Olyan gyorsan libbentem ki az óra végét jelző csöngő után a folyosóra, amilyen gyorsan csak tudtam, mert még idejében be akartam érni SV"K"-ra. A franc se akar elkésni Mr.Mirol órájáról, bár mostanság szerencsére sokat hiányzik. Nem mondhatnám, hogy kedvelem, és szinte biztos vagyok benne, hogy az ilyen eltávjain valakiből az élet távozik el. Nem tetszik az, ami  Roxfortból lett, vagy inkább maradt. Már titkolni sem próbálják, hogy Voldemort szolgái beszivárogtak az iskolába. Szinte érezni a háború és a halál szagát a levegőben, lehetetlen nem észrevenni, hogy mennyire eldurvult a helyzet.

Végre odaértem a teremhez , a résnyire nyitott ajtót óvatosan löktem be, de én voltam az első. Kifújtam a levegőt, majd egy fokkal nyugodtabban leültem a szélső részen középtájra. Ez talán az egyik legfélreesőbb hely, ami SVK-n nem utolsó szempont. Lassan nekiálltam kipakolni a táskából. Elővettem a könyvemet, pergament és pennát, valamint a pálcámat is a kezem ügyébe helyeztem.

Elkezdtek szállingózni a diákok. Aki köszönt nekem, annak illedelmesen visszaköszönöm. A Mardekárosokkal vagyunk összevonva, ami meglehetősen rossz választás volt szerintem. Néhány Madristól ugyanis nem áll távol az a néhány kedves bűbáj, amit Mr. Mirol előszeretettel gyakoroltatott velünk, és nem tartom túl jó döntésnek, hogy a Hugrabuggosokkal vegyítsük őket. Néhányan még megvédeni sem tudnák magukat! Én szerencsére, vagy nem szerencsére nem tartozok közéjük, és bár a sötét varázslatokkal már korábban is ismerkedtem, de kizárólag elméletben és pusztán azért mert érdekelt, hogy ezzel mit lehet elérni, aztán idén az új rendszernek hála már a gyakorlat is kötelező volt, pedig soha nem akartam kipróbálni.

Aztán egyszer csak besétált Mr. Vulkanov, aki repülést oktat, így nekem eddig nem volt vele órám, mert amint tudtam leadtam a repüléstant. Olyan grimasszal a fején vonul végig a padok között, hogy egyből a beképzelt szócska jut róla eszembe és az, hogy mennyire hiányoznak a régi tanáraim, eskü még Piton is. Vulkanov lecövekelt a katedra mögött, zsebre dugott kézzel és úgy méreget minket, mintha embert öltünk volna. Aztán némán megvárta amíg becsöngettek.

Miután belekezdett az órába kicsit nőtt a szememben, ugyanis nem a Cruciatus átokkal akarta nyitni az órát. Ez a halovány szimpatizálásom vele kapcsolatban akkor tűnt el, amikor felvéste a táblára a mai óra anyagát. Ez az átok sem volt jobb a Crucio!-nál, már előre rettegtem tőle, mert féltem, hogy az az egyetlen bűn, ami a taláromra fog égni az pont a sok egyéjszakás kalandom lesz. Annak reményében, hogy így megúszhatom, próbáltam nem erre gondolni. A hozzám legközelebb ülő egy barna hajú, évfolyam- és háztársam volt, ami némiképp megnyugtatott.

Én kezdtem. Felemeltem a pálcám, majd egy utolsó mély levegőt vettem és a srác felé fordultam. Ő is felém fordult, majd megborzolta barnás haját és kedvesen elmosolyodott. Felszegtem az államat, majd mindent kizárva a varázslatra összpontosítottam.

- Mehet? - kérdeztem, mire a fiú bólintott. Még egy pillanatig hezitáltam, aztán egy laza csuklómozdulattal meglegyintettem a pálcámat. - Lex Ignis! - Tűzvörös fénysugár tört elő a pálcám végéből, de még mielőtt elérte volna a társamat elhalványult. Nem adtam bele apait, anyait, mert nem is akartam. Még soha nem használtam ezt az átkot, pedig már olvastam róla, viszont személyes tapasztalat hiányában nem mertem teljes erőbedobással ráuszítani a srácra. - Lex Ignis! - Ismét kilőttem az átkot, ami vállon találta a fiút - pont ahová szántam. Elég volt néhány másodperc és az arca már el is torzul, majd megjelent a vállánál a tüzes felirat,  én azonban tüntetőleg elfordítottam a fejem. Megvártam, amíg Mr. Vulkanovnak idetéved a tekintete, majd rögtön meg is szüntettem. - Lex Culpa! - mormoltam, majd hátradőltem a székemen.

