- Hát jó! Köszi.
*Jobb híján a pulcsira ül rá. Igyekszik kényelmesen elhelyezkedni. Annyira nem is vészes, mint először gondolta, valóban nem olyan hideg itt ücsörögni. Körülbelül ugyanaz, mintha padon ücsörögne. Hátával ő is nekitámaszkodik a nyírfának, és a messziséget szemléli.*
- Köszönöm!
*Széles mosolyra húzódik a szája. Nem sokat tétovázik, hogy lefogyassza a csokibékát. Nem akarja, hogy véletlenül is megszökjön. Pár falat, és már meg is ette a csokoládét. Meg is nézi a kártyát, hátha még nincs meg neki. De sajnálattal konstatálja, hogy neki ez már megvan.*
- Neked ki van a kártyádon? -kérdezi a fiú felé fordulva - Nekem Morgan le Fay, de az már megvan! Mondjuk nem hiányzik már sok a gyűjteményemből.
*Egy kicsit még nézegeti Morgan le Fay képét. Hirtelen eszébe jut, hogy mennyire szerette a középkori Angliáról szóló Mágiatörténet órákat. Lehet ki is vesz egy könyvet Morganról vagy Merlinről. Majd legalábbis akkor, ha szabadideje engedi. Most jelenleg a sűrűsödő vizsgákkal van elfoglalva.
A szöszke a technika hiányának előnyét emlegeti. Ezzel teljes mértékig nem ért egyet Kayleigh, aminek azért hangot is adna, de hál isten előbb gondolkodik, minthogy beszéljen. Valószínűleg nem lenne tanácsos azt ecsetelnie, hogy neki igenis mennyire hiányoznak a mugli dolgok, mint például az autó, vagy éppen a televízió a kedvenc sorozataival együtt.*
-Jah igaz. Jó, hogy vannak helyek, amik megmaradnak eredeti szépségükben. - bólogat serényen. Azért nem hazudott akkorát, csak éppen a véleményét nem fejtette ki annyira. - - Tényleg jó kikapcsolódás ez a hely. Mondjuk kicsit lelkiismeret furdalásom van, mert lenne mit még tanulnom. Te már tudod, hogy merre akarsz majd továbbmenni, ha itt végeztél?
*Kicsit nehezen tud elszakadni a tanulástól, akármennyire is ki kellene kapcsolnia most az agyát.*

*Nem szokott késni az órákról. Sohasem, és ez most sincs másképp. A tanár már itt van, ami inkább teszi félelmetessé ezt az egészet, mint megnyugtatóvá. Pár diák már ül a teremben, mikor belép. Több ismerős is van köztük, de most inkább gyorsan leül, és tovább készül lelkiekben a dolgozatra. Tudja, hogy jól kell sikerülnie, és mivel nem ez a legnagyobb erőssége, így fontos, hogy fejben itt legyen. Előveszi szerencsehozó pennáját.*
~Csak ezt éljem túl!~ *mondja általában minden dolgozat előtt.
Mikor megszólal az óra kezdetét jelző harang, csak nyel egy nagyot, mintha kivégzésre jött volna. Pedig nem, ez csak egy egyszerű dolgozat, de nem tehet róla a barna lány, ő ilyen izgulós, mégha biztos is a tudásában. Ahogy elhal a harangszó, a Professzor megszólal. Kayleigh tágra nyílt kék szemeivel figyeli a tanárt.
Egy röpke pálcamozdulatra meg is kapja a dolgozatot. Most még a csokoládé béka sem nagyon tudatosult benne, inkább figyel az előtte heverő pergamenre.

V. Évfolyam – R.B.F. előkészítő dolgozat – November

Gyöngy betűivel írja fel nevét; Kayleigh Dimewdrow;
majd pedig házát; ]Hollóhát

Asszociációs játék = Mely varázsigék jutnak eszébe az alábbi elnevezésekről/fogalmakról?
Huss és pöcc –
Bazibumm-bűbáj –
Szívóbűbáj

~Áh, ez nem nehéz!~ *Ujjong magában az első kérdést elolvasva. Gyorsan elkezd körmölni a pergamenre, nehogy időt vegyen el a nehezebb feladatoktól. *

Huss és pöcc – Vingardium leviosa
Bazibumm-bűbáj – Baziteo
Szívóbűbáj - Tergeo

*A következő feladatot már nem találja annyira egyszerűen, mint az elsőt. Kicsit ki is kerekednek kék szemei. Most újból rátört a dolgozatdrukk. Elsőre nem is tud rendesen odafigyelni, így újra és újra át kell olvasnia.*

2. Feladat /18 pont/
Mely bűbáj(oka)t alkalmazná a következő szituációkban?
(egy szituációban maximum 3 bűbájt használhat)

a,
Egy sötét, elhagyatott kunyhóban van, amely valószínűleg hemzseg a mágikus csapdáktól. Az ajtón mágikus zár van, csak kulccsal lehet kinyitni. A kulcs a kunyhó öntől legtávolabb eső pontján van. Ön jelen esetben semmit sem lát és egy rossz lépés is súlyos következményeket vonhat maga után.

