 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 5
|
|
1
|
Karakterek / Monique Garside / Memoár
|
Dátum: 2012. 10. 14. - 11:36:19
|
"Ha a gonoszság fészkelődik benned:
engedd, hogy megkísértsen a jó." Pillanatokon múlik az életünk. Olyan megmásíthatatlan perceken, amik magukkal hozzák a változás szelét. Elmúlhatnak az érzéseink, a hangok tovább szállnak, azok a bizonyos hangok, azok a bizonyosak. Emlékszel még? Ott zúgtak a fülemben, a füledben. Elmúlik a csókod, az érintésed, a bőröd melege. Nincs fájdalmasabb a szívünk halálánál. A lelkünk gyilkosának öröménél. Boldogok lehetünk. Valamikor, egy másik világban. Ott, ahol nem dúl háború, ahol nem dúl kegyetlenség. Lehettél volna a védelmező angyalom, a csábító ördögöm. Lehettél volna a szárnyaló, velem tartó boldogságom. Az otthon melege. Az otthonom. Lehettél volna a földet érő, zúgó hullócsillag. A kívánságom. Lehettél volna.
Nem múlnak el az érzések. S most? Itt állok miattad, az ítéletszék előtt. A bíróm pedig az életem, a csalogató pokoli hazugságom. Az, amiben mindig hittem. A reményem. A reménytelenségem. A gonoszságom. Nem változok. Megkínoznak, megtörnek, megölnek. Alfredo is megmondta. Egyszer megértem, milyen csodálatos volna, a halkan, csendben jövő, tisztességes halál. Mint, ahogy a falevél hullik a földre. Azt válaszoltam, hogy legyek halhatatlan, legyek tüzes és a halálom is éppoly harcias és nagy lánggal égő. Tudod mikor jöttem rá, hogy hazugság? A karodban. Feléledt az, amit a szívemben rejtegettem. A dobbanás. A halk rezonálás, a néma áldás. Megáldott a csókod, elhozta nekem, amire évek óta szükségem volt, hogy a megváltás elérkezzék. A halálomat.
Nem láthatod őket, nem vagy mellettem. Nem hallhatod őket, nem vagy mellettem. Soha nem leszel már mellettem. Soha már. Talán egyszer, egy másik világban találkozunk. Egy helyen, tudod, azon a helyen. Ott leszek, veled. Ott leszel, velem. Megváltottál, Raphael. Örökre. Megesküszöm, hogy minden éjjel hallhatod az emlékeidben a szívem dobbanásait. A csókom pedig ott ég majd ajkaidon. Azokon a gyilkos, égető, puha ajkaidon.
Bár hallhatnád őket. A szavaikat. A vádló pillantásukat. A bűneimet. Ez a furcsa időt, ezt a hideget. Fázom. Vérzem. Sebeimből, némán szivárog a vérem. Bíbor folyamként csordogál. A padló, túl nyirkos és hideg. Testem reszket, mintha jégen hasalnék. Nagyon fázom. Bár a karodban lehetnék. Csendesen.
Védj meg! Kérlek! Légy a megmentőm.
Nincs tovább. Ez egy másik világ, egy olyan hely, ahol nincs maradásom. Ők is tudják. Azt kapom, amit már rég adni akartak nekem. A fájdalmas kínokkal teli halált.
Már közeledik. A zöld fénycsóva, tudom, elér. Érzem, ahogy végigzúg a karjaimon. Ahogy eltöri a szívem melegét. Ahogy megöl. Szemeimben pupilláim feketeségéből eltűnik az élet varázslatossága.
Halálsikolyom betölti a katakombák sötétségét.
Már nem fázom. Nem érzem a nyirkosságot. A pokol kapuja nyílik ki előttem. Tudtuk. Tudtam. Elér a tisztítótűz. Elér. Valahol ott, ahol örökre egyedül maradok. A bénító bilincseimmel, az emlékeimmel, a bűneimmel. Lehúznak a mélybe, marasztalnak. Borzasztóan marasztalnak. Nincs tovább.
Soha nem volt tovább. Csak a percet vártam, ezt a bizonyos percet. Az átkomat. A lidércfényt, ami elmulasztott mindent, ami lehetett volna. Már vártam. Elért.
Megbosszulsz? Kérlek bosszulj meg!
Miért?
Mert a gonoszságom, benned él tovább…
Szeretlek Raphael.
Köszönöm ezt a 6 évet, majdnem 7-et az életemből. Remélem, hogy ez az oldal pont olyan sok boldogságot fog hozni az elkövetkező generációk játékosainak, mint amilyen boldogságot hozott nekem, amikor 15 évesen az oldal első formációjával találkoztam.
Szeretlek titeket.
Kérem mindhárom karakterem törlését.
Monique Garside-ot megölték a halálfalók, miután kiderült féltve őrzött titka.
Lauren H. Garside-ot még aznap éjjel szinték megölték, elfogultságukban.
Demetrius Rhodenbarr pedig még mindig boldogan és önfeledten kergeti a lányokat és ez így is van jól. |
|
|
|
|
2
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 09. 11. - 11:02:27
|
Puck Látod már, a zöld látomást? Hiszek neked, mert hinni akarok. Ennyire egyszerű a varázs, ennyire egyszerű ez az elhessegetett, elillanó képzet. Akarat, semmi más. Én döntök a sorsom felől, én döntök az érzéseimről. Nem a mesterkedésed, a hangod rezgő mélysége, ó nem. Nem érne semmit, ha nem látnék át rajtad. Vajon tényleg átlátok? Az a legegyszerűbb, ha elhiszem. Ha tudom. Mint már mondtam, vagy nem is mondtam? Hiszek neked. Elhiszem, hogy ez az este más lesz. De a holnap reggel? Hoppanálva, szégyenkezve török utat a napfényben, letépdesve szegett szárnyaimat? Dehogy! Ami sose létezett, azt nem lehet elveszíteni. Tényleg nem léteztek? Egyszer sem, életem során? Csak ölelj át.
Ajkaimról halkan peregnek a szavak, mint valami megfáradt, repedezett festék. Nem mondok újat, nem is tudnék. Ugyanazt szavalom kánonban, kísértetiesen járják a szavak, unott táncukat.
Ez vagyok én. Nincs időm és nincs életem. Csak Te vagy és a halál. A legszebb párosítás. Ahogy kezünk összefonódik, láthatatlan láncok kötnek össze bennünket. Kígyó módjára szorulnak csuklónkra. A ki nem mondott ígéretek, a bizalmam, az idő végessége. Ígérj nekem szép álmokat! Ígérj nekem csodaszép reményeket! Add meg imáimra az ítéletet. Rendelkezz lelkem felett!
Olyan vagy, akár egy rémes mese. Egy ezerszer elregélt monda. Mindennek van alapja. A te mesédnek is. Nincs már happy end, tudtad, hercegem? A királyfi nem lovagol el a napnyugatában szerelmével, s ha mégis, nem lesz hetedhét országnak szóló lakodalmuk. Mert már érzik a mesehősök is a valóság, súlyos terhét. Te is érzed. Igaz?
- Hozzád.
Mégis beinvitálsz az életedbe? A titkaidba? Bejuthatok oda, ahova mindig is szerettem volna? Emlékszel még az első találkozásunkra? Pont ez volt a célom. Honnan tudod, hogy ma este nem azért vagyok itt, hogy beteljesítsem azt a feladatomat, amit akkor elkezdtem? Honnan tudod, hogy ez az egész, ami azóta történt, nem csupán színjáték? Hogy nem-e terveztem el mindent, előre? Honnan is tudhatnád? Csókom hazug és mérgezett, de nem neked. Ígéretem mocskos, de nem halálos. Vigyél el.
