...Abbey...


- Akkor bocs. - mosolyodtam el a lány zavart megjegyzésére. Hát akkor tudja. De legalább biztos lehetek abban, hogy bunkónak nem néz, az pedig hatalmas előrelépés. Igaz, bunkónak is csak ebben a tekintetben nem nézhet - fogadni mernék, hogy a következő tízpercben is legalább ezernyi okot fogok szolgáltatni arra, hogy totálisan bunkónak nézzen. Ez persze csak az általános tapasztalatom önmagammal szemben, sosem szándékos, inkább próbálom elkendőzni, mégis sokszor süt belőlem. Vagy túl önkritikus lennék?
A vízből hörcsögöt kiráncigálós apró incidens után végre visszatérve huppanok le újra Abbey mellé. Amint már említettem, az apró guszta vízi vadállatokat és egyéb növényi (és kétes-) eredetű cuccokat manuálisan kezdtem letisztogatni szegény kis állatról. A hínár, a békanyál és pár zöld trutymó hamar lekerül róla kezeim munkája által. Rocky idegeit persze kissé megviselte a baleset, hiszen nem szokott ő mindennap szaftos nyálkákban hemperegni és jéghideg vízbe ugrálni. Most egész testében vacog, és bár sejtem, hogy nagyon szívesen iramodna el végleg a fűben, hogy valami egészen nyugodt helyen pihenje ki a megviselő pillanatokat, de mindazonáltal bíztam benne, hogy van annyi esze, hogy nem fog többet elszökni. Persze pont az ő kis eszében megbízni, amiről még azt sem tudtam egészen biztosan, hogy létezik-e egyáltalán, nos, elég ostoba dolog lett volna. Épp ezért ujjaimmal kellőképpen közrefogva, erős bilincsben tartottam fogva a tenyeremen. És a zöld trutyi fogyatkozott.
- Oh, persze - bólintottam sietve a lány által kedvesen felkínált segítségre. Kissé lazítottam ujjaim szorításán, de gondosan ügyeltem arra, hogy a menekülés lehetőségeit elvágjam, és megakadályozzam az apró állat újabb eliramodó akcióját. Mert ugye volt elég időm már megtanulni, hogy furfangos állat a hörcsög. Legalábbis az enyém egészen biztosan.

- Zseniális. - ámultam el teljesen a bűbáj hatásától. Ahogy végigsimítottam Rocky gerincén, éreztem, hogy még az átlátszó nyálkás réteget is lehozta róla. Mintha nem is találkozott volna a tó felszínének undorító vizével. Persze aztán észrevettem magam, és felötlött bennem a gondolat, hogy talán ezt a bűbájt nekem is ismernem kéne. Végülis... két évvel feljebb járok, nem igaz? De nem, elfojtottam magamban a felébredő szégyenérzetet, bár egy gyengébb piros árnyalat mintha húzódott volna az arcbőrömre. Végülis, én már nonverbális igéket annyira megszoktam, hogy néha már nem is gondolok a varázsigére, a varázslat puszta hatására gondolni is elég, hogy sikerüljön. Igen, nem hagyom magam zavarba hozni! Bár kétségkívül győzött a lány. Neki rögtön eszébe jutott, amíg én még az Evapores-szel csúfoskodtam volna. De ostoba vagyok... ő pedig milyen okos.
Rögtön megajándékoztam Abbeyt egy pajkos vigyorral.
- Nekem ez nem is jutott volna eszembe, teljesen zavarba hozol. - jegyzem meg, bár vádló hangnemben, de világosan látható jó szándékkal, egy kedves mosollyal megtoldva, amitől egész dicséretté szelídül. - Köszönöm... De legfőképp Rocky. Igaz, te bajkeverő? - pillantottam végül a tenyeremben vergődő állatra, aki erre, mintha megérezné, miről van szó, abbahagyta a ficánkolást, és sötét gombszemeit a lányra emelte, egész testével abba az irányba fordulva. Egészen szánalmasan nézett ki így, a hátára fordulva, ahogy ernyedt tagokkal merően pislog a lányra, de ezt mindenképpen a hála jeleként lehetett nála értelmezni.
- Ugyan, semmiség. - legyintettem, de a lány dicséretére nem tudtam megállni, hogy a tarkómnál bele ne túrjak a hajamba. Elég kócosan áll, az vitán felüli, dehát azt szoktam visszahallani, hogy így a legjobb. És mégcsak nem is kell igazgatni, mert természetétől fogva mered az égnek ennyire szabálytalanul... De azért néha öntudatlanul beletúrok. Biztos ami biztos. - Meg hát szeretem én őt, még ha szidom is néha... - ahogy Rocky hirtelen felémfordult, kitört belőlem a nevetés. Persze hamar elfojtottam, hogy újra a lány szavaira tudjak figyelni.
- Ó, van egy degud? - csillantak fel a szemeim. - Azokat is imádom, nagyon aranyos szőrmókok. Bár a Manazsériában mégis erre a kis bajkeverőre esett a választásom. - válaszoltam kimérten, hörcsögöm rezdüléseit figyelve. Gyanúsan sokat pislogott körbe. Ujjaim érezhetőbben erősebben tekeredtek lihegő kis teste köré. A megerősített "biztonsági zár" tudatában újra a lányra emeltem a tekintetem, remélve, hogy már nem kell annyiszor elfordítanom róla.
- És otthon tartod, vagy itt van iskolában?

