondolod.;;

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 472 ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

---

Amikor megkér, hogy magamban ismételgessem a nevét, előbb felvidulok a dolgon, hogy milyen jó ötlet; majd mikor felfogom, hogy mit is akart ezzel valójában, elkomorulok. ~Elvégre mégsem Bagolybubókámnak vagy Ibolyamarcipánomnak hívtam, szerintem egy teljesen normális becenevet ragasztottam rá. Pedig én is tudnék ilyeneket alkotni ám! Kíváncsi lennék, hogy mit szólna ahhoz, ha inkább Kókuszmenyétkének hívnám vagy valami hasonló nyálas izének. Bezzeg, ha hallotta volna, hogy az a Griffes csaj hogyan becézte a Weasley gyereket, amíg együtt voltak tavaly most nem nyafogna!~ Minden esetre elhatároztam, hogy egyelőre felhagyok a hangos becézésével. Túlságosan is karót nyeltnek tűnt Seraphin ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Pedig kíváncsi lennék az arcára.

Figyelem minden mozdulatát némán, ahogy a hozzávalókat belekanalazza, és lázas munkába kezd. Engem valahogy sose vonzott a dolog, egyedül talán a szerelmi bájitalt sikerült valahogy elfogadható és működőképes lötty formájában elkészítenem. Bár az is valószínűleg a motiváltság és nem a bájitalok készítéséhez kapcsolódó ügyességem számlájára írható. Egyszerűen nem köt le ez az egy csepp ilyen, egy csepp olyan pepecseléses munkafolyamat, ami engem nem tudott soha lekötni. Mindig is örökmozgó voltam inkább, a kényszerű kötöttségeket csak ideig-óráig viseltem el. Elpirulok, amikor Seraphin rám pillant oldalt. Egyszerűen fogalmam sincsen, hogy miért nem vettem észre ezeknek a szép vágású szemeknek a kékségét, a dús haját, amin vállát verdesi.

~Vajon milyen lehet az érintése? Puha és selymes?~ Kezem tétován elindul testemtől, hogy megérintsem, de aztán ernyedten hull alá, ahogy alsó ajkamat beharapva kényszerítem magamat, hogy mégse tegyem. Pedig vágyom a tapintására, az érintésére. Szinte megigézve figyelem Őt, ahogy a varázsigét mormolja az üst fölött egészen addig, míg azt nem mondja mindjárt végeztünk is. Boldog mosoly terül szét arcomon, amikor közli, hogy ezt az egészet végül is miattam csinálta.
- És te? Iszol velem? - Kérdezem tőle. - Vagy ezt csak nekem készítetted? - Ha figyeltem volna az elkészítés közben rendesen és folyton csak az előttem lévő Mardekáros fiú körül lengett volna minden gondolatom, talán magam is tudnám e kérdésre a választ. De persze sokkal könnyebb volt elcsábulni és róla fantáziálgatni, mint ugyanazt a komolyságot magamra erőltetni, mint amit ő képvisel.

De mi pont ezért leszünk jó páros. Mert annyira mások vagyunk. És a tűz meg a víz ősi ellentétek. Bár kioltja, mégis vonzza is egymást e két elem. Úgy éreztem, hogy mi pont ilyenek vagyunk. Csak azt sajnáltam, hogy ő egyelőre ezt még nem látja be. Bár a türelem nem igazán erényem, de megfogadtam mindent megteszek azért, hogy majd a jövőben elérjem, ő is megszeressen engem. Hiszen szívem minden szeretetét neki adnám, ha hagyná. De nem hagyja, és ez ismét elbizonytalanít. Amióta csak rádöbbentem, hogy ő több annál az arrogáns fiúnál, aki vérig sértett a Borzodúban megannyi háztársam előtt azon vagyok, hogy a gondosan felépített kis páncélja alá beférkőzzek a szívéhez. Talán nem a legügyesebben csinálom, de ez az első ilyen jellegű kísérletem. Azt hiszem így érthető egyből és megbocsátható nekem.

---

Megjegyzés: Migrénesen ezt sikerült alkotnom. Akkor lássuk a finálét! ;;

Szinte tapintható az a feszültség, amit Crasso órán való részvétele és aktív jegyzetelése kivált a diákságból. Még talán Minticz professzoron is látni némi frusztrációt. Ez meglep. Azt hittem az ex-mardekáros tanároknak nincsen félnivalója. ~De az is lehet, hogy csak Crassot nem szívleli.~ Jut eszembe, s ez egész reálisnak tűnik. A többiek mondandóiból a lényeget írom le, s a professzor hozzáfűzéseit még oda-odafirkantom a részekhez. Amikor az események felgyorsulnak és az inspektor elindul a padok felé megmerevedem és próbálok nem tenni semmi olyat, amivel elérem, hogy figyelmével tüntessen ki. A mai napi szerencsétlen áldozat szerepét legnagyobb megkönnyebbülésemre nem én, hanem az egyik, kissé esetlennek tűnő griffendéles diák tölti be. Megkönnyebbülve, ugyanakkor sajnálkozva figyelem a Crasso-Mayfield párost, amint távoznak.

