Szinte automatikusan hagyja el az ajkaimat a köszönés, amint belépek a helyiségbe, ahol minden tekintet azonnal rám szegeződik. Ami persze nem lenne baj, abban az esetben, ha nem most próbálnák megfejteni legmélyebb, legsötétebb kis titkaimat. De semmi baj, ártatlan vagyok – erősítem meg magamban a tudatot. Helyet foglalok az asztal felém eső részén, szemben a két minisztériumi díszpinttyel, akarom mondani munkatárssal. A lábaimat összekulcsolom magam előtt, s ráhelyezem a kezeimet, aztán kényelmesen, egyenes háttal hátradőlök, ezzel próbálva azt a hatást kelteni a két jelenlévőben, hogy igazán nincs rejtegetnivalóm. Pedig valójában csak életem legjobb színi előadására készülök. Ian Le Chiffre. Ízlelgetem a nevét, miközben ő kiselőadást tart a mai kihallgatás részleteiről. Ezek engem hidegen hagynak. Az már sokkal jobban izgat, hogy milyen nevet kell felírnom arra a listára, amin azok a személyek sorakoznak, akik bosszúságot okoztak nekem. Ez az – első ránézésre – öntelt, mániákus alak elsőként kerül fel rá. Nem szimpatikus. Hiába az igényes külső, az a megérzésem, hogy rohadó belsőt takar és ennek a bűzét idáig érzem. Miközben beszél egyenesen a szemébe nézek. Mély, sötétbarna íriszek tekintenek vissza rám, amik már inkább feketének hatnak. Próbálok kiolvasni belőlük valami érdemleges információt, azonban mindösszesen annyit látok bennük, amint élénken csillog felületükön a vágy, hogy a férfi darabajaimra szedhessen, hogy aztán learathassa az ezzel járó babérokat. A szobában tartózkodó másik személy, Elsa Channing, a levélben is említett legilimentor halkan meglapul a férfi oldalán. Úgy tűnik nem akar aktív részese lenni ennek a kicsit sem kellemes beszélgetésnek, bár ilyen fiatalon nem is csodálom, hogy más gondolatok izgatják. Üde arcát szőke tincsei keretezik és amilyen ártatlanságot sugároz ez az összkép, ugyanolyan veszélyeket is rejt maga mögé. Kezdjük csupán azzal az aprócska ténnyel, hogy épp készül belepillantani a fejembe. De nem adom magam könnyen. Nem adom meg neki ezt az örömet. Mivel gyerekjáték lenne, ha egy halálfaló elméje nyitott könyv lenne egy legilimentor előtt, ezért ígérem, az enyém nem lesz az. – Nos, mugli árvaházban nőttem fel – kezdek gyerekkorom rövid történetébe, mialatt a velem szemben ülő nőre pillantok. Az ő zöld íriszei sokkal barátságosabbak és őszintébbek, bár a kedves külső még ugyanolyan borzalmat rejthet. - Egészen öt éves koromig kellett abban a pokolra emlékeztető helyen élnem, amikor is megjelent a nagyapám és magával vitt engem, illetve a bátyámat – igyekszem a legfontosabb eseményeket kiemelni és nem elkalandozni olyan dolgok felé, amik esetleg kétségbe vonhatnák az ártatlanságomat. Bár ezeket az információkat már biztos kiszűrték az asztalon heverő aktákból, amiken óriási betűkkel hirdeti a felirat: Roxana Vivian des Pres. Elolvasnám. Csupán az a kíváncsiság hajt e felé, hogy halvány fogalmam is lehessen arról, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Nem mintha amúgy ez számítana. - Ezután beköltöztünk a családi kúriába – magyarázom, miközben felsejlik előttem az épület és előtte egy tátott szájjal bámuló barna hajú, törékeny kislány, aki épp a mesebelinek hitt jövőjét képzeli maga elé. - Éveken át magánleckéket kaptunk, ugyanis Lucas igyekezett minket megfelelő aranyvérű neveltetésben részesíteni. Ezen felül az átlagos gyerekek életét éltünk. Néha bált tartottak az otthonunkban és ezáltal lehetőségünk volt magasabb rétegek gyermekeivel együtt tölteni az időnket – jegyzem meg és magamban konstatálom, hogy bizony nagyon hiányoznak ezek az események. A csillogó, feldíszített termek, a zsibongó vendégek, a zene, a finom ételek és italok. Úgy érzem ideje lenne rendeznem egy estet, például a születésnapom alkalmából. - Sokat utaztunk, hiszen nagyapám munkájának, a sárkánykutatásnak ez egy alapkritériuma volt és mi elég gyakran tartottunk vele. Így aztán míg nagyapánk dolgozott, nekünk - nekem és a bátyámnak - lehetőségünk volt feltérképezni a világ legérdekesebb részeit. Ez volt - azt hiszem - a legjobb része a gyerekkoromnak – mosolyt erőltetek az arcomra és próbálom azt a látszatot kelteni, hogy minden úgy volt tökéletes, ahogy az akkor épp volt. - Végül megérkezett a levelem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából, bár úgy gondolom, a tanulmányaimról akad feljegyzésük bőven a saját beszámolóm nélkül is – intek mutatóul a fejemmel a papírok felé.
Just close your eyes The sun is going down You'll be alright No one can hurt you now
Furcsa lesz visszamenni.. ez már nem ugyanaz a hely. Minnie mondata egy pillanatig visszhangra lel a fejemben. Hányszor érzi élete során az ember ugyanezt. A magunk mögött hagyott, elmúlt idő egyre gyakrabban torzítja el a kedves, becses emlékeket a felismerhetetlenségig és nem marad utánuk más csak egy régi üvegszerű, színes emlék törött darabkái, amiket sosem tudsz újra összeillesztgetni. Ha pedig mégis megpróbálod, előbb vagy utóbb megvágod magad és annak nyoma örökre ott marad egy parányi heg formájában. Minél öregebb leszel, annál több heg borítja majd a tested és mindegyikhez szorosan fog kapcsolódni egy régi történet és egy tapasztalat, amit begyűjtesz. Persze, sírhatsz, hogy fáj, sírhatsz, hogy elmúlt, de ezek a hegek harci sebek. Büszkén kell őket viselni. Na ennyit az én filozofikus, rendkívül mélyen szántó gondolataimról… – Megölni, Minnie!? – kapom fel a fejem nyers kijelentése hallatán. - Elméletben könnyű – kezdem kissé elgondolkozva – és ezt nem azért mondom, hogy a képességeidet mérlegeljem – szúrom közbe – csupán a következmények súlya az, ami a válladat nyomja majd a későbbiekben. Egy élet végérvényesen és visszafordíthatatlanul véget ér és maga mögött hagy számtalan megválaszolatlan kérdést. Nem fogod tudni kijavítani a hibádat, nem fogsz tudni tiszta lappal új fejezetet nyitni, mert mindez megváltoztat. Megváltoztat, hisz sosem leszel képes elengedni, még akkor sem, ha igazán akarod. Ez az egyetlen dolog, amiből az emberek mocskosul rosszul teljesítenek. Azt hiszem mára épp elég volt a bor. Ömlenek belőlem a szellemi hulladékok. Lassan szeméttelepet alapíthatok a nappalim kellős közepén. – A legjobb védekezés a támadás, nem igaz? – reagálok Minnie válaszára azzal kapcsolatban, hogyha a sors úgy intézte volna, hogy én magam is jelen vagyok a Roxfort ostromában és szembe kerül velem, megtámadott volna. – De hidd el, nem bántottalak volna – kivéve ha egyértelmű árulásnak és nem színi előadásnak tulajdonítom a dolgot. Nem tehetek róla. Rosszul kezelem az árulást. De Minnie nem az a személy, aki ezt megtenné velem. Ezt nem csak azért gondolom, mert szavaival biztosít róla, hanem mert pont ilyennek ismerem. Hiába hajlamos sötét cselekedetek és gondolatok bölcsője lenni, hiába hajtja a bosszúvágy és a gyűlölet, lelkében még mindig ártatlan kisgyerek, annak minden jóságával együtt. Az a megérzésem, hogy belőle ez soha nem is fog tökéletesen kimúlni, nem az a fajta ember. Valahol tisztelem