Nem kerültem el a figyelmem, hogy Abbey is megnézi a vonásaimat, úgy tűnik, mintha kissé mulattatná is az artikulációm, heves természetem. Persze ő nem olyan feltűnően teszi ezt a szemlélődést, mint én, de azért ügyesen el tudom csípni egy ilyen kutató pillantását.
- Nagyon megfigyelsz...  Ennyire szórakoztató lennék? - kérdem nevetve, kíváncsian fürkészve a lány arcát, amit ő szinte tüntetően elfordít. Teljesen el is feledkezek Rockyról, de szerencsére mintha lehiggadt volna, egészen nyugodtan terül el a tenyeremen. Pedig érezhetné, hogy az ujjak már nem szorítják olyan erősen.

Aztán a lány megszólal, de még mindig a tó vizének tükréhez intézve szavait. Alig halhatóan és érthetően közbedörmögök valami olyasmit, hogy bizony "a kviddics úgysem az én témám", de nem szakítom meg a hosszabbnak ígérkező monológot. És amikor a végére ér, az én arcbőrömre újabb pír húzódik. Ebben a pár percben már másodszor. Aranyosnak tűnsz. - visszhangzik a fülemben még pár pillanat erejéig. Megköszörültem a torkom, bár hirtelen nem tudtam volna mit mondani. Ehhez el kellett rendezni a gondolataimat, és addigis szinte sóváran kerestem a lány tekintetét, de Abbey csak a vizet bámulta. Nem hagytam, hogy lelombozzon a dolog, úgyhogy gyorsan belekezdtem.
- Hát jó. Bár nem valami izgalmas sztori... - vontam meg a vállam egy félvigyorral. - Mugli születésű vagyok, Londonban élek. Szeretem a mugli rockzenét, a gitározást, és ezt a haszontalan hörcsögöt. - Igen, láttam, hogy az állat rögtön csúnyán nézett rám, mintha csak tiltakozna: Nem is vagyok haszontalan! De ezt csak a szemem sarkából figyelhettem végig, ugyanis tekintetemet most már én is a mólón és a tavon járattam. - Utálom, ha a mardekáros kviddics-gorillák elkezdenek csesztetni a folyosón, és azt is, ha Eloise Midgeon bűbájosan rámmosolyog azzal a ronda képével. - próbáltam poénra fogni a dolgot a végére.
- Te tudom, hogy kviddicskapitány vagy, de én sajnos nem értek ehhez a varázslósporthoz - tettem hozzá egy röpke szünet után, sóhajjal kísérve. Pillantásom egészen a távolba kalandozik, majd a lány felé fordul.
- Most te jössz. -
És ezennel újra elővettem a már említett félmosolyomat, Abbey tekintetét keresve ? remélem most nem hiába.


[ Millió bocsánat a hatalmas késésért... ]

                   ...Abbey...


- Höh?
Igen, ez egy értelmes megnyilvánulásomnak volt mondható. Annyira belemélyedtem Rocky röhejes újdonságain való derülésembe, hogy nem vettem észre a lányt. Egyik fülemben a tó zaja csilingelt, másikban a hörcsög vonítása. Amikor háztársam megszólal egész közel hozzám, úgy összerezzenek, hogy a kis állat újra kisiklik ujjaim közül, és eliramodik egyenesen a móló vége felé. Meglepetten pillantok hátra a vállam fölött, és egész O alakú kerekre nyitom szemeim. Persze, hamar észbe kapok, hogy ez valahogy nem a helyes viselkedés ilyen helyzetben, és kiültetem az arcomra szokásos félmosolyom, amitől Marietta Edgecombe mindig elejti, amit a kezében tart. *nem vagyok egoista, nem ám ^^*