A Bishop nevű diákot sem irigylem, hogy a málhás szamár szerepét osztották rá. Ugyanakkor az inspektor távozását követően érezhetően megkönnyebbül és fellelkesül mindenki. Én még kicsit lassabban térek magamhoz, s odasúgom Kareeméknak.
- Ezt megúsztuk. Eskü, hogy azt hittem ide fog jönni hozzánk. Egész végig minket nézett. - Mondom nekik, most már kényelmesebb tartásba helyezve lassan elgémberedett és merev tagjaimat. Kezem ismét Kareeméhoz ér, immáron nem tartok attól, hogy ezt esetleg félreértenék. Az órát zavaró tényező megszűnt. ~Talán még a kérdésemre is tudok majd választ adni.~ Gondolom, majd bátortalanul jelentkezésre emelem a kezemet. Ha Minticz professzor felszólít, belekezdek a mondandómba. Most már nem tartok esetleges retorziótól.

- Professzor úr, azt hiszem mégiscsak megpróbálkoznék válaszolni a kérdéskörre, amit rám osztott. - Pirulok el a végére. - A Varázsbaj-elhárító Osztag feloszlása után az amneziátorok a Félrevezetési Ügyosztály alá kerültek. Feladatuk igencsak megsűrűsödött. Az egyik apai ágyi nagybátyám, Kieran Smith is jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik hasonló tisztséget betöltve. A Félrevezetési Ügyosztály munkatársaival együttműködve jelenleg számos muglikat ért mágikus eredetű inzultusok során ők azok, akik lényegében kitörlik a nemkívánatos emlékeiket, majd az újabbakat elültetik az immáron tudatlan és sokszor értetlen muglikban. Azonban ha jók az értesüléseim, nem csak a muglikon hajtanak végre emléktörlést vagy módosítást. Számos esetben azonban segítik az aurorok munkáját is felsőbb utasításra.

Így előfordulhat, hogy a varázsvilág némely tagján is végrehajtanak emléktörlést vagy módosítást, ha erre felsőbb utasítást kapnak az illetékes szervektől. Sok esetben csupán néhány ügyes kvibli éli túl az effajta tisztogatást. Pont a Melore által említett megszaporodott kiszivárgások eredményeként van rengeteg munkájuk az amneziátoroknak. Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy megszaporodtak az emlékek átírása. Már nem feltétlen cél az esetleges teljes emléktörlés. Ezt én a jelenlegi vezetés az előzőhöz képest igencsak eltérő politikájával magyaráznám. - Hallgatok el, remélve, hogy nem mondtam túl sok ostobaságot. Remélhetőleg, most, hogy az inspektor nincs velünk, nem lesz a véleményem szankcionálva a későbbiekben. Valamiféle megerősítésért Minticz professzorra nézek, de tekintetem bizonytalanul tekint a tanár szemébe.

---

Kinek: Minticz proff. és a többiek;; Szószám: 440;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Ha nem jól képzeltem el valamit, PM-ben a tanerőtől várom az észrevételeket. ;;

Kinek: Seraphin Lamartin;; Szószám: 320 ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;

---

Sera utasításának megfelelően nekiállok a babok kipréselésének. Igyekszem minél precízebben elvégezni a műveletsort, s meg is van a jutalmam érte. Megdicsér, mire szívem egy ütemet kihagy, majd még gyorsabban kezd verni. Gyorsan végzek a rám bízott újabb feladatta, s némán, alsó ajkamba harapva figyelem Serát szerelmesen. A kísértés egyre növekszik bennem, hogy megérintsem… legalább a kezéhez hozzáérjek. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy érintésem igencsak bizsergetően hat másokra. Ennek okán nem is sűrűn nyúlok máshoz közvetlenül, csak ha muszáj. De most úgy érzem, talán pozitívan hatna a mardekáros fiúra, ha megtenném. ~Vagy mégsem? Megígértem neki, hogy az ő léptékében fogunk haladni.~ Elbizonytalanodom ismét.

Figyelem, ahogy elveszi tőlem az immáron összezúzott, kipréselt babokat. S úgy intézem, hogy amikor átadom neki a mozsárt a babokkal, kezem „véletlenül” az ő kezéhez érjen néhány pillanatra. Persze rögtön visszahúzom kacsómat, amit megbizonyosodtam róla, hogy megfogta a mozsárt. Ugyanakkor néhány lopott perc erejéig érezhettem a bőre érintését és mágiám simogatva cikázott kettőnk keze között. Beleborzongok a dologba, miközben pirulva tűröm a fülem mögé a hajamat.
- És, most mi következik? – Érdeklődtem, miután türelmesen igyekszem megvárni a kavargatás végét. Tudom, hogy nem volna jó kizökkenteni, mert hol erre, hol arra kavargatja a készülő bájitalt. Szinte rohanok a polchoz, ahonnan lekapom az említett gőtepácot tartalmazó hatalmas, átlátszó üveget.

