Keveset aludtam az este. Na jó, ez persze nem magyarázza, miért késem ma mindenhonnan, de valószínűleg ez is az egyik ok. A másik pedig egyértelműen az, hogy... nem, nem igazán tudom, van-e a szégyentelen pontatlanságomnak más oka. Fáradt vagyok, nyúzott és kimerült, még akkor is, ha elméletileg emelt fővel kéne sétálgatnom a kastélyban. Na, nem mintha az bármiben segítene, de legalább a látszata meg lenne a boldogságomnak. Nem szeretnék teátrális vagy drámai lenni, viszont azt senki nem várhatja tőlem, hogy a halott ikertestvérem köszön rám vissza ezen a napon, már idestova hat éve! Hogy miért? Végre egy kérdés, amire tudom a választ.
Penny imádta a kiscicákat. Míg élt, folyton-folyvást csak nyúzta a szüleinket, hadd kapjon egyet és ezt mind olyan ellenállhatatlan bájjal tette, amilyen nem állt a rendelkezésemre soha. Fura, nem? Hiszen ikrek vagyunk - igen, ezt nem vagyok hajlandó múltidőben emlegetni - és mégis annyi mindenben különböztünk. Én túl korán nőttem fel, túlságosan féltékeny voltam az Őt körülvevő figyelemre, amiről szegénykém nem is tehetett. Kviblinek születni nem szerepel egy kisgyerek karácsonyi kívánságlistáján sem, mivel a varázstalanok ezen csoportját a világunk öntudatlanul bár - vagy nem? - kiveti magából. Ösztönös előítéletek, miegymás. Csak rá kell nézni Argus Friccsre és rájössz, hol lakik Merlin gonosz testvére! A mágiatörténet egyébként is izgalmasabb lenne, ha nem csak a koboldlázadásról, megt Esztelen Emernich büdös lábáról tanulnánk, hanem az igazi értékekről, amiken minden évszázad otthagyta a nyomát, a varászlók társaságában. Ez mit sem változtat a tényen, hogy a hozzám hasonlók úgy igénylik az újat, a mást, mint kentaur az erdőtüzet, és bármit megtennének azért, hogy elnyomják, amit nem ismernek. A húgomnak pedig nem kívántam volna ezt a sorsot soha...
Visszatérve ezen a napon kapott egy Ludwig nevű macskát, aki állítólag roppant értelmes volt. Penny imádta, folyton csak a fényes, fekete szőrét fésülgette - azt hiszem, az a kis szőrmók volt az egyetlen olyan barátja, akinek bármit el mert mondani. Szégyellem is magam a mulasztásaimért, de ma már kár tépelődni. Ezeken a napokon viszont még nehezebb arra koncentrálni, hogy mindig is egyke voltam és vagyok még ma is. Sosem szóltam senkinek Penelope létezéséről, mert önző módon arra vágytam, hogy csak engem lássanak, ne szegény, varázstalan testvérkémet. Hibáztam.
És késében vagyok, viszont ennek ellenére az ágyamra dőlve filozofálgatok ilyen butaságokról. Merlin csapjon agyon, Pearl! A pontosságra egyébiránt mindig kínosan ügyeltem, de ma nem igazán vagyok önmagam. És tessék, McGalagony professzorral lesz órám! Sietve pattanok fel, a szükségesnek vélt könyveimet egy laza mozdulattal a táskámba söpröm és már rohanok is lefelé a lépcsőn, ki a klubhelyiségből, végig a hosszú, kanyargós folyosókon, melyek valahogy mára az otthonomat jelentik. Furcsa játéka ez a sorsnak, nem igaz? Új vezetőség alatt állunk, a helyzetünk nem éppen rózsás, és mégis... mégis a Roxfortot nevezem még mindig az otthonomnak! Persze, ha sokat kések akkor akár még repülhetek is - na jó, azt azért nem hiszem. És nem azért gondolom így, mert protekcióval evezem itt még mindig, mert apuci pénztárcája tele, mint az öntelt mardekáros csűrhének, hanem mert én ezidáig nem adtam okot sem büntetésre, sem nagyobb megtorlásokra. Szeretném, ha ez így is maradna, bár ahogy most állok - helyesbítek: rohanok - nem tudom, mi fog kisülni ebből.