- Ah, szia... Abbey. Dehogy zavarsz. – bólintok szinte nyájasan, le sem véve a tekintetem a lány arcáról. Még hangjából is az süt le, hogy zavarban van. Lazítok hát valamit azon a randa zavarbaejtő mosolyomon és hangnememen. Visszafordulok a tó irányába, pillantásom elkalandozik a víz csillogó tükrén. Még jó, hogy a lány a köszönés mellé odabiggyesztett egy bemutatkozás-félét is. Igen, látom párszor a klubhelységben, de ha jól tudom, kettővel lejjebb jár. Az ötödévesekkel nincs sok kapcsolatom, még esetleg a hatodikosokkal. És hát ezt a háztársnőmet úgy elsőre szelídnek tudom megítélni, nem szokott feltűnősködni. Pedig ha nem feltűnősködik vagy nagy hírű, akkor a nevét tudnám. Hiszen, így csak a vezetéknevét tudom. Green, a barna hajú lány, a kviddicscsapatunk főnöke. Na. Pedig a kviddics nem az én műfajom, ennyit még én is tudok. De nem vagyok a tanára, hogy a vezetéknevén szólítsam... És milyen hülyén néznék ki, ha itt ülnék egy lány mellett, akit bár látásból ismerek, még a keresztnevét sem tudom? Lehet, hogy Abbey ezt valahol sejthette, és ezért most nagy hálával adózom neki. Erről ugrik be, hogy talán ő sem tudja az én nevem. Habáár... ha jár a folyosókon, akkor biztos. A mardekáros bolhaagyú gorillák és kviddicsjátékosok nem szalasztanak el egy alkalmat sem, hogy a folyosón elkezdjenek piszkálni vagy provokálni a mugli származásom és hajlamaim miatt. Persze, másról is híres vagyok ám, csak nem vagyok olyan felfuvalkodott és önimádó bunkó, hogy erre akárcsak magamban gondoljak... Szóval Marietta Edgecombe biztos tudna mesélni erről.

- Ülj le nyugodtan. – fordultam ismét a lány felé, akiről már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy Abbey Green-nek hívják. – Amúgy Eric vagyok – tettem hozzá bizonytalanul. Még mindig nem tudtam, mit higgyek. Vajon a lány tudja a nevem? Ha tudja is, legfeljebb nevetve leint, az nem égés. Csak ne nézzen bunkónak, hogy még bemutatkozni sem vagyok képes.

Miközben Abbey leül mellém, lesöprögetem farmeromról a legapróbb morzsákat, amiket összeszedegetni már Rocky is lusta volt. Rózsaszín puncsos darabkák hullanak kecses ívben a vízbe. Azon a helyen, ahol az előbb még a színes édességmaradványok tűntek el a kékeszöld felszínen, pár másodperc múlva apró halacskák egész hadserege jelenik meg. Persze erre már rég nem figyelek. Az a gondolat kergetődzik a fejemben, amit a lány mondott, hogy ki szokott ide járni nézni a vizet. Wáá, ezentúl én is járni fogok...
Abbey végül féloldalt helyezkedik el, így csak az egyik szemét tudom nézni. Barna. Nagyon barna. Nee, Eric, túl feltűnően bámulsz. Jobbnak láttam, ha inkább én is viszafordulok a tó felé. Mondjuk lassan már kezdem unni, azon kívül, hogy a polip tízpercenként megmutogatja magát, meg hogy a szépia már félórája egy kövön sütkérezik, nem sok figyelemre méltó történik. Ha nem jött volna Abbey, már sétálnék a kastély felé, arra gondolva, mi lesz a vacsora...
De nem, a sors közbeszól... Illetve, most épp Abbey szól közbe.

- Hogy mi szél hozott erre? Hát én csak... a francba! Rocky! – vállvonogatva kezdtem bele a válaszba, amikor tudatosult bennem: a hörcsögömre már vagy öt perce nem figyelek... Nem vettem észre, hogy kiiszkolt a karmaim közül, és nem figyeltem, hová szökött. Lehet, hogy a lánynak lesz igaza: végülis megtanítom úszni szegény állatot?! Villámgyorsan pattantam fel a helyemről, homlokráncolva kémlelve a földet. Tekintetem végigjárattam a móló deszkáin, egészen a legvégéig... És igen! Rocky ott táncolt, szinte fél lábbal a vízben. Ekkor elhesegettem fejemből a gondolatot, hogy a szépia talán már a hörcsög csekély izomzatán csámcsog, és térdre vetődve kúsztam el a kis állatig. Talán a dobbantástól, ahogy levetődtem egész súlyommal a korhadt deszkákra, vagy a hirtelen jött meglepetéstől, Rocky beleszédült – belezuhant – a sötétzöld víz nyálkásabb, gusztustalan részébe. Minden porcikájával elkeseredetten kapálózni kezdett a felszínen, és akármennyire jött rám a hányinger a nyálkás rétegtől, amibe a hörcsög belecsavarodott, rövid úton kimentettem onnan. Guszta zöld izék csüngtek le a tenyeremről, amikor visszaindultam a lányhoz, kezemben tartva a prüszkölő kis állatot.

