Hogyan lehet szavakba önteni, ha elérkezik számunkra a végítélet napja? A halál küszöbén állva visszatekintünk eddigi életünkre. Sorba végignézzük a sebesen pörgő mozifilmet arról, hogy kik is voltunk és kivé lettünk. De mi lesz azután? Hogyan képes mindezek után az ember visszazökkenni a valóságba? Oxigént szívni a tüdőbe, vért pumpálni az izmokba, és továbbmenni…
A szeretet ereje… Igen, ezt felelné Dumbledore. A szeretet erejével bármilyen akadályt legyűrhetünk. Nem magamért kell hát felállnom a jeges földről és tovább küzdenem, hanem azokért az emberekért, akik mindaddig a világot jelentették nekem. A nőért, aki feltétel nélkül szeretni tudta azt a rongyos alakot, aki egész életemben voltam. A fiamért, aki már ebbe a romlott világba született, aki megérdemel egy szebb jövőt. Harryért, a Kiválasztottért, és érted drága barátom… Ezért imádkozom most hozzád, James. Neked már nem kell látnod ezt a borzalmat, amivé a világunk lett. Te már megvívtad a magad csatáit. Adj erőt, hogy olyan erős lehessek, mint amilyen te voltál utolsó perceidben. Te, aki feláldoztad magad a fiad életéért cserébe… Adj erőt, hogy megóvhassam az én fiamat! Adj erőt, James! Adj erőt!

Remus Lupin még egyszer utoljára felpillantott a csillagos égboltra, majd szép lassan felereszkedett a park gyepéről. Tudta jól, hogy számos értékes percet vesztegetett imájával, melyet halott barátjához intézett. Nem hitt a mennyországban, és őszintén szólva abban sem volt biztos, hogy imája meghallgatást nyer, de félelmében nem tudta mit is tehetne. Mert Remus Lupin életében először rettegett a haláltól, mert életében először volt veszíteni valója.
Fény gyúlt az éjszakában, és megremegtek a kastély falai. Hát elkezdődött… Ő maga a birtok védelméért volt felelős, és mindezt egyedül vállalta, kizárva ezzel Nymphadorát is. Ő volt a magányos farkas a Rendben. És mily érdekes is a sors… Pont a farkaslét okozta azt a hatalmas magányt.
Pálcáját jobbjában tartva, fejét lehajtva állt a park közepén, s nem mozdult. Egy rég elfeledett emlék kúszott be tudatába, amint farkasként járja a birtokot, egy hatalmas kutya, egy patkány és egy szarvas társaságában. Mintha ezer év telt volna el azóta… És azok az emberek, akik egykor annak a három állatnak a bőrébe bújtak, mára már mind halottak. Ő, Remus maradt utoljára. Ez az ő keresztje, hogy látnia kellett meghalni ezeket az embereket. Az ő emlékükért kell hát erőt parancsolnia a lábaiba. És hirtelen Remus Lupin futásnak eredt…

Nem számolta, hány fekete köpenyest terített le. Minden szerencséjére szüksége volt abban, hogy eljusson az üvegházakig, miután a védvonal elesett. A Roxfortot ellepte az ellenség. Akkor és ott több tucat halálfaló állt közé és Nymphadora közé. Hirtelen már bánta, hogy nem búcsúzott el rendesen a feleségétől, és elhatározta, hogy megkeresi őt abban a hatalmas káoszban is. Ám előtte még volt egy kis dolga az egykori Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak.
- Állj! Ki vagy? Barát, vagy ellenség?
Pálcáját a sötét árnyra szegezve közeledett az ismeretlen felé. A homályból egy ismerős diáklány sziluettje bontakozott ki. Ismerte őt, még nagyon régről.
- Arawyn… - szólította meg egykori tanítványát. – Jól vagy? Mi történt?
Nem tudta, hogy a lány melyik falszakaszt védte, hogy honnan került az üvegházakhoz. A kinézetéből ítélve azonban egy valamiben biztos volt: az általa őrzött szakasz elesett. Az ellenség bejutott a kastélyba.
Ekkor azonban egy érdes hang ütötte meg Lupin fülét.
- Inkább koncentrálj, Bellatrix!
Nem messze tőlük három alak mozgott a sötétben, és egyre csak közeledtek feléjük. Az egyikük pálcája megvillant és zöldes fénybe borította arcukat, de nem volt erre szükség ahhoz, hogy Remus azonosítani tudja őket. Csak egy Bellatrixot ismert, azt a boszorkányt, akinek a Minisztérium óta tartozott Sirius meggyilkolása miatt.
- Bújj mögém és maradj is ott – utasította egykori tanítványát. – Majd én elbánok velük.
Azzal megsuhintotta pálcáját és kimondta magában a varázsigét – Osruptum!

