Áh… Egy pillanatra szóba hoztam Noelt és megint azon veszem észre magam, hogy azóta is rajta jár az eszem. Nem hiszem el, hogy képtelen vagyok kitépni az életem könyvének azt a részét, amiben ő is szerepel. Mondjuk, ha képes lennék rá, nagy valószínűséggel nem tenném meg, mert a szakításunk az élet egyik leckéje volt, ami ha eszembe jön, nem enged ismét bedőlni a fiúnak. Ez azért pozitív, mert később nem kell újra szenvednem miatta. Azt hiszem… Ugyan! Ez hülyeség, hisz most is kínlódom a történtek miatt. Az, hogy jól titkolom a fájdalmam, nem jelenti azt is, hogy tényleg túltettem magam Desschauge-n. Viszont Richard beszámolói alapján Noelre ezt nem mondható, ami persze nem lep meg, hiszen ő is férfiből van. Az erősebb nemnek valamiért sokkal könnyebb túllépni egy kapcsolat befejezésén, mint nekünk, nőknek.
„- És mondd csak, szokott rólam kérdezősködni? - Nem Angie. Nem szokott.” Egyfolytában az a beszélgetés játszódik le a fejemben, amit nem rég folytattunk Richarddal az első emeleti folyosón. Tudom, hogy ő nem hazudna nekem, mert szeret és fontos vagyok számára. Nem tenné meg, mert a bátyám és tudja, hogy neki hiszek a legeslegjobban. Nem használná ki a bizalmamat, mert az túl aljas lenne velem szemben. Biztos vagyok ezekben… „Nem szokott. Nem szokott. Nem szokott.” Mély levegőt veszek és egy pillanatra a tenyereimbe temetem az arcom. Utálom, ha túlságosan is belefúrom magam a gondolataimba. Ha az ilyen piti dolog, mint egy szakítás ekkora hatással van rám, vajon mi lesz velem, amikor az élet nagyobb megpróbáltatások elé visz? Na jó… jobban teszem, ha ezt most rögtön abbahagyom. Inkább összepontosítok a feladatomra. Remélem, ez a ma este nem lesz egy a sok unalmas között. Biztos, hogy ma is találok olyan fontoskodókat, akik azt hiszik, hogy nekik bármi meg van engedve, így hát takarodó után is elhagyhatják a klubhelyiségüket. Mióta Potter, a véráruló és a sárvérű barátja eltűntek azzal a céllal, hogy megmentsék a világot attól, ami nekik rossz, sokan követik a példájukat.
Már majdnem a folyosó végén járok, amikor egy ismerős hang harsan fel a csendben. Megállok, égre emelem a szemem és halkan, szinte magamba suttogok. - A francba! Ki gondolta volna, hogy csupán gondolatokkal el lehet érni, hogy a célszemély megjelenjen? Esküszöm, hogy kezdem azt hinni, Noel képes belelátni a fejembe. Múltkor, amikor Richarddal beszéltem róla, akkor megjelent a folyosón. Most, amikor nem is itt lenne a helye, hisz már rég takarodó van, megint felbukkan… Magamra öltöm a „jól vagyok nélküled is…” álcát, műmosolyt erőltetek az arcomra – az utóbbi hónapokban elég sokszor kellett ezt tennem, így hát bőven volt lehetőségem gyakorolni – majd szembe fordulok a fiúval. - A név és a rang mindenekelőtt, nemde? – kezdek bele a mondandómba. A tanárok elég jól ismernek, és ha nem féltenék annyira a félvéreket meg a sárvérűeket az iskolába ki-be járkáló halálfalóktól, biztos, hogy nem engem választottak volna Prefektusnak. – És nem, az iskola nem tréfálkozik veled, csak az élet… - folytatom, az arcomon nemtörődöm arckifejezés ül - de te is egy nagy vicc vagy, úgyhogy nincs okod panaszkodni… Rossz tulajdonságom, hogy otromba vagyok az emberekkel, azokról nem is beszélve, akik egyszer már megbántottak. Persze a közömbös hozzáállásban csak azok részesülhetnek, akik nem fontosak számomra, és ezt Noel is tudja. Richarddal például sosem viselkednék így… kivéve, ha felidegesít. - És mondd csak… - kezdek bele egy újabb mondatba – amikor megláttál, végiggondoltad, hogy mik a következményei annak, hogy ahelyett, hogy megfordultál és más irányba mentél volna, leszólítottál? Gondolom, mondanom sem kell, hogy miattad most vonhatok le pontokat a házunktól… Mintha sűrűn érdekelne, hogy állunk a házak versenyében… egyébként eszem ágában sincs pontlevonással büntetnem a Mardekárt, csak muszáj ismét belé kötnöm. Tudom, hogy Noelt sem érdekli a verseny, mert ha nem így lenne, akkor nem hagyta volna el a klubhelyiségünket éa nem tagadom, megragadom minden lehetőséget, hogy sebet ejtsek rajta, amit később megsózhatok, hogy minél jobban fájjon neki. Igen, pontosan ezt akarom… hogy ugyanazt érezze, mint én…
Sosem gondoltam volna, hogy a prefektusi poszt nekem való. Egyszerűen túl unalmasnak és idegesítőnek tartottam a feladatot, miszerint szabályt szegő diákokat kell keresnem, akik annak ellenére, hogy tudják, takarodó után tilos elhagyni a halókörletüket, mégis megteszik. Amikor megkaptam a kinevezést csak azért örültem, mert ez azt jelentette, hogy én megtehetem majd azt, amit az iskola diákjainak nagyobb részének nem szabad. Ezen kívül bevallom, mindig is kíváncsi voltam a híres prefektusi fürdőre.
Az első pár este az elképzeléseimnél is unalmasabban telt, de amikor már rajtakaptam pár, nálam kisebb diákot a folyosókon kóborolni, majd az egyik Professzorhoz vittem őket, rájöttem, hogy ezt a dolgot mégis nekem találták ki. Élvezet volt számomra beköpni a kicsiket, emellett büszke voltam magamra, hogy jól végeztem el a feladatomat. Az idővel persze megtanultam, hogy Prefektusnak lenni nem csak azért jó, mert rajtakaphatok pár csínytevőt, hanem azért is, mert esténként a folyosókon a nyugalom és a csend uralkodik, ez pedig elég kellemes környezetet nyújt az embernek, ha az egy kis békére vágyik. Ilyenkor nem csak a szavamat, de még a gondolataimat is hallom, annak ellenére, hogy mostanában egyre kuszábbak. A fejemben zűrzavar uralkodik, túl sok dolog történik körülöttem, túl sokat kell eltitkolnom, nagy a nyomás rajtam, főleg azért, mert nemsokára eljön az a pillanat, amikor a nagy próba elé állítanak. Nem akarom elszúrni, mint Bianka, mert nem szeretnék kikerülni a családból, azonban ölni sem akarok, viszont nem hiszem, hogy sikerülni fog Richardként elintézni a feladatot, hisz én Nolita vagyok és nem a bátyám, én lány vagyok, ami valamilyen szinten hátrányt jelent. Nem vagyok olyan erős, gyors és ügyes, mint Richard, de persze ez nem jelenti azt, hogy semmi esélyem megnyerni a családi ékszert és kivívni a rokonaim tiszteletét. Csupán annyira hihetetlennek tűnik, hogy én, aki még Bianca-nál is elkényeztetettebb vagyok, sikerrel fogok járni. Persze azt se hagyjuk ki, hogy Bia egy hülye, aki inkább lemond a nevéről és a famíliája híréről, minthogy kivégezzen egy embert. Nekem ennél sokkal fontosabb a családom, én azt se hagyjuk ki, hogy én kitartóbb vagyok a nővéremnél.