is ezért, hisz minden rossz ellenére, képes megőrizni az eredendő tisztaságát és életrevalóságát. Épp ezért képedek el utolsó kijelentése hallatán. – Itt senki sem fog meghalni – jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrve. – És Merlinre esküszöm, hogyha mégegyszer ilyet mondasz – itt egy pillanatra elgondolkozom, hogy miként lehetne a fenyegetésem mindegyszerre hatásos és nem túl durva - tündérmanókkal foglak mindaddig kínozni, amíg meg nem változik a véleményed. Elmosolyodok. Valójában tisztában vagyok azzal, hogy ez az erőtlen próbálkozás hatástalan a meggyőzésére nézve. Így aztán komolyra fordítva a szót, megköszörülöm a torkom és közelebb lépek hozzá. Megfogom a két vállát és a szemébe nézek, mintha épp hipnotizálni próbálnám. - Ne mondj ilyeneket! Mindannyian okkal jövünk a világra és csak a gyengék menekülnek rögvest a halálba. Te erős lány vagy Minnie és még sokra viszed, higgy nekem! Csak hidd el! Mondandóm végére érve valósággal úgy érzem, mintha a fiatalabb énemnek tartanék előadást az élethez való ragaszkodásról. Bár én egész más személyiség voltam ilyen idős koromban, mégis sok hasonlóságot vélek felfedezni kettőnk között. Aztán felszisszenve elkapom a fejem, hisz újból felbosszant a gondolattal, miszerint esetleg megakarnám ölni. Ő azon kevesek egyike, akiknek még nem terveztem el a halálát a fejemben, ő mégis noszogat. De nem. Nem akarok erre gondolni. – Ez kedves tőled – hangom átjárja az irónia - de nem kell meghalnod értem. Sem most, sem máskor – hangom komor és kimért. Persze nem azért, mert nem értékelem a lány irántam tanúsított odaadását, hanem szimplán azért, mert azt gondolom, hogy ennek itt most nincs helye és soha nem is lesz. - Anyádnak pedig vajmi kevés esélye van, hogy megöljön téged – az ablakon túli sötétségbe révedek, amiben megjelenik a csillár által megvilágított feketébe burkolt alakom. - Csak egy porszem, amit hamarosan elfúj a szél – ezt teljes meggyőződéssel mondom. - És hogy az a bizonyos szél te leszel-e, vagy valaki más, még kiderül – zárom le a kérdéskört. Butaság lenne ilyen dolgok elemzésével tölteni az esténket, amikor a keserédes valóságon egyedül is van lehetőségem csámcsogni. Végigfut a tekintetem Minnie sérülésén és felsejlik előttem nagyapám kedvenc nevelési módszere. A hegeket azóta is őrzi a testem, ahogy a fájdalmat az emlékezetem. Borzalmas leckék ezek, de egyre csak rosszabbak lesznek. Már csak legyintek arra a kijelentésre, hogy az adósom lenne, hisz percek múltán az üvegcsét szorongatva állok Minnievel szemben és épp annyi izgalmat látok felcsillanni a szemében, mint amennyit magamban érzek. Az animágia magával ragadó dolog és én még sosem láttam senkit sem először átváltozni. Kivéve magamat egy törött tükrön át. De hát ez mégsem ugyanaz. – Első lépésben azokra az érzésekre, emlékekre kell koncentrálnod, amelyek meghatároznak téged – kezdek a rövid felkészítésbe, miközben a lány körül sétálok. Hangom nyugodt és szelíd. - Persze ezt már tudod – szúrom közbe. - Fel kell idézned az előző két hónapban átélt momentumokat, amelyek közelebb sodortak a tényleges átváltozáshoz és részlegesen már meg is tették a hatásukat. Második lépésben ki kell innod ennek a fiolának a tartalmát – felé nyújtom az üvegcsét és kissé elfintorodom. - Próbáld meg nem azonnal kiadni magadból, mert pontosan olyan az íze, mint a bűze – kommentálom, majd megrántom a vállam. - Nem tehetek róla, nem szakácsnak készültem – majd folytatom. - Igazából ugyanolyan borzalmas lesz, mint az előző két főzet, bár ennek a kicsikének az a varázsa, hogy végre beteljesíti, amit vártál: átváltozol. Bár órákba fog telni, mire visszanyered az emberi formádat és rendkívül kimerült leszel – zárom le a kiselőadásomat. - Hát, ennyi lenne. Van kérdés? Mert ha nincs, már csak egy varázsszóra lesz szükséged, amit felhasználhatsz a bájital elfogyasztása után – dobpergés. - Immuto Brutum.
Úgy érzem Willow mondatai tökéletes lezárásai a beszélgetés egy-egy adott szegmensének, így aztán nem fűzök hozzájuk semmi tartalmasat, csupán egyetértően bólintok, jelezve, hogy figyelek, bár őszintén szólva a gondolataim már máshol járnak, szépen elkalandoztak. Túlröppentek az épp magunk mögött hagyott pillanatokon és Willow fülemben csengő szavai körül forognak: ez már nem ugyanaz, ami volt. Volt. Mindig a múlt fránya ködös fátyla borítja be a jelent és épp emiatt újra a bőrömön érzem az elmúlt órák üres reménytelenségét, amiből ez az apró találka épp kiragadott. Jó itt lenni, jó érzés újra látni egy kedves arcot a múltamból, amit most már elválaszt tőlem valami. Valami, amit úgy hívnak, hogy vég. A vég, ami szükségszerűen együtt jár az új kezdettel, de az a szomorú helyzet áll fenn, hogy én nem találom a saját, új kezdetem. Jelen pillanatban még csak sejtésem sincs róla, hogy és miként kezdhetném újra és aztán mi módon lenne megfelelő és bölcs alakítani az életem. Jó döntés lenne Őt is belevonni ebbe az egészbe? Újra visszazuhanok az elmúlt éjszaka zaklatottságába és a lágy dallamok hangjai sem képesek megnyugtatni kimerült érzékeimet. Nem is tudom mi zavart meg ennyire. Talán az alkohol jellegzetes hatása? Vagy az a csók, amit Willow az imént leírt? Mintha minden egyszerre kiüresedett volna. Ez a pillanat, Willow, én és a köztünk lévő … akármi. Talán ez egy apró jel, amibe kapaszkodni kell, hogy vezessen. Hogy hova? Azt hiszem messzire mindentől és mindenkitől. - Szerintem? Őszintén? – elmosolyodom, de ez a mosoly nem kedves, vagy barátságos, inkább szarkasztikus és álnok. - Az őszinteség egy olyan dolog, ami sosem volt a miénk, Willow – jelentem ki, miközben végigtáncoltatom az ujjaim a mellkasán. Nem tudom, hogy pontosan hová is fog vezetni ez a megállapításom és vajon milyen kárt is hagy maga után, de abban biztos vagyok, hogy el kellett hangoznia. Először és utoljára. Ez a mérföldkő az, ami két út elé állít minket. Hogy együtt indulunk, vagy ki – ki megy a maga útján, csupán ettől az egyetlen szikladarabtól függ. - Sosem voltam veled őszinte – suttogom a fülébe, miközben megcsókolom a nyakát. - Most mégis miért legyek az? Lassan elhúzódom és a szemébe nézek. A zene még mindig szól, hangom még épp oly nyugodt, mint az előző percekben, ellentétben a mondanivalómmal. Életemben először őszinte akartam veled lenni, Willow. Tényleg. És sikerült is, de félek, hogy erre nem állsz készen. Gyanítom, soha nem is fogsz. - Az a Roxana, akit te ismersz, egy egészen másik ember, kedvesem – szavaim ridegek és érzelemmentesek. Elhúzódom tőle és azzal a lendülettel az ablakhoz sétálok, hogy fürkészhessem a felhőkkel beborított eget. - Egyébként igazad van, valami tényleg elveszett – konstatálom, aztán megfordulok és az ajtó felé indulok. Rápillantok Willowra és lepereg előttem az együtt töltött idő összes pozitív pillanata, amit mindegyszerre kirekesztek a tudatomból és megpróbálok gyorsan elmenekülni előlük, előle, mielőtt még valami visszaránt. - Azt hiszem, jobb ha megyek – bár kérdéses, hogy kinek.
