Amy elég kemény életet élhetett az elmúlt időszakban, mart rögtön emeli a kezét, mikor a pálcát a torkának szegezem. Mikor azonban rájön, hogy csupán segíteni akartam, leengedi a kezét és megköszöni.
- Igazán nem tesz semmit. - kacsintok rá. Mikor felállt és sikerült nagyjából leporolnia magát, szóba kerül egy másik hely, ahova menni kéne.
- Nincs már bent semmim, így akár el is indulhatunk, mondjuk hozzánk. Le tudsz fürdeni, ha akarsz, kapsz tiszta ruhát, és bekajálhatsz. - sejtettem, hogy nem könnyű menekültkén élni, és teljesen feladni mindent, legfőképp, hogy nem nagyon tud kaját szerezni, mert ha lenne pénze, az rendben van, de még az Abszol útra sem tud bemenni, mert mindent a halálfalók figyelnek és felügyelnek.
- Ne érts félre, nem kötelező. - végig nézek a lányon - csak gondoltam nem jönne rosszul. - fejeztem be a mondatom. Szerintem a nénikém sem fogja bánni. Néha átjött, hogy segítsen nekem, de nagyrészt már önellátó voltam. Nem akartam máshoz költözni és nagyrészt otthon sem vagyok, csak ilyenkor, mikor szünet van, akkor meg nem mindegy?
- Na? Mehetünk? Vagy nem bízol bennem, és mggondoltad magad? - szegeztem neki a kérdést, és persze megérteném, de akkor ezek szerint okot adtam rá. De nem tudom, hogy mit.

Az este kezd végre érdekesen alakulni. Kiderült, hogy nem csak nekem tetszett meg a háztársam, és mostmár végre Angie is kezdett feloldódni a kezdeti feszültségből, ami rám is hasonló hatással volt. Ezt az állításomat egy mosollyal erősíti meg, amire eleinte – kb. egy-két másodpercig – szkeptikusan figyelem, még fel is vonom a szemöldököm, de végül én is elmosolyodom. Először az este. Eleinte féltem, hogy el sem jön, és potyára készültem a bálra. Aztán pedig ez a kínos beszélgetés. De végre mindent sikerült tisztázni. Ezután némán fürkészem egy darabig. A szemébe nézek és belefúrom az én tekintetem, közben pedig próbálom kitalálni, hogy mi járhat a fejében, mire gondolhat éppen. Nem vagyok az a fajta, aki rögtön letámadná őt, legyen az a letámadásnak bármilyen formája. Inkább egy kicsit félénk, visszahúzódó vagyok, talán pont ezért levélben üzentem neki és nem pedig személyesen álltam elé a kérésemmel. Sajnos – vagy nem sajnos – az ehhez hasonló dolgokhoz hozzá kell szoknia, mert eleinte rengeteg ilyen lesz, még akkor is, mikor már az egész iskola számára nyilvánvalóvá válik, hogy mi van közöttünk. Majd ha én megszoktam a dolgot, akkor talán kicsit többet is felvállalok. Na meg ott vannak a barátnők. Minden férfi legrosszabb rémálma. Ha a szóban forgó hölgyemény barátnői nem kedvelik a pasast, akkor minden erejüket egyesítve próbálják szétrobbantani a turbékoló gerlicéket, csak azért, mert az ő meggyőződésük szerint a férfiú nem illik hőn szeretett barátnőjük oldalára. Vagy csak félnek attól, hogy elvesztik őt, kevesebb idejük lesz egymásra, és puszta önzésből, maguknak akarnak mindent. Pedig ha meghallgatnak, biztosíthatnám őket, hogy felőlem annyi időt töltenek Angie-vel, amennyit akarnak, de nem megyek át papucsba, csupán kompromisszum képes vagyok. Ha van megfelelő tárgyalási alap, miért ne. Az egyetlen értelmes lépésem volt, hogy megírtam neki azt a levelet. Bumm, így lett a Chocapic – egy mugli étel, reggeli gabona pehely, mindegy. Mikor újra észbe kapok, Angie már a nyakamra fonta a karját és vészesen közelít az arcomhoz. Most jött el azon ritka pillanatok egyike, mikor elvörösödöm, mert egy puszit nyom az arcomra. Ez mindennél többet ér, és teljesen megnyugtat: nincs értelme feladni.
