Paracelsus lombikjaira, mi a fene volt ez?! - rezzen össze a körülötte lődörgő látogatókkal együtt a lány, majd az elvarázsolt kastély sziluettje mögül előtűnnek a zavar okai is: a két, még most is sikítozó alak, akik nem sokkal később becsapódnak az élménypark egyik legnagyobb játékszerével szemben kifeszített hálóba.
Aztarohadt... - Lindsay pupillái szinte rekordsebességgel tágulnak ki az izgalomtól. Bár egyik fele tudja, hogy akkor is nyugodtan aludna, ha nem próbálná ki az óriás masinát, ami a két fiatalt a hálóba lőtte, a másik - az esztelenebb, vakmerőbb - fele vágyakozva nézi a nagy nehezen lefelé araszoló "lövedékeket". Néhány pillanatig csak habozik, tekintete újra végigrebben a kastély bejáratát díszítő faragványokon és a hóhérnak öltöztetett jegyszedő varázslón, majd végül lecsíp egy darabot a mindenízű vattacukorból és elindul, hogy közelebbről is szemügyre vegye a Hihetetlen Hajítót.
Ma csak két órája volt, ráadásul a másodkiról hamarabb el is engedték őket, úgyhogy Lin elhatározta, hogy felfedezi magának egy kicsit a várost - így bukkant rá a vidámparkra is. Bár otthon az Államokban nem egy sokkal nagyobb és sokszínűbb élményparkban járt már, mégis volt ebben valami más, valami... angol. Lin nem tudta jobban megfogalmazni; a hangulat, az épületek, a mindenféle szerkezetek, de még a vattacukor is annyira tipikusan angol volt, hogy Lindsay már az első percben belehabarodott a helybe. Lassan egy órája kószált az otthoniakhoz képest aprócska parkban: megnézte a céllövöldét, ahol mindenféle édességet meg törpegolymókot, sőt igazi, beszélő-mozgó megbűvölt játékmackót is lehetett nyerni, ha az ember ügyesen céloz a pálcájával; felült a szellemvasútra is és szemrevételezte örök kedvencét, az elvarázsolt kastélyt is. Most pedig még mindig a nemrég szerzett vattacukrot majszolva lassan odaér az égig érő Hajító alá.
Monumentális egy darab, az biztos - jegyzi meg magában, szorosabbra húzva piros kabátját (de persze nem gombolja be, az túl egyszerű lenne...). Fojtott izgalommal nézi végig, ahogy két újabb eszement bemászik az óriási tenyérbe az üzemeltető varázsló útmutatása alapján, majd megfeszül a kötél és... PUFF! A gigászi kar elemi erővel röpíti utasait a felhőmentes, tiszta égbolt felé, azok pedig lelkes visítással és kalimpálással élik át a szabadesés extázisát, amíg a háló meg nem fogja őket. Lin elképzelte, milyen lenne ha valami különösen ronda átok miatt önálló életre kelne a hatalmas tenyér... a látogatók sikítva menekülnek a masina elől, ami dühödten próbálja agyoncsapni őket, mintha csak szúnyogok lennének....
- Kipróbálja, kislány? - kacsint a látványosan izguló lányra a minden hájjal megkent varázsló, kizökkentve ezzel a kissé talán morbid révedezésből.
- Hmm, talán majd máskor! - kacsint vissza Lin, majd újabb darabka édességet lekanyarítva a pálcáról továbbáll egy kicsit nyugodtabb helyre, ahol leülhet. Sokkal jobb móka lesz a barátaival együtt kipróbálni a Hajítót.
Már éppen letelepedne egy üres padra, mikor egy ismerős, vörösesszőke alakot pillant meg az egyik szomszédos helyen kuporogni.
Ez az a srác pálca nélküli varázshasználatról aki állandóan ír... hogy is hívják? - morfondírozik a boszorkány, miközben lassan elindul a mit sem sejtő firkász felé.
Hogy is... hogy is...
- Nat! - böki ki a varázsló elé toppanva - Szia, leülhetek? - kérdezi lelkesen, majd ha megkapja rá az engedélyt, lehuppan a fiú mellé. Ölébe veszi a vállán cipelt fekete szütyőt, majd farmeros-csizmás lábait keresztbe téve öldögél néhány percig csendesen, de láthatóan motoszkál benne valami.
- Ne haragudj de észrevettem, hogy mindig jegyzetelsz a noteszedbe. Megkérdezhetem, mit írsz? - szalad ki a száján körülbelül három perc elmúltával, mikor már nem bírt magával. Félig a másik felé fordulva, egyik kezével a kabátgombokkal viaskodva, másikkal a táskát fogva sandít fél szemmel Natre, érdeklődő tekintettel, mosolyogva.

Joanne B. Martin [23:02]:   a moc moc fiúkat nem adom
Lindsay Hames [23:04]:   Nem kellenek, az egyik szemöldökhuszár   
Joanne B. Martin [23:05]:   az is szőr, azt meg szereted   :o 
Elena Pierce [23:06]:   AZ IS SZŐR XDDDDDDDDDD
Lindsay Hames [23:07]:   Szeretem a szőrös pasasokat, de azt szeretem, ha a szőr egyenletesen oszlik el rajtuk, nem egy vonalba áll össze   