~Tehát sötét, elhagyatott kunyhó. A sötétség ellen tudok tenni, az elhagyatottság ellen semmit sem. A kulcs messze van, végülis magamhoz tudom szólítani. A mágikus csapdák… ha az ajtó mellett vagyok, és csak a kulcsot kell magamhoz szólítani, azokkal talán nem is kell foglalkozni. Vagy talán mégis?* Röviden átgondolja, hogy mit tehet, és mit nem, és miután kikövetkeztette a helyes varázslatokat, le is írja a pergamenre.*

Először is, fényt csinálok. A lumos elég kevés fényt ad, így inkább a lumos maxima-val próbálkozok, hogy legalább fel tudjam mérni a helyzetemet, mit hol merre találhatok meg. Miután körbenéztem, magamhoz szólítom a kulcsot, az invito kulcs varázsigével. Bár elvileg ezzel már ki tudom nyitni az ajtót, de azért a biztonság kedvéért, még az ajtó felé mondok egy finite incantatem varázsigét, hátha azon is valamiféle mágikus csapda van, így valószínűleg meg tudom szüntetni azt.

*Most már mehet tovább a többi kérdésre, bár egyre jobban kezd is kétségbe esni. Mintha nem tudna semmit sem, mintha nem azzal töltötte volna az eddigi 5 évet, hogy tanuljon.*

Egy gurkó elszabadult a lakásában. Levert egy antik vázát, ami darabokra törött és kiborította a maradék Doxicid-permetet –amely így már használhatatlan-. Rakjon rendet és állítsa meg a gurkót!

~Nálam ilyen nem fordulhat elő, de ám legyen. A feladat ezt kívánja meg. Szívem szerint átváltoztatnám valami szelíd állattá. De.. nem is tudom. Áh, finite incantatem, az jó lesz. Az leállítja a gurkót.~

Mivel nem vagyok biztos benne, hogy a petrificus totalus a grukót is megállítja, és nem sok időm van,a pálcámat a gurkóra szegezem, és egy finite incantatem-mel megszüntetem a varázslatot. Miután a gurkó a földre pottyant, tergeo-val eltűntetem a kiömlő doxicid permetet. Reparo-val megragasztom az eltört vázát.

Ön egy férfi. Éppen egy randevúra igyekszik és késésben van. Nincs már ideje virágot venni, sietségében leitta teával a talárját és reggel észrevette, hogy egy jókora pattanás nőtt az orra hegyén. Mihez kezd?

Virágot az Orchidessis varázsigével könnyedén meg tudom idézni. Tergeo-val elszívom a kiömlött folyadékot a taláromról. És a pattanás.. nem merem kicsinyíteni, nem merem eltűntetni, hátha az orrom tűnne el, vagy törpülne el a fejemhez képest. Inkább próbálkoznék a hippokrax-szal, hátha egy pattanást is meg tud gyógyítani.

3. Feladat /6 pont/
Definíció felismerés

A ... egy elemidéző bűbáj, mellyel lángokat kelthetünk a semmiből.

A … egy hangszabályozó bűbáj, melynek segítségével a célzott élőlénynek elnyelhetjük a hanghullámait, így az megnémul.

A … egy elemidéző bűbáj, amivel képesek vagyunk korsókba, üstökbe vízet tölteni illetve a tűz oltására is kiváló.

*A következő feladat sem tűnik olyan nehéznek. Az előző hárommal inkább szenvedett, mint ezekkel, ahol csak egy definíciót kell felismerni. Gyorsan le is írja a válaszokat.*

A piroinito egy elemidéző bűbáj, mellyel lángokat kelthetünk a semmiből.

A silentio egy hangszabályozó bűbáj, melynek segítségével a célzott élőlénynek elnyelhetjük a hanghullámait, így az megnémul.

A aguamenti egy elemidéző bűbáj, amivel képesek vagyunk korsókba, üstökbe vízet tölteni illetve a tűz oltására is kiváló.

*Mikor befejezte a dolgozatát egy kisebb sóhaj hagyja el tüdejét. Először inkább átfutja mégegyszer, csak aztán viszi ki a Professzor Úr asztalához. Miután kész az olvasással, apró lépteivel viszi azt ki, és leteszi az asztal szélére. Vissza is sétál a helyére, és most már csak az óra végeztét jelző harangszót várja.*