- Hm, azt hiszem, úszni még nem tanult meg – húztam el a szám, miközben leültem Abbey mellé. – De ha megint elszökik, én magam dobom a vízbe. Akkor megtanulsz úszni, nem, Rocky? Mit szólsz? – kérdeztem drágalátos hörcsögömtől, aki, mint mindig, most is szabadidőm egészére akar igényt tartani. Persze nem gondoltam én komolyan a kérdést, de kárörvendően néztem, ahogy reszketve sivítani kezd. Mindenesetre elkezdtem róla lehuzigálni a vízi növények darabkáit, hogy addig sem maradjak tétlen. Remélem, Abbey nem ütközik meg rajta, hogy kézzel rakosgatom le a gusztustalan dolgokat, de a pálcámat előkapkodni ilyen apróságokért igazán nem szoktam. Na persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy nem voltam benne biztos, az Evapores megteszi-e ilyenkor. Mindenesetre semmiképp sem szerettem volna a bőrt is letakarítani szegény állatról...

                   ...Abbey...                   


Ah, végre jön a nyár. Otthon, Londonban azért jóval többet süt a nap, mint itt, Skóciában. Itt folyton borítja az eget egy vékony világosszürke felhőréteg, ami borongóssá teszi mind az egész időjárást, mind a diákok hangulatát. Még ha néha át is tör rajtuk a nap, hogy fényével megörvendeztesse a kietlen tájat és a tóban lakozó óriáspolipot, akkor is minden domb sötétnek és unszimpatikusnak látszik. Vagy... csak nem vagyok elfogult?
A móló szélén üldögélek, törökülésben, körülbelül félórája. Szombat délután van, április szeszélyeinek kellemesebb hatásait élvezi a diáksereg, ami azt jelenti, hogy végre a mai egy igazi tavaszi nap. A nap aranyló sugarai fáradhatatlanul simogatják a tó felszínét, amitől az csillog, szinte hallani, ahogy csilingel az örömtől. Höh, vagy ezek a furcsa zajok a szépiától jönnek valahonnan a mélyből? Sajnos legendás lények gondozásából egyáltalán nem vagyok a topon, hogy ezt meg tudjam ítélni. Néha elég visszataszító egy tantárgy tud lenni. Főleg amikor Hagrid azokkat a tüzes skorpiószerű veszélyes izékkel tukmált minket... Hm, akkor megfogadtam, hogy a kutyák és a macskák mellett maradok.
Persze, az utóbbival inkább még gondolatban sem hencegek, hiszen a tenyeremen ficánkoló kis hörcsögöm, Rocky néha még a gondolataimat is kitalálja. Igen csúnyán tud nézni olyankor. Kifejezetten csúnyán. Na mindegy, ne taglaljuk. 

A kis állat, amint egy pillanatra elmélázok, nem rest, mozgósítja magát. Apró selymes testével könnyűszerrel bújik ki ujjaim bilincséből, hogy suttyomban megejtett szökést kíséreljen meg. Hah. Csakhogy engem sem ejtettek ám a fejemre, meg amúgy is ismerem kis kedvencemet. Amióta kiszemeltem a Mágikus Manazsériában, és vétel után kis híján elszökött, megjegyeztem, hogy egy percre sem szabad szem elől tévesztenem. A hörcsög mellett kifejlődött és olajozva tartott reflexeimnek köszönhetően utánakapok, mielőtt egy méterrel messzebb iramodna. Szemtelen egy teremtmény, az száz. De rajtam nem fog ki.

- Mennél, mi? De hisz‘ a hálóban szabadon futkoshatsz. Nem elég az? – kérdem tőle szinte követelődző hangnemben, miközben szorosan tenyerembe zárva a szemem vonalába emeltem. Nem, nem vártam tőle emberi választ. De apró gombszemei csillogásából azt tudtam kivenni, hogy bizony, szerinte az nagyon nem elég. Szemforgatva lazán az ölembe pottyantottam, és a jobb combomon feszülő kopott farmeranyagra kipakoltam a zsebemből előkotorászott apró csemegék kis darabkáit.
- Nem engedlek itt futkosni, mert úgy eliszkolsz, hogy nem talállak meg. – szólaltam meg végül. Egy futó pillantást szenteltem a tőlünk nemmessze elterülő hatalmas roxforti parkra és birtokra, és összeszorult a gyomrom. – De most megérdemelsz egy kis finomat. – Tettem hozzá, amint Rocky rávetette magát az édességekre. Fogalmam sincs, hogy a hörcsögök szeretik-e a hagyományos édességeket például a Mézesfalásból, de tudom, hogy az enyémnek már akkor is a kedvencei között voltak, amikor a Mágikus Manazsériába került. Az eladó pedig figyelmeztetett, hogy igen falánk, de tekintve, hogy kb háromszor annyit mozog, mint társai, minden fölösleget le is ad. Erre eszembe jutott, amit egy hollóhátas kiálott oda a múltkor a nagyteremben Eloise Midgeon-nak, miszerint fogyjon már le, mert lassan úgy néz ki, mint Millicent Bulstrode. Elnyomtam magamban egy feltörő nevetést, de hatalmas pattanásairól híres lány puszta gondolatát is jobban szerettem mellőzni, így inkább a tó csillogó felszínére pillantok, és minden erőmmel megpróbálok valami másra gondolni. Ekkor jön az ihlet: Rocky az utolsó morzsa Csokibéka-lábujjat és Kondéros Keksz-darabkát is elrejtve kerekedő pocakjában, kis büfögésszerű hangot hallatott, amire búzavirágszín kék buborékokhoz hasonló szikrák pattantak ki apró fogakkal keretezett szájából. Még a pofazacskói is beleremegtek.