Lehunyom szemem. Seprűszerű pilláim, csillagport szórnak, ahogy a levegő fojtogatni kezd bennünket. Átrepít az űr, valahova máshova, ahol beteljesedhet rémálmunk lidércfénye. Azt rebesgetik, hogy aki látja a zöldes fénynyalábot, annak az-az utolsó napja. Én már látom. Eddig is láttam. És te? Puck? Látod, ahogy behunyod a szemed? Látod, miközben elrepítesz?
Vágyom rád.
Mindig is vágytam.
Megtörténik, amit sosem hittem volna.
Mégis megnyílik előttünk egy kapu:
A gyönyörök kapuja.
Köszönöm a játékot! ♥ |
|
|
|
|
3
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 08. 17. - 12:10:25
|
Puck Vár a sötétség. Valóság, vagy képzelet, ami ilyen gyilkos játékot űz velem? Álom, vagy lidércfény, ami űz, ahogy megragadsz és kihagy egy ütemet éjfekete szívem? Megremegek? Esetleg elszédülök? Nem érzem már. A talpam alól a talaj, kéjesen, sikamlósan tűnik el, amikor mellkasodhoz érve elröppennek a pillanatok, azok az ijesztő percek, amik rohamosan megtámadják lelkem maradékát.
Ajkaink összeérnek. Fáradtan hunyom le szemeimet. Elfáradtam. A testem finom bőrébe beteges hegek égtek bele, sőt még több! Brandon pecsétje, aláírása halálomig bizonyítja elvesztett csatámat. A láthatatlanság pedig, ami jótékonyan borul rájuk, most lelkemmel együtt nyög fel. Egyetlen percre, amikor megszűnik ez az átkozott világ. Háború dúl. Benned, bennem, körülöttünk. Mondd Raphael! Képes vagy átölelni, úgy, hogy látod azokat a dolgokat, amik életem során a retinámba égették magukat? Mered látni a kétségbeesést, a szenvedést, a vért és a halált? Mered látni a megváltó halált? Az utolsó pillantást? És mered látni az én pillantásomat? Nincs benne jóság. Se szépség. Csak a lecsupaszított lelkem pillant vissza rád, furcsán, meredten.
Nem mentesz meg. A hangod halkan zúg fülembe, mintha csak ordítanál. Mintha az arcomba üvöltenéd, hogy sose mentelek meg. A nő, a gyáva, félve reszkető nő, rettegve pillant rád vissza. Egy másodperc, hogy elfogadjam a mondataidat, hogy megértsem. Nem vagy angyal, nem vagy vigaszom. Nem vagy megváltás, csak a kósza szél hordozta, sosem létezett szerelmem. A hitem, a reményem. Egy perc, amire sose akarsz majd emlékezni. Ne feledd el! Sose fogsz rám emlékezni. Elfeleded hamar az illatom, ajkam puhaságát. Csak álom vagy. Egy álom, amiből felriadok, hogy ugyanezzel a fáradt mozdulattal a párnák közé süppedjek.
Hirtelen jön a felismerés, mintha tükörbe pillantanék. Igaz énem, a vad, a dühös, a csábító, a mérgezett, hangosan, sikítva tépi be magát tudatomba. Egyetlen éjszakát ígértem, de magam sem merek a következményeire gondolni. Ha a Nagyúr fülébe jut, megöl. Vagy éppen, honnan tudjam, hogy az ujjak, amik ujjaimba kulcsolódnak, nem fonódnak-e majd hevesen a nyakamra, mikor ketten maradunk? Honnan tudjam, hogy nem megölni akarsz, kijátszva fáradt érzelmeim gyengeségét?
Megszorítom a kezét. Magam mögött hagyom a bált, a hazug maszkokat, s mintha tényleg menekülnünk kéne az éjszakában, lépteim gyorsulnak. Mintha rettegnék, hogy valaki meglátja, mire készülök. Eltűnök, mint, ahogy a sötétség is el fog, pár óra múlva. Rád találtam, találj hát te is rám!
- Hamupipőke?
Arcizmaim értetlenül rándulnak meg, nem tudom, hogy sértésnek szánta-e amit mondott, vagy éppen bókol. Valami mugli butaság lehet az egész. Mintha megtorpannék, aztán meggondolom magam. Nem tud megsérteni. Akkor sem, ha akarna. Vajon akar?
- Cicuskám! Nehogy azt hidd, hogy te vagy a Merlinem. Nehogy elszállj már magadtól!
Elhalkulok. Megrándul a szám széle. Mintha valamiféle képességem lenne, hogy lemásoljam az arcán megjelenő érzelmeket. Mit vársz tőlem Raphael? Mi az, amit adni akarsz nekem? Milyen áron nyerhetem el a szabadságomat? Tőled. Hisz ebben a pillanatban, te vagy az, aki rabláncra ver. Az ajánlatod, a kiejtett szavaid, amik mézédesen csábítanak a karjaidba. Csak mondd ki! Mondd már ki!
Félre döntött fejjel figyelem. Tekintetem a mögöttünk hagyott tömegre ugrik, majd a kezemben tartott álarcomra. Otthon? Sose tennéd meg édesem! Soha nem engednél be az életedbe. Nem vinnél a saját ágyadba, ahol reggelente ébredsz. Nem követnéd el azt a hibát, hogy az olyannyira féltve őrzött életedbe meghívj. Soha nem követnéd el. Miattam sem.
Ajkaim szóra nyílnak, mégis elhal az egész, egy halk sóhajban. Nincs otthonom. Nincs már semmim. Csak az életem. Kiontod ma éjjel igaz? Erre megy ki a játék? Elengedem a kezét. Ellépek mellőle. Megrázom a fejem. Lassan, túlságosan is lassan. Nehéz reményt találni ott, ahol semmi sincsen.
- Ha hazudsz nekem, addig Cruciozlak, amíg meg nem unom. Csak előre szólok.
Nem hazudhatsz nekem Raphael. Nem engedem. Soha nem fogom engedni. Ha megteszed, az életeddel fogsz fizetni. Megesküszöm. Álmaimból léptél elő és oda is foglak száműzni. A véred csodálatos emlékével.
- Ha hazudsz, megöllek.
Testünk összeér. Forró ajkaim, virágsziromként érintik a fülcimpáját, hogy fogaim mérges kígyóként marhassanak bele, enyhe fájdalmat generálva. Ujjaim rálelnek ujjaira, sötéten kulcsolódnak újra egybe. Mintha ismét egymásra találnának. Behunyom a szemem.
- Vigyél el.
Az utolsó mondatom. Nem kellenek már a szavak. A kitáruló bejárati ajtó beengedi a csontig hatoló hideget, amit fenn a balkonon nem érezhettem. Fázva rándulnak össze izmaim. Kacajt hallok, finom, női hang. Szinte látom magam előtt, hogy percek múlva, elvesznek a bálozó tömegben. Raphael illata azonban magával ragad. Bódítóan.
Rendtag vagy.
Halálfaló vagyok.
Olyan gyorsan szeretsz majd belém, hogy észre se veszed. Túl késő lesz már, alkarodon, véresen csüng majd csókjaimból a sötét jegy. Talán ez az én sorsom. Halált hozok. Démon lennék? Az utolsó lélegzete az embereknek? Talán.
Egy biztos… már most késő van.
Szeress hát!
|
|
|
|
|
4
|
Múlt / Chamberpot - A falu / Re: Patakpart
|
Dátum: 2012. 08. 17. - 12:05:37
|
Alfredo Nincs irgalom. Sose volt és sose lesz. Az egyetlen, ami örök és végérvényes, az a halál. A szépséges, üdvözítő halál. A fájdalom, ami sosem vész el. A fájdalom, hogy nem leszünk mások halálunkkal, mint, amilyenek éltünkben voltunk. Ez a legszebb és legcsúfondárosabb története egy embernek. Nem változik meg azzal, ha szíve többet nem dobban. Én se fogok. A kezemhez vér tapad, ezt az égiek sem feledik soha. A lelkek pedig, amik rám várnak a pokolban…bár ne kéne szembe néznem velük.