Raul


A fiú szorítása hamar lazulni kezd, majd a kissé érdes tenyér lecsúszik Lin csuklójáról, miközben az ismeretlen bocsánatot motyog az orra alatt - ha a zavart pillantás a lányt fogva tartó ujjaira nem lett  volna elég, a srác hangjában csendülő bizonytalanság biztosította róla az amerikai üdvöskét, hogy bizony nem ő az egyetlen itt, aki zavarban van. Ez a tény egyébként furcsa módon mindig megnyugtatta a boszorkányt - úgy gondolta, ha a másik fél is legalább annyira kényelmetlenül érzi magát, mint ő, akkor mindketten egyenlő eséllyel indulnak az ismerkedésnél.
- Ja semmi baj, csak tudod... nem tudok hozzászokni, hogy megállítanak az utcán - magyarázza kicsit talán hadarva - Szerintem nem is fogok soha - somolyog a fejét rázva a diáklány kicsit talán hitetlenkedve.
Hűűűha, úgy látszik szegény srác nagyobb zavarban van mint én, pedig az már kategória a javából - csóválja meg a fejét továbbra is mosolyogva, majd igyekszik figyelmesen hallgatja a másikat.
- Ahham - bólint komolyan a lány, örömmel véve észre a névtelen idegen arcán szétterülő boldog vigyort, de a úgy tűnik, a kezdeti lendület fogytával egyenesen arányosan a srác bátorsága is elfogyóban van, a mondat végére érve pedig zavartan süti le kék - és milyen szép kék! - szemeit.
- Áh, akkor ezért a sok crup! - pillant körbe a kettejük körül csaholó, falkányi jószágra - Ha Lénygondozóban dolgozol akkor biztos jól elbírsz velük... nekem sajna nincs érzékem a bestiákhoz, de velük még egész jól kijövök, biztos mert otthon kutyákat tartunk - magyarázza Lindsay kicsit még mindig pirulva, de a kezdeti meglepetés elmúltával kezd végre megnyugodni.
- Utcazenélni én is mindig szerettem, és ha jó napot fogsz ki, meg persze jól választasz helyet akkor  azért összejöhet belőle egy-egy finom vacsi vagy valami. De a legfontosabb tényleg az, hogy élvezd, és ez a közönségedet is befolyásolja ám, nekem elhiheted! - vigyorog szélesen a lány, a mondat végén pedig a másikra kacsint.
A kérdés váratlanul éri Lindsayt, hiszen még senki nem kért tőle ilyesmit korábban.
Ha nem fejezem be azt a dolgozatot ma, akkor holnap kétszer annyit kell majd vele nyűglődnöm ... de olyan aranyos ez a srác a nagy kék szemével meg a rettentő zavarával... biztos jólesne neki ha maradnék egy kicsit, csak egy kicsit... és egyébként is neveletlenség lenne visszautasítani ha már ilyen szépen kért... biztos nagy bátorság kellett már ahhoz is, hogy megszólítson...
- Hmm, na jó nem bánom, de két feltétellel; felpróbálhatom a kalapodat és elárulod, hogy hívnak, mert ez így nem fair, hogy te egyből felismersz én viszont még a nevedet sem tudom - ezzel a zárszóval a lány letelepszik a padra, leteszi a táskáját ami jókorát puffanva landol mellette, majd a kalapot vagy egy nevet várva fordul a srác felé mosolyogva, baljával ismét kisimítva összekuszálódott tincseit.
- Ja igen, és te választasz dalt, ez a harmadik.

Raul


Milyen szépen süt a nap! - mosolyodott el a sötét, rejtelmesen mély tóhoz legközelebb eső padon ücsörgő lány, miközben éppen meggyújtott egy szál illatos cigarettát. A gyufa felsercent az apró kézben, a koporsószeg vége pedig narancsszínben izzott fel, ahogyan Lin leszívta a füstöt. Néhány óráknak tűnő percig a lány kicsit elfelejtkezhetett a mellette heverő, egyelőre befejezetlen rúnaismeret-esszéről, a honvágyról, ami lassan hónapok óta kínozza, a szokás szerint elkeserítő iskolai eredményeiről és szemeit lehunyva csak élvezte a napsütést és a cigarettázás monoton nyugalmát.
Ahhh... többször kéne ide járnom, itt olyan jó csend van... még a dolgozattal is gyorsabban haladtam - gondolkozott el, megtörve ezzel a varázst, majd még egy utolsó vágyakozó pillantást vetett a nyugodt víztükörre, mielőtt elnyomta a csikket, összetekerte a félig megírt esszét, és a pennával, valamint a gusztustalanul vaskos rúnaszótárral együtt elsüllyesztette a fekete-fehér csíkos táska számtalan zsebeinek legmélyére, és elindult a park nyugati kapuja felé vezető szűk, kacskaringós ösvényen. Bár a barna bőrcsizma sarka eléggé vastag, a boszorkány mégis csak lassan mert lépkedni a durva kaviccsal felszórt csapáson, így csapongó képzeletének rengeteg ideje volt elkalandozni mindenféle irányba... eltökélte például, hogy amint hazaér, rögtön nekilát befejezni azt a novellát, amit még Nashville-ben kezdett el írni... utána természetesen fel fogja hívni Poni-t, hogy elújságolja neki a haladást, és persze hogy hallja a hangját... erőt vesz magán, és befejezi a dolgozatot, mert Craig hétfőre kérte... megnézi azt a filmet, amit Chloe ajánlott neki, mi is a címe...?

Varázslószemmel nézve Lindsay biztosan elég furcsa látványt nyújthatott, ahogyan alvajáró módjára  andalgott a téli takarójától éppen szabaduló parkban a hosszú, piros kabátjában, csíkos táskával és a hozzá illő hosszú pulóverrel, szűk farmerban és magas sarkú csizmában. Az aranyvérmániások biztosan elhúzták volna a szájukat a sok mugli ruha miatt, és akkor még nem is tudták, hogy a lány táskájában egy CD-lejátszó lapul. A boszorkány sosem csinált belőle titkot, hogy félvér származású, bár mióta a Godrikba járt, sokkal óvatosabb volt; iskolanapokon például ő is talárt hordott, mint a többiek, és a varázstalan ketyeréit is otthon hagyta, de a szabadidejében elengedte magát, és úgy öltözött, ahogyan a legjobban érezte magát. A lány kifejezetten élvezte, hogy mindkét világba bejáratos, és nem igazán tudta megérteni, hogy a Sötét Nagyúr híveinek ez miért fáj ennyire... elvégre az ember így mindenhol megállja a helyét, és egyik világban sem érzi magát elveszettnek, nem? Egyébként Lindsayt a maga részéről hihetetlenül lenyűgözte, hogy mennyire ügyesen próbálják meg a muglik pótolni a mágiát mindenféle találmányokkal.

