Nish Stoian, a hányásról, részlet      

Nish Stoian, Neil Flannery élete és munkássága, részlet      

Niall O’Flanneragh. Különleges névnek hangzik, akárcsak a viselője, ő azonban sokkal kevésbé érzi magát kiválasztottnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy családjában minden elsőszülött fiút ugyanígy hívnak, már évszázadok óta. Jelentése, a heves és szenvedélyes igaz is volt első viselőjére a családból. Niall O’Flanneragh, a Nagy tényleg méltó volt a jelzőkre, hiszen az egyike volt azoknak az alapítóknak, akik a XIV. században bevezették népüket a Shannonbridge névre keresztelt mugli faluba és fél évszázad kemény munkájával virágzó – és a kíváncsi szemek számára láthatatlan – varázsló települést hoztak létre. Shannonbridge mugli része akkor egy hatszáz lelket számláló település volt, mára ez a szám pedig alig éri el a kétszázat. Az ő világuk, akárcsak a varázslóké, akkor kezdődik, mikor átlépik a határt Offaly és Roscommon megye között, ami nem más, mint a névadó Shannon-híd. A különbség abból áll, hogy míg a varázstalanok a mindenki számára látható falucskába, addig a varázslók, egy ősi ige kimondásával a saját településükre érnek. Az ige a középkorban még jelszónak számított, hiszen csak az alapítók és családtajaik ismerték, szolgálóik csak úgy hagyhatták el lakóhelyüket, hogy többé sosem térhettek vissza. Később azonban a megnövekedett lélekszám és a kor haladó igényei miatt is elvesztette titkos jellegét, a jelszó kitudódott, de a környékbeliek máig is gyakran Láthatatlan Faluként említik a helyet.
Ha a híd végén kimondjuk az O’Flanneragh család mottójává előlépett mondatot, ‘ firmitate coeli floreat arbor’, azaz, virágozzék a fa a mennyekben egy lélegzetelállító helyre kerülünk egy szempillantás alatt. A mugli falu messze eltűnik a látóhatár mögött, helyette pedig egy hatalmas kastély rajzolódik ki a távolban, miközben egy ősi falu szinte teljesen megőrzött házai között lépdelünk. Az egész hely mágiától vibrál, az újonnan idelátogatók gyakran úgy is érzik, mintha nem a valóságba csöppennének, hanem valami tündérmeséből kiragadott díszletet raktak volna köréjük. A fű természetellenesen zöld és csillogó, a vízcsobogás mindig kellemes, de sosem zavaróan hangos, az eső csakis frissítő lehet.

Ebbe a varázslatba született bele Niall is, a Tizenharmadik, ami a szám különlegességéből adódóan is kiemelt szerephez juttatta a családban. Azt beszélik, a családot átok sújtotta, ami egy évszázad hosszáig lehetetlenné tette, hogy az O’Flanneragh-k asszonyai fiúgyermeket hozzanak a világra. Az ok még ennél is ködösebb - volt, aki annak tulajdonította, hogy Niall dédapja, fattyú fiát egy erdőben hagyta meghalni, menekülve a szégyen elől és volt, aki rossz útra tért pálcakészítőket emlegetett, akik az ördöggel cimborálva bajt hoztak egész családjukra. A nagy múltú család persze nem hagyhatta, hogy örökös hiányában elvesszen a nevük, ezért 1875 óta anyai ágon örökölték azt, a beházasodó férfiaknak pedig el kellett viselniük, hogy elsőszülött lányaik is ezt a nevet viseljék. Ez persze még mindig csekély ár volt a pénzhez és a társadalmi megbecsüléshez képest, amihez a házasság által jutottak – gondolták.