- Örülök. – válaszolom Angie-nek, majd mikor a zenét említi én is felfigyelek rá.
- Szabad egy táncra? – félig viccesen, félig komolyan gondolom a kérdést, bár ezek után nem hiszem, hogy ellenére lesz egy tánc. Kitárom a szabad kezem a Nagy Terem ajtajára mutatva, hogy részemről indulhatunk, és csak a hölgyek után, ahogy a katasztrófa filmekben lenni szokott: nők és gyerekek előre.

A srácok, látva, hogy velem nem igen tudnak birokra kelni, vagy legalábbis kevesen vannak hozzá jelenleg, inkább feladták és elmenekültek. Még egy darabig néztem az irányt, amerre mentek, nehogy valami máson törjék a fejüket, és esetleg visszajöjjenek. Végül rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Ebben segítségemre volt a fejem, amiben az eszem tároltam, valamint az, hogy a lány veszélyesen furán hörgött. Hallomásból Darth Vader-re emlékezetett, aki egy mugli sci-fi film egyik meghatározó alakja. Neki volt hasonló légzése, a különbség csak annyi , hogy neki volt hozzá egy menő sisakja is. Odasietek hozzá, és rendesen körbe nézek. Sehol senki. Előveszem a pálcámat és rászegezem. Ez kissé félelmetes lehet, de csak az ő érdekét szolgálja.
- Anapneo. – suttogom el, és bár nem tudom beválik-e egy próbát megér, hogy rendesen kapjon levegőt, mert ha itt most megfullad nekem, annak nagyon nem fogok örülni, és azt sem tudom, hogy mit mondok majd a kiérkező szerveknek a lány halálával kapcsolatban.
- Remélem nem rémítettelek meg nagyon ezzel. – mosolyodom el, és közben felsegítem a földről. A ruhája eléggé meg lett tépázva, így valamit azzal is kezdeni kell. Ismerős, de még mindig nem találom a nevét az adattáramban – agyamban – végül feladom. Ha meg akarja mondani, és végre képes bízni bennem, akkor úgyis el fogja mondani. Feleslegesen nem fogom lefárasztani magam ilyenek miatt.
- Nem maradt semmi, minden nálam van. Ennyi volt, vagy azért megengeded, hogy valameddig elkísérjelek? – a „Vasököl” megszólítását nem tudom mire vélni, így nem is foglalkozom vele. Igazából sokkal inkább hatásos lett volna, ha valami jó kis átkot, vagy rontást szórok rájuk, de nem akartam feltűnést kelteni, na meg, ha megjegyzik az arcom, és tovább adják, idő kérdése, hogy olyanhoz jusson, akihez nem kéne. Ezt pedig jobb elkerülni.
- Merre indultál, vagy mi volt a terved az estére? Mert gondolom nem az, hogy belekötsz ezekbe, hogy jól ellássák a bajod, aztán menekülhess előlük, és végül hogy a fulladás szélére kerülj.  - kicsit szkeptikusan néztem a lányra, mert tényleg kételkedtem, hogy ez lett volna az esti teendője.

