Amikor kitaláltam, hogy könyvekkel akarok foglalkozni, még inkább a könyvtárosság érdekelt jobban, mint a kereskedelem - főleg azért mert nem igazán bíztam a saját képességeimben, ha emberekkel kellett foglalkozni. Az emberek meggondolatlanok, kicsinyesek, önzőek, kiszámíthatatlanok, én pedig mindig is utáltam a meglepetéseket, a modorosságot, amivel lennem kellett az engem körülvevők felé. Utáltam a társadalom krémjének felszínességét, a mindent érő látszatot, amit minden család erején felül próbált fenntartani: Ki a legnemesebb, ki a leggazdagabb, a legkegyetlenebb, a legkedveltebb… a folyamatos versenyzés a legkevésbé sem érdekelt. Én nyugalmat akartam, a sorok között elveszni, ahol soha nem talál meg semmi, amit nem akarok, semmi, amivel nem akarok szembenézni. Első felindulásból jelentkeztem a Merlin könyvtárba a Roxfort befejezése utáni ősszel, de mire megkaptam az értesítőt, hogy felvettek, már megvolt a bolt.
Hirtelen szerelem volt, mint a legtöbb fontos dolog az életemben: a kirakat fekete kerete, az üveg mögött felsejlő sorok, a sötét üzlettér, az öreg, fényesre lakkozott pult… egyből tudtam, hogy kell nekem. Egy idős mugli úr vezette a lerobbant kis helyet, aki évek óta meg akart szabadulni tőle, hogy végre nyugdíjba mehessen és vidékre költözhessen az unokáihoz - azonnal meg is kötöttük az üzletet és egy hónap múlva elkezdtem áthozni a könyveim, a cuccaim… Talán kellett egy év, hogy rendesen ki is tudjak nyitni, de csak valahol félúton jöttem rá, hogy igen, én ezt akarom, ez az én hivatásom, a többi pedig történelem. Rájöttem, hogy nem minden ember szörnyű és nem minden szabályt azért találtak ki, hogy betartsuk, hogy van jó oldala annak is, ha az ember egy nemesi család mostohagyermeke… Lassan, de megtanultam a javamra fordítani azokat a dolgokat, amiket arra használtak, hogy lenyomjanak, hogy kisemmizzenek. Most pedig itt állok és hasonlóan elveszett lelkeknek adok munkát, hagyva, hogy közben évődjenek velem, mint Mr. Fraser teszi épp.
- Alábecsüli az ízlésemet, Miss Beckett? - kérdezi szintve sértve, amire legszívesebben felnevetnék. - Ellenkezőleg - rázom meg a fejem mosolyogva. - Sokkal többre tartom a figyelmét, mint hogy ilyesmire pocsékolja - magyarázom a kezében tartott könyv felé intve. - Ha gondolja, kereshetünk valami testhezállóbbat is akár… - ajánlom fel, de ha élne a lehetőséggel, ha nem, most még nem kezdek gondolkodni vajon mit is adhatnék egy tizennyolcévesnek, ami megfelelőképp leköti a gondolatait. Inkább próbálok túljutni az érzékenyebb témákon, amit kellően lefojthat majd valami hétköznapi könyvajánlózás később.
Szavaim hatására kis sóhaj hagyja el a fiú száját, olyasfajta, ami azt üzeni, hogy valóban nem én vagyok az első, aki ezt a lemezt feltette és sajnos valószínű nem is az utolsó. Látok rajta egy kis hezitációt is mielőtt reagálna az általam előadottakra, de nem siettetem, inkább csak felé tolom az eddig ujjaim között forgatott érméket jószándékom jeléül. - Ismerem Summer Feryllt, igen. És az apját is ismertem. Ebben igaza volt a miniszternek - kezdi lassan és már éppen szóra nyitnám a számat, amikor folytatja. - Őszinte leszek, Miss Beckett - sóhajt nehezen, míg én az arcát kutatom valami jel után, hogy valóban így lesz-e. - Az elmúlt pár évem nem volt egyszerű... De ha még mindig bármiféle kapcsolatban állnék az említett névvel, most nem lennék itt. Csak egy átlagos, unalmas tolvaj vagyok, akinek az a dolga, hogy könyveket szerezen önnek - szerénykedik, nyilván megpróbálva saját jelentősségét csökkenteni a szememben, de szerencsére tovább fűzi a szavakat. - És természetesen ehhez az egész Szeszélyhez sincsen semmi közöm... ha ez megnyugtatja, az elmúlt három évet Londonon kívül töltöttem. Én nem fogom önt belekeverni semmibe.