- Sose gondoltam volna, hogy a nyugalom bármire is jó. Lelassít, harcképtelenné tesz. Ezekben az időkben pedig, aki nem harcol, nem ér semmit! Nem így gondolja Alfredo?
A mozdulatban, amikor fülem mögé tűzné a tollat, megállítom. Nem vágyom törődésre és megértésre. Ennek itt nincs helye. Majd, ha belefáradok a harcba, belefáradok a saját halálom gondolatába, akkor a világ talán helyet ad a törődésnek. Addig biztosan nem.
- A legszebb halál, nem ez lenne. Ennyire nem ismer? Legyen gyors, vad, hogy észre se vegyem. Legyen benne a pillantásomban a vég, a másik győzelme. Vegyék el a halhatatlanságomat!
Susogom, ahogy oldalra lépek. Feketés hajamban, groteszk módon telepednek meg a hópelyhek, szinte angyalian. Nézem a férfit, de nem szólok. Talán sose fogja megérteni, hogy mit akarok. Talán még én sem. Talán még én sem értem igazán a saját gondolataimat, a tetteimet. S, hogy mikor jő a halál? Vagy Raphael öl meg előbb, vagy a Nagyúr, amikor kiderül, hogy mit érzek egy rendtag iránt. Esetleg Alfredo. Ilyen egyszerűséggel oltja ki életem tüzét majd, mint ahogy tollat próbált tűzni a hajamba. Törődve.
- Nos? Velem tart Alfredo? Ahogy látom, magára férne egy kis szórakozás. Megígérem, öné lehet a végső átok.
Őrült mosoly, őrült csillogás a szemeimben. Mint régen. Egy évvel ezelőtt. Vágyom a halál pillanatára, hogy újra és újra magam mellett érezhessem, hogy tudjam, még nem értem jött el. Még nem. Majd holnap.
|
|
|
|
|
6
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 07. 30. - 13:47:46
|
Puck Álmodtam egy világot. Hagyom, hogy megkísérts. Hagyom, hogy a hideg szellő hozza szavaidat, hogy ajkaidnak érintése, emléket égessen elmémbe, valahol a féltve őrzött kincsek között. Valahol a józan eszemet ölelő bástyák takarásában. Ezek a képek tartanak távol a teljes őrülettől. A tekinteted. A hangod halk tónusa, ahogy fülem vékony bőrrétegét simogatja. A testedből áradó meleg, amit oly közelről érzek, szinte eléget. Égess el! Kérlek, lángoljon a testem, az összes gondolatom, ne csak a lelkem! Érzed? Érzed, ahogy a tűz lassan fogan, nyalábjai naggyá nőve törnek elő szívemből? Érezned kell. Sose érezted, igaz? Ölelj szorosabban…
Régóta kísértenek a fénysugarak, ahogy reggelente a felkelő Nap melegen áraszt új reményt. Ám nem hatottak meg a régen szőtt imák, a saját fohászaim. Most pedig, itt állsz, angyalként, olyat ígérve, ami előtt, ha fejet hajtok, akkor saját halálomra váltom meg a színházjegyem. Ennek a darabnak ugyanis a vége mindig ugyanaz. Meg fogok halni. A kérdés csak az, hogy ki öl meg? Az idő nem számít. Minden másodpercet átélek. Veled, vagy a te emlékeddel. Az életem része lettél. Nem is vetted észre, igaz? Nem hallottad esténként, ahogy az utolsó sóhajommal, - mielőtt az álmok elragadtak – téged hívtalak? Nem. Biztosan nem. Akkor az ajánlatod, nem született volna meg ezen az éjjelen. Miért vagy itt, velem?
- Raphael.
Kimondom a nevét, kezem a kezére csúszik és felrobban a világ. A szilánkok mély sebeket ejtenek rajtam, a gonoszság sötét fátyla eltakarja gondolataimat. Vágyaim és tiltott, kimondatlan sóhajaim, fekete varjúként röppennek az éjszakába, ahogy riadtan fordulok az eltűnő férfi felé.
Megdobban a szívem. Olyan hevesen és olyan kegyetlenül, hogy a nem létező világ, forogni kezd körülöttem. Őrülten. Ringlispíl. Megkapaszkodok a balkon korlátjában, előre hajolok, mintha csak egy ugrás választana el a végső nyugalmamtól. Mélyet szippantok a levegőből, ami józanítóan hatol be tüdőmbe. Utána fordulnék, de remegő kezeim nem eresztik a szépen formált korlátot. Olyan sebesen siklott végig torkomban a pezsgő, hogy elmém még csak most reagál édes, mérgezett buborékjaira.
Hirtelen engedem el fogódzkodómat, perdülök meg tengelyem körül, majd álarcom magányában elhalványodó külvilág takarásában, csak téged kereslek. Az ígéretedet, a hangodat, az érintésedet. Hol érlek utol? Nem tudom. Körbe se nézek, csak ujjaim kapnak bele idegesen dísztalárodba. Mintha már senki nem lenne körülöttünk, mintha az emberek eltűntek volna. Más világba cseppentünk…a saját világunkba. Telnek a veszélyes másodpercek.
- Nem menthetsz meg!
Testem a testéhez ér, karjaim köré fonódnak. Parfümöm körbe leng kettőnket. A mondatom lassan száll valamerre. Halkan és fájón. Hátrébb lépek, falba ütközök. Most nézek csak körül. A casino terem bejáratánál álldogálunk. Annyira kétségbeejtő a pillanat. Mintha most kellene mindent eldöntenem, mintha valami nehéz teher nyomná a vállaimat. Újra előre lépek, leveszem maszkomat. Arcomon nincs ott a jól ismert gúnyos mosoly, se a kéjes vérengzés a szemeimben. Csak egy tehetetlen, kérlelő rándulásra futja a szám szegletében.
- Nem menthetsz meg!
Ugyanaz az átkozott mondat, ugyanaz a három szó. Fejem lágy ringása csak erősíti a tagadást, amit mind a ketten tudunk. Vannak emberek, akiket már késő elrejteni. Vannak események a múltban, amik nem hagyják, hogy másként legyen vége. Én épp ilyen ember vagyok. Nincsen már választásom. Olyannyira megfertőzött a hazugság, a feketeség, hogy nincs, amit megmenthetne. Talán mégis. A lelkemet!
Félve érnek hozzá ujjaim az arcához. Reszketve. Mintha csak azt kérdezném : Szabad? Mondd Puck! Szabad? Megcsókolhatlak úgy, mint még soha? Félve, hogy elrebbensz, mint sosem létezett őrangyalom? Várj még egy percet, könyörgöm várj!
Ajkaim lepkeszárnyként, cirógatva hullnak ajkaira, olyan könnyedén, mint a tél bekövetkeztével az első hópehely, ami a földre zuhan. Az élet áramlik szenvedélyesen csókomban, nem pedig a halál. A remény. A hitem. A szívem.
- De ma este a tied vagyok.
Csukott szemekkel lehelem a szavakat a szájába. Ujjaim simítása eltűnik az arcáról, csak állok, ahogy kinyitom a szemeimet, újra a tekintetét keresem. A megváltását. Ma estére. A legszebb gyászt, amit adhat nekem. A lelkem temetésének gyertyafényét.
- Szerinted jók a melleim?
Forrón hajolok közel még egyszer, ha nem tol el. Kacagásommal megtelik a folyosó. Furcsa fény csillan a szememben.
