Igazság.
Olyan nincs.
Az emberek keresik, de nem találják. Vannak akik azt hiszik rátalálnak, pedig egyáltalán nem létezik. Nem létezik, ahogyan a jó és a rossz közötti árok, a tudás és a tudatlanság közötti mélye repedés.
Az emberek életük minden pillanatában keresnek valamit. Valamit, vagy valakit, akihez láncolhatják magukat, mert legbelül tudják, és félnek, hogy ha semmi sincs az orruk előtt, akkor már végképp nem lenne érdemes befutni a célba.
Futni, és futni, rohanni, izzadni, vért izzadni, kifacsarni egy szívet olyan szárazra, hogy az már a könnyeket se táplálja többé. Futószalagon éljük az életet, mert sosem érjük el az álmainkat, vagy inkább leesünk róla, és ahelyett, hogy felszállnánk rá rájövünk, hogy a biztonságos talaj többet ad, mit az esztelen rohanás?
Mond, e kettő közül, szerinted melyik az igazság?
Átfonja a karomat, és visszavezet a kocsmába. Zavartan mosolygok, próbálnék kibújni a helyzetből, de nem tudok, olyan vagyok, mint a légy ami belerepült a fekete özvegy hálójába. Leültet akár egy bábút, és mégsem szabadulhatok tőle. Nem a kék szemek miatt. Nem a szőke tincsek miatt. Illatot áraszt magából, ami vonzó, és kellemes. Illatot áraszt magából, ami hányingerkeltő, és visszataszító.
Mond, e kettő közül melyik az igazság?
Sört rendel. Mintha csak ismerne, mintha csak kémkedett volna. De hisz mondta, hogy már felfigyelt rám. Minden bizonnyal, csak én nem vettem észre őt. Nem vettem észre mert más járt a fejemben, ahogyan most is, akiről tudni akarok mindent, és semmit.
Tudás vagy tudatlanság?
- Valójában... - kezdenék bele, mikor az idős férfi elénk pakolja a frissen csapolt aranyat. Rápillantok, és bólintok. Folytatnám, de egy pillanatig nézem, ahogyan a hűvös cseppek végigfolynak a csillogó pohár szálán, figyelem a habot, ahogyan lassan elerjed. Majd körbezárom ujjaimmal, és belekortyolok. Élvezem, ahogyan végigcsorog a hideg a torkomon, élvezem, ahogyan nagyokat kortyolhatok belőle. Leteszem, és a nőre nézek.
- Egy régi barátomat keresem...- fektetem fel kezeimet az asztalra - régebben, mikor még nap mint nap találkoztunk, sokat mesét erről a helyről. Mivel nem vagyok ide valósi, még az is csoda, hogy egyáltalán idetaláltam.
Nevetek, de valamiért nem esik jól. Újra belekortyolok a sörömbe, hogy levigye azt a gombócot ami a torkomra akadt, de hiába. Bámulom a nőt, zavartan, szemeim ugrálnak, számat összeszorítom. Várok. Ujjaim körbefogják a poharat dobognak rajta. Megszólal és azt várom, hogy tud valamit. Figyelem az apró mosolyt a szája szélén, hallgatom szavait.
- Neeem... - felnevetek zavartan, és harsányan, mert nálunk így szokás. Zavart vagyok, zavart, zavart,zavart. Nem kislányosan. Inkább nagylányosan, úgy, mint amikor a részeg pasik, molesztálnak valakit. Most én vagyok a tinédzser kislány, aki minden bizonnyal, túl rövid szoknyát vett fel az esti bulira.
- Ne haragudjon, de maga cseppet sem hasonlít arra a személyre, akit én keresek...
Kortyolok a sörömbe. Még mindig ott van az a fránya csomó a torkomban.

Az emberek úgy néznek egymásra, mintha csak fényképet tartanának egymás elé, de az állatok a vesédbe látnak. Érzik a bűzlő májadat, látják a szemedben a Pokol tüzét, az életet, amit kiontasz, és magad mögött hagysz. Elhiszik, hogy sárkány vagy, ami tüzet okád, és felhő ami vihart hoz a fejünk felé. El se merem hinni, hogy milyen angyal áll mellettem, hogy milyen angyal figyelmeztet rá, hogy ne fogjam meg a kezedet, amivel a mélybe akarsz rántani. Nem merem elhinni, mert nem tudok róla.
Nem tudom, Pete miért őrült meg így, mintha valami hatalmas fenevad lenne, nem értem, miért és hova ez a felhajtás. Nem kelt bennem gyanút, csak feszültséget, amiért nem tudom elhallgattatni. Hátrarántom, és visszahúz, hátrarántom, és visszahúz. Mikor a finom kezek közelednek hozzá, még jobban üvölt belőle a sakál, de az utolsó rántás végül lefékezi. Ránézek, és ő rám néz, látom, ahogyan az állati ösztön visszaváltozik emberivé, látom a pofáján a sajnálatot, és a sértődést, de ott és abban a pillanatban, mikor elcseszte az életét azzal, hogy örökre állattá változtatta magát, meg kellett fogadnia, hogy akármennyire is vannak benne emberi hajlamok, el kell fogadnia gazdájaként, még ha a hangját vissza is adták neki.
- Menj haza... - egyenesedek fel, és fojtom meg őt tekintettemmel, mindaddig, míg meg nem mozdul. Többször is visszanéz, de végül eltűnik az utca végén. Sóhajtok.
- Még egyszer bocsánat..