Az óra már elkezdődik, mikor beosonok a terembe, majd válogatás nélkül leülök egy hozzám közeleső szabad helyre, reménykedve, hogy a szigorú, de mindig igazságos professzorasszony nem szúrt ki. Bár ha Draco Malfoy a teremben van a pálcámat teszem rá, hogy nem az enyém lesz a bűnbak szerepe a mai órán. Igen, ahogy körbenézek már látom is a szőke üstököt, a sok más - teszem hozzá, szívesebben - látott arc erdejében. A négy ház számos tanulóval képviselteti magát ma, avatatlan szem számára igazán megható lehet, ahogy közös egyetértésben, csöndben ülünk és hallgatjuk az eligazítást. Öhm... nos... ezért mondtam, avatatlan, mert az ellentétek élesebbek, mint eddig bármikor. Ez nem az én dolgom, jelen pillanatban csak követnem kell az utasításokat és akkor talán, esetleg, megkockáztatom, hogy nem lesz semmi gond. Persze ki tudja? Ásítok. Ez nem jó jel, de igyekszem eltakarni a tenyeremmel, majd szaporán pislogva nekiállok a feladatnak. Ami a jegyzetelést illeti azt inkább msot kihagyom, megjegyzem fejből a dolgokat. Csak azért sem fogok leharcoltnak tűnni ma, és éppen ma! Az ki van csukva.
Így mikor én is megkapom a magam mikulásbábuját és sakkfiguráját nem jövök különösebben zavarba. Körülöttem mindenki munkához lát, van aki egyik kétségből a másikba esik. Ismét ásítok, mire bekönnyezik a szemem. Csak legyünk túl ezen minél hamarabb.
Azt hsizem, jelen esetben a kisebbik rossz a Mikulás életrekeltése, így azzal kezdem. Megrázva zsibbadt jobb karomat a pálcámat a figurára irányítom és úgy mormolom az arcába a varázsigét.
- Mortuus Locomotor.
A pálcamozdulat sem maradhat el, és legnagyobb meglepetésemre ez egész jól sikerül. A szakállas úr vidáman integetni kezd, mire én legyőzöm a vágyat, hogy elvigyorodjak. Még félálomban is menne? Igen, remélem, hogy ez történik, mert nem akarok rossz jegyet szerezni. Aztán jön az első pofon, mikor a Mikulás hirtelen csak úgy, sántítani kezd. Vonszolja a lábát! Oh, Merlin redvás tangájára, mi a csudát műveltem?! A bal lába talán nem kelt életre? Ez ugye csak vicc?! Pedig szemlátomást a figura nem viccel, és mikor vállatvonva a sakkfigurámért - egy futóért - nyúlok olyan kérlelő pillantást vet rám, amilyenhez foghatót még porcelán soha. Nagyot sóhajtva adom be a derekam, és újra meglengetem a pálcát, elmormolva az előbbi varázsigét több odafigyelést sűrítve a dologba. Igen, ez így már sokkal jobb és van néhány másodpercem élvezettel csodálni az újratöltött Mikulás-bábut, amint problémáját feledve bukfencet hány az asztallapon.
Ekkor fordulok újra a futó felé pillantok, majd újra elvégzem az életrekeltő varázsigét, már sokkal rutinosabban. Ezúttal nem állhatom meg a széles mosolyt, mivel a kis bábu amint a szabadság édes ízét megízleli azonnal körberohan az asztal peremén, s éppen csak sikerül elérnem, mikor véletlenül megbotlik és a közbenjárásom nélkül ripityára tört volna a padlón. Visszahelyezem a Mikulás mellé, majd a kezemet fölnyújtom, mire eyg pakli kárty alebeg elém. Ez már az izgalmasabb része, lámplázasan húzok egyet a sok közül és - hatalmas kő esik le a szívemről!

Őszintén szólva azt hittem, valami rosszabbat kapok, tekintve, hogy ma rendesen rám jár a rúd, ha csak a késést nézzük már akkor is. De nem, ugyanis a kártyán egy rövid vöröshajú középkorú nő arcát látom, akinek vonásai közt úgy ülnek jégkék szemei, mintha oda lennének fagyasztva. Az arca nagyon szeplős, a bőre egészségtelenül fehér, viszont az orra - amitől legjobban rettegtem - nem karmos vagy bibircsókos. Ez pedig jó.
Egy újabb ásítás kíséretében meglengetem a pálcát... és elsuttogom a varázsigét. Fejből tudom, jól felkészültem a mai órára, mégha ez az időzítésemből nem is igazán látszik.
- Animum Cambiare.
Érzem, ahogy a hajam visszahúzódik a fejbőrömbe, a többi változás viszont csak szemmel látható. a táskámban őrzött kis kézitükör segítségével pontosan látom az előtűnő szeplőket.
- Abeo Pellore - teszem még hozzá gyorsan, mire  a bőröm kifehéredzik, megfakul, jóformán hullaszínű lesz. Remek.
- Trullus Rosso.
Reményeim szerint utóbbi volt az utolsó varázslatom amit az arcomon hajtottam végre, mivel egyébként nincs igazán ínyemre, hogy saját magamat alakítgassam. A tükröt még a biztonság kedvéért utoljára az arcom elé emelem - és egy döbbent sikoly szalad kis belőlem, mikor megpillantom az eredményt!
A hajam fele eltűnt! Míg a jobb oldalamon sikerült olyan optimálisan röviddé varázsolnom, a bal oldalon kopasz lettem! Na neeem, ilyen nincs! Biztosan van valami megoldás. Kell lennie. Ásítok. Fantasztikus, már megint ásítok, de annál csak a rémült kérdésem a hangosabb. Hiszen ez máskor mindig tökéletesen sikerült!
- Tanárnő, mit csináljak?! - szorítom a kezeimet pánikszerűen a fejemre. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Ugye?! Talán ki kellett volna aludnom magamat...