- Tetszek neked, Raphael? Hm?
Fejemet a nyakánál pihentetem. Átkozott vagyok és Ő is. Légy átkozott! Örökre! A szívemet pedig ne add vissza, akkor sem, ha kérem. Mert, érted dobban ezen az éjjelen. Csak érted. Érted már? Még mindig nem? Biztos?
Ez a korcs valami itt a mellkasomban tied. Ha valaha tudtam szeretni, akkor közel járhatott ahhoz az érzéshez, ami most a hatalmába kerít. Szeretlek. Vagy mégsem. Már olyat nem tudok. Csak valami betegesen hasonlót…
Soha nem találtál rám igazán…
Lelj rám a sötétségben.
|
|
|
|
|
7
|
Múlt / Chamberpot - A falu / Re: Patakpart
|
Dátum: 2012. 07. 09. - 13:58:31
|
Alfredo Hozzám ér egy hópehely. Elolvad a bőröm melegétől. Mint valami furcsa, groteszk mesebeli jelenet. Egyszer azt mondták nekem, hogy minden hópehely egy apró világ. Lakókkal, érzésekkel, élettel. Eltűnik. Elolvad. Mindnyájunknak a végső pillanata eljön egyszer. Hirtelen, a semmiből támadó, fekete indákkal, akkor, amikor nem számítunk rá. Eljön ezerszer és csodálatosan. Mint, ahogy a kezemen elolvadó száz és száz hópehely léte is véget ér. Szinte hallom a halálsikolyokat. Szinte…
Hangosan zörren a faág mögöttem. Felszisszenve fordulok, perdülök meg tengelyem körül, pálcámat előre szegezve, majd hangosan sóhajtva. Egy rigó. Oldalra döntöm fejemet és nézem. Felemelkedik, szárnyait kitárja, felkapja a szél apró testét. Szabad. Szabad? Én sose lehetek már szabad. Hát más se legyen akkor az! Némán, hangok nélkül villan egy átkozott zöld fény. Puffanás. A hó elnyeli sose létezett, kicsiny alakját. Szabad lehetett volna. Szabad lehettem volna. Nincs feloldozás. Senkinek.
Ujjaim önkéntelenül fonódnak testére. Már nem ver a szíve. Nem mozdulnak szárnyai. Feketéllő tollai közül kitépek egyet, emlékként talárom zsebébe süllyesztem. Elkísér halálom pillanatáig. Ha szerencsés leszek, hasonlóképp végzem, mint áldozatom. Halk átok, ami gyorsabban jön, mint a felismerő gondolat.
Gyengéden hull ki kezeim közül teste, szinte gondoskodón ejtem vissza sírhelyébe. A szálldogáló hó hamarosan betemeti. Nekem pedig emlékként megmarad az elnyert szabadsága.
Sötét hajtincseimbe belekap a szél. Lefújja talárom csuklyáját, felfedve arcomat, a hideg csípte bőrömet, a csillogó tekintetemet, őrült lelkemet. A hópelyhek a hajamba telepednek, aztán a vállaimra. Lehajtom a fejemet és hagyom, hogy lábam vigyen, valamerre a part mentén. Talán egyenesen. Hiszen egyenes út visz a pokolba.
Már messziről meglátom a sötét alakot. Felröppenő madarak közt érkezem, a háta mögött taposva a hóban. Szoborszerű, megmerevedett jelenet. Jéggé fagyott, ártalmatlan álomvilág. A halott madár tollát előhúzva taláromból, sétálok közelebb. Szemben állok vele.
- Alfredo.
Egy név. Egy kijelentés. Egy csendes sóhaj, ahogy kezem felemelkedik, hogy végighúzzam arcán a toll selyemszerű halhatatlanságát. Megszentelem, megáldom, megátkozom, elkárhoztatom.
- Fél óra múlva kezdődik az egyik kihallgatás. Nincs kedved megnézni velem? Sárvérű nő.
Az utolsó két szót megnyomom. Mintha bármi jelentősége lenne. Nekünk van. Hiszünk ugyanis valamiben. Hiszünk egy imában, amit esténként elrebegünk. Ez az ima pedig, a pálcánkból áradó zöld fénynyaláb. A csend.
- Mondj ennél izgalmasabbat!
|
|
|
|
|
8
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 07. 09. - 13:09:03
|
Puck Fogd meg a kezem. Ne eressz el. Lásd, ahogy a feketeség, mint morajló hullám áradat ellep bennünket. Érezd a különlegességét, a fájdalmát, a csipke finomságát, ahogy karodra telepszik, a kéretlen meséket, amiket a füledbe súg. Bár hallanám őket én is! Szeretném! De már rég nem hallom a bódító susogást. Annyira megszoktam, annyira eggyé váltam vele, hogy nincsen újdonság a gonoszságomban. Nincsen gyötrelem, csak a türelmes elfogadás. Egy lélek pusztulása. Két lélek pusztulása. Ugyan ki számolja? Két lélek…két lélek. Taszíts el magadtól hercegem! Rohanj, fuss, amíg van lehetőséged. Hagyd, hogy játsszak, de ne add meg magad nekem! Soha ne add meg magad nekem!
Ajkaim a kristálypohár szélére tapadnak, rúzsnyomom véres mintaként hívogat, újból és újból, hogy ismét rásimuljon szám. Ám a következő kortyomnál, valami sokkal édesebb és váratlanabb kényeztet. Tekintetem a rám feszülő ujjakra ugranak, elfog a páni félelem. Megráng az izom a karomban, mintha le akarnám rázni érintését, a múltam lidércének csápjait. Egyetlen másodperc. A régmúlt árnyai felkapnak, aztán ledobnak. Zuhanok. Megtartasz Puck? Ajkaim türelmetlenül kóstolnak bele ajkaiba, testem, testéhez ér, elvarázsolt, bűnös pillanat. Miért vágyok arra, hogy még inkább magához szorítson és érezze szívem halk rezonálását? Alsó ajkait beszívom, lassan válok el tőle. Ismerem nyelvének puhaságát, ismerem szájának forróságát és beleszédülök ebbe a borzalmasan ismerős percbe. Karom nem mozdul, szívem helyette is járja, őrjítő táncát. Érzed Puck? Tépd ki és soha ne térj vissza! Tépd ki!
Nézem. Próbálok túllátni a szivárványhártyáján, próbálom látni azokat az emlékeket, amik a retinájába égették magukat. Meg akarom érinteni lecsupaszított lelkét. A valódi, megmásíthatatlan érzéseit. Testem követi a mozdulatait. Táncolnánk? Vagy kettőnk mocskos ringatózása nem egyéb, mint halálunk násztánca? Elfogadhatatlan ölelkezésünk, saját megváltásunk elrebegett imája? Mire vársz Puck? Húzz magadhoz és ne engedj el többet! Hagyd, hogy elcsábítsalak. Válaszolj beteg gondolataimra! Valóban bűnösek? Valóban mások vagyunk? Szabad? Nekünk mindent szabad!
- Nem szerepelt a mesedélután a mai programomban.
Húzom el látványosan a számat mondataira. A kérdésekre kapott válaszok, néha éppoly súlyossággal rendelkeznek, mint maguk a válaszra váró, függőben hagyott gondolatok.
- Eressz el.