Erektől dagadó karomon végig dörzsölök, majd felnézek a nőre velem szemben. Megbámulom a szemeket, elragadnak egy pillanatra, valóban olyan gyönyörűek, de valamiért olyan furcsán különleges a csillogásuk, nem illenek, a kedves mosoly, és bájos arc mellé a tüzes szikrák. Érzem a tapintását a karomon végig futni a puha ujjbegyeket. Érzem az érintést, és nézem a képet, és próbálom összerakni a két darabot, amit akárhogyan forgatok, nem találok két olyan pontot ahol egymásba illeszthetném. Keresem a szemeit, újra megtalálom őket, de nem merek beléjük nézni, mert elkap a rettegés, mintha csak drogos lennék, aki eksztázisba esik. Nyelek egyet, nem bírok vigyort csalni az arcomra. Olyan előttem, akár a kígyó, mely egyenesen a tiltott fáról csúszott le, és most rajtam tekereg, rá akar venni, hogy harapjak bele az almába. A piros almába, ami annyira ragyog kívülről, hogy képtelenség hinnem a bennem felgyülemlett paranoiában.
- Nos, ha valóban ezt akarja, akkor nem fosztom meg ettől az örömtől...
Itt vagyunk, és csábítgat a szavaival, arról mesél, hogy hogy nézem ki. Tényleg, hogyan is nézem ki? Mond látsz Te valami mást is a csillogó barna szemeket kívül, láttál Te már akkor is, mikor olajfoltok hulltak a könnyeim helyett, mikor éjszakánként virrasztottam amiatt, mert vártam valakire?
Távolabb állok tőle, és a szemébe nézek.
Láss beléjük, látnod kell, hogy ott már ragyog valaki másnak az emléke, aki miatt, minden reggel korábban ébredek, aki miatt vétek az álomból felébredni. Sajnálom, de bármennyire is émelyítő az illatod, és szép a szélben megdobott hajtincseid tánca, nem én leszek a sakk bábú, akivel megnyered a játékot. Bármennyire, is csábítóak a rózsaszín ajkaid, és kedves a kipirult arcod, nem látok benne mást, csak rövid, hószín tincseket, a hosszú méz szőke helyett, és vékonyra vágott pupillákat, a Te tágra nyílt világod helyett.
Milyen világ él egyáltalán a Te szemedben?
Sötét vihar, és villámcsapások, akár egy hánykolódó hajó a tengeren, mely a lelkét keresi.
Összezavarsz a hatalmas szempilláiddal, és az ördögi fénnyel a szemed sarkában. Elindulok melletted, szakadékot hagyva kettőnk között.
Szakadékot, melynek szélén ott ülök én, és keservesen próbálom összeragasztgatni darabokra hullott szívem elemeit. Talán már nőként sem látlak tisztán, olyannyira más képet akar a fejem lefesteni elém. Képet, aminek mintájára rakom össze az összetört darabokat.
- Ezek szerint tényleg ennyire látszik, hogy nem vagyok idevalósi.
Határok, amiket az emberek feszegetnek, és átlépnek. Egyre szívesebben lépném át végre a hőn áhított határomat, de nem tehetem, mert vagyok annyira ostoba, hogy keressek valakit, aki nem Te vagy. Páncél vagyok, amiről lepattognak a bókjaid, és a mézédes bájad, de ez az igazság.
Ostoba vagyok, és vakon futkosok. Emlékezem a csengő szavakra, melyeket emlékeimből merítek, járom az utcákat, és a helyeket, melyekről sokat mesélt, és várom, hogy felbukkanjon.
Talán már érezted Te is valamikor ezt az érzést, talán érezted már, hogy fájón üvöltenél valami után, de még sem teszed, mert nem akarod, hogy a világ lássa a fájdalmadat.
Mond, hogyan lehet, hogy a belőled áramló erő annyira más, mint amilyen a fényképen vagy?
- Idevalósi? Csak mert régóta keresek egy ismerőst erre felé, de még sosem láttam felbukkanni.
Talán a belőled áramló furcsa erők azt akarják, hogy kérdezzek.
Talán Te segíthetsz nekem.

Elindulni valahonnan, és megérkezni valahová. Ez az emberek célja általában. Menni, és közben emberekkel találkozni, reménykedni abban, hogy őszinte barátokat, és szerelmeket sodor mellénk a sors szele. Milyen különös, hogy a kezdés és a cél, sokszor megegyezik.
Somolygok, és valamiért érzem, ahogyan a kövek lavinaként morzsolódnak le a szívemről, mikor a lányt is látom mosolyogni. Valamiért jól esik, hogy ő nem rúg belém, valamiért jól esik, ahogyan képes az egészet könnyedén felfogni. Bár látom az arcán, hogy sokakat a Pokolba kívánna. Nem zavar, inkább jobb kedvre derít.
Manapság már képes vagyok a földre esett poháron is hatalmasat mulatni. Talán csak a mindennapi örömöket keresem, amiből erre fele meglehetősen kevés van. Alsókarommal elhúzom a szemem sarkában felgyülemlett örömkönnyeket, eleinte fel sem tűnik, ahogyan végig mér. Egy pillanatra a földre pillantok, és vigyorogva kisóhajtom magam. Majd fel, pont bele a lány szemébe.
Nézem a a mogyoróbarna szemeket, megrezzenek. Érzem ahogyan bámul, és ez kicsit visszazökkent a valóságba. Mondjuk biztosan csak azért néz, mert magas vagyok. Hozzá képes legalábbis minden bizonnyal. Megvakarom a tarkómat, és inkább újra a tömeget keresem, ami közben már feloszlott.
Elmúlt a látni való.
Visszatekintek, és ismét szembe találom magam az élesen világító szemekkel, aminek a gazdáját még csak végig sem mértem eddig, ám a következő pillanatban önkéntelenül is végig fut a szemem az ifjú női alakon, majd vissza a kerekded arcra, és a ragyogó szemekre. Kezet nyújt, és én elfogadom, a hatalmas kezem körbeláncolja, az apró, és törékeny női testrészt.
- Philip...Philip Clapp...
Figyelem a lányt, és nem a bűbájos szépsége miatt. Bár az is leköthetne, de valamiért inkább találok benne, egy olyan különös angol vonást, ami az itteni emberekben túlságosan is sokoldalú. Hallgatom a kárpótló kérdését, és elgondolkodom. Kárpótolni akar, pedig nem tett semmit rosszat, sőt ha tudná, hogy ezzel komolyan mosolyt csalt az arcomra, mi több röhögő görcsöt, egy örök emléket, egy pozitív emléket, amit ide köthetek. A gondolkodásom alatt bambulok, át a lány tekintete mögött, aztán mintha csak arcon csaptak volna feleszmélek, és visszakapom a sajátomat a lány tekintetéhez.