Így talán már érthetőbb, hogy Niallt miért is rajongták körbe, egészen születésétől kezdve, két lábon járó csodaként kezelve és lesve minden kívánságát. A fiú persze könnyedén beleszokott a szerepbe, sőt, amint képes volt rá, ki is fejezte, hogy jár neki. Minden jár neki, ennek tudatában volt, így hát el is vette, amit akart. Nem csak ezért kellett a manóknak, a ház személyzetének, de még a távolabbi rokonoknak is meghajolni az akarata előtt, hanem még egy fontos feladat beteljesítőjének is tartották. A dédapja óta egyetlen pálcakészítő sem volt a családban, mivel a lányokat alkalmatlannak tartották még a képzésre is, előtte viszont hagyományosan minden elsőszülött fiúnak ki kellett tanulnia a pálcakészítés mesterségét és tökélyre fejleszteni azt. Egy évszázada még a brit varázslók nagy része O’Flanneragh pálcákat forgatott, de Niall, a Tizenkettedik tragikus és hirtelen halála miatt az ír mesterek tudománya is elveszni látszott.
Amint megtanult járni, beszélni, sőt talán még azelőtt is, belénevelték, hogy varázsló, sőt nem is akármilyen, a legerősebbek és leghatalmasabbak egyike. Látszólag senkiben nem merült fel, hogy varázstalanul születne, néhányan azonban mégis megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mikor négy évesen, öccse születésénél berobbantotta az ajtót, mondván, ő is látni akarja, mi folyik odabenn. Az már nem tartozik a legendás történethez, hogy amint beért, sírva vissza is fordult. Öccsét, Lorast már kevésbé nemes sorsra szánták. Annak ellenére, hogy ő is megkapott mindent, amit kívánt, mindig éreztették vele, a kötelezően nagy egyenlőség mellett azért van, aki egyenlőbb – a bátyja akarata mindig előbbre való volt. Éppen ezért, Niallt nem igazán rázta meg kistestvérének érkezése, ellenkezőleg, el volt ragadtatva, mert valami különös oknál fogva azt képzelte, az ő kis hasonmása lesz a fiú. Amint mindketten abba a korba értek, hogy többnyire együttműködve, de legalább tudomást véve egymásról tudtak együtt lenni, Niall igyekezte szinte minden idejét Lorasszal tölteni és fel sem tűnt neki, hogy az egyszerű játékok alkalmával is mindig kivételezett szerepbe került. Nagyon szerette a testvérét, mint szinte mindenkit, hiszen senki nem vette volna a bátorságot, hogy ellentmondjon neki és a fiatalabb fiú, bármennyire is kézenfekvő lett volna, nem tudta megutálni. Mindketten túl jóindulatúak voltak az ilyesmihez.

A fiú élete gyökerestül felfordult, vagyis fel kellett volna forduljon, mikor a Roxfortba érkezett. Hatalmas melglepetésként érte, hogy itt nem mindenki az ő akaratát lesi és a megbecsülést ki kell érdemelni. Alapos megfontolás után úgy döntött, ennek érdekében nem tesz semmit. Kicsit csalódott volt, kicsit szomorú is, de tizenegy év alatt már bőven elrugaszkodott annyira a valóságtól, hogy egy ilyen apróság ne tudja megzavarni. Azt látott, amit látni akart. Hihetetlen nyíltsággal állt mindenhez, de csak a legelső pillanatban, mert hosszabb ideig nehezen tudta lekötni bármi is, így az élet minden területén óriási tapasztalatlanságra sikerült szert tennie. Maga sem értette, hogy ennek ellenére hogyan is kerülhetett a Griffendélbe, de annyira nem érdekelte, hogy el is gondolkozzon rajta. Később, szintén griffendéles öccse azzal indokolta, hogy a ravaszság, az alázatosság és a tudásvágy ilyen mértékű hiányával csak két választása volt a Süvegnek: vagy kijelöl számára egy ötödik házat vagy beosztja a griffendélbe. Az utóbbi mellett döntött, hiszen végsősoron, a bátorságát még úgysem tette próbára semmi.