*Kicsit gyorsabb léptekkel, mint amit Kayleigh megszokott, hagyják el a könyvtárat. A könyvtár előtt megbeszélik a továbbiakat, mire a lány bólint egyet, majd egy röpke "rendben és szia" után, megiramodik a Hollóhát tornya felé. Kell némi meleg ruha kintre, hisz már november van, és a lányka amúgy is fázós. Fel is kapja a kinti meleg ruhadarabot, egy kék-ezüst sálat teker a nyakába, és indulhat is a megbeszélt helyre. Azért annyira nem kapkod, nem szeretné idejekorán összetörni magát, és a csokibékákról sem kíván lemaradni. Végülis az apró nasiknak köszönhető, hogy most nem a könyvtárban keresgél, hanem bűnös szünetet tart. Még így is előbb ér oda, mint a Gyalogkakukk, aki mint már megismerte, elég gyorsan közlekedik a régi folyósokon.
Ismételten egy bókot kap, amitől kicsit elpirul, de aztán lerázza magáról.*
- Én már régen! -Egy kis csipkelődés a hangjában, jelezvén, hogy ő, előbb ért oda, mint a fiú. De semmi neheztelés, elvégre nála vannak a csokoládék, így inkább megenged magának egy apró mosolyt. - Indulhatunk.
*És el is indulnak. Követi a fiút, elvégre ő tudja, hogy hova is akar menni. Ahogyan közelednek a csónakház melletti tisztásra, már tudja, hogy hova tartanak. Igaz nem mostanában, és nem is túl sokat, de járt már ott. Szerencsére, most nincs az a rohanás, és az idő sem az a jégcsapképző hideg. Így, lassan Kayleigh kitekeri a sálat nyakából. Nem mondhatni, hogy izzasztó az idő, de a kis mozgás, és a napsütés, meghozza a hatását.*
- Hihetetlen, hogy mennyire szép minden a téli napsütésben! *Ami szép, az szép, és bár nem szereti az üres fecsegéseket, van amit ki kell mondani, ami kikívánkozik az emberből. EZ pedig olyan. Kayleigh nagyon szereti a szép dolgokat, ilyenkor csak ámul a látványon. Persze, az, hogy haladnak előre, azért vissza-visszarántja a valóságba. Ez az a kép, amit el kell raktároznia az ínséges időkre.* Csodálatos! *Teszi hozzá egy nagyobb lélegzetvétel után. Muszáj volt beleszippantania a levegőbe. Friss, finom, tiszta.
Mikor megérkeznek, a Szöszke már le is huppan és valamit nagyon keres a táskájában. *
- Öhm... nem akarok finnyásnak tűnni, de nincs valami pad errefelé? Tudod, én lány vagyok, és hát, nem szeretnék megfázni. - kicsit kellemetlen, de muszáj volt szólnia, különben itt kellene szobroznia a fiú mellett. Az biztos, hogy leülni nem fog a földre. Hideg is, és különben is, az a föld. A kétbalkezességen kénytelen kelletlen elmosolyodik. - Amúgy gyönyörű minden!
*Teszi hozzá széles, tőle nem éppen megszokott mosollyal. Nem is annyira a fiú kotorászásával van elfoglalva, inkább a gyönyörű táj látványával. Nekidől a nyírfának, és onnan szemlél tovább, amíg nem keresnek egy padot.*

*Figyelmesen hallgatja a Szöszkét, mintha valamit nagyon magyarázna, pedig inkább csak azon filózott, hogy hol is van az a hely. Van elképzelése, de lényegében úgy is mindegy, mert majd meglátja, hisz nem hangzik rosszul. Nyugodt is, szép is, csokibéka is van.*
- Oké, engem meggyőztél! - mosolyodik el, vagyis vissza a fogvillantós vigyorra. - Csak sok csokoládé legyen.
* Hiába nagykamasz már, gyermeki énje, mindig előbújik az édesség hallatán. Az élet apró örömei. Van még egy-két dolog, ami ilyen apró örömöket tud szerezni neki, de valószínűleg azokkal a kastélyban nem fog találkozni. És az, hogy mikor tud hazamenni, vagy egyáltalán haza tud menni, elég kérdéses. Kusza gondolatait gyors visszatereli az éppen folyó mederbe. Nem szeret rossz dolgokon gondolkodni, és ha nem muszáj nem is foglalkozik a körülötte zajló eseményekkel. Már amennyire megteheti.*
- Biztosan szép lehet, kíváncsi vagyok. *A megjegyzése, inkább motorikus, mint teljesen őszinte. Talán a rövid hatásszünet, amit tartott, az tehet róla, vagy éppen az, hogy épp most zökkent ki egy-két aggasztó gondolatfoszlányból.*
~Ajj Kayleigh, rád fér már egy kis társaság!~ *Jegyzi meg magának, kicsit letorkolóan. Túl sokat foglalkozott mostanság olyan dolgokkal, amik leszívták az életkedvét is, nem beszélve a szürkeállományáról. A kikapcsolódás pedig egy Gyalogkakukk társaságában, nem is olyan rossz.*
- Köszönöm! - pirul el a bókra. Nem szokott hozzá, hogy ilyeneket kapjon, igazán nem is tud vele mit kezdeni, a köszönöm is elég nehezen csúszik ki a száján. Az, hogy a Szöszke helyesbít kicsit, némileg oldja a kialakulóban lévő feszültségét, zavarodottságát. - Igen, mégiscsak feldöntöttél. A nyomait szerintem még egy kicsit érezni is fogom.
*Ismét egy enyhe, nem túlzásba vitt mosoly, majd a fiú előtt -mert ugye befelé a fiúk, kifelé a lányok mennek elől- kilép a könyvtárból.*