A szavaim halkan koppannak az elmében, a zene ritmusát követve. Figyelem. Ellépek mellőle. Távolodok. Hátat fordítok és nem fordulok meg. Csak a tűsarkúk hangos koppanásai jelzik utamat, ahogy eltűnök három, vagy négy nő émelyítően undorító ruhakölteménye mögött. Magam sem tudom hova sietek. Magam sem tudom, hogy mitől rémültem halálra. A múlt emlékei váltották ki belőlem ezt? A Puckkal váltott csók? Fogalmam sincs. Már el is felejtettem, hogy milyen érzés félni. Hiszen én ilyet nem tudok! Nem ismerem már. Már nem. Idegesen kapok bele hajamba, kihúzva a feketéllő csatot, ami eddig tartotta göndör tincseket. Egyetlen pillanat alatt hullnak hajtincseim a hátam közepéig, aztán repkednek gyorsan és erőszakosan tapadva az arcomba, ahogy kilépek a teremből nyíló hosszú erkélyre. Tél van, mégsem lépek vissza. A bűbáj, ami meleget varázsol, épp eléggé véd. Bár sötétlő lelkemet is megvédené attól, hogy lehulljon róla a tébolyom palástja, bár megvédené a hazug félelmemtől.
Ne gyere utánam Puck. Nyertél! Van, amiről még egy halálfaló sem szeret beszélni. Ám ez semmin nem változtat. Nem változtat az őrültségemen, a gonoszságomon. Nem változtat azon, hogy nem lehetek már törékeny és jólelkű. Túléltem és mindent túl fogok élni. Téged is.
A lehetetlen vágyaimat, a csókod emlékét, a jóságodat.
Mondd Puck. Velem maradsz? Ugye utánam jössz? Ugye elkísérsz a pokolba? Maradj velem…maradj velem és a felismerhetetlen érzéseimmel.
Azt hiszem, hogy …
Őrültek vagyunk mind a ketten.
Ez csak játék, ugye?
|
|
|
|
|
9
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 07. 03. - 17:40:20
|
Puck Sötétlő árny suhan végig, vörös mázos ajkaimon. Nem mosolygok, nem kacagok a szavain. Tudjuk jól, mind a ketten, hogy miért vagyunk itt. Ugye tudod Puck? Hiszen elmehetnél, magamra hagyhatnál. Helyette azonban, önként és dalolva veszel el a pokolban, amit kínálok neked. Együtt égsz velem. Talán a leginkább akkor taszítod magad a lángok közé, amikor leveted maszkod, leveted az önelégültséged romlott héját és ráeszmélsz a puszta valóságra. Mindenkinek eljön egyszer az életében ez a pillanat. Az enyémben is. Egyszer volt egy álmom. De, ha megérint a halál billogja, megváltozik a szél csendes moraja, az éjszaka félelmetes árnyéka. Légy egy velük. Légy egy közülük! Megérintettelek, hívlak, várlak. A rémálmaim az ajtódon kopogtatnak, a szívedben, a testedben, az elmédben. Rám gondolsz, amikor elillan a napfény, rám gondolsz, amikor a feketeség rátelepszik a világra. Rám és a rémálmaimra. Igaz?
Látlak. Nem a hazug, modoros, sosem létezett gondolataidat, nem a mozdulataidat, amiktől azt hiszed elalélok. Ó, nem. Téged látlak Puck! A húsod, a zsigereid mögött tobzódó tenni akarást, amiről még koránt sincs eldöntve, hogy jót, vagy rosszat teszel vele a világgal. Ugyan! Rossz volnék? Ebben a korban, csupán egy más eszme tisztelete az, ami ezeket a nevetséges, morbid képzelgéseket szüli. Igazságos vagyok, olyannak látom a világot, amilyen. Romlottnak és elkésettnek. Menekülnek a sárvérűek, menekülnek a félvérek. A megváltásuk pedig nem jön el. Nem azért, mert anélkül ontom ki az életüket, hanem, mert a saját bűneik mardossák végül a halálba őket. Nem látod? Tényleg nem? Ott! A hátad mögött! Hazugság, csalárdág, bűn és kéjvágy. Vezekeljenek hát! Én pedig szívest örömest váltom valóra, legsötétebb félelmeiket, mert ezek fogják megmutatni, kik is voltak éltükben. Bűnös vagy Puck és én is az vagyok. Fürödj meg hát velem a romló jelen nektárjában.
- Azt hiszed? Hogy nem nyertem?
Elnevetem magam. A csilingelő, mételyezett kacagásom, pengeként hasítja fel a dobhártyát. Közelebb hajolhatnék, hogy úgy mondjam el, amit gondolok, de nem teszem. Helyette a kártyákra nézek. Figyelem a karjának mozgását. Látom a lapok legyőzöttségét. Hamis szavak, hamis nyerni akarás.
- Amit akartam, azt megkaptam. Itt vagy. Még mindig.
Fuss Puck! Rohanj! Hát miért maradsz a közelemben, ha ily módon undorodsz tőlem? Mi tart vissza? A gondolat, hogy csak az unalmas, megszokott, jónak nevezett életed várna rád? Játszani akarsz! Játszani akarok! Ez a világ, csak erre való…így teljesülhetünk ki.
- A válaszod nem? Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Éppen ezért, új szabályokat ajánlok. Csak neked, csak most. Látod ott a sarokban azt a csinos kis cafkát? Vagy a mellette álldogáló férfit?
Csend. Baljóslatú és szenvedélyes. Fűti a testemet az izgalom, forró a bőröm, az álarc alatt kipirul az arcom. Mellkasom szaporán jár fel s alá. Megszorítom a táskámat. A pálcám benne van. Mivel az utolsó szavaknál ismét közel hajoltam a férfihez, most sem távolodok el.
- Szerinted melyik átkot mondom ki előbb? Kínlódjanak? Esetleg legyen gyors a halál? Hm…vagy repüljön le a fejük, összevérezve mindent? Válassz, hercegem!
Nyögve lehelem az utolsó, elhalkuló sóhajt a fülébe. Olyan gyorsan mozdulok meg, mintha nem értem volna hozzá, mintha az egész egy bűzlő, rothadó látomás lett volna. Mielőtt ellépnék mellőle, felfordítom a lapjaimat. Hazudtam. Ritka rossz lapok. De nyertem. A pénzt, a zsetonokat az asztalon hagyom. Nem az fog boldoggá tenni ma éjjel.
A felém közeledő, fekete hajú, testes férfi, ezüst tálcájáról leveszek egy poharat. Nem is figyelem, mi van pontosan benne. Csupán az édességet érzem, ahogy utat talál az ízlelőbimbóim kényeztetéséhez.
Tudod, hogy megteszem! Tudod, hogy nem fogok megállni! Na Puck? Játszol velem? Játssz velem! Ringatózz ebben a sötét valóságban. Tedd meg, amit súgnak az ösztöneid, mert ha nem, akkor én fogom követni a vágyaimat. Játsszunk! Ízleld meg, amit adhatok, élvezd ki, mielőtt mindnyájan porrá leszünk.
Felemelem a poharat, felé intek vele. A mosolyom a régi. Ám az álarcom, titokzatossá teszi. A titkok pedig nem mindig jelentenek jót.
Egészségedre édesem!
|
|
|
|
|
10
|
Általános / Társalgó :: Vicces dolgok / Re: Aranyköpések
|
Dátum: 2012. 06. 20. - 11:57:39
|
Felnézek, ti meg megrontotok!   Draco Malfoy [11:44]: de nekem más is van a tarsolyomban Sol N. Harington [11:44]: spermium, mint minden férfiében, meg két laszti. és? Draco Malfoy [11:45]: a tarsoly nem a heréimet jelentiiiii o_____o |
|
|
|
|
11
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 06. 18. - 10:33:21
|
Puck A hit egészen érdekes dolog. Az emberek, halandók, szeretik azt hinni, hogy megvédelmezik őket imáik, hogy a gonoszság fertője nem érheti utol lelküket. Mormolják a fohászaikat a sötét utcán, hazafelé tartva, pálcáikat a kezükben szorongatva, suttogják a megváltó igéket, ha egy halálfalóval találják szembe magukat, az utolsó pillanatban pedig, remegve esedeznek, hogy ne oda kerüljenek, ahová gyilkosukat kívánják. Ne nyaldossa talpukat a pokol tüze. Pedig a föld megnyílik, hogy elnyelje azokat, akik méltón jutnak erre a sorsa. Az emberek ugyanis gonoszak. S vannak közöttük igen mocskosak. Én is ilyen vagyok. Kiválasztott, beteg. Miért rejtsem el azt, amivel megajándékoztak odalentről?