        Alapok

jelszó || „Látom, amit látok, Potti!”
teljes név || Pearl Isobelle Fairfax
becenév || Pearl
nem || nő
születési hely, idő || 1979. november 13, Darbishire, Anglia
kor || 17 éves
vér || Félvér
               
iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam || hetedik
szak || -
munkahely || -


        A múlt

Drága Penny!

A gyógyító tanácsolta, hogy írjam meg ezt a levelet Neked mondván, biztosan segíteni fog. Nem értem, miért mondta ezt, mikor nekem nem kell segítség. Te is tudod. Hiszen ismersz!
Mindegy. Azért megpróbálom, hátha rájövök, miért is ragaszkodott ennyire az a nő ehhez. Megjegyzem, nincs sok értelme olyan leveleket írogatni, amiket sosem küldesz el, de… vágjunk bele, jó?



Pearl és Penelope. Ezt a két nevet kapta Ian és Mary-Anne Fairfax két lánya, akik 1979. november 13-án látták meg a napvilágot Darbishire-i otthonukban. Pearl sírt fel előbb, öt perccel megelőzte húgát, ám később mégis ez maradt az egyetlen különbség kettejük közt. A lányok – egypetélyű ikrek lévén – gyakorlatilag és elméletileg is teljesen egyformák voltak.
Ezzel nm ritkán szüleiket is zavarba ejtették, akik akarva-akaratlanul összekeverték őket. Így került Pennyre Pearl feliratú rugdalózó, vagy fordítva. A rokonok és barátok helyzete sem volt könnyebb, a lányok hároméves korukra pedig megelégelték a folyamatos kavarodást. Aztán mégsem kellett tenniük semmit az ügy érdekében, mivel Pearl a harmadik születésnapjukon lángra lobbantotta a tortát egy belső ajándékkal, amit úgy hívunk: varázserő.
Mindenki örült a felfedezésnek, bár varázslók gyermekétől nem vártak mást. Ian munkája a minisztériumban és Mary-Anne varázslatos közreműködése elégnek bizonyult a mágikus gének továbbadására. A szülők nem kezdtek gyanakodni még akkor sem, mikor Penelope hat éves korára sem mutatott hajlandóságot semmilyen természetfeletti megnyilvánulásra. Azt gondolták, későnérő.
Tévedtek.

Zavarban vagyok, mert ez az egész badarság. De ha senkinek nem mondod el, amit most csinálok akkor talán, esetleg még sikerülhet is…
Teljesen megőrültem, ugye? Miért mondanád el? Sosem beszéltél volna a hátam mögött.
Emlékszel, mikor a harmadik születésnapunkon felgyújtottam a tortát? Apuék egyik kétségből a másikba estek, mert nem tudták eloltani mágia nélkül, mi pedig hangosan kacagtunk a lángokon. Te is nevettél, igen.
És arra emlékszel, mikor ötévesen először jártunk az Abszol-úton? Apu elvitt minket, mert be akart menni a Gringottsba és utána megnéztük Mr. Fortescue cukrászdáját. Te egy epres fagyit ettél, én egy fahéjasat. Mindig az eper volt a kedvenced. Látod, ez is egy apróság, amit megjegyeztem, de sosem mutattam.
Emlékszel mikor sárkányt eregettünk májusban? Talán hét évesek lehettünk… A Te hajadban szalag egy rózsaszín szalag volt, az enyémet pedig befontuk. Te fontad be; én mégis kibontottam, mert azt mondtam, nem szép. Ez viszont nem volt igaz, csupán azért állítottam olyan makacsul, mert a sárkányod magasabbra szállt az enyémnél. Emlékszem, mennyire megbántottalak, mikor kitéptem a fonat végéről a hajgumit és a kezedbe nyomtam. Nem vigasztaltalak meg, pedig kellett volna…

Ian és Mary-Anne életébe akkor tört be a sorsfordító fájdalom, mikor egy szépséges júliusi napon csak egy pecsétes levelet találtak a postaládában. Az pedig egyértelműen Pearl Isobelle Fairfax-nek szólt, nem másnak. Keserédes hangulat lett úrrá az egész családon. Örültek Pearl sikerének, Penny értesítőjének hiánya viszont elpusztította a boldogság aranymadarait. Az idősebb lány örömujjongásánál csak a fiatalabbik zokogása volt hangosabb aznap este, mert ez megerősítette szegény kis Penelope legborzasztóbb félelmét.
Kvibli.