---

Folytatás: Moló és csónakház

A könyvtár előtti folyosóról

---

*Szépen nézne ki karácsonyfaként. A gondolattól hirtelen elborzongott, majd elmosolyodott, egyszóval vegyes érzelmek futottak végig rajta. Végre elért a könyvárhoz, a könyveit is végre vissza tudja adni. Tény, hogy most nem az ő kezét terhelik, de ki tudja, még megeshet, hogy visszakapja azokat, és majd cipekedhet megint.*
- Köszönöm!
*Mondja kissé szájhúzva, a szöszkének, aki betoszult előtte az ajtón. Bár majd egyszerre lépett vele, mikor kinyitotta az ajtót, arra számítván, hogy majd ő lép be elsőnek, de aztán megtorpant, hátul maradt. Biztos valami új trendi. Mindenestre sietve belép ő is, szeretne már túl lenni a könyveken, és csokibékát majszolni. Aztán majd legfeljebb később visszajön, hogy kivegye azt, amire szüksége van. Hihetetlen, de a csokoládé most kicsit vonzóbb, mint egy újabb porosodásnak indult könyv. A könyvtár úgyis mindig itt lesz, változni nem változik, viszont a csokoládé könnyű szerrel el tud olvadni. Az édesség gondolatától megint összefut a nyál a szájában.*
- Adjuk vissza gyorsan, aztán mehetünk is.
*Fordul a fiú felé, akit bár nem szívesen, de mégiscsak megszabadít a könyvektől. Azért becsületre méltó dolog, hogy kicsit cipelte helyette.
Gyors a könyvtáros elé lép, és röviden tömören összefoglalja, hogy visszahozta a nála lévő könyveket. Persze a kedvesség most sem nagyon ül ki a nő arcára, de ez van, ha valaki a könyvek rengetegében tölti mindennapjait. Miután megszabadultak a súlyos tárgyaktól, indulhatnak is a csokibékákhoz.*
- No, akkor merre menjünk?
*Nem mintha nem ismerné a kastély úgy ahogy, de mégiscsak a fiú ajánlotta fel, hogy menjenek ki a friss levegőre, így jobb, ha ő mondja meg. És bár akármennyire is nehéz megállnia Kayleigh-nek, hogy ne ő ossza az ukászokat, most szívesen megszabadul a döntéstől.*
- Köszönöm, hogy segítettél. *Mondja őszintén, no meg azért, mert hát megköszönni illik.*

- Igen, általában mindent megold.
*Való igaz, a csokoládé mindent megold, de inkább Kayleigh-t olvasztja fel. Annak idején is, ha valami miatt bánatos volt, vagy szimplán csak megsértődött szüleire, mindig kapott egy kis finom csokoládét, és máris minden rendben volt. A hangulata már most is oldódik, de azért elég rég óta le volt fagyasztva, hogy most csak úgy belopakodjon hozzá a kis napsugár. A könyvek súlyát ő pontosan jól ismerte, hiszen nem kevés emeleten keresztül cipelte le idáig. És persze egyszer fel is kellett cipelnie a hollóhát toronyba. Szóval, pontosan tisztában van azzal, hogy ez igencsak nehéz, és talán éppen ezért is jön jól neki némi könnyen, ám fájdalmasan szerzett segítség. De azért egy halovány kis mosolyt megereszt az "uhhh" hallatán.*
- Legalább edzésben maradsz. *Veti oda a fiúnak, mert bár meg van "puhítva", azért mégsem szabad, hogy ne maradjon kételyek között a Griffendéles szöszi, akinek a nevén azóta gondolkodik, hogy felsegítette őt. Persze, mivel nem tulajdonít ezeknek nagy jelentőséget, így nem egyhamar fog eszébe jutni. Csak reménykedik, hogy majd valaki útközben elköhinti azt, de ha mégsem, majd valahogy kivágja magát. A fényszórós részen kicsit felkapja a fejét, de aztán hirtelen eszébe jut, hogy nem testi adottságaira vonatkozik a beszólás. Az a lökhárító. Nah igen, rég volt már otthon.*
- Sajnos, éppen lemerültek, nem tudtam villogtatni, ha már a 165 centimet nem veszed észre. De ígérem majd igyekszem kiküszöbölni a hibát, hogy elkerüljem a gyalogkakukk Griffendéleseket. *Igyekszik visszavágni a fiúnak, bár a szócsatákban nem a legjobb. Ha több ideje lenne kigondolni a válaszokat, akkor minden bizonnyal megtalálná az ütős választ.
A kinti invitálás tetszik neki, biztos jót tenne egy kis friss levegő. Persze az, hogy mennyire van kint jó idő, az már más kérdés. Lehet épp szerencséjük van. Azzal, hogy elege van a tanulásból, inkább elereszti a füle mellett. Nem lenne tanácsos most hosszú beszédbe kezdenie a tanulás fontosságáról, és arról, hogy ezen mennyi minden múlik. Ő tudja.*
- Felőlem... mehetünk. Persze csak akkor, ha nincs túl hideg. Vezess!