Ja, persze, hiszen varázslény a lelkem, biztos ez is része a nagy mágiájának. Nem tudtam mit tenni, kitört belőlem a röhögés. Elhúztam a szám, és tettem egy utolsó gúnyos megjegyzést.
- Ügyes vagy, haver. Hozzám méltó.

Szóvaaal, kijavítottam ott az előtörténetben, ott...... ott 

És a hörit is átírtam, hogy suliban is ott van ^^ Kösz

  

          alapok
 

teljes név || Eric Peter Wallace
becenév || Eric, Pete
nem || férfi
születési hely, idő || Docklands, London, Anglia, 1979. augusztus 17.
kor || 17
faj || ember
vér || sár
évfolyam || 7.


          a múlt

 
Eric Peter Wallace. Kérdezhetnéd tőlem: miért ilyen megátalkodottan muglis nevem van? Mindenki ezt kérdezgeti. Csak az Ericet használom amúgy – a Peter apám kívánságára csapódott a nevemhez, a nagyapám emlékére.
Muglinak születtem, eredetileg. A mugli London koszfészkében, Docklandsben. A szüleim szegények voltak, szar körülmények között éltek, és még ráadásul jöttem én is – egy csomó pluszkiadás. Négy éves koromban lendült fel kicsit a gazdaságunk, apám új munkahelyén sokkal több volt a fizetés, nemsokára beindítottunk egy kis vállalkozást, és elköltöztünk.
Egy kis takaros házban élünk azóta is. Ha jól emlékszem, öt éves koromban találtunk rá a házra. Csakhogy én, az ötéves kócos hajú kissrác, nemhogy megkönnyítettem volna a szüleim dolgát és segítettem volna nekik, hanem még megnehezítettem mindent. El kezdtek mutatkozni a varázserőm első jelei... Honnan tudták volna a szüleim, hogy mi történik valójában? Apám már kezdetektől fogva furcsán nézett rám. Furcsábban, mint általában apák a fiukra. Ma már tudom, hogy okkal. Milyen normális családfő akarna olyan fiút, aki továbbviszi a nevet, amelyik „más“? Amelyik nem ért a politikához és a focihoz, sokkal inkább valami egészen máshoz.
Persze, honnan tudták volna, mi lehet a bajom? Miért törnek össze a tárgyak, amikor első dackorszakomban tombolok? Káprázott volna a szemük, esetleg hallucináltak? Eleinte találgattak. Négy éves koromig több pszichológusnál jártam, és mindegyik makkegészségesnek titulált. A szüleim viszont érezték, hogy valami nem stimmel.
Minden esetre, óvoda után beírattak egy közeli mugli suli első osztályába. Az osztálytársaimmal jól kijöttem. Egy különösen jó barátot is szereztem, egy igazit. Scott mellettem ült, sokat csibészkedtünk és nevettünk együtt. Kissrác fejjel ki csinálna mást az iskolában? A pár év alatt alig párszor voltam annyira dühös vagy épp boldog, hogy megnyilvánuljanak a mágikus képességeim. Azt is sikerült elkendőzni. Scott néha nagyon csodált és felnézett rám, azt hitte, olyan bűvész vagyok, mint a tévében, és durcáskodott, amikor nem akartam megtanítani olyan trükkökre, mint hogy hogyan kell lelökni egy vázát, anélkül hogy hozzá érnék. Én csak nevettem rajta, azt állítottam, hogy huzat volt, és arról a fizikáról kezdtem el neki áradozni, amiről otthon sok könyvet próbáltam olvasgatni, de úgysem tudtam semmit. Pedig nagyon érdeklődtem a technika iránt, megbabonázva jártam apámmal az olyan londoni múzeumot, ahol régi járműveket állítottak ki. Tíz éves koromban megint nekem jött egy probléma. Amikor anyám hasa elkezdett kerekedni, már gyanítottam valamit. Amikor megérkezett a kishúgom, még örültem, de amikor vigyáznom kellett rá és osztozni mindenben, akkor kezdtem el unni. De mit tehettem volna? Már nem voltam egyedül Wallace kölyök.
Közben megtanultam biciklizni, úszni, és apám ölében ülve már belekóstolgattam abba is, hogy milyen a volán mögött ülni a személygépkocsiban – úgy éltem, mint egy áltagos mugli fiú. Egészen a 11. szülinapomig.