Angie lassan, de biztosan megfogja a kezem és visszavezeti, hogy újra feltegyem a maszkom. Nem épp erre a reakcióra számítottam. Nekem kicsit furcsán jött át a lány viselkedése, és nagyon erősen gondolkoztam, hogyha nem is műsorosan, de szépen, az etikettnek megfelelően inkább otthagyom a bált és inkább visszavonulok aludni. Emlékek peregnek le a szemem előtt, ahogy Angie arcát nézem. Valahol mélyen mindig is kicsit többet szerettem volna tőle, de nem volt alkalmam és merszem belevágni a dologba. Nem voltam a No. 1. soha, de féltem és tartottam az elutasítástól, ezért sosem mentem oda egy ilyen vággyal. Inkább csendben felrobbantam, mintha egy vulkán kürtőjébe egy dugót tennénk. Amikor a lány felhozza a harmadik évfolyamos dolgot, elmosolyodom. Emlékszem arra a napra. Ramaty idő volt és egyetlen félig üres kupét találtunk. Általában négy embernek terveztek egy kupét, és kettőt már Angie és Elene lefoglaltak. Az egyik barátommal, Rodolfo-val, estünk be harsányan nevetgélve a kupéba a lányokhoz, és ledobtuk magunkat a két szabad ülésre. Az igazság az volt, hogy az előzőből kitettek minket, mert egy viccünk nem úgy hatott, ahogy kellett volna, így menni kényszerültünk és már csak ott volt hely.
- Akkor találkoztunk először, emlékszem. Igazából már akkor meg is tetszettél, de nem volt merszem Elena előtt előhozakodni a dologgal. Meg még fiatalok voltunk, elhitted volna? Arról nem is beszélve, hogy mással emlegetnek együtt. – voltak pletykák, de a legtöbbjük kacsának bizonyult, de szárnyra kaptak egészen képtelen dolgok is. Egyszer Rodolfo rohant hozzám félig szégyenkezve, félig pedig a röhögéstől könnyes szemmel. Azt beszélték, hogy egy nőstény kákalaggal jöttem össze, és titokban sok más minden is van közöttünk. Először nem tudtam, hogy miként reagáljak erre, végül elröhögtem magam, és a végén már a hasam fogtam a nevetéstől. Aztán, mint minden pletyka ezek is szépen lassan ellaposodtak, végül mindegyik eltűnt, és csak néha-néha, egy poén alkalmával kerültek elő. Angie visszaránt a jelenbe és újabb negatív dolgokat sorol fel.
- Nem szeretném, hogy azt hidd, magyarázkodom, de bájitaltan sokaknak nehezen megy. Még Piton ültetett el mellőled harmadikban, mert akkor voltam igazán mélyponton. Próbáltam valahogy közel kerülni hozzád, de mikor elültetett a közeledből, buktam a dolgot. – nem is akartam ennél többet mondani, és nem is tudtam volna mit. Annyira nem erre számítottam, hogy ezt Angie tovább vitte a dolgot. Tetszett a figyelmesség neki, és örült, hogy én vagyok itt, de szkeptikus volt, és megkérdezte, miért pont ő.
- Nos, mint előbb már kétszer elhangzott, régóta kacérkodom a gondolattal, és ezt jó alkalomnak találtam, hogy megtegyem az első lépést feléd. De ha kellemetlen a társaságom, akkor felejtsük el az egészet. – a hangom nyugodt volt, és inkább kedvesen, már-már felajánlóan mondtam a végét, és nem fogok megharagudni, ha esetleg rábólint a dologra. Lassan végig simítok az arcán és érzem puha, finom bőrét. Azon gondolkozom, hogy vajon mi jár a fejében, és ilyenkor átkozom, hogy nincs gondolatolvasó varázslat, de majd hamarosan összehozok valamit ezzel kapcsolatban.
- A figyelmességem leszámítva – bár nem tudom mi a kedvenc virágod – nem úgy érzem, hogy jó lenne neked. – végül csak kiböktem a dolgot, bár lehet, hogy ezzel végleg véget vetek az estének, de nem árt, ha az ilyen dolgok megbeszélésre, és tisztázásra kerülnek.