Esetleg Weasleyék Muriel nénikéjénél (vagy hogy is hívták az öreglányt). Tudjátok, oda vitték át Lunáékat is a Kagylólakból, miután megszöktették őket. Az szolgálhat egyfajta főhadiszállásként, csak el kellene készíteni a helyszínt.

- Nem lehet mindenkit megmenteni… - ismétli a nehéz szavakat. De az istenért is! Miért nem lehet? Miért kellett meghalnia annyi embernek? Miért mennek el mindig a jó emberek, akik képesek kiállni a gyengébbek mellett? Miért halt meg James és Lily Potter, Sirius, Dumbledore, és Rémszem? És ő, Remus Lupin miért él még mindig? Miért hagyják ezt az égiek, hogy ez a szerencsétlen ilyen kórral küszködve szenvedjen időtlen idők óta?
Szerencse, hogy elfordult tőle McGalagony, így feltűnés nélkül elmorzsolhatta a kicsordulni készülő könnycseppet szeme sarkában. Hiába, az öregedéssel együtt egyre érzékenyebbé vált. Pedig elviekben a háború megedzhette volna, felvértezhette volna az ilyen kitörések ellen. Azonban, mint valami elkorhadni készülő fa, kívül erős maradt, belül azonban romlani kezdett, és valahol lelke legmélyén már réges-rég feladta a harcot. Talán pont akkor, amikor rádöbbent mi növekszik felesége pocakjában…
 Egyre hűvösebb lett a levegő, a nap minden másodperccel lejjebb és lejjebb kúszott az égbolton, McGalagony pedig még mindig a roxforti tájat szemlélte a rozsdásodó korlátnak támaszkodva. Aztán, mintha olvasna Lupin fejében azzal a céllal, hogy megkeresse a számára legkellemetlenebb témát, fordult ismét a vérfarkas felé.
- …nem tudnak semmit Potter és Granger hogy létéről?
Nem nagyon kell kutakodnia az emlékeiben, hogy felidézze azt a Grimmauld téri látogatást, melynek végén a falnak taszította Harry Pottert, majd sebtében dehoppanált. Mennyire megbánta már, hogy csak úgy ott hagyta a három jó barátot. Hiszen Harrynek igaza volt. Nem a veszélyt kereste, csupán el akart menekülni születendő gyermeke elől. És mindezt úgy tette volna, hogy közben hősként tisztelegtek volna előtte a Rend tagjai, amiért szárnya alá vette a Kiválasztottat, a Kis Túlélőt… Lupin, te álszent bolond!
Azóta persze semmit nem tudott róluk. Legutóbbi látogatása alkalmával a Kagyló Lakon, hallotta Billtől mi történt, de a legidősebb Weasley fiú megkérte őt, hogy tartsa a száját. Nem akarták, hogy Molly fülébe jusson mit is művelt Ron. Az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, hogy McGalagony honnan tud a trió szétszakadásáról…
- Bill Weasley megkért rá, hogy ne említsem senkinek, ami Ron és Harryék között történt. Szégyellik a történteket… Én is szégyellném magamat a helyében – elfordult az igazgatónőtől. – Szégyellem is…
Kezével megmarkolta a hideg korlátot, és hagyta, had kapjon bele őszes hajába a szellő. Próbált úgy tenni, mintha nem is mondta volna ki az utolsó szavakat. Azonban ezt könnyebb volt úgy, ha nem nézett egykori tanára szemébe.
- Hogy tudunk-e nekik segíteni? Nos… Azt hiszem el kell keserítenem Minerva. Hosszú éjszakákon át töprengtem merre lehetnek, mit csinálhatnak, de képtelen vagyok rájönni, miféle feladattal is bízta meg Dumbledore őket. Attól tartok, Harry immáron teljesen eltűnt a szemünk elől…