- Hogy mi?!.. öö.ja dehogy, arra semmi szükség. És tényleg ne érezd magad kínosan, semmi bajom, csupán beugrott egy régi emlék...
Megint vigyorgok, amolyan féloldalasan, és közben nézem a lányt. Figyelem a vonásait, ami a saját, már majdnem harminc éves koromtól jócskán eltér.
- Mond, Te is a Roxfortba jársz?

Mindenki megpróbál néha hazudni. Hazudni önmagának, és egyszerűen átverni, mintha csak a szomszéd néni lenne, aki úgysem számolja meg a visszakapott aprót a boltban. Mert bízik benned. Te bízol magadban? Mondd, hányszor csaltad már el az aprót, amit vissza kellett adnod magadnak?
Hirtelen válaszokat kapok. Válaszokat amik gyanúsak, mégsem kérdezek semmit semmiről, nem akarok tolakodni. Lehet, hogy valami szar családi helyzete van otthon, vagy van egy tucat kis öccse. Nem tudom. Csak nézek rá, figyelem a szava járását, hallgatom, és próbálom elfeledni a fejemben ordítozó hangot, ami arról árulkodik, hogy itt valami nincs rendben. Közben visszamegyünk a garázsba, újra látom magam előtt Petet, aki közben bevackolt oldalra. Miközben figyelem a nagyra nőtt szőrös állatot - aki valójában nem is tér el, valódi énjétől - mintha valami aláfestő zene lenne, úgy suhan be a fülembe a darálás, ahogyan Josey elmondja mi mindenhez is ért.
Mosolygok.
Vigyorgok.
Megszokod, vagy megszoktad már.
Ezzel élek, mint más az asztmával.
- Hát, ez remek... - tényleg, ennek igazán örülök. Gyorsabban haladunk, és könnyebben tudok mozogni, mert nem rúgok bele minden pillanatban egy üres vödörbe. Végigkísérem ahogyan leveszi a kabátját, és közben visszasétálok a kocsihoz, aminek újra felnyitom a motorháztetejét. Átnézek a vállam felett.
- Majd szerezz be valami olyan ruhát amiben könnyen mozogsz, a koszt majd bűbájjal elintézzük.
Visszafordulok, két karomat szétcsúsztatva, tenyérrel rátámaszkodom a kocsi orrának ívére, azután megvakarom a fejemet,és gondolkodom. Hülyeség, hogy a pasik nem tudnak egyszerre többfelé figyelni.
- Viszont csak napi 5 fontot tudok adni...több sajnos nem fér bele. - benyúlok a fékvezetékekhez, amik minden bizonnyal azért nem működnek, mert még mindig szivárog az olaj valahonnan, és elárasztja a huzalokat a kezemmel együtt. Pedig tegnap az egészet úgy ahogy van kiszedtem, letisztítottam, végignéztem, és visszaraktam. A fene essen belé. Ismét a lányra nézek, miközben kiveszem a farmerzsebemből az olajos rongyot, ami ahelyett, hogy segítene, inkább már csak ront a helyzeten. Ujjaimról lehúzogatom az olajmaradványokat, több kevesebb sikerrel, és az oldalra dőlt órára pillantok. Azután kilesek, a lány feje felett, és látom, ahogyan az utcai lámpák sorban felkapcsolódnak egymás után. Kezd sötétedni.
- Ma már semmit sem fontos megcsinálni. Menj haza, holnap olyan tíz körül várlak. Hozz magaddal valami ebédet is...csak vigyázz hova rakod, mert Pete képes felzabálni.
Nevetek. Neked.
Egy utolsót a mai napra.
Legalábbis, én azt hiszem.

Az emberek nem szeretnek a magánéletükről beszélni. Azokról a dolgokról amiknek valós oka van. Én sem szeretek. Nem véletlen, hogy nem válaszolok. Nem kezdek bele a családi hátterembe, és abba, hogy vak álmot kergetek, ami megtestesült egy nő személyében, aki miatt még mindig itt vergődök, mint egy partra sodródott hal.
Néha úgy is érzem magam.
Mikor legutóbb a Minisztériumba kellett mennem, szó szerint éreztem, ahogyan fojtogat a nyakkendő, ahogyan nem kapok levegőt, és vergődöm, és furán nézek másokra, miközben ők is furán merednek rám. Nem vagyok ide való, és ez rögtön feltűnik mindenkinek.
Mégis nevetek.
Nevetek, mert talán már megszoktam. Hiheted azt, hogy ez az én álarcom, de valójában nem. Nevetek, mert jól esik, mert könnyebb, mert feledtet. Olyan pillanat, mikor drogok nélkül szállsz el, sokkal, de sokkal messzebbre.
- Azért az óceánt nem repültem át...komppal jöttem...meg néha a földön is.
Rámarkol a gázforgóra, élvezi a helyzetet. Az első alkalomadtán, valahogy én is így viselkedtem vele, de olyan rég volt már az, hogy szinte már a Petetel írt közös történelmünkbe tartozik.
- Elvileg működik...csak a tank üres. De nem tudom, mióta itt vagyok nem használtam.
Egy pillanatra kikukucskálok, hogy lássam a régi barátom mit is csinál, ám mikor látom, hogy a betonra besütő napcsíkon heverészik, elmosolyodom. Aztán ilyenkor mindig beugrik, hogy milyen hülye vagyok, hogy azt hiszem elkószál, hiszen ember, csak állatbőrbe van zárva. Ez is olyan titok, amiről csak mi ketten tudunk, és amiről még a kutya sem gondolná, hogy valóságos. A kutya...ez megint olyan ironikus.