Egyre jobban kezd alakulni az este. Először elfogadta a meghívást, annak ellenére, hogy a teljes nevemet elhallgattam és még most is elhallgatom előtte, elfogadja a felé nyújtott karomat, és így állunk, megvárva, hogy a tömeg jelentős része bevonuljon a Nagy Terembe, vagy éppen ki a Nagy Teremből levegőzni egy kicsit. Arcomon széles mosoly, egyébként is, de még szélesebbre nyúlik, ahogy a tömegből egy-egy pár rám, Angie-re, vagy összességében a párosunkra pillant. Úgy érzem nem nézték ki belőlem, hogy elhívok valakit, és legkevésbé azt, hogy eljövök. Arról már nem is beszélve, hogy Angie-ről van szó. A Hugrabug ház sztár fogója – legalábbis én ezt gondoltam. Mint mindenki az összes meccsen kint voltam, amit megrendeztek, és minden meccset végig izgultam. És nem rég én is helyet kaptam terelőként, ami még több időt eredményez vele, plusz nem árt, ha formában tartom magam. Gondolat menetemet Angie kérdése, vagy inkább kérése szakítja meg. Elgondolkozom: legyek titokzatos egyelőre, és majd csak a megfelelő alkalommal fedjem fel a kilétem, vagy villantsam a legjobb énem, és fedjem fel magam most, ahogy kéri. Nem sokáig gondolkozom, mert iskolai egyenruha híján még szűkíteni sem tudja a kört a házak valamelyikére, így meghajtom előtte a fejem, és szabad kezemmel leemelem a maszkom, mint egy szuperhős, aki épp identitását akarja felfedni a hőn szeretett nő előtt. Ám a különbség annyi, hogy ez egy iskolai bál, és nem egy mozifilm, így a jelenet nem tudom miként hat majd a lányra.
- Leonard Hatchkins. – mutatkozom be, és a névről már fel kell ismernie, hisz egy a ház, egy az évfolyam, így a kötelező órák közösek egymással. A legnagyobb bukta akkor érne, ha nem ugrana be neki a név, de nagyon remélem, hogy erről szó sincs.
- Esetleg nem rám számítottál? – kérdezem félve, ám reménykedve, hogy nem így van. Ezt a bált nagyon remélem, hogy nem rontja majd el semmi sem.

Sosem gondoltam, hogy megteszem. Nem voltam soha az a nagy nőcsábász fajta, megvolt a magam kis élete, ha valaki belecsöppent volna, hát ez van, de sosem kerestem görcsösen ezt a dolgot. Most mégis itt állok a szmokingomban, arra várva, azt várva, hogy a lány megjelenik-e, avagy teljesen felesleges volt a próbálkozásom és mehetek vissza a hálókörletembe aludni. Egy kósza gondolattal kezdődött minden. Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy Angie-t elhívjam az Imbolc bálra, de sosem mertem odamenni. Egyrészt kissé tartottam az elutasítástól, másrészt pedig azért, mert nagyrészt nem igen volt egyedül és a barátnői előtt meghívni olyan, mintha a négy fánkból hármat kidobnék a kukába, mert nem tetszenek. Ezért inkább csak rá-rápillantottam, de a leglényegesebb dolgot nem léptem meg. Ekkor jutott eszembe az a gondolat, hogy közvetetten hívom meg. Persze nem arra kell gondolni, hogy elküldök valakit, hogy kérdezze meg, nem jönne-e velem el. Ez mérhetetlen nagy botorság lett volna a részemről, mert elveszítettem volna a renomémat. Azt hiszem. Angela J. Sirett: heted éves Hugrabugos. A legtöbb óránk közös, kivéve a fakultatívakat. Szőke, karcsú és nekem nagyon tetszett. Egy biztos pillanatban, mikor csak kevesen voltunk a klubhelyiségben, elővettem egy darab pergament és egy pennát, majd elkezdtem megírni a levelet.