- Kezdhetem? - kérdezte ő, mire ismét felé fordultam. Lelkileg próbáltam felkészülni, de végülis mindegy volt, tehát bólintottam és ismét felszegtem az állam. - Lex Ignis! - mondta ki, de éppen hogy csak a pálcájának a vége megvillant. Bátorítóan rámosolyogtam, mire ismét megpróbálta. Már majdnem elért a vörös fény, amikor úgy mint nálam eltűnt. - Lex Ignis! - morogta kissé idegesebben, mire az átok telibe kapta a mellkasomat. Halk sziszegés jutott csak ki az összeszorított fogaimon, pedig olyan érzés volt, mintha tüzes vassal vésnék belém a betűket. Le sem kellett néznem, éreztem, hogy mit ír ki rám: Otthon varázsoltam!

Olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy már azelőtt felsóhajtottam, mielőtt levette rólam az átkot. Miután megszűnt a varázs még néhány percig szúrt a mellkasom, de már korántsem volt olyan fájdalmas. Végre volt időm körülnézni, a többiek is szépen gyakoroltak, ki több, ki kevesebb sikerrel. Nekem már nem volt dolgom ezért szórakozottan kihajtogattam egy pergament, majd rajzolgatni kezdtem rá és vártam, hogy végre kicsengessenek, nem akartam tovább gyakorolni.

Jelszó || "Sok száz kis élet még őrzi rég elbukott harcunk nyomát."
Teljes név|| Danielle Morgan Hilarior
Becenév ||  Elle
Nem ||  nő
Születési hely, idő || London, Nagy Britannia; 1981. márc. 9.
Kor || 16
Vér ||  félvér
Iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Évfolyam || hatodik


Most mesélnek kéne a múltamról? Rendben, de előre figyelmeztetlek, nem vagyok jó előadó.
Danielle Morgan Hilarior néven születtem 1981. március 9-én, Londonban, egy sima mugli kórházban. Akkoriban anyám már a muglik között élt, ezért ez nem volt kérdéses. Jóformán hátat fordított a varázsvilágnak. Még mi, a kölykei sem tudtunk róla, hogy boszorkány, később azzal takarózott, hogy elmondta volna, ha bármelyikünkön is látja a jeleket – hozzáteszem Greg szerint én már kicsinek is fura voltam. Apám közönséges mugli, soha nem ismertem, pedig Isten a tanúm rá, nagyon akartam – akarom. Anya állítása szerin apám nem volt teljesen megbízható ezért kellett új férfit keresnie. Na, igen! Anyám különös ember, mániákusan ragaszkodott minden férfihez, akihez csak köze volt. Egy időben próbáltam erre válaszokat találni, de még most is úgy gondolom, hogy csupán biztonságra és családra vágyik. Ezért megy folyton férjhez, csakhogy a megszeghetetlen esküt nem teszik le, és anyám hajlamos rögtön új áldozatot keresni, amint a jelenlegi akár csak egy picit is félrenéz az utcán, más nők felé – az esetek 90% százalékában ő csal először, állítása szerint ezzel csak megelőzi a bajt. Ez beteges, de tényleg! Ennél már csak az durvább, hogy minket sem azért szült meg, mert gyermeket akart, hanem, hogy ezzel is plusz egy okot adjon az aktuális pasasnak a maradásra – persze a legtöbbjük rögtön otthagyja, amint megtudja, hogy terhes, viszont a gyerektartás jó pluszpénz.  Nem panaszkodhatok, ezt a néhány apróságot leszámítva szép gyerekkorom volt – van-, bár igaz, hogy túl sok barátra nem tettem szert, szám szerint konkrétan nullára, - legalábbis a muglik között.  Viszont vannak testvéreim! A nővérem és én sosem voltunk túl jóban, de ennek az oka nem a testvéri civakodás, hanem az, hogy az ember nem sok mindent oszt meg az anyjával. Eve és köztem inkább van anya-lánya viszony, mint nővér-húg, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az igazi anyánk folyton a hímneműek után csámborog és nincs túl sok ideje ránk. Tehát Eve, nála prűdebb embert keresve sem találhatnék, amivel kiskoromban engem is megfertőzött, de hála Gregnek mára már kihevertem. A bátyám a mugli Draco Malfoy, ha a hódításai számát nézzük. Összesen két barátnője volt, akiknél hosszabb kapcsolatról beszélhetünk – az egyik több volt, mint két év, anya példát vehetne! Ebben azt hiszem én is inkább az ő eszméit osztom, mint Evét. Tehát vagy hosszútáv, vagy egy éjszaka. Lelepleztem magam! Igen az én ágyamban is megfordultak már páran, de Dracóval ellentétben én jobb szeretem megtartani magamnak, hogy kivel kerültem közelebbi kapcsolatba – az Exmemoriam lassan már nonverbálisan is megy. Rajtuk kívül van még két húgom, tehát én vagyok az abszolút középső!
Akkor mutatkozott meg először, hogy boszorkány vagyok, amikor egyik nap az óvodában homokoztunk. Az óvónőnek be kellett mennie, mert Joe Greshem leesett a mászókáról - Merlinre, a mai napig emlékszem, hogy ordított! Szóval szabad rablás volt. Először nagyon jó ötletnek tűnt, hogy beássunk valakit a homokba, még akkor is, amikor kiderült, hogy az a valaki én leszek, sőt még akkor is, amikor már combközépig betemettek. Akkor kezdtem érezni, hogy ez még sem akkora buli, amikor megpróbáltam önerőből kihúzni a lábamat, mit ne mondjak, nem sikerült. Még próbálkoztam egy ideig, de nem jött össze, ezután segítséget kértem, de a többiek csak nevettek. Először mérges lettem, nagyon mérges és nekiálltam kikaparni magam a két kezemmel, aztán egyszer csak éreztem, hogy valami rátekeredik a bokámra. Hatalmasat sikítottam, majd még kétségbeesettebben kezdtem el kaparászni. Könyörögni kezdtem, hogy segítsenek, mire az ovis társaim két csoportra oszlottak: azok, akik féltek segíteni, és azok, akik nem akartak. Olyannyira tehetetlennek éreztem magam, hogy megint mérges lettem, de amikor az a valaki ismét megmozdult a lábamon a félelmem felülkerekedett, ezután képszakadás. A következő emlékem, hogy a homokban ülök és egy bazinagy gödör van előttem, kirobbantottam magam a homokból – persze ezt akkor még nem tudtam. Szerencsére az a valami is lerobbant a lábamról, akkor azt hittem, hogy egy kígyó, ma már inkább gilisztának mondanám.
Ezután majdnem tünetmentesen, de teljesen tudatlanul leéltem vagy hat évet, amikor érkezett a következő pofon. Éppen a kertben ücsörögtünk, mert anyám akkori férje, Phil kitalálta, hogy csináljunk családi vasárnapot, hogy jobban megismerhessen minket. Legtöbbször ez a program egy gyakorlati szexuális felvilágosítássá fajult, mivel Phil nehezen türtőztette magát. Ilyenkor Eve elmenekült, Greg bámulta őket, én pedig próbáltam elfoglalni magam. Mindegy, az a vasárnap kicsit más volt, mivel miközben anyámék épp az előjátéknál tartottak megjelent egy bagoly, és pontosan a kerti asztal közepén landolt. Mindenki meglepődött, Phil talán még kicsit meg is ijedt. Aztán anyám gyanakvó arccal odasétált és kihúzta a csőréből a levelet, emlékszem már akkor is feltűnt, hogy mennyire biztos kézzel simít végig a bagoly hátán, én is vágytam rá, hogy megsimogassam. Aztán felsikoltott és elájult, puff! Phil olyan drámát levágott, hogy én is rimánkodni kezdtem egy ájulásért. Miután anya felsikoltott a bagoly elrepült, Greg és Phil pedig vele kezdtek foglalkozni, egyedül én maradtam, aki még emlékezett rá, hogy anyánál van egy boríték. Közelebb sétáltam a hármasukhoz, majd kiszúrtam a földre ejtett sárgás borítékot. Lehajoltam érte, majd felvettem. Legnagyobb meglepetésemre az én nevem állt rajta. Izgatottan felbontottam, még a pecsétet sem néztem meg a levél hátulján, pedig hozzá kell tennem, ma már nagyon figyelek, hogy ne tépjem félbe a Roxfortos pecsétet, mert nagyon tetszik. Tehát kinyitottam a borítékot, és amikor olvasni kezdtem azt hittem, hogy ez valami rossz vicc, de aztán anyám reakcióját alapul véve hinni kezdtem a levélnek. Miután a családi dráma lezajlott és anyám magához tért, rövid úton kipenderítette Philt – elküldte vásárolni, vagy tudom is én -, aztán feljött hozzám. Én a szobám közepén ültem a földön, előttem a kibontott levéllel és még azt sem tűnt fel, hogy anya becsukta maga után az ajtót. Nagyon elmerültem a gondolataimban, tíz éves létemre tökéletes pro és kontra listát állítottam össze arról, hogy miért lehetek boszorkány, és miért nem. Anyám leült velem szembe, majd megvárta, amíg észreveszem, azután pedig csak annyit mondott, hogy az vagy. Még néhány percig emésztgettem, majd kezdetét vette az első, három másodpercnél tovább tartó beszélgetésünk. Egy darabig úgy tűnt, hogy kifogyhatatlan vagyok a kérdésekből, majd a sok újdonság hatására mégis elkezdtem megtelni. Anyám utolsó kérdése az volt, hogy akarok-e menni. Nos, a válasz nyilvánvaló, de azért elmondom: akartam!
Ugyan ebben az évben, szeptemberben jártam először a Roxfortban, ami tökéletesen levett a lábamról. Elképzelni sem tudnék jobbat. Az elején furcsa és új volt minden, de könnyen alkalmazkodtam. Hamar rájöttem, hogy a könyvtár a legideálisabb hely számomra, mivel ott volt az összes infó egy karnyújtásnyira, ráadásul tudni kell rólam, hogy nem tudok teljes csendben tanulni, szükségem van egy alapzajra – a mugli világban ezt mindig a tévével lőttem ki. Szóval beköltöztem a könyvtárba és csak szívtam magamba a dolgokat. Első évem végére annyi bűbájt és rontást ismertem, mint egy harmadikos – tény, hogy nem mindegyiket tudtam alkalmazni is, hiszen a mágiám még gyerekcipőben járt, de azért nagyon igyekeztem. Az is hamar kiderült, hogy allergiás vagyok a töklére, ezért anyámtól karácsonyra kaptam egy sima ásványvizes üveget, amiben az a trükk, hogy mindig újratölti magát.
Többször is jártam a tilosban az eddigi Roxfortos éveim alatt, de összesen egyszer kapott el Frics, viszont lelkiismeret furdalásom az mindig volt a kihágások után. A legdurvább kalandban tavaly volt részem. Ez természetesen nem egy Harry féle túlélés volt, annál sokkal, hmm, kielégítőbb. Egy Max nevű hugrabuggos sráccal volt randim. Amíg a többiek vacsiztak, mi kimentünk a parkba és leültünk a fűbe vacsorázni. Élveztem volna, ha nem csak unalmas, sabloncsöpögések hagyták volna el a srác száját. Egyszóval rohadtul untam magam, amikor ötödszörre is elmondta, hogy mennyire odavan értem. Vágytam egy tartalmasabb beszélgetésre, de erre ez a fiú nem volt képes, ezért illedelmesen megköszöntem az estét, majd fáradságra hivatkozva leléptem. Szerencsére még éppen elcsíptem a vacsora végét, szóval nem maradtam éhen se, mivel Max kint minden kaját maga elé emelt és az én számba csak akkor jutott táplálék, ha ő tehette bele, érthető, hogy éhes voltam nem? A cikis az volt a dologban, hogy Maxnak azt mondtam lefeküdni megyek, de sajnos ő is betért a Nagyterembe és megbizonyosodott ennek az ellenkezőjéről. Próbáltam menteni a menthetőt azzal, hogy odafordultam Cecilé de Nichs-hez, akivel osztoztunk egy szobán, majd nekiálltam ecsetelni, hogy milyen volt a randim, miközben hatalmasakat ásítottam. Cecilé szerencsére nem akadékoskodott, szóval miután kamubeszámolót tartottam és közben megtömtem a hasam, felálltam és tényleg elindultam a hálókörletünkbe. Nem voltam álmos, ezért elővettem a női praktikákról szóló varázskönyvet, amit Greg küldött a szülinapomra, azt mondta ne is kérdezzem, hogy honnan van, de lehet, hogy ezek után anyának becsúszik még néhány gyerek, hacsak nem tudja fejből a varázsigét, szóval a könyvet anyától csórta, de mivel hasznosnak találtam, ezért nem küldtem vissza. Találtam egy új szárítóbűbájt ezért elindultam a közös zuhanyzóba, majd lezuhanyoztam, hogy kipróbáljam, amikor meg akartam volna szárítani magam feltűnt, hogy nincs nálam a pálcám, aztán beugrott, hogy még a randin varázsoltam vízhatlanná a cipőmet és ott is hagytam a fűben. Törülköző híján vizesen vettem fel a rövid, vajszínű hálóingem, aminek a pántja és a mellrésze csipkével volt díszítve. Jobb ötletem nem lévén magamra kaptam még a fekete köntösömet is, majd víztől csöpögő hajjal és nedves bőrrel végig kommandóztam a hatalmas kapuig, ami egyetlen hang nélkül nyílt ki. Baromi szerencsésnek éreztem magam, hogy Frics nem kapott el, mielőtt megszereztem volna a pálcám. Nélküle rettentő védtelennek éreztem magam. Szóval éppen visszafelé tartottam, amikor hangokat hallottam az első emeleten, ezért menekülőre fogtam és bekanyarodtam az első kihaltnak tűnő folyosóra – nem akartam összefutni és prefivel, vagy Mrs. Norris-szal. Sikerült betalálnom az első emeletnek azt a részét, ahol a mosdók vannak. A lépések egyre csak közeledtek, ezért szaladtam tovább. Nem akartam bemenni Myrtile-hez, mert akkor tuti, hogy lebukok ezért gyors mérlegelés után a fiúvécébe akartam bevetni magam. Kihúztam a pálcám és nekitámaszkodtam az ajtónak, mert volt már szerencsém tapasztalni, hogy milyen, ha egy lány a fiú vécébe akar bemenni – leég a tenyeredről a bőr, amint a kilincshez érsz -, de legnagyobb meglepetésemre az ajtó kinyílt és egy mellkassal találtam szembe magam. Csak annyi időm volt, hogy megnézzem van-e prefi jelvénye, de szerencsére nem volt, szóval visszalöktem a klotyóba, majd becsuktam az ajtót. Akkor először volt időm felnézni az arcába, Blaise Zambini a Mardekár kettesszámú, nemSzőke Hercege állt velem szemben, huncut vigyorral az arcán. A szám elé emeltem a mutatóujjam, majd eltátogtam, hogy Frics, mire megragadta a csuklóm és behúzott egy fülkébe, aztán varázslattal ránk zárta az ajtót. Egy ideig még feszült csendben, az ajtóra tapasztott fülekkel hallgatóztunk, majd Blasie nem hazudtolta meg önmagát. Gondolom, nem kell részleteznem, miután khm, végeztünk én egy utolsó csókra magamhoz csaltam, de csók helyett kitöröltem az emlékeit, aztán közöltem vele hogy maradjon csendben, mert Frics itt mászkál. Azóta sem buktam le.
Miután elvégeztem a Roxfortot szeretnék majd auror, vagy gyógyító lenni, bár a második jobban vonz. Félek, hogy lassan elkezdhetem gyakorolni a gyógyítást, ugyanis a háború a nyakunkon van. A Roxfort már rég nem az a fesztelen, mágiával teli hely, ahol a gyerekek boldogan sikítoznak. Még az elsősök arca is gondterhelt, ha elbambulnak. Tapintható a feszültség, bárhová is megyek és már a nevetés sem űzi el a gonoszt, ahogy egyszer, régen Dumbledore mondta.

Háború|| A háborúban Harry Potter oldalon állok, bár lassan már magam sem tudom, hogy van-e egyáltalán jó oldal. Hiszen mi is ölni fogunk! Igaz, hogy csak azért, mert meg kell védenünk magunkat, de ez is csak süket duma, amivel lemossuk a vért a kezünkről, attól, hogy a nagyobb jóért tesszük, még gyilkosok leszünk. Ha tehetném, az egésznek véget vetnék, csata és felesleges áldozatok nélkül. Én békét akarok a varázsvilágba, de nem ilyen áron. Ez felesleges, de sajnos elkerülhetetlen öldöklés, vagyis nem lenne az, ha Voldemort nem lenne egy önző, beképzelt, hatalommániás idióta. Nem tudom, hogy hogyan képes emberéleteket elvenni, pusztán hatalomvágyból. Ezért gondolom, hogy Harry oldalán a helyem, mert talán ezután a csata után béke lesz.


Önálló és kitartó vagyok, mert ha egyedül vagy meg kell tanulnod elérni a céljaidat, amik általában nem huppannak bele az öledbe egy Kérlek! után. Bár az is lehet, hogy az én céljaimmal van probléma.
Hogy ezen kívül mi jellemez?
Hmm, fogós kérdés. Nem mondanám, hogy kifejezetten gyáva vagyok, de racionális gondolkodású embernek tartom magam. Ergo, tudom magamról, hogy sok mindentől félek. Hogy miért gondolom mégis azt, hogy elég bátor vagyok? Nos, lehet, hogy félek, de ki nem? Az én titkom az, hogy ezeket az apró félelmeket megtartom magamnak és legjobb belátásom szerint feszegetem a határaimat. Példa, csak, hogy értsd: tériszonyom van. Soha senki nem fog rávenni egy Bunge-jumpingra, de ha azon múlik, akkor minden további nélkül seprűre ülök.
Gyűlölöm a kötöttséget, így a házasságot is, bár gyanítom ez inkább anyám érdeme. Ha hosszútávú kapcsolatra vágyom, akkor társat választok magamnak, nem egy kirakati majmot. Maximum két gyerekem lesz, és ugyan az lesz az apjuk!
Ezen kívül könnyen elveszek a részletekben, azonban ez nem igazán hiba, ugyanis a legapróbb részlet sem kerüli el a figyelmemet, ezen alapul a precízségem. Én nem kérdezősködve és a pletykákból szerzem az infóimat, hanem csendben megfigyelek. Ez legtöbbször jobban működik. A csendes viszont máskor is jellemez, nem vagyok túl jó előadó, viszont hallgatóságnak profi vagyok.  Soha senki bizalmával nem élnék vissza, ettől konkrétan hányingerem van. Az emberekkel türelmes vagyok, kivéve saját magamat. Nem törik le a kezem, ha segítek másoknak, ez az egyik lételemem, bár álszent lennék, ha azt mondanám mindig önzetlenül teszem, de legtöbbször így van. Nem mondom, hogy én fehér vagyok, de azért elég világosszürke…


Mindig ||
Imádom:
∞   mágiát
∞   mugli tárgyakat(főleg az elektronikusakat)
∞   fényképezést
∞   sötét körömlakkokat
∞   régi könyveket
∞   salátákat

Soha ||
Utálom:
∞   hopp-porral való utazást
∞   házasságot
∞   hüllőket és csúszómászókat
∞   feltűnősködést
∞   veszekedést
∞   Piton professzort
∞   jóslástant
∞   magasságot

Dementorok || Apám arcát látom magam előtt, sosem ismertem. Az a legrosszabb emlékem, hogy nincs róla emlékem.
Mumus || Halálosan félek a haláltól.
Edevis tükre || A háború végét, kisebb tömeget látok egy hatalmas fa alatt, amint minden ismerősöm mosolyog, és a szemük is gondtalanul csillog. Élvezik a friss levegőt, a szabadságot, a kötöttségek nélküli életet.
Százfűlé-főzet || Áttetsző, de kis aranyszínű pöttyök vannak benne, hideg és mégis olyan íze van, mint a napfénynek.
Titkok ||
∞   van egy arab nyelvű, mugli tetoválás a jobb fülem mögött, jelentése: apu
∞   rajongok a fociért
∞   nem vagyok szűz

Rossz szokás ||
∞   ha izgulok, vagy gondolkodok, akkor folyamatosan beharapom az alsó ajkam bal felét
∞   ha dilemmázok, akkor rendszerint hümmögök, amit a többiek nem mindig tolerálnak, pedig próbálom halkan csinálni.


Apa || Stan Craks; 47; mugli
Anya || Monica Hilarior; 42; félvér
Testvérek ||  
∞   Eve Sacharissa Hilarior, 22
∞   Greg Adabert Hilarior, 19
∞   Vicka Cassandra Hilarior, 8
∞   Inez Elladora Xantes, 3

Családi állapot || egyedülálló
Állatok || Spes – keverék kutya, de mivel így a Roxfortba nem vihettem magammal, macskává változtattam, viszont csak kívül macska, ezért rendszeresen kergeti kamufajtársait.

Családtörténet ||
Anyám félvér, de a viselkedése miatt az anyja kitagadta – meg tudom érteni. Ezután kezdett el érdeklődni a muglik iránt, gyorsírói állást vállalt a londoni bíróságon, és folyton hangoztatja, hogy ez mennyire fárasztó. Fel sem tudom sorolni, hogy hány férfi fordult meg nálunk. Anyám betegesen függ a kapcsolataitól, azt hiszi, hogy egy papír mindent megold, ezért folyamatosan házasodik, újra és újra, nem bírja egyedül, pedig mi itt vagyunk – voltunk - neki. A rengeteg házasságából néhány gyereke is akad, mindnyájunknak más az apja, tehát csak féltestvérek vagyunk, ez a kapcsolatunkat nem befolyásolja, de nem tudom neked leírni azt az érzést, amikor látogatóba jön valaki és megkérdezi, hogy mellesleg apátok hol van, mire kap öt különböző választ.
Apám egyszerű mugli, nem tudom, hogy mivel foglalkozik. Soha nem ismertem. Azt hiszem anyámmal nem jutottak el az esküvőig, de ki tudja?
A háborúban a családom egyáltalán nem veszt részt! Mit is keresnének itt? Rajtam kívül csak anyámban csörgedezett a mágia, de ő már rég nem használja.


Magasság || 169 cm
Tömeg || 55 kg
Szemszín || barna
Hajszín || világosbarna
Különleges ismertetőjel || Van egy ezüst nyakláncom, amit az apám adott az anyámnak. Ezen a láncon két medál van, az egyik Szűz Máriát ábrázolja, a másikon pedig két karika van, amik összeérnek –  mindig úgy gondoltam, hogy ez a szerelmet ábrázolja, két élet egybefonódásának a szimbóluma.
Kinézet || Tanítás közben, mint mindenki más, én is a suli egyenviseletében feszítek. Sokkal ellentétben én imádom. Iskolán kívül is a visszafogott elegancia jellemez, rögeszmés megfelelési kényszerem miatt soha nem lépek úgy emberek közé, hogy nem vagyok elégedett magammal, ez nem beképzeltség, hanem szorongás. Összességében az mondanám magamra, hogy kellemes, ami nem szép – tehát nem vagyok egy kifejezetten gyönyörű ember -, nem dögös – tehát a fiúkat sem vonzom túlzottan, kivéve, amikor úgy akarom -, és nem feltűnő – ezt gondolom nem kell magyarázni -, olyan vagyok, mint a ruháim: pasztell – ami harmonizál az összes többi színnel, de soha nincs a középpontban. Ha valakit blúzban és magas sarkúban látsz szombat reggel a Nagyteremben, az tutira én vagyok.
Egészségi állapot || Az összes, de tényleg az összes mugli gyógyszerre allergiás vagyok, valamint a sütőtök lére is, viszont hála Merlinnek, nagyon ritkán betegeskedem, sőt szinte soha – a nátha nem betegség!


Varázslói ismeretek || Kifejezetten jó tanuló vagyok, az elméleti órákat is szeretem, mivel a könyvek lekötnek, de a gyakorlati órákért is odavagyok. A vizsgákon kitűnővel végeztem a legtöbb tárgyból, kivéve a bájitaltant és a számmisztikát, ott csak várakozáson felülit értem el.
Nem tudnék felsorolni olyan órát, ami nem érdekel, csak olyat, amelyiken nem bírom elviselni a légkört. Kedvenc példám erre Piton órája. A bájitaltant egy roppant érdekes dolognak tartom, de egyszerűen felfordul a gyomrom, amikor be kell mennem a Denevér órájára, leírhatatlanul utálom a hangulatot bájitaltanon. Utálom, hogy Piton mindenkibe beleköt, és azt is, hogy nem képes normálisan átadni a tudását, pedig én tudom, hogy van neki! Ha feleennyit kötözködne, akkor az osztályátlag sem lenne a béka feneke alatt, mert nem arra figyelnénk, hogy mikor húz le ismét minket, hanem a főzetre.
Kedvenc óráim az átváltoztatástan és a bűbájtan.
Felvett tantárgyak ||
∞   rúnaismeret
∞   legendás lények gondozása
∞   számmisztika
Mugli képzettségek || Elvégeztem egy nyári fotós iskolát, friss a jogsim és pókerezem.
Patrónus ||  Flamingó
Pálca típusa || Tizenegy hüvelyk, égerfa, unikornis szőr a magja.



- Kérem, kövessenek! – azzal az idős asszony elindult a hatalmas faragott fa ajtó felé. A gyomrom akkora volt, mint egy icipici tű feje, a szívem pedig a bordáimat verte, még soha nem izgultam ennyire.
Anya mesélt nekem a beosztási ceremóniáról, és én magam is olvastam róla az egyik könyvben, amit vettünk, de azt senki nem mondta, hogy ennyire fogok izgulni. A számat már szinte véresre harapdáltam, amíg eljutottunk az ajtóig. Talán harminc-negyven elsős volt, és köztük voltam én is. Erre a gondolatra olyan büszkeség járt át, mint addig még soha. Különlegesnek éreztem magam.
- Egyes oszlopba fejlődjenek – utasított McGalagony, az igazgatóhelyettes. Mire kitárult az ajtó, addigra már beálltam egy vörös hajú lány és egy fekete kisfiú közé, nem válogattam, csak sodródtam az árral. A professzor vezetésével indultunk el a négy hatalmas asztal között, miközben mindenki minket bámult. Lehajtottam a fejem, mert a sok kíváncsi tekintet még zavarba is hozott, pedig úgy szerettem volna körbenézni. Az egész kastély lenyűgözött, szinte tapintani lehetett a mágiát, fantasztikus érzés volt.
Végül mégis csak győzött a kíváncsiságom és körülnéztem a teremben. Ha azt mondanám hatalmas, az a fél termet sem fedné le. Elámulva kapkodtam a fejem, mert mindent meg akartam nézni. A falakat képek díszítették, és a négy asztalnál rengeteg gyerek ült, és mind minket bámult. Én is megnéztem őket, és felismertem a házakat a színeikről. Még a sorrendet is meg tudtam állapítani: Mardekár, Hollóhát, Griffendél és a Hugrabug. Nem tudtam eldönteni, hogy igazából melyik házba is szeretnék kerülni, ám amikor az ezzel kapcsolatos dilemmámat megosztottam anyámmal elmondta, hogy nem kell ezzel törődnöm, mert úgy sem én döntök, majd beszélt valami Teszlek süvegről. Most már képet is tudtam társítani ehhez a fogalomhoz, ugyanis egy kopott háromlábú szék tetején megpillantottam, a legrondább és legrégebbi süveget, amit valaha láttam – nem mintha túl sokat láttam volna addig, de azért mégis.
Észre sem vettem, hogy elértünk a kis emelvény elejéig, amin a tanári asztal állt, előtte pedig egy kitárt szárnyú bagoly szobor volt, amolyan prédikálós pad, viszont az állat gyönyörű szépen volt megmunkálva, sejtései szerint aranyból, ahogy az igazgató széke is. Végignéztem a tanári karon, a legtöbbjük szimpatikus volt, de az érdeklődésemet, csak az igazgató és egy magas, borzas szakállú, fekete hajú óriás keltette fel. Előbbi a mosolygós szemeivel, a térdéig érő szakállával, és a furcsa alakú szemüvegével, míg a másik pusztán a termetével.
Révedésemből McGalagony hangja húzott vissza, aki már a süveg mellett állt.
- Akinek a nevét mondom az kifárad ide, a fejére tesszük a Teszlek süveget, majd a süveg beosztja valamelyik iskolai házba. – A tanárnő nem beszélt tovább, csak a süvegre nézett, mintha várt volna valamire. Aztán egyszer csak a süveg énekelni kezdett. Említenem sem kell rendesen  meglepett vele.

Újkoromban eltelt már vagy ezer év azóta,
Élt e földön négy nagy mágus; róluk szól e nóta.
Hősi lelkű Griffendél, kit tégas sik nevelt;
Szép Hollóhát ifjúsága zord hegyek közt telt;
Szelíd szívű Hugrabug, kies völgyek lánya;
S ravasz Mardekár  hazája erdők ingoványa.
Kell egy mágus-tanház  vélte a hőskor négy bölcse.
A Roxfort lett közös álmuk s munkájuk gyümölcse.
Kezdetektől volt egy külön háza mind a négynek,
Hiszen ki-ki más-más virtust tartott fő erénynek.
Bátor szívű ifjak gyűltek Griffendél köré.
Hollóhát az észt helyezte mindenek fölé.
A szorgosokhoz húzott mindig jó Hugrabug szíve.
S a becsvágyók közül került ki Mardekár sok híve.
Egy kérdésre kereste még a négy bölcs a választ:
Holtuk után az ifjaknak házat vajh ki választ?
Griffendél fejéhez kapott, levett róla engem;
észt töltött belém a négy, s ím Teszlek Süveg lettem.
Húzzatok hát fületekre, ne tátsátok szátok!
Megtudjátok menten, melyik ház illik hozzátok!

Miután a süveg kidalolta magát a professzor egyesével elkezdte kihívogatni a gyerekeket. Mindegyikük fejére rátették a süveget, ami hangosan elkiáltotta magát minden alkalommal. Volt, hogy a gyereknek még csak a feje búbját súrolta a süveg, de máris tudta, hogy melyik házba való. Nem igazán figyeltem a nevekre, mert az én fejemben még mindig a dalocska járt, ezért fordulhatott elő, hogy másodszorra is felolvasta a nevemet McGalagony.
- Danielle Morgan Hilarior! – harsogta, mire kicsit összébb húztam magam, de azért elindultam az emelvény felé. A szék előtt még tétováztam egy kicsit, tekintetem az öreg igazgatóra tévedt, aki csak mosolyogva bólintott. Mély levegőt vettem, majd megfordultam és felültem a székre.
- Hmm, hmm hová is tegyelek? – szólalt meg halkan a Teszlek süveg. Bíztam benne, hogy ő jobban tudja nálam, mert nekem fogalmam sem volt. – Van itt minden, tudásszomj és bátorság, de ravasz is a kislány. Nagyon bonyolult – nyögte, majd egy időre elhallgatott. – Hová is tegyelek? Talán… nem oda nem! Akkor inkább… oda sem! – Olyan ideges voltam, hogy már nem csak a számat harapdáltam, hanem a lábammal is doboltam a szék egyik lábán. – Megvan! Legyen a…



Avialany||  Hát nem egy híresség.