- Melyikünknek volt az elmúlt néhány éve fényes? - mosolyodok el egy kis sóhaj kíséretében, próbálva biztatónak, lazának tűnni, de ki tudja mennyire sikerül ezen a ponton elrejtenem a kíváncsiságomat. - Köszönöm, hogy őszinte velem, Mr. Fraser - biccentek felé. - Tudom, hogy ez bizonyára nem könnyű Önnek és nagyon értékelem. Megnyugtató, hogy semmibe nem tervez belekavarni… - sóhajtok fel, kicsit még öblögetve a szavakat amik a nyelvem hegyére ültek, valami kellemetlen ízt idézve. - … és bár természetesen továbbra sem szeretnék túlságosan a nem-egyszerű múltjában vájkálni, talán mindketten sejtjük, hogy Feryll hogyan, pontosabban ki által köthet minket össze a Minisztérium szemében… - fordítom el a tekintetemet, félve még rossz néven veszi a szemeimben felsejlő düh és félelem valószerűtlen keverékét, ami egyáltalán nem neki vagy róla szól.
Persze nem vagyok hülye, nem fogom kimondani, hogy az a sejtésem, hogy ugyanabba a nem túl sikeres klubba nyertünk felvételt a háború előtt - én hosszabb, ő talán rövidebb időre - és nyilván tőle sem várom el, hogy nyíltan kimondja, hogy Halálfaló volt. Inkább csak remélem, hogy ez a fajta elcseszett sorsközösség talán átfordítható valami bizalomfélébe kettőnk között, ami a továbbiakban segít megmenteni mindkettőnk hátsóját a Minisztérium különböző összeesküvés elméleteitől. - Csak annyit mondjon meg, hogy jól sejtem-e amit sejtek, vagy teljesen vakvágányon járok?
Az illatát éreztem meg először. Azt a furcsa fojtó kölni illatot, amibe bele akartam fulladni amikor elhagyott… amit hosszú ideig őriztem a párnámon, a bőrömön. - Megkapó festmény… - szólalt meg, épp ahogy felé fordultam. Ültömben magasabbnak tűnt, mint általában és még nem felejtettem el teljesen a legutóbbi találkozásunkat - összerezzentem. - Többféle allegorikus jelentéssel... Mit gondolsz, miről szól valójában? A szűz és a szajha, Heléna és Vénusz, a kereszténység és a pogányság viszonyáról? Vagy valami egészen másról? - tett fel egy millió kérdést, mielőtt egyáltalán befogadhattam volna a sötét színekbe simuló alakját. Egy hosszú pillanatra némán bámultam. Rosszabb volt most ránézni, mint októberben, itt valahogy jobban felsejlettek bennem azok a gondolatok, amik azután kínoztak, amikor Olaszországba érkeztem. Mindennél jobban akartam, hogy velem legyen, hogy együtt élvezhessük Itália szépségét, ő mégis elvette azt a némber Lorient. Ezer éve és egy napja…
- Mindről és egyikről sem? - felelem az állam felszegve. - Hogy valójában miről szól, csak Tiziano tudta, de ha ő nem hagyta hátra a jelentését, talán pont azt akarta, hogy találgassunk és megtöltsük tartalommal - ajánlottam saját teóriámat. - Ez a szép benne: Non è come sembra… - adtam hozzá tekintetemet visszavezetve a két női alakra és a részletgazdag tájra mögöttük. Én persze magamat láttam bennük: egy egész két felét, a múltam és a jelenem, a sötétet és a fényt, ártatlanságot és érzéketlenséget, amiket éppolyan jól tudtam elfedni, mint a festő saját koncepcióját. Ha csak egy-egy alakot néztem és nem egymással szembeállítva őket, nem egymáshoz hasonlítva, akkor is csak a kettősséget láttam bennük, de ez a dualitás is belőlem jött és nem a festményből. Én voltam, aki soha nem volt önmaga, aki mindig annak látszott, aminek akarták, aminek kellett ahhoz, hogy túléljek ezidáig. Most pedig, szabadon, már hiába kerestem Deliah-t - ha egyáltalán ez volt az eredeti nevem - ő már nem tudott teljesen a felszínre bukkanni az álarcok alól. Talán majd idővel…