Ennyi. Nem is kell több, ebben benne van minden. Tömör és lényegre törő, a körítés szerintem teljesen felesleges lett volna. Gondosan összehajtottam a pergament, majd az elejére ráírtam a címzett nevét: Angela J. Sirett. Letettem a klubhelyiségben elhelyezett asztalra, remélve, hogy nem kerül illetéktelen kezekbe. És ennyi. Elmentem és ettem valamit, majd nem foglalkoztam többet ezzel a dologgal. Csak most jutott eszembe, ahogy rá várok, hogy vajon megtalálta-e és miként döntött a dologgal kapcsolatban. Igazán kitettem magamért, rendbe szedtem a fizimiskámat, hisz mégiscsak egy bál.
- Csak jöjjön el! – motyogom magam elé, remélve, hogy senki nem hallja meg. Végül meglátom a lépcső tetején. Fehér ruhájához hasonlóan világos maszkot talált. A lány megjelenése szó szerint mennyei volt, és ezt nem csak a ruhájának köszönhette. Amikor megpillantottam egy pillanatra elállt a lélegzetem és kihagyott a szívem egy ütemet. Aztán megindult lefelé. Kecsesen, lassan, ahogy a királynők szoktak a mesékben. Amikor odaért hozzám, meghajoltam, majd amint viszonozza a gesztust – már ha megteszi – felegyenesedem, és végre megszólalok.
- Egyszerűen gyönyörű vagy. És nagyon örülök, hogy eljöttél. – kissé elmosolyodom, bár leplezem az igazi örömöm, majd úriemberesen felajánlom neki a karom.

Először semmi válasz nem érkezik. Kezdem azt hinni, hogy teljesen mámoros – részeg – állapotba kerültem a piától, amit kértem a vacsorához. A gond csak az, hogy nem volt alkalmam meginni, hisz a lány megzavart, és teljesen felforgatta az estét. Kicsit bosszankodtam is miatta, na jó nem kicsit, de ez már lényegtelen. Majd valahogy behajtom rajta, ha ennek a kalamajkának vége lesz, de az biztos, hogy a következő alkalommal vendége leszek ide egy kiadós vacsorára. Ezt nem fogom annyiban hagyni. Hangokra leszek figyelmes. Nem mozdultam még el onnan, ahol kiléptem az épületből, így nem lehetnek messze. Ha jól hallom, akkor ketten, talán hárman lehetnek, és abból az egyik a lány. A nevét még mindig nem tudom, de úgy néz ki, hogy ő már rájött az enyémre. Remek. Itt állok egy ismeretlen lánnyal, aki talán Roxfortos, de mégsem ismerem, pedig tudom, hogy láttam már. Ő tudja a nevem, nekem viszont nem ugrik be, és most játszhatom a hőst, hogy megmentsem, de persze a jutalmam – miszerint a hős mindig megszerzi a nőt a film végén – úgyis el marad. Ezen a gondolat síkon maradva belém hasít, hogy Armiella már foglalt, pedig úgy nézett ki, hogy valami lehet. A Fóbiák terme, nem a legjobb hely erre, de egy étterem melletti sikátor sem az, főleg úgy, hogy nem is ismered azt, akit meg akarsz menteni. Végül is mindegy, mostmár nem fogom magára hagyni őt. Amint meghallom a hangját, rögtön irányba fordulok – bár pont előttem van, csak egy nagy konténer méretű kuka eltakarja előlem – és már úton is vagyok. Mikor meglátom őket, a lány pont a földön csücsül, míg az egyik fiú a lábát, a másik a gyomrát fájlalja. Minek is kellek én ide? Tökéletesen ura a helyzetnek.