1990. augusztus eleje. Ünnepeljük a szünidőt, hogy nyár van, és büszkén verjük a mellünket, hogy következő évtől már felsősök, nagyok leszünk. Otthon egy kis szülinapi zsúrt csaptunk, minden extra nélkül. Ott volt a család, és pár legjobb barátom. Nem volt pénz dekorációkra vagy hasonlókra, csak kitakarítottunk, anyám sütött szülinapi tortát, apám pedig összebűvészkedett nekem egy kartondarabból egy szülinapi fejfedőt. Scottal, Barnyval és Eliottal vidáman rohangásztunk a házban. Gyerekek voltunk, gondtalanok voltunk.
- Ahhááá, Barny, úgysem kapsz eeel! – kiáltotta a tejfölszőke hajú Eliot a mögöttünk loholó, kicsit erősebb testalkatú Barnynak. A legelöl szaladó Scott vigyorogva nézett hátra, és a következő kanyarnál úgy elbújt a sötétzöld függöny mögé, hogy percekig nem találtunk rá. Közben már én is hasonló gonosz terven törtem a fejem, és Eliotnak futás közben odasúgtam, hogy ha rákapcsolunk, akkor Barny lemarad, és elbújhatunk az ebédlőben a kanapé mögé. A szőke srác pajkos mosollyal bólogatott, és nekikeztünk a sprintnek. Elszaladva anyám mellett, akinek ezzel majdnem kiborítottuk a kezéből a tortámat, elértünk az ebédlőbe, ahol gyorsan bevágódtunk előre kitervelt helyünkre. Barny jópár másodperccel később tűnt fel, és nehézkésen továbbkocogott, nem is sejtve, hogy mellettünk halad el. Abban a hitben, hogy minket kerget, kitartóan szaladt tovább. A zöld függöny mögül kidugta a fejét Scott is, és kacagva ránkkacsintott. Ekkor lépett be a szobába anyám, aki rosszallóan csóválva fejét, óvatosan lépkedett az asztalhoz óriási tortámmal a kezében.
- Helyes, hogy már nem szaladgáltok – jegyezte meg homlokráncolva -, de Barny miért köröz még mindig? –
Letette a süteményt az asztalra, mi pedig összevigyorogtunk. Eliot visszadugta a fejét vackába, de Scott és én vágyakozó pillantást vetettünk a finomságra. Összefutott a nyál a számban, és most először futott át a fejemen, hogy betöltöm tizenegyedik évemet, a legelőször a barátaim közül. Ó, én vagyok a legnagyobb, ma már években is, hivatalosan. Észre sem veszem, hogy ezzel egyidőben még mindig kocogó barátunk lomposan beér a helységbe, valószínűleg a füle után.
- Megvagytoo.... áááá! – a diadalittas felkiáltás éles sikításba megy át, ezzel egyidőben pedig a csukott ablak oldalsó szárnya betörik, és miközben csörömpölve ezer darabra hull, éles huhogással egy sötét, egyelőre beazonosíthatatlan kemény tárgy landol a szőnyegen.
Zaj.
Sikítások.
Eliottal reflexszerűen a fejünk fölé kapjuk kezeinket, és földre bukva védekezünk a nyakunkba zúduló üvegszilánkok ellen. Scott teljesen ledöbbent arccal pislog a függöny mögül, ahonnan megbabonázva ki is lép. Barny kerek szemekkel hátrál pár lépést, majd jobb ötlet híján kimenekül a konyhába. Anyám sikítva hozzánk rohan, hogy lesöpörje rólunk az üvegdarabokat. Fürgén kiterelget minket a kanapé mögül, és útközben Scottba is belekarolva, visz minket ki a helységből. Apám közben berohan a szobába, és a helyzet gyors felmérése után a padlón fájdalmasan huhogó madárhoz lép. Lehajol az erőtlen állathoz, és megszabadítva a szilánkoktól megpróbálja lábra állítani. Sikertelenül. Meglát viszont valami olyat, amit közülünk senki sem látott – a bagoly lábához kötözött levelet. Leoldozás után megforgatja ujjai között, és a boríték hátára meredve, döbbenten állítja meg összes mozdulatát.
Ez nem igaz.
Valami vicc.
Valami nagyon rossz vicc.
Egy igazi viaszpecsétet lát a boríték hátsó oldalán.
Megfordítja a levelet, hogy jobban megnézze a címzést is. Vékony, dőlt betűk, világoskék tinta, pofátlanul pontos cím. Vajon ki szórakozhat ezzel?
Kibontja, kiveszi majd beleolvas. És döbbenete csak fokozódik.
A konyhában már mindenki egy-egy pohár limonádéval a kezében pilleg az asztalnál és próbál lenyugodni. Eliot könnyezve a fájdalomtól tűri, hogy anyám kiszedje a tengerészcsíkos felső kapucnijából a szilánkokat és kis karcolásait hűsítse hideg vízzel. Én is rengeteg kis sebet kaptam az arcomra és a nyakam környékére, de pillanatnyilag kíváncsiságom mindenen felülkerekedik, és leskelődések után a küszöbre állok, hogy háttal álló apám minden rezdülését figyeljem.
A bagoly felhuhog.
Apám pedig nem mozdul.
Visszaszaladok az asztalhoz, hogy letegyem a poharam, de mire indulnék visszafelé, apám belép a konyhába. Mindegyikőnknek elakad a lélegzete, Eliot elfelejt jajongani és szipogni, Barny még butábban néz, Scott közelebb lép, anyám mozdulata megfagy. Sejtjük, hogy most minden kiderül, aminek ki kell. Hogy mi az a nyöszörgős kemény valami, ami bezuhant az ablakon, és hogy mit tart apám a kezében.
Az asztalra dobja a levelet.
- Ez valami nagyon rossz vicc.