- Örülök, hogy eljöttél - pillantottam újra Leonra, majd hívogatóan megpaskoltam a padot magam mellett, hogy csatlakozzon hozzám. Tényleg örültem, hogy itt volt, hogy fejet hajtott a feltételeim előtt és nem próbált meggyőzni, hogy legyünk kettesben vagy máshol. Persze arra az esetre is felkészültem, ha esetleg menet közben meggondná magát, de őszintén reméltem, hogy Enzo embereire tényleg nem lesz szükség. Az olasz másra sem vágyott, mint hogy móresre taníthassa az alakot, aki tönkretett annak idején, hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi csak így működünk. Bár ez sem volt mindig így… A gondolatra felsóhajtok, majd ha elfoglalta helyét mellettem, ha nem, belekezdek a találkozónk valódi okának fejtegetésébe. - Hogy alszol mostanság? - kérdezem először, próbálva kideríteni, hogy álmodott-e valami furcsát mióta “összetalálkoztunk” azon az októbervégi éjszakán. - Vagy kérdezzem inkább, hol? - mosolyodok el, próbálva a legjobb modorom elővenni a múltkori kemény szavak után. - Én nem panaszkodom, nem álmodtam semmi furcsát… - ha nem számoljuk azt az alkalmat, amikor azt álmodtam, gyermeket várok. Az eléggé megborított, bár nem feltétlenül rossz értelemben. - Legalábbis mióta veled álmodtam.
Még mindig furcsa idegesség fogott el annak az álomnak az igencsak élénken megmaradt emlékére, ami talán újabb bizonyíték arra, hogy az egész nem csak egyszerű játéka volt a tudatalattimnak. “A Rend még keresni fogja” mondta a nő búcsúzóul, ez nyugtalanított legjobban azóta is, de még nem keresett meg senki nyíltan. Kicsit komolyabban vettem a biztonságot, próbáltam kutakodni is, hogy mégis mitől kellene félnem, mire kellene felkészülnöm, de nem tudtam meg semmit eddig. Csak remélni mertem, hogy a frissen facér ex-vőlegényemnek legalább annyi tippje lesz erre a rejtélyre is, mint az előttünk kiállított festményére.
Mióta együtt vagyunk Doriannel, minden olyan… mesébeillően alakult, hogy még mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy nem álmodom. Őszintén, amikor nem volt velem néha elgondolkodtam rajta, hogy vajon meddig tudom még magammal elhitetni, hogy ez teljesen normális, hogy nem túl gyors, ahogy haladunk, hogy nem túl tökéletes minden, mielőtt elkerülhetetlenül szembesülök a ténnyel, hogy ez nem az én életem és ezt egyszerűen nem érdemlem meg. Többnyire tudatában voltam persze, hogy ez csak rossz berögződés, egy másik életből visszamaradt primitív védekezési mechanizmus, ami azelőtt akarja tönkretenni az egészet, mielőtt valaki vagy valami más megteszi, csak hogy elmondhassam, én döntöttem így - de egy-egy egyedül töltött éjszakán mégis azt éreztem, hogy csak áltatom magam a képekkel, amiket Dorian kék szemeiben látok. Aztán eljön a hétvége, a szünet, az a pár lopott óra a kastélyban és én minden félelmemről, paranoid gondolatomról megfeledkezek, ha együtt vagyunk. Mindent elmondtam neki, mindent, ami bárki más szemében visszataszítóvá, szörnyűvé tehetne és ő csak annyit felelt “Senki sem makulátlan”. Soha nem fogom megérteni, hogyan tudja minden kétségemet, hibámat olyan könnyedséggel venni, egyetlen kérdés nélkül elnézni a múltamat, de hálásabb nem is lehetnék és a Karácsony tökéletes alkalomnak tűnt arra, hogy ezt kifejezzem. Azt szerettem volna, hogy érezze mennyire fontos nekem, mennyire fontos az, hogy érte legyek ma tökéletes, hogy az a nő lehessek, aki megérdemli a szeretetét, akit büszkén mutathat be otthon, aki boldoggá teszi.