Lin tehát éppen azon gondolkodott, hogy mi volt a film címe, amikor meghallotta, ahogyan nem is olyan messze valaki gitározik.
Egész ügyesen játszik! - dicséri meg gondolatban az elkövetőt, majd némi hezitálás után a rövidebb út helyett a hang irányába indul tovább - kíváncsi volt, ki lehet az ismeretlen utcazenész. Nem kis meglepetésére a hang forrása egy félig-iskolatársa kezében pihent; emlékezett a srácra, bár szigorúan véve nem iskolatársak, mert a lány emlékei szerint ő a Mandragórába jár.
Nem is tudtam, hogy zenél! - csodálkozik tágra nyílt szemmel, ahogyan kicsit távolabbról figyeli a szürke köpenyes, kalapos crup- és dallamszelídítőt; Lin gondolatban megveregette saját vállát, amiért megismerte a lelkesen csaholó bestiákat. Egy darabig mosolyogva nézte a lényekkel bohóckodó srácot, majd úgy döntött, itt az ideje indulni, elvégre varázsvilág ide vagy oda, egy dolgozat sem írta még meg magát, útja pedig éppen a lelkes crup-tömegen át vezetett. Azok zajos örömmel engedtek utat neki, persze csak miután Lin kiosztotta a kötelező fülvakargatás-adagot köztük - bár a boszorkány kétbalkezes volt a varázslényeket illetően (is...), ezek az állatok annyira hasonlítottak a kutyákra, hogy kivételesen egész jól kijött velük. Nem is vette észre, hogy a gitár elhallgat, a fiú pedig egyre nagyobb szemeket mereszt rá; éppen továbbindult volna, mikor a srác utánaszólt, a keze pedig finoman, de határozottan a csuklójára fonódott.
- Ööö, igen? - fordult meg a lány meglepetten, zavartan mosolyogva a varázslóra, reflexszerűen beletúrva a frufrujába.
- Én vagyok... - válaszolja kicsit félénken, de továbbra is mosolyogva, ahogyan meglátja a csillogást a kék szemekben és a lelkesedést a fiú vonásain; ez, és a csuklóját fogva tartó érintés egyre inkább zavarba hozza.
- Ügyesen játszol! - bökné ki zavarában, ha a másik még mindig a kezét szorongatja.

- Basszus, basszus, basszus! - szitkozódik a lány, miközben egyszerre próbálja nem elhagyni a táskáját és a lehetőségekhez képest észrevétlenül tartani a pálcáját - ez utóbbi viszont kifejezetten nehezen megy, mikor valaki éppen egy begyűjtő elől akar meglépni.
Na igen, Lindsay most már a saját bőrén tapasztalta, hogy itt bizony tényleg háború dúl, ahogyan azt is, hogy milyen veszélyes dolog mugli ketyeréket magával hurcolni a varázsvilágba - a nyúlcipőt ugyanis egy szerencsétlen időzítésű telefonhívásnak köszönhette. Éppen kilépett az Abszol Útról, mikor az a tűzrevaló táskanehezék csörögni kezdett.

Jellemző, mintha nem lenne amúgy is épp elég bajom! - suhant át a lány agyán, miközben a késői turistákat kerülgette futás közben, továbbra is azon igyekezve, hogy a kabátja takarásában tartsa a pálcáját.

A két fickót csak a sarkon vette észre, mikor már késő volt. Lindsay sejtette, mi történne, ha elkapnák, így az egyetlen lehetséges kiutat választotta: hoppanált, mielőtt még elkaphatták volna, de az egyik pasasnak sikerült megragadnia a karját, így egy rémült, zilált lány helyett egy rémült, zilált lány és a karját szorongató, acsargó szimpatizáns tűnt fel hangos pukkanás kíséretében London egyik mugli turistaközpontjának jobb napokat is megélt sikátorában. Ahogy macskakövet ért a talpa, a lány gondolkodás nélkül hátralendítette a könyökét, s amint enyhült a szorítás, kitépte magát a pasas karjából és szaladni kezdett. Így az most már nem csak a származása miatt, de a gyomrában érzett fájdalom miatt sem hagyhatta futni a boszorkányt, és ezt Lindsay is tudta: a fószer innen már valószínűleg személyes ügynek tekinti a dolgot. Így hát maradt a vidámnak nem nevezhető fogócska a lámpafényes, muglikkal meghintett városnegyedben.