A próbán kívül ezer más problémám is van. Például aggódom a bátyámért. Azt hallottam, hogy Debby megszülte a gyerekét, azt a kis fattyút. Inkább elvetette volna… Ha azt gondolta, hogy a babával vissza tudja csalogatni Richardot és magához tudja láncolni, akkor ő is egy nagy naiva. Hogy gondolhatja azt, hogy a bátyám leleplezi magát és nyilvánosságra hozzá, hogy nem végezte el a feladatot, amit kapott emellett még hazudott is a családjának azért, hogy vele legyen? Még ha igazán szeretné is a nőt… De őket már semmi sem köti össze. A babát kivéve természetesen.
Debbyre visszatérve mindig az jön eszembe, hogy vajon mit csinálok, ha én azt a feladatot kapom, hogy végezzek Noel-lal. Azt hiszem, erre képtelen lennék, még úgy is, hogy megbántott és széttörte a szívemet. Amikor arra gondolok, hogy Richard azt tanácsolta, felejtsem el, mert úgysem érdeklem, felébred bennem a düh és méregként árad szét a testembe, de kötve hiszem, hogy ez elég lenne ahhoz, hogy képes legyen végezni vele. Túlságosan is szeretem… szerettem, ahhoz, hogy képes legyek kioltani az életét. Nem, a düh tényleg kevés lenne, ehhez jobban meg kell utálnom…
Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság. Katt
Elképesztő, hogy a fiúk mennyivel gátlástalanabbak a lányoknál. Nem értem, hogy Richard miért feküdt le azzal a libával, ha nem tudta, hogy szereti-e. Én sosem adnám a szüzességemet egy olyan srácnak, akiről nem tudom biztosan, hogy szeret-e. Még akkor sem, ha a fiú a világ leghelyesebb hímneműje lenne. Miért tenném? Miért sietnék? Nekem nem csak az számít, hogy jól nézzen ki az, akivel megteszem, hanem az is, hogy úgy érezzen irántam, ahogy én iránta. Látszólag Richard-ot ezt nem érdekelte, különben nem adta volna meg magát ilyen olcsón és könnyen. A válaszára megforgatom a szememet, majd elfordítom az fejem, hogy ne lássa az arcomra kiült szánalmat. - Erre inkább nem mondok semmit – szólalok meg, miközben még mindig oldalra nézek. Nem is kell kimondanom azt, amit gondolok. Richie elég jól ismer, hogy a reakciómból rajöjjön arra, hogy mi a véleményem erről. Nem akarom szándékosan megbántani azzal, ha azt mondom, hogy egyfolytában, egymás után hibákat követ. Nem kell vele közölnöm, hogy mindig csalódom benne, ha meggondolatlanul cselekszik, még akkor sem, ha én nem úgy fogadom a baklövéseit, mint ahogy a szüleink. Ő sem nevez naivnak, amiért Noel után vágyóm. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Nem csak azért, mert elértem, amit szerettem volna, de azért is, mert ismét azt érzem, nem vagyok egyedül. Bár vannak szüleim és még sok testvérem, mindig is Richard volt az, akit nagyon közel éreztem magamhoz. Nem véletlen. hogy mindig hozzáfordulok, ha valami bajom van. Ő az, akire felnézek, mert minden helyzetben feltalálja magát, kreatívan, minden áron megoldja azt, és attól függetlenül, hogy a tettek emlékei hagynak-e benne fájdalmas nyomokat vagy sem, többnyire gondtalannak és felszabadult látszik.
Utálom azt a nőt! Azért, mert egy senkiházi halálfaló, mert meg akar alázni és azért is, mert ő az első nő a bátyám életében. Az elsőt pedig lehetetlen elfelejteni, bármit is csinál az ember. Talán csak egy exmemóriammal lehet eltörölni a múlt képeit, de azt hiszem, itt ez szükségtelen. Inkább emlékezzen rá, emlékezzen arra, ahogy Monique kihasználta. Hátha következőre nem adja magát ilyen könnyen és olcsón. Látom Richie arckifejezését és legszívesebben ismét kiengedném a kitörni vágyó lávát, de visszafogom magam. Nem verhetem le rajta a dühömet és az elszenvedett sérelmemet. Noel egy hülye, aki nem tudja, hogy mit akar, de azt sem, hogy mit veszített el, amikor elhagyott. - Remek! Ennek csak örülök – hazudom bátyámnak. Minden egyes szó után kirázz a hideg, csíp a szemem és megremeg a gyomrom, mintha ez lenne a büntetésem, amiért be akarom csapni a körülöttem lévőket, de még magamat is. Ahányszor csak kimondom vagy arra gondolok, hogy Noel és a női ügyei már nem érdekelnek, tudom, hogy ez nem így van. Talán rám férne egy exmemoriam… De nem lehet, nem szabad! Nem lehetek olyan gyenge, hogy kitöröltessem az emlékeimet és nevetségessé tegyem magam, azzal, hogy nem találtam más kiutat. Elmosolyodom, végigsimítok a ruhámon, mintha csak azon lennék, hogy megigazítsam a kicsit lecsúszott álarcomat. Az előbb mintha én mondtam volna Richardnak, hogy nem szabad kimutatnia, amit érez. Ez rám is vonatkozik. Mind a kettőnk kénytelen bujkálni, ha meg akarja tartani a helyét a ranglétrán. Sőt! Nálunk nincs választás, nem dönthetünk. Tilos lecsúsznunk, ha nem akarunk úgy végezni, mint Bianca. És azért valljuk be, senki sem vágyik arra, hogy a családja száműzze. Richard kihúzza magát, a testtartása enyhén hanyagból egyenessé válik és mintha az arca is megváltozna. Amikor ismét megszólal mintha a szavainak nagyobb súlyuk lenne. Ugyanolyan, mintha csak apa beszélne, olyan fontosnak tűnik a mondanivalója. - Már megtettem és nem érdekel, hogy mit csinál – egyre magasabbra építem a hazugság kupacot, ami körbeölel és lassan maga alá fog temetni. Richard megfordul és tekintete középpontjában már nem én állok, hanem Noel. Annyira ideges vagyok rá, amiért egy idióta, egy fafej, egy… egy… egy hülye. Lassan a talárom zsebébe nyúlok, hogy elővegyem a pálcámat és megátkozzam, amiért még most is úgy mosolyog rám, mintha soha semmi sem történt volna köztünk. Richard ismét felém fordul, én pedig automatikusan kihúzom a kezemet a ruhadarab alul. Még jobban kiegyenesedem és büszkén felemelem a fejem, amikor a vezetéknevünkön szólít. Szeretem, ha így fordul hozzám. Ilyenkor eszembe jön, hogy ki vagyok és mennyit érek, ahogy azt is, hogy Noel egy féreg, aki annyit sem érdemel, hogy büntetésbe kerüljek miatta… - Viszont… Vigyázz magadra! – mondom halkan, mielőtt még eltávolodna. Büszkén sarkon fordulok és elindulok. Minél messzebb kerülök Noeltől, annál jobb. Neki is, nekem is.