A mosoly, ami az ajkaira szökött, ahogy megpillantott megerősített, hogy jó úton járok és csak szélesedni látszott, amikor a sütiről érdeklődve beléptem a nappaliba. - Biztosan isteni, kicsim - felelte, ahogy végigpillantott rajtam, a szavai könnyedsége pedig elárulta, hogy legkevésbé sem izgatja épp az édesség, ami ritkán fordul elő. Ha nem láttam volna, mennyire tetszik neki amit lát, talán aggódtam is volna, de így csak folytattam a mondandóm, amíg a közelébe kerültem. Olyan édes volt, ahogy óvatosan ért csak hozzám, míg megcsókoltam, mintha attól félne egy hirtelen mozdulattól kipukkanhatok, mint valami színes buborék. Szerencsére elég hajlakkot és fixáló permetet fújtam magamra, hogy egy kisebb hurrikánt is túléljek, nehogy a hopp-porozás közben valami baleset történjen.
- Gyönyörű vagy és ne izgulj, a szüleim imádni fognak - nyugtatott meg, ujjaival gyengéden végigsimítva az arcomon, míg én az ingje gallérján futtattam végig az enyémeket, hogy a kezeimet végül a mellkasán pihentessem. - Remélem… - sóhajtottam boldog megkönnyebüléssel, hogy talán mégsem lőttem túl annyira a célon a nagy izgalomban. Mióta Dorian átadta a meghívást a nagy találkozásra készültem: ajándékokat vettem, tervezgettem, hogy mit fogok mondani, viselni, csinálni — épp mint Mrs. Belby, aki a fia elmondása szerint nem minden évben szervez ilyen nagyszabású vacsorát. Elég egyértelműnek tűnt, hogy miattam van az egész, vagyis inkább Dorian miatt: azt mondta még soha senkit nem vitt haza. Ez egyrészt elgondolkodtatott, hogy vajon milyen barátnői lehettek előttem, másrészt, hogy tényleg mennyire komoly is ez a dolog közöttünk. Alig három hónapja vagyunk együtt és Dorian egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy velem tervezi a jövőjét - hogy számára nem csak közös otthonban élünk, de család vagyunk. Ez a gondolat egy fél éve még halálra ijesztett volna… most irracionálisan boldoggá tett.
- Már előkészítettem mindent a kandalló környékén, hogy piszok mentesen tudjunk érkezni. Szóval hozd azt a sütit és menjünk - érintette az ajkait az ujjaimhoz, ahogy a konyha felé terelt. - Olyan figyelmes vagy, bébi - dícsérem, ahogy elengedem a kezét, kissé kelletlenül a sütőhöz lépek és kiveszem belőle a tepsit, amiből egy mintás fémdobozba szedem a csigákat. Egy gyors pálcamozdulattal magamhoz intem az ajándékos táskám és belevarázsolom az édességet is, mielőtt a kandalló felé fordulok. Ha nem sajnálnám összerúzsfoltozni Dorian arcát, biztosan össze-vissza puszilgatnám míg nézem őt ahogy újra végigtörli a kandalló párkányát, nehogy pernye kerüljön az öltözetemre. - Na, felkészültél? Ehelyett csak szélesen mosolyogva bólintok kinyújtva a kezem, hogy megszoríthassam az övét, pont úgy mint a Főutcán, az első randinkon, mielőtt kavarogni kezd körülöttünk a hopp-por. Lehunyom a szemem és hagyom magam elragadni a furcsa forgó érzésben.
Amikor újra kinyitom őket, egy tágas nappaliban állunk. - Hát ez az… Pislogok párat mielőtt körbetekintek magamon, Dorian segítő kezétől elválva, hogy megigazíthassam a hajamat az ujjaimmal. A másikkal még a táskát szorongatom, ahogy befogadom a helység elegáns berendezését, az itt-ott megcsillanó díszeket a polcokon. A Beckett kúria hasonló szobája soha nem tűnt ilyen otthonosnak, mindegy mennyi műhót szórtak széjjel a házimanók. - Milyen kedves - köszörülöm meg a torkomat, tekintetemet a nyitott ajtó felé irányítva, ahonnan hangok és fény szűrődnek ki felénk. Kérdően pillantok a kedvesemre a vállam fölött, kezemet visszacsúsztatva az övébe, keresve az érintése nyugtató hatását. - Korán érkeztünk?