Az asztalomon elterülő, feltépett boríték felületén játszadoznak az ujjaim. Egy ideje már ott pihen. Feltört pecsétjén a Minisztérium címere díszeleg. A boríték alatt egy rongyosra olvasott pergamenpapír rejtőzik, s rajta a következő tökéletes vonásokkal írott szöveg áll:
Nem olvasom végig újra az egész értesítést, csupán a legfontosabb pontjait, remélve, hogy a rémálmom véget ér és a pergamen semmivé foszlik a kezeim között. De ez a hőn áhított pillanat sajnos nem jön el, így kissé ingerülten, az asztaltól elrugaszkodva lépek a tágra nyitott erkélyajtóm felé és kisétálok rajta. A balkon korlátjának támaszkodva végigmérem a des Pres birtok látható határait, ám a fejemben még mindig a felsorolt szempontok pörögnek végig. Milyen aranyos tőlük, hogy nem egyből a „vádpontok” megnevezést használták, bár ez az én esetemben kifejezetten találó lenne. Hisz mind teljesül. Na jó, csak majdnem mind. Félek. Napról - napra egyre szorult a kötél a nyakam körül és mostanra már egészen marja a bőrömet. Épp csak az hiányzott, hogy egy gyakorlott legilimentor nézzen körül a fejemben, az egyetlen olyan helyen, ahol bizonyítékot lelhet ellenem. Ugyanis más nincs. Semmi. Tudniillik 1996. október. 13-án kezdődött a szolgálatom halálfalóként. Az azt megelőző próba után fogadtak soraikba a Nagyúr csatlósai, de sosem jutottam bentebb a külső körnél. Azt hiszem nem is akartam. Tökéletesen megfelelt az a pozíció, amit megszereztem. Ezzel ugyanis akarva – akaratlanul is teljesítettem nagyapám reményeit és várakozásait, hiszen folytatva a családi hagyományt, csatlakoztam Tudjukkihez. Ugyanakkor ezzel sokkal szabadabb kezet is kaptam a többieknél, abból a szempontból, hogy kevésbé korlátolt, vagy terhelt le a saját terveim kivitelezésében a felsőbbrendű közös cél, alkalmanként utasítás. Egyfajta kapocs voltam a halálfalók és az külvilág között. Mint újságíró lehetőségem nyílt beilleszkedni a leghihetetlenebb, legbefolyásosabb, legradikálisabb (stb.) csoportulásokba és hasznos kapcsolatokat kiépíteni. Ez volt az egyik erősségem. A másik, hogy kifejezetten jó szolgálatot tettem, mint könyörtelen gyilkoló- és kínzógép. Persze ezen tevékenységek a saját hasznomra is váltak és szerencsére elég titkosak voltak ahhoz, hogy a későbbiekben ne kelljen tartani a következményeiktől. Van még egy következmény, amivel ezen közvetítő pozícióm miatt nem kell számolnom - ellenben a társaimmal. Ez pedig nem más, mint a Sötét Jegy helye, ami a legegyértelműbb bizonyítékok közé tartozik egy Halálfaló elbírálása során. Nekem azonban nincs és soha nem is volt, hiszen csak a belső kör tagjai nyerhették el, én pedig, mint kém, információszerző és beépülő elem, arra voltam hivatott, hogy észrevétlenül járjak – keljek az emberek között és teljesítsem a sötét kis küldetéseimet. Ezt elég nehéz lett volna kivitelezni egy óriási tetoválással az alkaromon. Szóval ez voltam én. A csendes gyilkos, a kapcsolatépítő, információszerző kis kém, aki bármikor kész volt egy kis kínzásra. Ebben épp az volt a szép, hogy elég sok szabad teret kaptam a saját kiteljesedésemhez és mások tudatlanságának álcájába burkolózva játszhattam a kettős ügynököt. Nem kellett a Roxfortban fegyelmeznem a haszontalan kölyköket, mint professzor, nem kellett a Minisztériumban aktakukacként rostokolnom nap, mint nap és - az egyetlen dolog, amit tényleg sajnálok, - nem kellett stratégiai akciókat levezényelnem. De talán jobb is így. Úgy hiszem megtaláltam a megfelelő közel, s távol egyensúlyát, bár most épp a közelség miatt kell számolnom a következményekkel. Hiába tartok tőle, nincs rá okom - összegzem. Az összes bizonyíték itt van a fejemben és még a legalapvetőbb állati ösztön is arra sarkal, hogy a saját érdekemben ne áruljam el magam és a legjobb tudásom szerint mondjam ki azt az igazságot, amit én ismerek. Az egyetlen dolgot, amire egy menekülő ember hivatkozni tud: „Ártatlan vagyok!” Felpattintom a kezemben megbúvó fiola fedelét és legurítom az üvegcse tartalmát, amin a következő felirat díszeleg: Felix Felicis. Végigsimítom a csuklómmal az ajkaimat, mintha csak leakarnám törölni az ott maradt cseppjeit a szerencsehozó bájitalnak. Vetek egy utolsó pillantást a birtokra – mintha épp búcsút vennék. Visszatérek a szobámba és megállok az egész alakos tükröm előtt, hogy szemügyre vegyem magam. A megjelenésem a szokásos. Fekete, csinos ruha, vörös rúzs és magassarkú. Semmi különleges, mégis annyira én vagyok. Mindegy, legalább stílusosan vonulok be a Minisztériumba és talán az Azkabanba is. Megrázom a fejem. Egy belső késztetés arra sarkall, hogy álljak pozitívabban az elkövetkezendőkhöz, így aztán egy pillanatnyi habozás után hopponálok. Percek sem telnek belé és már a Mágiaügyi Minisztérium fekete padlóburkolatán kopogok végig. Lépteim határozottak és céltudatosak. Kizárok mindent, ami eddig körbefonta és elködösítette az elmémet. Csak egy dolgot látok magam előtt: nem ma fognak elítélni, nem engedem. Megállok a levélben említett iroda ajtajában és pontosan hármat kopogok. Itt az idő, hogy szembenézzek a sorsommal...
- Rendben. Amennyiben megszületett a konkrét elképzelésed, csak szólj – zárom le a bájitalokról szóló rövid kis értekezésünket ezzel a nyitva hagyott lehetőséggel. Egy pillanatra elsodor az asszociációm a bájitalüzletem felé és röviden összegzem magamban, hogy ideje lenne újra a saját vállalkozásomra koncentrálnom és valamilyen szinten visszarázódni a „normális életbe”, még akkor is, ha ez teljes egészében lehetetlen. Ugyanakkor ez egy jó ugródeszka lehet az újrakezdéshez. Már ha egyáltalán van értelme. - Ebben biztos voltam – reagálok a kijelentésére, miszerint őt egyáltalán nem kell félteni. – Amint látom, bebiztosítottad magad arról, hogy ne légy könnyű préda – utalok a megjelenésére, gúnytól mentes hangszínen. Jóllehet egyet kell értenem vele. Az, hogy két külön utat járunk be, mind a kettőnknek előnyös. Én épp olyan információkhoz férhetek hozzá, amihez ő nem és fordítva, ezáltal válik hasznossá a most formálódó szövetségünk. De hogy pontosan mi ellen is szövetkezünk? Mivel már nincs mi mellett, csak az ellenséget kell keresnünk, de szerencsére nem nagyítóval. Van belőlük egy halomra való, de velünk szemben a legtöbbjüknek nincs egyesített ereje és más-más indokok vezérlik őket ellenünk, épp ezért külön-külön nem jelentenek nagy veszélyt. Valakit csupán a bosszú hajtja felénk, valaki pedig abba a tévhitbe ringatja magát, hogy van esélye az igazságszolgáltatás elé állítani minket. De kérdem én, milyen igazságszolgáltatás? Milyen igazság? Kinek az igaza? A többségé? Olyan soha nem is létezett. Hisz még akkor is, amikor azt hiszed, hogy demokráciában élsz és a szavad ér valamit, ez egyáltalán nincs így. Valami mozgat téged a háttérből, minden mozdulatodat és tettedet egy fonál irányítja, sőt, még a gondolatodat is. És a sok bölcs, akik nagyszerű elmének vallják magukat a pórnép sorai közt, ezt persze nem látják és üres fejjel, de annál nagyobb lelkesedéssel kiáltják az égbe, hogy „Szabadság!”. Valóban ez a szabadság… Tapsolnék ezen a színi előadáson, ha lehetne. Mi legalább nyíltak és konkrétak voltunk. De hát a valóságtól félti szeme világát az ember. Ezért rohannak öntudatlanul is egy manipulált, de tökéletes kis álomvilág felé. Amint elindul a tömeg irányába, egy picit lemerevedek. Megfordul a fejemben, hogy utánakapok és visszahúzom, mert nem tudom pontosan mi jutott eszébe. Nem lenne észszerű nagy feltűnést kelteni – még akkor sem ha élvezetet lelnénk a rendbontásban. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ő maga is kerüli a feltűnést, épp emiatt tartom magam vissza attól, hogy megállítsam, hisz botorság lenne a részéről, ha az álcáját eldobná egy kis volumenű bajkeverés kedvéért. Okos nőnek ismerem, épp ezért el is hessegetem a kétségeimet és követem. Végigvonulok az látványtól önkívületi állapotban tomboló közönség sorain és megvető pillantást szórva a lelkes nézőkre várom, hogy Ravena újra megszólaljon. Elgondolkodom a mondandóján, de őszintén szólva úgy érzem, mintha kitépték volna a fonalat a kezemből. Nem teljesen világos, hogy mi körül forognak a gondolatai épp. Én magam is éltem muglik között és semmi olyat nem véltem felfedezni, ami hasznos lehet az esetünkben. Talán figyelmetlen voltam? Vagy csak a saját helyzetére szűkítette ezt a kijelentést? - Mire is gondolsz pontosan?