Gondolkozz, Lin! Egy darabig előnyben vagy, neked ez hazai pálya, de a pillanatnyi mázliszériád sem tarthat örökké... - biztatta magát halkan a lány, miközben hátrafelé pillantva megbizonyosodott róla, hogy bár követője a járókelők és az idegen környezet miatt lelassított, de még mindig szúrós, indulattól parázsló szemekkel méregeti.
Hirtelen ötlettől vezérelve balra fordult a legközelebbi sarkon, így sikerült néhány pillanatra eltűnnie szem elől: éppen elég időre ahhoz, hogy piros kabátját egy ott ácsorgó kéregető vállára terítse, majd immár egy szál fekete-fehér csíkos pulóverben és kék farmerban vegye az irányt a tér másik végén álló templom felé. Bár nem ismerte túl jól ezt a városrészt, arra emlékezett, hogy az épületet Szent Pál tiszteletére szentelték, és ami most ennél fontosabb volt, hogy kedvelt turistalátványosság - a boszorkány remélte, hogy elég mugli lesz odabent és sikerül annyi időre elvegyülnie köztük, amíg lerázza a morcos, és kb. 15 perce férfiúi öntudatában is halálosan megsértett varázslót.
Gyors pillantás hátra - a pasas éppen kiért az utcából, valószínűleg a piros kabátot keresi a tömegben - majd Lin lelassítja a lépteit és besorol a bejárat előtt ácsorgó, nagyjából féltucat műkedvelő közé. Karjait keresztbe fonja, hogy elrejtse a pálcáját, majd mikor néhány pillanat múlva rá kerül a sor, a zsebébe kotor, leszurkolja a belépő árát és türelmetlenül nyomul beljebb a hajóba, remélve, hogy ide nem jönnek utána.
Odabent nincs túl nagy tömeg, nagyjából tizen-egynéhány ember lézeng a tágas templombelsőben - nem is csoda, hiszen egy félórán belül bezár az épület. Lindsay tehát karjait összefonva, a kinti hidegtől még kissé elgémberedett tagokkal, rémülten néz körül, majd - mivel túl kevés a látogató hozzá, hogy elvegyülhessen a tömegben - tanácstalanul indul a karzat felé.
- Bocsánat kisasszony, de oda nem mehet fel! - rója meg a pénztáros néni.
- Elnézést! - hadarja a lány idegesen, majd fekete tincseit félresöpörve mégis átlépi a képcsőt lezáró zsinórt, amíg a néni a többi látogatóval van elfoglalva.
Még jó, hogy nem magas sarkúban indultam el otthonról... - vigyorodik el zavartan egy szívdobbanásnyi időre, majd óvatosan elaraszol az orgona mellett, leül a padlóra és hátát a mellvédnek támasztva kifújja magát egy kicsit.

.

Kareem Whittman


A fiú bólogat, mosolyog, aztán egy újabb bókkal kedveskedik Lindsaynek, aki jó szokásához híven ettől kicsit zavarba jön, nem mintha félreértené a dolgot.
- - Kösz, szerintem elég fiús amúgy - válaszolja a gyűrűit csavargatva a lány, rendületlenül mosolyogva. Karr népszerűségi indexre tett megjegyzésére komolykodó arccal feleli:
- Dehogynem! Zenészek jönnek és mennek, de Potter... - ejti a nevet szinte hangtalanul - őt ismerni kiváltság a javából.
Karr demonstrációs ötletére rémülten grimaszol, de szerencsére a fiú nem gondolta komolyan a dolgot, Lin legnagyobb örömére.
- Ne ijesztgess! - válaszolja nagyot fújva, kezét a mellkasára téve, de a somolygás nem múlik el a szájáról.
A jenki világos szemeivel bágyadtan követi Kareem mozdulatait, amivel a kanalat piszkálja; a meleg, a kellemesen hűvös fagyi és a jóllakottság kezd erőt venni rajta és csápjaival óriáspolipként próbálja az álmosságba rántani, de a lány hősiesen küzd az érzés ellen.
Óriáspolip...  mintha Portugáliában meséltek volna egy hajóról, amit egy ilyen izé rántott a tenger fenekére... - s a gondolat nyomán a lány már látja is a halálra vált matrózokat és a nyálkás, puha karokat, ahogyan a hajótestet ölelik.Álmodozásából a suta elnézéskérés rángatja vissza.
- Ó, miattam ne szabadkozz, én is totál el szoktam feledkezni magamról, a legtöbben furcsának is tartanak miatta - legyint nemtörődöm módon apró kezével, majd a pincérnő után szól.

Jem szotorija a Hollóhátasnál is legalább olyan zajos sikert arat, mint az amerikainál, pedig Lindsay már majd' százszor elmesélte a dolgot. Együtt kacarásznak hát a napfényes teraszon, mintha a nevetés a világ legtermészetesebb dolga volna egy ilyen feszült helyzetben, mint amilyenben a mindennapok telnek a Nagyúr visszatérése óta itt Angliában.
- Oké, legyen úgy, ahogy akarod - hagyja rá a fagyi dolgát az ifjú gavallérra, majd elkapja a szokatlan szemezést a cigisdobozzal, de mivel Karr biztosítja róla, hogy nem zavarja a füstölés, a lány egy vállrándítással helyreteszi magában a dolgot és rágyújt.
- Ez most éppen varázslós - kínálja meg egy korty vízzel a fiú tudásszomját - de ez is ugyanolyan ártalmas, mint a mugliké - fújja ki a meglepően illatos füstöt Lin, majd látható élvezettel szívja meg újra a koporsószöget.
- Áh, amúgy tényleg nem ártana leszoknom, nem egészséges és a hangomnak se tesz jót hosszútávon - ad igazat Karrnak - de nem bírom letenni; ahogy láthatod, eléggé hirtelen és idegeskedő ember vagyok, a cigarettától viszont valahogy mindig megnyugszom - magyarázza Lindsay, fél kezével a táskájában kutatva valami után.
- Amúgy ha érdekel, a muglik tőlünk vették át a dohányzás szokását - teszi még hozzá, nem feledve a Roxfortos információra éhesen csillanó szemeit - de a varázsvilágban mindenféle különleges dolgot is keverhetnek a sima dohányhoz. Az enyémben most csak sima gyömbér van, az íze miatt - zárja le a kiselőadást Lin, majd megpróbálkozik néhány füstkarikával, mielőtt még a kávéjuk odaér az asztalhoz.
- Köszönjük! - mosolyog a kötényes boszorkányra, majd jólesően kortyol bele a karamellás italba.
- Ahh, szerintem is! Egészségedre! - helyesel, majd kisvártatva egy marék kacatot tesz ki az asztalra a nagy keresgélés közben, ami immár mindkét kezét leköti, így a cigarettát is kénytelen az ajkai közé szorítani. Az asztalra kerülő holmik között mindenféle van: két-három pengető, tiszta zsebkendők, egy sötétkék kendő és egy mugli golyóstoll is. A fiúban talán felmerülhet, micsoda  óvatlanság ez a habókos rockzenésztől, hogy csak így szabadon közszemlére teszi a mugli kütyüit, a lányt azonban láthatóan nemigen aggasztja a dolog.
- Hmm? -pillant fel a kérdésre a boszorkány, majd egy pillanatra abbahagyja a kutatást - Persze, ha  szeretnél - mosolyog a varázslópalántára.
- Szabad, még van nagyjából háromnegyed órám szabadon - tér vissza a táska mélyéhez Lin, majd nem sokkal később diadalittasan kap elő egy térképet.
- Háh, megvagy! - kezdi kiteregetni az asztal ráeső részére a város méretarány szerint kicsinyített alaprajzát, újra a táska mélyére süllyesztve az előzőleg előkotort holmikat, majd izgatott pillantással kezdi méregetni a lap közepét.
- Lássuk, hová is kell mennem pontosan...