Sosem szerettem Professzor Tara Swan óráit, de csupán azért, mert maga a nőt se kedveltem. Annyira szőke szegény. Meg azokban a kivételes pillanatokban, amikor épp figyeltem arra, amit mond, mindig az az érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban felrepülhet... Egy rózsaszín felhőn ülve. Bizarr lett volna.
Mivel nem szeretnék pontlevonást, ezért korábban érek be. Amúgy is le vagyunk maradva a sok lusta fogyatékos miatt. Jó jönne pár pont a háznak. Még ha nem is szerzek sokat, legalább azt mondhatom, hogy én megpróbáltam. Nem tagadhatom, párszor gondolkoztam azon, hogy beteget jelentek. Ilyenkor nem vonhatnak le pontot, ha nem megyek be, de végül is… Mindig is érdekelt a pszichológia. Ki tudja? Lehet, hogy végre megértem, miért ekkora s*ggfej Noel.
Arra is gondoltam, hogy a Professzor talán nem is veszi észre, hogy hiányzom, de aztán jobban meggondoltam és rájöttem, hogy ez lehetetlen. Grosiean vagyok, a tanárok többsége pedig tisztában van azzal, hogy hatodéves vagyok. Semmi kedvem a balhéhoz. Biztos vagyok abban, hogy valamelyik Professzor már küldené is a bagoly a szüleimnek, én meg nem akarok és nem is engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy szégyent és csalódást okozzak nekik. Elvégre én vagyok a család egyetlen lánya, mióta apáék kitagadták Bianca-t, mert csalódást okozott. Nem szándékozom a sorsára jutni.
Belépve a terembe rögtön keresek magamnak egy helyet, majd leülök és arra várok, hogy elkezdődjön az óra. Meglep, hogy nem Professzor Barbie van bent, de mindegy. Nem hiányolom. A tanár elkezd beszélni. Pár lelkesebb diák válaszol a kérdésére. Jól van… Haladjunk. Dr. Dobrev végre befejezi a hegyi beszédet és nekiállhatunk a tesztnek.
Név: Nolita Angela Charlotte Grosiean Évfolyam: VI. Ház: Mardekár
Miután befejezem a tesztet, alaposan átnézem az elejétől, hátha kihagytam valahol valamit. Szerencsére ügyesen dolgoztam, így hát nem is habozok tovább, beadom a kész tesztet. Elköszönök a tanártól és mielőtt elhagynám a termet, körbenézek, hátha itt van Noel. Butaság... Nem kéne vele foglalkoznom, mert nem érdemli meg. Sarkon fordulok és határozott lépésekkel jövök ki az ajtón.
Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság. Katt
Látom, hogy nem tetszik neki a kérésem. Tanácstalan, ugyanúgy, mint én. Viszont nekem van tippem, hogy mit csináljak, neki pedig nincs. Ez azért is aggasztó, mert az egyetlen ötlet, ami eszembe jutott, az az, hogy segítséget kérek tőle. Azonban, ha ő sem tudja, hogy hogy állíthatja meg azt a halálfaló r*b*ncot… Fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék. Tudom, hogy nem szereti, hogy ha rákényszerítik dolgokra, de a kishúga vagyok. Kötelessége, hogy megvédjen, főleg azért, mert az ex-nője az, aki bánt. - Jó! Nyugodj meg – reagálok a bátyám mondandójára. Egy kicsit olyan érzésem van, mintha kiborult volna. Nem szeretem, ha így beszélnek velem, de főleg ha Richard szól így hozzám – Arra nem is gondoltál, hogy talán azért csesztet, mert nem tetszik neki, hogy ennyi lánnyal kavarsz? Lehet, hogy még mindig szerelmes beléd, nem? – kérdem, egy kicsit magasabb hangnemen. Én is nő vagyok, tudom, hogy milyenek vagyunk. Egyet mondunk, de teljesen mást érzünk. Képesek vagyunk hazudni, hogy elrejtsük az igazi érzéseinket, és hogy nem mutassuk ki, ha valami bánt minket. Azért hazudunk, mert egyrészt nem akarunk gyengéknek tűnni, másrészt pedig azért, mert tudjuk, hogy minél gyorsabban túl kell tennünk magunkat és továbbélni az életünket. Persze van, amikor azért csináljuk, mert látjuk, hogy az, akit egykor szerettünk már rég túl van rajtunk és szánalmasnak érezzük, hogy leragadtunk a múltnál és képtelenek vagyunk előrelépni. Richard minden lányt elcsábít. Természetes, hogy Monique féltékeny a többiekre, viszont nem értem, hogy miért engem támad. Miért nem azokat, akik a bátyám ágyát melegítik? Lehet, hogy ismeri annyira Richardot, hogy tudja, azok a lányok nem jelentenek neki semmit, így hát nem sok értelme lenne őket zaklatni. A bátyámat amúgy is hidegen hagyná az ilyesmi. Ezzel szemben, ha engem zargat, akkor olyasvalakivel játszik, aki fontos a Richardnak. Úgy látszik, ez a nő aljasabb és eltökéltebb, mint gondoltam. - Ugye tudod, hogy ez egyenlő a lehetetlennel? – kérdem felháborodottan. Nem kérheti tőlem, hogy ne vegyem figyelemben, hogy az a senkiházi egyfolytában piszkál. Az ilyet még egy kutya sem bírná sokáig. Biztos, hogy egy idő után elkezdene harapni. De én ember vagyok. Én mihez kezdhetnék? Nincs akkora gusztusom, hogy beleharapjak egy halálfaló, vagy inkább úgy mondom, hogy Moniqueba. Azon gondolkozom, hogy vajon min mosolyog? Netán viccesnek találja a helyzetet? Lehet, hogy ő jól mulat, de a szórakozása a jó kedvem és az életem kárára megy. A drágalátos Monique minden jó pillanatomat tökreteszi. Nagyon örülnék, ha bátyám tenne valamit ellene. Egy kicsit az az érzésem, hogy Richard nem vesz komolyan, ez pedig még jobban felbőszít. Igazán figyelhetne rám. Azt hiszem, nem nagy kérés. Álmodozni vagy emlékezni később is tud, amikor én már nem vagyok itt. - Aj, Richard! Miért nem értesz meg – kapom fel a vizet. – Ez a nő - ahogy az előbb te is mondtad – egy halálfaló! Ha a pénz nem érdekli, miből gondolod, hogy a szavaid hatni fognak rá? Nem fog rád hallgatni, érted? Nem fog! Életemben nem találkoztam és nem is hallottam olyan emberről, aki gonosz, de nem érdekli a pénz, viszont ért a szóból és fel is fogadja. – Csak akkor leszek nyugodt, ha Monique elhagyja az iskolát vaaaagy… Leszáll rólam! Egy pillanatra elhalkulok, majd ismét megszólalok, de ezúttal sokkal nyugodtabb hangon. - Ám de legyen! Bízom benned, bátyus! – fúrom a tekintetébe a sajátomat – Ha azt mondod, hogy csupán ennyivel le tudod állítani, elhiszem neked, de kérlek! Csinálj valamit! – mondom most már egy kicsit hisztisen. Biztatóan csóválom a fejem, amikor látom, hogy próbál magához térni. Természetesen nekem bármit elmondhat, bármikor. Jobb, ha velem osztja meg a bánatát, mint egy idegennel. Még ha nem is tudnék neki tanácsot adni, legalább biztos lehet abban, hogy nem adom tovább a titkait. - Féltékeny? Na azt várhatja… - Mondom, de jól tudom, hogy ez nem igaz. Már most féltékeny vagyok, és bár tisztában vagyok azzal, hogy értelmetlen, nem tudok magamnak parancsolni. Irritál, idegesít, irigy vagyok, ha más lányokkal látom. - És mondd csak – a tekintetem a földre szegezem – szokott rólam kérdezősködni? Nem merek Richard szemeibe nézni, mert attól félek, hogy kiolvassa az enyémekből a reményt. Nem lenne szabad Noel után áhítoznom, de nem tudok az érzéseimmel harcolni.