Róma úgy fogadott magához, mintha soha nem hagytam volna el Olaszországot, mintha nem csaltam volna meg Britannia esős tájaival; utcáit járva úgy éreztem soha nem hagytam magam mögött igazán. A délelőttöt Enzoval töltöttem, pénzügyeket rendeztünk a szállítmányok kapcsán amiket tőle kaptam és végre személyesen is ki tudtuk beszélni, hogy kivel mi történt nyár óta - levélben egyszerűen csak nem ment ez úgy, mint amikor egy finom kávé és némi sütemény felett egymás kezét szorongatva nevettünk a kis Gino legújabb rosszaságán vagy Donna Benedetta főztje után csorgattam a nyálam. - Dorian imádta a kekszet, amit küldött, mindenképp mondd meg neki - kértem, hiszen a kedvesem tényleg legalább akkora rajongással majszolta az édességet, mintha ismerte volna Enzo aranykezű édesanyját. - Legközelebb hozd el őt is, lehetőleg vasárnap, akkor Mamma is jobban készül és mindig jut plusz egy embernek. - Átadom a meghívást, bár kicsit féltem tőletek, ő nem olyan, mint én… - rázom a fejem nevetve, elképzelve, hogy a professzort mennyire megviselné már csak az alaphangerő is, ami egy vasárnapi ebédet kísér itt. - Gyönyörű és bájos? Rögtön gondoltam - kontrázott Enzo, én pedig vállon legyintettem. - Lélekben olasz és félig már úgyis süket - fejtettem ki gúnyolódva, aztán kicsit komolyabban tettem hozzá - Ő a csendet szereti meg a könyveket. - Nem épp azt mondtad hogy nem olyan mint te? - nevet most ő rám a széles mosolyával, csillogó fekete szemeivel, amik huncutul villannak, de egy igazi állatot rejtenek. - Ha te szereted, mi is fogjuk - simít ki egy tincset az arcomból, ahogy egyetértőn hümmögök, hiszen kétségem sincs, hogy a család tárt karokkal fogadná. - És a bátyád? Azt írtad vele találkozol később… - kérdez rá egy fokkal komolyabban, én pedig inkább lepillantok az órámra mielőtt felelek neki. - Igen, nemsokára el is kell indulnom - sóhajtom, kerülve a tekintetét és a témát is. Hiba volt neki beszámolnom Leon kis akciójáról, azóta nem tud leakadni a témáról. - Miért találkozol vele azok után, ami legutóbb történt? - hajolt közelebb a barátom, próbálva újra meggyőzni, hogy rossz ötlet. - Egyáltalán nem tetszik nekem, cara mia, hogy… - Nem is kell tetszen, Enzo - vágok a szavába ellentmondást nem tűrően, amitől kicsit megdermed ültében. - Csak legyenek az embereid a helyükön - teszem hozzá, aztán egy fokkal enyhébben mégis felpillantok megkomolyodott arcára és a kezéért nyúlok. - Leon nem hülye és legutóbb elég rendesen helyben hagytam. - Nem eléggé… - morogja a fogai között, megszorítva kicsit az ujjaim, hogy nyomatékot adjon a szavainak, majd a szájához húzza és kis csókot lehel a kézfejemre. - De bízok benned. Meg az embereimben. - Csak beszélgetni fogunk - nyugtatom csókot nyomva az arcára. - Prometto, caro.
Az ígéretem szavai végig a fülemben csengenek, ahogy végigsétálok a hideg, de közel sem elhagyatott belvárosi utcákon és csak remélni tudom, hogy a bátyám nevében is nyilatkoztam. Ez alkalommal tényleg nem akartam trükköket, nem akartam veszekedést és főleg nem jelenetet. Ezért választottam találkozási pontnak a Borghese Galériát és benne egy különleges festményt, hiszen a többi látogató miatt a pálcahasználat és a hangoskodás kizárt volt. A dohányzás is, de ha esetleg annyira kikészítjük egymást, majd a múzeumot körülvevő többhektáros parkban folytatjuk a diszkurzust.