- Úgy látom jól megvagy, biztos, hogy szükséged van rám? – viccelem el a dolgot, közben persze figyelem a srácokat, nehogy időközben magukhoz térjenek. Kicsi koromban apa tanított nekem pár fogást, amivel megvédhetem magam a nagyobbakkal és erősebbekkel szemben, akik terrorizálni akartak. A pálcámat direkt nem akarom használni, hisz hogy nézne ki, hogy egy lány előtt kiütök két mugli srácot – már ha muglik egyáltalán – egy kábító átokkal. Az túl egyszerű lenne, és egyáltalán nem stílusos. Lassan odasétálok a lábát fájlaló sráchoz, és megkocogtatom a vállát. Amint meglát, rögtön nekem esik, persze erre számítottam. Elhajolok az ütése elől, majd visszakézből behúzok neki egy jobb horgot, majd bal kézzel a gyomorszájára mérek egy ütést. A srác elterül a lábamnál. A másik összeszedi magát és ő is nekem ront. Vadul csapkod, nincs benne semmi stílus. Kivárom a megfelelő pillanatot, majd neki is behúzok egy nagyot, és amikor az ütés ereje elviszi, megemelem a lábam és jól fenékbe billentem. Mikor menekülőre fogják, utánuk kiáltok:
- Legközelebb olyannal kezdjetek, aki a ti súlycsoportotok! – visszafordulok a lány felé és ha még nem állt fel, kezet nyújtok neki, hogy felsegítsem.
- Tartogatsz még hasonló kalandokat mára, kedves… – próbálok utalni rá, hogy ideje lenne megosztania a nevét velem, főleg mivel ő már tudja az enyémet.

A mums a páncélban landolt, de tudtam, hogy nem fog örökké ott maradni, ezért folyamatosan szemmel tartottam a kovács mesterség eme mesterművét. Meglepettségemet még jobban fokozta, hogy Armiella szó szerinte a nyakamba ugrott, és szükségem volt némi időre, míg eljut az agyamig, hogy pontosan mi történik. Nehezen fogtam fel a dolgot, majd, még mielőtt leesik róla, elkaptam a derekánál, hogy megtartsam, majd gyengéden letettem a saját talpára. Mélyen a szemébe néztem, és látszott, hogy még mindig sír, a könnyek úgy csorogtak le az arcán, mintha miniatűr Temze folyók lennének. A szemei vörösek voltak, gondolom a dörzsölgetéstől. Egy kósza tincset kiemeltem az arcából és a füle mögé tűztem.
- Nyugalom, mostmár minden rendben lesz. - próbáltam megnyugtatni a lányt, de nem úgy nézett ki, mint aki hamar meg akar nyugodni.
- Szerintem menjünk innen. Még ha csak a szoba elé is, de menjünk ki, mielőtt a mumus újra lecsap, és ne adj isten, valami sokkal keményebbet szed majd elő a tarsolyából. - remélem ez hatott, mert halvány lila fogalmam nincs, hogy hogyan nyugtassak meg egy csajt, én nem erre lettem teremtve, nem az én világom. Ha Armiella bele egyezik és elindulunk kifelé, útközben, még vissza-visszanézek, nehogy meglepjen minket a mágikus teremtmény. Karomat védekezőleg – és a biztonság kedvéért – Armiella mögé helyeztem, plusz a pálcámat is megtartottam benne.
- Egyébként meg, hogy lehetséges, hogy ilyen mértékben megijeszt téged egy mumus? Azt hittem te ennél sokkal keményebb csaj vagy. – ugratom Ella-t, hátha legalább egyetlen mosolyt az arcára tudok csalni. Ezután a jelenet után. Közben azon jár az agyam, hogy miért pont engem látott holtan? Valahogy nekem nem áll össze a kép, hogy én milyen szerepet játszok az ő életében, és, hogy pontosan mi az ami most engem idevezérelt, de remélem, hogy hamarosan kiderül. A mumuson gondolkozom. Hogy került ide, és Armiella, hogyan találta meg. De ezeket a felesleges köröket inkább hagyom, a varázs világban most nagyobb gond is van ennél, mint egy mumus.
- Félsz a halott énemtől? Ez valami különlegesség? Nem áll össze a kép, hogy miért pont az én halálom rémiszt meg ennyire. – bököm ki végül, nem messze a terem bejáratától. Mostmár kíváncsi vagyok arra, hogy milyen magyarázattal rukkol majd elő a számomra, különben addig fogom faggatni míg el nem mondja.