Remélem, feltűnt neki, hogy egyáltalán nem vagyok jó kedvemben és jobb, ha nem piszkál. Csak egy valamit akarok tudni, mégpedig azt, hogy mennyit látott. Olyan nagy kérés ez? Teljesen világos, hogy az előttem lévő egy hugrabugos liba, de ez nem azt jelenti, hogy ennyire ostobának kell lennie. Talán egy kicsit durva és modortalan vagyok, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Noel felhúzott, de nem tehetek róla. Muszáj valakire rázúdítanom a dühömet. Sajnos úgy látszik, hogy az a bizonyos valaki Freya lesz. Ha ő nem járt volna errefelé, talán az a szerencsétlen szoknyavadász lett volna az áldozat, de a dolgok máshogy alakultak. És az igazat megvallva tényleg nagyon izgat, hogy mit láthatott ez kis csitri. A családom nem lenne boldog, ha valaki elkezdene terjeszteni rólam olyan pletykákat, miszerint mindent, de abszolút mindent megcsinálok Noelnek. No meg azt, hogy kérnie sem kell, mert annyira elvakít a szerelem, hogy mindenre képes lennék érte. Ha valami ehhez hasonló történne, szerintem leigáznám a fél iskolát, és addig nem állnék meg, míg meg nem találnám a pletyka forrását. Természetesen nem tagadom, hogy Noel még mindig izgatja a fantáziámat, de nem szeretném, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz, legalább is a nyilvánosság előtt nem. Ó, szóval gúnyolódni akarsz, Middleton? Rossz ellenfélt választottál! - Merlin öreg szakállára! Kit érdekel a nyavalyás, ki tudja melyik mocskos utcán talált macskád véleménye? – teszem fel a költői kérdésemet, undorral és iróniával a hangomban. Ez az igazság! Egy büdös nyávogó fajzat állásfoglalása az utolsó, ami a világon érdekel, arról nem is beszélve, ha a hugrás macskájáról van szó. Azzal hogy - úgy mond - megfürdetett tejesen kibillentett az eddig egy kicsit már így is felboruló egyensúlyomból. Mindig nagyon harapós leszek, ha valaki a kinézetemet bántja, még akkor is, ha csak szavakkal. Ha az illető valaki, akit nagyon lenézek, csupán annyival intézem el, hogy biztos irigy, amiért neki nem adódott meg a lehetőség, hogy bármit megengedjen magának. Ha más lenne a helyzet, talán Freyaval is ezt tenném, azonban a lány nem csak a ruhaimat tette tönkre, de a kedvemet is. Nem gond! Ha a nehezebb úton szeret járni, tőlem… Legyen, ahogy akarja! A talárom ujjával letörlöm az arcomról a vizet, és megpróbálok igazítani a hajamon. Közben a hugrabugos gúnyos szavait hallgatom. - Ó, tehát ez volt a bajod? A barátnőm akartál lenni? – kérdem lekicsinylő hangon – Megértelek, tudom, hogy mindenki velem akar lógni – köztük te is – de sajnos létezik egy ranglétra, ahol mindenkinek megvan a helye és sajnálatodra nem vagyunk egy szinten. – magyarázom el neki, olyan hangon és módon, mintha egy ötéveshez beszélnék. Úgy teszek, mint aki szomorú a tények felállása miatt, miközben bólogatok – De ne félj! – továbbra is ironizálok – Biztos találsz veled egyrangú embereket, akik szívesen barátkoznának veled… Azt hiszem – mosolyodom el gonoszan. Gúnyt űzök belőle. Miért ne tenném? Megérdemli. Először olyan dolgokba üti bele az orrát, amikhez semmi köze, aztán tökreteszi a ruháimat, most meg meg akar alázni. Ezt nem hagyhatom és nem is fogom! Élvezettel nézem, ahogy megpróbálja leszedni a nyelvét a szájpadlásáról. Igen undi jelenet, de egyben vicces is. Elkezd beszélni. Mivel nem tudja normálisan kimondani a szavakat, így egy kicsit nehezebb megértenem, de legalább jól szórakozom. - Igen – válaszolom és összeszűkítem egy kicsit a szemem – Ajánlatos. A te helyedben én megpróbálnám – rejtetten javasolom neki. Tényleg jobban teszi, ha beszél. Igazából most teljesen más a szándékom, mint az előbb. Meg akarom alázni, megleckéztetni a naiv, kis libát, amiért megengedte magának azt a luxus, hogy így beszéljen és viselkedjen velem. A második rontásom nem sikerül, de az is megfelel, ha elkerülni próbálja a varázsigémet. Nagyjából ugyanazt tenné, minthogy ha hagyná, hogy eltalálja. Nem folytatom a rontásszórást, mert nem igazán látom értelme, hisz az első is egyre csak viccesebb. Vagy inkább gusztustalanabb? Middleton állá tiszta nyál és ahogy lecsöpögnek róla... Rossz nézni. Olyan, mintha egy fogyatékossal állnék szemben. Legalább most nem vagyok egyedül és ő is nevetségesen néz ki. Megint beszélni próbál, de ezúttal nem világos, hogy mit szeretne. - Tessék? – fordítom felé a fülem – Mit szeretnél? Csak nem zsepit kérsz? Ne kell mondanod, látom, hogy szükséged van rá – továbbra is gúnyolódom, a mondatom végén pedig felkacagok. Nem hangosan, nem túl halkan. Épp úgy, hogy csak mi halljuk. Arcom újra komoly lesz, a mosoly eltűnik, ahogy a gúnyos arckifejezés is. Tárgyalni szeretnék. - Na figyelj ide! Sokkal jobb dolgom lenne, mint veled csevegni, úgy hogy egyezünk meg. Én feloldom a rontást, te pedig szépen csiripelsz. Képes vagyok még azt is elnézni neked, hogy tönkretetted a ruháimat – ajánlom fel neki egy műmosollyal az arcomon. Csupán próbálom rejteni, hogy mennyire ideges vagyok, no meg sokkal könnyebb rávenni valakit valamire, ha kedvesen teszi meg az ember - Mind a kettőnk jól jár. Mit szólsz? – kérdezem tőle. Itt az esély, hogy megint a könnyű útra térjen. Már csak rajta áll, hogy melyik mellett dönt.