Just close your eyes The sun is going down You'll be alright No one can hurt you now
- Akkor ezen sürgősen változtatnunk kell! A túl sok pofon már nem tapasztalatot ad, hanem megbénít – szúrom közbe azalatt a szusszanásnyi idő alatt, amivel Minnie megszakítja a Roxfort ostromáról szóló beszámolóját. Meglehet, hogy ez már egy régesrég elnyűtt gondolat, de épp azért maradandó, mert igaz. Egyszer mindenki eléri azt a pontot az életében, ahonnan nincs tovább, ahol megreked és kiég. Ahonnan már nem tudja magát felküzdeni és már esélye sincs. Az élet, a halál vagy a sors – nevezd, ahogy akarod – lesújt a fegyverével és belemélyeszti éles pengéjét a húsodba, hogy aztán a testedtől elszakított fejed megrémült arckifejezésbe fagyva zuhanjon alá a saját véredben úszó testedre. De ne legyünk ennyire drasztikusak. - Sosem kellemes érzés, amikor a valóság kettétöri a békés, gyermeki világunkat, amit - hiszed, vagy sem -, a mai napig számomra is a Roxfort képvisel – úgy, ahogy mondom. Akarva – akaratlanul végigfutnak az elmémben azok az emlékképek, neszek, hangok, színek és fények, amik jellegzetes szimbólumaivá váltak az iskolás éveimnek. Persze én magam nem voltam a tipikus áloméletre vágyó, csokisszájú kisgyerek, de a tudatlanság könnyedségének érzésére még ma is egészen emlékszem. Bár ettől függetlenül sem lehetne a gyerekkoromat felcímkézni a „boldog” jelzővel. - Sajnálom, hogy túl kellett vészelned ezt az egészet – próbálok a hangomba némi melegséget csempészni. Aztán az kissé baljóssá válik. - Bár kíváncsi lennék, ha aznap este velem kerültél volna szembe, mi lett volna a reakciód? - hatásszünet. - Ugyanolyan határozottsággal álltál volna a társaid oldalán? Ezen ilyen konkrétan még sosem gondolkodtam el. Azt hiszem azért, mert az érdekeink között még sosem volt éles ütközés. De mindaz, amit a saját szemszögéből elmesélt, azt a képet festi elém, hogy engem is besorolt volna azon csúnya, sötét varázslók közé, akik betörtek az otthonába. Ugyanakkor afféle barátság fonódik köztünk, ami megkérdőjelezi az egyértelmű döntést. Vagyis számomra megválaszolatlan ez a kérdés és tudod, épp ezért nem szeretem az érzelmi szálakat, a szerelmet, a barátságot, a kötődést. Mindig ilyen kétes helyzeteket szül, áldozatokat kíván és több fejfájást okoz, mint amennyire jogosult. - Csoda, hogy mindketten túléltétek! – jegyzem meg kissé meglepetten, amikor befejezi az anyjával lefolytatott kis párharcuk részletezését. – Bár Cerysért nem lett volna kár – fűzöm hozzá kicsit fanyaran. – Ugye nem okozott semmi maradandó károsodást? Cerysről ugyanis illik tudni, hogy nem blöfföl. Ha megátkoz, biztos lehetsz benne, hogy nem egy sóbálvány átok röpül feléd és még ha nem is egy főbenjáró átok az a bizonyos varázslat, biztosan arra hajt, hogy életed végéig emlegesd a napot, amikor szembeszálltál vele. Legalábbis én így ismerem. Bármilyen elvetemült személyiség is, boszorkánynak kiváló. - Igen, megkeresett – bólintok. – Gondolom, nem fog nagy meglepetést okozni… Téged akart – a bor utolsó cseppjei végiggyöngyöznek a torkomon. - Mármint a testedet – egészítem ki mondandómat, miközben lehelyezem a poharamat az asztalra és talpra szökkenek. Miközben beszélek a szoba ékességét képviselő hófehér szobrot kémlelem. - Gondolom kiötlött valami újabb beteges játékot és ennek megvalósításában kellett volna a segítségem. De kikötöttem, hogy ebben nem veszek részt. Közöltem vele, hogyha csak a saját szórakoztatására kell a bájital, akkor elmehet a pokolba, még az utat is mutatom. Így aztán ráébredt, hogy nagyobb szüksége van a bájitalra, minthogy ellenkezzen velem – Minniere pillantok. - Szóval nyugalom. Nem a te alakodban járkál fel s alá. Sőt, ha nagyon kíváncsi vagy, elrejtettem egy apró jelet a vállán, hogy engem, vagy akár téged se tudjon átverni – szünet. - Bár meglehet, hogy megöltem Roxanat és mindvégig félrevezettelek! – igyekszem utánozni Cerys beszédmódját és viselkedését, de végül felkacagok. Sosem tudnám hitelesen visszaadni azt az őrült spinét. Úgy érzem épp eleget beszéltünk már az elmúlt és kellemetlen témákról, így visszautalok a kérésére. - Na lássuk az animágiát! – elmosolyodom. – Várj itt egy pillanatot, kérlek! Magam mögött hagyom a helyiséget és elindulok a bájitalospince felé. Mivel azonban ez egy monumentális épület szaporábban kell szednem a lábaimat. Bár küldhettem volna az egyik házimanómat is, hogy időt és energiát megspórolva jussak hozzá a kívánt főzethez, azonban ez a bizonyos főzet rendkívül ritka és értékes. A Minisztérium bizony nem örülne, ha rájönne, hogy ilyen termékek is kaphatóak az üzletemben, hisz ez a lötty hozzásegíti az egyént, hogy animágussá válhasson, megkerülve minden hivatalos procedúrát és persze a feljegyzést a listára. Noha nem ez az egyetlen mód a nyilvánosság kizárására. Az animágussá válás – történjen az főzettel vagy a nélkül – a választott módszer alapján veszélyes, visszafordíthatatlan, esetenként őrjítően fájdalmas, akár halálos is lehet. Szóval ne próbáld ki otthon! A pincébe érve felkapom a keresett üvegcsét és perceken belül visszatérek a vendégemhez. - Kezdhetjük?