   Csupán másodpercei voltak rá, hogy felmérje a helyzetét. A macska felé fordította zöld szemeit, végigmérte az érkezőt. Az állat nem viselte a jellegzetes nyomot, melyet McGalagony professzor hagyott maga után minden egyes macskává transzformálása után. A szemüvegminta hiányzott a kóbormacska pofájáról. Villantak a szemek, egy másik pontra szegeződtek. A kilátó sötétbe burkolózott részében mozgás támadt, ám mindez olyan gyorsan történt, hogy az ex-sötétvarázslatok kivédése tanárnak esélye sem volt  a cselekvésre.
   Érezte, ahogy belefúródik a pálca hegye közvetlenül a lapockája alá. A fegyver gazdája azonban higgadt volt, lévén a varázspálca hűvös maradt, nem izzott, nem égetett lyukat az amúgy is rongyos köpenybe. Félelemmel tölthette volna el a gondolat, hogy az ember, aki lefegyverezte ilyen hidegvérrel dolgozik. Mégis nyugodt maradt, sőt mit több, a csuklya alatt mosolyra húzódtak az ajkai. Berozsdásodott arcizmok mozogtak, idegen volt az érzés, és koránt sem volt őszinte.
- A Hold ma fényesebben ragyog.
Jól ismert hang… Elméje mélyéről előkúszott egy jelenet, amint ő maga egy kisimult pergamenlap fölé görnyed. Mindig is jól értett a rejtjelezéshez, a levél nem okozott különösebb nehézséget. A mondatok utolsó betűi, összeolvasva adták a titkos jelszót: „A Hold ma fényesebben ragyog.” Ő, aki mindenki másnál pontosabban ismerte a Hold ciklusait, persze tudta, hogy ez nem igaz. A válasz hasonló formájú levél volt…
- Szerencsénkre nem. Viszont nincs itthon a macska… Magát nem zavarja ez a cincogás, Minerva?
Gyengült a szorítás, a pálca már nem nyomta úgy a hátát, ő pedig elégedetten fordult szembe az igazgatónővel. McGalagony rengeteget öregedett az elmúlt egy év alatt, de ez ugyanúgy igaz volt Lupinra is. Megviselte őket a háború. Azonban akárhogy is nézte, nem egy öregasszony állt vele szemben, hanem egy élettel és erővel teli nő.
- Örülök a találkozásnak.
Fejéről lekerült a csuklya. A fény rávetült hegekkel és ráncokkal barázdált arcára, őszes hajszálakkal átszőtt vörösesbarna fürtjeire. Volt ahol már kopaszodott…
Az ajtóhoz lépett, kilesett rajta, majd pálcáját továbbra is kezében tartva újfent az igazgatónő felé fordult. Tekintete aggodalmat, fáradságot tükrözött.
- Nos itt vagyok. A levélben nem említette mit szeretne elintézni velem, megjegyzem nem is lett volna túl okos dolog megírni. Úgy sejtem a szökevényekről kíván információkat megtudni…
Lupin ismét belépett a fénybe, hátát nekitámasztotta a korlátnak. Valóban csak feltételezni tudott. Mióta Dumbledore meghalt, Minerva McGalagony vette át a pozícióját. Neki kellett hát jelentést leadnia. Ő maga pedig mindezidáig nem csinált egyebet, mint szökevényeket gyűjtött erdőkből, és egyéb jó búvóhelynek tűnő helyekről. Na persze volt egy érdekes találkozása Odil Watsonnal is, de az ráér még…
- Lassan kezdenek megtelni az óvóhelyek. Rengeteg mugli származású férfit és nőt szállítottunk oda, de vannak szökésben lévő diákjaink is. Alig pár hónapja akadtam rá Amy Joyra, nyílván emlékszik a lányra. Most már jól van, de a társainak a nyomát sem találtam. Azt hiszem szükségünk lesz újabb levédett házakat biztosítani. Vannak persze akik külföldre menekültek, de még így is rengetegen maradtak itt, és még rengetegen vannak odakint. ..
   Pillantása McGalagony arcára esett. Furcsa érzése támadt. Lehet, hogy az átváltoztatástan tanár nem is erről szeretett volna beszélni vele? De akkor vajon mit akarhat? Újabb feladatot bízna rá? Az ösztönei azt súgták, hogy nem a szökevények sorsa foglalkoztatja most az igazgatónőt leginkáb…