Lélekölő, lassan múló másodpercek. Sajnálatosan elpazarolt idő. Kissé oldalra döntött fejjel nézem a férfit, a megrémülő diákok pedig, elreppenő varjúknak tűnnek csupán. A feketéllő dísztalár, éppen úgy suhog, akár az ében tollakkal szőtt szárnyak, amikor kitárják őket. Vészjósló károgásuk azonban nem jő, hiába fülelek. Helyette megtöltik a levegőt, Puck szavai. Ismerem ezeket a mézesmázos mondatokat. Ismerem a hangleejtését, tudom, hogy valahol igazat is mond, csak éppen magának se óhajtja beismerni. Hiányoztam neki. Az, ami velem együtt jár. Az izgalom, a vér. A félelme. A saját, kimondatlan titkai. Azok, amik engem is érdekelnek.
- Még mindig álmodsz velem? Lehet meg kellene látogatnom téged valamelyik éjjel…
Súgom, ahogy közelebb hajolok, hogy értsem, amit mond. Szemeim résnyire szűkülnek szavaira. Csókot lehelek az arcára, válaszul, mételyezett csókot. Mintha a rúzsom mérget rejtene magában. A közelében más akarok lenni. Angyalszárnyakat kérek az égtől. Hazugság! Micsoda, nevetséges, ocsmány hazugság! Legszívesebben felnevetnék gondolataimon. Miért legyek jó, ha lehet ő, gonosz? Kezemet a combjára csúsztatom. Körmeim idegesítően nyomódnak a nadrág alatt megfeszülő bőrbe. Meddig tart ki a hit?
- Ugyan! Ne adakozz! Nem áll jól, drágám! Mindig nyerek. Itt is, máshol is.
Hátradőlök, ahogyan Puck teszi, tekintetem az asztalra ugrik. Őrült gondolat jár a fejemben. Miért legyen ennyire egyszerű? Miért ne legyen halálos tétje ennek a játéknak is? Hiszen nélküle minden unalmas. Pillantásom a tekintetébe mélyed. Megnyalom a szám szegletét. Játszani szeretnél? Játsszunk! Az én szabályaim azonban mások…képes vagy követni őket? Tudod, hogy mi vár rád?
- Ha nyersz, nem kell félned többet tőlem, ne, ne mondj semmit…tudom, hogy félsz! De ha nyerek, ez-az este olyan lesz, amilyennek én akarom.
Ujjaim a lapokra csúsznak, megemelem őket, rájuk nézek. Talán van esélyem. Ki tudja? Vagy csak az arcomon átsuhanó mosoly is blöff? Az is, hogy itt vagyok, csupán egy illúzió? Semmi sem biztos. A szavam sem szentírás. Csak a szememben megcsillanó izgalom a fix pont, a zúgó világ ringásában.
- Egyébként! Nem a halálod izgat ennyire. Sokkal inkább az utolsó percek…
Egy másodpercre lehunyom a szemem. Ennyi elég, ahhoz, hogy kezem a zsetonok egy jelentős részére simuljon. Előre tolom, nem remegnek meg az ujjaim. Biztos vagyok a dolgomban. A másik kezem felrebben a férfi combjairól, vissza a táskámra. A korongok halkan megzörrennek, ahogy elérik a végső céljukat.
- Emelek.
Nincsen érzelem a hangomban. De a tekintetem le nem venném Puck szemeiről. Látni akarom benne a hazugságot, a blöffjét, a félelmét. Látni akarom a kétségbeesést, ahogy végigfut az adrenalin az ereiben és eléri az elméjét. Látni akarom a fertőzött gondolatokat. A szívem heves dobogását a fülemben hallom. Orosz rulett? Legalább annyira izgalmas, mintha a halált hozó átok lebegne a fejünk felett, jutalmul, az estéért.
Nem segít se a hit, se az ima. Nem hallgattatnak meg. Nem védnek meg. A kérdés az, hogy meddig hiszik el, hogy pajzsként szolgál ellenem? Mondd Puck…te meddig hiszed el? Vagy már nincs is szükséged a fohászokra?
|
|
|
|
|
12
|
Időn kívüli játékok / Az Imbolc Bál / Re: Casino terem
|
Dátum: 2012. 06. 17. - 20:09:09
|
Puck Azt mondják, hogy egy álarc mindent elrejthet a kíváncsi tekintetek elől. Hogy egy álarc, akár a második bőr is lehet a csontjaink, a húsunk, a zsigereink felett. Hogy az erek átszőtt, véres valósága olyanná alakítható ezáltal, amilyenné csak szeretnénk. Hát legyen! Fel az álarcot! Vajon az én vörös maszkom is képes erre? És a fekete csipkedíszítés még engem is előkelő, kifinomult, gráciává avanzsálhat? Az ajkaimon megcsillanó vérszín, nem erről árulkodik. Álarc ide, vagy oda, lélekből csak egy van. Azt mondják…
Forgatom a kezemben az üvegpoharat, méltóságteljesen ring benne az aranyszín, csillogó ital. Furcsa kontrasztot alkot a szélére simuló ajkaimmal, a megvillanó fehér fogakkal. Lassan, nyelvemet, ízlelésem kényeztetve gördül le torkomon, az első kortyom. Ujjaimmal eközben idegesen a táskámat markolászom, amiben benne rejlik a szépen faragott pálcám. Ha nem tartanám magamnál, saját halálom víziója gyötörne. Túl sok itt az olyan ember, akinek valamilyen okból már ártottam. Esetleg a családjuknak. Teljesen mindegy. Kínzás közben ugyanis egyetlen dolog létezik, az igazság. A halál árnyékában, se a varázslók, se a boszorkányok nem tagadnak, nem hazudnak, az életük aprócska szikráját féltik. A tűz úgyse lobban már fel. Kiégett, ahogy ők maguk, abban a pillanatban, ahogy az igazság, - megváltásként, üdvözítve a halált – kiszökik ajkaik közül. Én pedig, mint vámpír, aki vért lát, lecsókolom és felhasználom, hogy élhessek még tovább.
Gondolataim közül egy tekintet zökkent ki. Elmosolyodnék? Lehetetlen. Túl valóságos a jelenet, mi pedig ritkán találkozunk, inkább csak álmainkban látogatjuk meg egymást…bár mostanság, mintha a nemes rend tag, fekete, démonszárnyakat növesztett volna. Elevenen égnek még az utolsó, lopott, hazug csókok a számon. Többször csaltam már ki tőle, de ma este csak magam vagyok. Se szőke hajzuhatag, se vörös, se más test, a saját valóm félelmetessége leng körül. Talán elég ez is. Hosszú, sötét hajam sűrű loknikban, félig feltűzve díszeleg a tarkómnál. Se nem véres, se nem zilált. A bőrömön nincsen sérülés. Vagy csak a kendőző bűbájjal rejtem el, az utolsó találkozásunk hegeit?
Mégis elmosolyodom.
Az émelyítő szín kavalkádban megnyugvást hoz ruhám. Sötét gondolatot, sokat ígérő álmokat, talán mellette jelent is. Fedetlen lábaimat súrolja, egy mellettem elhaladó boszorkány hatalmas, ezüstszín ruhája. A csillogás, a tökéletesség máza, egy másodpercre lehull a helyről. Megmutatja a kételyt, a rothadást, a bűnös jelent. A ruha szegélye megbomlott. Gusztustalan. Torz fintorra húzódnak ajkaim. Tekintetem visszaugrik a férfira, keresem a szemkontaktust. Kártyák, zsetonok, Puck. Elillan minden, ahogy felemeli a kezét.
