Tudom, hogy minden csoda, csak pár percig tart. S tudom, ahogy mindig, most is engednem kell majd az igaz világ ölelésének, ahogy kiragadnak kezei a nyugalom és béke oltalmából. Nem fáj. Elfogadom a sorsom…

- Már nem él. – Mondom halkan, miközben önkéntelenül is megérintem elegáns arany karkötőmet. A kis ékszert papó hagyta rám. Aznap kellett megkapnom, mikor életemben először szakadok el családomtól. Aznap, amikor a Roxfort Expressz elvitt engem a meghitt csodák földjéről a nyüzsgő sokaságéba. – Most én gondozom a könyvtárát. És csak remélni tudom, hogy méltó leszek rá… Szóval, ha nem veszi tolakodásnak. És kérem, tényleg ne vegye udvariatlanságnak a kérésem… - Arcomat próbálom kissé elrejteni, miközben megszeppenve kérésembe kezdek. - Gyönyörű gyűjteménye van. Ha valaha… ha valaha olyan darab kerül kezeibe, mit nem érez méltónak, hogy itt helyet kapjon, Meadows Parkban mindig otthonra lelhet. Kérem.

Óvatosan a férfira nézek. Arcán talán most sem látok mást a határtalan tudás mögé rejtőzve csak azt az apró fájdalmat, ami mintha mindig ott húzódna. Még mindig csak remélni tudom, hogy jelenlétem nem túl kényelmetlen, s nem ez váltja ki arcának apró rezdüléseit. Mit talán más meg sem látna. Tán arra születtem, hogy lássam más emberek szemében az igaz fényt, amely sosem hazudik. Láttam Ephram szemében is a félelmet, mikor azt hittem ő az kitől tartanunk kéne. S láttam Dakota szemében is ugyanezt, mikor erősnek akart látszani. S most is itt a magány. Az önmagát elzáró lélek örök fájdalma, amely ugyanúgy felbukkan…
Nekem nincs jogom segíteni. Itt és most tán csak enyhíthetek egy életen. De, ahogy elfogadom sorsom, úgy elfogadom azt is, nem én vagyok az, kinek sorsok átírása jár feladatául.

- Igen. Olasz az anyanyelvem. – Válaszolok egy apró, még percekkel ezelőtt feltett kérdésére. – És mivel édesapám valamint nagybátyám kutatók, ezért majdnem tökéletesen megértem és beszélem a latint is. – Halványan elmosolyodom. – Talán nem én vagyok a legalkalmasabb ember, akit a csodáról kérdezhet. Számomra túl sok definíciója van. Egyszerű lélek vagyok, aki mindenben boldogságot lel. Csodának tekintem a nyarakat, amelyeket Olaszországban tölthetek. De csodának tekintem azokat a napokat is, mikor a nyüzsgő iskolában vagyok a barátaimmal. – Végignézek a könyvön, melynek története épp az előb rajzolódott ki előttem, s aztán ismét a férfira mosolygok. - Bár, ha szabad ezt mondanom… Most. Itt. Ez a pillanat is egy csoda. Hiszen gyönyörű hangján megosztotta velem kedvenc történetét. Köszönöm, kedves Mr. Lutece. – Fogom óvatosan ujjaim közé a mindennél is többre becsült kötetet, mikor a férfi felém nyújtja.

- Ez éppen így volt tökéletes. – Helyezem kezem kezébe, minden nyugalmamat és békémet lelkemből lelkébe ajánlva. – Köszönöm. Elfogadom ajánlatát. De sose féljen attól, hogy rabolja más figyelmét. Ki nem érti meg magát, az nem érdemes rá, hogy figyelmét kérje. Számomra ma csodát ajándékozott. Nekem kéne hát szabadkoznom a sok jóért, mit elvettem, de ami helyett semmim sincs, mit felajánlhatnék. – Ismét halvány mosoly jelenik meg arcomon. – De most már elmúlt a szavak ideje. A tánc varázslata csak szótlan némaságban jelenik meg. – Apró kis puszit lehelek a férfi arcára, melynek nyomán az enyémet azonnal a pír színezi be. De most nem bújok el a férfi tekintete elől. – Csak… Köszönök mindent Mr. Lutece. – Mondom még utoljára, suttogva, majd átadom magam a halkan zene ringatásának. S én ismét részese leszek a csodának...

Talán elsőre furcsa, a harmónia, melyet e hely tökéletessége nyújt a számomra. Ismét elfog az érzés, mintha nem is idegen helyen volnék, de mintha mindig is e polcok között jártam volna. Olyan, mintha azonnal tudnám, mit, merre keressek, s ez megadja azt az önbizalmat, mi után mindig is vágyódtam. Csak elmosolyodom, ahogy tekintetem a férfiéra emelem és tudom, hogy ma már nincs okom elbizonytalanodni. Ez az este tökéletesebb lesz még annál is, mint amire számítottam.

- Nagyapámat elbűvölte a tudat, hogy a családjában mindenki mágus. És a legkülönlegesebb embernek tartotta magát, ahogy a legszerencsésebbnek is. Így hát, a könyvtára olyan, mint ő maga is volt… Telis-tele olyan könyvekkel, amikből csak egy-egy darab létezhet. Ezektől tulajdonosuk megvált, mert már eleve hibásak voltak vagy valamiért azzá váltak. – Mesélem felszabadultan, már-már szinte én is érezve az olasz ízt hangomban. Ez eddig egyedül rokonaimmal és talán Dakotával tudtam ilyen szabadon, csak úgy, nem is tudom… fecsegni? - Az egyik például tüsszenteni szokott. Csak úgy, mint minden átlagos ember… kiszámíthatatlan időközönként. Már megtanult kellemes morajló hangot kiadni, ha egészséget kívánsz neki. Vagy a másik kedvencem, amelyik minden kinyitáskor másik nyelven fedi fel történetének szálát… Jó lehet egy olyan embernek, aki sok nyelven megérti őt. – Igen, számomra a könyveknek is lelke van. Épp ezért bűvöl el a varázslat, amit a férfi mutat nekem. Gyönyörűen kiemeli az egyes darabokat. Egy tökéletes rendszert alkotnak, amely megkoronázza dicsőségüket. S így ebben a pillanatban az én számomra ez a csoda definíciója.