Tíz évesen a tóban fürödtünk, mikor apa megtalálta a roxfortos levelemet. Tudod, abban a kicsi, mindig nyugodt állóvízben a hátsókertünkben. Elég mély volt ahhoz, hogy elmerülhessek benne és mindig a frászt hozzam rád. BÚÚÚ!
Azt hiszem, ma már nem rémülnél meg. Ha itt lennél, biztosan nem.
Sírva fakadtál és kértél, hagyjam abba, mire én kelletlenül eleget tettem a kérésednek. De azért még rosszmájúan hozzátettem, hogy csak azért hisztizel, mert Neked anyuék bármit elnéznek. Ez nem így volt, viszont akkor már aggódtak érted, mert még mindig nem varázsoltál. Én pedig mellőzve éreztem magam.
Mikor Neked nem jött levél a sajátomnak éreztem a bánatodat, ami berágta magát a sejtjeimbe, mégsem vigasztaltalak. Nem annyira, mint kellett volna, mert helyette önzően a saját értesítőmnek örültem. Nem rajtad nevettem! Nem rajtad… hidd el…

A szülők nem bírtak kétfelé szakadni, így sajnos dönteniük kellett. Penelope válságos lelkiállapotba került, depressziós lett, mivel Ő is ismerte a Varázsvilág előítéleteit a kviblikkel szemben. Ha mágusok gyermeke nem rendelkezik  varázserővel az szégyen, az általános nézet így tartotta. Szégyen a szülőknek és a leszármazottnak is.
Penelope ezzel küzdött, s úgy tűnt, gyönge kis lelke ingoványos talajon egyensúlyozik, ami kevés a megmaradáshoz. Így Ian és Mary-Anne egyoldalúan felé fordultak. Ez Pearlnek nem tetszett, még akkor sem, ha bizonyos mértékig megértette a szüleiket. És bár szerette a húgát – mindennél jobban -, a féltékenység lángja túlnőtt benne ezen a törékeny érzésen.
Egész nyáron mást sem csinált csak tanult, készült az első roxfortos évére. A legjobb akart lenni és mivel a varázserejét még nem ismerte ki, borotvaéles eszére támaszkodott. A Roxfort történetével kelt-feküdt, de megtanulhatott akárhány bűbájt előre, fújhatott kívülről akárhány idegen szót a vaskos lexikonokból – szülei szemében ezt a tudást elhomályosították Penny könnyei. Ez a szerencsétlen helyzet pedig csak fokozta az ellentéteket a két lány között.
A nyár végére Ian és Mary-Anne kénytelenek voltak szembenézni a rideg valósággal, mégpedig, hogy varázstehetséggel megáldott lányuk okoskodó, tudálékos, hideg és elutasító lett. A Roxfort Express indulásakor még csak el sem köszönt a testvérétől!

Az a nyár volt életem legrosszabbja. Azt hittem, nem érek annyit anyuék szemében, mint Te és gyűlöltelek valamiért, ami nem is a Te hibád volt. Nem kellett volna.
Mindent megtettem, hogy büszkék legyenek rám és azok is voltak, ám ezt akkor nem láttam. A helyükben én is így cselekedtem volna.
A Roxfort Expressen sok más diákkal megismerkedtem, beszélgetésbe elegyedtünk. Egy idő után megkérdezték, van-e testvérem.
Azt feleltem, nincs.

A beosztási ceremónián hamarabb érkeztek az „F” betűhöz, mint azt Pearl várta, mégis  izgatott derűvel lépett a háromlábú székhez. A Teszlek Süveg habozott néhány percig, ám a végső ítélettel Pearl tökéletesen elégedett volt. Mosolyogva ült le a háza asztalához, a szokásos tapsvihar közepette. Egyedül. Ott nem egy ikerpár egyik fele volt. Életében először nem!
Pearl számára az őszi hónapok remekül teltek. Gyorsan felvette a Roxfort pulzáló, zsibongó ritmusát és mindig becsületesen készült az órákra. Ez belső késztetés volt számára, hiszen a megszégyenülést nem bírta volna elviselni. Attól irtózott.
A társai szerették, ez pedig nem is lehetett csodálkozni, mivel Pearl okosan taktikázott. Kiismerte, kinek mivel kell a kedvében járnia, hogy nagyra értékeljék és mindeközben olyan mesterien mozgatta a szálakat, hogy változó személyiségére nem derült fény. Míg a megfelelő emberrel bájos, kedves és ártatlan volt, addig másutt meglepően harciasan viselkedett. Így az emberek abba a hitbe ringatták magukat, hogy ismerik Őt.
Tévedtek.
Pearl remekül érezte magát, így mikor karácsonykor hazatért a családjához rengeteg mesélnivalója akadt. És miközben a trükkös lépcsőkről, portrékról, kísértetekről, meg egyebekről beszélt gondosan elkerülte Penelope csalódott, bánattal átitatott pillantását.