- Helyesen döntöttél – bólintok egyetértően, hisz nem egy kellemetlenségtől óvott meg engem azzal, hogy nem csatlakozott Voldemort seregéhez. Jobb volt ez így neki is, nekem is. - Gyilkolni? Azt hiszem ez eléggé egyoldalú megközelítése az aurori hivatásnak. Persze, nem akarok apád védelmére kelni és biztos vagyok benne, hogy racionális és jó döntést hoztál. Csupán fura, hogy milyen eltérően kezeljük a lelki terrort - a saját életemre gondolok. - Az én esetemben, mivel nagyapámnak szinte mindenben igaza lett, végül meg sem fordult a fejemben, hogy szembeszegüljek vele – összegzem életem történetét röviden leginkább magamnak, mintsem neki, majd az utolsó kortyot is kiürítem a poharamból. Eszembe jut, hogy mennyit civakodtam vele és hogy éveken keresztül milyen rendületlenül álltam ellen az akaratának. Ennek ellenére öntudatlanul is azzal a tudással éltem túl a saját életem csapásait, amit ő adott nekem. Ironikus a sors. Ugyanakkor Willow ezen vélekedése engem igazol. Szilárdabb az erkölcse, mintsem halálfaló váljék belőle, hisz felénk a gyilkolás egy készség, egy ösztön. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a tett morális értékelése megállítson minket. - Persze, tiéd az első példány – bólintok halvány mosollyal az arcomon, ami annak gyümölcse, hogy jól esik gyermeteg lelkesedése a munkám iránt. Őszintén szólva, most úgy érzem magamat, mintha én is egy gyerek volnék. Egy gyerek, aki a mézesmadzag után idáig futott és mást sem csinált, csak meggondolatlanul követte a megérzéseit, benyomásait, mindent aszerint, ahogy épp kedve tartotta. De én nem vagyok ilyen. Mindig azt teszem, ami az érveim, az elképzeléseim, terveim alapján konzekvensnek tűnik, nem befolyásol semmiféle érzelem, vagy kedélyállapot. Kivéve ha egy egyszerű vallatás közepén például megjön a kedvem a kínzáshoz. Csupán ez az egyetlen megnyilvánulási formája létezik a belső romlottságomnak, vagy épp a pillanatnyi belső késztetésemnek. Azonban ez a szituáció most egészen más és be kell valljam, hogy talán nem is zavar. Érzem, ahogy az alkohol szétárad a testemben és kevésbé vagyok ura annak, amit mindegyszerre melegség jár át, de magam sem tudom, hogy Willow körülöttem összefonódó karjai, vagy az elfogyasztott whiskey okozza ezt az érzetet. Lépteim kissé bizonytalanná válnak, ugyanakkor a csípőm még mindig ritmusra ring a felszálló zene hangjaira és belül egyre magabiztosabban látom magam előtt a képet, ahová a ma este vezet. - Nem vagyok gondolatolvasó. Nem tudhatom mi járhat a fejedben – válaszolok hosszú kérdéseinek sorára. Bár tehetném. Bár ismerném a saját elképzeléseit, de ez természetesen nem ilyen egyszerű. Önelégült mosolyra húzódik a szám arra a feltételezésre válaszul, hogy időközben lett-e valakim. Nem szokásom egy valaki mellett rostokolni túl hosszú ideig, lételemem a vadászat, ugyanakkor mértéktartó és kifejezetten válogatós vagyok. Nem váltogatom a partnereim napról napra. Azonban ezen kérdéséhez nem szándékozom semmilyen megjegyzést fűzni. Egyszerűbbnek látom, ha egyenesen a tárgyra térek. - Nos, csak egy módon tudhatjuk meg, hogy működik-e… Egy pillanatig még hagyom a tekintetünk összekapcsolódjon, majd az arcát fürkészem és gyengéden végigsimítom azt. Aztán körbefonom a karjaimat a nyaka körül – bár most nem alattomos kígyó módjára ahogy szokásom az áldozataimnál. Nem gyilkolni készülök. Bár megeshet, abban az esetben, ha méreg gyöngyözik az ajkamon vagy én magam vagyok a méreg. A szemhéjam lecsukódik és érzéki csókot lehelek az ajkaira, picit elidőzve a pillanatban. - Mit gondolsz?
Figyelmesen hallgatom az általam feltett kérdésekre adott válaszait és közben az arcát figyelem. Van benne valami, ami minden egyes alkalommal megfog. A sötétbarna haja és borostája együtt adnak keretet arca jellegzetes vonásainak és egyúttal férfiassá is teszik. Ugyanakkor fényes, kék tekintete megtöri a sötétbarna okozta komor hangulatot, ártatlanságot sugároz és a lelkedbe lát. Igen, talán a tekintete teszi igazán különlegessé. Nem tudok semmi érdemit hozzáfűzni a mondandójához, épp ezért, csak egy lágy bólintással jelzem számára, hogy ettől függetlenül figyelek arra, amit mond. Bár nem feltétlen értek vele egyet. Örül, hogy túléltem a háborút. Nos, én vajmi kevés örömet véltem felfedezni ezidáig benne. De hát a halál a legkönnyebb út. Ilyen esetben túlélni, felállni és küzdeni senkinek sem leányálom. Illetve keveseknek is sikerül. De ezt az utat választottam - vagy épp a sors jelölte ki számomra -, tehát szenvedés az ára, hogy rajta keresztül célba érhessek. És hogy mi a cél? Jelen pillanatban még magam sem tudom és túl gyötrő kérdés ez ahhoz, hogy ebben a szent momentumban csak erre fókuszáljak. Kortyolok is egyet a poharamból figyelemelterelésként. Hogy őszinte legyek, ismertem azt a listát, ahova felkerültek a halálfaló-jelöltek nevei és kicsit sem repestem az ötlettől, hogy Willow is szerepelt rajta. Nem szeretem keverni a munkát és a magánéletet, bár tény, hogy hasznunkra vált volna, ha csatlakozik a seregünkhöz. Azonban sosem tudtak elég erős ajánlatot tenni vagy fenyegetést eszközölni, amivel kordában tudták volna tartani, irányítani és megszerezni őt magunknak, amit nem is bántam. Ugyanakkor megölni nem lett volna értelme, hisz a potenciál megvolt benne, nyílt ellenállást pedig sosem tanúsított. Én magam nem akartam beleavatkozni ebbe az egészbe. A mi kis titkunk maradt a közöttünk lévő kapocs, így senkinek eszébe sem jutott, hogy engem kényszerítsen arra, hogy megkörnyékezzem. Még azzal is tisztában voltam, hogy bármilyen manipulatív halálfaló is próbálja a sötét oldal felé csábítani, terve sikertelenségbe fog fulladni. Elveihez hű embernek ismertem meg őt, így csak időpocsékolás lett volna a meggyőzésére fordítani az időmet. Én is elbuktam volna. - Nem volt elég csábító az ajánlatuk? – kérdezem ironikusan, mintha egy halálfaló ajánlata nem lehetne elég csábító. Attól függ kitől érkezik. Tőlem egy haláltáncra való felkérés is kifejezetten csábítóan tud hatni. A következő kérdését furcsának találom. Talán gyanít valamit? De hát okot sem adtam rá. Mindegy. Biztos csak bízik a hírforrásaimban, amik tényleg mindig pontosak és naprakészek. Azonban a saját érdeklődésem hiányában nincs semmi, amit ténylegesen mondhatnék neki. És ha lenne sem oszthatnám meg vele. Zsákutca, bárhogy is nézzük. - Nos, ha ismertem volna a halálfalók stratégiai hadműveleteit, akkor megtudnám ezt válaszolni neked. De igyekeztem távol tartani magam tőlük – helyileg biztos, hiszen az ostrom alatt sem tartózkodtam Angliában. Bár, ha egy halálfalótól vett távolságomat kellene mérnem, akkor mérhetném magamtól is, nemde? Ebben az esetben viszont sosem sikerült elég távol kerülni a halálfalóktól, ebben az esetben magamtól. Hmm.. Mindenesetre Willow érthetően a tudtomra adja, hogy semmi gyanú nem keletkezett benne a hovatartozásommal kapcsolatban, én pedig csak legyintek, hogy semmi okom haragudni rá. Választ pedig továbbra sem tudok adni neki. Talán csak egy elvetemült ötlet volt, amely célul tűzte ki, hogy létrehozzanak egy bázist Skóciában is a londoni mellé, ezzel két részre felosztva a szigetet, így megkönnyítve a saját helyzetünket és a stratégia működtetését. Logikusabb magyarázatot képtelen vagyok találni. - Á, igen, emlékszem – felelek. Nem mintha ezidáig nem lettem volna tisztában a végzettségével. Annyi erővel fegyvertelenül besétálhattam volna egy oroszlán barlangjába. – Csak arra nem kaptam ezidáig választ, hogy miért nem hagyod, hogy létezzen. Ez számomra a kérdéses. Hiszen halálfalókkal szembeni ellenállása épp azt tükrözi, hogy azt akarja, hogy létezzen. A külön töltött időről, csak szűkszavúan nyilatkozom. - Igyekeztem távol tartani magam a kellemetlenségektől – meglehet, hogy ez egy hazugság, ugyanakkor elég szubjektív, hogy kinek mi a kellemetlenség. – És nem, nem környékeztek meg a halálfalók azzal, hogy álljak közéjük – én magam léptem a soraikba. – A saját fejemet követtem, ahogy mindig, így nem keveredtem bele az eseményekbe – ez valahol igaz is. – Próbáltam a szakmai életemre koncentrálni. A háború alatt nem publikáltam, de folyamatosan gyűjtöttem a történeteket, amiket megeshet, hogy egy könyv formájában kiadok – bár egyenlőre nem akarok nagy feltűnést kelteni. A következő pillanatban megszűnik a tárgyilagos beszélgetés légköre és már lágyan ringunk a zene dallamára. Gyengéden beletúrok a hajába, miközben a fejem a vállára hajtom. Magamba szívom a zene által átadott érzéseket – mintha tudnám milyen érzés a szerelem. Ha ezt nem is, azt értem, amiről énekel az előadó. Mintha rólunk mesélne és a külön töltött időről. Az is épp ilyen búskomor volt, mint ezek a levegőben szétáradó hangjegyek. Halkan felkacagok a kérdésére, hogy mi lenne ha egy egész hétre maradnék. Aztán a fülébe suttogok. - Te is hiányoztál – csókot lehelek a nyakára. – De attól félek, ha újrakezdenénk, az már jelentene valamit. Bár lehet, hogy csak nekem... Hogy mi? Miért mondok én ilyeneket? Talán túl sokat ittam? Te szent Merlin...