- Ááááááá...
*Az, hogy eljusson a könyvtárba, némi akadályba ütközik, méghozzá egy kellemetlen landolással egybekötve. Ilyenkor persze szidhatná a gravitációt is, hogy mi a fenének kell lehúznia, de inkább ő most a szöszke, valahonnan nagyon ismerős Griffendélesre mérges, aki beleszántott. Először, vesz pár mélyebb lélegzetet, hátha mélyre húzódnak az először eszébe jutó, nem éppen nyomdafestéket bíró kifejezések, szavak.*
- Ez a minimum. *Nem épp megnyerő, nőies stílusban válaszolt Michaelnek. Persze az, hogy segít neki a fiú, és még a könyveit is összeszedegeti, némileg javít a már elrontott renomén. Miközben a fiú szedegeti a könyveket, ő megigazgatja az esés következtében kissé megviselt talárt, és egyéb ruhadarabokat. Miután szalonképesre dizájnolja magát, átveszi tőle a könyveket.*
- Köszönöm! *Mert megköszönni pedig illik a kedvességet. És mert olyan édesen tud mosolyogni. Persze, ezt mélyen megtartja magának Kayleigh.*
- Igen, mondhatjuk így is. - válaszol kissé kimérten - De nem haragszom. Előfordul.
*De nem a lánnyal. Ő biztosan nem száguldozna így a folyosón, mint ez az eszement srác. Viszont tényleg el lehet nézni neki, főként, hogy még fel is ajánlja, hogy kiengeszteli az esés miatt.*
~Hm... csokibéka~ *Fut össze egyből a nyál Kayleigh szájában a finom édesség hallatán. Sok mindenért meg tud orrolni, de az egyetlen dolog, amivel le lehet venni a lábáról még ilyenkor is, az a csokoládé.*
- Ám legyen. Egy kis csokibéka mindig jól jön. *Apró mosolyra húzz a száját* És persze ezekben is segíthetsz.
*A könyvkupacot, amit nem rég vett át tőle, belenyomja a fiú kezébe. Jobb kondiban van ő, mint a lány, és egyébként is most jön neki eggyel, vagy kettővel.*
- Amúgy nem hallottad, hogy sebességkorlátozást vezettek be a könyvtár előtti folyosón? Mire ez a nagy rohanás?

* Ma is hasznosan készül eltöltetni napját Kayleigh. Reggel már korán felkelt, hogy megtegye azt amit meg kell tennie, majd szabadidejét a további fontosnak tűnő dolgokkal elüsse. Nincs az az idő -vélemény szerint- amit elvesztegethet, hiszen sok múlik azon, ahogy az év végén hogyan teljesít vizsgáin. Éppen ezért minden alkalmat megragad, hogy szélesítse tudását. Persze, néha úgy érzi, hogy már kicsit beleőrülni a sok olvasnivalóba, de általában ilyenkor mindig arra gondol, hogy mi lesz majd később. Ha már kezd besokallni, elindul kicsit az ódon falak között, hogy kiszellőztesse a fejét, és gondolatait kicsit más felé hagyja kalandozni. Ezért is indult el a könyvtár felé, vissza vinni a már régóta nála lévő könyveket, hogy kicsit emberek közé is kerüljön. Néha ennyi is elég neki, és mikor "kipihente" magát, mehet tovább folytatni azt, amit nem túl rég kezdett el.
Lassú léptekkel halad a folyosón, nem siet ő sehova, ideje ma van bőven, és különben is, elég nehéz egyensúlyozni ezekkel a könyvekkel. Egy két ismerős arc megy el mellette a folyosón, köszön is nekik, de akármennyire gondolkodik a neveken, nem tudja, nem jut eszébe. Lehet azért, mert nem szentel neki túl sok időt, hogy beszélgetésbe elegyedjen bárkivel is, vagy ha mégis megtörténik, felesleges nevekre nem pazarolja agysejtjeit. Persze, akiket kell azokét tudja ő, de túl sokan járnak ide, hogy mindenkinek a nevét, akivel egyszer is találkozott, megjegyezze. Az egyensúlyozás nem egyszerűen megy neki, néha meg is áll egy-egy pillanatra.
Akárhányszor jár ezen a folyosón, mindig megszemléli a falon lévő képeket, és a fal mellett lévő szobrokat. Talán pont az ilyenek, és egyéb életvitelt megkönnyítő varázslatok miatt is szerette meg annyira a mágiát. A képek, szobrok fantasztikusak. Bár sokat nem időz egyik előtt sem, hisz nem könnyű az a sok könyv, ami nála van, de azért mint ahogyan minden alkalommal, most is szentel időt annak, hogy megtekintse kedvenc festményeit.
Az egyik mellett, már majdnem a könyvtár előtti szobrokhoz érve kicsit megáll, lepakolja a könyvhalmazt. Igazít egy kicsit talárján, és kifújja a  mélyen belélegzett levegőt. Bár a tudás hatalom, azért a súlya is megvan. Igaz nem sportol, de a könyvtárba járkálás megadja neki azt a kondit, amit sporttal is simán elérne. Összébb rendezi a könyveket, hogy aztán újra megindulhasson a könyvtár felé vezető folyosóra.*

Köszönöm szépen!
Dementoros részt pótoltam.

         Alapok

jelszó || ”Látom, amit látok, Potti!"
teljes név || Kayleigh Victoria Dimewdrow
becenév || Leigh
nem || nő
születési hely, idő || London, 1982.03.13.
kor || 15
vér || fél
 iskola || Roxfort
évfolyam || V.
 