Megkapok egy választ, és összeráncolom a homlokomat. Szembetűnik a zavartság ami a lány szájából hangzik el, összehasonlítom a kimondott életkort a kökényszemek alá gyűlt fáradt éjszakákkal. Olyanok akár a fa gyűrűi, szinte megszámlálhatóak, és mégis végtelen sokan vannak. Láttam az odakint kivillanó vékony kart, a vágásnyomokat, de nem figyeltem rájuk. Senkinek sem kötelessége tökéletes életet élnie, mesélni róla pedig végképp nem kötelesség. Rákérdezni csakugyan nem. Talán kezeljem elmebetegként? Nem. Büszke lehet rá, hogy most itt áll, és érdeklődik egyáltalán még az élet dolgai iránt.
- Hmm... - gondolkodom el hangosan. Tudom, hogy nem tizenhét, látszik rajta, de valamiért elhiszem a belülről feljövő hangnak, hogy kívánni sem kívánhatnék jobb segítőt, vagy pakoló vagy nem is tudom..tábla pucolót magam mellé. Tudom, hogy nem tizenhét, de mégis elfogadom a füllentését, és valahogy megpróbálok úgy ránézni, hogy ezt tudja is, ezzel kötök vele kompromisszumot.
- Az attól függ, mennyit tudsz itt dolgozni. - kezdem el közben visszatakargatni a choppert, lehajolok, jól bebugyolálom, és közben a lehajolt állapotból nézek fel rá - Suli mellett, na meg a szüleid...

Ha jellemeznem kéne a világot azt mondanám rá olyan, mint egy hatalmas kirakós játék, ami milliónyi kis puzzle darabból áll, és amit lehetetlen kirakni. Sokan azt az álmok kergetik, hogy egyszer egészében láthassák, sokan pedig tudtukon kívül építik fel a képet. Furcsa dolog ez. Annyira hasonló elemekből áll, mégis mindig van egy apró, egészen apró eltérés, ami miatt mindennek meg van a maga helye.
Mindennek, és mindenkinek.
Megállok a kis hangár szélén, tekintetemmel követem ahogyan az ifjú boszorkány gyönyörködik a járműben. Pedig ha tudná, hogy mikor idehozták, nem volt semmi, csak egy roncs, amit össze akartak zúzni, mert épphogy alig indult be a motorja. Három kerek éve vagyok itt, és ezalatt a három év alatt elég időm jutott arra, hogy minden apró darabkát tökéletesen beleillesszek, és megcsináljam olyanra, amilyen az álmok autója. Megígértem magamnak, hogy addig maradok, míg be nem fejezem. Befejeztem, de még mindig itt vagyok.
- Nincs benne semmi... - közlöm nemes egyszerűséggel, és a kocsi mellé állok. Ujjaimmal végigsimítok a motorháztetőn, ujjbegyeim finoman szántják végig a fényezést, érzem ahogyan a sima felület lehűti a kezemet. Apró pillanatig lehunyom a szememet, és látom magam előtt ahogyan azelőtt nézett ki. A rozsdától rohadó ütközőket, a leszakadt ajtókat. Büszke vagyok erre a kocsira, mert mikor ránézek elmondhatom, hogy minden eredeti rajta.
- Nem raktam rá bűbájokat, mert ez a kocsi az emberi élvezeteké. - leguggolok a kocsi mellé, ujjaimat végig húzom az orra oldalán feltüntetett Cadillac emblémán, és fogaimat megvillantva mosolygok.
- Legalábbis azt hiszem...
Felállok, és ránézek a lányra. Örömömet találom a kocsikban, és szeretem látni mivé lettek általam. Megbecsülöm a kétkezi munkát, és ezt kifejezve valamiért bizalommal tekintek Joseyra. Van benne valami egyszerűség, ami megnyugtat, ami emlékeztet az otthonra. Nem is emlékszem volt-e olyan ember a britek között, akivel képes voltam közvetlenül beszélgetni úgy, akár odahaza. Rám néz, és én nem tudom miért úgyhogy inkább csak vigyorgok azon a hülye módon, és megpróbálom valóban közölni vele, hogy valóban egy vadalmával hozta össze a sors, nem pedig egy elmebeteg pszichopatával. Mondjuk rájöhettem volna, hogy itt az emberek egyszerűen nem szeretnek szívből nevetni. Csak a másik kárán.
Megint ezek a fránya eltérő puzzle darabkák.
Ahogyan felpillantok azt látom, hogy bekukucskál a vastag vászon alá, ami megvédi az alatta lévő járművet a portól, és kosztól, ami persze itt akad bőven.
- Várj segítek... - megtörlöm a közben kicsit megizzadt kezemet a sokat látott nadrágomba, és mellé érve leveszem róla a vászont. Ahogyan lehúzom, felcsillan az elefántcsont szín benzintartály a pislákoló lámpafényben, a fényes váltóval együtt. Egy pillanatra megállok., és elmerengek a motorbiciklin, ami talán nem  is annyira fényűző, mint ahogyan én látom. Talán ez csak egy egyszerű motor, és a középen álló kocsi százszor fényesebb nála.
Talán...
- Ezzel jöttem el otthonról, és remélhetőleg ezzel is megyek majd haza...
...de nekem ez a legszebb. Egy pillanatig bámulom még a tartályra ragasztott USA matricát. Olyan rég láttam már, hogy muszáj volt egy pillanatra minden apró darabkáját végigvizslatnom. Pörög az agyam, és azon merengek, mi késztetett rá, hogy három év után levegyem róla a lepelt.
Joseyra pillantok.
- Mondd hány éves is vagy? Csak mert... - megvakarom tarkómat, vagy inkább csak dörzsölgetem, mert érzem, hogy ragad a kosztól - tényleg nem ártana azt a táblát kint helyre rittyenteni, meg rég keresek már valakit, aki besegítene a rendrakásban is...