A kabátomat a karomon tartva ültem le egy padra Tiziano festménye elé, amely kifejező módon az Amor Sacro e Amor Profano nevet viselte és még a galéria alapítója, Scipione Borghese adta a gyűjteményhez, aki nem átallott akár ellopni is egy-egy drága művészeti alkotást. Kicsit emlékeztetett Leonra, aki szintén szeretett a nagylelkű mecénások talárjában díszelegni, de ha valamit akart, akkor azt viszonylag rövid úton, akár erővel is megszerezte. A választásom valódi oka azonban tényleg inkább a festményben rejlett, amit minél tovább nézett valaki, annál inkább rájött, hogy talán a két alak közül mégsem az az égi vagy a földi Szerelem, akiről elsőre gondolta. Csak remélni mertem, hogy a bátyám venni fogja az üzenetet... de ha mégsem, hát kénytelen leszek ismét elmagyarázni.
Az ember azt gondolná amikor Skóciába költözik, hogy jó ideig nem fog ismerős arcokba botlani és bár még csak egy hónapja tölöttem a faluban a szabadidőm nagy részét, Elliot volt az első ember, akit legalább futólag ismertem. Ez egyrészről üdítő volt London varázslónegyedének nyüzsgése után, ahol minden sarkon ismerősökbe botlottam, mégsem volt annyira nyomasztóan magányos boszorkányként végigsétálni az utcákon, mint Walworth-ben. Kezdtem azt érezni, hogy a Sors keze volt, hogy pont itt kötöttem ki Roxmortsban, hogy pont itt lehetek Dorian közelében, ahol minden ennyire tökéletes.
- Öhm… - Elliot majdnem olyan zavartan pillant rám, mint amikor felrobbant közöttünk egy forrócsoki legutóbb, de most hamarabb felocsúdik. - A csaj a kávézóból… - azonosít is be gyorsan, míg leemel egy csinos lila dobozt az egyik felső polcról, ami megadja a választ, hogy miért kellett belém kapaszkodnia az előbb. - Deliah - segítem ki a nevemmel készségesen, figyelve, ahogy megvizsgálja a szerzeményét. - Kösz, hogy nem adtad el az újságoknak, hogy Nat miatt bőgtem - folytatta egy újabb, rószaszín példányt magához véve. Erre csak jóváhagyólag hümmögtem, mielőtt folytatta volna a mondandóját, hiszen akkor is a tudtára adtam, hogy nem kenyerem mások magánéletében turkálni, főleg nem kereskedni vele. - Szerencsére már egyre kevésbé érdeklem Vitrolt - kacsintott rám, mintha cinkosok lennénk és együtt intéztük volna el, hogy az a nő békénhagyja. - Láttad, hogy legutóbb is valami pizsama divatról írt litániát? Mondjuk nem mondom, egész szép selyemdarabokat szereztem be…
Hm, hát igen, az a cikk nekem is jól jött, Dorian teljesen kiakadt a cuccoktól, amiket beszereztem a Malkinnál - a lehető legjobb értelemben… A legtöbb ott végezte, ahova tervezték őket: a padlón valahol a hálószobában, hiszen ki szeretne selyemben meg csipkében aludni? Csupa izgatóan sikamlós meg fodros anyag, aminek még csak az emléke is féloldalas mosolyt csalt az arcomra, megfeledkeztetve egy pillanatra a társaságomról. - Az a cikk kivételesen pont hasznosnak bizonyult… - jegyeztem meg válaszul, majd megráztam kicsit a fejem és újra rá pillantottam. - Mindenképp hasznosabbnak mint a magánéletedről lehozott rengeteg anyag, amiket láttam és nyugi, jövedelmezőbb foglalkozást találtam, mint a pletykálkodás… - nevettem kicsit, mert igen, az eset után bár utánakérdeztem Lotténál erre a Forest alakra, másnak említést sem tettem róla. Viszont megtudtam, hogy Elliot annak a pasinak volt a… férje, akinek a kiadója az egyik legnagyobb beszállítóm. Persze ír is mellette az ipse, igazából leeshetett volna a Dolce Vitában is, hogy kiről van szó, de akkor még nem voltam rendesen visszarázódva a londoni varázslótársadalom bugyraiba.