Kareem Whittman


- Az furcsán venné ki magát, tényleg -grimaszol a boszorkány, de örül neki, hogy így beletrafált a helyes megoldásba. Mintha még a fagyi is egy kicsivel jobb ízű lenne a szájában.
- Én inkább a kvidicset szeretem, ha lehet választani. Tudod, a bátyám, Peter játszott az iskolai csapatban és azóta is követi az otthoni bajnokságot, meg Jem is sokszor elcipelt magával kivddicsmeccsekre, mert neki meg az unokaöccse játszik a helyi csapatban -magyarázza lelkesen a leendő diák, ujjaival a kehely oldalán vándorló vízcseppeket követve.
-A kosár sose volt az én játékom -vigyorodik el újra, majd hálásan csillanó kék szemeit a fiúra szegezve köszöni meg a bókot, mielőtt a furcsa, mégis Linhez illő rekedtes nevetés betöltené a teraszt.
- Kösz, ez kedves tőled...
Lindsay maga sem hitte volna, hogy ilyen jól fogja érezni magát a sráccal; kicsit izgult miatta, hogy Kareem zokon vette a baráti megkötést, de szerencsére úgy tűnik, felesleges volt ezen rágódnia. Új emberekkel találkozni, friss ismeretségeket kötni az egyik legizgalmasabb dolog, amit csak az amerikai el tudott képzelni; olyanokkal találkozni, akik ráadásul még a zenéjét is kedvelik, igazi élmény volt. Talán ezért is lelkesedett annyira a zenéért, és a zenélésért: utazás, kalandok, új helyek és arcok, közben pedig azt csinálhatja, amihez a legjobban ért és amit a legjobban szeret.
A rajongók mindig azt hiszik, hogy csak nekik olyan egyszeri és kivételes alkalom, amikor a rajongásuk tárgyával végre élőben is találkozhatnak, holott ez fordítva is igaz; a zenészeket is ugyanannyira feldobja az ismerkedés, mint a lelkes tömegeket... persze Lin nem szeretett úgy gondolni magukra, mint valami egetverően hatalmas rockbandára, de tény, hogy a lemezeik mindkét világban szépen fogynak, akárcsak a belépők a koncertjeikre.
Az első napom Londonban, és eddig milyen jól alakul! Remélem a megbeszélés is legalább ilyen jól fog sikerülni -jegyzi meg magában a lány, lassan a gombócrengeteg végére érve.
- Igen, én is azt hiszem... -bólogat féloldalas mosollyal Karr megjegyzésére, aztán az ajkába harapva vigyorog a fiúra, huncutul csillogó szemekkel.
- Akkor most te vagy a híresség kettőnk közül! Hűha... -nyugtázza elismerő pillantással az infót.
A lány némileg megenyhül a Süveg iránt Karr szavai nyomán, de azért marad még benne egy kevés idegenkedés.
Nagy rá az esély? Milyen válasz ez? Ezek szerint nem is tudják pontosan, hogy mi alapján válogat... furcsa.
- Ahham, ez így már szimpatikusabban hangzik -válaszol, az utolsó csokidarabokat is lenyalva a kanaláról, majd az éppen mellettük elsuhanó fodros kötényű boszorkány után szól:
- Legyen szíves! Kaphatnék egy jegeskávét? Karamellásat. Te is iszol velem egyet, Kareem? -kérdezi barátságosan, és ha a válasz igenlő, annak megfelelően egészíti ki a rendelést.
- Hát nem volt egy egyszerű dolog, az biztos -hajtja le a fejét a kuncogó boszorkány, aki már előre élvezte, hogy elmesélheti a srácnak a nem mindennapi sztorit.
- Egyik nap, valamikor hajnalban  álmomban éppen a Dead Weatherrel játszottunk egy színpadon, mikor felébredtem Jem kiabálására. Felpattantam, pálcát ragadtam és átrohantam a folyosó másik végére; totál ideg voltam, hogy valami baja esett, aztán mikor benyitottam... -kész, Lindsay nem bírta tovább, annyira kellett nevetnie, hogy még a könnye is kicsordult tőle. Arcát a tenyerébe temetve próbált úrrá lenni a kacagáson, de csak jópár mély levegővétel után tudta folytatni a történetet.
- Szóval mikor benyitottam, Jem ott feküdt az ágyában, abban a borzasztó kutyás pizsamájában, amit annyira szeret, az a nő meg már félig levetkőztette és... és... ott ült a csípőjén és követelte, hogy Jem tegye a magáévá, Jem meg alig bírta lefogni a kezét és csak kiabált ott, hogy „Segítség, segítség!” -a nevetés újra a boszorkány torkára forrasztja a szót, ahogy a kép ismét megelevenedik előtte- Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy kiröhögjem őket, vagy segítsek neki megszabadulni a hódolójától... szerencsére a pálcát még idejében sikerült kicsavarni a kezéből, úgyhogy a pizsamafelsőn kívül senkiben nem tett kárt. Aztán befutott Pony is és ketten nagy nehezen leszedtük a nőt Jemről. Az igazán ijesztő az volt, amíg vártunk az aurorokra. A csaj minden elképzelhetővel megfenyegetett minket amiért nem engedtük, hogy „egymáséi legyenek”. Először nem vettem komolyan, amiket mondott, de azok az őrült fények a szemeiben... totál becsavarodott egy liba volt -a lány megforgatja kék szemeit, ahogy a táskájába túr a cigarettái után kajtatva.
- Képzelheted, milyen röhögés volt, miután elvitték az aurorok... azóta is ezzel ugratjuk Jemet! -mosolyog rendületlenül a boszorkány, ahogy előhalássza a dobozt, majd kivesz egy szálat a gyömbérillatú pakliból.
- Ugye nem zavar, ha rágyújtok? -kérdezi udvariasan, majd ha nincs a másik ellenére, pálcája hegyével meggyújtja a cigarettát.
- Ijesztő, hogy sikerült bejutnia a házba; a muglik nem tudtak volna ilyen egyszerűen bejönni... na de már mindegy is -fújja ki élvezettel az illatos füstöt a zenész.
- Ez volt az Ettes basszusgitárosának legégőbb története... másra nem vagy kíváncsi? -kérdezi Lindsay, miközben az órájára pillant; alig egy szűk órácskája maradt, ha időben oda akar érni a találkozójára.