---

Kinek: Nem hiszem, hogy kérdés tárgyát képezné Szószám: 369;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: >>ITT<< Megjegyzés: Kicsit soká tartott, bocsesz 

A könyvtárból indultam vissza a Hugrabug háló helyiségébe. Végre kész voltam a bájitaltan házival, de már az összes hajam az égnek állt tőle. Utálom az iskolának ezt a részét, mert a Mardekárosok „uralják” és ki nem állhatom a halálfaló szimpatizáns mardekárosokat, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálok túl lenni ezen a szakaszon, és a Fóbiák terme hozza meg a felüdülést. Ez pont félúton van valahol, nagyjából, de most a fene sem gondolta volna, hogy egy olyan dologba csöppenek, amit sosem értek meg. A teremhez közeledvén arra lettem figyelmes, mintha valaki sírna. Először nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, biztos megint Hisztis Mirtyl-el szórakoztak a mardekárosok. A fejem felet Hóborc húz el nevetgélve, és ha erősen füleltem volna, akkor Friccs hangját is meghallom, ahogy a szellemet próbálja előkeríteni és felelősségre vonni. Azonban másra figyeltem. A sírás nem akart abbamaradni, de még csak nem is enyhült, sőt, erősödött, és hamarosan szövegfoszlányok is felismerhetővé váltak benne. Ez kezd érdekes lenni, mert Mirtyl nem ilyen. Ja és épp most jelent meg a falból kuncogva.
- Te meg minek örülsz? – kérdeztem nem épp kedvesen, de elég régóta a könyvtárban ültem és eléggé fáradt voltam. Mirtyl nem tudott válaszolni a nagy kacarászás közepette, csak a Fóbiák terme felé mutatott, majd ellebegett. A Fóbiák terme felé vettem az irányt, mert kíváncsi voltam, hogy ki a fene jár erre és sír ilyenkor. Amikor beértem, láttam, hogy egy másik hugrabugos diák térdel a földön és szorongat valakit a kezében.
- Ez meg mi akar lenni? – tettem fel a kérdést, de nem vártam rá választ. Közelebb érve megláttam, hogy Armiella az, egy évfolyamtársam és eléggé belém van esve, és ennek sokszor tanúbizonyságát is adta. Nemrég egy Roxfortról szóló könyvben olvastam, hogy a Fóbiák termében lakik egy, vagy talán két mumus, és épp ezért az a terem eléggé megdolgozza az emberi idegrendszert. Közelebb megyek, hogy a mumus felfigyeljen rám, mert láthatólag Armiella nem volt a helyzet magaslatán.
- Ide gyere! – szóltam oda a mumusnak, aki fel is kapta a fejét – legalábbis azt amilyen alakban épp volt. Amint rám nézett rögtön elkezdett pörögni-forogni és felvette egy medve alakját. Erre számítottam, és volt rá egy nagyon jó módszerem. A medve elülső mancsaira egy-egy kereket képzelek, és ahogy megindul felém a lábai előre csúsznak. Amint ez megvolt nem volt más hátra, mint rászegezni a pálcám, és kész. A medve elesett és a mumust egy másik varázslattal egy közeli páncélba zártam. Ahogy végeztem ezzel odamentem a lányhoz és felsegítettem a földről.
- Már vége van. Jól vagy?