Felpillantok az előttem megálló nőre és egy pillanatig csendben figyelem. Ismerős az arca, mégsem tudom egyértelműen kivenni annak jellegzetes ismertetőjeleit. Arcát fekete foltok árnyékolják, ennek hatását erősítve pedig ruhái is szakadtak és elnyűttek. Mintha nem is az a nő állna előttem, mint akit egykor ismertem – ha nem is közelről. Fura, hogy némi kosz mennyit tud módosítani egy ember megjelenésén és még ha igéző tekintetet is rejt, mennyire alantas összképet tud visszaadni. Az a Ravena, akire emlékszem mindig méltóságteljes és stílusos volt, ennek csupán az árnyékát vélem felfedezni az előttem ácsorgó személyben. Vagy talán még azt sem. De hát ez is a cél, a felismerhetetlenség homályába burkolózni. Fura jelenet játszódik le előttem, hisz nem gyújtja meg a szájába helyezett cigarettát, hanem gondosan a zsebébe süllyeszti. Picit megemelkedik a szemöldököm a meglepettség hatására, de nincs mivel kommentálnom az irracionális cselekedetet. Ha már ott a lehetőség, ki kell használni - szerintem. Magam is megkívánom a lehetőséget, bár épp nem alkalmas rágyújtani, ezért ehelyett a nő mondandójára koncentrálok. - Ugyan, nincs miért elnézést kérned – legyintek és közben az italomba kortyolok. - Gondoltam a régi, jó ismerősök tartsanak össze – felelem indoklásként arra, hogy ma, minden veszélyforrást kizárva megjelentem a hívására. Próbálom barátian indítani a beszélgetést, de érezhetően nem ilyen a stílusom. Ennek ellenére Merlin őrizzen attól, hogy barátságtalan legyek Miss Nottal. Egyrészt azért, mert már kivívta a tiszteletemet, másrészt pedig mert mindkettőnk számára előnyösebb ez a felállás, mintha plusz egy ellenséget szereznénk. Habár még egy rosszakaró nem oszt, nem szoroz, nincs igazam? Harmadrészt pedig még nem adott rá okot, hogy ridegen forduljak felé, jóllehet még esélye sem volt erre. Ennek oka csupán annyi, hogy habár mindannyian a Nagyúr szolgálatában álltunk, nem volt lehetőségünk szoros együttműködésben dolgozni. Ettől függetlenül még attól sem zárkózom el, hogy potenciális szövetségesként tekintsek rá. - Ha viszont arra jutsz, hogy bájitalra, például Százfűlé-főzetre lenne szükséged, állok rendelkezésedre – teszem meg szívélyes felajánlásomat, miközben a Zsebpiszokközben álldogáló bájitalüzletemre gondolok, ahol rengeteg időt töltök azzal a céllal, hogy aljasabbnál aljasabb löttyöket készítsek el saját kézzel, ezzel igyekezve biztosítani a minőséget. Talán ennek az időtöltésemnek a gyümölcse számára is ízletes lehet. - Igazad van, nem adtam fel, ahogy te sem – bólintok egyetértően. Elkapom a tekintetét, ahogy rám pillant, de azonnal folytatom is. – Bár én egy kicsit eltérőbb utat választottam, mint te. Vagyis helytállóbb azt mondani, hogy így alakult – érdektelenül megemelem az egyik vállam. – Mivel Roxfort ostrománál külföldön tartózkodtam és egyetlen nyilvános bűntettet sem követtem el, nem tudtak semmivel megfogni – közlöm a sziklaszilárd tényeket. – Még. Azért a lehetőség még fennáll. - Bár egyesek fejére elég szép kis vérdíjat tűztek ki – utalok Ravenára, de nem szándékozom ennél konkrétabb lenni. Egy ilyen helyen egyáltalán nem lenne észszerű húzás ilyesmit hangoztatni. Minden mocskot elvisel az itteni hallgatóság, ugyanakkor kapzsi és hitvány az összes és ha vérdíjról van szó, bárkit, bármikor képesek eltenni láb alól, ezzel tisztában vagyok. Nem is tervezek nagy feltűnést kelteni. – Fogadd elismerésem – fejezem ki őszinte tiszteletem munkássága előtt, aztán egy kissé személyesebb kérdéssel rukkolok elő. - Mik a további terveid? Várod, amíg elvonulnak a viharfelhők vagy van konkrét elképzelésed is az elkövetkezendőkről? – természetesen nem egy konkrét, pontos beszámolót várok el tőle, hisz ez nem egy vallatás. Szimplán érdekel, hogy milyen jövőt képzel el magának azon kevés bajtársaim egyike, akik még a bukás után is lélegeznek, kitartanak és küzdenek.