Sokszor az lenne a legegyszerűbb ha az embereken lenne egy szám, egy kód ami megmondja, hogy milyen típushoz tartozik, ami elárul róla mindent, és megkönnyítené a felesleges találgatásokat. Pedig a felesleges találgatások a legizgalmasabbak az életben, mint mikor szétszedsz egy hamburgert a darabjaira, és megnézed, hogy milyen összetevők alkotják. Mégsem veszed ki egyiket sem, mert tudod, hogy az összetevők, csak együtt teszik finommá.
Nem tudok sokat a Potter gyerekről. Őszintén szólva semmit sem tudok róla, Amerikában nincs nagy híre se neki, sem pedig a Sötét varázslóknak. Odakint a varázslók olyanok, mint a muglik, nem fárasztják magukat feleslegesen. Nincsenek harcok, mindenki éli a sorstól kapott életét.
Nevetek.
Újra.
Kivételesen valami értelmes dolgon.
- Őszintén szólva az államokban nagyobb forgalma volt... Itt Angliában inkább csak a mugli kedvelők érdeklődnek...meg múltkor itt járt valami hatalmas fickó. Bedöglött a Triumphja.
Megvakarom a tarkómat, és figyelem az ezt követő válaszát. Furcsállom, amiért ilyen segítőkész, mondjuk az ide betévedő emberek többsége eléggé olyan, mint egy buzgómócsing. Hiába, akárhol is vagy a világban, a hobbi mindig hobbi marad. Hagyom, hogy körülnézzen, igazából örömmel tölt el, hogy van más ember is aki ennyire érdeklődik az iránt amit csinálok. Azt hiszem épp azért végzek manapság olyan alapos munkát, mert ez az egyetlen elfoglaltságom. Rendet rakni viszont meg nincs időm...vagy kedvem.
Megint elbambulok.
Van egy beszikkadt olajfolt a betonon.
- Hát nem...
Emlékeztet egy otthoni foltra, ami valójában nem is olaj volt, hanem valami tömény pia nyoma, amit szórakozásképp gyújtottunk meg a srácokkal. Kis híján az volt az utolsó napom abban a garázsban. De nagy a valószínűsége, hogy erre az esetre csak én emlékszem...minden bizonnyal akkor én lehettem a legjobb állapotban.
Néha elmerengek azon, hogy otthon beszélnek-e, vagy hogy tudnak-e valamit egyáltalán rólunk. Nem érthetik, hogy miért nem mentünk még mindig haza. Én sem értem. Csak tudom.
- Aranyvérűek? Áhh neem... hozzájuk ritkán van szerencsém. Hála az égnek.
Felállok, egy pillanatra megnyújtózkodom, majd ugyanúgy visszagörnyednek vállaim, ahogyan az a langaléta embereknél szokás. Néha kizökkenek, meg megzakkanok a gondolatok között, és fel sem tudom fogni, hogyan tudok egyáltalán kommunikálni másokkal, mikor teljesen máshol jár az agyam. Ez lehet a hülyék átka.
- Alfa Romeoval még nem igazán dolgoztam. Ahonnan én jövök inkább a furgonok, meg a Cadillaccek a kelendők. Van egy hátul, ha gondolod megmutatom...
Megkerülöm Joseyt, és behajolva a Roys ablakán kiveszem az ülésen felejtett kulcscsomót. Ahogyan a kezem közé akad, ránézés nélkül megállapítom melyik az, amelyik a hátsó hangárba nyíló ajtó tulajdona, és elindulok. Valamiért biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja őt, ha már csak úgy erre járt, és benézett.
- A táskádat nyugodtan dobd le valahova...
Kinyitom a zajos vas ajtót, amit az elején a kelleténél kicsit jobban meg kell nyomni, mert megakad, de aztán egészen jól suhan tovább. Odabent sötét van, mindaddig, míg az oldalsó falon tapogatózó tenyerem meg nem találja a kapcsolót. A középen ékeskedő hatalmas villanykörte pislákol egyet-kettőt, majd végleg bevilágít mindent. Elindulok, a kulcscsomót leteszem az oldalsó asztalra. A falon körben szinte ma már beszerezhetetlen alkatrészek sorakoznak, néhány régi fényszóróval, és rendszámtáblával. A sarokban egy öreg furgon áll, és egy kibelezett WV kisbusz, középen pedig egy piros, csillogóra fényezett Cadillac ásítozik, és várj, hogy a gazdája végre elvigye. A sarokban pedig...van valami, amit egy lepel rejt el.

Az életben sok minden képes megváltoztatni az embert. Lehet az egy másik ember, egy állat, vagy akár egy érzés. Mikor reggel kinyitod a szemed, és más illata van a levegőnek, mikor kimész az utcára, és avalaki épp a füvet nyírja, vagy a szomszéd házból kiáramlik a frissen sült rántott hús illata. A legapróbb dolgok, de valójában ezek azok, amik a legnagyobb mosolyt csalják az ember szívébe.
Dolgok amiket élvezni kéne, mégsem tesszük. Panaszkodunk, hogy szar az életünk, mikor ezek ott kalimpálnak az orrunk előtt. Valószínű, hogy ezeket csak akkor vesszük észre igazán, mikor már végképp egyedül vagyunk. Egy teljesen új helyzetben, amiben a saját magunk akaratán keresztül kell megmaradnunk. Ilyenkor, mikor az ember lefekszik aludni örül mindennek. Azért, mert semmije sincs.
Nézem őt.
Ismétlem önmagam, nem tudok mit csinálni. Figyelem, ahogyan játszik a kutyával. A napok többségét Petetel együtt töltöm. Néha beugrik egy-két furcsa alak, akiken jót röhögünk, de legtöbbször reménykedünk, hogy Joe bácsi beáll a régi furgonnal a kis udvarra. Aztán sóhajtunk egyet, és rájövünk, hogy nincs kis udvar, csak egy hangár mögöttünk a megrendelt kocsikkal. Haladunk az árral, ennyi az egész. Aztán jössz Te, mint az arany amit a patak mos ki oldalra, és beragyogsz a garázsajtón.