Sosem volt nagyon rossz tanuló, de a kiemelkedőtől azért messze volt. Mindenből az arany középutat kereste, vagy ha nem is kereste, az megtalálta őt. Aki nem ismerte közelebbről, az csak egy kissé különc fiúként nyilatkozhatott róla vagy arra sem méltatta, hogy ezt szóvá tegye. Ő persze tudomást sem vett a figyelem hiányáról, továbbra is azt gondolta, mindenkit az mozgat csak, hogy ő mit gondol vagy mit szeretne. Éppen ezért a barátai is gyorsan cserélődtek, senki nem bírta mellette huzamosabb ideig, egészen addig, amíg ötödéves lett és az öccse is a Roxfort tanulójává vált. Loras egészen más volt, mint ő, bátor, izgalmas, kicsit titokzatos fiú, aki valamivel mindig elérte, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Ehhez jól értett, hiszen egészen tizenegy éves koráig mást sem tanult, mint a figyelemfelkeltés tudományát. Boldog is volt a sikertől, ami ezelőtt ritkán adatott meg neki. Rövid időn belül sok barátot tudhatott maga mellett, de titokzatossága épp a zárkózottságában rejlett, ezért kevesekkel osztotta meg a számára igazán fontos dolgokat. Ezen kevesek közé tartozott Dubhislaine Stoian is. Loras nem tudta biztosan, mi fogta meg a fiúban, talán az egyértelmű hasonlóság a bátyjával vagy egyszerűen a kedves naivitás, mindenesetre élvezte a társaságát és örült, hogy valaki végre őt is meghallgatja. Ez a katartikus állapot egészen addig tartott, amíg másodéves korában, óvatlanul meg nem hívta magához Nisht a nyári szünetre. Sajnos Niallnek volt egy nagyon rossz szokása - szeretett mindent elvenni az öccsétől, amit az megkapott vagy megszerzett magának, legyen szó egy kártyapakliról vagy akár a legjobb barátjáról. Így történt ez Nish-sel is, aki sajnos túl kedves és érdeklődő volt ahhoz, hogy ellentmondjon Niallnek, az ötödéves nagyfiúnak, aki volt olyan jó, hogy kitüntette őt barátságával. Csak Loras látta ezt egy kicsit másként, mégsem tudta utálni testvérét, inkább ő is megpróbálta kisajátítani háztársa barátságát, akiről egyértelmű volt, hogy senkit nem akarna vagy tudna megbántani. Az érzés leginkább arra hasonlíthatott, mikor két gyerek áll egy játékkal kettőjük között és addig cibálják, rángatják, amíg meg nem szerzi az egyik vagy szét nem szakad. A Stoian fiú volt olyan szerencsés, hogy egyben megúszta a dolgot és végül Niallnak sikerült kijátszania Lorast és elérnie, hogy ezentúl neki is legyen saját, legjobb barátja.

Az RAVASZait leginkább a közepes jelzővel lehet illetni, ezt is csak azért, mert a kiváló gyógynövénytan és bájitaltan felhúzta a sok elfogadhatót. Szülei azonban boldogok voltak, hiszen egy pálcakészítőnek semmi szüksége olyan ostobaságokra, mint a sötét varázslatok kivédése vagy a mágiatörténet, bőven elég, ha ismeri a növények, fák és különbözőm állatok varázslatos tulajdonságait és ezek kölcsönhatásait, hogy képes legyen mindenki számára megfelelő pálcákat készíteni. Emellett igazából csak az embereket kell ismerni, pontosabban a mágiájukat érezni. Ez pedig nem tanulható, állították szülei, de szerencsére benne megvan ez a képesség, hiszen minden O’Flanneragh a vérében hordozza. Niall ebben teljesen biztos is volt, még akkor is, mikor az iskolából hazaérve rá kellett jönnie, hogy a rengeteg öröklött képesség ellenére sincs ötlete se, hogyan is álljon neki az első pálcájának. Normális esetben az apjának vagy nagyapjának kellett volna tanítania, ő még a család nőnemű tagjaival is megelégedett volna, de úgy tűnt, a dédapja tudása, gyakorlat