         A múlt


 
Gyerekkor
1982. márciusában születtem meg. Az év azon napján, amikor először mondhatták: itt a tavasz. Szerintem szüleim is így gondolhattak az érkezésemre, hiszen már nagyon vártak. Mindketten aktívan építették a karrierjüket, így nem volt idejük családon és egyéb kis jövevényeken gondolkodni. De végül egy véletlen szerencsének köszönhetően meglettem én, és egészségben meg is születtem. London külvárosában nőttem fel, egy viszonylag nagy házban. Bár az évek folyamán egyre kisebbnek tűnt, mégis kényelmesen elfértünk benne, mi hárman. Sosem akartam kisebb testvért, és szerintem a szüleim is így lehettek vele, mert végül sosem lett testvérem. De jobb volt ez így, hiszen megkaptam mindent, amit csak kívántam, főként a figyelmüket; már ha a nehéz munkanap után még akadt energiájuk rám. Gyermekkorom nagy részét Louis-zal, a dadával töltöttem. Szeretett, és én is nagyon szerettem őt. Lényegében a második anyám volt, miért is ne tápláltam volna ezeket az érzelmeket irányában. Bár, hamar megtanultam, hogy igazi anyámmal ellentétben Louis parancsra teljesít. Nem mondom, hogy sosem éltem vissza vele. Egy kicsit, de szerintem ez még belefér.
Szóval, gyermekkorom a tiszta eseménytelenségben zajlott. Játszottam a szobámban, játszottam a kertben, játszottam a játszótéren. Nem voltam szupergyerek, olvasni/írni/számolni akkor tanultam meg, mikor mindenki más. Egy-két dolgot viszont idejekorán megtanultam. Apu mindent megad egy kis hízelgésért cserébe, és még több mindent megkapok, ha úgy teszek, ahogyan ő azt elképzelte. Anyuval vigyázni kell, eléggé ingadozik a hangulata, tőle inkább nem nagyon kérek semmit sem. Louis pedig, félti a jól fizető munkahelyét.
Az iskolában jól kellett teljesíteni, különben nem lesz belőlem semmi sem. Jól is tanultam, más dolgom nem is volt. Apám azt akarta, hogy ügyvéd legyek, mint ő, és persze emiatt én is ezt akartam.
Mágiával, varázslattal, és egyéb hihetetlennek tűnő dolgokkal sokáig nem találkoztam. Nem mondom, hogy nem történtek fura dolgok a környezetemben, de mivel nem sokat törődtem ezekkel az irreálisnak tűnő történésekkel, így a feledésbe merültek. Aztán egy késő augusztusi napon kaptam meg a levelet. Mintha már számítottak volna rá. Bár kicsi voltam, mégis elég volt végignézni szüleima arcán. Anyám, mintha örült volna neki, Apám pedig sokkal gondterheltebbnek látszott, mint egyébként, ha éppen egy nehézen védhető ügyet kapott meg a Cégnél. Bár nem volt veszekedés, nem volt semmi hosszú beszélgetés, mennem kellett oda, ahova hívtak. Sosem fogom elfelejteni az augusztusi kellemes nyári estét, mikor Anyám és Apám leültetett, hogy beszélni szeretnének velem. Kicsi voltam, és bár eszes, mégis nehéz volt felfognom azokat, amiket ott mondtak. Ekkor derült ki számomra, hogy Anyám varázsló. Apám nem volt az, de tudott mindenről. Anyámnak nem adatott meg a lehetősége, hogy képezze magát, hogy tanuljon, éppen ezért is szeretné, ha ezt most én megtenném helyette is. Apám, aki mindig is ügyvédet akart faragni belőlem, kénytelen kelletlen belement. A jogi pálya nem záródott be, éppen csak egy kis kitérőt tesz előtte a gyerek.
A tényeket elfogadtam, és azt is hogy mennem kell. Talán csak az ismeretlen megismerése iránti vágy volt az, ami felvillanyozott. Szerintem Anyám jobban fel volt spannolva, mint én. De hogy eleget tegyek neki, én is lassacskán elkezdtem örülni. Talán akkor kezdett minden igazán érdekelni, mikor Anyám elvitt bevásárolni. Egy olyan világba cseppentem az Abszolúton, amivel még sosem találkoztam. Egyszerre volt érdekes, és félelmetes, és csak azt tudtam, hogy mindezt én is meg akarom ismerni, és tanulni. A szükséges kellékek, tankönyvek beszerzése után nem sok kellett, és végre indulhattam. Meglepő, hogy eleinte mennyire nem érdekelt, és csak a szükséges rossznak tulajdonítottam az egészet.
Sok mindenkit nem kellett otthon hagynom, nem dúskáltam a barátokban. Talán Apu volt az, akit igazán sajnáltam.


Roxfortos évek
Azt mondják, minden kezdet nehéz. Tényleg az, főként, hogy egy olyan világba megy az ember, amit egyáltalán nem ismer. A könyvek, amikbe indulás előtt beleolvastam, bár némi képet festettek erről a világról, mégsem volt teljes. Persze én is, mint a legtöbb diák, tátott szájjal mentem végig a folyósokon, a hálókörleten, és az egyéb helyiségeken. Erre nem készülhet fel eléggé az ember, ha még sosem találkozott ilyennel. Mára már megszoktam, de azért természetesen, nap mint nap lenyűgöz a mágia.
Tanulmányi eredményem jó. Mindent elkövetek azért, hogy ez megmaradjon, ne hozzak szégyent senkire sem. Barátokban itt sem dúskálok, persze azért magányos farkas sem vagyok. Akad ember, akivel szívesen beszélgetek, de ennyi. Inkább koncentrálok olyan dolgokra, amik a jövőm alakításában segítenek, és így nem sok időm jut holmi kényszerű, üres csevegésekre.