Eamon G. Millighan


- Szia, én is! -hangzik a frissen érkezett leányzó szájából, miközben végigméri a szőke srácot. A tekintetébe mintha egy kis idegenkedés vegyülne, de azért barátságosan mosolyog Eamonra.
- Igen, jól látod -bólogat Lin, miközben átöleli a gitár tokját, amit maga elé húzott- Stanzi az én jótevőm, aki mindig figyel helyettem is és hajlandó szöszmötölni vele, hogy elmagyarázza a dolgokat! -pillant huncutul a vörös lányra a boszorkány, majd magyarázatképpen még hozzáteszi:
- Nem vagyok igazán jó hallgatóság, nem tudok sokáig odafigyelni a tanárokra... túl sok dolog jár a fejemben hozzá. Ha Stanzi nem lenne, nem tudom, mi lenne velem -húzza el a száját a mondat végén, majd kerek arca újra kivirul, ahogy ujjaival a frufrujába túr.
- Én meg cserébe kirángatom az elefántcsonttornyából ahová bezárkózik és megmutatom neki, hogyan kell élvezni az életet! -vigyorodik el, amire a barátnője már csak egy beletörődő sóhajjal felel.
Azonban lassan itt az ideje, hogy a lányok elkezdjenek a komolyabb dolgokkal is foglalkozni, így a duó EG-vel szemben ülő fele komótosan szedelőzködni kezd.
- Nekünk mennünk kell, mert különben sose tanulom meg amit meg kell... -forgatja kék szemeit az énekeslány, miközben feltápászkodik a fotelből és összeszedi a kabátját, táskáját.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, EG! Remélem még összefutunk! -búcsúzik a lány széles mosollyal, aztán ha a másik hagyja, egy gyors puszit nyom a fiú arcára, majd a gitárt felkapva eltűnik az ajtó mögött az integető barátnőjével egyetemben.

Egész aranyos volt ez a srác... és tényleg ügyesen játszott. Remélem találkozom még vele! -morfondírozik magában Lin, miközben észre sem veszi, hogy az ajkaira ismét mosolyt lopnak a gondolatai. Apró ujjai megszorulnak a még mindig a kezében szorongatott pergamenen, amire Eamon az elérhetőségét véste fel, majd a lány észbe kapva gyorsan a táskájába süllyeszti a papírdarabot, még mielőtt elhagyná valahol.