- Lehet-e másképp beszélni a csodáról, mint egyének elképzeléséről? Mindenki számára mást és mást jelent. Így természetesen csakis arra lehetek kíváncsi, ami a maga számára az.
Ezután kettőnk közé lebegtet, majd a tenyereimbe illeszt egy ódon kis kötetet. Belelapozok. S bár a sorok franciául íródtak, de ahol ilyen gondossággal alakították a betűket, ott jelentésük csakis szép lehet. – Igen, kérem. – Nézek a férfira várakozón, miközben ujjaimat végighúzom a könyv borítóján. – Csodálatos nyelv a francia. Bár ez eddig sosem éreztem hiányosságnak, hogy nem beszélem, még, ha hallgatni szeretem is.

Csak várom a szavait. Úgy figyelek, mintha gyermek lesné szülőjét, ki esti mesét készül mondani. Épp ez is egy olyan pillanat, amit én, ha nem is csodaként, de már a megközelítőjeként emlegetnék. De ez természetes. Hiszen eleve az egész estére úgy tekintettem, mintha szebbet nem láthattam volna még eddigi életemben… Olaszország gyönyörű. És a rokonságom is csak olyan emberből áll, kikért sosem szégyenkezhetem. De ez a kifinomult elegancia és intelligencia, amit e néhány percben, itt tapasztalok, ez az amit én mindig is kerestem. E felé terelni az életem. Ebben keresni és meglelni a boldogságot.

Odakintről ismét beszűrődnek a bál hangjai, s a halk váltásban felfedezhetem a szívemnek egyik legkedvesebb dallamot. Amely bizonyára a táncoló párok közül tört utat magának egészen a könyvtárig. – Nagyon szeretem ezt a zenét. – Jegyzem meg halkan, majd kissé le is hunyom a szemem, mintha így magamba szívhatnám minden egyes hangjegyét a kottának. – Sosem volt alkalmam még élő hangszeren hallani. – Emelem tekintetem ismét vendéglátómra. De most elfog egy érzés valahol a sok kellemes között. Furcsa és elszomorító, s én nem akarnék engedni neki… Még nem. Még nem szeretnék megválni a csodától…

Figyelem a férfit. Az apró rezdüléseit, ahogy próbálja elrejteni, mindazt mit érkezésem előtt élhetett át, és mindazt, mit érkezésemmel… Mintha a félelmet és aggodalmat fedezném fel gesztusaiban. De ezeket nem válthatja ki személyem. Nem, ebben nem hiszek. Mintha lelke törékenységével együtt is önmagától tartana leginkább… S én mintha önkéntelenül is gyógyírnak tartanám önmagam az ő magánya ellen, úgy teszek apró, megfontolt, de minden jóságomat felé sugárzó mozdulatokat.

- A mi könyvtárunk… - tekintek körbe kérdése nyomán. – Meglehetősen aprócska ehhez viszonyítva. És javarészt a mugli nagypapám gyűjteményéből áll. Mindazon által, talán a legérdekesebb, amit valaha láttam, s ebben felülmúlja az összes többit. Ő ugyanis szerelmese volt a furcsa vagy hibás mágikus könyveknek.
Gyorsan lehajtom fejem, s ismét csak elpirulok. Talán túl sokat szóltam… Dakota a szavak mestere, én mindig inkább csak megfigyeléseimből éltem. S bár pörgő családom stílusát hamar fölveszem, valamint Dakota számára is jó beszélgetőpartnerré tudok válni, de sosem gondolkoztam el rajta, milyen is az, mikor egyedül kell megállnod a helyed egy ismeretlen férfi oldalán lépkedve. Aztán óvatos mosolyra húzom szám, mikor ő is aggodalmát fejezi ki esetleges untatásomtól félve. De csak biztatóan nézek szemeibe, hisz majdhogynem boldogan hallgatom minden egyes szavát. Valahogy maga az egész lénye vonzz maga felé, mintha ő lenne a Föld, s én a helyes útját épp most megtaláló Hold, mely a gravitációs mezőnek köszönhetően forog körülötte. Már most is érzem hozzá való helyezkedésemben mindennek az elméletnek a leképeződését. Ez pedig furcsán hat. Hisz lassan rá kell döbbennem; nem ismeretlen a férfi, ki mellettem áll. De mindig is ismertem őt, téren, időn, világokon átívelve… - Nem untat. – Válaszolom aztán mégis, nagyon halkan. – Meglehetősen kevés az olyan téma, melyet én nem hallgatok szívesen. – Mondom, aztán rájövök, hogy ez esetleges félreértésekhez vezethetne. – Mármint, természetesen a jó modor és illem határain belül. Mármint azokon belül nagyon szívesen hallgatnám bármiről… - Teljesen elpirulok és tekintetemet megint csak elkapva inkább a földet nézem. Ahol észreveszem a lassan közénk kúszó sötétséget, s a kíváncsiság megint csak fölnézésre vonzza szemeimet.

- Értekezések a varázslattal teli és azt nélkülöző történelemről... – kezdi mondandóját, s vele párhuzamosan az egyik legszebb varázslatot, melyet valaha láttam, mindig az adott témában felvillantva gyűjteményének darabjait. „A sötétséget legyőzi a tudás fénye…” Jut eszembe, mit egyszer valahol olvastam, s mi azóta meglepően elterjedt gondolattá vált. Találó, ahogy most, mindezt mágia segítségével a valóságban is megjeleníti. Könyvtárosom minden bizonnyal sokat olvasott, s tanult ember, állapítom meg ismét csak mindazt, mi tulajdonképpen legelejétől kezdve egyértelmű. Beszédén, stílusán, öltözetén és viselkedésén is látszik mindaz a tökéletes jó modor, melyet az ember saját intelligenciájára építve, olvasással és tanulással sajátíthat el leginkább. 

- Tökéletes. – Állapítom meg szolidan, mikor remekművéről beszél. Valóban úgy, mint egy művész alkotásáról. S valahol mindez az is… Körbepillantok az apró csillagfényeken és önkéntelenül is elmosolyodom azon, hogyan lehetett még szebbé tenni egy önmagában is pompázatos termet. – Hiszek. – Válaszolom a férfi közelébe lépve. – Hiszem, hogy léteznek kívánságok, melyeknek teljesülniük kell. – Nézek mélyen a szemeibe. - Hagy mutassak valamit én is... - És már magamban ki is mondom a két kis szót, apró óvatos pálcaintéssel kísérve, hogy a varázslatos hangulatot nehogy véletlenül elijesszem kettőnk közül. S fejünk fölött apró fénypontok jelennek meg. Mintha a könyvek fényeit, s a csillagokat egyszerre hívtam volna alakjaink fölé. Bájos kis olasz varázslat, melyet gyermekek megnyugtatására használnak szüleik, de engem mindig ámulatba ejtett szépsége. – Ön, hisz a csodákban, Mr. Lutece? – kérdezem alig hallható suttogással, majd apró mosollyal kísérem szavaim. – Aztán. Bemutatta, milyen impozáns is gyűjteménye. De engem sosem az általános érdekelt… – Mosolygom még mindig, s enyhe pajkossággal ejtem ki szavaim. – Ha kérhetem… mutassa meg nekem azt az egy könyvet, melyet olyankor vesz kezébe, ha szomorú. Melyik az, melyben megnyugvást talál?