hiányában, feledésbe merült. Semmi más nem volt a birtokában, csak könyvek, feljegyzések és a még mindig nem elégszer hangsúlyozott ösztönök. Írott anyagból persze több volt, mint elég, így egy évig kizárólag azokból próbált tanulni, hiszen a pálcakészítést nem oktatják iskolában, a szülei pedig hallani sem akartak róla, hogy tovább fecsérlje az idejét valami kiegészítő mágiaággal, mint például a legendás lények ismerete. Év végére Niall azonban döntést hozott, a könyvekből nem tudja elsajátítani a gyakorlatot, az ősi titkok pedig semmit sem érnek előzetes ismeretek nélkül, ezért fel akarta keresni Ollivandert. A családja döbbenettel fogadta a hírt, hiszen nem vették lehetőségszámba a lepaktálást a konkurenciával, ezért, hogy elhessegessék a fiú helytelen gondolatait, egy, a szakma által nem éppen elfogadott és megbecsült varázslény tenyésztőt fogadtak mellé. Ügyes húzás volt, hiszen Niall imádta az állatokat. Hajlandó volt tanulni és egy időre elfelejteni a pálcakészítés gyakorlatát, mivel a lények ismeret szorosan összefonódott azzal. Két év alatt azonban úgy érezte, a tudása már több, mint elég, ekkor az érdeklődését a mágikus növények felé terelték és ezzel is sikerült lefoglalni újabb két évre. A szülei megnyugodtak, hogy legalább nemes célért és egész hasznosan szórják a pénzüket.
Viszont ezután Niallt már lehetetlen volt eltántorítani a céljától, hiszen túl nagy volt a kíváncsisága, tudni akarta, hogy az, amivel eddig foglalkozott, hogyan is lesz hasznára. Huszkét évesen végül sikerült kikerülnia a szülői befolyás alól és azok nagy sajnálatára elindult Londonba, hogy végre egy igazi pálcakészítőtől vegyen órákat. Elzárt kis világukban az O’Flannerogh-knak fogalmuk sem volt arról, hogy Ollivander nemhogy órákat nem tud adni a fiúnak, de az sem biztos, hogy egyáltalán életben van még. Ennek ellenére Niall nagy reményekkel érkezett, bérelt magának egy lakást nem messze az Abszol úttól, London mugli részében és lakótársának fogadta Nisht, aki a szállásért cserébe felajánlotta a háztartással járó különféle feladatok elvégzését, mint például a főzés és takarítás, amihez Niallnek még nem volt túl sok szerencséje. Mivel öccse a Griffendél Godrik Akadémián tanult átoktörést, ezért kicsit vonakodva, de ő is kiköltözött a kollégiumból, hogy harmadik lakótársként segítsen bátyjának. Egy hozzá hasonló fiúnak nem könnyű az életbenmaradás egy nagyvárosban, hiszen már annak a megértése is gondot okozott neki, hogy érdemes megváltoztatni a nevét, az angolosabb hangzás és a könnyebb kiejthetőség érdekében. Így született meg Neil Flannery.

A háború nem volt közvetlenül hatással Niall életére, hiszen bezárva a birtokukon aligha vett tudomást bármi ilyesmiről. Voldemort visszatérésekor sem járt már a Roxfortba, de a szülei ekkor elmondták neki, hogy neki nem kell semmitől tartania, hiszen az O’Flanneragh család mindig azt szolgálta, aki épp hatalmon volt és Írország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb családjaként eddig senki nem engedhette meg magának, hogy ellenük forduljon. Niallnak is megmondták, hogyha szükséges, bármikor álljon akár Dumbledore, akár a Sötét Nagyúr rendelkezésére, amire persze nem volt sok esély, hiszen pálcakészítésre nem volt képes. Az igazgató halálával egyértelműen Voldemort mellé álltak, de csak akkor, ha muszáj volt valahová állniuk és szerencsére Írországban sokkal kevésbé volt ez fontos kérdés, mint Angliában, különösen egy eldugott kis falu lakói számára.