Kareem Whittman


A szó újra a rejtélyes és áhított mindenhová-beengedlek-jegy köré csavarodik, amitől gy tűnik, Kareeem nem tud elszakadni.
- A férfiak legyenek is kitartóak! -vágja rá a boszorkány félig leeresztett pillákkal, kissé megemelve az állát. A kijelentést, bár továbbra is mosolyogva mondja, Lindsay komolyan gondolta, ez pedig aprócska, huncut kacskaringót pingál a szája szegletébe.
Szerencsére Kareem készségesen elmagyarázza, hogyan is kellett érteni az előző gondolatát, így Lin gondolatban megtörölheti a homlokát; sikerült megúsznia, hogy az értetlenkedő kérdése miatt totál dilisnek nézzék. Bár azt mondják, a zenészek mind csodabogarak...
- Áhá! Szóval a sport miatt! És mondd csak, mit sportolsz? -kérdezi felcsillanó szemekkel a lány, majd gyorsan, immár sokadszorra méri végig a fiút.
- Várj, kitalálom... úgy tudom, nálatok a futball a legnépszerűbb, de amilyen magas vagy, elmennél kosarasnak is, vagy mondjuk terelőnek -morfondírozik a lány, szájában felejtve a kanalat. Jellemző, hogy a kviddics jutott eszébe utoljára; félvérként és zenészként is többet mozog a varázstalanok között, mint az átlagos boszorkányok.
- Én is, sajnos, de ez látszik is -vigyorog a lány a srác kijelentésére, miszerint az mindent hajlamos eltüntetni az asztalról, amit csak elé tesznek. Lint láthatóan kicsit se zavartja az öngól; ugyanannyira jót tud nevetni saját magán, mint másokon.
- Biztosan nagyon különleges tökfödő! -bólint ismét, s bár nehezére esik elképzelni, hogy a döntés mindig olyan egyértelmű legyen, ahogy azt a Hollóhátas mondja, Lin hisz neki.
Kareem zsebe teljesen üres, de a boszorkány azért még hunyorogva hozzáteszi:
- Azért szemmel foglak tartani, úgyhogy vigyázz! -de a szeme nevet, úgyhogy nem kell komolyan venni a szavait.
- Ez furcsa, hogy nincsen még negatív kedvenced sem -csodálkozik el, ujjait ismét a frufrujába temetve. Neki mindig megvoltak a maga kedvencei, és tökéletesen idegen számára a gondolat, hogy valaki csak a tudásuk alapján gondoljon a tanáraira, vagy az alapján nyilatkozzon róluk, ahogy a varázslópalánta teszi. Inkább visszatér a lassan fogyó édességhez, s már éppen kivégezné a következő kanálnyit, mikor szóba kerül a Rendszer.
- Igen, biztosan -pislant a fiúra gyorsan, majd lenyalja a fagyit a kanálról- De ez talán nem a legjobb hely egy ilyen témához... -néz körül lopva.
Lin pontosan tudta, hogyan is gondolkodik a Rendszer a magafajta félvérekről: korcsnak, véletlen balesetnek tartja az ilyeneket, és mindenkit igyekszik megfigyelni -neki is jelentkeznie kellett a megfelelő hivatalnál, mikor elnyerte az ösztöndíját. Éppen ezért, igyekezett a lehető legkisebb feltűnést kelteni és semmilyen bonyodalomba nem belekeveredni; remélte, hogy ha szép csendesen ellébecol, akkor nem esik baja. Na persze ott van még az áldott-átkos hírneve is, abban pedig biztos volt, hogy ha neki bármi baja esne, az Egyesült Államok nem hagyná szó nélkül a dolgot... bár ez sovány vigasz lenne, ha tényleg történne vele valami, amíg itt tanul.
- Na és... ha te hetedéves vagy, akkor ismerned kell Harry Pottert is! -suttogja fojtott hangon, figyelve rá, hogy senki se hallja amit mond. Kíváncsisága újból előtörni látszik, ahogy szemei felragyognak.
- Ez kicsit úgy hangzik, mint valami agymosás -fintorog a lány Kareem elméletére- Talán inkább pont fordítva kell lennie; a Süveg úgy válogat, hogy a diákokban meglévő tulajdonságok kezdeményeit figyeli, és abba a házba teszi őket, ahol azok a legjobban fejlődhetnek. Lindsay a maga részéről irtózott a beszabályozástól. Magukkal a szabályokkal nincs baja, mert tudja, hogy a normális élethez szükség van rájuk... csak azt nem szerette,  ha túl sok van belőlük. A „jellemformáló varázs” elhangzásakor szó szerint megborzongott. A lány fiatal, életrevaló és talán éppen ezért, illetve a hazája miatt nem bírja jól a kötöttségeket. Mozgalmasságra, állandó izgalomra vágyik, és ez nem mehet úgy, ha valaki szabályokkal köti gúzsba.
Aztán a fiú rukkol elő a kérdéseivel, Lin pedig újabb kanál fagyit tüntet el a kehelyből.
- Nagyon jó kérdés! Igazából nincs nagy különbség; a hangulat pedig teljesen független attól, hogy melyik táborból való a közönség, volt már iszonyúan rossz és nagyon jó hangulatú koncertünk mindkét világban. Na persze a muglik nem lőnek szikrákat meg feliratokat a pálcájukból a koncert végén, ha élvezték, de nem is ez a lényeg -magyarázza kissé elmerengve a lány.
- Na de a rajongók viselt dolgai már elég különbözőek. A varázslók meg a boszorkányok sokkal ijesztőbbek tudnak lenni, mikor kóros az imádatuk -grimaszol Lin- Például őket nehezebb leszerelni, mint a muglikat. És sokkal vadabb dolgokra képesek; volt például egy boszorkány, aki mindenáron Jemet akarta megszerezni magának... először csak egy doboz bonbont küldött, ami persze tele volt szerelmi bájitallal, de a végén odáig fajult a dolog, hogy betört a házunkba Nashville-ben. Teljesen hibbant volt, és félelmetesen viselkedett...

Eamon G. Millighan


- Ó, persze nyilván;milyen buta vagyok! –hadarja Eamon arckifejezése láttán a boszorkány, szemeit lesütve, zavartan mosolyogva.
- Nem , nem világít, hanem ahogy fény éri, elkezdi folyamatosan váltogatni a színét meg az illatát. Aztán ahogy belekortyolsz, a szádban visszaváltozik az eredeti színére. Az íze meg… olyan, amilyet csak akarsz, mindenkinek más. Nekem például eperízű, de egy időben volt narancs is –magyarázza élénken gesztikulálva, mosolygós szájjal és szemekkel- Attól függ, mi a kedvenc ízed! Lehet chilisbab is, ha azt szereted; az mondjuk érdekes lenne –fintorodik el a lány egy cseppet, láthatóan elgondolkodva rajta, milyen lenne az utóbbi eshetőség. 
- Igen, biztosan! –vágja rá habozás nélkül a kijelentésre, tömény iróniával a hangjában. Érezhető volt, hogy Lin szerint ez sem nagyon változtatna a tanárnő hozzáállásán a diákjaihoz.
- Értem, akkor elég sok van belőlük! –csodálkozik el egy kicsit a lány, ahogy EG a menedzserekről magyaráz.
- Dehogynem! A bolond amerikaiak semmit nem tudnak Európáról és a kultúrájáról –mosolyog féloldalasan a lány, önironikusan bólogatva maga elé.
- Tényleg? Ez tökre érdekes! –lelkendezik a boszorkány őszintén- Akkor az ő családjának is biztos van saját mintája!
A kopogás most már egészen közelről hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és egy vörös hajú, magas lány lép be rajta. Meglepetten kémlel körbe, majd Lint meglátva kicsit elpirul és köszön:
- Sziasztok! Lin, bocs a késésért… hosszú volt az éjszaka –vigyorog bocsánatkérően, majd az ismeretlen fiúhoz fordul:
- Te ki vagy? Nem láttalak még errefelé.
- Semmi baj, Stanzi, jól elvoltam –legyint a külhoni boszorkány- Csak már megijedtem, hogy nem is jössz. Eamon, ő itt a barátnőm és mentorom, Stanzi!