Háború
Szüleim nem nagyon akarták, hogy visszajöjjek az iskola falai közé. Több napig is eltartott, mire meggyőztem őket, hogy ez inkább válik a javamra, mert bármi is történik, mégis itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Ha színt kell vallani? Inkább állok a jó oldalon, mint a rosszon. Ha harcolni kell? Ez a szükséges rossz. Muszáj, nem hazudtolhatom meg, hogy honnan jöttem. Viszont szánt szándékkal nem keresem a lehetőséget, hogy a pálcám forgassam. És különben is, inkább vagyok elméletek embere, mint a tetteké.


         Jellem

A halak csillagjegy alatt született, mégis aki ismeri is nehezen fedezi fel benne a jegy jellegzetességeit. Színes érzelemvilágát minduntalan elnyomja. Gátolja azokban a dolgokban, amit szeretne a későbbiekben elérni. Céltudatos. Tudja, hogy mit szeretne, és ezért mindent meg is tesz. Meglehet, még attól sem fél, hogy ezáltal másokon át kell gázolnia. Nem rettenti el, bár ez az utolsó eszköz, amihez folyamodna céljai elérésének érdekében.
Bár szeretem álmodozni a lelke mélyén, mégis a külvilág számára egy két lábbal a földön álló embernek tűnik. Inkább egyfajta védelmi reakció nála, mint színjáték. Azt, hogy mennyire engedi felszínre törni a lelke mélyén meghúzódó érzelmi reakciókat, csakis a körülményektől függ.
Kevés ember áll hozzá közel, kevesen is ismerik igazából. A nagy fal, ami körülveszi őt, nehezen lerombolható. A legtöbb embert csak egy bizonyos pontig engedi közel magához, és azt az embert, aki méltó lenne ennek a falnak a lerombolására, még nem találta meg.
Kissé parancsolgató. Ezt szokta meg, nehezen mondd le róla. Megszokta, hogy úgy történik minden, ahogyan azt ő kitalálta. Bár, az iskolai évek némileg faragtak ezen a „jellemhibán”, mégis elő-elő tör belőle a parancsolgatás.


         Apróságok

mindig || Apa, tudás, könyv, hírek, csokoládé
 soha || lustaság, hazugság, trehányság, sport, sütőtök
dementorok || igazából nem sok rossz emléke van, mivel majdhogynem burokban nőtt fel. Az egyetlen, ami eddig felkavarta, az egy temetésen volt. És ott is az a momentum, amikor dobálták a földet a koporsóra. Akkor jött belőle ki először az erős félelem.
mumus || túlméretezett, nyálkás meztelen csiga
Edevis tükre ||  híres és sikeres ember
százfűlé-főzet ||  savanyútej
titkok || Görcsösen vágyik az elismerésre. Szíve mélyén vágyik egy igaz barátságra. Bármilyen sportban iszonyat ügyetlen.
rossz szokás || körömrágás, túlzott pedantéria

         A család

apa || Eric Dimewdrow, 47 éves, mugli
anya || Victoria Dimewdrow, 46 éves, félvér
testvérek || nincs
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs

Családtörténet ||
Az Apa, Eric Dimewdrow, egy módos angol család második gyermekeként 1950-ben látta meg a napvilágot. Apja ügyvéd, anyja háztartásbeli. Élettörténetének nincs kiugró momentuma. Az iskolát tervszerűen végezte, ügyvédként helyezkedett el a Dimewdrow&Sparks ügyvédi irodánál, melyet apja és annak régi barátja alapított 1967-ben.
Az Anya, Victora Dimedrow (született: Victoria Katherine Hannigan), középosztálybeli család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Anyja varázsló, apja mugli. Anyja nem tudta érvényesíteni akaratát, miszerint varázsló iskolába járjon Victoria, így „normális” szakmát kellett tanulnia. A középiskola elvégzése után, ösztöndíjasként került be Oxfordra, ahol jogot tanult. Itt ismerkedett meg későbbi férjével Eric-kel. Jelenleg vállalati jogászként dolgozik.
 