      Halvány fodrozódás tűnt fel a falu széle menti, magányos házacska tövében. A látvány maga olyan volt, mint forró nyári napon elmosódó aszfalt. A jelenséghez hang is társult, halk pukkanás formájában. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, s már-már úgy tűnt vége is az egésznek, amikor a semmiből egy fekete csuklyás alak körvonalai rajzolódtak ki. Köpenye szegélye előbb súrolta a földet, kellő sarat és pocsolyavizet szedve magára, majd utána belekapott a hideg, decemberi szél, hogy azzal az erővel a magasba rántsa a mocskos szövetet. Az idegen reflexszerűen nyúlt kámzsája után, nehogy egy kisebb fuvallat felfedje kilétét.
Köpenye szárnyként csapkodott bokájánál ahogy rákanyarodott a falu egyik utcájára. Nem mondhatni, hogy rég járt itt, de az emlékek még is úgy özönlötték el, mint hangyák a cukortartót, mintha utoljára azokban a tekergős időkben járt volna a faluban. Bármerre pillantott, mindenhol ismerős kép tárult a szeme elé, mindenhez egy-egy emléket kötött. Elég volt ránéznie egy-egy utcatáblára, már is régi barátok képei tolakodtak agyába, hogy aztán lejjebb kúszva szívébe marjon a bánat. A veszteség, melyet James Potter, és  Sirius Black halála okozott, feldolgozhatatlan volt számára mind a mai napig…
Az emlékek, amikor vérfarkasként kóborolt az utcán, két oldalán legjobb barátaival… Hogy is feledhette volna Ágast és Tapmancsot? Hogy is feledhette azt, hogy mennyi törlesztenivalója volt a két Tekergő felé, és hogy mindez lehetetlen. Ők voltak azok, akik mindig emlékeztették rá, hogy a vérfarkas-kórral élni lehet, hogy attól még senki nem lesz félember. Ha el tudja fogadni, ha az ember vele tud élni, az már egy óriási lépés a gyógyulás felé.
Eszébe jutott felesége is, aki magányosan, várandósan ülhet most otthon, várva férjét, hogy hazaérjen. Elfogta a szégyenkezéssel vegyek gyász… Eszébe jutott a Grimmauld téren elszenvedett sérelme, mely miatt az útja hátralevő részét lehorgasztott fejjel tette meg. Csupán a sóhajokkal együtt kitörő, fagyott lehelete emlékeztette rá az embereket, hogy arra járt…
   Az ok, hogy a fájó emlékek ellenére mégis ide jött, nem is volt túl bonyolult. Pár napja kapott egy baglyot a Roxfort jelenlegi igazgatójától, miszerint sürgősen találkozniuk kellene, hogy megvitassanak pár dolgot. Nem mondhatni, hogy Remus Lupin az az igazi falkavezér lett volna, valaha is. Mégis, annyira nyüzsgött benne a tettvágy… A jelenlegi helyzetben pedig úgy tűnt, Kingsley és McGalagony mellett, neki is igen fontos pozíciója van a Főnix Rendjében. Érthető volt hát, miért hagyta otthon Nymphadorát, és miért kockáztatta életét.
Tekintete előbb a falu végén tornyosuló Szellemszállás felé irányult. Pár másodpercig szemlélte a düledező építményt, majd egy közelebbi célpontot szemelt ki magának. Alig húsz méterre tőle magasodott Roxmorts fölé az úgynevezett Rozsdás Torony. Az épületnek egyetlen érdekessége a Sally névre keresztelt harang volt. Most azonban ez az épület adott otthont egy találkának.
Ujjai egy szúrágta faajtó vörös kilincsére fonódtak. A felső pánt már teljesen leszakadt, így pár másodpercig félő volt, hogy teljesen kiszakad a falból.
- Reparo!
Pár másodpercig még lebegett, majd a csavarokról eltűnt a rozsda és egy fél pillanattal később már újból a kerethez szorították az ősi ajtót. A férfi besurrant, majd apró lángot varázsolt pálcája végére, a korom sötétben ugyanis az orra hegyéig sem látott. Hamarosan megtalálta a romos kőlépcső alját, mely csigamódján futott végig a fal mentén. Ötven…. száz…. százötven… kétszáz… kétszázhuszonkettő, és végre felért a Sally névre keresztelt haranghoz. Csakhogy nem volt már egyedül. Közvetlenül az ablakból egy macska nézett rá…

Lilianne I. D'Alambert [22:47]:   Tudjuk, hogy mindened a koalapornó, te kis huncut   XDXDXD

Vasárnap esti téma...