Összerezzenek a csendbe lopózó hangok hallatán. A zenében szünet állhatott be… épp nem szűrődnek át a bál fennkölt hangjai. Viszont lépések nyomán visszhangoznak a polcok. S én tekintetemmel keresem a sok között azt az egyet, melyet igazinak vélhetek, s amely felől társaságomat várhatom.

Aztán lassan kirajzolódik a félhomályból egy alak, magas és vékony, már-már esetlenül suta ifjú benyomását keltve. De mikor közelebb ér… előtűnik egy arc, mely mintha meggyötörtségét próbálta volna leplezni, könyvtárba száműzött magányában. S én hirtelen otromba betolakodónak érzem magam, ahogy mélyen szemeibe nézek… Nem ifjú volt ő, ahogy elsőre hittem. S bár arcának holdfehér sápadtsága semmit sem sejtetne… Szemei sokat látott szemek voltak, melyeken belenyugvó fáradtság tükröződött.

Önkéntelenül is lépek egyet felé. E különleges alak úgy vonzz magához, mintha csakis miatta léteznék. Óvón, védőn állok előtte, mintha az ő fájdalmának enyhítésére érkeztem volna.
Furcsa volt, hihetetlen, maga az érzés, mintha már ismernéd, s ő még egy szót sem szólt...
Ajkaim óvatosan szólásra nyitom hát, s szívem izgatott váltásba kezd hallván, hogy megelőz.

- Elnézést, kisasszony… A könyvtár a bál idejére le van zárva, de… látom, ön is a kötetek szerelmese. Leon R. Lutece vagyok, ez esetben a ma esti könyvtárosa. Kérem, ne haragudjon, ha megzavartam, magára hagyom, ha úgy kívánja. Ha mégis úgy döntene, hogy a hirtelen megjelenő énem nem ijesztette meg, akkor szívesen körbevezetem.
- Bocsánat – Kezdem reszkető hangon, arcomat pírral telítve – Az ajtó… tudja az ajtó nyitva volt. Bevallom gyanúsnak kellett volna lennie… - Szabadkozom, miközben zavart gesztikulációval intek az említett felé. De a férfi, tévedésem ellenére maradásra invitál, s bemutatkozik. Hangja kellemes, modora udvarias, de én érzem az álcát, a burkot, mely a fájdalmat és kétséget takarja. – Agnes Meadows. – Nyújtom felé kezem, miközben rámosolyogva feltárom számára barátságomat és bizalmamat is. – Jól látja, uram. Igazán szeretem a könyveket. És bevallom, talán még a Roxfortban sem találkoztam ilyen impozáns gyűjteménnyel, mint a magáé. – Kezdem a beszélgetést, hogy maradhassak, s kezdem a beszélgetést, hogy megismerhessem…

Csodálom a pompát, úgy egészében. Ahogy a kastély méltóságteljesen foglalja el helyét az ő szépségét dicsőítő növények között. Teljes tudatában önnön eleganciájának és gazdagságának. Az ablakok üvegein a kertbe folyó fény arany ösvényeket jelöl ki a füvön. Az elhelyezett füzérek pedig gyöngyökként ékesítik az elém vetülő képet. Párocskák beszélgetnek itt-ott vagy épp kifinomult kellemmel haladnak az épület felé. S mikor a főkapun belépnek. Ők is eggyé válva a hely szellemével, részesei lesznek a pompának.

Nem jártam még ennél igazibb bálon. S miközben lelkesedésem egész héten családom hangulatát is még vidámabbá varázsolta, számomra úgy kezdtek el egyre lassabban telni a napok. Tudtam, az este végre igazi Jane Austen hősnőnek érezhetem magam, s ez úgy hiszem meglátszódott higgadt józanságomon és ítélőképességemen…
Mégis mikor végre elérkezett a mai nap, úgy éreztem sikerült a lehető legnagyobb nyugalommal és türelemmel családtagjaim szakértő kezeire bíznom magam.
S persze a munkából vagy mókából mindenki kivette a részét…
Hiszen egy ilyen kitűnő eseményen, neves emberek között ma én képviselem a Meadowsokat. Úgy jogos hát, ha a park összes női lakója, köztük Lia is, viseletem és kinézetem valamely apró momentuma fölött, érvényre juttathatja akaratát.
Hajamat Avelin óvatos, de tartós hosszabbító bűbájjal kezelte, amikbe Lia apró fonatokat és egy-két virágot helyezett. Anyu pedig sminkemet készítette el, az ő elmondása alapján éppen olyanra, amilyen én is vagyok; kifinomultan kedvesre.

Önmagamon sosem tapasztalt magabiztossággal siklok felfelé a lépcsőn, majd végig az előcsarnokon. Halvány ruhám szellő lengette búzakalászként keretezi lépéseim nyomát. S érzem, ahogy emberek állnak meg beszédükben vagy hallgatásukban, ahogy elhaladok előttük. Apró mosoly jelenik meg arcomon, gondolatom nyomán. Sosem voltam az a fajta ki több figyelmet képzeljen önmagának, mint amennyit valóban megkap, s most mégis erről ábrándozom. Elegánsnak, szépnek és furcsamód felszabadultnak érzem magam. S kedvemet még az sem szegi le, hogy minden teremben merre járok, leginkább csak párokkal találkozom, én pedig nagyon is szemmel láthatóan egyedül érkeztem…

Gondolataim kissé elszárnyalnak, valamerre Boethius felé. Egy olyan múltba, mely vége felé senkinek sem okozhatott örömet. Már jó ideje nem merengek a történteken. Emlékeim szívembe rejtettem, ami örökre megőrzi, s amit lezárva, immáron új fejezeteket megkezdve, új lapokat írhatok tele történetemmel.