Furcsa egy fiú, mondják róla és igazuk van. Egyfelől nyílt tekintetű és barátságos, másfelől viszont egy kibírhatatlan, elkényeztetett kisfiú. Az igazság, mint mindig, valahol a kettő között van és mind a nyitottságot, mind a bosszantó jellemet annak lehet betudni, hogy tizenegy éves koráig szinte teljesen el volt zárva a világtól, így esélye sem volt megismerni olyan hétköznapi szituációkat, amivel már egy talpraesettebb óvodás is találkozni szokott.
Van egy különös, vonzó kisugárzása, ráadásul az ügyetlenség mellett éreztetett felsőbbrendűség olyan érdekes kontrasztot ad a személyiségének, hogy a legtöbben felteszik maguknak a kérdést – mégis melyik bolygóról szedték ezt? Elvárja a tiszteletet és a megbecsülést, de semmit sem tesz érte, azon kívül, hogy pálcakészítőként hivatkozik magára. Bár, társaságban képes akkora bolondot csinálni magából, hogy az emberek hajlamosak ezt el is hinni neki, hiszen az ilyen furcsa lényeknek is jónak kell lennie valamire.
Az iskolai évek nem sokat változtattak a személyiségén, csupán visszahúzódóbb lett, mivel rájött, hogy kinevethetik, amit gyűlöl. Általában kerüli az olyan helyzeteket, mikor új embereket kell megismernie, de ha valaki mégis közelebb kerül hozzá és hajlandó elviselni, ahhoz borzasztóan ragaszkodik, hiszen távol a szüleitől kevés emberre számíthat és kellemes meglepetésként éri, ha nem utasítják el. Gyűlöl egyedül maradni, de azt is, ha túl sokan veszik körbe, a legideálisabb számára, ha nyílt téren van, az emberek pedig tartanak tőle egy bizonyos távolságot.
A háború nem sokban érintette vagy rázta meg, azzal a kivétellel, hogy rájött, vannak nagyon nagyon gonosz emberek és akkor is, ha ezek még nem kerültek a közvetlen közelébe, eldöntötte, hogy nem szereti a háborút, a halálfalókat és az aurorokat.
Azok, akik együtt lakni, élni kényszerülnek vele, az együtt töltött idő nagy részét valószínűleg kínszenvedésként írnák le, hiszen Neil lehetetlen igényekkel és kérésekkel tud előállni és nem tudják neki megmagyarázni, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet. Azt gondolta, az iskolából kikerülve még szabadabb élete lesz, mint otthon és ha nem teljesülnek az elvárásai, a szokásosnál is akaratosabb és elviselhetetlenebb tud lenni.
A Niall névnek van egy harmadik jelentése is, a hevesen és a szenvedélyesen kívül: felhő. Ez a szó szinte tökéletesen le is írja viselőjét.

Az O’Flanneragh család egyike a legősibb ír varázslócsaládoknak, legendáikban Eochaid Muighmedon angol király fiától, Niall hercegtől származtatják magukat. A mugli mondák szerint Niallből nagy király vált, egyetlen szomorúsága csak az volt, hogy nem született fiúgyermeke. Halála után a Dapthi, Niall unokaöccse örökölte a trónt. Az O’Flanneragh család mondái azonban arról számolnak be, hogy a királynak bizony született egy gyermeke, de a fiúra szörnyű volt ránézni, farkasszőr borította egész testét, hiúzkarmai és szarvasagancsai voltak. A királyné nem is bírta látni torzszülött fiát, ezért megkérte Niallt, hogy végezzen vele, aki viszont megsajnálta gyermekét és egy O’Flonneragh nevű mágusnak adta, hogy tanítsa, nevelje fel és mikor felnő, hozza el újra a palotájába. A mágus jobb híján a fiút is Niallnek nevezte és igyekezett egyszerre hercegként és isteni teremtményként is kezelni. Megtanított neki mindent, amit tudott, miközben emlékeztette, hogy akármilyen varázsló is váljék belőle, nem szabad elfelejtenie, honnan is jött – erre a fiú sosem válaszolt semmit, csak tanult szorgalmasan. Mikor már a mester nagyon öreg volt és utoljára elmondta a tanácsát Niallnek, azzal a kéréssel, hogy keresse fel apját, a királyt, a fiú azt felelte, nem felejti el soha, hogy egy olyan nő fia, aki rosszul lett attól is, ha rá kellett néznie és egy olyan férfié, aki hajlandó volt eldobni magától. Nem ment a palotába, hanem feléve a mágus nevét vándorolni kezdett és az erdei, varázsló népek közül feleséget is szerzett magának, aki nem félt riasztó külsejétől. Felesége gyermekeket szült neki, ő pedig megfogadta, hogy családjával együtt elhagyja Angliát és egy saját otthont teremt nekik, csak a fiai neve fogja őket emlékeztetni az öreg király árulására. A monda ennél többről nem számolt be, de mesélőik gyakran hozzátették még, hogy majd’ egy évezredes vándorlás után a klánná növekedett család végül otthonra talált Shannonbridge-ben.