El sem hinnéd, ha elmondanám, mennyire örülünk Neked...
Ahogyan itt mosolyogsz előttem, és Pete fülét vakarászod, olyan vagy, mint egy régi unokahúg, akire mindig várunk, hogy suli után beugorjon. Aki hoz a maradék sütiből, amit a menzán kapott. Aki hoz egy darabkát az otthonból, ami olyannyira messze van nekünk. Merengek rajtad, még bele sem néztem igazán a szemedbe.
Csillognak a barna üveggolyók.
Pete hanyatt vágja magát.
- A hasamat is leszel szíves?
Merengek. Bámulok magam elé,üres tekintettel figyelem a jelenetet, vagy talán inkább a betont. Nem tudom. Gondolkodom.
Gondolkodom azon, hogy itt várok valakire, ahelyett, hogy otthon süttessem a hasam a tó mellett. Az ember megkérdezi miért, de nem tudja megmondani.
- A muglik nem látják a mágikus feliratot...a múltheti esőnek köszönhetően, már a mágusok se nagyon. - Lecsukom a motorháztetőt, és felpattanok rá. Hatalmas talpamat megtámasztom a ósdi ütközőn, tenyereimet az ujjaimmal együtt széttárom a rozsdafoltos felületen.
- El sem hinnéd mennyi mágus közlekedik manapság repülő autóval...ennek a szép darabnak például - ütögetem meg - bedöglött a láthatatlanítója. Meg ráfér persze egy-két kisebb javítás is. A muglik között pedig sok a régi autógyűjtő, alkatrészeket, pedig észrevehetően sokat találsz itt.
Forgatom kicsit körbe a fejemet. Ujjaimmal beletúrok a hajamba, ami már így is égnek áll, de hogy mitől, azt meg nem mondom már. Egy pillanatra elbambulok, nézem a pandát, és elmélkedem azon, hogyan szakadhatott le a füle a helyéről. Majd egy újabb kérdés, ami kizökkent.
- Ohh...- törlöm meg magam az alkarommal, elsimítva a foltot az izzadság cseppekkel - az megesik...
Nevetek.
Lenézek Petere, aki ismét a doboz tartalmát habzsolja.
- Szóval mi járatba?
El sem hinnéd, ha elmondanám, mennyire örülünk Neked...

A színek olyanok mint az érzelmek. Vannak, akik érzik őket, és akadnak olyanok akik nem látják őket.
A kettő viszont sosem zárja ki egymást.
Josey.
Így hívják.
Ott állok a polccal szemben, nézem az eltorzult arcom az egyik konzervdobozban, amiben néhány szelepkupak pihen egymás hegyén hátán. Belenyúlok, keresgélek benne, és közben fél szemmel figyelem az oldalt játszódó jelenetet. Megvillantom fogaimat, és mosolygok, nézem a táskába fúrt  ormányt, az elsőnek megrezzenő alakot.
Vigyorgok az orrom alatt, nézem, és nézem őket, szinte hallom a kifújt levegőt amit Josey ereszt ki magából, mikor Pete körbeszimatolja.
Még mindig csodálkozom, mikor ezt látom. Ilyenkor képtelenség elhinni, hogy egyszer ember volt, hogy belül még mindig az, hogy volt keze, amivel megmarkolta a sörös dobozt, most pedig idegeneket szimatol, és oldalra hányt lábbal hugyozik. A sors fintorai kifürkészhetetlenek. Annyira akarta azt az animágus alakot, hogy végül benne maradt a szerepben, amit olyan jól látszik, hogy senki sem gondolná mi is történt valójában. Nézem, ahogyan engedetlenül furakodik be ő is a kezekkel a táska mélyére, és farkcsóválva nyálaz mindent össze. Telhetetlen, és ezt azzal is kimutatja, mikor hosszú orrát beledugja a piros vödörbe.
- Azért ne zabáld fel az egészet, ha lehet... -indulok el feléjük, és kerülöm meg őket, hogy újból a kocsi motorházához férjek. Behajolok, és kicserélek néhány szelepet. Hallgatok, és hallgatom őket, némán figyelek a neszekre, amiket maguk után hagynak. Annyira természetesnek érzem az ifjú boszorkány jelenlétét, hogy talán még sörrel is megkínálnám, ha nem ittam volna meg reggelire az utolsó dobozt.
Figyelek.
Hallom ahogyan Pete csámcsogva tömi be a kukacropikat, és bár hátam mögött vannak, mégis eltudom képzelni a jelenetet. A csodálkozó arcot, a kökényszemeket, a sötét hajhullámokat.
Figyelek.
Hallom, ahogyan a szavak elhagyják a vékony ajkakat, nem vagyok gondolat olvasó, de eltudom képzelni a gondolatokat, ahogyan a beszélő kutya foglalkoztatja. Beszél hozzá.
Megfordulok.
Felnevetek.
Pete kihúzza az orrát a dobozkából, és felnevet.
Nem értheti, hogy min, nem is fontos tudnia róla.
Pete odafúrja a fejét a kezek közé.
Kezeimet nekitámasztom a kocsi ívének, úgy dőlök neki, és lenézek a lányra. Vállaim begörnyednek, alkaromon kiduzzadnak az erek, amik a tetoválások alatt futnak. A színes Tennessee címer alatt.
- És mi járatban errefelé, kedves Josey?

Mindenki vágyik arra, hogy új életet kezdhessen. Arra, hogy más emberként lépjen ki egy kapun, hogy újult mosollyal köszönjön, és, hogy mindent teljesen a legelejéről kezdjen. Sokak szerint, ilyen nem létezik.
A mesék sem léteznek...mégis hisznek benne a gyerekek.
Hisznek az elvarázsolt kastélyban, és várják a herceget fehér lovon, elhiszik , hogy egyszer kalózok lehetnek, vagy akár az Amerikai Egyesült Államok elnöke.
Mindenkinek van rá lehetősége, hogy megválassza a maga útját.
