Háháá Megvan Voldi orra

Hogy mit csináltam volna legszívesebben? Bármi mást, de komolyan. Valahogy volt bennem egy olyan érzés, hogy ez a hazakísérősdi nem volt túl jó ötlet, és ahogy egyre inkább közeledtünk Gwen lakása felé, úgy erősödött bennem a kétely. Nem, nem arról volt szó, hogy el akartam volna menekülni, rejtőzni, mint valami féreg, csupán bennem volt a gyomorgörcs, hogy mi lesz akkor, ha Tristram otthon lesz.  Ez nem arról szólt, hogy milyen volt idáig a kapcsolatunk, hanem arról, milyen lesz azután, miután kiderül, hogy én a kicsi húgocskájával megszöktem a bálról, sőt, nálam is töltötte az éjszakát. Hallottam már rémtörténeteket arról, hogy Gwen bátyja mennyire nem szereti, ha a lány közelében tartózkodik egy hímnemű egyed, és nem biztos, hogy én is meg akartam ezt tapasztalni.
Amúgy sem tudtam aludni az éjjel. Igen, részben szerepet játszott ebben a kanapé, ahova letelepedtem, miután Gwennienek felajánlottam a saját ágyam, de folyamatosan járt az agyam, egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni. Amióta csak elmondta, hogy ki a bátyja, aközött vacillálok, hogy meg merjük-e kockáztatni a folytatást, vagy esetleg még most hagyjuk abba.

De amint tapasztalható, nem jutottam dűlőre, és a kételyekkel az elmémben indultam útnak Gwendolynnal. Rajta is érezhető volt a feszültség, de akárhányszor rám pillantott, mindig próbáltam mosolyogni, eltűntetve ezzel a jeleket, miszerint nem vagyok biztos a dolgomban. Furcsa. Még soha nem éreztem így, még soha nem voltam ennyire ingadozó bármiről is legyen szó, és ez részben dühített is. Hiszen nekem mindenben magabiztosnak kell lennem, és nem szabad gyengének mutatkoznom! A gyengék hamar elesnek, és oly’ könnyedén tapossák el őket, mintha csak valami ócska papírdarabot gyűrnének össze. Nekem sem szabad ilyennek lennem, ha tejesíteni akarom a feladatomat, ami végig kísér egész életemen át. Nem bukhatok el, amíg a Nagyúrt szolgálom.
Újból sikerült egy kis darabot visszaszereznem a magabiztosságomból, szóval kihúztam magam, és úgy mentem Gwen oldalán, csakhogy amikor az ajtajuk elé értünk, nem tudtam nem észrevenni, mennyire remeg a keze. Szóval akkor ő is tart a bátyjától. Ez némileg elgondolkoztatott, de ezúttal már nem arra jutottam, hogy elfutok innen jó messze, hanem arra, hogy bármi is lesz, én Gwennie oldalán maradok. Hiszen ő is mellettem maradt annak ellenére, hogy tudja, miket műveltem, és még most sem eresztette el a kezem. Szóval nekem sem szabad cserben hagynom, meg miért is kéne nekem félni Tristramtól? Nekem egyedül csak a Nagyúrtól kell tartanom.

Aztán beléptünk. Csak egy pillanatra tudtam körbenézni a házban, de már is szólásra nyitottam a számat.
- Szép lakás… - de nem tudtam folytatni két okból kifolyólag. Az első az volt, hogy Gwen úgy szorította meg a kezem, hogy muszáj volt ránéznem, a második indok pedig önmagában megállásra kényszerítette a lábaimat. A kanapén ugyanis ott ült a „drága bátyus”.
- Hali! – köszöntem enyhén pimaszul, most már tényleg teljes magabiztossággal. Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy egy kicsit is tartanom kéne az egésztől, de azért a biztonság kedvéért a zsebembe nyúltam, hátha szükségem lenne a pálcámra.