Letagadta, hogy ismernénk egymást, pedig a fejemet is ráteszem, hogy valahol már láttam. És akkor hirtelen, mint ahogy egy villám csap le, vagy amikor felkapcsolunk egy villanykörtét, belém hasított a felismerés: A Roxfort. Ott láttam már, de többet nem tudtam róla. Mikor elértem és sikerült elkapnom a bokáját, visszafordult és akkor, abból az arcból sikerült felismernem, de nem buktattam le, csak némán hang nélkül eltátogom neki a „Roxfort” szót, aztán vagy megérti, vagy nem. Majd ha nyugodtabb lesz a körülmény, akkor elmondom neki. Elnézek arra, amerre a lány is, és meglátom, hogy a biztonsági őr felénk tart. A lány először csak közelebb húzódik, majd hirtelen lekap. Elkerekednek a szemeim, és hirtelen nem tudom mit kéne tennem. Ha visszacsókolom, az elég furán jönne le neki, ha meg továbbra is meglepődöm, akkor a biztonsági őr látja majd el a bajunkat. Sehogy sem jó ez a dolog, és egyáltalán nem helyes, sőt totál helytelen. Ezt egyáltalán nem kellett volna, de már nincs mit tenni. Azért, hogy hiteles legyen a dolog, visszacsókolok a lánynak, hisz ha el akarja felejteni majd, akkor azt teljesen egyszerűen meg lehet oldani. Ha meg nem, akkor meg így jártam, maximum nem látom többet. Bár ahogy ez eszembe jut, a téli szünet előtt sem láttam. Lehet, hogy szökevény lett? Akkor viszont én is gondban leszek, ha ki akarnak valltatni. Végül kizárok minden külső gondolatot és átadom magam a pillanatnak. És sikerül, mert a biztonsági őr sarkon fordul és visszamegy a helyére. Mikor a lány is észrevesz, eltávolodik tőlem. Amíg szabadkozik, én próbálok felocsúdni. Állítólag nem csókolok rosszul, legalábbis nem volt még rá panasz, de hát minden ember más. Én biztos, hogy nem akarom ezt elfelejteni, majd a lány feláll és a hátsó ajtó irányába siet, ahol meglóghat. Mikor felocsúdom, már rég nincs ott. Tekintetemmel megpróbálom megkeresni, és a hátsó kijáratnál épp most csukódott be az ajtó. Felpattantam, majd kirohantam utána, és mikor kiértem –bár nem biztos, hogy ez jó ötlet volt – elkiáltom magam.
- Hé, merre vagy?! Itt vagy még?! 

Egy újabb beadandót kell megírnom gyógynövénytanra, és erre a tevékenységre nincs is más jobb hely, mint maga a könyvtár. Komolyan, olyan kettő az egyben érzésem van, mert nyugtom is van, és minden kérdésemre megtalálom a választ a könyvekben. Már amire szükségem van. Egyelőre egyedül vagyok, de a magányom megtöri egy betévedő tejföl szőke leányzó, aki némán libben végig előttem, és egy vaskos könyvet nézett ki magának az egyik polc tetején. Nem foglalkozom vele, mert egyelőre nem zavarta meg a tevékenységemet, egyedül csak magányomnak tesz be egy kicsit. Úgy döntök, hogy tartok egy kis pihenőt, és elmegyek, harapok és iszok valamit. A könyvtár üresen áll, és Madame Cvikker mindig figyel, de most különösen megkértem, hogy legyen szíves figyelemmel kísérni a dolgozatom életét, míg vissza nem jövök. Siettem, ahogy tudtam, és tényleg csak egy pár falat volt, hogy csillapítsam az étvágyam és a szomjam.
Elindultam vissza, hogy a dolgozatom második felével is kész legyek, de amikor visszaértem szörnyű látvány fogadott. A pergament, amire írtam hatalmas sötét folt öntötte el. Egy kiborult tintás üveg tartalma díszelgett a dolgozatomon.
- Ezt ki csinált? – kérdeztem, bár tudtam, hogy a könyvtárban illik csöndben lenni, de nem sok ember – talán kettő vagy három – volt rajtam kívül.
- Ki tette ezt a beadandómmal? – kérdeztem még egyszer, nyugodtabb hangnemben, hátha most mégis jelentkezik valaki.


//Bocsánat, hogy ilyen nyúlfarkyni lett//