A Roxfort lett a második otthonom és remekül éreztem ott magam. Sok barátot szereztem, akiknek pusztán azért nem nyíltam meg, mert a legmegfelelőbbet kerestem. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Az igazság viszont az, hogy féltem. Rettegtem attól, hogy az igazi énemet nem fogják szeretni. Ezért bújtam sok-sok álarc mögé, ám ezt mind olyan ravaszul tettem, hogy senkinek nem tűnt fel.
Mikor hazatértem tele voltam hírekkel, történetekkel és tapintatlanul azonnal anyáék nyakába zúdítottam. Ott voltál, láttam rajtad az érzéseket, amiket egész nyáron vendégül láttál az álmaidban. Mikor azt hitted, senki nem hallja, hogy megint sírsz…
Emlékszem, mennyiszer hívtál engem korcsolyázni a ház mögötti tóra. Én azonban azt hittem, csak azért teszed, mert le akarsz járatni – korcsolyában is mindig ügyesebb voltál. Ezért hevesen nemet mondtam, mire Te egyedül mentél ki a jégre. Anyáék azt mondták, igyekezzünk ne bajba kerülni míg ők átmennek a szomszédban lakó idős Mrs. Owenshez és visznek neki egy kis mézeskalácsot.
Én igyekeztem, tényleg! Bár ne tettem volna.
Azóta is emlékszem a sikolyodra, ami felkeltett a karácsonyfa mellől.
És az arcodra, amit a nappali ablakából utoljára láttam.
Bár gyorsabb lettem volna…
Bár megmenthettelek volna…
De nem.

Penelope Annabelle Fairfax temetését újév első napján tartották családi körben. A szívszaggató búcsúztató beszéd egy kislányról szólt, akinek az életét megpecsételte a természet, aki mégis mindig jó volt és kedves. A testvéréről, aki a beszéd szerint mindig hű társa volt a bajban, valamint megemlítették a tragikus esetet is, mikor Penelope egyedül merészkedett a vékony jégre…
Pearl ott állt és hallgatta a szavakat. Emlékezett a jégpáncél recsegésére, halott testvére utolsó, rémült kiáltására, mielőtt elmerült a fagyos vízben. És a tekintetére, amiből kiveszett minden élet, mire szülei a partra húzták a kislány elhűlt testét. A szeméből könnyek peregtek, mégis egyenesen állt megrendült édesapja és édesanyja mellett.
Hogy volt ehhez elég ereje? Úgy, hogy tudta: a magába roskadással nem változtathat semmin.

Sajnálom! Sajnálom. Bocsáss meg!
Sietnem kellett volna, melletted kellett volna lennem!
Bár meg nem történtté tehetném.
Bár én fulladtam volna bele abba a tóba…
Egyedül az én hibám.


Mikor Pearl visszatért a Roxfortba mosolyogva mesélt a nyaralásról, amit a szüleivel tettek. Így elkerülte a további kérdéseket és senki nem gyanította, hogy az a nyaralás valójában egy könnyes temetésben merült ki. Ő ezt állította és hittek neki. Más választásuk nem volt.
Ahogy az évek teltek Pearl továbbra is játszott. Énjeit olyan gondosan elválasztotta, hogy abban hiba ne lehessen, mivel húga halála után még jobban vágyott a szeretetre. Szülei nem okolták őt, ő mégis rendíthetetlenül úgy érezte belül, hogy a felelősség csak őt terhelheti. Ezt azonban sosem mondta el senkinek, mivel a barátai egykori testvéréről sem tudtak, nemhogy annak haláláról.
A tanulmányait szépen folytatta, mondhatni a könyvtár lelkes látogatói közé lépett és minden vizsgára úgy tanult, mintha az élete függne tőle. Társai megszokták maximalizmusát és a pozitív véleményük az évek során nem változott. Pearl a harcban egy ideig igyekezett semleges maradni, mivel nem akart a családja nyakába még nagyobb problémákat varrni közbenjárásával, végül mégis Harry Potter oldalára ált. Ennek legfőbb oka Tudjukki mugli- és kvibliellenes intézkedése volt. A lány úgy érezte, ennyit meg kell tennie Penelope emlékéért.
Később pedig kiderült, milyen jól választott. Az új rezsim bevezetésével még egész könnyen megúszta volna, hiszen félvérként nem részesült olyan megtorlásokban, mint mugliszületésű társai. Ám addigra a Potter fiú nyílt támogatójává vált, s bár hetedszerre is visszatért az iskolába, a gondolkodásmódja nem változott. Még mindig megmaradt annak a mosolygós lánynak, akiről senki nem tud semmit, de mindenki az ellenkezőjét hiszi. A legfontosabbat mégsem köti senki orrára. Azt, ami máig kínozza, gyötri, fojtogatja, ami a rémálmait okozza…
A testvérét, amint eltűnik egy tó sima víztükrében. Örökre.