Nagyon nem szeretem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, működnek, ahogy korábban elterveztem, vagy ahogy akarom. Olyankor mindent megteszek, hogy elérjem a céljaimat, nem törődve azzal, hogy kit bántok meg, kit kell megaláznom, a porba tipornom, hogy minden a kedvem szerint legyen. Már csak azért érzem szükséget, hogy megszerezzem, amit akarok, mert Grosiean vagyok. Nem hozhatok szégyen a családomra. A nevem miatt, túl gőgös vagyok, de van is, amire büszke lehetek. Azonban ahogy mondani szokás, a látszat csal, és mi sem vagyunk kifogástalanok, még a tökély közelében sem járunk. Viszont ezt csak mi, a családtagok, tudjuk, és addig, amíg ez így marad, nincs okom aggodalomra. Az agyam még mindig Noelen jár. Érzem, ahogy a kezem csíp, bizsereg. Beugrik a jelenet, amikor felpofoztam. Micsoda gyönyörűséges hangja volt. Ám sajnálom, hogy ilyen gyengén felképeltem. Kevés volt neki ez a pofon. Talán egy jó nagy öklös sokkal hatásosabb lett volna, de nem vagyok bokszoló. Sok kell, hogy valaki kiérdemeljen egy óriási maflást. Túl nőies vagyok ahhoz, hogy így verekedjek, de ha egy nap szükség lesz rá, nem fogok sokáig gondolkozni rajta. Fortyogok. Már megint bedőltem neki. Nem hiszem el, hogy sose okulok. Vajon mikor leszek képes tanulni a hibáimból? Mikor? A falhoz szorítom a Hugrabugos cafkát. Minden áron ki fogom szedni belőle, hogy mit látott. Az életemre esküszöm, hogy megátkozom, ha nem mondja el. De még akkor is, ha elmondja, csak nem nekem, hanem valaki másnak. Senki sem tudhatja, hogy Noel így viselkedett velem. Ebből aztán nagy problémák lehetnek. Ha Richard vagy a szüleim megtudják… Enyhén szólva csalódottak lesznek, vagy nem is tudom. Azonban ez még a hírnevemen is rontana. Pletykák terjengenének rólam, nem mintha most nem lenne elég, és erre nincs szükségem. Nem akarom, hogy valaki egy mondatban használja a nevemet Noel nevével! - Ne térj el a témától! Felelj a kérdéseimre! Mennyit láttál? – ismétlem meg a kérdésemet, és még megmozdulni sem engedem Freyat, bár tény, hogy nagyon mocorog. Ahelyett, hogy úgy ficánkolna, mint hal a szárazon, inkább megmondhatná az igazat. Sokkal gyorsabban végeznénk és neki se fájna annyira. Már megint eltér a témától, nem kapom meg a válaszomat. Dühítő, hogy nem akar együttműködni. Mit nem ért a kérdésemen? Melyik része nem világos számára? A nyakához kap, de nem engedem. Még jobban felmérgelődöm a hangnemén. Hogy mer így beszélni velem? Ő az, aki megzavarta a már úgyis elég kellemetlen jelenetet és még neki áll feljebb? Könyörgöm! Mi képzel ez, hol van? Otthon? - Talán, ha válaszolnál, akkor… Előveszi a pálcáját és felém irányítja. Hirtelenül egy hideg, vízsugár talál el. Akaratlanul elengedem a nyakát, talán egy kicsit meg is karmolom. Fejemet lehajtva tartom, a tekintetem a padlón van. Nézem, ahogy nagy mennyiségű víz csöpög le rólam. Próbálok mélyeket lélegezni, érzem, hogy a méreg szétárad a vérkeringésemmel és átjárja az egész testemet. Nagyon dühös vagyok, szörnyen bosszús. Szavakban sem tudnám önteni, milyen érzések kavarognak bennem, de nem bírom visszatartani őket és kitörök, akár egy vulkán. - Middleton! – ordítom a vezetéknevét, miközben egy lépéssel közelebb kerülök hozzá – Mit képzelsz magadról? Nézz rám! Nézz mit tettél! Ha ennyire irigy vagy a ruháimra, szólj, neked adom őket. Bőven van galleon a zsebemben, hogy vegyek magamnak másikat. – gúnyolódom. Legszívesebben a hajába kapnék és feltakarítanám vele a folyosót, de higgadt maradok. Nem alacsonyodom le az ő szintjére. Meghallom a kérdését, a döntésem pedig egyből megváltozik. Neem, ezt nem ússza meg szárazon! Nem elég, hogy tönkretette a ruháimat, de most még hülyének is néz. Gyorsan előrántom a varázspálcámat és a hugrabugos lányra szegezem. - Pofix! – mondom ki a rontást, és remélem, hogy egy ideig nem hallom majd a hangját. Meg fog hallgatni, ha akarja, ha nem. Muszáj lesz neki. - Figyelj ide, te senkiházi liba! - kezdem, halk mégis haragos hangon – Most szépen meghallgatsz és vigyázz, hogy mit csinálsz, nehogy később megbánd. – ellépek tőle, majd körbenézek a folyosón. Tudnom kell, hogy csak mi vagyunk, ketten. - Mindössze annyit kértem, hogy mondd el, mit láttál! Most viszont hidegen hagy, de! Megtiltom, hogy bárkinek is erről beszélj. Megértetted? – kérdem, miközben a pálcámmal játszom. Hogy bebizonyítsam, minden úgy lesz, ahogy szeretném, újra rá szegezem a varázspálcát. - Tarantallegra! – várom, hogy a lány elkezdjen táncolni. Igen, akarta ellenére is azt fogja csinálni. Meg kell értetnem vele, hogy úgy fog táncolni, ahogy fütyülök.