- Nocsak, csak nem hiányoztam?
Hangom már mellőle érkezik, ahogy ujjaim végigfutnak a vállain, megérintik az izmok rándulását, az erőt. Ott érinteném, ahol én okoztam neki a sebeket. Bár láthatnám, hogy begyógyultak-e már! Bár láthatnám…
Gonosz gondolatok sorakoznak az elmémben, bizonyítván, hogy egy álarc, sose űzi el az igazi ént. Ám ez az este másról szól. Más játékról, eltérő szabályokkal. Nehezen ugyan, de talán tudok alkalmazkodni. Muszáj hangsúlyoznom…talán! Lehet, hogy az est végén, már az én szabályaim lesznek érvényben?
Percek telnek el. Nem tudom, hogy Ő mit tervezett. És, hogy én? Még abban sem vagyok biztos. Gondban vagyok, ugyanis. Nem szórhatok csak úgy, kényemre, kedvemre, bárkire kínzó átkokat, nem nézelődhetek véres sebek látványában gyönyörködve, kielégítve a bennem tomboló démont.
Mindig van egy újabb esély arra, amit eltervezünk. Most is. Egy következő kör. Végtelen kínlódás, egészen addig a pillanatig, amíg az igazságot el nem árulják. Vajon az én drágaságomnak, mit jelent ez a szó? Mi lesz, az-az egetrengető perc, a diadal, ami teljesen összetöri?
- Beszállok!
Leülve az asztalhoz, a fekete, aprócska ruha megfeszül a testemen. Lábaimat keresztbe vetem. Táskámat az ölembe ejtem. Ünnepelnünk kellene! De mégis mit? Gyújtsunk mi is gyertyát és várjuk az újjászületés hónapját? Ugyan! Ünnepeljük azt, hogy innen nincs kiút…
|
|
|
|
|
13
|
Ősi tekercsek / Személyes nyilatkozatok / Nem olvadó jégketrec
|
Dátum: 2011. 11. 11. - 07:10:10
|
|
No...
Sokáig érlelődött bennem már, de soha nem éreztem ennél nagyobb késztetést arra, hogy megírjam ezt ide, mint most. Nem megy... és ezzel mindent elmondok. Próbálom meggyőzni magamat minden nap, hogy van időm, energiám az oldalhoz, de ember tervez, isten végez. Sokszor hagytam már itt az oldalt, de sose úgy, ahogy most. Egy dolognak nagyon örülök, hogy nem hagyok úgy itt senkit, hogy össze lennénk veszve.
X idő alatt, rengeteg örömet kaptam tőletek, főleg olyan barátokat, akik az életben mindig mellettem állnak. Természetesen Msn-en és az életben úgyanúgy megtaláltok, mint eddig, (tudom, hogy oda sem mentem sokszor mostanában...) próbálok többször menni majd, ígérem. A távozás egyedül az oldalnak szól.
Jamie...
Megígértem tudom. De nem megy. Ismersz, megismertél, tudod, hogy mennyire nehéz döntés ez nekem. Imádom ahogy írsz, minden egyes szavadat, minden játékunkat, de nem megy. Szeretlek
Sera...
Tudom, hogy ismét félbe hagyunk egy játékot. Ez az én hibám. Sajnálom, tényleg. Annak viszont örülök, hogy sikerült kicsit jobban megismernem.
Draco...
Nekünk itt kezdődött, de nem itt ér véget, tudod. Majd akkor, ha öregen eleget lestük az úszómestert a gyógyfürdőben.
Barbi...
Eltávolodni, soha nem fogunk. Lehet, hogy lesz olyan, hogy egy ideig nem beszélünk, de ott leszek neked, ha szükséged lesz rám.
Viki...
Mindig ott leszek neked.
Sol...
Köszönöm, hogy megismerhettelek, jókat nevettem veled. ♥
No és a többiek. Voltak veszekedések, voltak nevetések, valamilyen szinten kaptatok egy szeletet belőlem, ami fontos dolog az életben. Közel engedtetek magatokhoz, közel engedtelek magamhoz titeket.
Legyetek jók, szép játékokat nektek!
Monique Garside, Norina Mortal, Nolita Grosiean, Demetrius Rhodenbar távozik a fedélzetről.
Kérem szépen Moot, Norit az eltávozottak közé tenni, Noliról, Demről pedig James dönt majd, hogy megkapja e őket valaki.
|
|
|
|
|
14
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája
|
Dátum: 2011. 10. 21. - 08:24:43
|
Shannon "Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja."
Nem érted, nem értheted. Ebben a világban már nincsen olyan hely, ami menedékül szolgálna. Nincs olyan hely, ahol biztonságban érezheti magát az ember. Mindenkit megtalálunk, felkutatunk, ha kell, megölünk, aki az utunkba áll. Mondd édesem, te végül, hogy döntesz? Ugyanilyen makacsul tagadod majd a benned lopódzó sötétséget? Miért nem tudod elfogadni, ami nyilvánvaló? Miért teszel úgy, mint aki a jóságát védve menekül? Hazugság! Csupán a gonoszság elől próbálsz elrejtőzni, ami benned is ott lapul. Majd én előcsalogatom! Tégy olyat, amit megbánsz holnap, tégy ma este olyat, ami távol áll álarc lelkedtől! Tépázd meg a maszkodat és légy olyan, amilyennek születtél, légy olyan, mint én! Hadd legyen rád büszke a bátyád… Nem kell senkinek megtudnia, de ma engedd el a fenevadot, ami ott van az elmédben.
Nem hiszel nekem? Hát miért nem mondtál soha őszintén nemet? Miért nem tagadtad meg igazán a bátyádat és pusztítottad el rothadó gonoszságát? Miért? Mert valahol mindig is élvezted ezeket a dolgokat, mindig izgatta a fantáziádat az őrültség. Hogy milyen lehet a világot így látni, hogy milyen lehet ilyen szörnyű dolgokat elkövetni…ugye így van? Ugye nem csal a megérzésem?
- Hahh…
Felszakad a sóhaj a torkomból, ahogy újra közelebb lépek a férfihez, pálcámat ezúttal kérhetetlenül szegezem rá. Elrontottad a mókám Shannon! Hogy lehetsz ennyire udvariatlan? Mit számított neked az a nyomorult macska ott az asztalon? Nem szeretem, ha tönkreteszik a játékomat. Meglepsz! Kíváncsivá teszel! Feldühítesz!
Oldalt állok neki. Pálcám hegyét a torkához tartom. Egyetlen másodperc az egész. Érezni akarom, ahogy az artéria lüktetése, átkúszik a pálcámba, s az édesen rezonálni kezd. Fejemben pár átok gondolata sikít, meglepően gyorsan jönnek az ötletek. A gond annyi, hogy egyelőre nem akarok rá Cruciot szórni, vagy esetleg a testét égő sebekkel megkínozni. MÉG nem. Egyelőre csak a félelmet akarom élvezni. Csak annyit, hogy ebben a pillanatban talán én vagyok fölényben.
Tekintetem végigsiklik a férfin, szinte már zavarba ejtően, érezhetően, tapinthatóan. Végül megállapodik a pálcájánál. Kissé távolabb lépek. Pár lépés. Ajkaim némán formálják az „Invito pálca” szavakat. Ha sikerül elvennem, teljesen eltávolodok tőle, ha nem, akkor újabb cselt eszelek ki. Pedig én mennyire élvezem…élvezném, ha pálca nélkül tudhatnám, teljesen ki lenne szolgáltatva kényem-kedvemnek. Micsoda gyönyör volna!