- Örülök, ha azóta… jobban érzed magad - jegyeztem meg bizonytalanul, hiszen semmi alapom nem volt úgy tenni, mintha ismerném, mégis annyira más volt most ránézni, mint amikor könnyek között bámult rám a széttrancsírozott sütije fölött a kávézóban, hogy nem hagyhattam szó nélkül. Amilyen turbulensnek tűnt a cikkekből a románc ezzel a Nattal, utólag meg is tudom érteni, hogy annyira szétvolt és annyival meglepőbb is volt most boldognak látni. - Egyenesbe jöttek a dolgaid azóta? - kíváncsiskodok finoman, míg odafordulok a cukorpennákhoz és elveszek egy sajttorta ízesítésűt, amihez kékáfonya ízű tinta jár. Elképesztő, mik vannak itt…
Vannak emberek, akik nem értenek a szép szóból. Hiába könyörögsz nekik, hogy tegyék le a kést, addig nem eresztik a markolatot, amíg az nem fordul ellenük. Aztán pedig már túl késő. Leon és én le sem tagadhattuk volna, hogy ugyanazok neveltek fel minket, ugyanúgy szorongattuk a maszkunkat, őriztük a falakat a szívünk körül, mint a másik és csak akkor voltunk hajlandóak megnyílni, ha valaki először összetört bennünket és erőnek erejével szembefordított minket magunkkal. És akkor teljesen megőrültünk.
Kis mosolyt csalt az arcomra, ahogy megfagyott a közelségemben, mint a vad, amely meghallotta a vadász csizmájának surranó léptét az avarban. Pillanatok alatt esett darabokra a megfordult szerepektől, ahogy beszéltem, ahogy most én voltam, aki őt elfelejtette. Én voltam aki szívtelenül, szenvtelenül nézte, ahogy felemészti a saját maga által csiholt tűz, ahogy széthullanak a gondolatai, az akarata, ahogy gyengén és védtelenül dől a falnak és csúszik a tövébe.
Csak mi tudjuk egymást így bántani, ennyire egymásba marni és míg egy részem szeretne lehajolni hozzá, végigsimítani a haján, az arcán, letörölni a verejtéket a homlokáról, a könnyeket az arcáról… én csak állok felette és nézem, ahogy kínjában nevet. Ugyanazt a veszélyes erőt érzem magamban feltámadni, amit akkor éreztem amikor gyilkoltam, amikor… átadtam magam annak a sötétségnek, ami tudtam soha nem utasítana vissza. A józan eszem vékonyka hangja már most azt suttogta, hogy ez semmi jóra nem vezet, de most nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Meg kellett tanítanom, hol a helye és ő csak ebből értett.
- Bassza meg - suttogta amikor egy kicsit fölocsúdott és ahogy a pálcája után nyúlt, kicsit megijedtem, hogy mi végre, de nem mutattam. Tudtam, hogy soha nem tudna ártani nekem mindegy mit csinálok és ez fordítva is így volt. A kitáruló bejárati ajtó felé pillantottam, aztán vissza rá, aki a lábaim hevert pontosan úgy ahogy én, sírva, a drága cipőjére ejtve a könnyeim, amikor elhagyott.
- Látom már, hogy ostoba voltam... Nekünk túl késő... Számodra mindez csak valami beteges játék, semmi más... - vetette a szememre újra megtalálva a hangját. - Az én Liah-m... nincs többé. - A te Liah-d pontosan akkor szűnt meg létezni, amikor az én Leonom… - léptem hátra és felmarkoltam a karosszékből az oda ledobott könyves csomagot. Nem hazudtam, ez volt az igazság. Ahogy ő nem volt az emlékei nélkül az az önmaga, akit szerettem, úgy a nélküle eltöltött évek alatt én is megváltoztam - ez nem feltétlenül jelentette, hogy rossz irányba, a magam részéről legalábbis reméltem.
- Menj csak, légy szabad - hallottam még búcsúzóul megtörten, gyengén a hangját, de nem fordultam vissza hozzá. Ahogy a feladatát elvégezte, a fúria határozott, számító gondolatai visszahúzódtak, hogy máris átvegye a helyüket a bűntudat, amit ezért a férfiért éreztem és tudtam, ha még egy percet maradok, talán újra megszűnik a lehetőségem a távozásra. Nem mintha ugyanúgy a hátam mögött hagyhattam volna a történteket, mint a Nott-kúriát és a férfit, aki megpróbált tőrbe csalni.