Bűnnel a szívedben, vérrel a kezeden élni, élni és nem megfutamodni. Ez az igazi bátorság. Katt
Mintha nem hallana. Nem értem, hogy mi baja. Talán még mindig a tanárnő feszes idomai hatása alatt van? Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig nem akar megérteni. Felháborító, hogy egy buta liba jobban érdekli, mint a húga problémái, amik ez esetben az a bizonyos nő okozza. A vállamra helyezi a kezét, a mérges tekintetem pedig követi. Úgy látszik, elég jól ismer, mert leveszi onnan a tenyerét. Jobban járt. Ismét lehuppanok a párkányról, Richard elé állok, majd párszor megpaskolom az arcát. - Hallod magad? – kérdem felháborodottan. – Az a nő rajtam éli ki a gondjait. Gondolod, hogy pár szóval el tudod intézni az összes problémáját? – teszem fel bosszúsan a kérdésemet, miközben összevissza hadonászok. Hülyét kapok attól, ha egy fiú naivan viselkedik. És pillanatnyilag a bátyám pont azt csinálja. Richard ügyes, de kötve hinném, hogy el tudna simítani egy halálfaló bonyodalmait. Egyébként is mi közöm Monique gondjaihoz? Nem a rokonom, hogy foglalkozzak vele. Nincs problémahiányom. Elég sok magán ügyem van, amivel meg kell birkóznom, hogy mások, számomra jelentéktelen, dolgaival foglalkozzak. A bátyám női hidegen hagynak, addig, amíg nem bosszantanak fel. Az efféle nézeteltéréseket pedig Richardnak kell elintéznie. Ne jöjjön össze olyan lánnyal, aki piszkálja és nem kedveli a húgát, úgy értem a családtagjait. Amúgy meg nem fogom fel, hogy miért rajong ennyire ezért a nőszemélyért. Régen szépnek tartottam, talán egy kicsit irigy is voltam rá, de ez csupán azért volt, mert kicsi és kifejletlen voltam. Jelenleg viszont úgy vélem, Richard sokkal jobbat érdemelne. Most már igazán találhatna magának egy jó modorú, aranyvérű lányt. A viselkedése, ahogy siránkozva a kőfalnak dől, egyre jobban felhúz. Inkább menne szoknyákat vadászni, mint hogy a húgának segítsen? De hát a KIS húga vagyok. Nem fogadom el, hogy szívesebben bármi mással foglalkozik, mint velem? Itt fog maradni és végighallgat, mi több, segíteni fog! Ha tetszik neki, ha nem. Rám förmed. Az egészért ő a hibás, és még rám haragszik? - Hogy mi? Tessék? – nem hagyom szótlanul. Hogy mer kulturálatlannak nevezni? Csupán dühös vagyok. – Hogy mondhatsz olyat, hogy ne foglalkozzak vele? El tudnál viselni valakit, és nem figyelni rá, aki rád van szállva és egyfolytában szekál? Ezt te sem gondoltad komolyan! Elhiszem, hogy sok problémád van, de a Monique nevű gondod már nem csak a TIÉD. – elcsendesülök, hisz az egész mondanivalómat egy levegővétellel mondtam el. Teszek pár lépést felé, csak pár centi van köztünk, de most halkan szólok hozzá – Grosiean-ok vagyunk, és pont ezért nem hagyhatom, hogy egy senkiházi halálfaló nőszemély így bánjon velem! Nem mondhatja, hogy nincs igazam, mert igazam van! Az én családom sokkal híresebb, ismertebb, sokkal nagyobb a hírneve, mind Garside-é. - Tudom! – reagálok, ahogy végighallgatom. – És pont ezért segítesz. Mert ha az a nő nem kopik le rólam, és te nem segítesz… nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de nem fogom eltűrni, hogy ez megalázzon mindenki előtt. Szerinted az nem tesz rosszat a hírnevemnek, ha mindenki azt terjeszti, hogy gyáva vagyok és hagyom, hogy egy… halálfaló úgy bánjon velem, ahogy kedve tarja? Velem? Egy Grosieannal? Hallgatom, ahogy komoly arccal felvázolja az ijesztő valóságot. Bizonyos dolgokban egyetértek, de nem mindenben. A nagybetűs élet tényleg nem egyenlő egy álomvilággal, és természetes, hogy mindig a gyengébb veszít, én pedig semmiféleképpen nem fogok a lúzerek közé tartozni. Nem azért születtem, hogy mások alattvalója legyek. Eddig is sikeresen uralkodtam, és ez így is marad. Van, aki azért született, hogy vezessen. Ha bárkinek nem tetszik a felosztás, akkor próbálkozzon egy másik életben, hátha több sikerrel jár. - Nem Richard, nem! Lehet, hogy te már felnőttnek számítasz, de én nem. És amíg ez így van, már pedig egy ideig így is lesz, köteles vagy segíteni, attól függetlenül, hogy milyen a világ. Elkényeztetett vagyok, megszoktam, hogy mások oldják meg a problémáimat, ha nem tudok velük megküzdeni. Látom, hogy Rich arca teljesen megváltozik. A szemei sugározzák a gondterhet. Rossz érzés, hogy ilyennek látom, de annál ócskább a gondolat, hogy egy nap én is így fogom érezni magam. Azonban nem mutathatom ki az együttérzésemet és nem hagyhatom, hogy elérzékenyüljön. Már csak erre lenne szükségem… - Szedd össze magad! – bököm meg a mellkasát. - Maszkot fel, érzéseket el. A többiek nem láthatják ezt az énedet. A végén még kihasználják… Rihardnak igaza van. Most is szeretem azt a marhát, Noelt. És szerintem ez nem fog változni, attól függetlenül, mennyire bánt, amit velem tett. - Nem, tényleg nem. De neki erről nem kell tudni. Elég, ha elhiszi, amit lát. Nem tagadom, hogy még mindig érzek valamit Noel iránt. Richard túl jól ismer. Nehéz lenne neki hazudni. Meg értelmetlen is, hisz a bátyám, és ő áll hozzám a legközelebb. Amúgy sem szoktunk egymásnak hazudni, max. eltitkolunk bizonyos dolgokat, ez pedig nem a hazudozás kategóriájában tartozik.
A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.
- Megint kezded? Hát soha nem tudod elfogadni, ha a másiknak van igaza? Kérdezem, miközben minden egyes szónak nyomatékot adok azzal, hogy a mutatóujjammal vállon bököm a testvéremet. Miért kell mindig így csinálnia? Nagy okos. Ha én el akarom ülni a seggemet, akkor bizony el fogom ülni a seggemet. A saját döntésem, mint, ahogy elég sok minden mostanában. Egyre többször kerülök olyan helyzetekbe, ahol bizony nem számíthatok senkire. Ha Richard tudna ezekről, biztos, hogy égnek állna az amúgy is kócos haja. Szeretném, ha végre megértené a mondanivalóm lényegét, bár ameddig nem ejtem ki a konkrét varázsszavakat, addig tudom, lehetetlen, hogy így legyen. No nem azért, mert gyenge elméjű lenne, vagy buta. Nem…egyszerűen pasiból van. A fiúknak pedig mindig mindent a szájukba kell rágni. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ilyen a természetük. Az agyuk pontosabban. - Te tényleg megbolondultál?! Mióta számít királynak, menőnek ha a volt csajod kizsigerel, aki mellesleg halálfaló? Kérdezem és kezdek pokolian dühös lenni, ez abból is látszik, ahogy a kezemmel hadonászok össze vissza és dobálom a hajamat a vállam mögé, akárhányszor pár kósza tincsem a vehemens viselkedésem hatására, előre repül. Ó igen. Kezdek nagyon belelendülni a dolgokba. Szeretem az ilyen helyzeteket, a feles energiáimat mindig levezethetem bennük. Azokból pedig van bőven általában. Idegesít, hogy most már Monique is belépett a láthatatlan listám erősen húzott vonalai közé. A kötekedő ribancok sorába. Akikkel soha nem fértem meg és nem is fogok. Nem értem mi lőtte Moot. Régen se bírtam annyira fejét, bár lehet, akkor csak azért, mert elég csinosnak tartottam….De most. A lehető legrosszabb helyre lépett az életemben. - Tisztázzunk valamit Richard, hátha így megérted. NEM. JÓ. HOGY. ITT. VAN. MOO. AZ. ISKOLÁBAN. NEM. JÓ. HOGY. CSESZTET. NEM. KÉNE. ÖRÜLNÖD. NEKI. Szótagolom a szavakat és ejtem őket ki egyre hangosabban és hangosabban. Szinte már kiabálok a vége felé. Talán így megérti. Talán így végre megszabadít legújabb kínzómtól. Mégis mi a fenét vár? Hogy mondjam el neki, hogy még mindig jól néz ki, csak kicsit mintha nagyobbak lennének a mellei? Biztosan felfújatta őket. Nem tudom. Nem is érdekel. Nagyon nem. - Uh… Olyan fejet vágok, mintha éppen egy hatalmas öklöst kapnék a gyomrom közepébe. Érzékenyen érint a téma még mindig. Nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fog esni, ha kimondja amit már réges rég tudok. Bár ahhoz képest ez semmi, hogy múltkor smárolni láttam egy másik csajjal. Tudom, hogy azért csinálta, csinálja, hogy engem bosszantson, de nem tudom, meddig bírom már idegileg. Lehet, hogy napokon belül megátkozom. - Marhára nem érdekel, hogy Noel kit bír és kit nem. Engem meg aztán végképp ne bírjon, mert eltöröm kezét, lábát. Fújom ki a levegőt, amit eddig benn tartottam. Kezd eléggé zöld színem lenni. Nézd meg Richard mit tettél! Nézd meg!