Több másik monda is szólt Niallről, a Nagyról, de ezek közül talán a legérdekesebb a pálcájának legendája. Ez röviden arról szólt, hogy mikor a mágus halála után Niall egyedül bolyongott az erdőben, eltévedt a sötétben. Tudta, hogy ha nála lenne mestere botja, akkor fényt varázsolhatna magának, de azt az öreggel együtt temette el, ezért már felkészült a legrosszabbra, mikor egy ezüstfa tövében pihenő szarvast pillantott meg. Mikor közelebb ment hozzá, a szarvas nyugodtan várt rá és hagyta, hogy kitépjen néhány szálat a szőréből, majd elment. A mágus botjának mintájára, késével elvágta a vékony kis ezüstfa egyik puha ágát és felvágva azt, belerejtette a szarvasszőrt. Az istenekhez imádkozott és igéket mormolt, amiket titokként őriztek az O’Flanneragh mesterek, míg végül a pálca elkészült. Nyers volt, kezdetleges, semmi finom varázslatot nem lehetett vele elvégezni, de épp elég volt arra, hogy fényt és meleget biztosítson Niallnek egy éjszakára. Azt tartják, hogy ez a pálca öröklődik még ma is, az O’Flannerogh elsőszülöttek között, akiknek kötelessége mindig egy kicsit finomítani rajta. Éppen ezért, fontos számukra a tiszta vérvonal megőrzése, hiszen nem akarják, hogy egy mugli vagy akár egy félvér által is gyengüljön a vérükben áramló mágia. Ezt a szellemet mélyen belenevelik fiaikba is, akiknek nem adtak soha lehetőséget az ellentmondásra.
Az O’Flonneragh-k vándorlásaik során nagy tudásra, pénzre és hatalomra tettek szert, Shannonbridge-be pedig rendeteg szolga és hűbéres társaságában érkeztek, akik sokáig biztosították uraik gazdagságát. Később, ahogy a szolgák lassan felszabadultak, a földművesek, kereskedők, iparosok függetlenedni kezdtek, úgy látszott, az urak is veszélybe kerülhetnek. Szerencsére sokan féltek a hatalmuktól, de még többen szerették őket, hiszen sosem adtak okot az ellenkezőjére, ezért előnyös szerződésekkel, befektetésekkel továbbra is jelentős gazdasági hatalommal bírtak.
A háborúkban szinte mindig semleges szerepet vállaltak, hiszen pálca mindenkinek kell, mondták, ahogyan nekik a pénz és megbecsülés. Tudásuk egyedisége miatt pedig nem is nagyon háborgatták őket. Mikor Voldemort pálcakészítők után kezdett kutatni, ők nem is kerültek szóba, hiszen köztudott volt, hogy az utolsó O’Flanneragh mester is halott, az elsőszülöttet pedig még soha, senki nem tanította. Nem kizárt, hogy ha a Sötét Nagyúr tudomást szerez a törekvéseiről, üldözni fogja, ez a veszély azonban egyelőre nem fenyegeti.

A család mottója: ‘firmitate coeli floreat arbor’ - (virágozzék a fa a mennyekben)
A család címere: [link]