- Tessék Sera…phin. - Mondom, de még mindig nehezemre esik nem becézni az én kis drágámat. ~Mikor fogunk már ott tartani, hogy nyugodtan becézhetem és nem fogja zavarni?!~ Türelmetlen vagyok, legszívesebben abbahagynám ezt az egészet és csókjaimmal halmoznám el az előttem lévőt. De miatta erőt veszek magamon. ~Ha ez kell ahhoz, hogy ő is viszontszeressen?!~ Vonok vállat, majd átnyújtom a tégelyt, amiről levettem a tetejét. - Esetleg tehetek még valamit érted? - Tudakolom kétértelműen. Könnyedén előfordulhat, hogy én egészen másra gondoltam – vagyis jobban mondva biztosan – a válaszát illetően. Minden esetre úgy érzem, most ha csak kicsivel is, de végre közelebb engedett magához. ~Azt hiszem többet kell ezek után gyakorlatorientáltan oktatnia.~ Somolygok.

---

Megjegyzés: Sorry, hogy csak most. Remélem megérte várnod ;;

~Ilyen nincs. Nem igaz, hogy ennyire nem tudnak vigyázni! Hogy én hogy utálom Pestet!~ Gondoltam, miközben próbáltam megőrizni az egyensúlyomat, de odébb taszigált a nekem ütköző lány. Amilyen kis könnyű vagyok a 43 kilómmal, nem is meglepő igazából. Hát mondanom sem kell nem ment, amilyen peches egy napom van. Ijedten sikkantottam fel, ahogy a sínekre zuhantam. Aztán elsötétült előttem a világ. Arra tértem magamhoz, hogy majd széthasad a fejem. Azonnal oda is kaptam a kezemet első körben, mire rájöttem, hogy bizony vérzik elég rendesen. Nehezen, de kinyitottam a szemeimet, majd egy nyögés kíséretében megpróbáltam felülni. Mindig is utáltam a vér látványát. Régen még a Vészhelyzetet is mindig úgy néztem, hogy a takarót időnként felhúztam a szemem elé, ha épp véres jelenetek következtek. Azonnal még sápadtabb lettem, mit alapjáraton a dologtól. De hányingerem nem volt, csak szédültem picit. Próbáltam kivenni, hogy hol vagyok. Arra saccoltam, hogy még mindig a síneken fekszem. Ugyanakkor láttam pár embert magam előtt, de ők mind hosszú, fekete valamit viseltek. ~Talárt?! Ne már! Beöltözni is kellett? Nekem meg senki sem szólt! Most, hogy fogok kinézni? Tökre ki fogok lógni a sorból!~ Fakadtam ki gondolatban, de mivel fájt a fejem, inkább meg sem próbáltam hangosan kimondani a dolgot.

Amikor a hogylétem felől érdeklődött egyikük, végre én is megszólaltam. Nem volt ismerős, pedig az arcmemóriám kiváló. Ellenben a nevekkel gyakran állok hadilábon. Ránéztem a véres kezemre, majd a lányra és zavartan elmosolyodtam. ~Gyengélkedő? Milyen középkori duma már ez?! Minimum a Heim Pál vagy melyik kórházba is szokás a felnőtteknek menni?! Bakker, nem fogok odatalálni sehová egyedül ebben a betondzsungelben!~ Gondoltam morcosan.
- Nem, szerintem  minimum a sürgősségire kellene ezzel menni. Legalább két öltéssel fogják összevarrni a fejem. Egyébként Kriszti vagyok, Armiella a Roxin, ha így jobban tudjá... - Azt hiszem ebben a minutumban némultam el végleg. Ugyanis most szembesültem a ténnyel, hogy bizony a sínek és a peron helyett egy folyosón vagyok. Még pedig nem is akármilyen folyosón. ~Mégis hol a jó b*dös fenében vagyok?!~ Tettem fel magamnak a kérdést, jobban körbenézve. Kőfalak és fáklyák?! Igen, fáklyák vettek körbe, hatalmas ajtók zárták el a folyosó kijáratát.

~Na ne! Ez nem lehet az, aminek kinéz! Pedig baromira úgy néz ki, mint a Roxfort! A fenébe! Én tutira még most is a síneken fekszem és csak a a képzeletem szórakozik velem! Baromira bevághattam az eséskor a fejemet.~ Belecsípek a karomba, hogy tudjam nem álmodom-e. Mert ez nem lehet a valóság. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett, ráadásul legalább annyira fáj a fejem, mint a legrosszabb migrénes napjaimon. ~Nesze neked frontérzékenység!~ Kalandozik el a gondolatom egyből. Majd végre leesik, hogy valami baromira nem stimmel. Mármint ezzel az egésszel. ~Én mióta értem meg, ha angolul karattyolnak hozzám?! Mármint úgy éreztem, mintha magyarul beszélt volna az a lány. De tudom, hogy végig angolul beszélt.~ Fáziskéséssel, de leesik, hogy egyre több az olyan kérdés, amire nem tudom a választ; és aminek nem így kellene működnie a valóságban. Ám mindaz, amit tapasztaltam egyre jobban összezavar.
- Nem haragudj, de meg tudnád mondani pontosan hol is vagyunk? - Szólalok meg egyre bátortalanul végül.