A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.
- Richard Grosiean! Ide figyelj! Nem azért várok már rád lassan fél órája, hogy most csak úgy lelépj! Nézek mélyen a szemeibe, míg a sajátjaim éppen villámokat lövellnek felé. Dühös vagyok nagyon. Nem elég, hogy állandóan nekem kell felvilágosítanom a diákokat arról, hogy mennyire nem menő amit művelnek, még ilyen dolgokkal is nekem kell törődnöm, mint Debbie, Noel és Mo. Annyira unalmas már, hogy elmondani nem tudom. Igazán tehetne valamit végre a bátyám is, ha már férfi a családban. Mindig is a nőügyeivel volt baj. Miért nem tud egy jóravaló, vallásos, duci lánykát választani magának? Azokkal legalább nem lenne baj. Felvonom a szemöldökömet és hitetlenkedve bámulok rá. Hát nem érthetően mondtam el a problémámat? Debbie csak az egyik problémám! Miért viselkedik megint úgy velem, mintha ötéves lennék? Talán ez egy testvéri kapcsolatban mindig is így lesz, de én már kezdem unni. Felnőttem és bizony van beleszólásom a dolgokba. Elfordítom a fejemet, hogy még egy utolsó pillantást vethessek Noelre, mielőtt a sarkon befordul. Megdobban a szívem. Még mindig. Azt hittem, hogy idővel könnyebb lesz, de ez nem így van. Csak magamat áltatom azzal, hogy az idő előbb utóbb minden sebet begyógyít. Egy nagy barom az, aki hisz az ilyesmiben. - Te tényleg ennyire nem érted amit mondok? Csóválom meg a fejemet és értetlenül nézem, azt, a bizonyos arckifejezését. Tényleg nem tudja. Hihetetlen, hogy nem is sejti, hogy miről beszélek! Ilyen nincs…én mondhatom el neki. Mekkora megtiszteltetés! - Nem Debbieke kísért otthonról. Én valaki egészen másról beszélek. Találd ki, ki az új inspektor Gray mellett! Mondom, olyan, mint egy találós kérdés. A megfejtéssel azonban nem biztos, hogy boldogság és megkönnyebbülés fog járni. Inkább egy görcs valahol a gyomorban. Valahol nagyon mélyen. Mint nekem, ahogy az üres folyosót bámulom. Észre se vettem, hogy ismét elfordítottam a fejemet az ellenkező irányba. Mintha reménykedhetnék abban, hogy a fiú visszajön, szerelmet vall és közli, hogy én vagyok élete szerelme. Persze…Álmodozz királylány! - Monique. Állítólag halálfaló. Szép mi? Bököm meg a vállát ezzel is célozva a csajozási szokásaira. Nem értem miért nem jó neki Izzie, aki Mardekáros, körülbelül 100 kg, viszont balhé mentes a csaj. Na jó, ez csak vicc, akkorát bemosnék a bátyámnak, ha ilyen lánnyal állítana be, hogy a fal adná a másikat. - Noel megint a tanárnőt stírölte mi? Kérdezem, ahogy visszaülök a párkányra. Nem szándékozok túl hamar elmenni, igenis jár nekem ez a pár perc. Nem is tudom mióta nem tudtunk normálisan beszélni. Talán mert nem volt időm rá, de csak azért, mert rámászott az egyik barátnőmre múltkor a bulimon! Abból mekkora balhé volt. Ki próbálta elsimítani? Hát persze, hogy én! A térdemet bámulom, nem nézek Richardra, pedig érdekelne, hogy mit is szól Moohoz, főleg így a Debbie ügyek után. Nem…helyette én csak a lábamat mustrálom tüzetesen, ugyanis rettenetesen elpirultam a haverját illető kérdés után. Nem is értem, hogy juthatott az eszembe ilyesmi. Fogadd el Richard. Innen most nem menekülsz. A szüneted az enyém!
A vér cinkossága ősi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetőjele.
Üldögélek az ablakpárkányon, kezem jókislányosan pihen a szoknyámon, lábaim keresztben. Pont mint egy jól nevelt lány. Nehogy elérjenek engem is a keresetlen szavak. Egy ideje lóbálom itt a lábamat, néha megtámasztom a hátam az üvegen és nézem a kinti havazást. Arra várok, hogy véget érjen Richard órája. Muszáj vele beszélnem. Túl sok minden van mostanában a fejemben. A drága Debbieje, az én drága Noelem. Annyira unom. Néha csak felejteni szeretnék, de nem tehetem, mert akkor a jó emlékeket is elveszíteném. Mondd Richard mit kéne tennem? Nem szorongathatom meg mindig, mindenki tökét, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy én szeretném. Nézem ahogy halkan hull a hó. Eszembe jut, hogy előző nap, pont ezen a folyosón küldtem rá egy csúfító átkot Sarahra. Beszólt és nem tetszett neki, hogy így vágok vissza. Az emlék hatására halk nevetésben török ki. Olyan hisztit lerendezett, hogy még én is csak pislogni tudtam. Nem tudom mit várt. Majd keresztbefont karral végignézem, hogy milyen kis buta liba? Nem rám vallana. - Gyere már Richard… Suttogom halkan az ürességbe, tenyeremet a hideg üveglapra helyezem. Ott marad a lenyomata. Lassan maszatolom szét, rajzolok a helyére szívecskét, benne egy N betűvel, majd mintha valami nagyon rosszat tettem volna, gyors mozdulattal, a talárom szélével törlöm le, semmisítem meg az összes árulkodó nyomot. Elegem van. Egyszerűen ez a helyzet. Azt akarom, hogy csináljon végre valamit a hülye haverjával, a hülye volt nőjével, a hülye mostani nőjével. Ja…mert ha nem lenne elég bajom, betette Monique a lábát újra a Roxfortba. Állandóan csak engem szekál. Szerintem rajtam éli ki a gondjait. Ne várd meg Richard, hogy én rendezzem el Noelt, Debbiet és a drága Mot. Ugye te sem szeretnéd látni azokat a csatákat? Ekkor a terem ajtaja hangosan csapódik ki, hogy a diákok kiszáguldhassanak rajta. Megismerem a fejét már messziről. A háta mögött lépdelve, elkapom a talárja nyakánál és elkezdem húzni az ablak felé, ahol eddig üldögéltem. Egy pillanatra Noel után nézek. Csak egy fájó másodperc. - Na ide figyelj bátyókám! Ha nem állítod le azt a hülye ribancot, akkor a te fejedet fogom legközelebb a vécékagylóba döngölni! Állandóan a nyomomban jár! Vajon tudja már a nagy hírt? Tudja már, hogy Monique újra itt van? Talán már látta is? Vagy én lehetek az első, aki megosztja vele a hírt? Mennyire csodálatos dolog a meglepetés ereje.