Szóval… nem is tudom, mit írhatnék még. Meglepő, de ez a levél-dolog egész szépen bevált. Nyugodtabbnak érzem magam, mintha a lelkemről egy mázsás súly szakadt volna le.
Csak azt szeretném még, hogy tudd, nem vagyok egyedül. Nagyon-nagyon hiányzol és sajnálom, ha belegondolok, mit tettem veled. Nem becsültelek, pedig Te mindig sokkal jobb voltál nálam.
Bocsáss meg ezért, kérlek.
Szeretlek.

Pearl

Pearl Isobelle Fairfax az ágya szélén ült, a kezei közt tartott levélen még meg sem száradt a tinta. Könnyei szaporán peregtek, az ajkán mégis mosoly játszott.
A megváltás mosolya.
A felszabadulás mosolya.
A megválaszolt kérdések mosolya.
A szeretet mosolya.
A vezeklés mosolya.
Az Ő mosolya.
Penny mosolya testvére arcán.

         Jellem

Nekem mindig mindenki csak azt mondta, bonyolult személyiség vagyok. Ezt én kezdetben nem hittem el, csak akkor, mikor szembesültem saját magammal. A  lélektükörben csak egy állhatatos, makacs és bűnbánó lányt láttam először, aki nem igazán tudja, mit akar, ám a véleménye mellett kitart. Aztán az évek előrehaladtával rájöttem, hogy képes vagyok hinni és nevetni, ez utóbbit még akkor is, ha megbántanak. Ráébredtem, mennyit jelent nekem az igazság, és arra is, hogy olykor megfeledkezem az igazságról, ha meg kell védenem valakit, aki nekem fontos. Igen, mert mióta csak az eszemet tudom kiálltam azok mellett, akiket bántottak, viszont ha nekem kellett segítség akkor jobb szerettem egyedül, ravasz közbenjárással intézni a dolgot. Sokszor taktikázok mások háta mögött, néha úgy is, hogy nekem sem tűnik fel. Ennek ellenére nem vagyok pletykás, csupán szeretem kézben tartani a dolgokat. Nem hibázhatok. Ez bennem ösztönös. Azt hiszem, régen túl büszke voltam ahhoz, hogy a problémáimat mások orrára kössem és ez ma is így van.
Ha nem kérdeznek sokszor akkor is beszélek, ami nem túl jó. Cserfes lány vagyok, akiről ennek ellenére senki nem tud semmit, vagy csak alig, mivel nagyon ügyelek arra, kit választok barátomnak. Általában sürgök-forgok, és értelmetlen elfoglaltságok tömkelegével tompítom magamban életem legnagyobb tragédiájának súlyát, a másik felem elveszítését.
Sosem végzek fél munkát, ez pedig mind az életemben, mind az iskolai feladataimban megmutatkozik. Szeretem érezni, hogy bizony tudok is valamit, nem csak lopom itt  a napot… azt hiszem, a tudásomon kívül kevés dologra támaszkodhatok még. Talán a mindent felhevítő és rombolni kész igazságérzetemre, ami az esetek többségében óvatlanná és vakmerővé tesz engem. Ritkán vagyok szomorú, mert a könnyeimet begyömöszölöm a mosolyom mögé, ezzel pedig bemesélhetek magamnak és másoknak bármit. Rendkívüli módon adok mások véleményére, önbizalomhiányos vagyok, amit nem lehet anti-egoizmusnak nevezni, mert ez nálam ösztönös. A magamba vetett bizalom hiányát sokszor okoskodással és tudálékossággal leplezem. Ha valaki megbánt azt viszont sose feledem, bár ilyen nem sűrűn fordul elő, mivel még akkor is igyekszem tetszeni másoknak és pozitív véleményt kialakítani magamról, ha közben a polcra kell tennem önmagam. Vágyom a szeretetre, talán ezért mosolygok ennyit – a mosolyt könnyű szeretni, mert az ember magabiztosnak látszik tőle.
Visszatérve, ha mégis sebet ejtenek rajtam, akkor könyörtelenül visszatámadok, lehetőleg úgy, hogy az a másiknak is fájjon. Bosszúálló természetem és cinizmusom sokszor lékelt már meg kialakulóban lévő barátságokat, amire nem vagyok büszke.
Nos, érted már, miért mondják rám, hogy bonyolult vagyok? Pedig nem. Csak keresem önmagamat.