Ahogyan a kanna csattogó hangja bejárja a körbebetonozott garázst, olajfoltokkal megáldott tekintetem kiemelem a motorháztető mögül. Körbenézek, és megállapodom egy fiatal termeten, egy apró termeten. Megállok vele szemben, izzadó homlokomat megtörlöm az alkarommal, és ezzel együtt húzok, egy gyanútlan olajcsíkot az arcomra. Nézek rá, és nem tudom eldönteni, hogy miért van itt.
Figyelem a vonásait, a szemeit, a hátizsákot. Pete megáll mellettem, és hasonlóan oldalra szegett fejjel nézi a velünk szembe álló jövevényt, mindezt néhány rövid pillanat alatt, mindaddig, míg a bundás barátunk csóválni nem kezdi a farkát.
- Helló... - nyújtom felé kezemet, amit az előbb a pólómba törölgettem bele, megáldva azt is néhány kedvesen ékeskedő folttal - Philip...
Számat féloldalas mosolyra húzom, hallgatom a kérdését, oldalra pillantok, és ezzel a mozdulattal egyidejűleg néz rám az okos tekintet, aminek gazdája, mit sem sejtetve magáról bevonult a sarokba, és az ott heverő hatalmas plüss panda fülét kezdi el rágcsálni.
- Nem hinném... - mosolygok. Elmegyek mellette, és közben belerúgok ugyanabba a kannába, ami nemrégiben hempergett egyet a földön. Igazából nem is érdekel, mivel van még belőle pár másik. Zsebembe tuszkolom az olajos rongyot, és nekiágaskodok az egyik polcnak, leveszek róla egy csavarkulcsot, nézegetem.
Majd keresek egy másikat.
Mind, mind ugyanolyannak tűnik, és mégis különböznek. A közös bennük csupán az, hogy ugyanolyan hasznosak. Forgatom kezeim között, majd oldalra nézek. Barnán világító szemeim, ismét végigfutnak a  fiatal termeten, találgatni próbálom, hogy honnan jött, és hogy miért ide. Találgatni próbálom, hogy vajon van-e pálca a zsebében, vagy csak néhány angol Font, amit a Walkmanjére költene. Nézem őt, majd Petere pillantok. Rám néz, és feláll, odacsattog hozzá, és szaglászni kezdi. Egyre jobban és jobban, újra és újra, körbe, és körbe. Ha a fiatal termet elbírja, és megtűri, ráugrik az első két lábával, és búskomor pofájával a szemébe néz.
- Boszorkány....és van nála kukacropi is...
A mancsok lekerülnek a törékeny vállakról, megkerülik az alakot, és a hosszú orr belefúródik a táskába...

Az emberek mind arról álmodnak, hogy egyszer mások lehetnek. Hogy reggel mikor kinyitják a szemüket, és a tükörbe néznek más embert látnak benne. Egy szebbet, egy jobbat, vagy egy okosabbat. Arra vágynak, hogy kimondhassák, elérték azt amit akartak, hogy mások megforduljanak mögöttük, vagy akár elsárguljanak az irigységben, hogy ők miért nem hasonlítanak rá. Azután pedig a következő ember is olyan akar lenni, eléri, és a kör ugyanígy folytatódik tovább. Körbe, és körbe, míg nem elfelejted, hogy ki is vagy, és sírva fekszel le, hogy bárcsak az lehetnél holnap, aki régen voltál. Furcsa egy alakzat a kör. Be van zárva, és nincs belőle kiút.
Soha a büdös életben.
A macskakövek között felzengő nevetés abbamarad, s vállam felett hátradobva tekintetemet keresem a hang irányát. Nézek, és nem látok senkit, aki ismerős lenne.
Mert valójában egy ismerősöm sincs...
Aztán megpillantom a felém szaladó csicsergő madarat, a hosszú szőke hajtincseket, a hófelhők alatt csillogó makulátlan arcbőrt a széles mosoly, és az arcot, ami feltekint rám. Csak nézek le rá, aztán bevillan egy kép egy sarokban ücsörgő nőről. Aztán beugranak ezek a sátáni szemek. A szemek amik csak egy pillanatra villantak meg a fényben, amik elvakítottak, mégsem küldtek álomba, és mégsem ígértek semmit az ég világon. Lassan már kezdem elfelejteni azt a régi szempárt, amitől még a mai napon képes vagyok hazudni a legjobb barátomnak.
Figyelem az apró ujjakat, amik maguk közé fonják a hajszálakat, a bájos mosolyt, és sírni tudnék, amiért nem mozdul meg bennem semmi. Sírni tudnék, amiért azt kívánom bárcsak lennének rövidek a hajtincsek, bárcsak lennének olyan fehérek mint a hó, bárcsak lenne izmosabb az a kar, ami elég erős lenne hozzá, hogy beindítsa azt a motort, ami a szívemben van...
Mert egyre inkább azt érzem, hogy kifogy a lelkemből az üzemanyag.
Végleg.
- Philip... - nyújtom felé a kezemet, diszkrét köszönés, semmi más. Aztán figyelem, ahogyan Petetel szórakozik.
Nevetnék.
- Tudja, erre felé azt hiszem nem én vagyok a legalkalmasabb ivó partner...
Nevetnék, ha a következő pillanatban, nem látnám az állati ösztönöket megvillanni barátom szemében, a csillogást, amit csak akkor látni, mikor macskát kerget, vagy talán még akkor sem. Félelmetes állati ösztön, ami ritkán tör elő belőle. Betámaszt a hátsó lábaira, és felborzolja a szőrt a hátán, előmereszti a fogait és vicsorog.
Nem támad, csupán úgy viselkedik, mintha az Ördögöt látná maga előtt....

Minden a nevetésről szól.
Arról, amit senki mással nem oszthatsz meg olyan tisztán.
Ami nélkül nem könnyebbül meg a lelked, nem guríthatod le a köveket a szívedről, hogy nyugodtan besétálj a Pokolba.
Néha ostobának tartasz minket.