Egyfolytában a madár tekintete jár az agyamban. Olyan volt, mintha valami láthatatlan kész kotorászott volna bennem. Nem szeretem az állatokat. Mitch állandóan rám uszítja a macskát, a baglyok meg úgy merednek rám, mintha legalább állandó fejmosást kapnék tőlük. Csodálkozik hát bárki is, hogy nem vagyok jóban velük? Mégis zsong a fejem a pillanat varázsától. Lehet, hogy mondanom kéne valami csípős megjegyzést és ennyiben letudni ezt az egész kis találkát. Sokkal szívesebben üldögélnék most a meleg klubhelyiségben és gondolkodnék a bajos szerelmi életemen, vagy épp szekíroznám Richardot. Tényleg, még azt is el kell neki mondanom, hogy ki láttam a minap a folyosón. Bizony Richard, Monique visszatért az iskola falai közé! De nem mondok semmit. Hagyom, hogy a lány szavai körbejárjanak. Rég voltam valaki mellett ennyire nyugodt és nos…ennyire idegen? Talán ez a megfelelő szó. Angelle nem az a lány, akivel olyan gyakran beszélgetnék. Nem kerülöm, szó sincs ilyesmiről, de valahogy nem volt meg az-az alkalom, ami során megtalálhattunk volna a közös hangot…eddig. Talán. Hideg van, bár a tél sajnos mindig ilyen. Sötét hajamba a szél, pár hópelyhet sodor. Aprócska gyémántokként csillognak a barna hajszálak között megbújva. Békésnek kéne lennie a pillanatnak, hiszen itt van két unikornis, a lány is maga a megtestesült türelem, csupán én rontom el állandóan az ilyen perceket. Türelmetlen vagyok, dacos, nem bírok mit kezdeni az idő varázsával. Itt van dolga? Nem értem. Miért nem üldögél ő is a meleg kastély egyik zugában? Mi viheti rá arra, hogy a hóban sétálgasson és az állatokat dédelgesse ennyire gyengéden, odaadóan? Nem találom az okát. Nem minden kérdésre van felelet. Mi a fenét művel? Most nem annak kéne következnie, hogy fogom magam és visszabattyogok az iskolába? Nem…most nem az fog következni. Valamiért úgy érzem, hogy megbízhatok a lányban, nem fog az állatok elé vetni. Ő nem Mitch. Meg aztán Mardekárost nem szokásom szívatni. Miért tenném? Könnyűszerrel lealázhat bármelyikük. Nem vagyok ám én olyan gonosz, mint amilyennek látszok néha. Na jó. Sokszor. - Az én érintésem aztán biztos nem! Horkanok fel. Nem hibáztathat a lány, elégszer jártam már meg az állatokkal. Állítólag megérzik a gonoszságot. Vajon tényleg az vagyok? Gonosz? Ugyan…vannak nálam sokkal rosszabb emberek is. Miért pont engem bélyegeznének meg ilyesmivel? Közelebb lépdelek, szigorúan a lány háta mögött, tekintetemben magabiztosság, de csak azért, hogy Angelle ne lássa rajtam a félelmet. - Anatómiailag igen…na és az elméje? Anatómiailag ugyanolyanok vagyunk, mi emberek is. Mégis sok a kretén köztünk…mind különbözünk. Mondom miközben figyelem a jelenetet. Semmi pénzért nem tenném ki a kezemet, még a végén leharapná valamelyik! Engem erre rá nem veszel Angelle! Nem nem és nem! Ráadásul még az se derült ki, hogy mi van nálad…Valamiért nem tartom jó ötletnek, hogy megkérdezzem, pontosan mit is hagytam el. Pedig lassan ideje volna, hogy a titkokra fény derüljön. Minden titokra. Úgy lehet csak teljes az igazság. Szörnyű napnak nézek elébe. - Te most mégis mit csinálsz? Nézek rá szörnyülködve. Mi vagy te lány? Lódoktor?
- Már megint itt vagy Noel? Kezdesz hasonlítani egy pincsire! - Nehogy azt hidd Noli, hogy miattad…az se érdekelne, ha a kastély másik végében lennél! - Te sosem tanulsz jómodort igaz? Mindig ilyen bunkó leszel! - Jajj kislány, inkább meg se szólalj…jobban járunk. - Na pont ezért szakítottam veled! - Nem én hagytalak ott véletlenül? - Menj a fenébe! Nézek rá mérgesen és kezemmel egyfolytában hadonászok. Muszáj levezetnem a feles energiáimat, mert félő, hogy neki esek a fiúnak. Nem pont jó értelemben. Féktelen dühvel ütném, passzíroznám, legalábbis próbálnám a falhoz, végül pedig nagy valószínűséggel tökön rúgnám. Igen, ez lenne a nagy harci helyzet. Ehelyett azonban csak bámulom, mintha még soha nem láttam volna. Mindig is tudtam róla, hogy nem a jók táborát gyarapítja és ez vonzz hozzá olyan leírhatatlanul mai napig, de nem gondoltam volna, hogy képes velem ilyen gonosz lenni. Ekkor azonban olyan történik, amire álmomban sem gondoltam volna már, főleg nem az elmúlt fél évben. A falhoz nyom, szinte már fáj, de rá kell jönnöm elég hamar, hogy mit szeretne. Megcsókolni. Hát persze, hogy fáj neki, hogy még mindig nem kapott meg. Talán az első lány vagyok az életében, akivel nem jutott túl a nem szabad megcsókolnod perióduson. Hangos csattanás hallatszik, ahogy tenyerem az arcához ér. Saját magam is meglepődök abban a pillanatban, amikor megérzem a fájó bizsergést a feszített bőrfelületen. Noel úgy néz rám, mintha kísértetet látna. - Durván szereted cicám? - Takarodj innen! MOST! Ordítom és halkan morajlik a hangom a folyosón. Nem kell kétszer mondanom neki. Felkapja a táskáját és rám se pillantva trappol el, valószínűleg egyenesen a klubhelyiségbe. Ahogy a folyosó végére ér, akkor látom meg Freyát. Elönti az agyamat a düh. Vajon mennyit láthatott azt a szerencsétlen Hugrabugos? Elindulok feléje, csörtetek, mikor mellé érek, elkapom a nyakánál és megpróbálom a falhoz nyomni, pont úgy, mint ahogy a fiú tette az előbb velem. - Mennyit láttál belőle?! Kiabálom az arcába és a szemébe nézek. Teljes hangerővel sikítok. Tajtékzok a dühtől…nem tudom megmondani, hogy kire haragszom jobban. Noelre, vagy magamra, mert megint bedőltem neki. - Ha elmered bárkinek is mondani…
Üzenetek megtekintése