Nem tudhatja biztosra, hogy én vagyok. Sejteni sok mindent lehet, a parfüm bárhonnan jöhet. És számomra ez a kétségbeesés a legszebb. Hogy hiába sejti, hogy én vagyok, leleplezni nem mer, mert az emlékek megbénítják. De ez így kezd unalmassá válni.
Halkan suttogni kezdek.
- Mondd, milyen érzés újra átélni? Hm? Milyen érzés volt amikor Brayden rettegésben tartott? Mesélj nekem édesem…mesélj.
Búgom édesen, tovább akarom fokozni a saját agya által generált emlékeket. Azt próbálom elérni, hogy minél több és több kép tóduljon az agyába, lepje el a pánik feketesége. Ki akarom hozni belőle a vadállatot! Azt, hogy ha másért nem is, legalább a saját védelme érdekében váljon olyanná, amilyenné én szeretném.
- Már nincs messze szívem. Közeledik. Nem érzed? Vissza fog térni és újra kezdődik minden!
Ekkor vöröslő rúzsnyomot hagyok a nyakán. Ismét a háta mögött vagyok. Talán fel is nevetek, nem tudom. Ellepi a vágy az elmémet. Mindig ebbe a hibába esek, tanulhatnék már belőle, ám oly édesen borzongató ez az érzés, hogy nem akarok.
- Még mindig kísért igaz? Még mindig felriadsz néha esténként…igaz?
Nem bírom tovább. Tennem kell valamit végre. Valamit, ami megpecsételi az estét, ami bebizonyítja, hogy nem csak emlékeket felidézni jöttem. Pálcámat lendítem, ha az övé nála maradt, kivédheti. Tudom. De nem érdekel.
„Finis Captivo”
Láncra verhetlek? Megtudom tenni? Rabul ejthetlek? Vagy kivéded? Nem adod meg ezt az örömöt nekem igaz? Szörnyű.
- A mumus alszik, én nem. Te tudsz ma még?
Remélem, hogy nem. Milyen kegyetlen vagyok. Pedig soha nem ártott nekem, de ez nem lényeg. Meg akarom szerezni magunknak és tudom, hogy képes vagyok rá. Ez az én adományom...hogy a halálba csábítsam a férfiakat. Légy halálfaló! Tarts velem!
|
|
|
|
|
15
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája
|
Dátum: 2011. 10. 20. - 07:48:53
|
Shannon Dobbanjon a szíved, félelemmel telve, a világot megremegtetve!
"Az az igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy előre."
Ujjaim tarkómra futnak, lassan kezdem markolászni a finom bőrt. Valamelyik este elfeküdhettem. Tekintetem az ablakon túli világot fürkészi. A jeges fuvallat próbál betörni, hogy megmarja arcomat, fedetlen lábaimat, amik olyan kecsesen keresztbe vannak vetve. Fekete hajam félig a szemembe hull, ahogy megpróbálok elsimítani pár tincset. Tenyerem a hűvös ablaküvegre simul, félredöntött fejjel nézem a pillanatot. Tudom, érzem, hogy a hideg csak arra vár, hogy végigfuthasson a karomon, hogy jeges, láthatatlan ujjaival megfogja a kézfejemet és magával rántson a jégbirodalomba.
Ekkor azonban kinyílik végre az ajtó és kezdetét veszi a játék. Az én elmebeteg, kéjes játékom. Hogy mire jó ez az egész? Nincs rá válasz. A lelkemnek esik egyedül jól. A félelmet szinte magamba szippantom, a szívem hevesebben dobog, jóleső adrenalin bomba robban be az ereimbe.
Vissza kell tartanom a kacagást, csak egy őrült, eltorzult mosolyra futja. A kintről beszűrődő fényben is jól látni Shannon arcán megjelenő érzelmeket. Igen…ezt akartam! Folytasd! Hagyd, hogy a pánik bejárja a testedet, hagyd, hogy a félelem ott zúgjon a szívedben, hagyd, hogy ezt én is megérezzem, mint egy undorító ragadozó.
Szia szívem. Mondd csak, hogy telt eddig a napod? Ugye neked is szükséged volt egy kis izgalomra? Nem lehet könnyű túlélni az unalmasabbnál unalmasabb perceket, egyedül…Hát megkönnyítem a dolgodat, majd én belecsempészem a fertőző tébolyultságot!
Olyan gyorsan ugrok le a párkányról, ahogy kitárul az ablak, hogy még én is meglepődök rajta. Szinte leesek. Meglepődöttségem nem tart sokáig, csupán pupilláim szűkülnek résnyire. Szóval így állunk. Így szeretnél játszani? Hát legyen. Kívánságod parancs. Csak kérned kellett. Miért kell rögtön ilyen cselekvéssel kezdened?
Lassan, hangtalanul tápászkodok fel a földről, miközben szemeimet végig a férfin tartom. Egy dolgot szeretnék elérni ezen az estén. Egyetlen egyet. Azt, hogy rettegjen. Ezért pedig mindent meg fogok tenni.
Bár parfümöm már lehet, hogy régen elárult. Nem baj. Így csak érdekesebb lesz az elkövetkezendő idő. Ugye hallod a tompa koppanásokat? Ugye érzed a jelenlétem? Nem tudom eltitkolni előled, hogy ott állok a hátad mögött, hogy hideg ujjbegyem végigszánt fedetlen nyakadon, majd tovalibbenek, mint egy átkozott kísértet.
Érzed a forró leheletem a bőrödön? Érzed a testem rezdülését? Látod, ahogy megszabadulok a magassarkútól? Nem. Nem láthatod. És így csak még csendesebb, még hátborzongatóbb leszek.
Elgondolkozva nézegetem a halott állat arcát, miközben megnyalom alsó ajkamat. Kiszáradt a nagy hév miatt. Ó hát tényleg nem érted? Engem felizgat ez az egész, kielégíti beteges vágyaim. A férfi szenvedjen. Az a dolga. Szenvedj hát egy kicsit te is. Rád fér.
Ujjamat belemártom a vérbe, hogy aztán tovább mázolgassak vele Shannon előtt az asztalon. Kissé előre hajolok, a szemébe nézek. Nézz úgy rám, mint valamelyik nap a reggelinél. Azt akarom, hogy úgy nézz rám!
Megtörlöm a szoknyám szélében a véres ujjamat. Egy utolsó pillantást vetek rá, majd hátat fordítok és a kitárt ablakhoz sétálok. Ugyanúgy megtámasztom magam a párkánynál, mint az előbb az asztalnál. Azzal a különbséggel, hogy most az éjszakának hódolok be, nem pedig a férfi félelmének.
Szinte fáj, ahogy a hideg belekap a hajamba, ahogy végigfut a nyakamon. Csillagot alig látni az égbolton. Már ők sem merik végignézni, ami itt történik, szemérmesen eltakarják szemüket, felhő mögé rejtőzve.
Ahogy talpam megemelem, megreccsen a padló alattam. Nem fordulok meg, ó nem. Minek? Leplezz le! Támadj meg! Vagy hidd, hogy egy mindenható lidérc követi a mozdulataidat. Brayden gonoszsága mindig is izgató volt. Te miért nem tudsz ilyen lenni?
Légy gonosz! Védd meg magad! Védd meg a reszkető lelkedet! Ne hagyd, hogy megmérgezzelek! Mire vársz? Tudod hol vagyok nem? Gyere…gyere! Hadd villantsam rád végre mosolyomat, úgy, hogy te is lásd! Annyira szeretném, ha láthatnád, hogy számomra ez mennyire tökéletes pillanat!
|
|
|
|
|