A barátaim szüleik nyomására többet nem jöttek át hozzám. Nem is nagyon lett volna idejük, a nagy részük nyaralni ment – legalábbis a kedves anyukák szerint. Bántott a dolog, féltem, hogy megszakad a barátság, vagy hasonló. De nem is volt időm megoldani ezt a kérdést, jöttek a sokkal nagyobb problémák, amelyekre megoldást kellett találni, és fontosabbak voltak a gyermeteg ügyeimnél.
Először is – a boríték.
A roxforti levelem volt az, mi más? Első döbbenetükben persze, hogy a szüleim nem tudták, mire véljék a dolgot. Aztán beállított egy furcsa öltözetű pasas, onnan a varázslók világából. Elmagyarázott anyáméknak mindent. Végül valahogy utolsó pillanatban sikerült beszerezni pár használt dolgot, de iskolai kellékeim sora jócskán hiányos volt. A kilenc és háromnegyedik vágányt is csak a szerencsémnek köszönhetően találtam meg, húsz perc szerencsétlen álldogálás után. Végül, el sem tudtam hinni, de elindult velem a vonat – Roxfortba, a mágusok iskolájába! Egy olyan fülkében ültem, ahol egy nem túl közlékeny harmadikos és egy beijedt elsős lány ült. Nem mondhatom, hogy az alatt a pár óra alatt a fülketársaimmal életre szóló barátságokat kötöttem volna. Viszont a táj, amit láttam a célhoz közeledve, a kastély, a fények, az este... mindenért kárpótolt. Amikor kiszáltunk, Hagrid várt, és egyik ámulatomból a másikba estem csónakázás közben. Az, amikor beértünk a kastély ódon falai közé, a nagyterem, a tömeg, minden, ami mágia... Hihetetlen volt. Komolyan. A beosztás, az üdvrialgás a házam asztalánál, a taps, ami csak nekem szólt, és a kipirosodott, izguló arcok, az évfolyamtársaim, akik boldogan mosolyogva ráztak velem kezet... Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyesmit is átélek.
Aztán elkezdődött a tanítás, ami már kevésbé volt fenomenális. Mert hiányzó iskolai kellék-készlettel már az elején nem szereztem jó pontot a tanároknál. De mivel sosem voltam a lustább fajta, hamar összeszedtem magam valahogy.
Ó, igen, eddig nagyon szép és csodálatos. De mi lett a régi barátaimmal? Nem tetszett nekik, hogy szó nélkül elhagytam a sulit. Pofátlanságnak tartották. Az is volt. Túl hirtelen tűntem el az életükből. Amikor elsőben nyárra hazajöttem, minden dühüket és aggodalmukat rámzúdították. Nem számítottam erre, pedig kellett volna. Faggattak, hova járok, és csak annyit volt szabad mondanom, hogy messze, nagyon messze. De hisz minek mondtam volna el? Úgysem hitték volna el, hazugnak tartottak volna, jobb esetben kiröhögtek volna. A titkolódzás viszont gyanút ébresztett bennük. Érezték, hogy én már nem az a régi Eric vagyok. Sajnos... igazuk van.
Mind elfordultak tőlem, egyedül Scott tartott ki mellettem, aki viszont eleinte azt várta, hogy majd csak neki, négyszemközt mindent elmagyarázok, ahogy régen. Csalódott bennem, de nem fordult el. Nap mint nap ironizálva, gúnyolódva, de átjárt hozzánk, egyedüli igaz barátom máig. Fájt, nagyon fájt a viselkedése, de a helyébe képzeltem magam, és szerintem én _lettem volna_ olyan aljas, hogy megsértődök és nem törődök vele többet. De ő nem volt ilyen. Mára ráadásul beletörődött, hogy nem tudhat semmit. Ezt azzal is kimutatja, hogy már három éve tanít gitározni. Nagyon kikapcsoló és szórakozató dolog. És ha azt is vesszük, hogy mugli életemben nagyon rajongok a rockzenéért, teljesen passzol. Milyen kár, hogy Scottot nem hozhatom a kastélyba tanév közben... :)
Persze a roxforti életemet is nagyon élvezem – barátok, tanárok, minden nagyon jó. Az RBF vizsgáimat a saját szintemen hoztam, a RAVASZra pedig most hajtok, készülök. Konkrét terveim nincsenek a jövőmre nézve, de biztos vagyok benne, hogy muglikat érintő munkaágazatban fogok elhelyezkedni.