Rövidke gondolatomból hamar visszatérít a csodák helyszínére, mikor a bálteremből kiszökő dallamokban a számomra egyik legkedvesebb zenét ismerem fel.
Lassan elindulok hát irányába, miközben tekintettemmel végigsiklok a falon függő díszeken és képeken. Majd megállok egy nyitott ajtó előtt.  
Aprót bepillantva is azonnal látom, hogy a nagy teremben padlótól plafonig könyves polcok, s rajtuk telített sorokban, számomra talán csak Roxfortban látott mennyiségű, könyv van. Belépek. S bár azonnal látom, hogy a helyiség üres, s gondolatban egy pillanatra meg is fogalmazódik bennem egy halovány gyanú… Könyvek iránti szeretetem mégis nagyobb annál, mintsem igazán foglalkozzam vele. Csak egymás után érintem meg a könyveket, elvarázsolódva e tökéletes gyűjteménytől. S immáron a kellemes muzsikával körülölelve, csak csodálom a pompát, úgy egészében.

– Meadows! Milyen helyzetben lehet hasznos számunkra ez a bűbáj? Mondjon egy példát!
Várakozás.
Csend.
Talán, néhány szemvillanásnyi ideig reménykedtem, hogy a kérés mégsem nekem szól. Zavaromban hátranézek, de bár ne tettem volna… az otromba arc, csak meredten tekint a semmibe. Olyan tán, mintha már nem is élne. Csak létezik, úgy, ahogy mi többiek is…

Néhány másodpercre magukhoz szólítanak az emlékek. A régi idők, már gondolatban én is így szólítom, pedig a világ könyvében ez alig csak néhány oldalt kaphatna. Mégis mintha egy élet választana el minket akkori önmagunktól. Mind átéltünk valamit, mind tanultunk valamit. Mind meghaltunk egy leheletnyit. S ez a mögöttem lévő sötét arc is ennek jegyét hordozza.

Szám feleletre nyílik, majd mintegy önkéntelenül becsukódik.
Csendben maradni. Nem feltűnni.
Régen annyira egyszerűnek tűntek a dolgok. Csak felelni kellett egy feltett kérdésre. Semmi hezitálás, semmi kétkedés. Példát mondani? Tudnék én tán százat is…
Csempészés, elrejtés… Ezeket nem mondhatom. Sosem lehet tudni, hogy a különítményesek mit gondolnak bele.
- Varázstárgyak muglik elől való elrejtésekor, Professzor úr. – mondom ki halkan tán a legártatlanabbat. Lehet ezt is meg fogom bánni, de ha nem mondok semmit, az épp ugyanúgy rossz.
Sosem kérkedtem a tudással, mindig csak alkalmaztam azt. S messze nem jó az a világ, hol sokszorosan megfontolod, mely gondolatod önts szavakba. Csak mert félsz, ki ért félre, ki gondol mondataid mögé jóval többet annál, mint amit valójában tartalmaz. De senki sem mondta, hogy a világ igazságos, mind tapasztaljuk, hogy nem az…

Ismét hátranézek. Bár valójában nem is tudom miért. Talán fenyegetést vártam a fakószín arctól. De Ephram csak ül ott, kifejezéstelenül, rezzenéstelenül. Majd hirtelen rám emeli sötét tekintetét. Összerezzenek a váratlan mozdulattól, de elfordulni mégsem bírok. Belenézek barna szemeibe, s nem látok benne semmi mást, csak végtelen magányt.

Szeretnék aludni. Álmodni még néhány percig.
Mert, amíg szemeim előtt a fantázia birodalmának képei pörögnek, addig nem érzek fájdalmat.

De a nap minden egyes reggelen, megtörhetetlenül emelkedik a dombok fölé. Mint, aki jól végzi dolgát, úgy pislákol végig a lejtőkön. Sugaraival végigszalad a víz felszínén, majd beköszön a kastély ablakain.
S ez jól van így. Bár számtalanszor megkérdeztem magamtól, ő, aki felülről mindent szemmel tarthat, vajon miért nem látja a fájdalmunk? Miért nincs tekintettel a harcainkra? Miért kényszerít minket még mindig a felébredésre? Miért nem hagyja csak, hogy lecsukjuk szemeink és ne lássunk, és ne halljunk, és ne érezzünk többé…
De, ha ő nem tartana minket életben, úgy ki másban bízhatnánk? Hiszen a sötétség fölött minden nap diadalmas győzelmet arat a fény. S ez akkor is reményt adhat a mindennapjainknak, ha mi magunk gyengék is vagyunk ahhoz, hogy sorsunkon változtassunk.

A sugarak apró tüskékként tükröződnek vissza ágyam szélére akasztott amulettjeimről. Ezek csak a rossz álmoktól védenek meg, a rossz dolgoktól sajnos nem…
Téved tekintetem a tükörre, ahol végignézhetek arcom sérülésein. Éppen begyógyul egy, mire szerzek egy újat. Még, ha keresném a bajt, megérteném, miért is nézek ki úgy, ahogy általában Dakota. Ezeket a sérüléseket azonban éppen miatta kapom, csak, mert a barátnőm, és mert nincs itt, hogy megvédjen. Én pedig ehhez kevés vagyok egyedül, ő pedig sokkal jobban hiányzik minden egyes sérülés után…
De a mókuskerék továbbra is forog, és én még élek, ha egy kalitka közepén is, de még élek.
És, ha másnak nem is tudok örülni, még mindig ott a felkelő nap, aminek hálás lehetek…

Óvatosan lépek be a tanterem ajtaján. Gyanakvóan, félőn, épp úgy, mint mostanában mindenhova.
Gyorsan körbepillantok, hogy keressek egy helyet a mardekárosoktól tisztes távolságban. Éppen, hogy leülök, az ajtó ismét nyílik. Ephram lép be rajta. Külseje napról-napra zordabb, szemei karikásak, sebhelyének oldalán még csúnya monokli is éktelenkedik, haját hagyta hanyagul megnőni és le is soványodott, melynek következtében ruhái csak úgy lógnak rajta. Ijesztő lett. Sötét. Mellőzött mindenfajta eleganciát, ami Jada eltűnéséig jellemző volt rá.
Elárult minket, de legfőképp Jadát. Sosem szerettem őket különösebben, furcsa egy páros voltak, de… valahogy minden felszíni színpadiasság ellenére igazak, vagy igaznak tűnők…
A lényeg az, hogy befogadtuk, közénk való volt. És most félek tőle. Ahogy settenkedő mozgással leül mögém. Mindig, mindig ennyire közel, hogy szinte érzem a bőréből áradó keserű sötétséget. Még a hideg is végigfut karomon. Nem nézek hátra, sosem nézek hátra, bár érzem, hogy engem figyel, mint egy célpontot. Csak előveszem a pálcám, és nem beszélgetek, és nem jelentkezem, nem teszek semmit, amivel feltűnhetnék… csak némán figyelek.
Teszem a dolgom nap, nap után…

Owen Redway

Repdeső szárnyak helyett súlytalanság. Ricsaj helyére csönd.
És már csak a hatalmas elefánt áll előttünk. 
Ideges kapkodásának semmi nyoma. Még mindig szabadulni akarhat ugyan… de szeme mégis mintha értelemmel telve sugározná, hogy látja segítő szándékunkat.
Bár a madárzaj elmúlt ugyan… de Owennek igaza van, kalitkákba kéne zárnunk őket ahhoz, hogy igazán orvosoljuk a problémát, és ne csak mondjuk a tüneteit enyhítsük. De a semmiből nem alkothatunk valamit. Mi csak átalakíthatjuk a dolgokat. Így én személy szerint elég kevés esélyét látom annak, hogy kalitkákat szerezzünk.
De ez egy mágikus mesebirodalom.
És én az évek alatt jól megtanultam, hogy ez a hely majdhogynem ugyanannyi meglepetést tartogat, mint maga a Roxfort. Hiszen a mesebirodalom is él, akar, gondol és szeret. Mindezek mellett pedig vezet. Utat mutat cselekedeteidnek.
- Mit kell most tennünk? – Kérdezem Mr. Moygo szemébe nézve.
Hátrálni kezd. A kicsi tér ellenére egyre gyorsabb ütemet ad lépteinek, míg végül szinte teljes erejéből vágódik neki a mögötte lévő kőfalnak.
Megremeg a hely.
Én is elveszítve egyensúlyom az első dologba kapaszkodom, ami kezem ügyébe akad; Owen pulóverébe.
Aztán még egy ütés.
Majd még egy, melynek következtében elmúlik a madarakra mért bénító átok hatása. A ricsaj, mint fullasztó köd lepi el újra az apró helyiséget.
Újabb ütés.
Lábaim kibicsaklottak alólam, a földön fekszem, meg sem próbálok felállni, csak nézem, ahogy az elefánt küzd az apró hellyel. De aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve pálcámért nyúlok.
- Bombarda maxima! – Kiáltom és az elefánt mögötti fal egyszeriben kőporrá válik taroló átkom hatására. – Hűha! - Lepődöm meg önmagam eredményén. Nem szokásom a falak robbantgatása, ez gyanítom Iza és Dakota szakterülete. Bár kettőjükben az a csoda, hogy még egymást nem robbantották fel egy jól irányzott átokkal… Én általában a kis kapukat keresem, a békés megoldásokat, azokat, amik fejtörést okoznak és nem kéztörést. De ez meglepően tetszett. És Moygo-nak is…
A kőfal helyéről vakító fény árasztotta el a kis teret, bár ránk óriási árnyékokat vetett az egymást lökdöső madarak serege. Aztán mind eltűnt a lyukon. És nekem szemem elé kellett emelnem a kezem, hogy lássam, mi történik.
Mr Moygo alakja sejlett fel előttem. Nem hosszú időre, szinte csak egy pillanatra, ahogy ő is áthaladt az általam kreált járaton.
Felálltam. És már épp tenni akartam előre egy lépést, mikor a föl ismét megremegett és én ismét összeroskadtam.  A fény eltűnt, csak egy apró gyertya lángja pislákolt fölöttem. A hely ismét kicsi volt és sötét. Nyoma sem maradt a madaraknak, Mr. Moygonak, vagy a fal ledöntésének.
Körülnéztem. Bár szememnek újra hozzá kellett szoknia a halvány fényhez.
De semmi. Körös-körül semmi. Még az ajtót sem láttam, amin bejöttünk.
Csak a puszta kőfal mindenütt.
- A kulcsot Mr. Moygo őrzi. De Mr. Moygót úgy fest sikeredetett szabadon engednem. De hát persze várhat az ember jó tett helyében jót… Gondolod, hogy magával vitte?

Owen Redway

- Bal nyolcas. – állok a sötétbarna, aranyberakásokkal díszített méretes faajtó előtt és jelentem ki a nyilvánvalót. Jó helyen járunk. Legalábbis ez következik Miss Maminot utasításaiból… De valahogy mégsem tudom, mennyire állok készen lenyomni a cikornyás kilincset. De a félelem, hogy elveszíthetem, hogy megsemmisülhet valami, ami számomra nagyon is fontos mintegy önkéntelenül is az arany fogantyú felé irányítja kezemet. Szinte meg sem mozdulok, az ajtó azonnal kitárul, de a sötétség, amelybe még a hátunk mögül érkező fény sem képes belehatolni, nem mutat számunkra semmit titkaiból.
Vakon lépek az ismeretlenbe.
 Még, ha nem is volt mitől félni… szívem akkor is óriási dobbanással jelzi megkönnyebbülését, mikor a gyertyák fénye sorra felvillan, ismét egy végeláthatatlan, de az előzőnél jóval szűkebb és ajtótlan folyosót tárulva elénk.
Csak balra. Jut eszembe az írás és önkéntelenül is az említett irányba fordulok. Semmi. Lábam azonnal indulásra ösztökél, és én futva teszem meg a hosszú métereket egyenesen a végtelenbe vezető gyertyafüstös folyosón, mígnem rábukkanok arra, amit kerestem.
Valójában azt sem tudom, Owen követ-e, annyira lefoglal lelkesedésem újonnan megismert bátorságom fölött. De az ajtó mégis elbizonytalanít… Talán egy koboldnak készült… házimanónak túl nagy, embergyereknek túl kicsi… - Kúszva még beférhetünk. – Mondom, és a zár rögtön kattan is, én pedig letérdelve előrekúszom. Ismét az ismeretlen.
Szinte berántom magam után Owent. Valamivel nagyobb, mint én, valamivel szűkebb számára a járat, de szerencsére ő is ugyanolyan könnyedséggel befér rajta. Egyszerű, de bájos mosolyt eresztek felé, mintegy bocsánatkérésként, nem csak e rántás, de az egész ügy miatt. Belecsöppent valamibe, amihez szegénynek semmi köze. De én már csak így vagyok ezzel. Átokként követnek a furcsa dolgok, persze akkor sosem, ha egyedül vagyok, mindig csakis olyankor, amikor valakiért is izgulnom kellhet önmagamon kívül. Mintha a háború nem indokolná nap, mint nap, hogy féltsük a családunk és a barátaink életét. Még az én szerencsém is közrejátszik az ügyben, nehogy nyugodt napokat éljek. Dakota keresi a kalandokat, engem pedig a kalandok keresnek…
Owen megértő arcáról a lassan világosba forduló szobát kezdem el tanulmányozni. Olyan, mintha a fénnyel együtt, egy hangszóró gombján is feltekertük volna az erősítőt. Huhogás és dübörgés, konkrét ricsaj vesz minket körül és én a nagy kavarodásban hirtelen azt sem tudom, merre forduljak először. Egy bagoly kezembe vési karmait, egy másik szoknyám szegélyét, egy harmadik pedig bokámat csipkedi. Mindez iszonyatosan fáj, én mégis inkább a trombita és a dobogó hangra volnék kíváncsi, melynek forrása egy-két méteren belül kell, hogy legyen, csak éppen a repülő hadsereg azért él, hogy előlünk eltakarja. Mikor az egyik baglyot szárnyánál fogva rántom vissza, furcsa szürke kígyót pillantok meg. Sajnálom a madarakat, mégis egy újabb példány kerül kezeim közé és én végre meglátom, mit is tekintettem néhány pillanattal ezelőtt kígyónak. Ormány.
A felismerés rettenettel párosul, és én egy sikolyt visszafojtva igyekszem minél inkább a falhoz préselődni. Egy hatalmas elefánt állt mintegy két-háromlépésnyire tőlem, igyekezett elhessegetni a rá-rászálló idegesítő baglyokat, de azok töretlenül folytatták támadásukat.
Sok jó ember, kis helyen is elfér. De összezárni több tucat baglyot és egy elefántot, egy apró belvárosi lakás szobájánál alig nagyobb helyiségben, egyenesen kínzás. És nehogy azt higgye bárki is, hogy csak az elefántot sajnálom…
- Azt hiszem, megtaláltuk Mr Moygo-t. – Kiáltom keresztül a hangzavaron. – De túl kicsi a hely, ennél közelebb nem jutunk hozzá. És banánunk sincsen!

Owen Redway
A csönd, mint feszített víztükör, telepedett a boltra. Igen. Egy egyszerű bolt lett ez, semmi több. Oda a varázslat, oda az élet. Mintha segítséget kérne, úgy nyúl felém egy aprócska sün leány keze, de hiába érintem meg, élettelenül hullik ki ujjaim közül. Szomorú így látni. Máskor mindent ismerek, mindent érzek és most semmi. Csend, magány, üresség. Ilyen az, amikor nem létezik a varázslat, amikor megfosztanak valamit attól, ami igaz valója, amitől ő csodás lesz és különleges. Talán ilyen az, amikor a mugli gyermekek felnőnek és kiábrándulnak. Amikor elfelejtenek hinni a mesékben.
De nekünk sosem volna szabad átélnünk ezt…

Owenre nézek, de látom szemeiben, hogy ő sem ért, lát vagy tud többet, mint én. Óvatosan, mintha félnem kéne valakitől vagy valamitől előrébb lépek a következő polc takarásába és Owen kezét fogva, ösztönzöm őt, hogy kövessen. Mikor kinézek a polc mögül, megpillantom a sötét, szinte arctalan alakot és a többieket, akik ugyanúgy szekrények és játékok mögül lesnek ki, mint én magam. Egyedül Miss Maminot merészkedik elő, hogy a sötét alak elé álljon.
Pedig jóval magasabb nála és télikabátja miatt szélesebbnek is tűnik. Furcsa groteszk méretével, be sem férhetett az ajtón anélkül, hogy ne kellett volna lehajolnia. Arcát óriási sál takarja, fejét a nagy sötétkék kalapja, pedig mintegy elnyeli. Nem látni belőle, szinte semmit. A ruhái, pajzsként rejtik el…
Nem tudom, ki lehet ez, nem tudom, mi lehet ez, még sosem láttam, még sosem hallottam róla. De a mesebirodalom látszólag nem szereti. Vagy ő nem szereti a mesebirodalmat? Ezért jött ide? Ezért állított le mindent?

Miss Maminot kissé megszeppenve ugyan, de pálcáját maga elé tartva, magabiztosságot tükrözve lép egyre közelebb és közelebb az idegenhez.  Francia szavai, melyeket gyors egymásutánban, halkan ejt ki, egybeszövődve kész dallamot alkotnak. A szép kiejtésű szavak hallatán azt várnánk, hogy még a madarak is betévednek a helyiségbe, hogy dalukkal kísérhessék, nem csak a szép hölgyet, de az összes táncoló gyermeket. De az alak még mindig töretlenül áll egyhelyben. És senki sem mozdul.
Én sem mozdulok…

Mintha megfagytak volna végtagjaim, hiába próbálok fölegyenesedni, vagy megnézni mi van Owennel, egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni. Sem a kisujjam, sem a nyakam, sem a lábaim… nem mozdul semmim.
Csupán Miss Maminot könnyed léptei működnek még. Minden más elromlott. Én is elromoltam?
A francia hölgy azonban végigsétál az idegentől, egészen a dolgozószobájáig. Ott eltölt néhány másodpercet, majd egyenesen felém lépked. Pálcájával pöccint egyet fejem búbján és én kiszabadulok láthatatlan fogva tartóm béklyóiból. Első dolgom végignézni Owenen. A fiú ugyanolyan testtartásban állt, ahogy utoljára láttam, de neki még csak a szemei sem éltek. Merev kőszoborként tekintett előre a semmibe. Nem lát. Nem hall. Él?
Mintha Miss Maminot szavak nélkül is megértett volna engem. Háztársam feje búbjára is pöccintett egyet és ő is ugyanúgy kiszabadult, mint én korábban.
- Ennél többet nem tehetek. Ha mindenkit felébresztek. Ő is felébred.
- Ki az az ő? Miss Maminot?
- A megszemélyesült felnőttkor. Az álmok vége. Az ismeretlen. Minden ő, amit nem ismersz. Amit én sem ismerek.  Nekem vele kell maradnom. Neked, vagyis nektek, fel kell élesztenetek a mesebirodalmat. Itt ez a pergamendarab. – hadarta, szinte kivehetetlen akcentussal, kezembe nyomta a papirost, majd azon nyomban kézen ragadt mindkettőnket és egy ajtó felé húzott. Amit nem ismertem… Sosem láttam… Ami eddig itt sem volt… - Rajta van az első dolog, amiből kiindulhattok. E mögött az ajtó mögött kezdődik minden! Siessetek! Nincs túl sok időnk! – azzal kinyitotta és betuszkolt minket rajta.
- Várjon! Hé! – Nem volt időm kérdezni. Egyszerűen magunkra hagyott. Megpróbáltam kinyitni belülről, de semmi, sőt, lassan maga az ajtó is eltűnt és ugyanazzá vált, mint minden más ebben a helyiségben. Mindenhol polcok és könyvek.  

Egy kétszintes terem, végtelen folyosója tárult elénk. Sötét márvánnyal és ugyanolyan árnyalatú sötétfa bútorokkal. Az egész monumentális volt és félelmetes. – Vajon hol lehetünk? És most mi legyen? – Nézek kétségbeesve Owenre. – Velem mindig ilyesmi történik. – Sóhajtok lemondón. És a kezemben szorongatott pergamenre nézek. Jobb ötletem úgy sincs, felolvasom hát hangosan.



A lábam előtt a földön azonban csak ennyi állt: Gyűrű.

- Tökéletes – Néz végig rajtam Dakota, mikor én, mint úgynevezett remekmű, elkészültem. Magamtól sosem öltöztem volna így fel, de barátnőm szerint egy ilyen bál tökéletes alkalom, hogy kipróbáljak valami igazán újat. Most, hogy így elnézem Mika arckifejezését, már nem vagyok olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt Dakotára bíznom magam…
A fekete-arany eleve nem az én színem. Hosszú estélyim pedig mégse annyira hosszú, mert éppen csak a bokámig ér. Tökéletesen felfedve az arany, fűzős, cseppet sem báli hatású cipőmet. Most már nem visszakozhatok. Dakota szerint így tökéletes én pedig úgy döntöttem, hogy megbízom benne.
Belenézek a tükörbe, meglepő, de nekem tetszik, amit látok.

Pszichológia óra

Hét perc. Végigpillantok a lépcsőn lezúduló diáktömegen.
Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de késik. Vagy én értettem valamit félre?
Még az is lehet. Mert nagyon igyekszik ügyelni a pontosságra, ha rólam van szó. Tudja, hogy nem igazán szeretem. Annyira figyelmes tőle…
Most még sincs itt. Vajon mikor kezdjek el aggódni?
Látom Jadát végiglibbenni a folyosón, majd Dakotával együtt besétálni a nagyterembe. Az idősebb Bourgh iker vagy csak szimplán nem vesz észre vagy nem is akar észrevenni, mindazonáltal köszönés nélkül suhan el előttem. Bizonyára megint összevesztek Ephrammal. Olyankor viselkedik így…
De nem sokáig foglalkoztat már Jada. Mert mikor megérkezik végre Boethius, mi is besétálunk utánuk. Kedvesen átölelem barátom karját, miközben ráfüggesztem kérdő tekintetem, hátha szolgál valamiféle válasszal. Közben szemem sarkából látom Dakotát integetni. Persze megint foglalt nekünk helyet. Ez már megszokás. Eszembe sem jutna más mellé ülni. Mióta ismerem kettőjüket eléggé megváltozott az életem a suli falai között. Jóval többet vagyok társaságban, mindig megvan egy biztos pont vagy személy, aki mellé ülhetek, akivel beszélhetek. Az előtt, bár ott volt nekem Mika, mégis sok időt töltöttem egyedül. Ehhez voltam szokva gyerekkoromtól kezdve. De annyira boldoggá tesz az, hogy mindig számíthatok ezekre az emberekre, a barátaimra.
Minden óra érdekesebb így. Bizony, még a pszichológia is.
Ahogy Dakota kommentálja a kérdéseket vagy rávési a pergamenre saját válaszlehetőségeit. Mostanában szokásossá vált mérgelődésének itt legalább hasznát vesszük és megannyi halk vagy éppen álcázott kacajjal kísérve töltjük ki a kérdőívet.

Név: Agnes Meadows
Évfolyam: Hatodik
Ház: Hollóhát

1. Ön általában
 a társaság motorja
inkább csendes és visszahúzódó
2. Ha Ön tanár volna milyen tárgyakat tanítana szívesebben?
 gyakorlati jellegű tárgyakat
elméleti jellegű tárgyakat
3. Melyik megtisztelőbb az Ön számára
ha Önt az érzelmek emberének ismerik
ha következetesen gondolkodó, logikus embernek ismerik   
4. Amikor Ön elmegy valahová, napi ügyeit intézni,
eltervezi mikor, mit fog csinálni
csak úgy elindul
5. Kapcsolatai kialakításában
mély barátság kialakítására törekszik de csak néhány emberrel
széleskörű kapcsolatokra törekszik sok különböző emberrel
6. Ha egy kötött programhoz kell igazodnia
ezt vonzónak találja
gátlónak találja
7. Ön rendszerint kivel érzi jobban magát?
álmodozó típusú emberekkel
reális típusú emberekkel
8. Melyik nehezebb az Ön számára?
alkalmazkodni a mindennapi rutinfeladatokhoz
alkalmazkodni a folyamatosan változó feladatokhoz
valójában egyik sem
9. Az Önhöz közelálló emberek tudják hogyan érez Ön?
igen, a dolgaim többségével kapcsolatban tudják
nem, csak ha valamilyen oknál fogva én elmondom nekik
10. Ön jobban ügyel
az emberek jogaira
az emberek érzéseire
11. Amikor Ön társaságban van
jobban szeret bekapcsolódni a csoportos beszélgetésbe
jobban szeret egyszerre csak egyvalakivel beszélgetni
12. Ön jobban kedveli azokat az embereket akik
eléggé konvencionálisak, sohasem kirívóak, feltűnősködők
túlságosan eredetiek, és az egyéniségüktől függ, hogy feltűnőek avagy nem
Szerintem ezt nem lehet kategorizálni
13. Ön gyakrabban hagyja, hogy
a szíve vezesse az eszét
az esze vezesse a szívét
14. Ön jobban kedveli, az
előre megszervezett találkozókat, partikat stb.
nyitott bármikor bármilyen szórakozásra, amikor csak alkalom adódik
15. Baráti körében
Ön a legutolsó aki megtudja, hogy valakivel történt valami
mindig mindenkivel kapcsolatban jól értesült
16. Az az ötlet, hogy listát készítsen a hétvégén elvégzendő teendőiről
tetszik Önnek
hidegen hagyja
kifejezetten lehangolja
17. Milyen embert szeretne inkább barátként?
valakit aki állandóan új ötletekkel áll elő
valakit aki két lábbal áll a földön   
18. Ön inkább sikeres
a váratlan események kezelésében, a megoldások gyors megtalálásában
a régi jól bevált módszerek alkalmazásában
19. Amikor Ön kényelmetlen érdeklődés középpontjába kerül
megpróbálja tréfával elütni a dolgot
megpróbál más tárgyra térni
napokkal később is azon gondolkodik, mit kellett volna mondania
20. Egy nagy társaságban
Ön gyakrabban mutat be embereket másoknak
Önt mutatják be gyakrabban más embereknek
21. Ön inkább
gyakorlatias ember
ötletes, szellemes ember
22. Ön rendszerint
többre értékeli az érzelmeket mint a logikát
többre értékeli a logikát mint az érzelmeket
23. Amikor előre meg van határozva, hogy Önnek egy bizonyos dolgot, egy bizonyos időben csinálnia kell, Ön ezt
kellemesnek találja, mert ennek megfelelően tervezhet
kellemetlennek találja, mert kötve érzi magát
24. Önnek
sok a mondandója, de csak bizonyos embereknek, bizonyos körülmények között
könnyedén beszél bárkihez, olyan hosszan, amennyire csak szükséges
25. Ha Öntől megkérdeznék egy szombat reggelen, hogy mivel fog telni a napja, Ön
képes lenne egészen pontosan elmondani
túl sok dolgot sorolna fel kétszer
várnia kellene és utánanézni   
26. Amikor szórakozásból olvasgat
élvezi ,hogy különös vagy eredeti módon magyarázhatja az olvasottakat
pontosan azt mondja amit az író mondani akart
27. Ön
jobban szereti a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani
idegesítőnek találja ha az utolsó pillanatban kell a dolgait megtenni
28. Amikor Ön egy partin van,
szereti elősegíteni az események folyását
hagyja a többieket, hogy a saját módjukon szórakozzanak
29.csinálni
létrehozni   
30.előnyök
áldások
31.menetrendszerű
tervezetlen   
32.feltalál
épít
33.kritikus
kritikátlan
34.beszédes
visszahúzódó
35.ésszerű
lenyűgöző
36.óvatos
bizakodó
37.szisztematikus
spontán
38.torony
alap
39.puha
kemény
40.élénk
nyugodt
41.gyártás
tervezés
42.eltűr
megbocsát
43.rendszeres
alkalmi
44.elmélet
gyakorlat
45.együttérzés
előrelátás
46.beszéd
írás
47.konkrét
absztrakt
48.hideg-fejű
meleg-szívű
49.elhatározás
ösztönzés
50.jelkép
jel
51.békebíró
bíró
52.barátságos
különálló
53. Ha új emberekkel találkozik azok,
rögtön tudják, hogy mi érdekli Önt
csak azután tudják mi érdekli , ha igazán megismerték Önt.
54.Ha olyasmit kell csinálnia, amit sok más ember is csinál, melyik mód a vonzóbb Önnek?
az elfogadott módszer szerint csinálni
felfedezni egy új, saját módszert
55. Melyik a súlyosabb hiba az Ön számára?
ellenszenvesnek lenni
ésszerűtlennek lenni
56. Ön szerint napi rutin szerint cselekedni
kényelmes útja a dolgok elintézésének
fájdalmas tevékenység, még akkor is ha szükségszerű
57. Ha házibulin vesz részt
néha előfordul, hogy unatkozik
minden esetben jól szórakozik
58. Amikor elkezd egy nagy projektet, amit a hét folyamán kell befejeznie
időt áldoz arra, hogy listát készítsen az elvégzendő dolgokról, és azok sorrendjé­ről
fejest ugrik a dolgokba
59. Ön szerint, melyik képesség a fontosabb?
észrevenni a kínálkozó lehetőséget egy helyzet során
igazodni a tényekhez, ahogy azok adódnak
60. Amikor sok apróságon gondolkodik, amit meg kell tennie, vagy meg kell vennie,
gyakran elfelejti őket egy sokkal későbbi időpontig
rendszerint felírja őket, hogy emlékeztesse magát
mindig pontosan emlékezik mindenre, papír vagy egyéb emlékeztető nélkül is
61. Ön rendszerint
szabadon kimutatja érzelmeit
megtartja az érzéseit magának
62. Ön inkább
támogatja a bevált módszereket, amelyekkel a munkáját jól végzi
kutatja, hogy mi az ami még nem tökéletes, és megoldatlan problémákat keres
63. Ön inkább dolgozik olyan ember irányítása alatt, aki
mindig kedves
mindig korrekt
64. Amikor begyűrűdzik egy új divathullám
Önt nem érdekli különösebben
Ön az elsők között van aki kipróbálja az újdonságot
65. Az, hogy időben befejez egy munkát, azon áll, hogy
elkezdte időben tehát még marad is ideje a leadás előtt
az utolsó pillanatokban sokkal gyorsabban képes dolgozni
66. Életstílusában Ön jobban kedveli
az eredeti dolgokat
a konvencionális dolgokat
67. (itt több is megjelölhető) A napi munkája során
élvezi a vészhelyzeteket, amelyeket rövid idő alatt kell megoldani
utálja az olyan helyzetet ahol nyomás nehezedik Önre
rendszerint előre megtervezi a munkáját, emiatt sosem kell „nyomás alatt” dol­goznia
68. Elmondható-e Önről, hogy
jobban képes lelkesedni a dolgaiért mint az átlag
kevésbé jön izgalomba a dolgai miatt mint az átlag
Szerintem mindenben átlagosan cselekszem
69. Ön szerint, melyik a dicséretesebb
ha valakinek józan esze van
ha valakinek látomása, ötletei vannak
70. Ön szerint melyik a nagyobb hiba
ha valakiben nincs elég melegség
ha valaki túl sok melegséget mutat
71. Amikor különleges munkája akad,
óvatosan megszervezi mielőtt nekikezd
aközben találja ki, mi a szükséges, miközben csinálja   
72. Ön
nehezen értesül a dolgokról
könnyen értesül a dolgokról
73. Napjának a megszokott rutin szerint zajló részét Ön
nyugalmasnak találja
unalmasnak találja   
74.elfogad
változtat
75.gondolkodik
érez   
76.pontos
ráérős
77.elmélet
bizonyosság
78.egyetért
megvitat
79.házibuli
színház
80.ismert
ismeretlen
81.meggyőző
megható
82.állandó
változó
83.képletesen
szószerint
84.szelíd
erélyes
85.szívélyes
csendes
86.tények
ötletek
87.elszánt
hűséges
88.rendszerető
kényelmes
89.képzelgő
tárgyilagos
90.szimpatizál
analizál
91.állítás
fogalom
92.igazság
kegyelem
93.óvatos
gyors
94.ki
mi

Miután végzek, a már karba tett kézzel várakozó Dakotára nézek. Furcsa grimaszát látva ismét kuncogok egyet.
- Teljesen bolond vagy! - Jelentem ki szeretetteljesen.