Gwendolyn. Ez a név számomra eddig semmit nem jelentett, csupán egy volt a megannyi női név közül, akiket valaha is megismerhetnék, de most minden megváltozott ezzel a találkozással. Az egész világ a feje tetejére állt, beleértve engem is, amit valahogy egyáltalán nem bánok most. Lehet, hogy ez a viselkedés nem egészen halálfalóhoz méltó, vagy legalábbis nem olyan, mint amilyet mindenki társít a Nagyúr szolgáihoz, de miért érdekelne engem bárki más véleménye? Nekem egyedül ketten parancsolhatnak. Az egyik én magam vagyok, a másik pedig a Nagyúr. Egyedül még neki van joga rajtam kívül megmondani, hogy mit tegyek, ezen kívül senki másnak nincs. Ez van.
Hiába távolodtunk el egymástól, a kezem még mindig derekán ragadt, és nem is terveztem elhúzni onnan egyhamar. Minek? Had élvezzem még a közelségét, hiszen úgy vonz, mint a mágnes. Mindene. A tengerkék szemek, az angyali mosolya, a szőke haja… és akkor még nem is soroltam fel mindent. A lényeg, hogy az egész lányt egy olyan atmoszféra veszi körül, ami mellett az ember nem tud csak úgy elmenni. Valakit magához is láncol örökre.
- Te talán gondolatolvasó vagy? – vigyorogtam, mikor felemlegette, hogy szívesen kimenne a kastélyból. Nos, ezt örömmel hallottam, mert igen, ez volt a tervem, minél előbb elmenni innen. Nem egyedül, hanem vele. Nélküle egy tapodtat sem mozdulok, bármennyire is hangozzon bénán. Engem már csak ő tud érdekelni, csupán azt kéne kitalálnom, hogy én ezt hogy fogom előadni Brandonnak. Bár, ha jól saccolok, akkor most úgy sincsen otthon, mert ő is valahol itt a bálon kavaroghat, szóval úgy sem lesz a gond. A többi meg? Majd elválik.
- Tulajdonképpen igen, ez szerepelne a terveim között, de ha nem is mennél bele, én akkor is elrabollak. Abban már úgy is profi vagyok. – kicsit morbid vicc, de igaz. De ha az eddigi három csókunknál sem zavarta a valódi kilétem, akkor ezek után sem fogja, legfeljebb nem fogom felemlegetni neki ezt olyan sokszor. Úgy sem szeretem hangoztatni.
Finoman megfogtam a kezét, még egyszer utoljára elvesztem a szemeiben, majd körbenéztem, hogy tiszta-e a levegő. Az volt, szerencsére, mert talán ha valaki meglátott volna minket, az könnyen el tudta volna rontani a szöktetést. De hát mázlink volt, így óvatosan húztam magammal Gwendolynt, és csak az járt a fejemben, hogy feltűnés nélkül ki tudjam vinni a kastélyból. De végül is ha más nem, előveszem azt az előnyömet, hogy halálfaló vagyok, vagy metamorfmágus. Ez a páros elég ütős kombináció.
- Szerintem azért jobb, ha felveszed a maszkod. – álltam meg egy pillanatra, mert azért mégis, ha meglátják az arcát, akkor azért feltűnőbb, hogy ki akar kimenni innen, így meg azért nagyobb esélyünk van a sikerre. Vagyis bízzunk benne, hogy kijutunk, mert ezen tényleg, mintha az életem múlna…

Folytatása következik egyéb helyen...

Figyeltem az arcát, a reakcióit, hogy vajon mit szól az előbbi csókhoz, de ő is ugyanúgy a szemeimet nézte. Nem emelte a kezét, nem is lökött el, így csak vártam, hogy mondjon valamit, vagy kis késéssel tegye meg az előzőeket. De nem ez történt. Magához húzott, és ajkaink újból eggyé váltak, amitől most én lepődtem meg egy kicsit, de aztán belemosolyogtam a csókba, és elégedetten vettem tudomásul, hogy sikerrel jártam, amitől megkönnyebbültem. Egészen idáig valami fojtogató érzés ragadott magával, amit nem is tudtam megmagyarázni, de valahogy erre a lányra, Gwendolynra nem úgy tekintettem, mint a leendő prédámra, akit majd felviszek a lakásomra, aztán a következő nap már nem is kell. Nem. Rá nem tudtam úgy nézni, ő valahogy egészen más volt, mint akiket idáig megismertem. Tudom, sablonszöveg, de így volt. Ő képes volt egy pillanat alatt magával ragadni, és elérte azt, hogy vágyjak arra, hogy vele legyek. Ami pedig nagy szó nálam.
Fogalmam sem volt arról, hogy most mi zajlik le a fejében, hogy vajon ő hogy látja az egészet, de nekem nem volt elég ez a rövidke kis idő, amit eddig együtt töltöttünk. Nekem több kellett, ő maga, hogy mellettem legyen, nem csak most, hanem mindig. Úgy éreztem, hogy ha most el is válnak az útjaink, akkor én egy percet sem tudok kibírni nélküle, vagy anélkül, hogy rágondoljak. Egyszerűen csak megfertőzte a gondolataimat, bekúszott közéjük, és elvette az eszemet.
Arra pedig nagy esély volt, hogy elválnak az útjaink, hiszen ő akkor is egy diáklány marad, akinek a Roxfortban kell tanulnia, és nem mehet el innen. Én pedig nem vagyok se tanár, se más alkalmazott ebben az iskolában, szóval kérdéses, mikor láthatnám újra. A fene, nekem is jelentkeznem kellett volna egy állásra, mint Brandonnak!
Levegő fogytán ismét eltávolodtam tőle, és mosolyogva a szemébe néztem. Nem tudtam, mit is mondhatnék, vagy hogy egyáltalán mit kéne mondanom. Csak bámultam azokba a kék íriszekbe, melyekben most már egy csepp félelmet sem láttam, csak izgatottságot, és amelyek olyan könnyen elbűvöltek, mint eddig még soha senki és semmi.
Mondani akartam neki valamit, de az éjféli harang hangja megmentett, mert még mindig nem jutott eszembe semmi olyan, ami most ideillene.
- Azt hiszem abból nem lesz gond, ha ezt harmadszorra is megismételjük. – pimasz mosolyra húzódott a szám, majd ismét megcsókoltam. A szabály az szabály, nem volt mit tennem. Meg nem is akartam mást tenni.
Kezeim ezúttal már a derekán pihentek, közelebb húztam magamhoz, el a faltól, annak ellenére, hogy egy belső hang azt súgta, ezt mégsem kéne. Elvégre mégiscsak mennyi lehet? 17-18? Na, meg valami más sem ígért sok jót, de úgy döntöttem, hogy hagyom a francba ezeket a sugallatokat! Kinek van szüksége rájuk?
- Nem tudom, mit terveztél te ezután, de nekem van egy ötletem. – mondtam sokat sejtetően. Igen, talán volt egy tervem, ami nem a legokosabb döntés lett volna, de ha belemegy, akkor igen, képes vagyok kivinni innen.