          jellem

Évfolyamtársai között mindig kicsit más volt, amolyan fekete bárány, mindig kicsit muglisabb. Nem az egyetlen sárvérű, szó sincs róla, csak benne jobban megmaradtak a varázstalan emberek szokásai, életmódja, természete. Pedig tökéletesen illeszkedik a varázslók közé, de a muglikat máig jobban ismeri, régen sok volt a mugli barátja.
Kicsit zárkózott, csendes, tehát nem az a tanuló, aki beszól a tanárnak, vagy nem törődik bele az osztályzatába. Viszont szórakoztató jelenség, ha egy társaságban felszabadul, előjön a humora és nehéz unatkozni mellette. Egy egyszerű, nyugodt és kreatív egyéniség :)



       apróságok

mindig ||
# gitár
# mugli technika, fizika
# érdekességek a világból
# hajnali égbolt
# bőr és színes karkötők
# fekete bőrszálból és cápafogból készült lánc
# Rocky ( hörcsög :)

soha ||
# sértődés
# titkok
# Docklands
# az a rózsaszín póló, amit Scott olyan gyakran hord
# Sabrina hisztijei

dementorok || hideg, hideg, hideg... a dementorokról mindig eszébe jut az a nap, amikor először ment haza Roxfortból, és a barátai úgy fogadták, ahogyan... de csak eszébe jut. Nem esik össze, nem vacog, csak fázik és elkomorodik.
mumus || Scottá válik a mumus, ahogy épp nagyon szívszaggatóan kifakad a titkolódzás miatt
titkok ||
# azt a sárga pólót, amely ritkán jön le róla, nem nagyon szereti, csak azért hordja, mert pár szebb osztálytársnője nagyon megdicsérte :P
# nagyon bátortalan, ha csajozásról van szó
# sosem tudta úgy érdekelni a kviddics, mint a többi fiút

rossz szokás ||
# a láncát, a vékony fekete bőrhuzalt gyakran húzza fel az állához, főleg ha dolgozat fölött ül vagy szimplán gondolkodik
# ha természetben jár, mindig felvesz valami bogarat


          a család

apa || Will Wallace; 42; mugli
anya || Susan Wallace; 40, mugli
testvérek || Sabrina Wallace; 10; sárvérű
családi állapot || egyedülálló
állatok || hörcsög, akit az iskolában tart ^^



          külsőségek

magasság || 182 cm
tömeg || 70 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || a csuklójánál mindkét kezén sorakoznak a karkötők, a nyakában pedig egy olyan lánc lóg, amin cápafog a medál
kinézet || kiegészítőit sohasem veszi le, semmilyen alkalomra (lánc és karkötők). Ha a szürke uniformist mugli ruhákra lehet cserélni, akkor legszívesebben egyszínű vidám pólókat hord, és kopott riflenadrágját rockeres láncaival ^^
egészségi állapot || egészséges


          a tudás

varázslói ismeretek || Négyes-ötös tanuló. Érdeklődésétől függ, mely tantárgyakra kapcsol rá és melyikekre nem. Az általános tantárgyak elég jól mennem neki, kivéve a legendás lények gondozását, ami nem érdekli annyira. Harmadik után felvette a mugliismeretet is, annak dacára, hogy ha valaki, akkor ő jól ismeri a muglikat. Kíváncsi volt viszont rá, hogy milyen a muglik világa a varázslók szemszögéből nézve. Ez pedig a továbbtanulásához és a céljaihoz szükséges. Az RBF vizsgáit az átlagos tanulmányi eredményeivel összhangban tette le, nem volt meglepetés, a RAVASZ pedig majd most jön :)
mugli képzettségek || gitározás
pálca típusa || tizenegy hüvelyk, sárkányszívizomhúr mag, mahagóni
különlegesség || nincs


          egy darabka belőled

az előtörténetben ^^


          egyéb

jaaajh, hogy ilyen is kell? Nos, akkor Anette voltam ^^