Pedig csak irigyelsz. Irigyled a mosolyt az arcunkról, és a csillogást a szemünkből, amit soha, de soha nem fogsz megérteni bármennyire is szeretnéd...
Két alak üldögélt a tó tündöklő felszínével szemben, nézték az arany huzalokat, ahogyan szikrákat szórnak a tetején, és ahogyan rákacsintanak a söröz doboz fémlapjára. Két kis szék egymás mellett, és harsogó nevetés, mely megzavarta a madarak nyugalmát a közelben. Barátok voltak, testvérek, akik tudták egymásról, hogy mikor van szüksége a másiknak levegőre. Hogy a másik mikor mit választana, ha lenne rá lehetősége.
És talán együtt mennek majd a Pokolba... de már egyikük sem fél tőle.
Egyikük sem fél, mert tudják, hogy adtak valamit a másiknak, amit sosem veszítenek el. Néha mindenre gondolnak, amire a másiknak nem. Néha megbuknak, és néha elégnek a fájdalomban, de megtanultak bátrak lenni ahhoz, hogy elfogadják egymás hibáit.
És talán együtt mennek a Pokolba... de már egyikük sem fél tőle.
Csillognak, mint a lemenő Nap a tó felszínén, csillognak, mint a a sörös dobozra rákacsintó fényszál.
A pénz elveszik az életben.
A szerelmek elszöknek.
A barátok megmaradnak.
A Pokolban várlak, majd ott találkozunk.
Mert már egyáltalán nem félünk tőle.

Képzeld el a helyzetet, ahogyan ott állsz valakivel szemben, akit legszívesebben megütnél, de nem teszed, mert túlságosan szereted ahhoz. Megőrjít, nem akarod elengedni, nem akarod. Belül vérzel, mégis tekinteted sötét napszemüveg mögé bújtatod, hogy azt hazudhasd minden rendben, menj csak.
Nem akarta elképzelni.
Ott ült, felhúzott térdekkel, kezei között egy követ forgatva, és várva a pillanatot, amiről azt gondolta, hogy ez nem történhet meg soha.
A csendet megtörte egy motor kattogó hangja, a korai, üres autópályán feltűnt egy alak.
Megállt előtte.
Leszállt arról a kibaszott motorról, amit ő rakott össze neki, hogy akár több százzal is száguldozhasson.
Feltápászkodott, és megállt vele szemben.
Nem szólt semmit csak nézte ahogyan az angyali démon leveszi a sisakot, és ahogyan a hajnali napsugarak rávilágítanak fehéren csillogó hajára.
- Úgy állsz itt, mintha azt várnád, hogy maradjak..
Baszdmeg.
Baszdmeg!Baszdmeg!Baszdmeg!
Mégis mi a fenét várna tőle, legszívesebben fogná és a karjaiba temetné, nem engedné el soha, de soha, térden állva könyörögne, hogy maradjon, de nem teszi. Tudja, hogy nincs értelme és ez az, ami a legjobban bosszantja. Szét tépi belülről.
Valamit elrontottak.
Valamit, valahol, és ezen agyal reggeltől estig, emiatt bántja az egész, hogy nem kap semmi választ, nem kap semmi kérdést, nem kap semmit, egy nagy büdös semmit sem. Nincsenek édes szavak hozzá amiket várna. Beleesett a csapdába, amikor elhitte, hogy ez a dolog kétoldalú. Senki mást nem hibáztathat csakis kizárólag önmagát, és ebből nem is fog tudni kimászni többé, soha a büdös életben.
- Elhoztam neked a Harley árát...
Szótlanul áll.
Mit csinálhatna, mégis mit, tudja ha megszólal olyat mondana, amivel csak önmagát ásná el. Mert ő még elhitte, hogy mennyire egymás mellé valóak.
Szinte visszatartja a lélegzetét.
Ez így rohadtul nem fer.
- Nem hibáztathatsz Philip... megmondtam, hogy ne mond nekem, hogy gyönyörű vagyok...
Megfogják a kezét de csak a pillanatig, míg az összetekert pénzköteg éri bőrét.
Nevetni akarna, de csak a szája szélét tudja félre húzni.
Ez így rohadtul nem fer.

Miből döntöd el, hogy melyik a legkisebb pillanat aminek örülnöd kell? Talán ez a baj az emberekkel. Mindent rendszerezni akarnak, sorba rakni, értékek alapján. Öröm, és fájdalom bármikor érhet az életben, és a fájdalom mindig fáj. Ha kicsi, ha nagy.
Kezeim beprogramozva ugranak a megfelelő helyre, igazából, nem is fáj, csak a lökés, és az a kellemetlen érzés, mikor valaki ott jár, ahol nem szabad. Meggörnyedt hátam még jobban meghajol, mikor elkap a röhögés, ami már-már láthatóan verődik vissza az előttem állókirakat üvegről. Kicsit olyan, mintha álmomban lennék, nem is esik le, hogy ez valójában az utca közepe, és hogy ki is szerzett nekem, ilyen furcsa emlékrohamot, amit már réges-rég nem éreztem. Talán jobb is, ha az ember nem emlékezik...az emlékeket mindig csak a hiányérzet követi.
- Nem fájt, csak... - röhögök még mindig mint egy idióta, aztán lassan beszívom a levegőt, és megpróbálok lenyugodni. Kinyitom a szeme, és megint az az idegesítő érzés, ahogyan mindenki bámul, és az arcodba kérdez, hogy melyik bolygóról jöttél. A nevető görcs elmúlik, a gombóc pedig visszaszorul a torkomba.
- Persze, persze...
Felegyenesedem, kitűnök. Magas vagyok, amerikai, nem ide való, és most vágtak tökön. Félreállok a ház sarkába, és végül letekintek a lányra, akinek az imént okozhattam néhány kínos percet. Leveszem a szemüveget a fejemről, rácsíptetem a pólómra, és megtörlöm a nevetéstől könnyező szememet. Sóhajtok. Arcom ismét kicsit nevetésre rándul.
- Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni...