 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 6
|
|
1
|
Múlt / Birtok / Re: Barlang a fák gyűrűjében
|
Dátum: 2013. 12. 06. - 20:42:39
|
Ma csak az jöjjön aki könnyen szédül
Aki úgy indul el hogy a végére ér
Halljuk mit tudsz! Beszélj!
Mind így kezdi ha esőre vár
Vigyázzban él Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, amikor először nyitja ki a szemét, ám ugyanazzal a lendülettel hunyja is le, majd ismétli meg ezt a sorozatot újra és újra. Sosem láttam még fiút ilyen erőtlenül összerogyni, mintha csak valami rongybaba lenne, így rögtön arra a következtetésre vezetem rá magamat, hogy itt valami komolyabb a baj egy egyszerű kis alacsony vérnyomásnál vagy szédülésnél. Még ha így is lenne, akkor sem vallaná be pont nekem gyengeségét, így egyelőre arra a döntésre jutok, hogy nem kérdezősködöm. Addig legalábbis nem, amíg teljesen észhez nem tér és rendben nem tudom.
Csak ismételgeti magát, olyan vehemensen és elutasítón, hogy nem kell ahhoz hollóhátasnak lenni, hogy megértsem: azt akarja, hogy tűnjek el a fenébe. Ha ez lenne az első ilyen alkalom, akkor is ennyire magabiztosan kezelné a helyzetet? Úgy értem, ha én hirtelen elnyújtóznék a hideg talajon, és nem tudnám, miért, nyilván nem akarnék egyedül maradni egy rakás rémisztő fa között a korai éjszakában. Persze betudhatjuk ezt büszkeségéből adódó dacnak is, ami szinte minden férfit jellemez, ám én szeretek a közhelyeknél messzemenőbb következtetéseket levonni a körülöttem zajló eseményekből.
-Francokat vagy jól, Montrego. – vetem oda dühösen, miközben megkísérli, hogy ülő testhelyzetbe szenvedje magát. Kíváncsian fürkészem minden egyes mozdulatát, már-már ápolói érdeklődéssel, mintha csak minden rezdülés közvetett bizonyíték lenne ellene, és közelebb vinne engem a diagnózishoz. Egyelőre azonban mérföldekkel le vagyok maradva a megoldástól, és le merném fogadni, hogy ő sem lesz majd a segítségemre. Mindenesetre nagy szerencséje, hogy nem az iskola legpletykásabb boszorkája hívta ide „randevúra”, különben nem én lennék az egyedüli, aki ennek a jelenetnek az előzményeit találgatja.
-Azt hitted, ilyen könnyen lerázhatsz? – kérdezem erőtlenül mosolyogva. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, vagy mondanom annak érdekében, hogy befejezze a velem való dacolást. Ha tudom, hogy ilyen állapotba kerül majd, nyilván nem hívom ide, de azért valamilyen szinten felelősnek érzem magam a történtekért. Abszolút indokolatlanul, de hajlamos vagyok magamra ölteni a mártír szerepet ilyen szituációkban, csak hogy osztozhassak a másikkal a szenvedésén. Az, hogy közben magamnak is fájdalmat okozok, csak járulékos veszteség.
-Mégis mi volt ez az imént? – kezdem el a puhatolózást, és eszem ágában sincs elmozdulni mellőle. Ki tudja, mikor lesz újra rosszul. Nem számítok az együttműködésére, ahogyan a zökkenőmentes válaszadásra sem, de reménykedem, hogy nem teljesen bizalmatlan az irányomba. Nem szolgáltam rá. Persze megértem, hogy az első találkozásunk nem volt éppen … mesébe illő, de azért annyit mégis csak megérdemlek, hogy magyarázatot kapjak pár kérdésre. Különben is, ha már ilyen precízen elrontotta a „közös jelenetünk”, és azt is, hogy egyáltalán bármilyen kérdést feltehessek neki, ez a minimum. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Birtok / Re: Barlang a fák gyűrűjében
|
Dátum: 2013. 10. 05. - 02:23:23
|
A fejünk felett eltelt időnek, vagy haragos pillantásának tudható be a ránk zúduló, frusztráló sötétség, magam sem tudom, abban ellenben biztos vagyok, hogy nem jókedvéből van itt, s nem is azért, mert élvezi, hogy rám szánhatja drágának mutatkozó idejét. Mégis mit gondoltam? Tudhatnám, hol a helyem … Kik között… Az aranyvérű, pökhendi mardekáros nem tartozik azok közé, akiknek az oldalán mutatkoznom kellene, mi több, illene. Sosem szabadna szem elől tévesztenem, hogy ebben az iskolában szorosan illeszkednünk kell abba a skatulyába, amibe első év elején belegyömöszöltek minket, és megvívnunk a szüleink, nagyszüleink csatáit, rivalizálásait. Csak tudnám, ha nekik megfelel, nekem miért nem jó ez a négyfelé osztottság. Talán valahol logikátlannak érzem, hogy ennyi felé lehetne minket csoportosítani. Annyi házat lehetne létrehozni, ahányan diákok vagyunk, de nem Joanne Billie Martin nemtetszése miatt fogják megdönteni a jól bevált rendszert, így azt hiszem ez a gondolatmenet nem csak hasztalan, hanem időrabló is. Ráadásul most valami egészen mást kellene átrágnom töviről-hegyire, hogy végre egy értelmes válasszal is szolgálhassak az azt jogosan követelőnek.
-Jobb dolgod? Gondolom Temzét lehetne rekeszteni azokkal a csodálatraméltó lányokkal, akik csakis arra várnak, hogy te megjelenj előttük ebben a szent pillanatban … - sóhajtom szemforgatva, miközben észreveszem, hogy a cinizmus valahogy kimaradt a jól bevált hanglejtés-receptből, s ezáltal egészen úgy tűnik, mintha a féltékenység méregfoga megérintette volna igenis létező szívemet. Rágalom! Mondhatnám, na de jogosan? Úgy értem valóban nem venném zokon, ha kérdésemre a válasz egy őszinte igen lenne? Nem szeretek bele az első jött-ment tuskó bunkóba, aki a falhoz dönt, majd nyom nélkül eltűnik! Ennél azért több önbecsülésem van. (Ha magam sikerül meggyőzni, nem lehet gond másokkal sem.)
Miközben én magamat győzködöm, addig ő hetyke nemtörődömséggel dőlt ki egy fát szimbolikusan azzal a mozdulattal, hogy hozzásimul. Éppen hogy csak nem karolja át, vagy kapaszkodik meg benne, annyira egyértelmű a letáborozása: nem akar a közelemben lenni. A hozzáállásának testbeszédbeli felfedése sokat segít, – vagy éppen hátráltat, attól függ, honnan nézzük – hiszen az iménti összezavarodottságom ha köddé nem is foszlik, tartható szintre csökken. Ismét felszegett fejjel, szikrázó szemekkel nézek rá, ami ha nem is teljesen őszinte, legalább már hihető és rámbízható mozdulatsor.
-Semmit, semmit nem AKAROK, hát ennyire ostoba vagy? Én ezt az egészet NEM AKAROM!
Üvöltök vissza ha nem is ugyanazon a hangerőn, jelentős a kontraszt az iménti suttogó, már-már fátyolos hangom és a mostani között. Szeretném, ha attól megoldódna ez az egész, hogy világgá üvöltöm, vagy legalább a képébe, de próbáltam már, és teljesen reménytelen! Miért is hívtam ide? Ha azt akarnám, hogy üvöltözzenek velem, hazamennék a szüleimhez, vagy magamra uszítanék valakit a folyosón! Mintha még nem gyűlölnének elegen … Úgy tűnik, hamarosan újabb nevet véshetek fel a listára, de ezúttal magamnak kerestem a bajt. Ha nem hívom ide, ez az egész meg sem történik! Ülhetnék az ágyamon, nyugodtan, csendben, válaszokat keresve, anélkül, hogy azok a képembe ne ordítanának.
De egyszer csak megszűnik a zaj. A kettőnk ordításának diszharmonikus összecsengését elnyeli az éjszaka. Már folytatnám, el is nyílik az ajkam, de amint látni is elkezdek, és nem csak magam elé nézek, meredek, rögtön rájövök, hogy valami nem stimmel. A fejét szorongatja, én pedig csak állok ott, mint valami szerencsétlen idióta, és nem teszek semmit. Mit is tehetnék?
…nem akar a közelemben lenni.
Ennél azért több önbecsülésem van.
Én ezt az egészet NEM AKAROM!
Már a földön van, amikor magam elé nyújtom a kezem, mintha csak egy láthatatlan kötélbe kapaszkodnék, amely majd odavisz hozzá. De a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna … Erőt veszek magamon, és onnantól kezdve már majdnem könnyedén rohanok oda, ahol az imént még visszanézett rám azzal a rémisztő, fenyegető, segélykérő tekintetével. Mellérogyok a földre. Eleinte félve kapkodom vissza-vissza a kezem: mintha csak eszméleténél lenne, és azt suttogná, hogy ne érjek hozzá. Hogy semmi baja, menjek a francba! De hamarosan rájövök, hogy egy árva hang sem hagyja el a torkát, és nem is fogja kinyitni a szemét, ha csak nem próbálok meg valahogy segíteni rajta. Magam felé fordítom az arcát, kisöpörve a szeméből az odatévedt tincseket. Riadtan meredek az élettelen arcra, és folyton csak egy mondat jár a fejemben, amit az Üres portrék folyosója azóta is visszhangoz: „Tartsd távol magad tőlem!”
-Nehogy meghalj itt nekem …
|
|
|
|
|
3
|
Múlt / Birtok / Re: Barlang a fák gyűrűjében
|
Dátum: 2013. 09. 14. - 16:12:43
|
… és akkor megjelenik. Egy pillanat erejéig azt hiszem, csak képzelgek, de a hangja annyira valószerű, hogy a gerincemen végigfutó hideg már túlságosan is kézzel fogható hatás ahhoz, hogy csak a képzeletem játsszon velem. Magamon érzem fagyos tekintetét, de nem is dacból, sokkal inkább gyávaságból nem viszonozom. Azt hittem elég erőt gyűjtöttem össze magamban ahhoz, hogy határozott legyek, de ameddig azt sem tudom, mit akarok ettől a találkozótól, addig igen nehézkes lesz minden szavam, ami elhagyja az ajkaim. Ebből kifolyólag addig húzom ezt a szótlan állapotom, ameddig csak lehetséges, s ameddig a hangom elég magabiztossá nem formálódik ahhoz, hogy elégedettség ne töltsön el. Túlságosan magasra tettem volna a lécet a dolgok állásához képest? Minden bizonnyal megint képen törölt az a mérhetetlen maximalizmusom és büszkeségem, de ha már ezekkel a számomra pozitív töltéssel jelentkező szavakkal dobálózom, nem járhatok olyan messze az igazságtól és az önmagam megtalálásától sem.
Szavai ismét ingerlőleg hatnak rám, és már érzem, ahogy sebesebben száguld a vér az ereimben, vonásaim megkeményednek, homlokráncolásban gazdag arckifejezést öltök magamra, kicsit sem barátságos módon. Mégis mire számítottam? Pontosan ilyen kép élt bennem róla, akkor hazudtolta volna meg önmagát, ha nem valami ilyen, vagy ehhez hasonlatos mondattal indít már a kezdetek kezdetén. Újra úgy érzem, mintha élnék, még ha jelen pillanatban az élet egyenlő is egy földi siralomvölggyel. De ahogy felénk szokás mondani, jobb fájdalmat, mint semmit sem érezni. Persze erőszak erőszakot szül, és ha nem is a szó szoros értelmében, a vita aprócska szikrái száraz fára találnak.
-Késtél. Azt egy randevún nem illik … - mosolyodom el cinikusan, a grimasz pedig leginkább annak szól, hogy végre megtaláltam a hangom. De mosoly ide vagy oda, az úgy nem járja, ha csak akkor vagyok képes tűzről pattant lenni, ha Ő is itt áll velem szemben, hiszen semmit sem tehetek másoktól függővé, pláne nem Tőle. De mielőtt a borús jövőképeim még inkább rányomnák a bélyeget a hangulatomra, igyekszem addig reflektálni minden egyes szavára, ameddig meg van hozzá a kellőképpen harcias kedvem és vérszomjam. Utóbbit annyira nem kell komolyan venni.
-Cinizmus ide vagy oda, azért mégis eljöttél, Mathias Montrego … - vonom meg a vállam tettetett naivitással, hangsúlyommal szándékosan kiragadva a mondatból a nevét. Ha tulajdonosa tudná, mennyi álmatlan éjszakát okozott, nyilván még ennél is nagyobb mellénnyel állt volna elém, és talán a harmadik mondatával már a porba is taposott volna, de azért ameddig csak lehet, igyekszem eltitkolni előle, mégis mekkora benyomást tett rám a múltkori - és egyben első, ne felejtsük el – találkozásunk alkalmával.
-Nyilván kíváncsi vagy, miért hívtalak ide, különben nem lennél itt. – Meg merném kockáztatni az ellenkezőjét is, hiszen mi van, ha csak szimplán unatkozott? A kíváncsiság, mint olyan, pedig nem jelent semmiféle előnyt rám nézve, de azért szeretek úgy tenni, mintha ez valami hihetetlenül sokatmondó dolog lenne rám nézve.
Csak kerülgetem a forró kását, és nem adok 5 percet, hogy ez neki is feltűnjön. Még 5 percen belül faképnél is hagy, tehát ideje lenne szavakba öntenem azt, ami egyelőre lehetetlennek tűnik még számomra is.
|
|
|
|
|
5
|
Általános / Társalgó :: Vicces dolgok / Re: Humor
|
Dátum: 2013. 04. 15. - 00:37:40
|
Nyomokban cenzúrázott káromkodást tartalmaz, és sajnos nem az én fejemből pattant ki. MINDEN HARRY POTTER RÉSZ - Harrynek  a nagybátyjáéknál, inkább menne meghalni - Csinál valami indokolatlan 'ságot - Rájön, hogy nem varázsolhat - Megszívja de megmentik - Átmegy ronékhoz, sír hogy 'ci gazdag - Elmennek vásárolni, ront beszívatják a csóró szülei valami olyan ral, ami miatt egész évben jogosan röhöghet rajta mindenki - a roxfort expressen már megint nem verik meg őket malfoyék - valami 'ság miatt már megint nem látják a teszlek süveget - zabálnak - elkezdődik az iskola, piton keményen sz*pat - harryt meg akarják ölni - Dumbledorenak nincs öt perce - harry kitalálhatná mi van, de inkább kviddicsezik, 'urva nagy tehetség kár hogy még sose nyert semmit - halloween, zabálnak - Elkezdenek gondolkozni, ron parádés logikával 'ságokat magyaráz - a nagy barátkozásba egy életre összevesznek - kiderül, hogy Hagrid alkoholista - hermione nem csinálja meg a házijukat, mert ron nem  vele - karácsony, zabálnak - harrynek eszébe jut, hogy még mindig nincsenek szülei, sír - ron egyre nagyobb balfasz, harry agresszív, hermione hisztérikus - kiderül, hogy hagrid hülye is - hermione rájön a titokra, de 'aszik elmondani - dumbledore megkérdezi harryt, de harry titkolózik, ób*zmeg - harry kiakad, mert nem mehet le roxmortsba, persze nem tud a valagán maradni - jönnek a vizsgák, hermione 'ci szánalmas - kiderül, hogy a legártatlanabb a gyilkos, nahát - harryt végre tényleg megölik, teljesen megérdemelten - nem b*zmeg, csak megmenti valami varázslény a seggét, voldemort évek óta előkészített gonosz terve ismét szánalmas kudarcot vallott - meghal a sötét varázslatok kivédése tanár, de senki se sajnálja - kiderül, hogy dumbledore elfelejtett elmondani valamit, amivel megspórolhatott volna néhány életet, szép munka - elvesztik a házikupát, sírnak - csalással mégis megnyerik a házikupát, nevetnek - zabálnak - rájönnek milyen 'urva jó barátok - vége
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / Birtok / Mathias - Barlang a fák gyűrűjében
|
Dátum: 2013. 03. 07. - 04:33:26
|
Egyes emberek szerint az élet fogalma szorosan az öntudathoz köthető, ebből kiindulva pedig álmunkban kicsit mindig meghalunk, nem igaz? Ha csak rövid időre is, de megszabadulunk az öntudatunk mázsás súlyától, mely a bűntudattal párosulva a napunk minden egyes másodpercét megkeseríti.
Álmodtam. Montrego. Mathias Montrego.
Most is érzem, ahogy az ujjai enyéimre simulnak, lefejtve azokat karjáról, s látom magam előtt, ahogyan rám sem pillantva elviharzik, visszadobva nekem aprócska könyöradományként nevét: Montrego. Mathias Montrego. Az, akinek jégcsap a szíve.
Álmomban sem sikerült megmagyaráznom magamnak, miért kísért ennyire ez a jelenet, hiszen neki valószínűleg nem jelentett az ég világon semmit. Én viszont azóta is görcsösen igyekszem megmagyarázni magamnak, miért cselekedtem, ahogy, s miért mondtam azt, amit. A neurózis, melyet okozott, nem csak nappal, hanem még álmatlan éjszakáimon is kísért, s nem tudok tőle szabadulni.
Minden reggel feszengve igyekszek lerázni magamról az örvénylő álomképet, melyben újra magunkat figyelem a folyosó sötétjében, egymásnak esve, szitkozódva. Alkalmanként a mardekár színeiben látom magam, megint máskor eltorzult arccal. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mehet így tovább, valahogy ki kell szívnom a sebből a mérget, de ez egyedül nem megy. Ehhez Ő is kell.
Tegnap pergament ragadtam, és eljuttattam hozzá egy levelet. Helyszínnel, időponttal, aláírással. Szándékosan nem a kastélyban akartam találkozni vele, az minden bizonnyal csak a múltkori incidensre emlékeztetett volna, és különben is, egyikünknek sem akarhatja, hogy együtt lássanak minket. Egy fanatista griffendéles ezzel a mardekáros fantazmával? Nem, az lehetetlen ...
Úgy fél óra járásra lehetek a kastélytól, a nap lemenőben, a barlang a fák gyűrűjében pedig egyelőre mintegy oltalmul szolgál számomra. De hogy a templom mikor változik át temetővé, azt nem tudhatom. Mindenesetre türelmesen ücsörgök a stabil kis széken, ami már időtlen-idők óta szolgálhatja ki az erre tévedőket, s azon vagyok, hogy minél ügyesebben leplezzem görcsös nyugtalanságom. Kezeim csavargatva meredek a távolba, azt latolgatva, mégis mekkora esélye van annak, hogy el is jön. Elvégre a múltkor megbizonyosodhattam, kivel van dolgom ...
Egyáltalán, mit fogok majd mondani neki? Elnézést, okoztál pár álmatlan éjszakát a puszta létezéseddel, szerinted hogyan segíthetnénk ezen? Azt sem tudom, mi a problémám, hát hogy találhatnék rá gyógyírt? S ő hogy segíthetne ebben nekem? Nevetség tárgyává teszem magam, mint azelőtt soha, csak hogy megnyugtassam háborgó lelkiismeretem. Valóban lelkiismeret furdalás kérdése ez ... ?
Mi van, ha az, akit eddig önmagam árnyékának tekintettem, a valóságot tükrözi? Ha az a lány, akinek eddig hittem magam, csak egy lágyabb része a sötétségnek, amelyet magamban rejtegetek? Mindennek oka van. Hogy az emberek többsége tart tőlem, hogy kisugárzásom nem kecsegtet semmi jóval, s hogy öt éven keresztül több ellenséget szereztem magamnak, mint barátot. Még a legjobb barátnőm is a mardekár ház tanulója ... Elena... Talán ő segíthetne rajtam.
Legszívesebben könyörtelenül kitépném magamból ezt a hasztalan gyengeséget, de hiába a vágy, ha a cselekvéshez nincs bennem elég erő. Pont egy fiú miatt mutatok ilyen lehetetlen viselkedést? Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy ez sohasem fog bekövetkezni! Hitegethetem magam azzal, hogy a férfiasságának, mint olyan, ebben egyáltalán nincs mérvadó szerepe, de az önmagamnak való hazudozás már a következő lépcsőfok lenne a teljes demoralizáció felé.
A sötétséggel együtt lassan a nebula is leszáll, szerencsére magammal hoztam a pálcám, ha kedvezőtlenné, lehetetlenné válnának a fényviszonyok. Meg persze a múltkori után sosem tudni, mikor lesz rá szükségem ... Nem forgattam le a fejemben különféle forgatókönyveket erre a mai találkára, - már ha megvalósul - ám legalább akkora az esély arra, hogy rosszul süljön el, mint az ellenkezőjére, sőt! Tehát sohasem árt az óvatosság, ami meg az események végkimenetelét illeti, még a kezdete sem következett be, rajtam kívülálló okok miatt, és hogy őszinte legyek, nem is hiszem, hogy még fel vagyok készülve egy újabb találkozásra ...
|
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Owen Redway / Re: Azt hittem...
|
Dátum: 2013. 03. 02. - 02:42:33
|
Hallottam már megannyi elcsépelt, szerencsesütiből kihalászott szöveget arról, mi is az élet. Egy utazás, lehetőségek tárháza. Semmi sem statikus benne, az egész egy történet, szereplőkkel, több cselekményszállal, fordulatokkal, statisztákkal, veled, aki ott állsz a kulisszák mögött, ahová csak maga a rendező pillanthat be, hiszen nem engedsz be holmi jött-ment vándorszínészt a te kis rejtekedbe. Az élet egy egyenes vonal, végeláthatatlan, mégis véges, s miközben azt hiszed, élni tanulsz, valójában a halálra készülsz fel. Az élet egy mozaik, te pedig türelmetlenül keresed a darabjait a szőnyeg alatt, karnyújtásnyira tőled, vagy akár a szoba túlsó végében is, csak végre álljon össze a kép. Vannak emberek, akik mellett úgy érzed, nem kell többé húzgálnod a vonalad, kanyarognod az utadon, keresned a kirakós darabokat, egyszerűen csak megpihensz, mit sem törődve a mesterműveddel. Owen egy ilyen ember, és tudom, ha egyszer rámbízza magát, soha többé nem hagyhatom majd cserben. Mert ez egy ilyen játék. Úgy landolt az életemben, akár egy meghibásodott repülőgép, és én, ahelyett hogy kitértem volna az útjából, önszántamból másztam be a roncsok alá. Senki sem kényszerített, egyedül magamat okolhatom - ez is túlzás lenne, tekintve, hogy egyelőre nem sajnálom magam.
Azoknak az embereknek sohasem szabad hinni, akik azt mondják: higgy nekem. Márpedig szeretném, ha elhinné, amit mondok, de nem szabad esdekelnem a hitéért. Ha mégis megteszem, azzal azt mondom majd: ne higgy magadban! Higgy inkább bennem! Márpedig jelen pillanatban ennek a fiúnak a legnagyobb keresztje a hitetlensége, amit mintegy kéretlen csomagként kapott talán már a születése napján. Életútjának körülményei úgy hozták, hogy elveszítette a hitét, és folyton-folyvást mindenkiben csak azt kereste. Támaszt, mankót, fényt az alagút végén. Valami különlegeset, ami kirángatja őt a hétköznapok fájdalmas fonalából. Szeretném, ha hinne bennem, de ahhoz előbb magában kell bíznia.
El kell vele hitetnem, hogy egyedül is képes ezt végigcsinálni, úgy, hogy közben végig mellette maradok. Kegyes hazugság, vagy éppen szépített igazság, döntse el mindenki a maga szájíze szerint. Soha, senkin nem volt még alkalmam gyakorolni ezt a tudatos önhit építést, mégis úgy beszélek, mintha minimum ezért jöttem volna a világra. A gondolkodó énem hangja egészen eddig a pillanatig szinte tompa volt - valami bennem is megváltozott, és nem tudom, rá akarom e szabadítani ezt a változást a világra. Pláne nem azt, hogy ez a változás port kavarjon az ő világában. Mi van, ha csak megjátszom magam? Ha ez a segítőkész, önzetlen, jóságos árnyék nem én vagyok? Akkor megvezetem őt az ölelésem kínálta ígérettel, és igen, megvezetem magam is.
A bizalom csak úgy jön. Árad a bútoraiból, a festményéből, a ruhája anyagából, a tekintetéből. A bizalom pedig nem szólhat másodpercekig, napokig, hetekig. A bizalom örökre szól. Még ha legközelebb csak hónapok múlva találkozunk is, a bizalom ott sziporkázik majd a levegőben. Mert egyszer odaadta nekem, én pedig elfogadtam. Mi több, magam kértem ... S mi a válasz a bizalomra? Hát bizalom! Nem tudom, meg tudnék e valaha is bízni bárkiben ...
-Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem mer megérteni ...
Suttogom megszállottan, szinte csak magamnak, még az ölelés pillanata előtt. Nem mer, vagy nem akar? Nem akar, vagy nem tud? Nem tud, vagy nem képes? Igék tömkelegét sorakoztathatom fel önmagam megnyugtatására, mégis érzem, hogy majd' szétfeszít a nyugtalanság. Nem is félelem ez, sokkal inkább kétkedéssel teli izgatottság. Persze ez az érzés is olyan, amit az ember nem mer megérteni ... Még ügyesen halogathatom ezen érzés körülírását akár hónapokig, évekig, és tudom, nem fog változni semmi körülöttem. Talán majd más iránt érzem, más körülmények között, de ott motoszkál majd az agyamban, a szívemben, a bőröm alatt, és én csak legyintek, miután újra elismételtem magamban a fent említett, elcsépelt mondatot: vannak olyan dolgok, amiket az ember nem mer megérteni. Talán egy nap lesz majd bennem elég bátorság a megértéshez. Egyelőre csak a bizalomhoz akad.
Ölni és ölelni. Kimondva persze nincs sok különbség a két szó között, de a gyakorlatban hatalmas. De vajon csak megöleltem őt, vagy valamit meg is öltem benne? Ha csak a lelkében tomboló kétkedéssel végeztem, nem kell aggodalmaskodnom, sőt, büszkének kell lennem eme vérmentes leszámolásra. De ha ez is egy olyan üres ölelés a számára, mint az összes többi volt egészen idáig, akkor megöltem a hirtelen szövődött szövetségünk legelemibb alapját: az elvárásoktól mentes bizalmat.
Én mégis úgy érzem, minden józan tanácsomnál többet ért a cselekedet ebben a pillanatban. Talán csak a fájdalmát csillapítja, talán növeli közöttünk ezt a már-már testvéries összetartozást, nem tudom, mindenesetre helyesnek bélyegzem magamban a tettemet, és nincs is ennél felszabadítóbb érzés a világon: amikor egyetértesz önmagaddal.
Csendben remélem, hogy általam valamivel teljesebbnek érzi magát. Hogy ez az ölelés itt, amit viszonzást nem várva adtam neki, kiegészít benne valamit. Nem akarom tudni a körülményeket, se a végeredményt: egyszerűen látni akarom az arcán a változást, így hát elengedem, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek, és végre kiolvashassak belőle valamit, amit egyedül én váltottam ki. Viszont szeretném látni magam a szemeiben - a legönzőbb emberi vágyak egyike.
-Sajnálom, hogy csak úgy besétáltam az életedbe. Köszönöm a játékot, majom! 
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Üres portrék folyosója
|
Dátum: 2013. 02. 16. - 18:20:26
|
Mint egy héja, téptem a húsába, miután kérdésemmel amint látom, egészen a szívéig hatoltam - az ő dühének eredetét egyértelműen könnyebb felkutatni. Az előbb még zabolázatlan vonásaim ellágyulnak, ujjammal ajkam simogatom, legszívesebben megszűnnék létezni. A láthatatlanság azonban évről-évre elérhetetlenebb privilégiumnak látszik, én pedig évről-évre nagyobb ostobaságokat művelek. Idegenekkel csókolózok és sértegetem őket, istent játszok, holott gyengeségem a leginkább emberi bennem.
Gyűlölöm, amiért tehetetlen vagyok, egyetlen tettem mégis taszító, majdnem állatias volt. Talán éppen ezért neveznek neveletlen félvérnek, ő pedig pontosan erre emlékeztet. Régen volt már részem olyan találkozásban, amelynek kezdetén ilyen mértékben vonzottuk, a végén pedig ennyire taszítottuk egymást, és azt hiszem egy darabig nem is fogom elfelejteni.
Érdekel egyáltalán, ki ő? Hiszen kaptam belőle egy darabot, ennek éppen elegendőnek kellene lennie. Kopogtatás helyett feltéptem az ajtót, egyértelmű nyomot hagyva magam után. Talán a kétségbeesés késztetett erre? Nem is a nyerni akarás, sokkal inkább az elkeseredettség ... Nem uralkodni akartam felette, emlékeztetni magamra. Hogy legyen valaki, akinek az ajkába vésem a fogam, ha már a nevem az életébe nem is tehetem. Valakinek éreztem magam, mégis úgy viselkedtem, mint egy jött-ment senki!
Karja után kapok, mit sem törődve az engem ért lökéssel, amibe belesüllyedve végigcsúszhattam volna a falon, és térdeim mellkasom elé húzva elmerülhettem volna az érzéseimben. Túl egyszerű, túl banális lenne ez végjátéknak. A sértett férfi dühödten vonul el, a gyenge nő a földre rogy, és könnyekben tör ki. Ennél mi külön-külön többet érünk. Az, hogy egymásból mit hoztunk ki, megint egy más kérdés ...
-Talán a dühöd most erőssé tesz, ám idővel teljesen felemészt. Ahogyan engem is ...
Semmiképpen sem tudtam volna ebben az állapotában elengedni. Talán ez a milliméter átmérőjű hajszál választott el attól annak idején, hogy a mardekárba kerüljek. Bármennyire is vagyok erőszakos vagy tűnök szívtelennek, a részvét sohasem hagyja, hogy az ilyen és ehhez hasonló tetteim vezeklés nélkül hagyjam magam mögött.
Talán éppen azért cselekszem ennyiszer helytelenül, mert rejtett élvezetet találok a bűnhődésemben? Ez ismét olyan komplex filozófiai és önismereti kérdés, aminek se a helye, se az ideje nem jött még el. Minden bizonnyal meg is rémítene a válasz, amire jutnék.
-Ne maradj az adósom ... áruld el legalább a neved!
Fordítom magam felé könyörgőn, mit sem törődve azzal, mennyire gyűlölni fogom magam holnap ezért. A tartásom másodrendűvé vált a sajnálat mögött, vagy tán valami más is megelőzte még?
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Üres portrék folyosója
|
Dátum: 2013. 01. 31. - 04:58:55
|
-Vajon a szíved is olyan rideg, mint a szemed?
Kérdezek vissza, fejem kicsit oldalra billentve, játszi naivitással a mosolyomban. Eszem ágában sincs reflektálni arra, miszerint ostoba játékot űzök. Egy játékot egyedül ugyanis nem lehet játszani, és ezzel neki is tisztában kell lennie. A hirtelen felhorkanása csak az elméjének azon leképződése, amelyik még nincs tisztában azzal, mennyire nagyon részese ő maga is ennek a kis ostobaságnak.
Dühösen követem a mozdulatát, ám mégis tehetetlenül. Valóban tehetetlen lennék? A mozdulat ugyanis egyáltalán nem leküzdhetetlen. Persze megbújik benne a hatalomvágy, az, hogy uralkodni szeretne rajtam, ám érintésében mégis ott van egy apró kiskapu, miszerint amint rosszul érzem magam, kirebbenhetek tenyere satujából. Nekem viszont eszem ágában sincs megfutamodni pont most.
-Én pedig nem szeretem, amikor irányítani próbálnak.
Vetem oda kizökkenve, hiszen mikor kimondja a nevem, valami összetörik bennem. Elvesztem az irányítást az egész szituáció felett, pedig eddig olyan magabiztosan ültem magas lovam nyergében. Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen: megcsókol. Az ajka természetesen tele van megvetéssel, ám én mégis követelőzően csókolom le vágyát róla. Minden tagom elzsibbad, leginkább a falnak szegezett kezem, mégsem vagyok képes egyszerűen eltaszítani magamtól: mindez jobb, mint a vereség beismerése. Mérföldekkel jobb. Ez a csók valóban különbözött az eddigiektől. Nem mondom, hogy óceáni mélységekbe repített, és azt sem, hogy bizsereg minden porcikám, mégis volt benne valami egészen más. Semmiféle érzelem, pusztán csak a gyönyör.
-Mégis ki mondta, hogy érdekel? - vonom meg a vállam, és igyekszem kiszorítani tekintetemből a haragot. Az arcizmaimnak azonban képtelen vagyok parancsolni, így valószínűleg elárulnak engem. A csókot valóban élveztem, ám azt, hogy ilyen könnyen lelopta az ajkaimról, sokkal kevésbé. Nem szeretem, ha elveszik azt, amit nekem kellett volna odaadni. Talán magamra dühösebb vagyok, mint rá, a fejem zúg, a gyomrom kavarog. Minden másodpercnek, minden mozdulatnak jelentősége van. Mivel továbbra sem húzódott el tőlem, könnyűszerrel vágom szájba az ajkaimmal. Nem viccelek, megcsókolom, de olyan erősen, hogy az ajkán kiserkenjen a vér, s annak sós íze elválaszthatatlanul összekeveredik a csók édes zamatával. Átérzem szúró-csípő fájdalmát, fülemben zeng a vér kisercenése, de egy percig sem érzek bűntudatot. Tökéletesen érezném magam, ha nem kerítene hatalmába azaz érzés, mintha sós vizet ittam volna. Most pedig nem a vére ízére utalok. Ha az ember sós vizet iszik, a szomja nő ... Én pedig most egyértelműen nem vízre szomjazom. Elhúzódom, a lehető legostobább képet vágva, karom kiszakítva az övé alól lököm el magamtól.
-Ki a franc vagy te?! - ordítom dühösen, a szemem szikrákat hány, valósággal vicsorgok rá. Még a tenyeremen érzem a mellkasát, ő azonban már vagy fél méternyi távolságra került tőlem a lökés nyomán - csak azért történhetett így, mert nem számított rá, különben könnyűszerrel megakadályozhatta volna. Bennem azonban felrobbant valami, aminek nem szabadott volna sohasem utat engednem. Gyűlöletem egészen a torkomig ég - átkozom, hogy kedvelem. |
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Esterhas-i merengő / Re: Esterhas birtok
|
Dátum: 2013. 01. 30. - 05:06:17
|
Most így érzek. Ennek már köze sincs ahhoz a fiatalon bájos kis csevelyhez, amit az első találkozásunkkor folytattunk le. Annak nem voltak súlyosabb következményei. Elengedhettem magam, utat engedve az őszinte gesztusoknak, szavaknak, rezdüléseknek, jeleknek, anélkül, hogy gondolnom kellett volna bármi, vagy akár bárki másra. Pedig a tetteink bizony nem csak a saját életünkre vannak hatással, hanem el sem tudjuk, pontosabban el sem merjük képzelni, hány ember életére. Most nem csak arról van szó, hogy megfosztom magam a boldogságtól - arról is, hogy elrontom valaki más boldogságát. Aki tagadhatatlanul közel áll hozzám. Akit tagadhatatlanul szeretek. A kapcsolatunk ezen fázisában természetesen szerelemről bármilyen bátor griffendéles is vagyok, nem beszélhetek. Az valami ennél sokkal komplexebb kell, hogy legyen. Kezdőponttal, végponttal, hullámvölgyekkel, magaslatokkal. A szerelem egy utazás. Mi ketten túl rövid utat tettünk meg. Együtt legalábbis. De most, hogy nem lenne más dolgom, mint bepakolni abba a tetves bőröndbe, és nem darabokra szakítani a jegyet, mégis megteszem, ahogyan azt már megtettem nem egyszer, és nem is kétszer, amikor ilyen közel járt hozzám a boldogság. Én vagyok önmagam legrosszabb ellensége.
Az önvád azon pontján, ahonnan már nincs visszaút, tompa fájdalmat érzek a karomon - mintha valaki megragadta volna. Egy pillanatig azt hiszem, csak a képzeletem játszik velem, de amikor perdülök egyet a tengelyem körül, és a mellkasának ütközöm, nem kell tovább győzködnöm magam. Levegő után kapok, egy bocsáss meg szaladt volna ki a számon, ha nem csókol meg. Minden bizonnyal véget nem érő szabadkozásba kezdtem volna, és könnyekben török ki, mint valami foglyul ejtett vad, ám ő képes, és megcsókol! A tenyerem tüntetőleg a mellkasának feszül, ám ez a mozdulat nem elég határozott ahhoz, hogy végkép eltaszítsam magamtól, és jelet adjak valami olyannak, amit nem gondolok, nem gondolhatok komolyan. A csók rövid ideig tart, mikor feleszmélek belőle, már képtelen vagyok szóhoz jutni, pedig egy egész kis monológ volt a nyelvemen. Nyilván elorozta tőlem, volt is rá alkalma ... Csak úgy szaladnak ki belőle a szavak, mint egy azon peronra száguldó vonatok. Megelőz a bocsánatkérésben, elmosolyodom, mint valami kómából ébredt beteg. Mint egy félőrült, aki a téboly és a józan ész határán bicegve próbálja eldönteni, melyik irányba billenjen el. Ebben a helyzetben képtelem vagyok eldönteni, mi a nagyobb őrültség: ha ellököm magamtól, vagy ha közelebb húzódok.
-Én ... nem ... én ... - habogok a lehető legnagyobb összeszedetlenséggel, én, vele ellentétben, nem találom meg a megfelelő szavakat. Nem tudom szavakba önteni az érzéseim és gondolataim alkotta zagyva masszát, ami a koponyámnak, mellkasomnak feszül, és amitől nem jutok lélegzetvételhez. Ezelől a kiszolgáltatottság elől menekültem.
-Csak ne mondd még egyszer, hogy sajnálod, rendben?!
Fakad ki belőlem, és máris megkönnyebbülök. Túl jó. Megfojt ezzel a jósággal. Még csak nem is érdemeltem ki! Miért én? Csak ne lenne ennyire nagylelkű velem! Nem úgy értem, hogy azt kívánom, hogy levegőnek nézzen, és rúgjon belém, csak ne legyen ennyire fizikai fájdalmat okozóan tökéletes. Nem bírok el a tökéletességgel. Én, aki a diszharmóniát, a káoszt kedvelem! A nagy anarchia párti ...
-Nem a hellyel van a baj, hanem velem. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni ...
Sóhajtok fel fájdalmasan, elfojtva fád hangom, mielőtt valami hazugságot mondanék, amivel végképp eltaszítom magamtól. Ennyire azért nem gyűlölöm magam.
Egy pillanatra se engedett el - mint amikor az ember attól fél, hogy bármilyen hirtelen mozdulat, hang elriaszthatja a madarat. Valahogy így érezhetek most én is, és attól tartok, legalább annyira ijedten is festhetek. Pedig ha valamire, akkor ijedelemre aztán nincs okom. Ha valaki mellett, akkor mellette biztonságban érzem magam, bár ennek eddig, szavai kétségbeeséséből észrevehetően egyetlen jelét sem adtam. Észre sem vettem, milyen hideg, kimért, és kegyetlen voltam ... Megkísérelem összeszedni minden valós, megcáfolhatatlan gondolatom és érzésem, és visszaadni neki az üzenetet. Igyekszem valami igazat üzenni a csókommal. Az övé, ha az érzéseim nem csaltak meg, szerelmet kínált. Hogy én ezzel mit közöltem, arra csak ő felelhet... nesze neked a világtörténelem leghosszabb esője >< |
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Owen Redway / Re: Azt hittem...
|
Dátum: 2013. 01. 30. - 03:11:24
|
-Tudtad, hogy a szakemberek szerint 20%-kal csökkenti a stressz-szintedet, ha legalább egy órán át takarítasz? - kérdezem már-már tudálékosan csipkelődő hangon, miközben tekintetem tüntetőleg a hátának szegezem. Most nem kell a szemében bujkáló bűntudattal foglalkoznom, se azzal, hogy a tekintetem ne árulja el kavargó érzéseimet. Ha csak pár perc erejéig is, de átadhatom magamat az arcom mohó rezdüléseinek, melyek már annyiszor sodortak kellemetlen helyzetbe, avagy árultak el az illetéktelenek előtt. Állítólag szinte mindig barátságtalanul, méregetően pislogok ki a fejemből, és a szakkönyv szerint előírt gyilkos tekintetek produkálom, hogyha kellemetlenül érzem magam valaki társaságában. Utóbbi miatt jelen pillanatban aggódnom ugyan nem kell, de azért mégis megszeppenve, riadtan törlöm le ábrázatomról ezt a fölényes, jobban tudom ábrázatot, ami akaratlanul itta bele magát ajkamba, szemembe, szemöldökömbe, aprócska ráncaimba. Felidézve magamban az elmúlt egy óra eseményeit már nem is esik nehezemre megtalálni fád hangom, apátiában gazdag arckifejezésem. Óvatosan szétnézek a barátságtalanul barátságos, ellentmondásokban gazdag, ugyanakkor valósággal élő szobán, és csípőre tett kézzel várom ki az ágy gondos megigazgatását.
A permanens bocsánatkérés már engem is mosolyra fakaszt - annyira természetellenes, annyira ellentmondásos, hogy az ember ezen kívül alig tud mást csinálni. Egyáltalán nem ilyennek ismeri a humanoidok többsége ezt a fiút, nekem mégis lehetőségem volt betekinteni egy kis ablakon, ajtón, nevezzük bárhogy a palástján nyíló aprócska rést. Ha valaki tegnap azt mondja nekem, hogy Owen Redway képes szabadkozni, bocsánatot kérni, vívódni, tépelődni, én esküszöm, pofán röhögöm. Nem hibáztatom magam az elhamarkodott ítélkezés miatt, hiszen mindenki olyan benyomást kelt magáról, amilyet önmagában már szorgosan előre eltervezett. Nem kopogtathatok be minden ajtón, hogy meggyőződjek róla, a fenotípus azonos e a genotípussal, hiszen ha két életem volna, erre akkor is aligha tudnék időt szakítani. Ugyanakkor az elhamarkodott következtetés levonás és az ítélkezés között éles különbségek vannak, így mégis megbújik mosolyomban valamiféle lelkiismeret furdalás. Mi, emberek, annyira kegyetlenek tudunk lenni egymással...
-Abuszrd, irracionális talán, de őrült? Semmi esetre sem.
Úgy két percig hadakozok önmagammal, mégis mit illene, pontosabban fogalmazva mit kellene ebben a helyzetben csinálni, aztán végül is rászánom magam. Nekem sem volt szokásom elsőként odamenni az elesetthez, és felsegíteni, sőt ... Talán egyikünk sem önmaga jelen pillanatban, vagy talán mindketten csak most vagyunk önmagunk? Lehetünk egyáltalán önmagunk? Az ember lelke úgy hiszem, darabokból áll, ahogyan a személyisége is. Vágyunk valamire, aztán a következő pillanatban kiábrándultan fordulunk egy soron következő dolog után. Hol van ebben a konzekvencia? S ebből az ésszerűtlenségből kiindulva úgy hiszem, Redway igen messze áll az őrülettől, vagy ha annak a határán is táncol, mindezt stabil lábakkal, a józanész korlátjába kapaszkodva teszi. Ezen gondolatmenet hatására felbátorodva vetem át magam észrevétlenül az ágyon, és ülök le mellé, anélkül, hogy engedélyt kértem volna rá. Ha meg is tettem volna, minden bizonnyal elküld, vagy újra megkérdezi, nem félek e tőle. Őszintén szólva egyre kevésbé ...
Szinte érzem magamban az elemi bölcsesség által diktált válaszok színes kavalkádját, mint, teszem azt ne ítélj, hogy ne ítéltess. De eszem ágában sincs elcsépelt közhelyekkel megnyugtatni egy szenvedőt: az majdnem olyan, mintha még egyet rúgnék belé, mosolyogva. Ugyanakkor ebben a szorult helyzetben nehezen jönnek a szavak a számra. Már-már igazságtalan, hogy a virágok helyett az illatuk beszél, míg nekünk, embereknek át kell gondolnunk minden egyes szavunkat.
Aztán felugrik mellőlem, mint egy bekerített oroszlán - máig rejtély, hogyan is került a hollóhátba. Sokkal jobban sugárzik belőle az erő és a tettvágy, mint bármi más. Ugyanakkor ahogyan látom, képes mindent a végtelenségig átrágni újra meg újra. Megfeszülve hallgatom végig életének pár mondatba fojtott tragédiáját, mialatt még mindig a megfelelő szavakat keresem. Kiszáradt szájjal, elkeseredetten követem tekintetemmel útját a szobában - később bizonyára meg fogja bánni, hogy ennyire kiszolgáltatta magát nekem.
Felállok, egyik lábamról a másikra dőlve, kartávolságból megvizsgálom, és félszegen megállok előtte. A hangja hideg és pattogó. Azt kívánom, bárcsak eszembe jutna valami megnyugtató. Valami biztosíték arra, hogy minden rendben lesz. Bármi, amivel képes vagyok segíteni rajta. Aztán keserédes bűnbánattal teszem fel ide nem illő kérdésem.
-Túl szép véletlen volt ez, nem?
Mintegy mentőmellény dobom be monológja tengerébe ezt a kérdést. Azt mondják, ha valamit nem tudsz megoldani, a legrosszabb, amit tehetsz, az a részmegoldás. Hát, én megfogadtam a tanácsot, ugyanakkor valami teljesen logikátlan dolgot produkáltam. Mégis kit érdekel a véletlenek szépsége, miközben a könnyeivel küszködik? Úgy értem, ő megosztotta velem élete tragédiáját, annak kilátástalanságát, felvázolta a halál esélyét, én meg itt jövök a szép véletlenekkel? Nevetséges ...
-Ne haragudj, ostobaság...
Rázom meg a fejemet, önző módon pedig azon gondolkozom, a legjobb talán az lenne, ha kisétálnék ugyanazon az ajtón, amin bejöttem. De egész életemben az ajtókhoz menekültem, na meg azokon keresztül olyan roppant sikeresen, hogy nem engedhetem át magam ismét ennek a bűnös élvezetnek. Menekülni a legegyszerűbb. Hiszen ő is ezt tette: alkoholhoz, gyógyszerekhez... Én rendszerint a szavakhoz menekülök, és tenném meg most is, ha nem bilincselt volna le valami számomra ismeretlen érzés. Annyira ismeretlen, hogy meg sem próbálom körbeírni, jelzőkkel behatárolni, hiszen úgyis pontatlan lennék. Talán meg sem akarom magyarázni magamnak.
Azt hiszem ez is egy azon helyzetek közül, amikor csak hallgatni lehet. Na meg véget nem érően nézni azt, akit kérdezni kellene. Magamba ittam az érzéseit, fájdalmát, és ez még minden bizonnyal eltart pillanatokig - sérült pedig nem vigasztalhat sérültet. Én mégis erőt veszek magamon, és leküzdve hirtelen feltámadt empátiám visszafogó erejét próbálok kipréselni magamból valamit. Valami őszintét. Minden más időpocsékolás.
-Nem vagy egyedül. - és akkor szó nélkül átöleltem. |
|
|
|
|