Karácsony. Ahogy egyre közelebb ért az év vége, egyre többet gondoltam arra, hogy mégis hogyan álljak az idei ünnephez. Az elmúlt években leginkább ignoráltam az egészet - már amennyire a világ ezt hagyta - , most viszont kénytelen voltam foglalkozni vele. Ez nem volt feltétlen rossz dolog, örömmel készültem a találkozásra Dorian szüleivel és izgatott voltam, hogy talán életemben először egy igazi családdal ünnepelhetek - emberekkel akik nem néznek le és nem csak eljátsszák, hogy legalább néha kedvelnek. Viszont a legutóbbi Karácsony, amikor mosoly volt az arcomon, mégis Leont és az eljegyzésünket juttatta eszembe. Nyilván minden évben eszembe jutott azóta, de a tradíciókkal, dekorációkkal és a felém tanúsított undorával együtt könnyebb volt a sajgást, a keserédes ízt is figyelmen kívül hagyni. Most viszont hogy az üzleteket róttam ajándékok után, feldíszítettük a házat és tényleg készültem az esti vacsorára, nehezebb volt nem felidézni az utolsó alkalmat, amikor ezeket csináltam… vele. Azzal az emberrel, akit a fal tövébe húzódva hagytam ott a kúriában, akivel azóta is találkoztam, aki tudtam kész lenne porig égetni a világot értem még most is.
És amikor ezen kaptam magam, mindig belém mart a bűntudat, a düh, hogy miért nem azzal foglalkozok, aki itt van mellettem… Talán azért, mert minden a lehető legmesébeillőbben alakult és én túlságosan a káoszt szoktam meg, a folyamatos terrort és csak… nem tudtam könnyen átadni magam valaminek, ami túl jó volt ahhoz, hogy később ugyanúgy elveszítsem. Dorian csodálatosabb volt, mint bármi, amit kérhettem volna az égtől. Olyan módokon volt jó hozzám, ahogy nem tudtam, hogy lehet. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire szükségem van a kék szemekből áradó megerősítésre, arra a nyugodt határozottságra, amivel minden hülyeségemet kezelte; hogy valaki csak rám nézzen és azt mondja, hogy szeret, akkor is, ha épp azt vallottam be, hogy milyen szörnyeteg vagyok valójában. Leon arra használta az erejét, hogy magához láncoljon, hogy alávessen minden kedvének, de Dorian… az ő ereje egészen más volt, valami sokkal mélyebb, szelídebb és ijesztőbb. Ijesztőbb, mert bármilyen rövid ideje is voltunk együtt, nem tudtam elképzelni mi történne, ha elveszíteném. Nem is akartam.
A csuklóimra fújok egy keveset a parfümömből és a nyakamba dörgölöm róluk az édes, virágos illatot, majd felrakom a fülbevalóim és a nyakláncomat. A tükörképemre mosolygok, ahogy próbálom elképzelni Dorian reakcióját, hiszen még nem volt alkalma látni milyen amikor igazán kicsípem magam. Mindenáron szeretnék jó benyomást kelteni a szüleiben és bár talán egy hangyányit túl is öltöztem, én így érezem jól magam, így érezem, hogy mindent megtettem. Az ujjaim még babrálnak kicsit a tarkómon összekötött hajam egy-két elszabadult tincsével, ahogy elégedetten szemlélem a finoman csillogó, visszafogott sminkemet, majd felállok a fésülködő asztalkám elől. Mielőtt az alsó szint felé venném az irányt, ahol Dorian már vár rám, még összeszedem a gondosan becsomagolt ajándékokat egy bájolt táskába és csak azután lépdelek le a lépcsőn.
- Ugye nem csentél a sütiből, amit készítettem? - kérdezem incselkedve, ahogy meglátom őt a nappaliban. - Mézeskalács fűszert használtam sima fahéj helyett, hogy extra karácsonyi legyen - újságolom, mintha legalább egy teljesen új receptet találtam volna ki, de valójában csak túlságosan szeretem, amikor megdícséri a műveimet, amikor jó étvággyal tolja az arcába, amit én készítettem. Az utóbbira azonban még várnia kellett… legalább addig amíg át nem adjuk a szüleinek. - Kiveszem a sütőből és részemről mehetünk - lépek közelebb hozzá a reakcióját lesve. - Jó leszek vagy túl sok? - kérdezem bizonytalanul és teszek egy kis fordulatot, hogy minden oldalról láthasson, mielőtt odahajolok hozzá és kis csókot nyomok a szája szélére. - Nagyon izgulok...
Üzenetek megtekintése