Lin szótlanul, bólogatva -hümmögve hallgatja a varázsló válaszait; úgy tűnik, beletörődött a jó osztályzatba is. Végül körmét rágva csak ennyit felel a hárításra:
- Ahham, hát nem baj... remélem sikerül végleg megszabadulni a pagantól! Akkor szia! -köszön el zavartan, majd a távozás hímes mezejére lép.


Az újonnan érkezett, az amerikait váltó boszorkány íves szemöldökét kissé összevonva ismerkedik a fiú fájdalmas arckifejezésével, amit a megjelenése szült. A kócos alak nem is köszön, csak az auror felé biccent, miközben az asztalra támaszkodik, mintha a látható nyűttség mellett fizikai fájdalmai is lennének. Lilianne- nek nem tetszik a mozdulat; gyors, alapos pillantással méri végig a varázslót, inkább aggódón, mintsem bírvágytól fűtötten, ahogyan azt a másik gondolná. Ahogy a kolléga közelebb lép, Craig elmosolyodik, ezzel hasonló gesztusra ragadtatva a sötét fürtű teremtést is, akinek szemeiből most eltűnik, elszivárog a kihívó csillogás, rá nem jellemző kedvességnek adva át a helyét. Lilianne érezte, hogy a pillantása nem nyerte el a fiú tetszését, aki most bátortalanul süti le kék szemeit. A spanyol nő nem adja fel ilyen könnyen; az ausztrál hegyes álla alá nyúlva fordítja újra maga felé a másik fejét, s ismét megsimítja a sápadt arcot.
Figyelmét nem kerüli el a fiú bicegése sem, de „megkegyelmez” és nem teszi szóvá a dolgot, csupán elraktározza magában az információt.

- Valahogy éreztem... -sóhajt aprót a tanárnővé változott Halálfaló, de szemrehányás nincs a hangjában. Tudomásul vette, hogy rosszkor érkezett.
A következő kijelentés érdekes reakciót vált ki a boszorkányból; lassan, féloldalasan bólint, miközben nagyokat pislogva szól:
- Nos, így már értem, miért sietett annyira... -válaszolja rejtélyes mosollyal, szép szemeiben azonban több minden is bujkál. Ott az a gyorsan elillanó kis szikra, mely a megsértett női hiúság ékes hírnöke, majd rögtön ezután felszínre bukik a némileg értetlen kérdés is:
„Nem ilyennek ismerlek téged, mégis hogy keveredtél ilyesmibe?”
Szemrehányás, vagy sértődöttség azonban továbbra sincs a szemekben; Lilianne nagyon is el tudja képzelni, mit érezhet a lelkiismeretes ausztrál, így ennyiben hagyja a dolgot és nem borzolja tovább a másik kedélyét. Bár más szeretők talán felháborodva fogadnák a hírt, a mediterrán lelkületű boszorkány nem érzi szükségét ennek; hiszen semmiféle joga, és értelme sem volna felelősségre vonni a fiút.
- Craig... -kezdi a smaragdszemű, miközben ismét közelebb lép, és mélyen az óceánszín tekintetbe veszik - Látom rajtad, hogy halálosan kimerült vagy, nem is tartóztatlak tovább. Ezeket itt hagyom -teszi az asztalra a méretes paksamétát- várhatnak még egy darabig.
A lányon észrevehető, hogy némiképp nehezére esik magára hagyni a rúnamágust, de véletlenül sem szeretne anyáskodónak tűnni. Persze Lilianne lenne az utolsó, aki bevallaná magának, hogy nem hagyta teljesen hidegen a kócos ifjú állapota. Mégis így szól dallamos, mély hangján:
- De ha pihenésre vagy csak csillagképeket számolni vágysz... -hajol most egészen közel a másikhoz, szavait egyenesen a szőke tincsek alatt szemérmesen megbúvó fülbe suttogva- Tudod, hol találsz meg. Ígérem, most a teát is megisszuk -mosolyog a fiúra bátorítón, huncutul utalva a legutóbbi alkalomra, amikor teára invitálta a külhonit, de bármennyire sajátja is az aurornak a bujaság, igyekszik azt teljesen kiirtani a hangjából, megkímélendő a másik felet. Szívélyes felajánlás csupán, se több, se kevesebb... egyelőre.
Majd ha a másik hagyja, apró csókot nyom annak szája sarkára és visszahúzódik. Nem féltette a mágust; aki képes volt elbánni a Démonnal, abban a két átok együttes ereje sem tehet nagyobb kárt. Tehetséges varázshasználónak gondolta a fiút, aki bármivel megbirkózik, amit az élet elé sodor. Nem is szólva a titokzatos rajzolatokról, amik Craiget védelmezik.
- Menj csak -bólint ismét Lilianne, majd a madárral foglalkozó varázslónak hátat fordítva távozik.
A szoba levegőjébe szivárgott rózsaillat tudatja csupán, hogy erre járt.