Just close your eyes The sun is going down You'll be alright No one can hurt you now
Belekortyolok az italomba. Az ajkaim mosolyra húzódnak. - Jaj, ez a fiatalság átka - jelentem ki, mintha én már ráncosodó vén banya lennék. - Mindent tudni akarsz, de fontos feltenned magadnak a kérdést, hogy valóban felkészültél-e az igazságra. Végighallgatva a saját érvelését valahol egyet értek vele, hiszen tisztában vagyok a ténnyel, hogy rengeteg olyan dolgot élt már át, ami azt mutatja, hogy érettebb és tapasztaltabb a saját koránál, ezért erre komolyan nem is hivatkoznék. Csupán fontosnak látom kiemelni a tényt, hogy a túl sok tudás veszélyes, hisz a zsenik és az őrültek között is csak egy lehelet vékony határvonal húzódik, épp ezért, ha különleges képességet választhatnék magamnak, messziről elkerülném a mindent tudást. Megőrítene, ha a világ összes információja bennem futna össze. Nem csak a gondolatok, de az érzések is és ez utóbbi pont az, aminek kezelésére egyszerűen képtelen vagyok. Bár - gondolom - ez senkinek sem újdonság. - Úgy érzem a tudás határainak definiálásáról felesleges vitát nyitnunk – összegzem. – Ez így eléggé relatív. Az egész képet jómagam kicsit máshogy látom. Számomra ez a kép valójában egy térkép minden velem kapcsolatban álló személlyel, amiből kiolvasható a múltjuk és a jelenük. Azaz, hogy legyen szó ellenségről vagy barátról, mindig egy lépéssel előttük járjak. Számomra ezek a legfontosabb információk, hisz ezek alapján tudom pozicionálni a saját helyzetemet és lehetőségeimet. Nem mellesleg pedig mindig jól jön némi piszkos infó a másikról, ha épp zsarolni támad kedvem... Merlinre! Milyen rég is volt, hogy utoljára megfenyegettem valakit. Pedig a kedvenc mókáim közé tartozik. Most viszont megfordult a kocka, több embernek van oka fenyegetni engem – nem mintha különösebben zavarna a dolog. Mindig van egy aljas ütőlap a kezemben, amire senki sem számít és ami felülírja az ilyen kis számító alakok elképzelését arról, hogy esetlegesen kordában tudnak tartani engem. Az ostromhoz fűzött humoros megjegyzésén felkacagok. Na, igen. Crack és Monstro tipikusan azon példái egy seregnek, akiket csak a pénzükért tartunk és bátran küldjük őket csatába, remélve, hogy sosem térnek vissza. Nem többek, csak pénzforrások, ugyanakkor megbízhatatlan, kétbalkezes csürhe, akik egyszeri hiba után repülnek. Alászállnak a saját sírjukba és senki sem siratja meg őket. Aztán komolyabbra is fordítom a szót. - Én örülök, hogy semmi bajod. Bár érdekelne, hogy milyen volt. Mármint, hogy te hogy élted meg. Egy harc mindig rendkívül izgalmas és dinamikus. Épp annyira félelmetes, mint zseniális érzés. Teli van eseményekkel, diadalokkal és bukásokkal. Szóval mesélhetnél nekem – csillan fel halványan a szemem a harci kedv megjelenésével. Imádok küzdeni és habár igyekszem keveset beszélni erről a gyászos eseményről, ebben az esetben nem hátrány információkat gyűjteni, hiszen számos olyan dolog történik egy csata közben, ami később hasznos lehet. Például volt már alkalmam megzsarolni valakit azzal, hogy megölte a bajtársát a revansként, remélve, hogy a csata hevében senkinek sem tűnik fel és szimpla kivédetlen bűbáj okozta balszerencseként ellehet könyvelni a halálesetet. Csakhogy nem számolt az én sasszemeimmel. Milyen kár... Talán picit idegesen hallgatom Minnie beszámolóját a kihallgatásáról, de a végén hallani a teher csattanását a földön, ami lezuhan a vállamról. - Több kell annál, hogy ellenem valljanak, hisz számos embert tudok ellenlábasként szerezni, aki az oldalamra áll és a védelmemre kel. Szerencsére nem voltam részese semmilyen publikus harcnak, vagy akciónak, amit lelepleztek volna. Semmi féle bűncselekményt nem követtem el a nyilvánosság előtt és azzal, hogy esetleg kapcsolatba hoznak egy halálfalóval vajmi keveset bizonyítanak – kortyolok a poharam tartalmából. – Manapság már mindenkit fűz valamilyen kapocs sötét varázslóhoz és a háború alatt csak tovább fonódtak a szálak. Szóval nem szükséges bujkálnom, mindez csupán óvatosság. Ártatlan vagyok – gonosz vigyor fut végig a számon, amit az irónia édesít meg. Nem tűnök épp egy ma született báránynak, vagy egy földre szállt angyalnak, jól tudom. De mindezek ellenére könnyen az emberek bizalmába férkőzöm és ez a csipetnyi manipulatív készség megvéd minden vádtól. - Anyád és az én kapcsolatom sosem volt rózsás, hisz tudod – kezdek a kis mesémbe. – Nem igazán kedvelte bennem, hogy a szemére hánytam a hibáit, míg ő nagyítóval keresve sem talált bennem – vagy csak szimplán nem tudott érdekelni a vádaskodása. – Most sem a baráti aggodalom, vagy törődés vezérelte, hogy megkeressen engem. Csupán tisztában volt azzal, hogy nekem megvan az, amire neki szüksége van a túléléshez – felvillan lelki szemeim előtt a bájitalos laborom polcán sorokozó felcímkézett üvegcsék sora. – Százfűlé főzetet vett tőlem hitelre – szóval még az adósom is lett a kis luvnya. – És tudod kinek az alakjára áhítozott?
Just close your eyes The sun is going down You'll be alright No one can hurt you now
Kényelembe helyezem magam a zongora mellett árválkodó kanapén és belekortyolok az italomba, mialatt Miss Balmoral számon kér. Nem szeretem amikor ez történik. Nem szeretem ha valaki többet akar tudni rólam, mint amennyit kellene. A rólam begyűjtött információk konkrét mennyisége, mértékegységgel együtt, optimális esetben: a nagy semmi. De Minnieről tudom, hogy csak az aggodalom vezeti a késztetést, hogy megkérdezze, miért nem adtam életjelet magamról ezidáig. - Jaj, Minnie - rázom meg a fejem. - Tudod jól, hogy az a legjobb mindkettőnk számára, ha minél kevesebbet tudsz rólam - állapítom meg. - És igazad van. Sosem volt biztonságos, de most már különösen nem az. Az az ötlet fúrja be magát a gondolataim közé, hogy ennek a problémának egy potenciális megoldása az lehet, hogy végleg felszívódok. Fair lenne a részemről, miközben ő kockáztat értem? Talán nem... Aggódna. De így legalább biztonságos lenne számára. Nem lennék rá semmilyen hatással, sem károssal, sem jóval. És különben is, ebben az esetben különösen hasznos fegyver a tudatlanság, amit ezáltal ki is használhatna. Ugyanakkor nem árt ha a közelben maradok. Mint ahogy mindig, most is figyelemmel tartok minden fontos személyt az életemben - legyen az ellenség, szövetséges vagy egy a kevés szerettem közül. De Minervát féltem. Féltem az anyjától. Így nem elég csak tudnom a hogylétéről. Az mit sem ér, ha cselekedni kell. Még most látom magam előtt a jelenetet, ahol ez az egész kezdődött. Cerys hívott össze minket, halálfalókat egy röpke taktikai megbeszélésre és ezen a jeles eseményen történetesen megjelent a lánya, Minnie is. Akkor találkoztam vele életemben másodjára, vagy harmadjára és még akkor sem tulajdonítottam nagy figyelmet neki. Az anyja csipkelődött vele, ahogy mindig, azonban azzal az alkalommal kissé eltúlozta a fura gyereknevelési módszerét és a stratégiai pontok tárgyalása átcsapott családi drámába, amit többször is szóvá tettem Cerysnek. Egyáltalán nem tetszett a dekoncentráltsága és az értelmetlen, őrült viselkedése, mivel hátráltatta a munkát. Aztán amikor a közöttük tobzódó feszültségét a saját lányán akarta levezetni átok formájában, megakadályoztam. Azt hiszem felcsillant bennem az empátia parányi szikrája, vagy csak ellenkezni akartam azzal a nővel, de a legfőbb indok az lehetett, hogy ugyanazt a szenvedést láttam a lánya arcán, mint egykor a sajátomon. Anno bármit megadtam volna, ha a saját szenvedésemet megakadályozta volna valaki. De ezt nem tette meg senki, abban a pillanatban viszont lehetőségem nyílt módosítani a történeten. Ha nem is sajátomon, de Minnién biztos. Szóval ezt meg is tettem. - Igen, azt hiszem rendben vagyok - eszmélek fel a révedezésemből és folytatom a válaszadást. - Nehéz feldolgozni a történteket, bár az segítségemre van, hogy nem voltam jelen Roxfort ostrománál - a padlót pásztázom. Kicsit szégyenlem, hogy cserben hagytam a társaimat, ugyanakkor megnyugtat a tudat, hogy mindezt nyomós indokkal tettem. - Egy küldetést teljesítettem külföldön. Ennyivel le is zárom. Nem szeretnék többet elmondani erről egyenlőre, de nem bizalmatlanság miatt - habár az a jellemem szerves része -, hanem, mert továbbra is védelmi szempontnak tartom a tudatlanságot és információhiányt. - Te ott voltál az ostromnál? Őszinte leszek. Az esemény után épp csak annyi tájékoztatást tudtam szerezni, ami összefoglalta, hogy kik haltak vagy sérültek meg a harcok során és miután Miss Balmoral nevét nem találtam meg egyik listán sem, az alkohollal töltött poharam után kaptam, hogy az megnyugtassa az idegeimet és ennyivel le is zárult számomra az ostrom. Nem is akartam többet hallani róla. Felkapom a fejem. - Kihallgattak? - rövid hatásszünet. - A nő alatt kire gondolsz? Cerysre? Magyarázatot várok... Minnie iróniája valódi mosolyt csal az arcomra. El kell ismernem, hogy a humora az egyik ok, ami miatt szeretem a társaságában eltölteni az időmet. Ugyanakkor ez a fajta humor igen keserédes, ami visszaránt a szikár valóságba. - Hát jó - töltök meg egy újabb poharat a sajátom mellett. - De azért óvatosan, kis fiatalka vagy még - nyújtom felé a számára kimért italt egy mosoly kíséretében. - Szóval... - köszörülöm meg a torkom és kis szünet után folytatom. - Mennyi hírt kaptál manapság édesanyádról? - kérdőn nézek rá. - Azt hiszem szolgálhatok neked párral.