         Külsőségek

magasság || 165 cm
tömeg || 52 kg
szemszín || kék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || nincs
kinézet || Kinézete mindig rendezett. Első benyomásra mogorvának tűnhet. Ritkán ereszt meg idegenek felé egy-egy mosolyt. Haja általában ki van engedve, szépen fésült, ápolt. Sminket nem nagyon visel, kivétel ez alól a különleges alkalmak.
 egészségi állapot || allergia az állatok szőrére


         A tudás

varázslói ismeretek || V. évesként a Roxfortban, már elég sok tantárgyban szerzett némi ismeretet. Ha valami nem ment, akkor addig hajszolta magát, amíg azt meg nem tanulta. Erőssége a bájitaltan és a mágiatörténet. Gyengéje a gyógynövénytan és az átváltoztatástan, de kellő gyakorlással ezek is a megfelelő szintre fejleszthetők.
felvett tantárgyak || rúnaismeret, számmisztika
 mugli képzettségek || tanult zongorázni, míg be nem került a Roxfortba
pálca típusa || 9,5 hüvelyk hosszú kőris fából készült, magja egyszarvúszőr


         Szerepjáték-példa
 
-Csillagom! Gyere ki a kertbe légy szíves, Anyáddal szeretnék valamit megbeszélni veled. – kiáltott Eric Kayleighnek.
Nem kellett sokat várni a kicsi barna lányra, apja hívó szavára egyből megjelent a ház mögötti kellemes udvarrészen. Szerettek itt üldögélni hármasban, hisz ez volt a ház legkellemesebb része. Az oldalajtón kilépve, egy kisebb köves út vezetett a virágokkal övezett kertben lévő asztalhoz, székekhez. Bár nem Kayleigh anyjáé, hanem George-é, az alkalmi kertészé az érdem, hogy ilyen szépen festett a megnyugtató környezet, a nő mégis rendszerint magáénak tulajdonította a sikert. Véleménye szerint a kerti munka felügyelete is legalább annyira fontos, mint annak elvégzése.
A szülők már kint ültek, mikor Kayleigh is csatlakozott hozzájuk. Nem kérdezett semmit sem, csak leült, és kezébe vett egy pohár frissítő limonádét. Miközben kényelmesen elhelyezkedett a rattan kanapén, felváltva figyelte szülei ábrázatát, ami nem kecsegtetett sok jóval.
Biztos volt benne, hogy kiderült, a múltkori zongoraóráról való lógás. Pedig megmondta Louisnak, hogy nem árulhatja el a szüleinek, különben elmondja, hogy rendszeresen eteti itt az unokaöccsét. Szenvedés volt neki a zongoraóra, és mindent elkövetett, hogy ne kelljen azon részt vennie. Louis pedig általában segítette, de valószínűleg, most már neki is elege lett a hazugságból. Kayleigh nyelt nagyot a frissítőből, és várta a megsemmisítő prédikációt, amit most Apjától kapni fog, hiszen minden bizonnyal nagy csalódást okozott neki ezzel a kis hétfői kiruccanással.
Végül, Victoria törte meg a csendet, és egy kisebb sóhaj után hozzálátott a történethez, ami valószínűleg örökre megváltoztatott mindent.
-Leigh, nem is tudom, hogy hol kezdjem el. Van valami, amiről sosem beszélgettünk. Az én családomnak van egy kis különlegessége. Anyám varázslóasszony volt. – csapott bele a közepébe - Apám tudott róla, de sosem nézte jó szemmel. Én is örököltem ezt a képességet, de jó Apámnak köszönhetően sosem élhettem vele. Azt gondoltam, hogy ez itt el is múlt és vége...
Kayleigh szemei kissé tágra meredtek, de igazából nem is fogta fel elsőre, hogy miről van szó, de azért lopva apjára tekintett, ő érti-e, hogy miről is van szó valójában, de apjától csak egy kisebb bólintást kapott.
- ... de aztán most, hogy megkaptuk ezt a levelet, már tudom, hogy nem szakadt meg ez a szál, hanem benned tovább él.
Kayleigh kezébe adott egy gyöngy betűkkel megcímzett levelet. Elvette tőle a frissítőt, majd a két szülő hagyta, hogy a lány is elolvashassa az írást. Kayleigh felbontotta azt, és mohón elkezdte olvasni egyik sort a másik után. Még mindig nem fogta fel teljesen, hogy miről van szó, csak azt, hogy másik iskolába kell mennie. Letette a levelet, és Apjára pillantott.
-Szóval, el kell mennem ebbe a Roxfortba? – kérdezte kissé értetlenül.
-Édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy mi megadjuk neked azt a lehetőséget, hogy megismerd ezt a másik világot is, hogy el tudd majd a későbbiekben dönteni, melyik úton szeretnél tovább menni. -  Eric hangja kissé szomorúnak hangzott.
Nem tudta mi vár még rá, mégis tudta, hogy ez valami más lesz, mint amíg eddig tapasztalt. Valahol érezte, hogy jó ez, csak nem akarta elhinni. Anyjára pillantott, aki sokkal jobban örült ennek a levélnek, mint ő. Kissé elszégyellte magát, és egy apró mosollyal fordult Anyja felé.
-Rendben, ha menni kell, akkor megyek. Biztosan jó lesz. – mondta Anyjának.
-Persze, hogy jó lesz! – válaszolta a nő, némi megkönnyebbüléssel a hangjában – Nagyon sok mesélni valóm van még! – tette hozzá.
A délután további részét egy hosszú történet elmesélése tette ki. Kayleigh figyelemmel hallgatta Anyját, aki amit csak tudott, igyekezett elmesélni lányának. A megkönnyebbülés, hogy nem kell tovább titkot hordoznia, örömmel töltötte el Victoriát.

         Egyéb

avialany|| Michelle Trachtenberg