Amy és Ruby

Nem haragszik a fiatal nőre. Ugyan dehogy. Hiszen mit tud ő az életről? Keveset élt még ahhoz, hogy tudja mit is jelent a felelősség más emberek iránt. Hiába gyógyító, a betegek sosem kötődnek érzelmileg olyan erősen az emberhez, mint a család. És ilyenkor, amikor Remus kénytelen végignézni egy szegény kislány szenvedését, felszakadnak azok a vékony cérnával levarrt, minduntalan vérző sebek, és elönti őt a rettegés.
Muszáj leülnie, jut el a tudatáig. A lábaiban alig van már erő, és valahogy a gyomra is kifordulni készül. Nem is emlékszik rá, mikor aludt utoljára. Bárcsak minden úgy menne, mint 20 évvel ezelőtt. Gondtalan, nyugodt élet. James, Sirius és Lily társaságában. Amikor egyetlen gondja csupán a testében lakozó szörnyeteg volt… És tessék. Mára mind meghaltak barátai, és az újak, Tonks, Harry, Hermione, Ron veszélyben vannak, és mindezek tetejébe még a kórsága is tovább terjed gyermekében.
Beletemette arcát a kezébe, nem is érzékelte, hogy Amy leborítja magát a rózsaszín sziruppal. Borzalmas, gyenge embernek érezte magát. Egy öreg, beteg valaminek, ami a szörnyeteg és az ember között áll. Rég nem volt ilyen fellángolás a lelkében. Egyszer már sikerült tisztáznia magában ezt a fajta undort, de most újonnan feltört, és hirtelen elszégyellte magát.
Merengéséből, avagy önsajnálatából egy távoli, ködös mondat zökkentette ki. Felkapta a fejét, és figyelmesen hallgatta Amyt.
- Többen vagytok?
Hirtelen visszatért végtagjaiba az élet.
- Nagyon fontos, hogy nyugodj meg. Az az első,hogy te biztonságban légy. Ruby itt marad veled és vigyáz rád, amíg rendbe nem jössz – még mielőtt Amy közbevághatna, felemeli az ujját, jelezvén hogy itt még nincs vége a mondanivalójának. – Én elmegyek és megkeresem őket. Csak annyit árulj még el, merre keressem őket. Védik-e bűbájok őket?
Beindultak az apai ösztönök,vagy éppen azok a reflexek, amelyek miatt értékes és megbízható tagja lehet a Főnix Rendjének. Felkeltették benne Griffendél oroszlánját…
Megvárja míg Amy végez a mondanivalójával, majd odafordul Ruby-hoz.
- Ígérem sietek vissza. Ha elaludt – itt, Amy-re céloz – akkor készíts elő még két ágyat! Remélhetőleg két újabb beteggel térek vissza.
Az óra éjfélt ütött. Veszélyes és felelőtlen dolog éjjel az erdőbe menni. De Lupinnak elég volt belegondolnia, vajon egykori barátai, James és Sirius hogy tettek volna…  Szeretet gyúlt lelkében, kiszorítva minden félelmet a szívéből. Utoljára ránézett egykori tanítványaira.
- Reggel találkozunk.
Azzal Remus Lupin kilépett a Hajléktalanszálló ajtaján és halk pukkanás kíséretében elnyelte őt az éjszaka.
 

---

//Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem. Abban a hitben voltam, hogy még nem érkezett válasz a reagomra. Szörnyen röstellem magamat, pláne hogy ez az iromány sem lett valami műalkotás… Ha folytatni szeretnétek még ezek után is, akkor jelezzétek, máskülönben jó lesz ez zárónak is akár…//

Szerepem: Elmúlt már az az idő, amikor a vérfarkasokról szállítottam az infókat a Rendnek. Jelenleg nem csinálok semmi különlegeset azon kívül, hogy szökevényeket gyűjtök be, és szállítok el különféle óvóhelyekre, kórházakba (lásd Amy esete). Emellett a Rend bármikor számíthat a jó öreg Remus Lupinra.