        Apróságok

mindig ||
♥ gyémánt
♥ fahéj
♥ új könyv illata
♥ családom
♥ hárfa & zongora & akusztikus gitár
♥ őszi időjárás
soha ||
• befagyott tavak
• pókok
• tikkasztó meleg
• halálfalók
• Borgin & Burke’s
dementorok ||  Penny halála

mumus || Egy befagyott tó. Olyan, amiben a testvérem elmerült.
Edevis tükre || Megmutatni a szüleimnek, hogy én is érek valamit.
százfűlé-főzet || Bíborszínű és fahéj íze van.
titkok ||
◘ Titokban mindig is magamat okoltam Penelope haláláért
◘ Még mindig a kedvenc plüssmackómmal alszom
◘ Harmadikban csókolóztam először egy háztársammal, és azóta sem meséltem el senkinek
rossz szokás ||
♣ Ha zavarba jövök dadogni kezdek
♣ Van, hogy olyan latin- vagy más szavakkal dobálózom, amit jó eséllyel más nem ismer – ez is kérkedés a részemről.


        A család

apa || Ian Quintus Fairfax; 45 éves; félvér varázsló, aki jelenleg a Minisztériumban dolgozik, mint hallhatatlan
anya || Mary-Anne Rhodes Fairfax; 43 éves; félvér boszorkány, aki úgymond háztartásbeli
testvérek || Penelope Annabelle Fairfax; 11 évesen elhunyt – míg élt az ikertestvérem volt
családi állapot || Egyedülálló.
állatok || Van egy fehér macskám, Eiden.

Családtörténet ||
A családomat egészen az 1700-as évekig vezetik vissza, ám sosem voltunk aranyvérűek. Első felmenőim teljesen biztosan közönséges muglik voltak, egy kivétellel. Lord Asrial Fairfax angol földbirtokos volt, és magénak tudhatta fél Darbishire-t is. Ő később nőül vette egy aranyvérű nemes ember lányát, a Fairfax család így virágzott fel. A varázslói képességek olykor ki-kihagytak generációkat, százötven éve azonban a leszármazottak jellemzően varázserőt is birtokolnak. Az újabb hullám véleményem szerint épp a mi születésünkkel indult útnak, mivel a családfán nem voltak gyakoriak a kvibli születésűek. A feljegyzett századok alatt talán csak három jött világra Fairfax vérből – és abból a testvérem volt az egyik.
 


        Külsőségek

magasság || 170 cm
tömeg || 56 kg
szemszín || Sötétbarna
hajszín || Sötétbarna
különleges ismertetőjel || Volt idő, mikor azt írhattam volna, hogy kettő van belőlem. Ma már csak azt felelem, a bal szemöldököm felrepedt még kiskoromban, az ívében van egy törés.
kinézet || Szeretem a szépséget, valami rendkívüli van minden szép, esztétikus dologban, ami vonzz.  Ez édesanyám génjeit örökölve nem is csoda. A hajam hosszú, sötétbarna, és általában kiengedve hordom. De néha megbolondítom ezzel-azzal. A szemeim is barnák, a bőröm pedig ha nem is krétafehér, de megmaradt az alabástrom mellett. Az alakom vékony, nőies. Az öltözködésemet tekintve a talár a mindennapos, azonban a szabadidőmben szívesen viselek csinos, elegáns és kifinomult ruhákat. Nem vagyok nagymama, szeretem megmutatni, amim van és jól esik a figyelem.   A lényeg, hogy a külsőmet a lehetőségekhez mérten igyekszem mindig a legjobban formálni, a látszat ugyanis mindennél fontosabb, nem?
egészségi állapot || Ritkán betegszem meg, a gyomrom viszont elég gyenge. Könnyen undorodom meg valamitől, ami aztán hányingerig fajulhat.


        A tudás

varázslói ismeretek || Hat év varázslói tananyaga teljes mértékben. Magolós típús vagyok, ha valamit nem értek azt is teljes bizonyossággal megtanulom. Az elsős anyag nagy részére is tisztán emlékszem még mindig. Ezenkívül vizuális alkat vagyok, sok mindent már az órákon megjegyzek. Kedvenc tantárgyaim a bűbájtan, a bájitaltan, a SVK, a rúnaismeret és a repüléstan, mert nem árt.
felvett tantárgyak ||
• Rúnaismeret
• Számmisztika
• Mugliismeret
 mugli képzettségek || Mondhatjuk, hogy tudok gitározni.
pálca típusa || 10,5 hüvelyk; kőrisfa főnixtoll maggal
különlegesség || Patrónust tudok megidézni, ami egy hattyú.


        Szerepjáték-példa

* Az aranyló napsugarak megcsillantak a tó finoman fodrozódó zöldeskék vizén, mikor a barna hajú kislány megfordult. Összehúzott szemöldöke elárulta, keres valamit, ám hogy mit, arra nem derült fény. Forgolódott a vízben, olykor a tó fenekére is letekintett, de nem járt sikerrel. Nedves copfját hűvös fuvallat kapta el, mire kirázta a hideg és inkább visszabújt a tavacska meleg felszíne alá. Csak a feje látszott ki, így pedig igencsak groteszk és humoros látvány nyújtott.
Hirtelen a vízfelszín furcsán forrni kezdett egy helyen, a lányka háta mögött, így Ő nem láthatta a meglepő jelenséget. Ahogyan azt sem, mikor hasonmása lassan, lopakodó testtartással kiemelkedett a tóból és mint holmi víziszörny, elindult felé. Lépteinek cuppogását elnyelték az apró hullámok, amiken a Nap békésen heverészett, kedvtelve figyelte a gyerekek játékát.
Ami csak az egyiküknek volt játék, mivel a másik megpördült - és felsikoltott! *
- Ne, Pearl! Ne csináld már ezt!
* Az a leányzó, aki addig a tó fenekén gubbasztott dühös pillantást vetett rá, majd a tekintete egyszeriben provokálóvá, tüzessé és kíváncsivá vált, mikor testvére riadt tekintetét a magáéba kulcsolta. Nyilván kihívást vélt felfedezni az ismerős arcon, ami akár az övé is lehetett volna. Annyi különbség adódott csupán, hogy a Pearlnek nevezett lány bal szemöldökében egy apró törés árválkodott, aminek nyoma sem volt testvére vonásaiban. *
- Ne hisztizz már, Penny! Ez csak játék - kötötte az ebet makacsul a karóhoz, majd halkan hozzátette. - Ha nem tetszik, akkor védd meg magad! Kapj el!
* Ezzel Pearl ismét eltűnt a tó zavaros vizében. Penny csak állt egy pillanatig, majd mellúszásban a vízre feküdt és úgy igyekezett eltalálni testvére fejét a karjaival. Tudta, milyen komolyan kell vennie az ilyen és ehhez hasonló kihívásokat, Pearl ugyanis mindig bevonta őt a maga játékába, akaratlanul is manipulálta a szavaival: Úgysem tudod megcsinálni. Nem vagy rá képes. és hasonlókkal. Penny szerette a nővérét, de sokszor nem bírt mit kezdeni annak heves és makrancos modorával, ami olyan hideg nemtörődömséggel bírta lángra lobbantani a szunnyadó kedélyeket is.
Csak úszott, úszott... körbe-körbe a kis tavacskán... amikor hirtelen a keze egy hínárt tapintott, ami kísértetiesen hasonlított Pearl fickándozó lófarkára. Penny nem várt sokáig, kérdés nélkül megrántotta, mire két kéz a víz alatt elkapta a derekát... és húzta őt lefelé! *
- Naaa! Hééé! Segítséééég! - nevetéssel tűzdelt kiáltását senki nem hallotta, mivel akkor ő került a víz alá, Pearl pedig felrántva a karjainál fogva irgalmatlanul csiklandozni kezdte. *
- Muhhahahaha! - Pearl gonosz kacajt imitálva próbált nevetést csalni húga arcára, akinek erre nem is volt szüksége, mivel úgy kacagott, mintha sosem akarná abbahagyni. Ritka, önfeledt pillanat volt ez kettejük kapcsolatában, amit mégis igyekeztek felszínen tartani. Úgy, ahogy...
A kacagás vidám felhőjébe végül egy erős férfihang is vegyült, s mikor a lányok a ház felé pillantottak édesapjukat látták, amint valami fehéret lenget. *
- Lányok, gyertek! Levél jött! - hívta csemetéit Mr. Fairfax, s bár a megszólítottak nem láthatták, arcán gondterhelt kifejezés ült. Vajon hogyan mondja el a feleségének és Pennynek a dolgot? Azt, hogy csak egy levél érkezett a Roxfortból?
Pearlnek és Pennynek azonban nem kellett több. Játszi könnyedséggel kiugrottak a tóból és amúgy vizesen, de izgatottan rohantak a veranda felé, ami számukra ezúttal valami izgalmasat rejtett.
Akkor még nem tudhatták, hogy alig két perc múlva mindkettejük élete megváltozik. Örökre. *


        Egyéb

avialany||   Nina Dobrev

Köszönöm a lehetőséget – ismét! (:
Aki tudja, ki vagyok attól titoktartást kérek!