Elengedni. Tovább lépni. Nem, ez nem egy nyálas szerelem végső konklúziója. Ez az az álláspont, ami jelenleg a legcélravezetőbb számomra, hogy sikeresen alkalmazkodjak a megváltozott világrendhez és újraértelmezzem benne a saját életem, amelynek alapjait tűz égette fel. Égett, mint a Roxfort ódon, romos épülete és csak úgy, mint az iskolát, az életemet is újra kell építeni. Megváltozott minden. Az az életcél, amely elérésére neveltek megszűnt, magával rántva számos más következményt. Számon tartanak, figyelnek... Érzem, csak idő kérdése, hogy az ajtómon kopogtassanak. Túlságosan paranoiás vagyok, vagy épp, hogy kellően óvatos? Ami biztos, hogy konkrét bizonyíték nincs ellenem a kezükben. A szemtanúk mind halottak, a hullák mind porrá égtek és a legbiztosabb pont a saját védelmem érvrendszerében, hogy nem vettem részt a roxforti csatában. De miért is próbálom rögeszmésen bizonygatni az ártatlanságom? Szimplán többre tartom az életem, mintsem, hogy az Azkabanban töltsem le a hátralévő részét. Nem szégyenről, vagy megbánásról beszélek most, egyszerű túlélésről. Ez a kulcsa mindennek. Ez az egyetlen, ami a háború végét követően is aktuális maradt nagyapám tanításai közül. Csak én számítok. Csak én vagyok. Persze egy pillanatig sem állítanám, hogy ártatlan lélek vagyok. Sosem voltam és leszek az. Még ha az emberek össze is súgnak a hátam mögött, nem veszem zokon a sötét varázsló megnevezést. Mondhatod, hogy gonosz, megátalkodott és manipulatív ribanc vagyok, nem sírom álomba magam sértettségemben. Dicséretnek veszem. Ezzel is több vagyok, ezzel is jobb. Miért lenne feltétlenül sötét és rossz az, hogy más eszközökkel és célokkal rendelkezem, más tudásból, más tapasztalatokból merítek? Azok gondolják csupán ezt, akik maguk túl gyengék és riadtak, hogy kövessék a példámat. Kockázatok nélkül viszont nem lehet naggyá válni. Szóval szükségszerűen vállalni kell őket, ahogy magamat is. Épp ezért, Merlin óvjon attól, hogy meggyónjam a "bűneimet" és megbocsájtásért esedezzek. Nem fogok soha bocsánatot kérni azért, aki vagyok, azért, ami vagyok. Végigsétálok a sötétbe öltözött tömeg közepén, a magassarkúm ütemes kopogását azonban elnyomja a környezetemet uraló zaj. A vállammal nekitámaszkodom az egyik falnak és az ajkamhoz emelem a poharam. Lángnyelv whiskey csordul végig a torkomon és kellemes bizsergéssel tölti meg a testem. Halovány mosoly kúszik az arcomra az érzés hatására és míg az ital utóíze pezseg az izlelőbimbóimon, a helyet vizsgálom. Csodák Udvara. Egyszer már jártam itt ezelőtt, de őszintén szólva nem nyűgözött le igazán a hely, vagy egyáltalán az állatviadalok világa. Élvezetes, nem tagadom, azonban ma este nem ezért vagyok itt. Még csak nem is az itteni társaságért. Várok valakit.
Just close your eyes The sun is going down You'll be alright No one can hurt you now [/center]
Az ujjaim végigrohannak a zongora billentyűin. Rohannak, nem táncolnak. Lényeges különbség. A játékom zaklatott, nyugtalan és érezhetően kevésbé egységes, mint általában. Néha megcsuklanak az ujjaim egy billentés után és elvesztem az ütemet. Mondjuk azt már rég elvesztettem... Véget ért a háború, én pedig nem találom a helyem ebben az új világban. Én magam vagyok az elveszett ütem. Pár napja vagyok itthon csupán. A kúria ódon falai az ürességtől konganak és rajtam kívül csak a manóim tartózkodnak itt, akikkel természetesen nem érintkezek, csak a legszükségesebb esetekben. Maga az érzés, hogy hazatértem szintén nem az igazi. Még a kúriában is fogolyként érzem magam, pedig még csak nem is az Azkabanba zártak be. Épp ezt próbálom elkerülni azzal, hogy távol tartom magam a feltűnéstől. Szóval homecoming party sem várt, amikor végre hazatértem, csupán a manók álltak szépen sorban a bejáratnál lecsüggesztett fejjel, szótlanul. Félreértés ne essék, sosem érzem magam magányosnak, ha épp egyedül vagyok, hisz akkor is ugyanolyan erősnek és magabiztosnak tartom magam, azonban az a nyugtalanító érzés motoszkál bennem - még a ház falain belül is -, hogy figyelnek és ez magával ránt számos más szorongató érzést és gondolatot. A legrosszabb mind közül talán az, hogy még a saját otthonomban sem érezhetem magam teljes biztonságban. Pedig igyekeztem mindent megtenni, hogy távol tartsam magamtól a veszélyforrásokat, így a kúria védelmi bűbájait is megerősítettem óvintézkedésként, minimalizálva az esélyét annak, hogy bárki is zaklathasson a legszebb álmaim közepette. Halk kopogás hallatszik, amit bebocsájtó szavaim követnek. Kissé mérges vagyok, hogy megzavarták a játékom, de amikor egy házimanó dugja be a fejét a résnyire nyitott ajtón, tudom, hogy valami fontos mondandója van, hisz megmert zavarni. Intek neki, hogy jöjjön be, amit meg is tesz, de tisztes távolságban megáll és a tekintetemet elkerülve a padlót vizslatja. - Asszonyom, valaki a birtok határai felé közelít - teszi meg a jelentését. Egy pillanatra elakad a szavam. Pont amitől tartottam... Veszek egy mély lélegzetet, hogy nehogy eluralkodjon rajtam a pánik. Hisz az ártatlanok sem pánikolnak, ha gyanúba keverik őket. Épp ezért, ha a Minisztériumtól érkezik a látogatóm, az a leglogikusabb lépés, ha kiállok és a szemébe hazudok. Úgy sem volt még panasz arra, hogy mennyire manipulatív, hazug ribanc is vagyok. - És tudunk valamit a személyazonosságáról? Adok egy utolsó esélyt annak, hogy ne vesszen kárba a ma estém jópofizással. - Balmoral kiasszony az - feleli. Megemelkedik a szemöldököm, kifejezve meglepettségemet, de azonnal reagálok is. - Engedd be! Aztán intek, a manó pedig távozik. Lehajtom a zongora fedelét és a borospoharam társaságban az egész alakos ablakhoz lépek. Kellemes kilátás nyílik a birtokra, a hegyekre, bár az éj sötétje mindent betakart és csak a hold nyújt némi világosságot odakint. A bejárathoz vezető utat kémlelem a függöny takarásából - mintha csak mugli módjára rejtőzködnék a külvilágtól, pedig megannyi varázslat véd meg itt. Hamarosan feltűnik egy vékonyka, törékeny alak és miközben az épület felé tart, elgondolkodom, hogy most valójában örülök annak, hogy itt van, vagy sem? Még nem tudom eldönteni. Belekortyolok a poharamba - párszor - és miután a lámpákkal megvilágított köves útról eltűnik az érkező vendég, még vetek pár pillantást a külvilágra és csak akkor fordítok hátat neki, amikor Minnie megjelenik a nappali ajtajában. Nem mozdulok, csak rápillantok. Tekintetem komor, még talán barátságtalan is. - Mégis hogy képzelted, hogy idejössz? - mordulok rá kicsit keményen, miközben közelebb lépdelek hozzá. Egy pillanatig tartom a szemkontaktust, aztán elmosolyodom. - De azért örülök, hogy itt vagy - kedvesen átölelem, majd folytatom. - Bár egyáltalán nem biztonságos - hangsúlyozom az álláspontom, ha az előbb nem lettem volna kellőképp egyértelmű. - Jó látni téged épen és egészségesen, kicsi lány - mosolyom továbbra is őszinte. - Mi szél hozott erre?
Üzenetek megtekintése
